Liliana Castella
 |
Becenevek:
Lily, Casta, Kisboszorkány
Életkor
63
Látszólagos kor
25
Csoport/faj
Varázsló/Medika
Foglalkozás
Utazó füvészlány
|
Különleges képességek/faji adottságok
Szülei nem hagyták elveszni a mágikus affinitását, így már egészen gyerekkorától kezdve mágiára tanították. Eleinte a tehetsége mellé szorgalom is párosult, a legjobb akart lenni, hogy segíthessen egy számára fontos emberen, emiatt pedig az sem érdekelte, ha odavész a nemzőképessége. A cél szentesít minden eszközt. Idővel viszont, ahogy sorra mondtak csődöt a megszokott gyógyítási módok, úgy fordult a tiltottabb területek felé, mint a mutagének áldásos vagy épp áldástalan tevékenysége az emberi szervezetre nézve. Ezen kívül viszonylag mélyen beleásta magát a gyógyfüvekbe és termesztési metódusaikba. Saját kis herbáriumos könyvecskét vezet magának, Liliom-kötet névvel fémjelezve.
Jellemrajz
Legnagyobb erénye az egyenesség és az önzetlen segíteni akarás, mégis, ennek a kettőnek az egyvelege adta azt a romlott élt, amibe végül belecsöppent. Már gyermekként sem értette a ferde nézéseket, a kapkodó lépteket, mik a közelében történtek, mikor varázslómesterével lakott területre tévedtek a gyakorlások után. Sosem értette és a mai napig nem is képes megérteni, miért fordulnak el a pusztán segíteni vágyó embertől, ha az bír a mágia erejével. Ettől függetlenül elhivatottságát még ez sem törte meg, megmozgat mindent a célja elérésének érdekében s bizony, mikor csalódott az addig bevett gyógyászati eljárásokban, újabb mélységekbe taszította a róla kialakult képet. Elkövetve élete legnagyobb hibáját mostanra már csak egy egyszerű, nagyszabású problémáktól mentes életet szeretne, melyben főszerepet kapnak a gyógyfüvei és a tinktúrái, melyet már szinte az elejétől kezdve még grátiszba elsajátított. Ezt a fene nagy igazságérzete és a habitusa sokszor megnehezíti, ugyanis nem nagyon tudja véka alá rejteni a véleményét, és nyelvtani ölre megy még Melitelével is akár, ha az igazát kell megvédenie. Bár édesanyját nem sikerült meggyógyítania, és közben egyszerű középnemesi családja beleroppant a költségekbe, ő valahogy sosem bánta, hogy utazgatva gyógyítson meg másokat. A bujkálás már más tészta, de igazából az is csak egy ici-pici baki miatt történt meg. Egy aprócska de annál súlyosabb baki, mely végül átformálta az addigi gondolkodását. Már nem akar semmi mást, csak eltűnni a világ szeme elől, csak egy egyszerű embernek lenni, kit a gyógyfüveiért megbecsülnek és szeretnek. Mily szép álom ez...
Egy néhol igen valóságos, aztán mesebeli álom. Talán nem túl nagy ördöngösség kitalálni, mégis honnan kapta, mi ihlette nevének szépségét s úgy önmagában, mi az, ami befolyásolja odaadó személyiségét. Fehér liliomnak szánták őt is, bár haja ében lett, akár a szén hűvös téli estéken a kandalló peremén táncolva. Egy gyönyörű kis virág volt, fehér ruhácskájában kacagva szaladgált a virágok között. Mindig csak egy fajtát keresett, mindig csak is egyetlen egyet. Azt, mi önmagára emlékezteti. Azt, mi ő maga is valahol. Vonásai szépségről árulkodnak még sárfoltok alatt is, szép, mint egy liliom, de ugyanakkor illata elbódít s tudása bánthat másokat. És ezért, éppen ezért zárja önmagát egy kalitkába, hogy önzetlen, tiszta szíve ne sérthessen meg újfent másokat, hogy az ujjbegyén táncoló mágia ne hozzon el újabb liliom-tragédiát. Igaz sokáig gyógynövényként kezelték ezt a növényt is, mint annyi mást, de már inkább csak dísz, ajándék a hölgyeknek. Tisztasága, fehérsége mások által bemocskolhatatlan, egyedül önmaga az, ki képes befeketíteni szirmait, ki tettével önnön lelkén ejtve sebet fordul inkább a magányos vándorlás felé. Óh pedig, hogy szeretne társaságot, kedves szót és pamlagot. Ő az a lány, aki sosem gúnyolódik másokon, aki segít, ha kérik, talán még akkor is, ha nem teszik. Akkor is, ha előtte ártottak neki, akkor is, ha semmi haszna nem származik belőle. Sosem hagy magára egy sebesültet sem, szentül hisz abban, hogy mindenkiben lakozik jóság, hogy nem lehet semmi csak fehér és csak fekete. Ahogy ő maga sem az. Sem egyik, sem másik. Mindig a jót keresi másokban, az erényt, a tisztelni való dolgokat. Cserébe nem kér semmit... csak némi ételt és egy fedett helyet.
Ha van egy kis időd, és egy kicsit közelebbről szemléled a kontinens ezen szál virágát, ajkai szegletében örök mosolyt láthatsz, mellyel a világára tekint. Mosolyog a szembejövő vándornak, az út koldusának, mosolyog a rétnek, virágnak, s mosolyog a tiszta forrásvíznek. Ám amikor annak tükrében megpillantja saját képmását, ajkai legörbülnek s egymásnak feszülve burkolóznak mély csendbe. Egy csodálatos liliom, mely illatával embereket ölt ahelyett, hogy olajával gyógyította volna őket. Egy fehér liliom nem képes önmagára mosolyogni, de Rád... bármikor.
Megjelenés
Nem egy langaléta, de azért törpének sem nevezhető. Jobban mondva inkább egy egészséges fiatal (haha) lány magasságával rendelkezik. Alapjaiban véve átlagosnak mondható, szikár testalkat, melyet a mágia szövevényes fonalai itatnak át. Feszes bőr, ruganyos test és viszonylag ellenálló akarat. Sőt, ezen utóbbiból talán kicsit túl sok is jutott neki. Folyékony aranyszínű szemei pedig talán első látásra félelmet keltenek, de ha az érkező kicsit jobban szemügyre veszi, csupa kedvességet és jó szándékot talál a lelke mélyén. Fekete hajkoronája akár a végtelen éjszaka, melynek egén csillag sem gyúl, csupán alant fekszik két hajnalcsillag szemei képében. Általában feltűzve viseli amúgy vállát verdeső tincseit, ám félhosszú fru-fruja elöl két oldalra ágazik. Régebben csinos ruhák jutottak neki, mindenféle selyem és szatén a drágábbik fajtából, fűzők formálták derekát kellően kecsesre és kívánatosra. Némi toll, némi tüll és a nemes kisasszonyt csodálták a bálon. Szép volt, rég volt, talán igaz sem volt. Varázslótanoncként egy egyszerű posztó csuha dörzsölte ki bőrét, semmi cicoma, semmi felesleges sallang, pusztán a test és lélek, mely igába hajtja a mágia szövevényes, kusza világát. Azóta viszont csak gyógynövényillatú egyszerű vászon ruha feszül testére, halványszürke, jellegtelen szín, mellyel könnyebb elvegyülni az emberek között. Igaz, a régi bordó csipkés ruhái is hiányoznak valamelyest, de kenőcsök és tinktúrák keveréséhez mégiscsak ez a megfelelőbb öltözet. Egy fekete bőr derékfűző tartja karcsún derekát, lábán puha csizma, és sok-sok erszény és táska csüng oldalán és derekán. Azonban mióta bujkálni kényszerül, egy sötétbarna posztó köpeny mögé rejt karcsú alakját, setét ajkait. Nyakából szinte soha nem kerül le az azúrkristályos, széles fémveretes nyakék, az egyetlen dolog, ami még széthullott családjára emlékezteti.
Előtörténet
Sosem gondoltam magamra úgy, mintha különleges lennék, még akkor sem, amikor éppen csak eszemhez térve máris tanítóhoz adtak. Bár középnemesi családból származom, születésem pillanatában édesanyám sorsa megpecsételődött. Gyógyítók és kuruzslók a világ minden tájáról próbáltak rájönni a baj okára s meggyógyítani őt, de mindhiába. Senki sem tudta mi ez, vagy miért történik. Talán a bűntudat az, mely szépen csendben és kínzóan lassan képes felemészteni egy ember lelkét, talán a neveltetésem, talán valami felsőbb hatalom az oka, amiért ennyire megszállottan akartam segíteni. Talán mindezek egyvelegéről van szó, talán semmi közük sincs hozzá. Nem tudhatom, de mindent félretéve lázas tanulásba kezdtem, olyan kitartó és szorgalmas voltam, mely a velem született tehetséggel nagy dolgokra is jó lett volna. Legalábbis a tanítóm szerint, azonban én nem akartam sem udvari tanácsadó lenni, sem intrikus politikus. Nem akartam mást, csak meggyógyítani az anyámat. Semmi mást nem akartam még ennyire, mint ezt, s azóta sincs semmim, amit annyira akarnék már. Legalábbis... eddig még nem találtam. Hosszú út vezetett a mostani helyzetig s bár menekülni kényszerülök, sosem tagadom meg a segítséget, ha valakinek szüksége van rá.
Ez az egész... nagyon régen kezdődött. Hittem a csodákban, hogy majd én is elhozhatok egyet a világnak, hittem abban, hogy képes leszek olyan betegségeket meggyógyítani, melyre magyarázat sincs még. Úgy igazán, szívem mélyéről hittem, hogy meg fogom tudni oldani anyám betegségének a rejtélyét. Annyira akartam segíteni, annyira akartam a legjobb lenni, mert akkor biztosan sikerülni fog. Annyira akartam, hogy végül elkéstem. Csúfos vereséget szenvedtem még azelőtt, hogy a ringbe álltam volna. Pedig évekig, szinte kiskoromtól kezdve megmagyarázhatatlanul vonzottak a gyógynövények, a kenőcsök és tinktúrák csípős illata. Nem vagyok büszke arra, ami ezután történt. Arra, amit a kétségbeesés hozott ki belőlem. Akkoriban... nem gondolkoztam rajta. Csalódtam az addig elért eredményekben, csalódtam a világban, az időben, a gyógykészítményekben, a növényekben s legfőképpen önmagamban. Hibáztattam mindent és mindenkit, de főleg a gyógyszerek silányságát, a növények lehetetlen tenyésztését és a termőföldek minőségét. Azt hiszem, ekkor kattant el bennem először valami. Akkor, abban a szent pillanatban hittem, hogy megvan a megoldás, hogy olyasmire jöttem rá, ami gond nélkül működhet a valóságban is, nem csak a képzeletemben. Nos, működött is, csak nem pont úgy, ahogyan azt elképzeltem.
Anyám halála után elhagytam a szülővárosom és a tájakat járva, barangolva fedeztem fel a világ régi-új gyógynövény készletét. Számos könyvtárba kéredzkedtem be, kópiákat és jegyzeteket készítve az összes ismert növényről, mi csak fellelhető manapság valamely tájegységen is. Rengeteg út, por és sár. Rengeteg erdőben alvás, mert amint megláttak tüzet varázsolni a falusiak, kikergettek a házak közül. Hálátlanság ugyan, amit tettek azok után, hogy előtte a segítségemet kérték, de már rég nem akadok fent ilyesmin. Egészen megszoktam, hogy csak csendes magányomban varázsolok. Még úgy is, hogy annak idején a tanítóm mindenkinek hangoztatta, milyen tehetségem van a dologhoz. Én nem érzem úgy. Ha valóban... ha mindez így lett volna, akkor a családom még egyben lenne, akkor anyám büszkén figyelné a lépteim. De nem így lett. Tehetség, kitartás, szorgalom, példás tanulni vágyás, fegyelmezettség, akaraterő... ezek összessége voltam én, még mielőtt a legfontosabb személy az életemben magamra hagyott. Most szégyen vagyok, gyalázat és varázslóberkekben rühes korcs, amiért elfordultam attól, ami varázslóvá tesz. A mágia egy kétélű dolog, s mi még akkor is ellened fordulhat, ha elméletben mindennek jól kellene elsülnie. Működnie kellett volna, de hisz csak magamat áltattam. Tudtam, hogy kísérleti fázisban vagyok még mindig, de egy önként ajánlkozó tesztalany, kinek minden szegmens elmondása után sem ment el az elhatározása kirándulni, túl csábító volt számomra. Látni akartam, ahogy működik az elméletem. Látni, ahogy én, a magamtól kidolgozott szerrel gyógyítok meg valakit pillanatok alatt ahelyett hogy amputálni kellene a lábát. Nem sikerült, vagyis nem úgy, ahogy terveztem. Az élet szinte elém dobta a lehetőségeket azzal, hogy pont akkor hívtak arra a tájra egy vajákot. Pontosabban, hogy pont a környéken kezdett ámokfutásba egy villásfarkú bestia. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna.
Éppen az erdőben kerestem vérehulló fecskefüvet az egyik tinktúrámhoz, amikor a csata zajai megütötték a fülem. Bár, talán a nem túl szalonképes káromkodás volt az főleg, mi elvonta a figyelmem a fecskefűről. Csatákban nem vagyok túl járatos és vajákkal sem igen találkoztam addig életem során, de a karakán nőszemélyben volt valami elemi, valami, ami miatt inkább szépen csendben megvártam, hogy elbandukoljon a fizetségéért. De, ami a legfontosabb volt számomra, hátrahagyta a villásfarkú tetemét. Egy fél pillanatig ugyan néztem a távoli délibábbá mosódó alakot az erdő sűrűje között elveszni, azonban valami azt súgta, jobb lesz így nekem. Időm viszont véges, a tetem nem kívánt vendégeket vonz be vacsorára néhány órán belül, szóval kinyiszálva belőle a szükséges részeket, gyorsan kereket oldottam a helyszínről. Mint aki sosem járt abban az erdőben. Egy kissé félreeső, de nem oly távoli falucskában húztam meg magam, gyógyszereimért cserébe pedig használhattam a szélen álló, megüresedett viskót. Másra nem is volt szükségem, csekélyke felszerelésem a hátitáskámban és az erszényeimben volt. A perceket órák követték, azokat pedig napok. Egy teljes hétbe telt, mire le tudtam hántolni a felesleges részeket s még egybe, mire a kis fiolámba megjelent a ciklámen lötty, amire szükségem volt. Abban a pillanatban még kifejezetten büszke voltam magamra, hogy sikerült kinyernem belőle a mutagént, mely reményeim szerint felgyorsítva a gyógyulást rengeteg, törött csontozatú emberen segítene. A megannyi baleset és szörnytámadás miatt ezrek rokkannak le egy életre, mert az eltört részeket nem kezelik s végül a levágás mellett kellett dönteniük a felcsereknek. Viszont az a szérum, amit ebből a mutagénből készítettem, a gyors regenerálódás mellett erősebb csontozatot is eredményezett. Mondhatni, túl erőset...
Aznap szörnyen borús volt az idő, az eső hol eleredt, mintha dézsából öntenék, hol pedig elállt, mintha láthatatlan lavór fogná fel az áradatot. Egy ilyen pillanatban verte fel a csendet egy sietősen hajtott ló patadobogása s egészen addig nem is szenteltem neki figyelmet, amíg hallottam. Ellenben mikor elhalt a kunyhóm körül, már érdekelt a dolog. Egy borostás férfiember, megtermett zsoldosféle bukott le a nyeregből s mielőtt még arccal szántotta volna föl a földet, kezeivel tompítva gurult elébem. Sarkon akartam fordulni és visszaballagni a házamba, amikor meghallottam karcos hangját a tudatom peremén táncolni.
- Se..gít...s -Nyöszörgött a fájdalomtól, beszédét tarkította az artikulálatlan kiáltás a fájdalomtól. Naivan azt hittem, ekkorát nem is eshetett, azonban sosem tagadtam meg senkitől, ha a segítségemet kérte. Tőle sem tettem, bár lehet, hogy szerencsétlen flótás jobban járt volna, ha akkor elküldöm melegebb éghajlatra. Bevonszoltam a kunyhómba és felfektettem a medvebundámra. Több zúzódás és szilánkosra törött csontok jellemezték, kérésemre sem mondta el, ki vagy mi verte el ennyire, azonban hallotta, hogy él itt egy gyógyító, ezért is van most itt, szinte követelve, hogy gyógyítsam meg. Eszement egy népség, eszement egy világ ez, és én is eszement vagyok, amiért szóba hoztam a kísérleti szerem.
- Lehetséges... hogy van valamim, ami talán segíthet, de még sosem próbáltam ki senkin. Lehet lesznek mellékhatásai...Kezdtem volna finoman és óvatosan, elvégre, még csak kísérleti nyulam se volt hozzá, hogy megnézzem, úgy reagál-e a szer, ahogy kell neki. A zsoldos hajthatatlan volt, azonnal adjam be neki, különben meghal. Ebben azért volt valami... a túlélési esélyei már-már elenyészően csekélyek voltak. Őrlődtem a saját bizonytalanságom miatt, szavai alig értek el hozzám, csupán fájdalmas nyöszörgése nyert utat elmémbe. A segíteni akarásom ledöntötte a bizonytalanság gátjait. Gyenge voltam. Előkészültem a varázsigére, s hogy biztosan sikerüljön, még a rúnákat és a kört is felrajzoltam, hogy stabil legyen a varázslatom. Sosem gondoltam volna, hogy létezik... túl sok mágia. Fájdalmas nyöszörgése percekig visszhangzott a kunyhóban, mialatt a szer egyesült a sejtjeivel és a manámmal megtámogatva. Az első pár percben,órában úgy tűnt, sikerült. Hibátlan az elméletem. De csak... úgy tűnt. Fél óra elteltével a csontjai helyreálltak, újra tudott járni és ugrálni. Ez volt a kezdet, ez volt az, mellyel akaratomon kívül is kiirtottam egy fél falut. A zsoldosban nem állt meg a mutagén a csontok rendbetétele után, tovább és tovább burjánzott, tüskék és pikkelyen borították be őt a nap végére. Ezt akkor még nem láttam, tőlem úgy ment el, mint akinek kutya baja. Sietősen lovagolt be a faluba, én pedig mámorosan boldogan szorongattam az aranytallérokat. Sikerült! Úgy igazán! Sikerült...
Esett, amikor megölte és felfalta az összes kurtizánt. Esett, amikor elkapta a kuldusasszonyt. Esett, amikor feldúlta a házakat. Szörnyen nagyon esett, zuhogott, amikor közvetetten megöltem annyi embert. Sikoltozásokra riadtam aznap éjjel, a falu lángokban állt, s a házak tetején köpködte mérgét az a férfi, kinek elátkoztam a halálát is. Míg a halottakból evett, a túlélők elmenekültek a szomszédos városba. Én pedig csak álltam a határban egy magas, szikár fa ágán, s fájdalmas pillantásokkal néztem elcseszett alkotásom.
- Bocsánat... bocsáss meg...Suttogtam magam elé ezerszer és tízezerszer, miközben a zsoldosrém a földdel tette egyenlővé a pajtát s széttépett minden lovat és marhát. Egy alak rajzolódott ki a horizont alatt, s még ha ebből nem is ismertem volna fel, közelebb érve hangja s cirádás mondandója egyből eszembe juttatta azt a napot.
- Pfej, de ocsmány vagy, hogy az anyád fordulna keresztbe a sírjában!-Összetéveszthetetlen. Eleinte nehezen bírt vele, a vajáklány azonban mintha kétségbeesés helyett inkább örült volna annak, hogy nem a szokványos metódus alapján alakul a csata. Bár a szörnyé vált ember végül porba hullott, nem éreztem egy cseppnyi megnyugvást sem. Én alkottam, az én bűnöm s ez mindig is ott fog lebegni láthatatlan pallosként a fejem felett. Ezek után mágiáról hallani sem akartam. Még egy egyszerű kis tábortüzet is csak akkor varázsoltam, amikor a nedves gallyakat lehetetlen volt tüzelővé dörzsölni. Elégettem minden feljegyzésemet, minden kutatási anyagomat s minden mintát is aznap, ott, abban a kunyhóban vége lett annak a történetnek. Csak az elmém ne emlékezne rá ennyire tűélesen... Hiába az elégetés, hiába az alkohol... még mindig emlékszem a receptre. Eddig is életcélom volt másokat gyógyítani, ezek után azonban már misszióvá nőtte ki magát az érzés. Úton és út mellett, tanyán és városban egyaránt. Aki segítséget kért, tőlem megkapta. Nem kértem aranyat, nem kértem kincset, legfeljebb élelmet és szállást egy-egy éjszakára. Így keveredtem el Nilfgaard fővárosába is. Ha még nem lett volna eddig a szerencsétlenségekből, itt kijutott még egy pofon az élettől. Olyasmibe keveredtem már megint, amibe nagyon nem lett volna szabad. Viszont legalább végre megértettem, hogy az átlagember miért van annyira rossz véleménnyel a varázslókról. Ohó, egy életre megértettem. Utamat eleve rettegés kövezi ki, hiszen nem tudhatom, mikor jönnek rá a sárkányszerű rémség teremtésének körülményeire, illetve azt sem tudhatom bizonyosan, hogy ha nyomoznak is az ügyben, kik azok és hol járnak. Nem kellett volna felhívnom magamra a figyelmet, nagyon nem kellett volna... de annak a lánynak segítségre volt szüksége. Honnan is kellett volna tudnom, hogy az udvari varázsló gyógyíthatatlannak minősítette? Nem tudtam, hogy lehetetlen, így hát megcsináltam. Jussom egy éktelen haragra gerjedt mágus és egy végrehajtó osztag lett, kik nyomomba szegődve űznek, mint ahogy egy sebzett vadat a határban a vizslák. Időt ugyan tudtam nyerni, kitáncolni a markukból, de nem adják fel az üldözésem s bár nem fűlik hozzá a fogam, kénytelen vagyok belátni, hogy ezt az ügyet nem tudom megoldani. Talán ez a jussom a múltbéli hibámért, talán csak Melitele tesz próbára. Talán ez lesz most mindennek a vége. Mikor elfáradok, mikor lábam már nem visz tovább. Sárba borulok, bukfencet vetek az árokban, hallom a lovak hangját, a sürgető férfias károgást.
- Ott van valahol, ara futott!S a távolban alig pislákolva feldereng előttem Toussaint lomha fénye. Ajkaim hangtalan formálnak halottnak hitt szavakat.
Valaki... segítsen... kérem...
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
