Rin var Assengard

Becenevek: Nazairi iker, a Fekete Nap gyermeke, Hugica, Madárka, Messiás, Megváltó, A Szerencse Leánya, Soleil Életkor 16 év Látszólagos kor 15 és 20 év között bármennyi, de alapvetően idősebbnek tűnik a koránál, inkább 18 év Csoport/faj Tiszavirág [közrendű, varázsló-tanonc] Foglalkozás Egy varázsló toronyba zárt “tanítványa”, illetve veleszületett erejének köszönhetően amolyan csodatevő gyógyító

Különleges képességek/faji adottságok

Ikerfivérével együtt a Fekete Nap alatt született, ellenben míg bátyját a Sors azzal sújtotta, hogy balszerencsét cipeljen magával, akármerre megy, Rin mellé a jószerencse társult. Amerre jár, a véletlenszerű történések szinte minden esetben a kedvezőbb végkifejlet felé tartanak: a hanyagul eldobott almacsutka magjai a földben megfogannak és almafa nő belőlük, az ember megtalálja a zsebében azt az apróságot, amit már hónapok óta keresett és azt hitte, elvesztette, egy tétova, bizonytalan szerelmi vallomás boldog összeölelkezésben végződik, a hirtelenjében felcsapott könyv pont ott nyílik ki, ahol az illetőnek fontos bekezdés szerepel, az elveszett kisgyerek épen és egészségesen hazakeveredik a családjához, és így tovább. A képességéhez hozzátartozik még, hogy csodával határos módon a hozzá érkező betegségben vagy lelki kórságban szenvedő személyeket is képes meggyógyítani - nem azonnal, de minél több időt töltenek el mellette, Rin erejének köszönhetően egész egyszerűen egy idő után szerencsésen kilábalnak a nyavalyáikból. Azt még azonban Rin sem tudja, hogy ez a rengeteg fájdalom és keserűség, amiből kigyógyulnak a segítségkérők, nem tűnik el teljesen - ő maga veszi át ezeket a negatív jelenségeket, és bár nem feltűnően, de rajta marad, mint egy állandó lelki teher. Mindezeken felül egy varázsló tanítványa, de a tanítás leginkább arra összpontosul, hogy Rin képes legyen úgymond irányítani az erejét, így a hagyományos értelemben vett mágiahasználatra nagyon minimálisan képes csak.

Jellemrajz

Még senki nem látta, hogy valaha rosszkedvű lett volna, s a mosolyát még az a tény sem homályosítja el, hogy az elmúlt hat évben nem hagyta el azt a szigetet, melyen a varázslónak, az ő tanítójának tornya áll. Ezt a férfit, némi félénk távolságtartással ugyan, de kedveli, s az ideje nagy részét, más opció nem nagyon lévén, vele tölti. Ami iránt még jobban lelkesedik, azok a varázsló könyvei, legyenek azok tankönyvek, térképek, történelmet vagy tudományokat magukban rejtő kódexek - vagy akár képes legendáriumok, avagy tündérmesék. Ez utóbbi műfajt különösen kedveli, s gyakran álmodozik, ábrándozik, saját meséket találva ki, amiket egy jól elrejtett füzetkébe szokott lejegyezni.
Végtelen türelemmel és segítőkészséggel áll azokhoz, akik felkeresik a varázslót és őt, hogy gyógyírt és áldást kapjanak, és olyankor a legboldogabb, ha ezt megadhatja valakinek. Ugyanakkor szeretné néha elhagyni a szigetet, mert hiszi és tudja, hogy nem csak azoknak az embereknek van szüksége az erejére, akik eljutnak e mindentől távol eső kis csücskébe a világnak, és szeretne azoknak az embereknek is segíteni, akiknek nem adatik meg, hogy hozzá fordulhassanak. (És titokban, olyan nagy titokban, hogy azt még az elrejtett füzetébe sem meri leírni, a világ minden szenvedését magára venné azért, hogy újra láthassa a testvérét.)

Megjelenés

Nem túl magas, és kifejezetten vékony lány, az alkata alapján nem néz ki annyinak, mint amennyi igazából - az arca alapján azonban talán még idősebbnek is tűnik a koránál. A szemei éppen olyan azúrkékek, mint a kora délutáni felhőtlen, szeptemberi égbolt - és mint a fivéréé. A haja színe is ugyanolyan búzaszőke, mint a testvéréé, s már majdnem a derekáig értek a szőke tincsek - de nemrégiben levágta, így most már csak a vállait fedik.

Előtörténet

1268. szeptember 9.
Ma töltöttük be a tizenhatodik életévünket - a fivérem és én. Majdhogynem hat esztendeje is megvan annak, hogy utoljára láttam, és ma valami furcsa érzés kerített a hatalmába, amikor a szobámban álló tükörbe néztem. Sokszor gondoltam már arra, hogy bár elvarázsolt tükör volna, és meg tudná mutatni, hogy festhet a testvérem most, hiszen, bár ikrek vagyunk, ő mégiscsak fiú. Néztem a tükörképem, és eszembe jutott, hogy hat éve, amikor a tanítóm magával vitt Nazairból, még mindannyian azt gondoltuk, így lesz a legjobb - a családunknak is, az assengardiaknak is, talán még nekem is. Hiszen a bátyám és én is a Fekete Nap alatt születtünk, s azt mondták, mindkettőnkön átok ül. Aztán ahogy egy kicsit nagyobbak lettünk, egy nap ez a varázsló, aki most a tanítóm, meggyőzte a szüleinket, hogy nem is olyan komor a természete ennek az átoknak, ugyanis az egyikünket végtelen szerencse és áldás kíséri, amerre jár, s csak másikunkat sújtja az örök balszerencse egész élete során. Emlékszem, mennyire megijedt édesanyám és édesapám, de Ren és én is, hogy valamelyikünk ilyen átokkal kell, hogy leélje az életét… De csak addig, amíg ez a varázsló fel nem ajánlotta a segítségét. Azt mondta, hogy képes volna megmondani, melyikünk bír a balszerencse átkával, mi több, meg tudná tanítani, hogyan lehet irányítani, elfojtani, vagy akár még meg is szünetni ezt az átkot, de ahhoz feltétlenül magával kell vinnie azon valamelyikünket, akit ez az átok sújt.
Én voltam az, amelyikünket a Fekete Nap balsorsa választott… vagy legalább is, akkor azt hittem. Talán még… egy kicsit örültem is neki, hisz ez azt jelentette, hogy a bátyámat, és az egész családomat innentől kezdve halálukig a jószerencse áldása fogja övezni. Mégis sírtam, amikor el kellett válnom tőlük, sírtam, amíg a lovon ülve, hátra fele nézve figyeltem Ren és a szüleink egyre távolodó alakját, és sírtam azután is, amikor már egyáltalán nem láttam őket. Néha még… most is tudnék, ha eszembe jutnak… Mert a varázsló tévedett.
Aztán megérkeztünk Inis Porhoet szigetére, hosszú vándorút után, s hat esztendő telt el azóta. Ahogy ezek mind az eszembe jutottak, s visszagondoltam az elmúlt hat évre, arra a rengeteg szerencsétlen emberre, akik azért kerestek fel, hogy segítsek rajtuk, akaratlanul is elmosolyodtam. Segítettem rajtuk. Hogy ne segítettem volna? Hiszen ez a legkevesebb, amit tehetek értük. Ha csak egy kicsit is jobb lesz valakinek attól, mert mellette vagyok, már van értelme itt lennem, ezen a világon lennem.
És mégis, amikor újra a tükörbe néztem, hirtelen elkomorodtam. Megint eszembe jutott, hogy… azért mégiscsak lehetne varázstükör. Ha csak egy kicsikét is, ha csak egyetlen pillanatra is, de legalább ezen a napon láthatnám a fivéremet… Aztán egyszer csak megfordultam, előkerestem egy ollót, és a tükör előtt állva megfogtam egy derékig érő hajtincsemet, és levágtam. Aztán még egyet. És még egyet, és még egyet, mindet, amíg már csak a vállamig ért a hajam. Remegett a kezemben az olló. De amikor a tükörbe néztem, Őt láttam.