Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Condwiramurs akkorát ásított, hogy beleremegett az asztalon pislákoló gyertya lángja. Megdörgölte kissé szemeit kézfejével, s lapos pislogásokkal kitekintett az ablakon, melynek üvegén táncot jártak a kopasz faágak árnyai, ahogy a koviri hideg szél dallamot fütyült a kastély tornyai közt süvítve. A gyertya lángja fázósan reszketett, ahogy a huzat megcirógatta, a lány pedig jobban összehúzta magán a pokrócot, ugyanis az ablakkeret, korából adódóan igen kétséges eredménnyel tudta csak kint tartani a jeges légáramlatokat. Ez volt az első éjszakája a kastélyban, de már most biztos volt benne, hogy másnap reggel taknyos orral és krahácsolással fog ébredni - de nem volt mit tenni. Bár a körülmények talán nem voltak a legideálisabbak, Condwiramurs mégis bízott benne, hogy ez az első este valami igazán különleges álommal fogja megjutalmazni a hosszú, fárasztó és nehézkes útért, ami északra, egészen a Kontinens majdhogynem legészakibb pontjáig vitte. A Nap már jócskán elhagyta zenitjét, amikor megérkezett a talgari grófság hegyormok és meredélyek által körbeölelt kastélyába, melyről a helyiek olyan pletykákat rebesgettek, hogy hajdanán vámpírok lakták. Kegyetlen, vérszomjas úrról szólt a fáma, egy tébolyult, vérszívó grófról és annak álnok segítőiről, két hasonlóan megátalkodott mágusról, egy boszorkányról s egy varázslóról, akik nem riadtak vissza semmilyen embertelen gaztett elkövetésétől sem. Különösképpen a boszorkány, akinek már a nevének említésére is elsápadt minden paraszt a legutóbbi faluban, s olyan hajmeresztő mesékkel álltak elő róla, amiket még a nagyszüleik nagyszülei meséltek nekik a varázslónőről. Condwiramurs gondolatai e régi, népi mendemondák körül keringtek, míg lefekvéshez készülődött, s ahogy az éjjeliszekrényre áthelyezett gyertyát elfújta, magára húzta az első, majd a második, majd a harmadik pokrócot is. Ezúttal nem volt szüksége horogra, hogy egy adott eseményt lásson, csak várta, hogy szép lassan álomba merüljön, s a szoba bútorai, a kastély kövei, az ablaküvegen kopogó gallyak, a szél füttye és a telihold fénye meséljenek neki, elevenebben és pontosabban, mint bármelyik falusi tenné.
Egy hatalmas robbanás, majd fülrepesztő óbégatás hangja riasztotta fel a madarakat a fákról, amik vijjogva csapdostak szárnyaikkal rémületükben, míg a zaj nem hogy elült volna, de még erősödött is. Úgy hangzott, mintha sírva fakadt volna egy hegyorom. Több, kevésbé hangos, egészen emberinek tűnő sikoly és ordítás cirádázta a bőgő hegycsúcs monoton basszusát, mintha csak a kőlavina mellett lepattogó apró kavicsok zaja lett volna. Meglepő módon az üvöltés nem a utat szegélyező, tövises bokrok, elvadult cserjék és lombos fák sűrűjének mélyéről volt hallható, ahogy azt minden útonlevő vándor várná, ha útonálló banditák támadnak meg egy másik, nálánál sokkal szerencsétlenebb utazót. Nem, a hegyorom sírása egészen meglepő módon egy hegyorom irányából jött, pontosan arról, amerre az út tovább vitte ezt a magát eddig szerencsésnek gondoló járókelőt. Az út egy szurdok széléhez vezetett, mely két meredély közé vájta be magát a hegység szikláin keresztül, évezredek kitartó munkájával - nomeg a szurdok alján csörgedező folyó sebes sodrásának köszönhetően. Bár, az viszonylag ritkán fordult elő, hogy egy hosszú évszázadok alatt kitaposott út ilyen profán módon érjen véget - ráadásul a szurdok túlsó oldalán úgy tűnt, mintha folytatódna is, így az út haladásában beállt öt perc szünet igen indokolatlannak, mi több, zavaróan oda nem illőnek tűnt. Olyannyira, hogy ennél zavaróbb és oda nem illőbb már csak az út kellős közepén, de a szurdok szélén helyet foglaló, teljes letargiában zokogó, rázkódó kőrakás volt - meg az őt körülvevő emberek… Vagy legalább is, ami megmaradt belőlük, ugyanis nagyjából pont annyira emlékeztettek saját emberi mivoltukra, mint amennyire a két sziklaszirt szélén álló kőrakások emlékeztettek hídra. Nyomokban, és darabokban.
Nehéz elhinni, hogy Rhage elment. Megértem elvégre csak Lucio miatt maradt itt és most a kastély üres egyedül az én lépteim törik meg a csendet a kastélyban. Nyomasztó számomra ez a csend szóval elmegyek inkább egy sétára. Kilépve a kapun egy ideig követtem a köves utat, de egy részen találtam egy kis ösvényt. Nem tudtam, hogy itt van pedig már többször is jártam már erre. Egye fene megnézem mi lehet arra. Sosem zavart, ha ágak között és buckázó úton kellett mennem, legalább adott egy kis izgalmat, hogy nem mindegy hova lépek, mert megcsúszhat lábam és beleeshetek egy pocsolyába. Megmosolyogtat az a béke, ami árad a fákból, a levegőből és a többiből. De nem maradt ez úgy sokáig. Nem sokára egy nagy moraj rázta fel az erdőt, a madarak menekültek, szinte megrezgett föld. Kíváncsiságom miatt folytattam utam, hogy megtaláljam a hang forrását. Egy idő után az ösvény megáll és csak később folytatódik. Szokatlannak találom és körbe nézek. Megpillantom a tetemeket és a zaj forrását. Megnézem a tetemeket először és tudatosul bennem, hogy az idegen csak is azért sírhat mert elvettek tőle valamit. Valamit, ami fontos volt neki. Vagy csak szimplán azért, mert bántották. Mindkettőt megtudom érteni és nem áll szándékomban elítélni ezért. Igaz még nem vetemedtem arra, hogy embert öljek, de előbb vagy utóbb annak is eljön az ideje. - Miért sírsz? - kérdezem meg ezzel felfedve, hogy itt vagyok mögötte karba tett kézzel. Lehet, hogy ijesztőnek tűnök, de nem áll szándékomban megrémíteni. A kíváncsiságom az egyik nagy átkom. Nem tudom itt hagyni a nélkül, hogy tudnám, mi a patkányok itatásának az oka. Azért fel vagyok készülve mindenre, ha megtámad akkor kitudjak térni előle. De elnézve a remegését nem fog megtámadni. Inkább elfutna és kidöntene pár fát és csak nyomokat hagyna maga után, hogy meglehessen találni. Nem mintha a bőgése nem lenne elég, hogy bárki utána eredjen, aki rávadászna. És a tetemeket elnézve, ha valaki megtalálja hamar lesz pár ember, akik a fejét akarják. De nem mintha az én dolgom lenne ezen aggódni meg van a saját gondom, amivel foglalkoznom kell.
Amikor bánatába feledkezve bömbölni kezdett a hegyoromnak is beillő kőrakás, a legkevésbé sem számított rá, hogy akad a környéken bárki, aki sikítás nélkül lesz képes szemlélni a már-már reneszánsz festők műgondjával és szerkesztési metódusával megkomponált tájképet. Ez a békés csendélet, melynek vérvörös és levélzöld árnyaltaiba csak hébe-hóba rondított bele egy-egy elgurult fej vagy letépett kéz, esetleg egy szó szerint derékba tört torzó látványa, szomorú kétségbeesést közvetített az egyszeri szemlélődő felé, aki ahelyett, hogy jó esetben némán, rosszabb esetben sikítva menekülőre fogta volna, inkább megkérdezte a kép közepén gubbasztó, zokogástól rázkódó kőrakást, hogy mi okból itatja a patkányokat. A kőtömb csodával határos módon meghallotta saját bömbölésén túl az idegen hangját, s tán mintha egy pillanatra kevésbé sírt volna, míg lassú, vontatott mozdulatokkal, egy mozgásba lendülő hegy dörgedelmével a nő hangja irányába fordította fejét, s pislogott kettőt. Egy fikarcnyit sem ijedt meg az idegentől, sőt. - Gyütt sok embör. Kőfejé híd, szed vám! - kezdett bele a történet nem túl bonyolult cselekményébe a magát Kőfejnek nevező troll. - Embör nem ad pénz, Kőfej mérges! Embör mérges! Gráááá! - üvöltött fel Kőfej, ahogy teljesen a nő felé fordult, s egyúttal lassú méltósággal és egymáson elcsúszó sziklák ropogó hangjával kísérve felállt. Ha a sötét hajú nő egy hozzá hasonló méretű ember vállára állt volna és kinyújtózott volna, talán elérte volna ujjai begyével Kőfej orra hegyét. Szerencsére elég messze voltak egymástól, hogy ez a magasságbeli különbség ne jelentsen fenyegetést - egyelőre. - Vót ott varányló! Kúva varányló! - dörögte Kőfej, majd belerúgott a hozzá legközelebbi tereptárgyba, ami történetesen valakinek a combtőből kitépett lába volt. Ez az illető sem tudott mást, csak lábatlankodni. - Varányló mérges, Kőfej mérges! Varányló sem ad pénz, és… és… és…! - eddig jutott mondanivalójában, mikor is újból erőt vett rajta a zokogás. Úgy bődült föl, mintha kitört volna egy vulkán. - Varányló dirr-durr híd! - zokogta keservesen. A troll tehetetlen haragjában és bánatában megragadta a másik hozzá legközelebb eső tereptárgyat - egy néhai kereskedő gyolcsingujjas karját - és újfent a talajra borulva, bőgve kezdte püfölni a földet a karral. - Varányló leront híd! Leront Kőfejé híd! Híd Kőfejé otthon! Kőfejnek nincs otthon!! Kőfej sír! - bömbölte az otthontalanná vált troll keservesen, s kitartóan csapkodta tovább a karral a földet, mígnem mérhetetlen bánatában messzire hajította a végtagot, és ismét a nőre pillantott hüppögve, ami úgy hangzott, mint amikor egy hegyi patak csobog keresztül a kövek között. - Kicsike nő mit akar Kőfejtől?
Bevallom nem igen láttam troll-t életem során csak a róluk szóló történeteket. Értelmes lények ez abból is látszik, hogy megértette kérdésemet és értelmes választ is kaphatok. Türelmesen várom a történetet mi az oka a patak csinálásnak. Közben megtudom a nevét is...Kőfej. Illik hozzá. Körbenézek és a testrészeket figyelem. A kézzel kitépet tagokon látszódnak is a szakadás nyomai, ha nem lenne itt maga az elkövető akkor nehezebb lenne kitalálni ki is volt. Meghallgatva a storyt elgondolkodom. Ha tényleg a híd az otthona meglehetne javítani. A folytatólagos bömbölésére és a végtag csapkodására kicsit hátrébb léptem. -Hm...mit szólnál, ha megjavítanánk a hidat? - vetem fel a kérdést. Meglehetne javítani, vagy újat csinálni a kérdés már csak az akarja e, hogy megcsináljuk a hidat ezzel megnyugtatva őt. Vagy elutasítva segítségem tovább zokog növelve az esélyét, hogy megtalálják és a feje fali díszként díszelegjen valaki falán. De hazudnék, ha azt mondanám nem érdekelne a sorsa így lehet megpróbálnám meggyőzni, ha elutasítana. Az már más kérdés mi lenne az, hogy jobb belátásra bírjam. Talán lyukat beszéljek a hasába, vagy ha kell kényszerítsem rá? Nem hinném. Segíteni akarok neki meghagyva közben a szabad akarat jogát így az utolsó lehetőség ki van zárva. Értelmes lény tudja mit akar és mi jó neki. Lehet, hogy a segítségemért hajlandó is lesz, majd egyszer a segítségemre lenni.
Amikor bömbölését újfent kénytelen volt megszakítani a magát Kőfejnek nevező troll, hogy megkérdezze a “kicsike nő” titulussal illetett idegent szándékai felől, nem igazán tudta, miféle válaszra kellett volna számítania. Mindenesetre, egészen biztosan nem feltételezte, hogy a sötét hajú ismeretlen, miután szemtanúja volt, amint kétségbeesett bánatában zokogva püfölte a földet az első keze ügyébe kerülő kézzel, majd haragjában messzire hajította a végtagot, éppenséggel azt fogja megkérdezni tőle, hogy mit szólna, ha megjavítanák a hidat. - Meg… nyavítanánk? Hááááá-áá-háá-háá!! - bődült fel Kőfej olyan hangon, mint amikor egy hágó legszűkebb résein átfúj a szél. Nevetett. Fejét hátravetette, vállai megrázkódtak; éppen úgy, mint ahogy az imént a sírás, ám ezúttal a kacagás rázta a hegyoromnak is beillő lényt. - Kicsike nő okosnak hisz magát! Nyavíccsuk meg! Hááá-hááá! - folytatta mondanivalóját, szemlátomást sokkal jobb kedéllyel, mint az imént. - Kicsike nő ad kő? Hídnak kell kő! Kő meg nap! Sok nap! Legalább sok! Kőfej, mielőtt még jobban belement volna a hídépítés technikai részleteibe és kihívásaiba, öles, döngő léptekkel közelebb dübörgött a szürkeszemű perszónához, akár egy lassan közeledő földrengés. Éppen előtte állt meg, fölé magasodva. Ilyen közelről csakugyan úgy festett, mint egy életre kelt, beszélő sziklatömb. Aztán lehajolt, s a nő arca elé emelte itt-ott vérrel borított öklét, majd rámutatott hüvelykujjára, melyet elsőnek nyújtott ki ökléből. - Egy, - dörmögte, majd hüvelykujját mutatóujja követte - kettő, - mutatta ismét, azzal kinyújtotta harmadik ujját is - sok! Sok nap! - mutatta diadalmasan három ujját a nő felé, abban a biztos tudatban, hogy kettő után már minden sok. - Kicsike nő van sok nap? Van kő? Van kő, van sok nap, lesz új híd és lesz Kőfej otthon! Nincs kő, nincs sok nap, nincs híd… Kőfej nincs otthon - sóhajtotta aztán keservesen, várakozón pillantva az idegenre.
Jegyzet:Voilá! 289 szó lett, remélem, tetszik! Zene: Dve Nevesti
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
