A gyengébb lelkűek ráfoghatnák, hogy hajnal hasad, pedig a kegyetlen igazság az, hogy az izzó korong épp csak most fordult át a másik oldalára, vállára húzva az éj bársonyos leplét - oly korán jár az idő, hogy még a madarak sem kezdték el torkukat hangolni a reggeli nótára. Sosem voltam jó alvó, nem meglepő hát, hogy már ébren és talpon járok. Megmosakodtam, felöltöttem a szokott ruhámat, szorosan megkötve derekamon az övet, majd vállamra csapva tegezem elindultam a vendégünk szálláshelye felé. Francesca úrnő különleges és kiemelt bánásmódot rendelt el az emberlány felé; azt nem tisztázta azonban, pozitív vagy negatív irányban szükséges mindezt teljesítenem.
Ütemesen bedörömbölök az ajtón, igyekezvén akkora zajt csapni, hogy biztosan felébredjen. Nem feltételezem, hogy magától ne az igazak álmát aludná még, hiszen népem többi tagja is nagyrészt még csak most evickél kifelé az andalító álomországból. Hosszú még számukra az ébredés, nekünk azonban nincs annyi időnk, így hát rögvest benyitok.
- Eari na mhaeth, a d’yaebl aép dearg!* - hunyorognom kell, hogy szemem hozzászokjon a benti sötétséghez, de néhány apró, szapora pislogás, és máris kiveszem a bútorzat sziluettjeit. Tekintetem az ágyat keresi, illetve a rajta mozgó kupacot, és ha megtalálom, legyen bárhol, elégedett biccentéssel belépek a helyiségbe. - Felkelni. Indulunk. - A kikészített fáklyához lépek, olajba érintve, rutinos mozdulattal rántom végig a fán. Sistergő láng gyúl, narancsos félhomállyal világítva meg a szobát. Megakad a pillantásom néhány levetett holmin, melyről virít az emberek bűze és kultúrája. Fintorognom kell, rögvest hátat is fordítok a látványnak, és az alkaromra terített, finom selymet a kócos démonnak dobom.
- A ruháitok ocsmányak. Ezt fogod felvenni. - közlöm, és jól gondolja, ha úgy érzi, nincs beleszólása. Visszaakasztom a fáklyát a tartójába, gondosan eligazítva, majd összefűzöm két tenyerem a ruhaujjam takarásában.
- Odakint leszek. Greasadh**! - Hacsak nem óhajtja, hogy asszisztáljak az átöltözéshez. Nem szívesen érnék hozzá, főleg nem ily kora reggel, éhgyomorra, de amennyiben ragaszkodik a társaságomhoz, maradok.

* Jó reggelt, vörös démon!
** Siess!

Sylvaeth & Elyon @

Húzós egy nap volt mögöttem. Szeretném azt mondani, hogy olyan, amilyenhez dekádok óta nem volt szerencsém, de azt hiszem, a napot, amikor a saját dimenzióm saját időszámításából átestem ennek a dimenziónak az ő időszámításába, joggal lehet ide sorolni. Az pedig nem volt azért olyan iszonyatosan régen, tán Lammas kezdetekor, ha hihetek annak az útonálló gyalognak, akivel volt szerencsém először összetalálkozni a Jaruga partján. Az pedig tán egy holdhónapja, ha elmúlt. Történtek furcsaságok azóta, nem is egy, de olyan furcsa, ami tegnap éjjel esett meg velem, olyat nem hogy dekádok, de centúriák óta nem tapasztaltam. Az éjjel másfél tünde kopogtatott az ajtómon. Egy magas, hideg szemű, hideg lelkű férfi, és egy kézműves kézitükörbe zárt asztrálkivetülés által materializálódott tünde nő. Azért csak fél, mert tulajdonképpen egésznek aligha lehet nevezni ilyen körülmények közt. Nagyon érdekes beszélgetés volt az, részemről egy-két csetlés-botlással, de bizonyára Francesca Findabair, akit Enid an Gleannának, a Völgyek Százszorszépének is neveztek, Dol Blathanna hercegnője is így kellett, hogy gondolja, mert az Ysgithben fekvő medikai kunyhóból egyenes út várt Dol Blathannába, a Virágok Völgyébe. Ott aztán, amint Francesca elé járulhattam, szinte azonnal tovább folytatódott a mi már korábban megkezdett, privát diskurzunk. Azt hiszem, a tünde varázsló- és uralkodónőt épp annyira lenyűgözték az otthonomról szóló történetek, mint engem az övéi, ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal – egy hercegnőre mindig szükség van – éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Mindketten maradéktalanul egyetértettünk abban, hogy még rengeteg minden volna, amiről szólni érdemes, így volt kedves, és kiterjesztette maradásom időtartamát. A hosszú, hollóhajú tünde férfira bízta, hogy minden igényemet ellássák, kalyibát kerített nekem a fővárostól nem messze, ahol tartózkodhatok. Nem csoda hát, ha egy ilyen eseménydús nap, és egy velős, késői órába nyúló konzultáció után különösebb erőlködés nélkül elaludtam. Alig pár óra telt bele, amit a fáradtságtól – az idegen hely és körülmények ellenére – mély alvással töltöttem, hajnal derekán arra riadtam fel, hogy dörömbölnek az ajtómon. Más esetben egyből felkelek, és utánajárok, ki zörget-zargat, de mivel ezúttal már jól ismert hangszín, és – mint Francescától megtudtam – ősi nyelven szóló szavak társultak hozzá, tudtam, hogy továbbra sem akarnak az életemre törni. Fizikálisan, legalábbis. Verbálisan, az más kérdés. Álmos, méltatlankodó nyögéssel, nyekergéssel a fejemre húztam a plédemet, nem sokkal utána pedig rögvest hallani vélem lépteinek halk zaját. Diszapprováltságombannem nyögtem, de még csak nem is nyekeregtem, egyenesen morrantam.
- …Neked is jó reggelt, Sylvaeth… - ásítottam a takaró alatt. Ha valaki annyit, és olyan helyeken élt, mint én, sok nyelv tudója, akkor felismeri egy számára idegen nyelvből is az ismerősen csengő szavakat. Ír és skót ismereteimből arra következtettem, hogy jó reggelt kívánt, így illett viszonozni a jókívánságot. nyújtóztam egy jó nagyot, előbb két karom, aztán rőt loboncom került elő a takaró alól – Menni… ? Hová? – könyököltem fel a fekhelyemen. Kipillantottam az ablakon, de csak derengő ködöt és teljes sötétséget láttam. Mi a jó Melitele anyácska? Még reggel sincs. A fáklya fénye is csak bántott, szemeim összeszorítva kedvem lett volna visszabújni a pléd alá, de csak visszazuhantam a matracra. – Mondd csak… Errefelé mindenkit ilyen spártai körülmények közt keltenek fel?
Szaladt ki a számon, végig sem gondolva, hogy ez a frázis valószínűleg nem mond a jégszemű, jégszívű tünde felderítőnek semmit. Összekeverek egy ásítást és egy sóhajtást, és már épp azon volnék, hogy heveny „jól van, jól van, jövök már” társításával kimászok a pihe-puha, és leginkább meleg álom béléséből, amikor az arcomban landol valami hűvös és selymes, és mivel akadályozta a látásom, még sötét is, amitől felnyögtem. lehúztam a fejemről az ölembe, hogy szemügyre vehessem. Undokul elhúztam a szám a megjegyzésére.
- Magam szőttem. Mi bajod vele? – végleg kimászok az ágyból, húzva a ruhát is, hogy hosszában is megcsodáljam. Meg is lepődök – De hisz ez gyönyörű. A maga egyszerűségével együtt. Biztos, hogy szabad nekem ezt felvenni?
Pillantok fel rá, de elég egyértelműen nem óhajt nekem asszisztálni az öltözködésben, ami tán idegenek lévén nem is akkora baj.
- Jól van, mindjárt jövök.
Vetettem még egy pillantást a szép ruhára, mielőtt a hálóruhámat levetve nekiálltam volna magamra ölteni a kapott göncöt. Tényleg beletelt egy kis időbe, míg elkészültem, ugyanis még kifésültem az alvástól összegubancolódott kócokat is a hajamból, mielőtt felkontyoltam volna. Csak aztán léptem ki a tünde férfihoz a verandára. A hajnali hűvös bántott, dideregve összehúztam magam.
- Még az énekesmadarak is alszanak, olyan korán van…

P.S.:694 szó Mood: BFB

Hiába mormogott vastag réteg takarókupac alatt, éles tünde fülemet nem csalhatta meg vele. Azzal azonban, ami elhagyta a száját, kisebb meglepetést okozott.
- Oh, tudod a nevem - Megjegyzésem mentes volt bármiféle csodálattól, inkább a nem várt csalódás színezte, kellemes irányba, mert ezek szerint mégis csak közelíti (alulról) az elvárhatónak titulált szellemi kapacitást. Normálisnak, pusztán a memóriája ezen szegmenséből kiindulva, még nem mertem nevezni, de egy tyúklépéssel közelített ahhoz, hogy átlagon alulinak tartsam. Szép teljesítmény egyetlen éjszaka alatt. - Ne várd, hogy számra vegyem a tiéd, emberlány. - Nem konkretizáltam, hogy ez azt jelenti, meg sem tanultam az övét, vagy hogy meg sem tudnám, vagy épp tudnám, de nem akarom, esetleg már rég tudom, csak megmakacsoltam magam és nem szólítanám annak. A lényeg, hogy kétféle megszólítás közül választhat: emberlány vagy vörös démon, és ha egyik sincs ínyére, úgy mindkettőt használni fogom.
- Körbevezetlek a városfalon, hogy csiszoljunk a helyismereteden, közben történelmi tényeket ismertetek, a végén pedig reggeli közben nyelvleckéket veszel. - Nem titkoltam, mennyire nem hoz lázba a mai program. Bár javarészt neki kell memorizálni és jegyzetelni, mégis én éreztem kelletlenül fárasztónak az előttünk álló feladatokat. - Nem beszélhetsz örökké Francesca kir... hercegnőhöz ezen a mocskos nyelven. - Nyelvbotlásom bosszús sóhajjal javítottam ki. Még mindig sértette a büszkeségem, és magunk közt folyton folyvást királynőként hivatkoztam az úrnőnkre, de hát egy kívülálló előtt nem engedhettem meg, hogy politikaialg inkorrekt legyek. Spártai megjegyzésére csak olyan értetlenül meredtem rá, hogy elszégyellje magát, amiért még a köznyelvet sem beszéli érthetően.
- Soroljam? - A ruhájára vonatkozó kérdése kihívásnak hangzott, halovány, ravaszdi mosolyt festett vele a képemre. Ezer örömmel köszörültem volna a nyelvem az öltözetén, ám nem akartam az időt húzni vele, inkább hagytam, hogy szemügyre vegye a ruhát. - Nem. - Száraz, de legalább őszinte válasz. - Ám az úrnő így kívánja. - Leolvashatta a mimikámról, hogy erről is megvolt a magam negatív véleménye. Jóváhagyó biccentéssel könyveltem el ideiglenes távozásom, és magam mögött hagyva a félhomályban didergő szobát kiléptem a verandára. Halk, fáradt sóhaj tört fel belőlem, fakó felhőcskéjében kieresztettem az elmúlt percek minden igyekezetét, hogy érzelemmentesnek és komornak tűnjek. Regenerálódtam a kellemetlen beszélgetésünkből, míg nagy nehezen végre elkészült és kilépett az ajtón.
Csak a szemem sarkából pillantottam oda, mégis több szinten meglepett a látvány. Egyrészt meglepően kihangsúlyozta nyurga, lapos alakját a ruha, a szín pedig remekül passzolt undok, vörös kontyához. Másrészt viszont felháborított a gondolat, hogy egy ember népünk jelét viseli magán. Közben valahol csodáltam is - túlságosan vegyes érzelmek ezek kora reggelre.
- Még szerencse, hogy nem vagy énekesmadár - vetettem oda csípősen, most először magam is elmosolyodva a szúráson, és fejemmel intettem, merre indulunk. Aggasztott kicsit, hogy didereg, mert mégis csak engem illetett a felelősség, ha megfázik itt nekem... Egyelőre azonban nem tettem semmit ellene, reméltem, a sétában majd átmelegszik. - Mennyit mesélt az úrnő Dol Blathannáról? Tudod, mióta áll és mikor lett népünké? - Jobbnak láttam kérdéssel indítani a történelemleckét, hogy kiszűrhessem, mi az, amiről már tud és amit felesleges megismételnem. Nem fűztem túl sok reményt a tudásához, de az úrnőt ismerve óvatos próbáltam lenni.

Amikor betakaróztam – megint – reméltem egy röpke pillanat erejéig, hogy az majd jobb belátásra téríti a tünde férfit (már ami azt illeti, hogy hogyan kell egy hölggyel bánni) – mindhiába. A hangjából ellenben, mikor a nevén szólítottam, meglepetést véltem kihallani. Azt nem tudtam megállapítani, hogy vajon ez őszinte-e, avagy csalódott, női megérzésem viszont azt súgta, utóbbi. Milyen büszke egy nép ez a tünde! Már az alapján, amit eddig hallottam róluk és tapasztaltam velük. Szinte már elképeszt.
- Persze, hogy tudom. Szép neved van, könnyű megjegyezni. És jó megfigyelő vagyok. – Meg úgy nagy általánosságban, az eddig tapasztaltak alapján gyorsan is tanulok, de nem szerettem volna mindezzel felvágni, hisz könnyedén megeshet, hogy épp egy ilyen nehéz és idegen nyelv fog majd ki rajtam, mint ennek a különös kontinensnek a tünde nyelve – vagy Ősi nyelv, ahogy Francesca kisasszony hívta. Meg tán mindez azt is sejtetni engedi a komor arcú Sylvaeth számára, hogy tartogathatok még számára egy-két meglepetést. Különösebb további noszogatás nélkül is kimásztam az ágyból, olyan – a reggeli rutinomhoz hozzátartozó – gesztusokat végezve, mint a nyújtózkodás, diszkrét ásítozás. Összehúztam a szemem a szavaira, de sikerült mellé egy még enyhén álmos, ellenben annál őszintébb mosolyt varázsolnom.
– Nem róvom fel neked. Amíg nem süllyedünk le „héte” és társai szintre. – Oh, én vele ellentétben egész biztos voltam benne, hogy ha pontosan nem is képes felidézni a nevemet – amit amúgy a kis Bíbic választott nekem, hogy a velem hozott ne csengjen olyan idegenül az itt élők fülének – valami fogalma volna róla, hogy milyen betűvel kezdődik, vagy milyen hangzók vannak benne. De megértettem, miért állt hozzám ilyen ellenségesen, mint akinek a fogát húzzák, én pedig nem voltam veszekedős hangulatban – legalább is nem ily kora hajnalban, így nem fűztem hozzá mást. A napi program ismertetésén elismerőn hümmentettem egyet.
- Izgalmasan hangzik! Bár úgy sejtem, volna neked is jobb dolgod, mint hogy engem okíts. Ne haragudj, kedves. – Szerettem tanulni. Különösen új dolgokat, és a kihívásokkal is hasonlóképpen voltam. De olybá tűnik, a magas homlokú Sylvaeth épp az ellenkezőjében reménykedett. Még érhetnek meglepetések a nap további részében, még épp kiderülhet, hogy a szigorúbbnál is szigorúbb tanár, és minden apró kis intonációs hibát a szememre vet majd, de egyelőre bizakodó voltam. Egyetértőn biccentettem.
- Ez csak természetes. – észrevettem a férfi szavaiban a nyelvbotlást, és bár Francesca a tegnap magánóránkon nem tért ki a miértekre, mégis észrevettem, hogy egyik alkalommal még királynő, később azonban csak hercegnő volt. Rendkívül izgalmas. Biztos voltam benne, hogy ha egy kicsivel többet tudnék a térségről, hamar megérteném a politikai miérteket és hogyanokat, de elodáztam a gondolatot, hogy ne hajnalok hajnalán kelljen ezzel foglalkoznom. Gondolhattam volna, hogy a spártai virtusra tett megjegyzésemre végül érdemben nem reagál majd. Komolyan meglepődtem volna – egyszersmind izgalmas teóriákat szült volna – ha mégis érti, mire gondolok. Némiképp fájón elhúztam a számat, amikor világossá vált számomra, hogy bizony megtenné, ha arra kérném.
- Nem, inkább mégse. Már ha neked sincs ellenedre – úgy látom, ő is felmérte, hogy holnap ilyenkorig tudná észérveit sorolni a gönceim ellen, és jobbnak látta ezen túllendülni, különben nem lesz miről beszámolni a Völgyek Százszorszépének. Ha már az úrnőnél tartunk… - Egyenes és őszinte válasz. AZ olyat mindig szívesen látom. Ami pedig a ruhát illeti, meg kell hálálnom Findabair kisasszony figyelmességét.
Nem tartottam vissza, úgy sejtettem, minden biológiai jellemzőm és látszólagos korom ellenére nem szívesen nézné, ahogy öltözködök, és igazából egyelőre nekem is jobb volt így. Amikor magamra öltöttem a csodaszép, de idegen vonásokkal hivalkodó ruhadarabot, legalább akadt pár percem megcsodálni egy ócska, de annál szebb tükörben, ahogy a szabása slankítja amúgy is magas alkatom, a pasztellzöldek árnyalatai pedig szépen kiemelik felkontyolt, vörös hajamat. Amikor közel öt perc készülődés után kiléptem a verandára, bár Sylvaeth meglepően ügyesen igyekezett palástolni, hogy lopott rólam egy pillantást, mégis tetten értem. Bár nem jegyeztem meg, nehogy vérig sértsem. Ugyanakkor abban nem voltam egészen biztos, hogy tetszik-e neki a látvány, avagy éppen hogy nem. A csípős, sőt, egyenesen szúrós megjegyzése először meglepett vonásokat festett fel az arcomra aztán magam is cinkosul, ferdén elmosolyodtam.
- Ez szép volt, elismerésem. – őriztem egy kicsit az arcomon, mielőtt hagytam leolvadni – Szép mosolyod van. Többet kéne mutatnod a világnak.
A hajnali köd hidegen és nedvesen ült meg a vállamon, de amint amaz a fejével indulást intett, nem kérdeztem többet, csak utána indultam. A séta valóban jót tett, nem éreztem már olyan élesen a hideget, de azért jó lesz majd, ha igazán felkel a Nap. A kérdésre információk garmadája tódult a fejembe, szinte lehengerelt az a sok minden, amitől az éjjel olyan jót aludtam.
- Nagyjából elmesélte, amit tudni érdemes Dol Blathannáról. Vagy a Virágok Völgyéről, ahogy az általatok nevezett közös nyelven emlegetik. Mesélt arról, hogy megannyi évszázadon, évezreden át mindig tünde kézen volt. Egyetlen egyszer került csak emberkézre, hozzávetőleg száz évvel ezelőtt…  - komolyan el kellett töprengenem az itteni időszámításról egy pillanatra. Reggel van még ehhez. – Tán 1160 körül. És egészen pár hónappal ezelőttig így is volt. Francesca kisasszony egy nagy háborút emlegetett az északi királyságok és a déli királyságok közt. Dél királya, Emür autonómiát ígért Findabair kisasszonynak, ha a mellé állítja a tünde kommandó egységet, a… - nagyon koncentráltam, úgy koncentráltam, ahogy ember korán reggel még nem – valami szkójja tálat, ami rémesen egybecseng a mókus szóval. Mindegy is, Findabair kisasszony megtette, tündéket küldött észak ellen a háborúba, de a háborút az északiak nyerték meg. Francesca és a tündék visszakapták ugyan a jogosan őket illető területeket, de a békében, aki olyan április tájékán történt meg Csintrában, a térséget lefokozták országból autonóm területté, a kisasszonyt pedig királynőből hercegnővé. Legjobb értésem szerint.
Érdeklődve pillantottam a férfi felé, hogy mindehhez vajon mit szól, hibáztam-e valahol, mielőtt eszebe jutott volna valami.
- Ihatunk valahol egy teát? Vagy ha nem azt, akkor reggelizhetnénk valamit?
Kávét akkor sem kértem volna, ha valamilyen isteni gondviselés folytán netán tudják, mi cserjén terem.

Mintha ötletet adott volna, úgy szaladt fel a szemöldököm a "héte" hallatán, hiszen meglehetősen illett mind a vörös démonra, mind pedig a helyzetre. Minek bajlódnék az emberlánnyal, ha letudhatnám egyszerű hümmentéssel is? Sajnos azonban nem csak a saját hírnevem, hanem Francescáét is magamon kellett cipelnem, így csak szó nélkül hagytam a felvetését és elkönyveltem, hogy jó lesz az emberlány is.
- Kedves? - ismétlem meg, vastag szemöldököm szinte leszalad a homlokomról. - A benyomásom mely szegmense keltette benned azt az érzetet, hogy kedves-nek becézz? - Nem mintha az zavarna, hogy van egyfajta lenéző éle a becézésnek, hiszen én is magasabb lóról, felhúzott orral szemlélem őt. A fajtáját ismerve nem lepne meg, ha ő is hasonló eszközökkel élne. De hogy annyi választható gúnynév és sértés közül pont ezt vágja a fejemhez... A hideg is kirázott tőle.
- Tégy úgy - ütöttem meg a végszót, jelezve, nem pont az ő hálája fogja könnyekre fakasztani az úrnőt - azzal magára hagytam. Emberbecsületére legyen mondva, egész gyorsan elkészült, s noha fajtájával megszentségtelenítette a ruhát, legalább kiemelte csúf vonásai előnyös oldalát is. A haja nem tűnt olyan szörnyűnek így, hogy a zöld tompított az élén, és adott némi vonalat a ruha esése oda, ahol jól láttam tegnap, hogy nem domborodik semmi. Az ő nyelvén talán ezt úgy mondják, csinos vagy. Az enyémen azt jelentette, már rád tudok nézni anélkül, hogy hánynék.
Újabb bókja előtt ismételten értetlenül állok. Már azon sem fáradozom, hogy felvonjam a szemöldököm, csak üres tekintettel bámulok rá, azon morfondírozva, épp sérteget-e, vagy teljesen komolyan gondolja.
- És a világ majd visszamosolyog rám? - Lefitymálón mérem végig, mintha azt várnám, virágszirmokat kap elő a ruhája alól és elkezdi körbetáncolni a viskóját. Sosem értettem ezt a szirupos, cukros világszemléletet, és reméltem, hűvös pillantásom ad okot rá, hogy ne akarja tovább bolygatni a témát. - Az ilyen jóhiszemű idióták miatt tartunk ott, ahol...
Érdeklődéssel hallgatom a beszámolóját, nem szükséges tartanom a szemkontaktust, hogy figyelni tudjak. Jobb is, ha az utat figyelem, a harmattól csúszós deszkákat, a föld felett átívelő függőhidakat, a keskeny utcákat, melyek a falhoz, a falra vezetnek. Egy ponton másznunk kell kissé, de ez nem akadályoz meg, hogy kijavítsam a hibáit. Halkan szúrom közbe, hogy ne érezze szükségét a megtorpanásnak, de nem hagyom elillanni hegyesem mellett a nyelvbotlásait.
- Emhyr császár. Scoia'tael. Cintra. C-vel. - Elsőként kapaszkodom fel a kissé még nyirkos falra, majd a kezem nyújtom, hogy felsegítsem. Ha elfogadja és megragadja, akkor könnyedén felemelem - még magamat is meglepve vele, milyen pehelysúlyú. Igaz, nincs, ami lehúzza... A falon túl elénk tárul a környező vidékek napkeltébe borult, álmos dűnéje, a fölénk tornyosuló ormok, és persze az egész Völgy is. - Hivatalosan egész dél Emhyr császársága, ám való igaz, hogy déli királyságokat olvasztott magába. A többi egyébként helyes. - hagyom, hogy kinézelődje magát, aztán elindulok a falon lassú, ráérős léptekkel, hogy tudjon közben nézelődni anélkül, hogy orra esne. - Az úrnő jól felkészített. - biccentek, ahogy tovább sétálunk. A kérdése hallatán előhúzom a ruhám ujjába rejtett kezem, és kézfejem élével a fejére sózok. Nem túl finoman, elég erősen ahhoz, hogy megérezze.
- Mondtam, hogy a körbevezetés végén, a nyelvleckék közben reggelizünk. A figyelmetlenséget mostantól így honorálom. - Etikátlan-e megütni egy fiatal hölgyet? Talán, de Francesca úrnő tudta, mit vállal azzal, ha rám sózza ezt a terhet. Magukra vessenek. Amennyiben tényleg az én szolgálataimat igénylik, úgy az ezzel jár majd. Az ütés végeztével visszarejtem a fenyítőeszközt a ruhám ujjába.
- Nézz körbe és mondd el, mit látsz! Hagyjuk most a hegylábon túl nyújtózó tájat - A fal túloldala felé intek, ahonnét mi magunk is jöttünk. - Nézd meg jól! Mit látsz? - Alig várom, hogy elrontsa a választ és ismét a fejére sózhassak a tévesztésért.

Amikor bele találtam szőni a „héte” kifejezést azon szavak színes bokrétájába, melyekkel engem kívánt illetni a magas homlokú tünde férfi, huncut fényt véltem csillanni amaz szép, sötét szemeiben. Igazán nagy kár érte, hogy ékesszólását és szálkás karját nem arra használja, hogy szeressen velük. Ugyanakkor egészen biztos vagyok benne, hogy van már a háta mögött egy, vagy tán több történet – melyikünké mögött nincs? – úgyhogy nem nehezteltem rá emiatt. A türelem az egyik legjövedelmezőbb erényem, mely szerencsére nem is esik nehezemre. Ki tudja, egy nap tán megajándékoz a bizalmával. Valószínűleg ő is úgy érezte, hogy ezzel átlépne valami határfélét, mert végül, minden izgatottsága ellenére lemondott a dologról. Meglepett, hogy csak így kiragadta a mondanivalómból azt az egy szót, utána is kellett gondolnom, hogy miért éppen azt az egy szót ragadta ki.
- Mindenkit kedvesnek hívok – feleltem teljesen komolyan – Ez amolyan szavam járása már… Huh, bele sem akarok gondolni, mióta. Nem kell különösebben kedvesen viselkedned ahhoz, hogy kedvesnek becézzelek.
Meg sem fordult a fejemben, hogy sértésként értené ezt az egy, amúgy tényleg kedves szót, de azt hiszem, ha annak fényébe helyezem, hogy az emberek és a tündék ezen a földön állandó ellenséges viszonyban vannak egymással, egy kicsit jobban megértem. Meg akartam értetni mindezt vele is, de nem nyílt rá alkalmam. Biccentettem neki a ruha és Francesca margójára, aztán magamra hagyott öltözködni. Igyekeztem tényleg nem túl soká váratni, így amikor megfelelőnek ítéltem a megjelenésem – még ha szoknom is kellett, hogy egy addig teljesen idegen kultúra (és ez tőlem nagy szó!) népviseletével ékeskedjek – halkan kiléptem mellé a verandára. Igyekeztem kíváncsiskodva lopni egy pillantást az arcáról, de alaposan elrejtette ahhoz, hogy megadja nekem ezt az örömöt. Annyi baj legyen. Amit látok a testbeszédéből meg a mimikájából, arra enged következtetni, hogy meg van elégedve a látvánnyal. Ettől nekem is jobb kedvem támadt kicsit. De csak addig, míg újabb szép szavaim értetlen grimaszt nem szültek Sylvaeth szép, sima arcán. Annyira szeretnék kitartani az ellenkezője mellett, de alighanem muszáj lesz elfogadnom, hogy az ilyen jellegű udvarias és kedves csevely ember és tünde közt egészen máshogy működik.
- Azt nem mondtam – teszem hozzá sietve, mielőtt félreértené a szándékaimat, és magyaráztam volna tovább is, hogy amit mondtam, nyugodt szívvel veheti akár szó szerint is, se több, se kevesebb értelmet belegondolva, de az azt követő szavaktól gyorsan meggondoltam magam. Nem ő az első, de még csak nem is az egyetlen személy, akitől hasonló lenéző szavakat kapok. De ahelyett, hogy háborítana, egyszerűen csak fáj. – Mi volna, ha csak elengednénk ezt a témát? Én sem ítélkezek feletted, és te sem énfelettem.
Azért, mert nem néz rám, még tudom, hogy tünde füle minden szavam hallja. Neki biztosan sokkal unalmasabb végighallgatni azt, ami neki a vérében folyik, engem viszont a pár nyelvbotlás ellenére meglep, milyen viszonylagosan kevés tárgyi tévedést vétettem.
- Emhyr császár. Scoia’tael. Cintra c-vel – sorolom utána, hogy rögzüljön hallás után a pontos kiejtés, közben féltő műgonddal felmarkolom a ruhát, és megemelem, hogy könnyebben balanszáljak a harmatos mohától csúszós deszkákon. Igyekeztem nem elesni, nem voltam benne biztos, hogy a komor Sylvaeth kisegített volna. Utána pillantok, ahogy felkapaszkodik a falra, magam is lendületet veszek, hogy megmásszam a falat – bár a ruha, hosszát tekintve nem volt a legelőnyösebb – legnagyobb meglepetésemre azonban megragadja a kezem, mielőtt megsérülnék, vagy a ruha (főleg a ruha) az érdes köveken, és egyetlen könnyed mozdulattal felhúz maga mellé. Gyorsan megtaláltam az egyensúlyom, mielőtt szóltam volna.
- Huh… Ez aztán a reggeli torna. – nem mondom, hogy nem lustultam el az elmúlt párszáz évben, de azért a tünde reggeli rutin se semmi. Be ne tegyem a spártai mellé. Értőn bólogattam a helyesbítésre. Ezek szerint egy egyszerű dedukcióm helytálló. Miért is ne volna az? Láttunk már olyat a történelem során, hogy egy nagy birodalom bekebelez sok kicsit, ebben sok újdonság nincs. Előbb jobbra, majd balra tekintek a falon, mielőtt megfontolt lassúsággal a férfi után lépek. Aztán hirtelen merényletet követnek el ellenem, a mogorva tünde akkorát sóz a fejemre, hogy nem hogy belenyikkantam, de még kis híján az egyensúlyom is elvesztettem.
- Oi! Csak ezért megütni… - dörzsölgettem meg a helyét fanyar grimasszal. Jó, tényleg elmondta, tényleg jobban kellett volna figyelnem, de nem véletlen előbb szoktam meginni azt a teát, és utána foglalkozni a világ megváltásával. Szó szerint és képletesen is. Lehet mondani, hogy Sylvaeth nem sokat tesz hozzá ahhoz, hogy szerethető oldalát mutassa nekem, vagy épp a külvilágnak. Sőt, mintha szándékosan ellentétesen viselkedne, mint egy kisgyerek. Még nem engedtem el egészen a haragom akkor sem, amikor a férfi arra intett, hogy vessek egy pillantást a zöld ormok és kelő napsütés ölelte völgyre. Hunyorogtam egy kicsit. Nem tudom, pontosan mi érdekelte, nem fejtette ki elég pontosan, úgyhogy sorolni kezdtem, amit láttam.
- Színes tetőcserepeket látok. Tarka macskakövet. Bő vizű szökőkutakat, borostyán nőtte oszlopokat, zöld ölelte kerteket, élettől dús tavakat. Boldog asszonyokat és uraikat, viháncoló gyermekeket. Fecskefészkeket a verandákon. Nyíló hajnalkát a kerítéseken.
Egészen biztos voltam benne, hogy Francesca nagy árat fizetett mindezért, de tudom, hogy megérte. Nem vagyok benne biztos, hogy Sylvaeth épp erre volt-e kíváncsi, de hát azt kérdezte, mit látok. És én ezt mind láttam.

- Vagy tán neked sem kéne kedvesnek becézned azt, ki különösebben nem az - Esetleges lehetőségként ejtettem vállat, igazából nem óhajtván mélyebben beleszólni abba, hogy használja azt a förtelmes nyelvet, melyet az anyatejjel szívott magába. Rajta állt, mihez kezd vele, én csak rávilágítottam egy logikai buktatójára, remélvén, célzásnak veszi és leszűri belőle azt, hogy nem szeretném, ha még egyszer le találna becézni. A hideg futkos tőle a hátamon. Egyszer már illettek kedvesként, s az emlékek még túl intenzíven mardostak ahhoz, hogy többre vágyjak.
Bal szemöldököm magasra szalad, egészen elhagyja a jobbot. Diplomatikus javaslata arról, hogy kölcsönösen ne ítéljük el egymást, túlságosan épeszű és meggyőző ahhoz, hogy ellenkezni tudjak. Ha józanságomra hallgatnék, igazat kéne adnom, de akkor mihez kezdjek a jellemembe égett, indokolatlan gyűlölettel és lenézéssel? Mégsem válaszolhattam azt, hogy márpedig rajta akarom köszörülni a nyelvem továbbra is, mert ebben lelem örömöm... Így csak bólintottam, keserűen véve tudomásul, hogy túlságosan is igaza van. Más kérdés, hogy eddig soha, egyetlen ember sem próbált kompromisszumot találni velünk és felállítani egy kölcsönös igazságot, mely elősegíthetné a békés kommunikációt. Neki vajon miféle hátsó szándékai lehetnek ezzel?
A testi fenyítés elég jó kompenzációnak tűnt. Nagyon uralkodnom kellett arcom minden egyes izmán, nehogy megmosolyogjam látható felháborodását. A szellemekre mondom, talán Francesca úrnő mégis csak a kedvemre akart tenni azzal, hogy alám osztotta ezt a vörös démont...
Természetesen számoltam azzal, hogy nem érti meg a feladat lényegét. Talán csak újabb ürügyet kerestem rá, hogy megüthessem, s valóban emeltem is jobbom, ám kézfejem megtorpant a vörös lobonc felett. Magam sem tudom, miért haboztam. Megszántam volna egy pillanatra halandó tudatlanságát, vagy csak rokonszenvet ébresztett bennem az az optimizmus, mellyel lefestette e tragikus tájat? Némi habozás után a tenyerem landolt a vörös fürtök közt, épp csak enyhe nyomást helyeztem rá, mintha kisgyermeket dorgálnék, mielőtt visszahúztam volna tőle a nevelő jobbot.
- Én történelmet látok. Százszor meggyötört, de századszorra is talpra állított népet. Bizonytalanságot. Veszteséget. Több ezer éves, dicső múltunk hanyatlását. Reményt. - elidőzik tekintetem a tájon, mielőtt lassan tovább indulnék. - Őseinket látom, kik felépítették ezeket a falakat, hitüket és életüket ölték bele egy szebb jövőbe. Kemény munkát látok, békét és örökséget. Talán még szeretetet is, melyre rárakódott háborúk sűrű, vastag gyűlölete. - Gyermekek viháncoltak a fal alatt, kisebb hordában szaladtak el mellettünk, zsivajuk elnyomta szavaim végét. Nem emeltem meg a hangom, a szemem sarkából figyeltem a fentről aprónak látszó pontokat.
- Te boldog gyermekeket látsz, én rügyeket, hamu alatt nyíló, viharban született bimbókat, akik teljesen védtelenek egy rombolni vágyó világban. Te boldog asszonyokat látsz, én meggyötört, hitüket vesztett, megfáradt népet, markukban szorongatva, csiszolgatva egyetlen szemnyi reményüket. Ha azt hiszed, az úrnőnk győzött, mert visszaszerezte a völgyet, akkor nem érzed át az árat, melyet fizetnie kellett érte. - Elyon vállára teszem a kezem, visszahúzva a sétában. - Hunyd le a szemed és tárd ki a szíved! Fülelj! Valóban nevetést hallasz, vagy egy meggyötört nép fojtott, fájdalmas zokogását?

Amikor barátomnak csak jóindulattal nevezhető kompániám igen erélyesen, ellenben annál egyenesebben hozta tudomásomra, hogy nem kér a felebaráti kedvességből, hazudnék, ha azt mondanám, nem illetődtem meg. Találkoztam már sokféle figurával, megannyi lélekkel és karakterrel, és bár azt nem állíthatom, hogy ő volna az egyetlen, aki ellenáll a karizmámnak és a kisugárzásomnak, a Sylvaeth nevű, sötét hajú, magas homlokú tünde bizonyosan az első, aki felől ilyen ösztönös, gyomorból forró, zsigeri elutasítást tapasztalok. Különösebben nem sért vagy bánt annyira, amennyire meglep, de ahogy egy nálam sokkal bölcsebb barátom mondta egyszer, még nagyon régen, sosem tudhatod, hogy a szavaiddal mit okozol, bölcsebb hát, ha hallgatsz, mikor arra kérnek. Ne feledd, te lány, most nem otthon vagy, most egy másik nép másik földjét koptatod, jobb, ha nem kavarsz ennél nagyobb felfordulást.
- Ahogy szeretnéd. – Nehéz lenyelnem a végéről az említett szót, de megteszem, ha már ennyire zavarja. Nem vagyok egyébként biztos benne, hogy nem csak a megszokás mondatja vele mindezt, de ha ezen múlik a kettőnk közti törékeny egyensúly fenntartása, megteszem. Egyébként is úgy látom, indítványom, hogy hagyjuk el az egymás felett való ítélkezést, némiképp lágyított mindig gondterhelt arcán. Ez pedig hitelt ad annak, amit tündékről és emberekről, illetve azok kölcsönösen rossz viszonyáról hallottam. Tulajdonképpen hálás lehetek, hogy éppen én, és nem más léphetett be az emberek szószólójaként a Virágok Völgyébe. Ha valakinek, nekem, világok kívülállójának megadatott a lehetőség, hogy hidat építsen két nép békétlenkedése fölé. Legyen. Figyelj rám jól, minden szavamra, minden gesztusomra és mimikámra. Én leszek az az egy. Én leszek a kivétel. Ettől az elhatározástól még az sem tudott elállítani, hogy előbb valamivel erélyesebben, aztán pedig jóval gyengédebben, már-már jelzésértékkel ütött a fejemre a kézfeje élével. Bár reméltem, annak ellenére, hogy biztos voltam benne, bármit felelek, nem az lesz a megfelelő, azért még tartózkodik a testi fenyítéstől, úgy látszik, tévedtem. Csak utólag vettem észre, mennyire is a vállaim közé csusszant a nyakam ettől, arról a meglepett, sőt, méltatlan nyikkanásról, amivel a gesztust méltattam, nem is beszélve. Aztán amikor a kísérőmnek kijelölt, magas, markáns vonásokkal rendelkező tünde felfesti nekem a látvány mögötti valóságot, smaragd szemeim nagyra nyílnak, benne különös fények kezdenek el kergetőzni: bizonytalanság, veszteség, hanyatlás. Remény. Úgy tűnik, az ember lánya bármilyen messze is kerüljön onnan, ahová való, akár egy másik dimenzióra, akár egy másik idősíkra, háború és pusztítás mindig lesz. Vajon az ember természetében ez tényleg kiirthatatlanul benne van? Nem épp azért vagyok-e én magam is itt, mert az ember uralkodásra való éhsége feneketlen és csillapíthatatlan? Egy pillanatra kiráz a hideg, én pedig az alattunk elszaladó, játékos kedvű kisgyermekek után pillantok.
- Sajnálom… Tényleg. – szerettem volna, mi több, tudtam volna arról beszélni, hogy a háború, a pogrom, és egyéb üldözések nekem sem idegen, de egyszerűen nem jött a számra szó. Értelme sem lett volna összehasonlítani két teljesen különböző világ történetét, de ebből a perspektívából, amit Sylvaeth mutatott nekem, egyértelműnek tűnt a közös nevező. Gondolataimból csak a férfi nagy kezének súlya rántott vissza, amit a vállamon éreztem. Félrefordítottam a fejem.
- Nem. Nem szeretném, ne haragudj. Megértettem, mit szeretnél mondani. Sajnálom, hogy a népednek, a szabad tündéknek el kellett szenvednie mindezt. Senki nem érdemli ezt a sorsot. Sem ezen a Kontinensen, sem más dimenziókban, sem más földeken, sem más korokban. Jóvá a háborús károkat igazán semmi sem tudja tenni. Sem pénz, sem egyéb utánpótlás. Egyetlen gyógyír van, melyet Dol Blathanna népe már elmondásod szerint kincsként dédelget: a remény, hogy lehet jobb is. Hogy lehet másképp is.

Ahogy őt figyelem, különböző arcok villannak a vörös kóc helyére - embereké és elfeké egyaránt, kiket ismertem. Minden vonásában magában őriz valamit azokból, akiket egykor szerettem, és egytől egyig olyan tulajdonságukat másolja, mely a vesztüket okozta, ez pedig aggodalomra ad okot. Húgom jóhiszemű naivitása kicseng minden egyes szavából, ám meglátásai élesek, ahogy Aelrindeléi voltak egykoron. Le kell sütnöm a szemem, bár mivel a tájat nézi, úgysincs jelentősége a mimikáimnak.
- Szerinted azért mutattam meg mindezt, mert sajnálatra szorulunk? Majd ha kitöröltek minket a történelemből és hegyes fület már csak képekről és kiállított csontvázakról láthatsz, akkor sajnálj minket, d’yaebl aép dearg. - mozdul a kezem a vállán, gyengéden magam felé fordítom, hogy egymás szemébe nézhessünk, miközben szabad tenyerem a másik vállán köt ki. Magasabb vagyok nála ugyan, de nem hozom szintre magunkat, gyengéden leszegem állam, hogy láthassuk egymást.
- Azért mutattam ezt meg, hogy emlékezz, és ha a sors újra ilyen szálakat szőne, tudd az okokat, ismerd a jeleket és lásd a következményeket. Nem a szánalmad kell nekünk, hanem a tetteid. A változásban hiszünk, és a változás csak tettek által érhető el. Rúgd fel néped sémáját és állítsd meg a kardot, mely az ártatlan felé lendül, legyen az tünde, ember vagy másféle szerzet. - Egyenesen a lélektükrökbe mesélem bele életünk leckéjét, majd amint úgy érzem, túlságosan magába szippant azok tisztasága, a bennük kavargó, sejtelmes mélység, megtöröm a kontaktust és a völgyre tekintek.
- A húgom is ebben hitt. A változásban. Csakhogy ostoba módon a reménye mögött nem húzódott valódi tett. - Lassan lecsúszik a kezem Elyon válláról és visszafordulok teljes törzsemmel a város felé. - Nem számít, mit gondolsz rólam vagy hogyan érzel irántam, emberlány. Nem ítéllek el egyikért sem. Csak az a fontos, mit teszel. - Tovább indulok vele. Egy darabon kényelmesen bejárható a fal, kellően széles, félholdként körbeível a völgy körül. Aztán az első őrtorony kettétöri a sétánkat, de ahelyett, hogy megkerülnénk, lemászok a falról és lesegítem a vöröst is.
- Menjünk reggelizni! Úgy tudom, az emberek képtelenek elindítani a napot üres gyomorral. - Megjegyzésem pimasznak is tűnhetne, ha mosolyom nem tükrözne színtiszta rosszindulatot és kárörömöt. A völgy egy fásabb részére érkeztünk a fali sétánknak köszönhetően. Az itteni fák törzse kifejezetten magasra nyúlik, a sűrű lomboktól pedig nem látni semmit. Az egyik törzs mellett gyéren lóg egyetlen árva kötél, hurkolt végébe kényelmesen beleakaszthatom a kezem. A másikat Elyon felé nyújtom, sejtelmesen résnyire szűkült szemmel. - Kész vagy? - Rajta áll, megfogja-e a kezem. Ha megfogja, odahúzom magamhoz és átkarolom a derekát, majd rántok egyet a kötélen, néhány pillanattal később pedig már repülünk is, a kötél sebesen emelkedik fölfelé, a lombok közé, rántva minket is magával.

Míg a völgyet pásztázza a tekintetem, mintha a tarkómon érezném tünde kísérőm sötét, szúrós tekintetét. Magam sem tudom, miért nem pillantok hátra, csak amint megszólít. El kell ismernem, némiképp meglepetésként értek a szavai.
- Azért mondtam, hogy sajnálom, mert az emberek így fejezik ki a részvétüket valami iránt. – feleltem egészen lágy, bizalmas hangon, az arckifejezésem őszinteséget sugározott. Ott, ahonnan én jövök, legalább is így szokás. – Őszintén remélem, hogy az a kor sosem jön el. És ne hívj még egyszer vörös démonnak, mert minden álca ellenére értem.
Fontam össze a karjaimat a mellem alatt, és fordultam vissza a látvány felé. Rég túl vagyok azon a koron, hogy ilyen semmiségeken megsértődjek, az ilyen és ehhez hasonló, rám aggatott becenevek pedig leperegnek rólam, vagy a részemmé válnak. De be kellett látnom, hogy hiába takarózok a ténnyel, hogy nem szolgáltam rá a csúfolódásra, Francesca szerint a tündék és az emberek közt már áthidalhatatlan a folyamatos gyűlölködés, épp csak rápillantanak egymásra, és elfogja őket az előítélet. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy már régen nem vagyok ember? Csak a lelkem maradt az.
Pedig én olyan szívesen áthidalnám ezt a szakadékot! Időm is volna rá. Csupán kérniük kéne.
A vállamra pillantok, amint megérzem hegyes fülű kompániám kezét, és megértem, mire kér. Engedékenyen felé fordulok, ő pedig a másik vállamon pihenteti meg a másik kezét. Egy hosszú pillanatra elvesztem sötét szemeiben, ahogy – lehet, hogy most először, igazán? – a szemembe néz. Figyelmesen, türelemmel pillantok az egyik sötét örvényből a másikba. Ó, hogy mennyit tudnék én ennek a tündének mesélni egy bizonyos, vörös hajú kelta szabadságharcosról, aki kardot ragadott az elnyomók ellen! Vagy egy másik, vörös hajú mártír szűzről, akit máglyán égettek meg, mert a hazáját védte! De alighanem ezek a történetek semmit sem bizonyítanának Sylvaeth számára, így végül csak melegen biccentettem.
- Un. Így lesz. Megígérem.
Utána pillantok, ahogy ellép tőlem, és ismét a völgy nyújtotta képen pihenteti meg a tekintetét.
- Nem mindenki kezébe való a kard. Vagy az íj. Vannak, akik csak élvezni szeretnék, ami megadatott nekik. Azzal, aki mellettük van. Tán azt kívántad volna a húgodtól, hogy öljön, abban a hitben, hogy attól majd szabad lesz? Vagy prédikálja a békét, hátha figyelő fülekre talál?
Sylvaeth számára nyilvánvaló, mennyire fáj is neki a húga elvesztése, és én sem kívántam felszaggatni érzékeny sebeket, ezért nagyon ügyeltem rá, hogy a szavaimban ne csengjen indulat. Csak nyugalom. És színtiszta érdeklődés afelől, hogy ő miként is látja a dolgokat.
- Nem gondolok rólad semmit, és nincsenek előítéleteim se feléd. Csak azt sajnálom, hogy nem ismerhettem meg a húgod. Tudom, hogy jól kijöttünk volna.
Amit teszek. Mi az, amit teszek? Ragadjak íjat, és csatlakozzak az erdőkben bujkáló szabadságharcos egységekhez? Játsszam el a diplomatát, vagy a jogászt vitás ügyben, mikor melyikre van nagyobb szükség? Egy híd. A híd. Na de miből lesz híd?
Némán követem Syvaeth-et a várfalon, egészen az ütközést jelentő őrtoronyig. Ő könnyedén leugrik, én egy kicsit kevésbé vagyok ruganyos, úgyhogy jó néven veszem a segédkezet.
- Köszönöm szépen – mosolyogtam rá hálásan, majd kigabalyítottam a ruhámat az aljnövényzet fogságából – Menjünk hát! Energia nélkül előbb-utóbb minden leáll.
Jószándékúan elsiklottam az emberekre tett megjegyzése felett. Sokkal többet kell dolgoznia, ha alaposan ki akar hozni a béketűrésből.
Egészen addig követem a kísérő kompániámat a buja erdős részen, míg a semmiből ki nem bontakozik egy átva lenkötél.
- Ú-Úgy érted, hogy… ? – na, ezen a ponton kiszaladt a vér az arcomból, kár volna tagadni! Sylvaeth sötét tekintete, és a kötél ráérős ropogása sürgetett a döntéshozatalban. Végül elhatároztam magam, és belekapaszkodtam a felém nyújtott kézbe. Amaz erősen magához rántott, én még erősebben őbelé, ahogy pedig elkezdünk süvíteni felfelé, teljesen átlagos fehérnép módjára sikkantottam fel, majd fúlt nevetésbe.  

Még mindig nem jött rá, hogy nem érdekel az emberek kultúrája? Azért vagyok itt, hogy a miénket megismertessem vele (tetszik vagy sem), így tőlem aztán a legvadabb, legcsodásabb szokásokat is birtokolhatnák, magasról teszek rá. Ellenben ahogy felháborodik az általam ráaggatott becenéven, azt rögtön szórakoztatónak találom.
- Rendben - Belemosolygok az arcába, és ez így tündéül annyit jelent: életem végéig vörös démonnak foglak hívni. Úgy látszik, arra sem jött még rá, hogy minél jobban gyűlöl valamit, nekem annál nagyobb örömöt okoz vele.
Fogalmam sincs, miért kezdek el a húgomról mesélni, és hirtelen azon kapom magam, hogy az úrnőre neheztelek. Miért aggatott egy ilyen terhet a nyakamba? Bizonyossággal mondhatom, tudta, hogy ez lesz. Tudta, hogy így fogok reagálni, és azt is tudta, hogy ez az emberlány egy percre sem tud csendben maradni. Az eddig iránta táplált haragom átfordul Francesca úrnőre, aztán persze az elém állított tükör kijózanít, lesütöm a szemem és egy velős sóhajban kifújom a haragom.
- Azt kívántam volna, hogy biztonságban éljen. - Minden levelemben, minden dorgáló szavamban csak erre vágytam. Még azt is elfogadtam volna, milyen hozzá méltatlan partnert választott a szíve; elfogadtam volna a gyerekeket, elfogadtam volna népem megvetését. Az egyetlen, amit nem tudtam volna, az az elvesztése, mely lám, az istenek kegyetlen játéka szerint mégis bekövetkezett.
További szavaira nem mondok semmit, bár hallom és elkönyvelem, de a fájdalom még túlságosan friss ahhoz, hogy ennél többet beszéljek a véremről. Elyonnak igaza van, kedvelték volna egymást a húgommal; ez az utolsó gondolatom, mielőtt még tovább indulnánk a falon.
Reméltem, a szokatlan utazási mód kizökkenti majd kissé, tervem azonban visszafelé sül el, mikor kis híján kirepeszti sikolyával a dobhártyám. Grimaszolva húzom el tőle a fejem, ajkam mégis bármiféle kárörvendés nélkül fölfelé görbül. A lombkoronák lassan összezárnak körülöttünk, talpunk széles pallóra érkezik. A függőhíd előtt nyúlánk férfi vár ránk, neki nyújtom át a kötelet.
- Ceádmil, Raman.
A tünde csak kurta biccentésre méltat, a szeme majd kigúvad, úgy bámulja a vörös foltot magam mellett. Ekkor esik le, hogy még mindig egymásba csimpaszkodunk, és csak azért nem lököm el magamtól durván, mert nehéz lenne kimagyaráznom az úrnő előtt, ha a vendége száz métert zuhanna egy fa tetejéről. Elhúzom a kezem a derekáról és odébb húzódom.
- Köszönj rá, mielőtt még kiesik miattad a szeme. Ceádmil. - Lassan és jól tagoltan ismétlem el a köszönési formulát, hogy le tudja utánozni. Ha ezzel megvan, intek, hogy jöjjön és átsétálunk a függőhídon, a túloldalt kiépített viskóhoz. Ilyen tájban a szakácsnőn kívül senki sincs még bent, ő pedig tudta, hogy jövünk, így már meg is terített nekünk.
- Ceádmil, Aeranna! Kérhetnénk egy kancsó teát aép dh'oine? - bökök fejemmel megvetőn a vörös felé, miközben a megterített asztalhoz lépve helyet foglalok, várva, hogy Elyon is így tegyen. Az ablakon kipillantva a lombkoronák sűrűjén túl rá-rálátni a völgy egy-egy pontjára, bár amilyen magasan vagyunk, az ég kékje közelebbnek hat, noha a levelek tökéletes, hűvös árnyékot borítanak fölénk.

illusztráció

Amikor belemosolyog az arcomba ez a szép vágású, de annál rosszabb természetű tünde férfi, miután nemtetszésem fejezem ki a jelző iránt, amivel illetett, már érzem, hogy sikerült súlyosbítanom amúgy sem épp rózsás helyzetemen. Csak a fejem csóválom lemondón.
Hamarosan azonban világossá válik előttem, hogy valahogy mégis csak kicsusszant Sylvaeth szép kezei közül az irányítás, ha valahogy az elhunyt húgára terelődött a szó. Az, ahogy lesüti a szemét, és olyat sóhajt, amiben hallani vélem a világ súlyát, arra késztet, hogy kinyúljak a kezemmel a válla felé, és megérintsem. Már ha hagyja.
- Én is azt kívántam volna neki. Boldogságot. Egy olyan holnapot, amitől nem kell félnie. Sajnálom, Sylvaeth. Őszintén.
Szótlanságából is nagyjából megértem, mi az, amit szavakkal nem fejez ki. Egy fivér végtelen bánatát, aki a húgát gyászolja. Nem is zavarom meg a szavaimmal.
A szokatlan szerkezet valóban elvonja a figyelmem annyira, hogy a gondolataim teljességgel elengedjék a várfalon történteket és elhangzottakat, és talán most először, mióta ezen a különös Kontinensen kikötöttem, engedem meg magamnak, hogy őszintén, igazán kacagjak. Végül utunk végéhez ér lombkoronák és ágak közt, a sokktól, és a lendület hűvös szelétől azonban még mindig a tünde férfiba kapaszkodok.
- Ez fantasztikus volt! – méltatom eme különös közlekedési módszert, és csupán ekkor tűnik fel számomra, hogy társaságunk akadt. Nagy, kerek szemeket mereszt rám a Raman-nak szólított tünde, nem is gondolok ebbe sokkal többet, ilyen és hasonló tekintetek fordulnak utánam, mióta Dol Blathanna területére léptem. Aztán persze rögtön megértem, valójában miért bámult úgy bennünket, amikor Sylvaeth visszahúzza karjának biztonságos tartását. Akkor én sem markolom már úgy a ruháját, mint egy kis intimitásért kuncsorgó szerető, hanem a torkom megköszörülve rendezem a vonásaim, illetve a ruhám ráncait. Oldalra pillantok tünde mentoromra az indítványra, majd a Raman-nak keresztelt, meglehetősen sokkos állapotban lévő tündére.
- Ceádmil – hajtom meg a fejem előtte, mielőtt Sylvaeth átadja a kötelet, majd folytatjuk is utunkat a függőhídon. Sylvaeth különösebb megfontolás nélkül, megszokásból, én azonban – bár tériszonyom sosem volt – mégis lefelé pillantok, ahogy áthaladok a függőhídon a kellemes kis viskóba, mely nagyon is „tündeszerűnek” hat nekem. Ha talákozhattam volna a kedvenc tünde hőseimmel, akik kitalált világban éltek, bizonyára egy ilyen kalyibában éltek volna.
- Ceádmil – köszöntem oda a tünde hölgynek, első ránézésre szakácsnénak, aki egyedül volt a viskóban. Beleszimatoltam a levegőbe – Mm! Nagyon finom illatok vannak! Te készítetted mind?
Érdeklődtem jóindulatúan. Egy kis kedvesség a tapasztalatok szerint mindig meglágyít mindenkit. A tündét is. Én pedig nem szerettem volna, ha megvetnek, csak mert más vagyok. Vagy rosszabb, félnek tőlem. Helyet foglaltam a csodaszépen megterített asztalnál, épp tünde mentorommal szemben.
- Ahh, tea! Már alig várom. Csodaszép ez a hely. – intéztem a szavaim végre a sötét hajú férfihoz. – Belátni a völgyet, a lombokat, meg a hegyeket. Melyik hegyek ezek?*

*súgok offline xD

Érintése kellemetlenségét az okozza, hogy a sejtjeimbe ivódott rosszallás szintjén valahol mégis csak jól esik. Nő is és gyengéd is, nekem pedig mindkettőben igencsak régen volt már részem - még a legkeményebb lélek is megolvad a gyengébb nem gondoskodása alatt, és pont ez a puhulás az, ami végül kesernyés ízt hagy a nyelvemen. A legkeményebbnél is keményebbnek kéne lennem; esendőnek lenni annyira gyarló és emberi.
- Nincs miért. Nem te intézted így. - Hanem a népe, így hát elgondolkodom, bölcs dolog-e ilyen könnyelműen felmenteni húgom halálának súlya alól. Azt hiszem, eleget bűnhődött és eleget fog is még bűnhődni mellettem a közös leckéink alatt. Talán ideje megkegyelmeznem neki és felmentenem azon vádak alól, melyekhez valóban nem lehet semmi köze.
- Akkor megvan, hol fogunk sétálni legközelebb. - Kivételesen nem szándékozom ugratni, halvány mosollyal felelek a reptetés iránti lelkesedésére. Ugyan Dol Blathanna fénykorában sokkal fejlettebb és jobban kiépített égi hídjaink és pályáink voltak, völgyünk most sem panaszkodhat.
Látom megcsillanni a tünde asszony szemében a kételyt. Előbb Elyonra néz, majd gyanakvón rám, mire megesik a szívem a kialakult, kommunikációs szakadékon és magamra vállalom a tolmács szerepet.
- Elyon dicette que arogleuon braf. Ba mhaith a fháil amach, an ndearna tú é? - Mire a nő arca láthatóan felderül és a tündék legszebb mosolyával ajándékozza meg a vörös démont, mielőtt eltűnne gondoskodni a kért teáról. - Mindent maga készít. Az úrnőre főzött egykoron, aztán inkább visszavonult a lombok közé, hogy a családjára fókuszálhasson. Amikor meghallotta, hogy jössz, ragaszkodott hozzá, hogy megvendégelhessen. - magyarázom érdektelenül, az ablakon túli tájat figyelve. A szemem sarkából látom, hogy az emberlány figyelme is elkalandozik arrafelé.
- A völgy a Kék Hegyek lábánál fekszik. A lombok rejtekében csordogál a Yaruga-folyó, az Északi Királyságok legnagyobbja, a legközelebbi határaink egyike pedig Caedwennel, a Fehér Erdő királyságával van. Számtalan elf él fent a hegyekben. - Épp csak belemerülök a magyarázatba, máris megérkezik a reggelink. Nagy kancsó tea, gőzfelhőjéből gyógynövények tucatja érezhető ki, felszínén rózsaszín és fehér virágszirmok úszkálnak. Az ennivaló fatálon és azt borító leveleken érkezik: omlós tündekenyér, feltétnek rákenhető, fűszeres pástétom, tojás, friss zöldségek és rizs. Aeranna a poharaink mellé elhelyez egy-egy szelet csokis süteményt is, megpaskolva Elyon kézfejét, mielőtt távozna.
- Azt mondja, túl lapos vagy. Szedj fel a csípődre egy kicsit, különben senki sem talál majd vonzónak. - kommentálom, nem zavartatva magam amiatt, hogy az asszony valójában egy szót sem szólt, inkább kitöltöm a poharamba a teát és az első kortyra valót fújkálom, mögé rejtve sunyi mosolyom, mely mintha ott sem lett volna, szigorú egyenesben áll következő kérdésemkor:
- Melyik folyó ered a Kék Hegységben? - Szünetet hagyok a válaszra, majd folytatom a vallatást, zöldségkrémet kanalazva a kenyeremre. - Hogy hívják Dél császárát? Hol kötöttek békét?

― Ez így van ― hagyom jóvá Sylvaeth keserű, de már fél lábbal az elfogadás oldalán álló szavait ― De alighanem senki más nem fogja megtenni helyettem. Így hát az én szavammal kell beérned.
Tény, nem olyan rég érkeztem csak erre a földre ― és az sem volt épp egy fáklyás menet! ― és az is tény, hogy közel sem tudok eleget itt élő rokonaim és a tündék közös történelméről, de ha csak ennyit tehetek sötét hajú kompániámért, megteszem. Vajon lehetséges volna hidat építeni az ősi fajok és az emberek közé? Vagy már túl széles ez a szakadék, túl mély ahhoz, hogy valakinek mersze legyen megpróbálkozni vele?
― A végén még szavadon foglak ― viszonzom ama halovány mosolyt egy valamivel magabiztosabb görbével, ha már valamelyest megnyílni látszik. Sokkal könnyebb vele így társalogni ― akkor is, ha csupán Francesca Findabair parancsát teljesíti.
A tünde nagyasszony, akit Aerannának hívnak, kezdetben látványosan tart tőlem ― hát ki mástól? amilyen vérszomjas vagyok ― ám Sylvaeth gyorsan elsimítja a hangulatot pár dallamos tünde frázissal. Miféle dialektus ez? Olyan idegesítően nagyon hasonlít az ír-skót-kelta-gael nyelvvilághoz, de egymás mögé halmozva a szavakat alig bírok kihámozni belőlük valami értelmeset! Mindenesetre úgy tűnik, hogy bevált, a szakácsnő arca ugyanis egyenesen felderül e pár kedves szótól, mi több, egyenesen rám mosolyog! Ez arra késztet, hogy én is ösztönösen elmosolyodjak, szerényen meghajtom neki a fejem. Aeranna továbbáll, Sylvaeth pedig izgalmas részletbe avat be.
― Csakugyan? Pedig azt gondolnám, Findabair kisasszonyra főzni igazán nagy tiszt. Bizonyára büszke is rá ― Mégis ott hagyta. Hogy a családjával törődjön. Az ilyen erős jellemet nagyon tudom tisztelni, legyen az ember, vagy épp tünde. Épp csak egy röpke pillanatra lesek ki az ablakon túlra, máris azt veszem észre, hogy a gondolataim egészen másutt járnak. Smaragd berakásos szemeim feszült figyelemmel adóznak Sylvaeth meséjének. A Jaruga említése eszembe juttatja az érkezésem napját. Sylvaeth biztosan hallotta a történetet, hogy csatakosra ázva, mint valami vízibanya kászálódtam ki a folyóvízből.
― Ha ennyi tünde van még mindig a Kék Hegyekben, miért nem térnek haza Dol Blathannába? Kétlem, hogy nem jutott volna el a hír hozzájuk. Félnek tán? Vagy egyszerűen csak jobb nekik ott?
Míg a közös nyelven csordogál a társalgás, megérkezik a reggelink, én pedig őszintén szólva le vagyok nyűzözve.
― Imádom a gyógynövény teát! Ez a pástétom fantasztikusan néz ki! Nincs is jobb a friss zöldségnél! Sütemény! ― Aeranna még meg is paskolja a kézfejem, én pedig utána mosolygok. ― De hiszen nem is szólt egy szót se.
Nem tudom, miért éreztem fontosnak mindezt megjegyezni, holott amint kimondtam, megértettem, hogy vicc volt ― olyan különösen tréfálkoznak ezek a tündék!
Türelemmel kivárom, míg Sylvaeth teát tölt és reggelit szed magának, csak azután végzem el magam is ugyanezt. Kenek egy szelet kenyérre a pástétomból, salátát merek mellé, végül a másik csészébe öntök a teából. Csak azután kezdek enni, hogy jó étvágyat kívántam. Nem jellemző rám a reggeli éhség, most mégis olyan jóízűen pusztítottam a tányérom tartalmát, mintha nem ettem volna két napja. A hirtelen kérdezősködésre meglepve felpillantok. Le kell nyelnem a falatot válasz előtt.
― A Pontar. Azt hiszem. Emhyr var Emreis ― igyekszem a kiejtésben az „ü” felé hajolni, ahogy korábban hallottam. Bár érdemes lesz felderíteni a dialektusokat is. Majd egyszer ― Cintrában, c-vel, idén áprilisban. Mi ez, kihallgatás? ― kérdeztem vissza incselkedőn, majd ragyogó szemekkel hozzátettem ― Figyelek mindenre, amit mondasz.
Ebben a hangulatban reggeliztünk tovább, teából és salátából repetáztam is, amikor hirtelen eszembe jutott valami.
― Aeranna nagyon kedves volt velem. A tea és a reggeli is isteni finom. Szeretném neki megköszönni, de nem tudom rá a megfelelő szót. Mit mondjak neki, ha megint erre jár?