Steodrust

Becenevek: - Életkor 28 év Látszólagos kor tényleges koromnál fiatalabb, nagyjából 23-25 év Csoport/faj militáns, ember Foglalkozás őrmester

Különleges képességek/faji adottságok

Ügyes kardforgató vagyok, ámbár ez olyasféle adottság, ami nem egyedi avagy különleges a világban.

Jellemrajz

Nem vagyok egy nagyon meghatározó jellem, igazából sosem tartottam magamat annak. Sokakban depresszív és bánatos befolyást keltek, s való igaz, gyakran járkálok savanyú pofával, bújok el a saját gondolataim között. Az életben nagyon kevés örömforrást látok, nehéznek és igazságtalannak ítélem azt. A kötelességemet legtöbbször hűen végzem, próbálok a tehetségem szerint legjobban eljárni az élethelyzetekben. Makacs vagyok, talán ez a legnagyobb gyengém, erősségeim közé pedig olyan személyi tulajdonságok társulnak, amiket aligha tudok érvényesíteni a katonai karrieremben. Kivéve talán a vezetőségre való hajlamomat. A bizalmamat nehezen adom, valamint nem is minden esetben tudom megítélni jól az embereket, bár törekszem rá. Egyes dolgokban meglehetősen naiv vagyok, hajlamom van az utópisztikus gondolatok táplálására. Ha tehetem, akkor nem gyűlölködöm, igyekszem nyitott szemmel járni. Katona vagyok, a borzalmakat eltűröm, de megviselnek. A természetfeletti hatalmakat illetően kétségek vannak bennem, ezért a hitet sokszor megkísérlem az emberi jóságba helyezni, ez nem mindig működik.

Megjelenés

A testalkatom inkább vékony, mintsem nagydarab, hiszen a fürgeségemre szoktam alapozni az összetűzéseim során. Néhány hüvelykkel magasabbra cseperedtem az átlagosnál. A szemeim az ég színével hasonlatosak, noha a pupilláimnál egy halvány, vékony, zöldes réteg gyűrűzik. A sötétbarna hajamhoz ugyanilyen színű arcszőrzet párosul, amibe belelopódzik egy-két vörös szál. Nincs sok kelmém, szolgálatban a rozsdás szemektől tarkított láncingemet, afölött pedig a harcoktól elrongyosodott, lyriai színekben pompázó kabátomat használom. Kopottas, mégis jó bőrből készült bőrcsizmát viselek, a szabadidőmben egy fekete vászoninget, fölötte borszínű zubbonyt, világosszürke posztóból készült nadrágommal. A kardom mindig az övemen csüng, gyűrűm az ujjamon feszül.

Előtörténet

Furcsa dolog úgy felnőni, hogy semmit nem tapasztal az ember abból, ami elvi alapon neki is járna, csupán a panaszkodásokat, s a régi történeteket hallja, melyeket a családjában regélnek. Az én famíliám legendája igencsak bőséges és meglehetősen szerencsétlen, legalább annyira, mint amennyire egyeseknek hihetetlen is. Az édesapám azt mesélte, miszerint a dédapám, valamint Rivia és Lyria királynőjének, Mevenek a nagyapja édestestvérek voltak. Dédapám volt a fiatalabb testvér, ifjú férfivá érésének korában a nemesekkel meglehetősen nehezen jött ki az udvarban. Ennek a következménye egy idő után az lett, hogy el szerették volna távolítani az arisztokrata közösségből, s megvádolták egy uralkodó elleni összeesküvéssel. A történet pontos részleteit sosem tudtam meg apámtól, viszont annyit bizonnyal állított, miszerint Meve nagyapja megfosztotta őt közös családi birtokoktól, egy apró villa kivételével, mit a nagyapám elveszített a tartozásaiból kifolyólag. Azonban, az új tulajdonosok beköltözése előtt, nagyapám kizárta a falakon kívülre nagyanyámat, együtt az akkor ifjonc apámmal, majd magára gyújtotta az egészet, szinte minden ingóságával egyetemben. Keserű ember lehetett, de a görcsös ragaszkodásában és makacsságában mégis találni véltem valamiféle romantikát. Mielőtt végrehajtotta volna magán a szörnyű ítéletet, atyámat sok dologra megtanította, olyanokra, melyeknek később jómagam szintúgy hasznát vettem, midőn képzés révén átszállottak rám az ismeretek. Az írás-olvasás tudománya, a kardvívás, az íj használata. Édesanyám egy vadőr leánya volt, a közrendűek közé tartozott. Habár előtte sosem említette, ám kétlem, hogy valaha is elhitte volna a férjének származásról szóló mendemondát. Őszintén szólva, néha én magam sem voltam teljes mértékben meggyőződve a történet igazságát illetően. Két dolog maradt csupán, mely bizonyítékul szolgálhatott, egy pecsétgyűrű, fekete sassal a közepén, valamint egy jó megmunkálású acél hosszúkard. Atyámnak sosem volt mersze hozzá, hogy Reginald király színe elé járuljon a nevével vagy akármilyen vagyoni juttatások kikérésben. Meglehet, bölcsen cselekedett, amiért véka alá rejtette ezt az egész históriát. Az uralkodóról az a hír járta, miszerint kevésbé volt oly eszes, mint bátor. Sokkal kevésbé. Miután két szülőm sikeresen egymásra talált a szerelem kiszámíthatatlan, viharos tengerének közepén evezve, érzelmeik gyümölcse én lettem, egyedüli gyermekként. Ekkor már a Yaruga partjánál állt a családi fészkünk, egyszerű kis viskó, kellő halászfelszereléssel ellátva ahhoz, hogy a megélhetésünket biztosítsa. Az ötödik névnapomon elkezdtem edzeni a jóapámmal, noha eleinte csakis játékként fogtam fel, minél idősebb lettem, annál inkább rájöttem, a kardforgatást, valamint a hosszúíjjal történő gyakorlást komolyabb célok érdekében kellett elsajátítanom. Sosem éltünk bőségben, azonban panaszkodni nem volt okunk, csakhogy a kocka a mi világunkban hamar átfordulhatott a másik oldalára. A várostól távolabb tartózkodásunk a biztonság bizonyos elhanyatlását jelentette. Sötétedés után sosem léphettem ki a házunkból, a vízhez pedig nem merészkedhettem egyedül. Szörnyek ólálkodtak a vadonban, néhány éjszakán hátborzongató hangokat hallottam beszűrődni a szobám ablakán, noha eléggé távolinak tűntek, olyankor mégis nehezebben hunytam álomra szemeimet. Kevés barátra tettem szert kiskoromban, néha próbáltam játszani a városi fiatalokkal, mialatt a városi piacon atyám a haláruját kínálgatta helybélieknek. Esetenként elfogadták a jelenlétemet, ámbátor nem minden alkalommal. Különcnek számítottam. Tizennyolc éves koromban elbúcsúztam a családomtól, Spalla városába utaztam, mert világot akartam látni és szerencsét próbálni. Nem voltak nagy lehetőségeim, csak egy maréknyi összespórolt pénzem szolgált vagyonomul, amivel szállást bérelhettem magamnak a helyi fogadók egyikében. A tulajdonost sikerült meggyőznöm a munkaadást illetően, így takaríthattam az illemhelyeket, s azokkal egyetemben a fogadó többi részét. Ez lett hát a foglalkozásom, egy takarító szolgafiú, ki csupán ábrándozhatott a szép helyekről, a veszélyes kalandokról, miközben az ivástól megeredt nyelvű utazókat hallgatta a tavernában. Számtalanszor akartam közéjük ugrani, eldicsekedni nekik a kardforgatói képességeimmel, betársulni a következő útjuk erejéig a kompániájukba, viszont nem tettem. Csupán söpörtem alóluk a mocskot némán, ábrándoktól telített fejjel. Ez egészen huszonkét éves koromig működött, ameddig sikerült összeszednem annyi pénzt, hogy jelentkezhessek a lyriai hadsereg kötelékeibe. A kiképzés elkezdésekor már látták rajtam, miszerint képes vagyok bánni a pengével, noha soha nem szerettem kérkedni a tudásommal. Sikerrel elvégeztem minden feladatot, amely ahhoz vezetett végül, hogy a hadkötelék teljes jogú tagjává válhattam. A felderítőkhöz osztottak be, ott töltöttem a mindennapjaimat, barátkoztam a vidékkel, bejártam a királyság összes szegletét, azonban soha nem beszéltem azokról a történetekről senkinek, amiket a származásom kapcsán atyámtól tanultam. Úgy véltem, kevesen hinnének nekem, egyesek pedig talán egyenesen rossz szemmel nézték volna, amennyiben efféle históriákat terjesztetek. Ami pedig a királyi vért illeti, megtanultam, mindenki vére ugyanolyan vörös, amennyiben kiontják azt.  1267-ben aztán bekövetkezett egy esemény, amely meglehetősen váratlanul ért bennünket… Nilfgaard birodalma rajtunk ütött, a hadseregünk ellenállása pedig eleinte annyira bizonyult hatásosnak, mint amidőn a bárányt a farkassal szembe helyezik. Csakhogy, ez a bárány úgy döntött visszaharap, s metszőfogaként nem más szolgált mint Meve királynő, a harcos asszony, Reginald megboldogult király hitvese. Ekkor csatlakoztunk hozzá a bajtársaimmal. Amint megláttam a lován a nemes királynőt, a búzaszínű haját, a csodálatos páncélját, tapasztaltam a belőle sugárzó nemességet, az érzés leírhatatlan volt. Lyrai és Rivia visszacsapott. Dravograd ostrománál harcoltam először Meve oldalán, esküszöm úgy féltem a csata előtt, majd összevizeltem magamat. Ám, amikor kiadták a jelszót a rohamra, nem néztem hátra, kivontam a kardomat, lábam minden erejével előre iramodtam. A város már lángokban állt, hatalmas kőhajítók mardosták falait. Azonban, a feketék nem foglalták el egyelőre, mi pedig esélyt sem akartunk nekik hagyni rá. Az első napkorongos rohadék, akit levágtam, majdnem kettéhasította a fejemet, ám a reflexeim az oldalamra álltak, a csataláz fellobbant szívemben. Egy sikeres hárítást követően pedig belé döftem az acélpengémet, akkora lendülettel, amitől az a markolatig a gyomrába hatolt. Emlékszem a kezemre ömlő meleg vérre, a nilfgaardi kétségbeesettséget árasztó íriszeire, az utolsó sikolyára az anyanyelvén, mit nem értettem. A csatázás végezetével egy felületes sebet szereztem a bal alkaromon, valamint a nyakamon, noha életben maradtam. Nem mindenki volt ennyire szerencsés a katonatársaim közül. Meve volt a fény a sötétben, a remény a reménytelenségben, a vezetőnk, kit bárhová követtünk volna. Legalábbis, akkor ekképpen vélekedtünk. Lyria fővárosába érkeztünk, miután néhány országon belüli csetepatét végez vittünk, s egyikben sem maradtunk alul. Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy audienciát kérjek a királynőtől, felfedjem előtte a családi történetemet, a kezébe adjam a sorsomat. Mikor másnap a kastély felé indultam, az őrök összecsapták előttem a lándzsáikat. Mikor kijelentettem a szándékomat, közölték, hogy örüljek, amiét a fejem a helyén van, mert egy áruló asszony oldalán forgattam kardomat. Sokakat megöltek, kik Meve esküdt fegyverhordozóikként emlegették magukat, szétzavartak bennünket, akár az utcai kutyákat. Menekülnöm kellett, bujkálnom, senkiben sem bízni. Csak haza mehettem, a Yaruga partjára, ahol újabb kudarc ért. Anyámnak és apámnak hűlt helyét találtam. A ház feldúlt volt, noha vérengzésnek jelét nem leltem, csak egy félig beszögelt deszkát a padlóban. Felfeszítve azt ott találtam atyám gyűrűjét és acélkardját. Megfogadtam, soha többé nem veszítem el őket. Sötét hónapokat éltem meg, tudatlanságban, elveszettségben, míg végül, csodával határos módon Meve újra visszatért az országba, legalábbis ezen szóbeszéd terjengett. A pletyka igaznak bizonyult, újra csatlakozhattam a királynőmhöz, a vezéremhez, a vegyes, de annál eltökéltebbnek tűnő haderejéhez. És győzelmet győzelem után halmoztunk, aep Dahy tábornok legnagyobb bánatára, míg végül őt magát is elérte a vég, Lyria és Rivia pedig újból visszanyerte a szabadságát, a nehezen kivívottat. A remény eltemetett magjai ismét kivirágoztak. Mindannyiunk számára.

Példareag

Komótos léptekkel ballagtam a város utcáin, amely nem is olyan régen még idegen lobogók alatt terült el, mostanra újból a törvényes uralkodói ház birtokába került. Az emberek arcait fürkésztem, sokukén a gyász jeleit lehetett felfedezni, elvesztett fiúkért imádkoztak, leányokért, kik soha nem térhetnek tán vissza Nilfgaard rabszolgatartóinak markaiból. Ám, az elkeseredettség az öröm, a megnyugvás csíráját óvta, hiszen egyelőre nem úgy nézett ki, hogy a feketék újból reánk támadnának. Ha pedig újból megpróbálják, Lyria és Rivia serege készen fog állni rájuk, harcedzett talpasok, lovasok ezrei, kik többé nem félik a birodalom aranyló napjának sugarait, mert ismerik a taktikáikat, a gyengéiket, az erősségeiket. Lyria kastélyának tornya messze túlmagaslotta a várfalon belül található összes épületéét. Amikor odapillantottam, meghúzódott egy apró mosoly a számon, majd kicsit gyorsítottam a lépéseimen, egyeneset a barakk felé haladva. Az udvarába belépve láttam, hogy elkezdődött az újoncok kiképzése. Néhányan már a fegyverforgatással ismerkedtek, mások az íjakat tanulmányozták. Leültem az egyikük mellé, aki éppen krumplit pucolt.
- Honnan érkeztél, fiú?- tettem fel neki a kérdést.
- Scalaból… uram.- jelentette ki, miközben bizonytalanul pislogott rám.
- Ne aggódj, ez a munka az egyik legszebb része a katonáskodásnak!- próbáltam biztatni a zöldfülűt, amikor megjelent Folca őrmester. Nagydarab, kopasz fickó volt, foghíjas, rosszarcú, de olyan kemény, akár a kőszikla, nálam kétszer vaskosabb testalkatra. Nem kedvelt engem, ugyanis ő végig harcolta az összes megpróbáltatást, amin Mevenek és embereinek túl kellett esnie, ameddig vissza nem foglalták az országot. Én nem tettem. Ő jelentette az élő példát rá, miszerint egy nemes lélek mellett való csatározás nem jelenti, hogy te ugyanúgy azzá válsz. Szerette gyötörni az embereket.
- Káplár!- kiáltott hozzám, hangja a megvetés szikráit vetette reám. A felettesem volt, ezért kötelességemhez méltóan felálltam, a színe elé sétáltam. Mélyen a szemibe tekintettem.
- Parancsára, őrmester!- reagáltam.
- Tetszik a segged meresztése, mi? Nem kaptál még eleget belőle, ameddig a bajtársaid a vérükkel fizettek a feketék távozásáért?... Eredj a szemem elől, gyakorolj az újoncokkal, hátha valami hasznodat vesszük!
Az utasítás elhangzott, letámasztottam egy hordónak a családom örökségeként szolgáló acélkardot, aztán felkaptam egyet a gyakorló pengék közül. Az ellenfelem egy ránézésre tohonya, nálam fiatalabbnak tűnő férfiú volt.
- Rossz az alapállásod. Figyeld az enyémet, utánozd le! Ha úgy maradsz, kibillensz az egyensúlyodból, ami könnyen a végedet okozhatja párviadalban.- okítottam a növendéket, de összeütközésünk pillanata előtt megjelent a tisztjeink egyike, Almald hadnagy.
- Steodrust!- harsant fel. Mellé kocogtam.
- Uram?!
- Parancsnokunk utasítására néhány embert előléptetünk a pozíciójából. Olyanokat, akik harcedzettek. Sok jó altiszt odaveszett a közelmúltban. Ezennel előléptetlek őrmesterré, itt a kinevezésed papírja.- nyomta a kezembe az okmányt. Az udvar másik végéből egy elégedetlen mordulás zaja jutott el hozzám, de az én arcomon csak egy megtiszteltetéstől sugárzó mosoly bukkant elő.

Kedves Steodrust!

Elfogadva!

Nem kellett sokat teketóriázni, hogy elfogadjuk-e a lapodat. Szépen összeszedett koncepcióra építetted fel a karaktered, aki egy vajákhoz, vagy varázslónőhöz viszonyítva sokkal kisebb kaliberű, mégis sok lehetőséget rejt magában.
Az alapötletbe nagyon jól belesimul, hogy nem mozgatják világmegváltó tervek, vagy generációk óta húzódó vérbosszú, csak az a vágy, hogy boldogulni tudjon és ha van rá lehetőség visszaszerezni a családja feltételezett nemesi címét.
A lapod szépen bemutatta és hűen tükrözte az Kontinens világának valóságát és még ha csak rövidke időre is engedett betekintést a háború eseményeibe elérte, hogy az emberi oldalról lássuk az eseményt.
Nem is rabolnám túl sokáig az idődet. Mielőtt megkeresnéd az első játszótársad kérlek hagy egy bejegyzést az Avatarfoglalóba és utána pedig hódítsd meg a játékteret.

Avatarfoglaló