Erhard Stehlen

Becenevek: Erhard Életkor 21 Látszólagos kor 27 Csoport/faj Militáns Foglalkozás Zsoldos

Különleges képességek/faji adottságok

Vívás, kis szörny ismeret és a mezőgazdaság alapjai.

Jellemrajz

Türelmes és barátságos, nem szívesen bocsátkozik harcba, de ha sokáig piszkálják vagy akadályozzák akkor előbb vagy utóbb rideggé válik és utat enged a kardjának ha az észérvek cserben hagyják.

Megjelenés

Erhard Stehlen egy rövid, fekete hajú, 175 cm magas és 21 éves ifjú, enyhén izmos testtel és egy félhold alakú anyajeggyel a fején a bal oldali halánték mentén. Fekete vaspáncélt visel, olykor sisak nélkül.

Előtörténet

Erhard Stehlen uu. 1247-ben született, Gerhart Stehlen és Rose Stehlen fiaként Vizima peremvidékén egy kis faluban. Szülei farmerek voltak, saját tanyájukon nevelkedett fel és tanulta el a mezőgazdaság fortélyait apjától, ahogyan azt a többi korabeli ifjú is tette, kik egy napon megörökölték a földet és művelték, hogy egy napon az ő gyerekeik is megélhessenek valamiből. Gerhart mindig arra tanította a fiát, hogy becsületesen éljen még akkor is ha a világon minden körülötte élő ember a "könnyebb" utat választja és enged a bűnös életmód csábításának, így szigorú nevelést kapott de legalább sosem volt panasza rá a faluban senkinek. Viszont a becsületes emberek élete gyakran nyomorúságos és igazságtalan...ez Erharddal sem volt másképp. Az a gyönyörű 11 év amit a faluban töltött lángra lobbant, ahogyan a családi házuk is egy csapat zsivány tünde fáklyájának és gyűlöletének hatására. Még ma is tisztán emlékezik az emberek sikolyaira akiket már gyermekkora óta ismert és ahogyan az anyja azt üvölti neki: "Fuss fiam, fuss!" Ő pedig elfutott. A mezőről frissen learatott takarmányt ledobta a földre és egyre messzebb futott a szörnyűségtől és a vérrel öntözött földtől, mely egykor az otthona volt. A múltját mögötte elfújta a szél, mintha csak hamu lett volna. Valószínűleg az apja és az anyja maradványaival együtt, mivel sosem látta viszont őket. "Ennyit ér a becsületed?" -szólt hozzá az apja...majd felébresztették. Sir Roderick volt az aki felrázta őt rémálmából, hisz ő rajta volt a sor, hogy őrségbe álljon. 10 év telt el azóta, hogy a Scoia'tael a földig rombolta a falut és ahogyan megtudta valami falusiak által feldobott tünde miatt, aki a helyi sejt vezetője lehetett. Őt persze kivégezték és ez volt a hegyes fülűek bosszúja, habár Erhard sosem gyűlölte a tündéket, hisz tudta, hogy ők sem mind egyformák. Pár nap kóborlás és éhezés után Sir Roderick volt az aki megsajnálta és visszakísérte Vizimába majd magához vette fegyverhordozónak a kis koszos kölköt. Rendesen kiképezte és vért, verítéket nem sajnálva ő teljesítette minden elvárását Roderick úrnak, így remek kardforgató vált belőle. A múlt sérelmeitől és szégyenétől fűtve az volt a célja, hogy a lehető legbecsületesebb lovag váljon belőle egy nap, ezzel megbékítve apját. Sir Roderick a "Lángoló Rózsa" nevű lovagrendhez tartozott, mely a leghíresebb volt messze vidéken. A rend feladata a gyengék védelme és a király szolgálata volt, melynek Erhard is igyekezett eleget tenni. Jelen esetben a peremvidéki őrszolgálatával, melyben most váltotta Roderick-ot. Szükség volt rá, mivel az a hír járta, hogy szörnyek bukkantak fel és vaják hiányában nekik kellett megbirkózniuk a fenyegetéssel. Az ifjú fegyverhordozó kissé félt, hisz még sosem volt dolga ilyesfajta lénnyel. Hajnalhasadáskor egyszer csak mozgásra lett figyelmes a környező mocsárban és egy furcsa alakot látott kirajzolódni a hold sápadt fényében. Lassan közeledett felé apró léptekkel bőrpáncéljában és hosszú kardjával, mikor megszólalt egy kürt és a szörnyeteg olyan sebességgel húzott vissza a mocsárba mintha az élete múlna rajta. Még egy kürtszó....Scoia'tael. Erhard olyan sebesen szedte a lábát ahogyan csak tudta, de úgy tűnt túl későn ért vissza a táborba, ugyanis már csak őrtársai levágott tetemeit találta meg és egy fojtólidércet ahogyan Sir Roderick testéből lakmározik. Az ifjú fegyverhordozó könnyekkel és izzó dühvel a szemében nekirontott a természetet is megcsúfoló lénynek, amely reagálni is alig tudott de már el is vesztette egyik védekezésre emelt karját. A végtag megpördült a levegőben, ahogyan Erhard vértől mocskos kardját már újabb csapásra emelte és lesújtott egyenesen a szörny fejére. A lény koponyája dióhéjként nyílt szét, ahogyan a hosszú kard egyre mélyebbre hatolt benne, majd egyszer csak kihúzták belőle és a lidérc eldőlt a porban. Volt mestere és egyetlen barátja most üveges szemekkel nézett rá. "Most mitévő legyek?" -kérdezte magától Erhard. Ha visszamegy, biztosan kivégzik, hisz elhagyta őrhelyét és kudarcot vallott mint fegyverhordozó. Az egyetlen dolog amit tehetett, hogy ledobja volt egyenruháját, lemossa magáról a vért és ellovagol jó messzire. Pár nappal később Novigradba ért ahol az addig megkeresett utolsó orenjét is fekete vaspáncéljára és kardjának élezésére költötte. Az utolsó lehetősége az volt, hogy zsoldosként tevékenykedjen tovább, mivel máshoz nem igen értett de kardforgató tudása sosem hagyta cserben. "Ezt teszi a becsületes emberrel ez a gyönyörű világ" - mondta cinikus mosollyal az arcán, amint kilépett a kovácsműhely ajtaján és megtette első lépéseit a bizonytalan jövője felé.

Példareag

Már több mint egy hét telt el úgy, hogy nem talált munkát a városban. Erhard  már kezdte feladni a reményt, ám korgó gyomra és üres tárcája arra ösztönözte, hogy meglátogassa egy novigradi "barátját", aki igazából egy törpe kovács volt, kinek egyszer a szolgálatába szegődött. "Olaf-nál biztosan akadna valami" - gondolta magában és határozott léptekkel vette az irányt a város leghíresebb más fajúak által üzemeltetett kovácsműhelye felé. A törpének szüksége is volt régebben a védelmére, mivel imádott kockázni...ám sajnos sosem volt elég jó benne és folyton veszített. Ezzel szép kis adósságot halmozott fel és pechjére a város leghírhedtebb zsiványának tartozott, "Könyörtelen" Velstadtnak. Alighogy belépett a műhelybe, már is megpillanthatta Olafot egy székhez kötözve, ahogyan a novigradi zsivány éppen saját piszkavasával csíkot éget a mellkasába.
-A rohadt életbe!!! -kiáltott fel a fájdalomtól a törpe aki már az ájulás szélén volt. Erhard azonnal előhúzta kardját a tokból, ám nem számított a bejárat két oldalán várakozó és figyelő alakra. Velstadt pribékjei gyorsak voltak, ám a zsoldos reflexei kiválóak voltak és időben előre gurult a rá irányuló két kardcsapás elől, majd ismét állt, immáron velük szemben. Az egyik vékony volt de gyors, míg a másik egy igazi hústorony lomha testmozgással. A kisebbik neki rohant, de sikeresen védte a támadását egy oldalfordulattal majd a lendületét kihasználva felbuktatta, míg a hústorony mozgásba lendült és nehéz karjaival egyenes csapást intézett a zsoldos felé, melyet ismét egy gurulással kikerült, pont a két lába alatt. A válaszcsapás nem volt szép látvány, hátulról nyársalta fel a nagydarabot kardjával, mely most kiszakadt mellkasából kémlelte a világot, vöröses foltokat szórva szét a talajon. "Úgy tűnt mintha acélból lett volna óriási teste, de szerencsére ő is csak hús és vér burkolata volt, Egy jó kard pedig könnyen segíthet ennek felnyitásában" -gondolta magában Erhard. Ja igen, visszatérve a másik akrobatára...ő neki inába szállt a bátorsága és inkább más munka után nézett. Velstadt bosszúságára, mivel így ő rá maradt a piszkos munka.
-Vége a mókának Velstadt! Engedd el a törpöt!
-Ugyan, még csak most kezdődik zsoldoskám. -azzal előrángatta tokjából a kardját és gonosz mosolya átváltott hideg, gyilkos tekintetre.
Megrohamozta Erhardot olyan gyorsan, hogy reagálni is alig volt ideje, épphogy tudott védekezni. Megkezdődött a végzetes tánc, fém csörrent fémen, ám Velstadt üteme sokkal gyorsabb volt, mintha a forgó széllel kellett volna megküzdenie a zsoldosnak és kezdett kifáradni. Erhard egy pillanatra az ájult Olaf-ra pillantott, ám ez hiba volt, ugyanis a zsivány vezér ekkor bevitt egy erőteljes találatot jobb vállába, mire ő hátratántorodott.
-Add fel kölyök, véged van. Esélyed sincs azzal a vállal!
-Azért még ne temess el! -arca kétségbeesett mosolyra húzódott, habár ereje kezdte elhagyni.
Szeretett volna megpihenni, visszatérni a jó öreg anyaföldbe amely valaha kiköpte magából, hisz már nem volt senkije és semmije. Családja elveszett és volt mentora akire apjaként tekintett halott volt. Miért is harcolna tovább egy ilyen ember? Ám ekkor eszébe jutott, hogy Olaf-ot még hazavárja csúf kis törp nejecskéje és egyetlen fia. Erőre kapott és megháromszorozta erőfeszítéseit. Ezúttal Velstadt lepődött meg az újonnan felcsendült fémzenére, ám ezúttal más diktálta a keringő tempóját. A zsoldos határozottsága viharként söpört át Velstadt forgó szelén és kihasználva a rést ellenfele védelmén, tökön rúgta és az összecsuklott, meg el is ájult. Nem volt épp becsületes megoldás, ám nem kockáztathatta Olaf épségét és családjának megélhetését...legalábbis, ő ezzel nyugtatta meg lelkiismeretét. Odalépett sebzett vállán egyik kezével, hogy elszorítsa a vérzést Olaf-hoz majd másik kezével elvágta a kötelet, amivel leszíjazták. Arcon csapta őt, mire az felébredt.
-Na végre te babaarcú senkiházi, botcsinálta zsoldos!
-Üdv, te szakállas szőröstalpú gyerek!
Mindketten jót nevettek egymás tréfálkozásán majd Erhard felsegítette a törpét.
-Ha lehet többet ne tedd kockára az életed. -mosolygott a zsoldos.
-Haha, nagyon szellemes tréfa mondhatom! -mondta keserű mosollyal Olaf.
-Van köteled?
-Persze!
Elővett egy kötelet a törpe, majd szorosan megkötözte a még mindig eszméletlen Velstadtot.
-Mi a terved vele?
-Nos, jó pár más fajút tartott rettegésben eddig a bandájával és mivel a hatóságokat nem érdekli a mi dolgunk, úgy gondolom ők se bánják ha mi meg a magunk módján bánunk el vele -kacsintott Olaf.
-Rendben, add át üdvözletem Brunnhildének meg a gyerekeknek. Amúgy nem akadna valami kis fizetség, ha már megmentettem az életed?
-Na várjál, térj vissza 1 hét múlva, lesz egy kis meglepetésem számodra. -mosolygott Olaf cinkosan.
-Mindenképpen jövök!
Ezután Erhard kisétált az ajtón és felkeresett egy medikát aki ellátta a sebét és betekerte gézzel. 1 hét múlva visszatért a műhelybe, ahogy Olaf kérte rá.
-Helló Olaf! Na mid van nekem?
-Ott lóg már a falon, nézd csak meg a saját szemeiddel!
Erhard azt hitte elakad a lélegzete...egy gyönyörű hosszú kardot látott ott fekete színű pengével. Titánium kard. Ilyet eddig csak pár harcosnál látott, hisz szinte felbecsülhetetlen értéke volt a meteorit féméből készült pengének.
-Ez tényleg az enyém? Mégis hogyan csináltad?
-Velstadt tudta, hogy van nálam egy kis titánium, azt akarta kicsikarni belőlem. De bolond lettem volna odaadni. A fém többet ér mint az egész életem eddigi átlagos munkái. Plusz Brunnhilde is tudta hol tartom, szóval megéltek volna még egy jó ideig a gyerekekkel. Persze azért örülök, hogy jöttél megmenteni. -mosolyodott el Olaf.
Erhard a kezébe vette új kardját és suhintott vele egyet. Több mint 5 kg, ám hála a begyakorolt mozdulatoknak és a tapasztalatnak újabb csapásai egyre gyorsabbak lettek. Végül már látni is alig lehetett a pengét, csupán a sávot pillanthatta meg Olaf is amit leírt vele.
-Köszönöm drága törpém! Imádom!
-Helyes, aztán csak óvatosan azzal a "fekete villámmal"!
-Olaf!
-Mi van már?
-Pont most adtál nevet a kardomnak! -mosolyodott el Erhard.

Kedves Erhard!

Elfogadva!

Az már biztos, hogy neked is kijutott a mostoha sors keserűségeiből, bizony nem irigyellek érte! Az már viszont annál inkább irigylésre méltó, hogy mindezen viszontagságok és hányattatások ellenére is megmaradtál jóhiszemű, becsületes embernek. Nekem elhiheted, manapság ritka az ilyen derék ifjú, kiváltképp, akit a Lángoló Rózsa rendje képzett ki.
Külön szeretném tolmácsolni háláját másik két admintársamnak is, amiért azt az apró, de lényeges módosítást hamar eszközölted, s mivel élettörténetedben hibát egy szemernyit sem találtam, más nincs is hátra, mint hogy tégy egy látogatást az Avatarfoglalóba, hogy piktoraink felfesthessék arcképed az utókornak, aztán pedig ragadd meg a Fekete Villámot és Melitele tartson meg becsületes kóbor lovagnak!

Avatarfoglaló