Ardast Crozier

Becenevek: Vaskalapos, Vérpalást Életkor 121 Látszólagos kor 31 Csoport/faj Vámpír (nemes) Foglalkozás Vámpírvadász

Különleges képességek/faji adottságok

Eléggé jól értek az alkímiához, szerencsére sikerült a bő száz évemmel, meggyőznöm egy hozzáértő személyt, ki jó pár titkot elárult nekem. Az ember feletti hatalmam, számos dologban mutatkozik meg. A regenerálódás nem engedi, hogy halálom könnyű legyen. A köddé válás, valamint a gyorsaság képessége is felvértez egy-egy csatában. Szerencsére a vérszomj, illetve a napfény, engem nem átokként sújt, mint más vérszívókat.

Jellemrajz

Még magam se tudom, hogy mit gondoljak a jellememről. Az életemet szinte örök viaskodás jellemzi, mely a vámpírságomból adódik. Egyik fajhoz se tudok szorosabban kötődni, hiszen az emberek hálátlansága, valamint gyanakvása, ugyanúgy megbélyegez egyik oldalról, mint a fajtám általi kétely, s félelem a másikról. Nehéz a senki földjén bolyongani, már-már őrjítő, de mindig van egy reménysugár, mely visszavet a józanság oldalára. Komolyabbra fordítva a szót, megemlítem pár tulajdonságomat, csakhogy alkoss rólam egy képet, mielőtt találkoznánk. Sokak számára rideg, és megközelíthetetlen vagyok. Követem azt az elvet, hogy ami a szívemen az a számom. Kevésszer mutatom meg az empatikus oldalam, de létezik olyan is. Olykor szeszélyes a természetem, így nehéz kiszámítani a következő lépésemet. Nagyjából ennyit tudok elmondani magamról, de ha az elméleti oktatásom nem volt elég, akkor a gyakorlatban kényszerülsz megismerni.

Megjelenés

Ahogy a könyvet borítójáról, úgy gyakran engem is tévesen ítélnek meg a külsőm alapján. A többség witchernek gondol, másik valami szerencsevadásznak, megint mások bérgyilkosnak. Nehéz, ha az emberrel oly előítéletesek…pedig ha tudnák, mi vagyok valójában, akkor még ennyire se közelítenének meg. Magas termetemmel rögvest kitűnök a tömegből. Az összképen, még a fejfedőm is dob nemit, ezért óriásinak tűnhetek az átlagos lakosok körében. Bőröm sápadt, melyet fakósárga hajkoronám még meghatározóbbá tesz. A tincseim, általában a vállamig érnek, viszont onnantól nem merészkednek lejjebb, hogyha rajtam múlik. Szemeim égszínkékek, mik sok hölgyet megbabonáznak. Orrom csak mérsékelten előretörő, ezért kevésbé tudnak rá gúnyos megjegyzéseket tenni. Füleim nem szétállóak, de a hajzatom miatt nem is kerülhetnek előtérbe. Államat, pár napos borosta fedi olykor, de ennél jobban nem engedem elburjánzani.    
Előbb tudsz azonosítani a ruházatom alapján, mintsem arcom révén, szóval jobb, hogyha ezt is közlöm veled. Fejfedőm, erős acélból készült, csúcsos tetejét számtalan véset díszíti. Alsúruházatim gallérit arcom elé tolom, ezért csakis a szemeim villannak ki a ruházat alól. Bordó köpenyemet rongyosra tépázta az idő vasfoga. Még van egy jelentősebb vállvértem, de a többi védelmemet, csak a bőrruházat alatt meghúzódó láncing, vagy az elenyésző fémlap teszi ki.  

Előtörténet

Egyetlen látomás vezérel a magányos utamon. Olyan tisztán emlékszek rá, hiszen beleégett a tudatomba. Az elsötétült ég, valamint a csend. Olyan volt mintha a túlvilág mezsgyéjét róttam volna, de lassacskán felismertem a körvonalakat. Egy letűnt kor volt, ami elpusztult az idők során. Próbáltam többet látni, ebből a lidércnyomásból, ezért bejártam, földünk ismert, valamint ismeretlen vidékeit. Az álomkép egy próféciára kezdett hasonlítani, amint tisztulni kezdett. Óva intett az elkövetkező évektől, hiszen elszörnyülködtető jelentéssel bírt. A fajtámról szólt, kik valahogy elsötétítették a napot, s gyalázatos tettükkel pusztulásra ítélték eme létsíkot. A hatalom a vészívók kezébe került, így vérszomjuk nem ismert határt, de a növények kihalásával, mik nem kaptak elég fényt, kezdett minden élet kipusztulni. A flórát követte a fauna, s végezetül a vámpírokra is ugyanaz várt, mint minden másra.
Nem tudtam, kik a tettesek, vagy miért tették, amit tettek, de egy valamit tudtam, ha a jövőt megszeretném óvni, akkor a gyomot gyökerestül ki kell pusztítani.
   

Újfent az álmaim vezéreltek utamon. A szigetcsoport jelent meg egy holdtöltével ezelőtt, hol egy mágus vezérelt engem a sötétségből ki. Nem értettem pontosan mire céloz a látomás, viszont utána kellett járnom.
Még emlékeimben elevenen élt Skellige…mintha a teremtő is bevehetetlennek készítette volna. Óriási éles sziklafalak, kiszámíthatatlan hullámok. Egy biztos, hogyha Nilfgaard-ot erre eszi a fene, akkor nem lesz könnyű dolguk az egyszer biztos. Szerencsére, most viszonylag béke honol a földeken, de ez is olyan törékeny. Ha nekem sikerülne is megmentenem a világot, attól még a független Észak még elveszhet. Persze a nilfgaardiaknak van annyi eszük, hogy ne akarják a sajátjaik vesztét, viszont a fejek hullani fognak.
A fedélzetre érve, érzékeltem, ahogy a hajóorron megtörnek a hullámok, és a sós víz egyenesen a fedélzetre csap le. A matrózok egészen szabadosan szidták, a rájuk lecsapó permetet. Még egy hal is jött az árral, mi kiszolgáltatva csapkodott a fapadlón. Az egyik empatikusabb emberi lény lelökte őt a fedélzetről, s visszaszolgáltatta azt jogos tulajdonosának, a tengernek. Sokszor voltam már hasonló vitorláson, viszont az imbolygást soha nem tudtam megszokni. Ügyetlenül éreztem magam, mint egy macska, kinek levágták a farkát. Az egyensúly érzékemet, nehezen tudtam megméretni a folyton mozgó tákolmánnyal.
Más se volt szerencsésebb helyzetben, az egyik kereskedő, éppen az ebédjét hányta ki. Rőtes szakállát, itt-ott a reggelije takarta. Bizony, számára nem lehet nagy öröm a tengeribetegség, viszont a sirályok örömrikoltásokkal csapnak le az ehető mocsokra, mely barnásan úszott a vízfelszínen.
Egyre jobban közeledett a part, és egy roppant régi facölöpökből kirakott móló fogadott mindent. Bizony jó sok ételt hoztak, bőségesen lesz mit enniük az ittenieknek. Talán ez az egyetlen hátulütője a védelmüknek, mégpedig a csekély termőföld. Az ostromot nehezen fogják bírni, viszont szívósak ezek a fickók. Elég csak rájuk vetni egy pillantást, s meglátja az ember az ellentmondást nem ismerő vakmerő tekintetet.  
A kapitányt kifizetve, már tovább is állhattam. Persze a lovamat, még sikerült lehoznom a fedélzetről. Egy fakómén volt, ki már szebb napokat is látott. Bizonyára ő sem élvezte az utazást, de nélküle nem tudnám elképzelni a kalandomat. A kikötőmestertől érdeklődtem, hol is lehetnek az a bizonyos látnok.
- Jó napot uram! Nem tudná megmondani hol, találok egy látnokot?
- Nem tudok én semmiféle látnokról, ha valamiféle kirakodnivalója van, akkor beszélgethetünk, viszont az én időm véges, úgyhogy ha nincs üzlet, akkor hordja el magát, mert dolgom van. – a szavak csámcsogás közepette jöttek a szájából, majd köpött egyet a földre, amit befejezte a modortalan eligazítást. Már azt hittem, hogy nincs itt egy szívélyes ember se, de az egyik idős halász hallotta miről beszélgetünk.
- Te alighanem Meibat keresed. – ráncai talán bölcsességét bizonygatták, viszont egy szokványos bolond agg is lehetett, de én meghallgattam a folytatást. – Ő egy barlangban él, méghozzá a hullámtörő szirt alatt. Könnyedén odajuthatsz, csak követned kell azt a vékony ösvényt, ami annál a magányos szilfánál találhatsz.
Nem szóltam egy szót se, csakis az érme fémes hangja szólt helyettem, melyet az irányába dobtam. Azt hittem nehezebb dolgom lesz az itteniekkel, viszont ezzel szerencsém volt. Tényleg ott meredezett egy korhadt fa, mely már szebb időket is látott. A napkorong épp delelőre járhatott, mire a csapás elfogyott. Sehol se láttam egyetlen barlangot se, viszont lenézve ódon lépcsőket vettem észre, amik egyenesen a mélységbe vezettek. A lépcsőre hasonlító tákolmányt, szinte simára gyalulták a le-fel közlekedő lábak, ráadásul vizes volt a felcsapódó nedvességtől, ezért nagy elővigyázatossággal keltem rajta át.
A komor falak, egy egészen csodás világba vezettek, mely szinte idegen a kinti kopár tájhoz képest. Virágok mindenütt, kellemes illat, a fentről lelógó cseppköveken élénk fény táncolt. Mágia, csak ezzel lehetett magyarázni az egészen egyedi életteret. Beljebb érve, egy rettentően csinos nőt figyelhettem meg.
- Számítottam rád Ardast Crozier. Gyere velem. – nem lepődtem meg, hogy tudja a nevemet, hisz ő nem egyszerű halandó. Követtem őt, egészen egy sötét tóig. A feketesége szinte mindent bekebelezett, egyetlen fény se csillant meg rajta, s egyetlen tükröződést se viselt el a felületén.
- A tó hölgye már szeretne veled beszélni. Hiszem, hogyha a tóból iszol, akkor megtudod a választ, amit keresel. – egy maréknyit, csak annyit vettem magamhoz, majd hezitálva beleittam. Hatalmas kín követte a kortyokat, melyek mélyen belém ivódtak, azután minden elsötétült. Mintha téren, s időn keltem volna át. Egy ismeretlen helyen tértem magamhoz, gigászi több száz méterre az ég felé meredező épületekkel szegélyezett téren. A földtől öt méterre lebegő monolitok parancsoltak tekintélyt, melyeket izzó formákkal díszítettek. Köröskörül bizarrabbnál bizarrabb növények húzódtak meg a falak árnyékában. Nem tanulmányozhattam már sokáig a környezetemet, mivel egy mindent elnyomó hang szólított meg, mint valami istenség. Egyetlen kardot hozott szóba, melyet rám akar bízni. Utat fog mutatni nekem, s csak azokra súlyt le, kik a világod elpusztítására készülnek.
Mire magamhoz tértem, már ott volt a kard mellettem, melyet ugyanoly minták díszeztek, ahogy csak a monolitokat.

Példareag

Az elmúlt években egyik katasztrófa a másik után sújtotta Északot. Ha nem lett volna elég a ragály és a számtalan szörnytámadások elburjánzása, akkor a határoknál portyázó nilfgaardiak se hagytak nyugodalmat a parasztoknak. Persze én nem a hódítók miatt jöttem vissza hazámba, inkább egy rendezetlen számla miatt.
A szél kíméletlenül fújt a hegyi hágóban. Rázta a fenyvest, és felkorbácsolta a füstöt a mérföldekre elterülő falu fölött. Mikor lejjebb értem, pár csirke kapirgált a porban, s egy déli pihenőjét töltő macska, csak lustán rám meredt, aztán mintha tudomást se venne rólam, hunyta le íriszeit. A kanálisban két kamásliba csomagolt holttest pihent, melyeket a sodort kötél szorosan feszített. A hollók mát-itt-ott megkezdték a szövetet, és egészen a húsba hatoltak. Érdekelt a két szerencsétlenül járt, vajon a közeli faluban terjedő pletykáknak köze lehet a halálukhoz?
A partoldalon sánc húzódott, bizonyára, s ölelte körbe az egész várost. Bizonyára, már készültek az ostromra. A városlakók felnéztek a lovamra, majdan összesúgtak egymást között, azon tanakodva, hogy kit rejt a fémkarima. Egy férfi sietett elő romos viskójából, de nem azért, mert ismert volna, csak pár garas fejében el akarta látni a lovamat. Ez a hely se különbözött a többitől, hol már megfordultam. Mindenki arcán a bánat telepedett, és a reményvesztettség. A kocsma felé vettem az utamat, ahol a cégért ide-oda ringatta az egyre erősödő szél. Az ajtót is bevágta a huzat, amint benyitottam. A vályogkemencében tűz pattogott, viszont a füst odabent kavargott a kinti időjárás miatt, amely nem engedte azt távozni a kéményen keresztül. Hiába sütött odakint a nap, a helység két ablaka elé pokrócot lógattak, csakhogy kirekesszék a huzatot. A pulthoz ballagtam, és útközben hallottam ezt-azt, de nem minden utazó meséjének lehetett hitelt adni. A legközelebb asztalnál néhány katona múlatta el az idejét, vad külsejük volt, arcukat megkeményítette, s felbarázdálta a háború, igazi harcosok voltak, kik jó pár csatát megéltek.
Egy érmét mutattam fel, s máris kiszolgáltak sörrel, illetve sózott disznóval. Miközben ebédeltem, a hírfolyam központját elkezdtem kifaggatni az itteni állapotokról. Eleinte csak a szomszédos városban dúló háborúról beszélt, majd köpött egyet a földre. Azt hiszem az egyik harcosnak az ajkait, pár Nilfgaardot szidó szó hagyta el. A tulaj gyanús jelekre hívta fel a figyelmemet, emberekről, kiket nem a nyavalya vitt el, hanem kiszívták a vérüket. Egy hónapja történtek ezek az esetek, még a pap is elhagyta a várost, hogy segítséget kérjen.
- Vámpírok. – mondta halkan.
A kocsmárosnéban, mintha megállt volna a vérkeringés. A katonák harsány kacarászásba kezdtek.
- Vámpírok mi! Babonás parasztok. Nem voltak azok vámpírok, csak képzelődtek. – jegyezte meg a szószólójuk, azután még több italt kért az asztalukhoz. Úgy érzem épp a megfelelő helyen járok, szóval egy szobát kiveszek az emeleten, aztán sötétedéskor jobban körülnézek.

***

Mostanra besötétedett, s nem volt fáklya melyet nekem gyújtottak volna, habár a tüzek kísérteties izzásba vonták a közeli várost, amely mélyen behatoltak a romos templomba. A kintről beszűrődő fény rávetült a festett falakra, valamint a megszentségtelenített oltárra. A nő vére beterítette a hatalmas kőlapokból kirakott padlót, és egészen az elrohadt padokig kúszott, majd ott egy tócsát képezve megrekedt. Hosszú göndör fürtjei, szinte vízesésként hullottak alább. Nyakán, illetve kezein sebhelyek éktelenkedtek, ahonnan testének tüzes bíbora távozott. Nem ismertem őt, de egy rövid imát mormoltam a lelki üdvéért. A jelek vámpírtámadásra utalnak, de hanyag munkát végzett. Megdermedtem, mikor a fenti pulpitusból, léptek, valamint nevetés hangját, véltem felfedezni. Épp időben húzódtam be egy boltív mögé, így elkerültem a nő tekintetét, viszont a kardomban a vésetek izzani kezdtek. A vérszívó körbe járt, és jól megnézte magának, a szoborrá meredt testet. Az alakjához igazított, szép selyem köntöst beszennyezte az áldozatának vére. Alaposabban szemügyre véve, igazán kívánatos teremtés, kivel akármelyik férfiú szívesen eldicsekedne. Reám vetette a ridegzöld szemeit. Ösztönösen beljebb húzódtam, de már sejtettem, hogy a rejtekemnek annyi.
- Ugyan…csak nem azt hitted, hogy nem hallottalak? Lépj elő a fénybe, had lássalak csak. - a mézesmázas utasítás hamisan csengett, egy igazi szélhámos hangja volt. Előhúzódtam, de csakis önszántamból. Látom, amint a kardom egyből felkelti az érdeklődését. Felismeri az ezüst csillogását, azonban higgadt marad velem szemben.
- Hogy tűr meg magában a templom egy efféle szajhát? – teszem fel a kérdést, amelyre az eddig önelégült mosolyát, hamar egy megsértett komorsággá lohasztotta.
- Hogy merészelsz engem becsmérelni!? Te átokverte gyilkos! Azt hiszed te több vagy nálunk? Az embereket véded, viszont ők undorodnak tőled witcher. – a terem visszhangzott, egy hamis szónoktól, kinek a hangját a szószéke se ismerte fel. A szemöldökömet ráncoltam az előadást hallva, viszont egy valaminek örültem, mégpedig az erős aromától, mely körüllengett, s nem hagyta felfedni kilétemet. Bizonyára, már rég elmenekült volna, ha rájön, mekkora hibát követ el.
- Nem vagy más, csak egy vérszomjas állat! Nem fogok vitatkozni egy alp-al, kit csakis a vér iránti szomja vezérel. – rivallok rá.
- Én nem vagyok állat, te korcs! - biztosan védi az elképzeléseinek fellegvárát, pedig a valóság groteszkebb nem is lehetne. Felém fordította tekintetét, melynek fekete kútja dühtől csillog. A ruhájából kivetkőzik, s felfedi valódi lényét. Az alp kinyújtja csontossá vált ujjait, majd végigsimította a halott lány idomait.
- Hát nem gyönyörű? – szinte már suttogta a következő szavakat. – Még mindig énekel hozzám.
Téveszme csak, mely az elméjét tömlöcbe zárja. Úgy érzek, még szívességet is teszek neki, miképp megszabadítom őt démonjaitól. Szinte egy pillanat alatt vált köddé, és kavarta fel a leülepedett port. Hallgattam minden apró neszt, míg nem a hátam mögül érkezett az első támadás. A pallosom, illetve az ő karmai egymást köszörülték, s próbálunk mindketten felülkerekedni a másikon. A szemein megjelennek az aggodalom jelei, mivel nem tudja hová tenni a bennem lakozó nyers erőt, mely egy vajákot bőven felülmúl. Későn ismeri fel, miszerint bajban van. Egy erős lökéssel az korhadt padozatnak taszítom, melytől az nyikorogva adja meg magát. A vérszívó élesen felsikított, mely fájdalmas nyöszörgéssé halványult később. Feltápászkodna, viszont egy szemvillanás alatt odasuhanok, s már lendítem is fegyverem. Élénkvörösre festi a kőlapokat a szörnyeteg vére. Vámpír nyelven könyörög nekem, mely az ő szájából szinte kivehetetlen nyöszörgés már. A teremtmény mellkasába mártottam a selyem markolatba burkolt kardom hegyét.
- Ki...ki vagy te? Áruló, már érze... - a vérrel megtelt torka, gátolja a tiszta beszédben, de mégis kivehető egészen addig, míg az felismerhetetlen gurgulázásba nem fullad, majd végleg elcsendesül.
A kintről beszűrődő mészárlás hangzavara egyre közelebbinek érezhető, ezért lassacskán távozok eme átkozott helyről.  

Kedves Aradast!

Elfogadva!

Elég érdekes alapötlettel érkeztél hozzánk amit sikerült érdekesen és érdekfeszítően kibontakoztatni. Az admin társaim nevében is szeretnék köszönetet mondani (és megköszönni a türelmedet), amiért konstruktívan és együttműködően álltál a felmerülő problémákhoz és konzultáltál a velem a lapod jobbá tételének érdekében. Dicséretes ez a hozzáállás, amit több usernek kellene tanúsítania az FRPG berkeiben.
Visszatérve a karakteredre.
Örülök, hogy egy olyan elem köré építetted fel a karaktered, ami több tekintetben túlmutat magán Ardaston és egy nagyobb történetív egy részeként jelenik meg. A próféciák kiváló narratív eszközök arra, hogy cselekvésre bírják a karaktereket és célt adjanak a jellemfejlődés előremozdításához.
Kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz majd kezdeni ezzel a történeti elemmel, mert nagyon sok lehetőség van benne, amit kár lenne elszalasztani.
Nem is fogyasztanám tovább az idődet, csak annyit kérnék, hogy az avatartfoglalóban hagyj egy bejegyzést és utána már indulhatsz is vámpírra vadászni.

Avatarfoglaló