Bilberry Butkins

Becenevek: Maid Bilberry, A hajadon Bilberry, Bilberry tart, Bilberry a vitéz, Áfonya, Áfonyácska, Bogyó, Bogyesz Életkor 4 év Látszólagos kor Függően attól, hogy ruhácska vagy gyermekpáncél van rajta, vagy épp milyen bölcseleteket fecserészik, 3-tól 5-ig terjed a skála. Csoport/faj Tiszavirág [közrendű, militáns] Foglalkozás Senkiföldje, és annak hajadonjai, gyermekei védelmével, példamutatással, amúgy meg felnövéssel.

Különleges képességek/faji adottságok

Vitéz kardforgató mester, madárijesztők és varangyos békák réme, káposztalepkék és éticsigák felkent hőse, amúgy meg már el tud húszig számolni, és a cipőjét is egyedül köti be.

Jellemrajz

Ha bárkit megkérdeznél Kislápban és környékén, hogy jellemeznék a hajadon Bilberry-t, a legtöbben a vitéz szóval élnének. Bilberry ugyanis nem csak a ház négy falán belül viselkedik erényesen (értsd, bár nem szívesen, de megeszi még a zöldséget is), hanem az egész életét áthatja a tettvágy és a becsvágy. Olyan tisztességesen szeretne élni, ha felnő, mint egy toussaint-i lovag. A legapróbb élet is számít neki, ezért még a gyíkokat is megvédi az éhes macskától, a gilisztát pedig a tyúkoktól. Rendkívül makacs, ha valamit a fejébe vesz, azt végre is hajtja, a lelke tiszta és fehér, mint egy vitorla. Nagyon önálló gyerek, és hamar feltalálja magát krízishelyzetben is, például ha kifogy a baromfiak etetése közben a kenyérmorzsából, folytatja kukoricával, és még bocsánatot is kér a tyúkóltól. Kötelességtudásáról egy nap ódákat fognak zengeni Kovirtól Nilfgaardig. 

Megjelenés

Már majdnem olyan hosszú, mint egy egyméteres léc, csontocskái vékonyak, de erősek, szénaszőke haja egyenes és hosszú - ezt általában vagy felkontyolva, vagy kiengedve hordja - homlokába frufru hullik. Arca kerek és gyermeki, bájosan rózsás arcán olyan nagy és szúrós, sötét szemek ülnek, mint Velen mocsarai és lápjai. Szemöldökei sötétebbek, mint a haja, a természetes, mogorvának ható ívét az anyjától örökölte. Orra rövid és pisze, ajkai keskenyek és szigorúak, ha nem tudod nevetésre bírni. Hangja gyermekien magas, de karakteres. Vagy rongyosra játszott-szakadt ruhácskában, vagy gyermekpáncélban látni, a fakardját pedig sosem felejti el magával vinni. 

Előtörténet

- A jó Melitele anyácskára esküszöm, hogy így volt! - rikkantotta Bilberry, mert úgy vélte, bár a macska továbbra is csak lustán hűsölt az árnyékban, és a sertések is ugyanúgy dagonyáztak, ahogy mindig, de a tyúkok mintha egyenesen hitetlenkedve, számonkérőn kotkodáltak volna. - Megmentettem annak az éticsiga hölgynek az életét! Én egyedül! Felkaptam a házánál fogva, még mielőtt a jó Lázár Wulf szekere agyongyomta volna! Igaz, hogy ettől valami nagyon csúnyát kiabált utánam, amitől úgy megijedtem, hogy belecsüccsentem a tegnapi pocsolyába... És mamácska rettenetesen összeszidott... De a kisasszony végtelenül hálás volt! Senki nem mondta, hogy a vitézek élete könnyű!
Mesélt mély beleéléssel a hajadon Bilberry, a rezignált haszonállatokat elnézve azonban úgy ítélte meg, ez a haszontalan csürhe nem méltó a történeteire. Felhúzta fitos, apró orrát, majd így szólt:
- De most megyek, mert sok dolgom van még, és mamácska összeszid, ha nem végzem el mind még estebéd előtt! Majd később befejezem a mesét!
Azzal a hajadon Bilberry búcsút intett a felettébb konfúzus, mi több, közömbös baromfiaknak, és már tovább is állt a dolgára.
- Lássuk csak... Első pont...


- Menni fog, Marci, meg tudod csinálni! Csak még egy kicsit--- Awh...
A Marci névvel felövezett, három hét körüli vitéz harci cirmos egy pillanatra úgy tűnt, mindjárt nekiiramodik, az utolsó pillanatban azonban szétcsúsztak a lábai, és elterült a földön. Ez már a hajadon Bilberry sokadig - egészen negyedik, talán - próbálkozása volt.
- Hmm... Ez így nem lesz jó... - törte, törte a fejét a szőke Bilberry, hogy miként is taníthatná meg Marcit és a testvéreit futni, mint a nyulat, aztán hirtelen eszébe ötlött. - Megvan!
A vitéz Bilberry elszaladt, csak azért, hogy két perccel később egy nádszállal térjen vissza, amit a pince alacsony nádtetejéből húzott ki. Amikor legutóbb ezt csinálta, az anyja rettenetesen összeszidta. A kislány megköszörölte a torkát, majd kihúzta egyenesre a hátát.
- Vi-gyázz! - rikkantotta egy alomnyi engedetlen kölyökmacskának, akik fülük botját nem mozdították a katonai szóra.
- Balraaa átt! - folytatta Bilberry, majd jó magadra lendítve a térdeit, ritmusosan hadonászva a nádszállal nekilódult. Ekkor azonban csoda történt. Marci egyik testvérkéje, Kormos, a szénfekete vitéz harci kandúr a Butkins leány subácskája után kapaszkodott, és bizonytalan, már-már részeg léptekkel ingadozva a nyomába iramodott. Kormost követte Marci, Szaffi, Szerénke és Lukrécia, az egész alom beállt a libamentes libasorba, sőt, amikor Bilberry hátrapillantott, nem csak a hat kölyökmacskából álló glédát pillantotta meg, hanem a lelkes és tettrekész naposcsibéket is. Bilberry arcára elégedett vigyor szökött, majd tovább vezette kibővült tizedjét a kert végében álló tavacska felé.  


Kora nyár volt. Ronvid Butkins asszonya, és a hős Bilberry szülőanyja a délutáni napsütésben teregetett gyanútlanul, amikor egyszer csak...
- Wraaagh! - A vitéz Bilberry mély beleéléssel széttárta a karjait, és nagy elánnal nekilátott megmászni az anyja lábait. Odveig két vizes ruhadarab közt lepillantott a leányra, szája sarkában szerető, meleg mosoly bújkált.  
- Szeretnél valamit? - kérdezte, a válasz pedig nem soká váratott magára.
- Rettegj a vitéz Bilberry haragjától, skelligei anyamedve!
A hajadon Bilberry pedig, ezen a ponton, mindenki legnagyobb meglepetésére az anyja ruhájába kapaszkodva egyre feljebb és feljebb mászott. Odveig csak szélesebben mosolygott, majd lábait megvetette szilárdan, és alaposan kirázta a lepedőt, mielőtt kiterítette volna a kifeszített zsinórra.
- Rettegek. - felelte halálos komolysággal.
A vitéz Bilberry fürgén és biztosan mászott fel az anyja oldalán. Nem először teszi, a skelligei anyamedvét heti két-hármszoros rendszerességgel le szokta teríteni. Bilberry, felmászva az anyja hátára, karjaival a nyakát, lábaival a derekát ölelte át.
- Raaah, most megvagy, te bestia! a hátadon nem látsz, ha nem vetsz le, én nyertem!
Odveig hátrapillantott a válla felett, szeme anyai mosolyt tükrözött.
- Akkor kapaszkodj, vitéz hős! - Azzal...! Lehajolt a kosárhoz, hogy kivegyen belőle egy összehajtott, még nedves inget.
- Uaah! - Hősünk nem kissé ijedt meg a medvadult medve hátán, de erősebben kapaszkodott annak sörnyébe, mint eddig, igyekezvén annak hátán maradni - Még itt vagyok!
- Mhm. - Bólintott a bestia, ahogy kiegyenesedett, majd fújt egy nagyot - aztán nekilátott kirázni a ruhaneműt, alaposan, hősünk dolgát megnehezítendő. Bilberry kapaszkodott is, jobban, mint eleddig. Azt képzelte, hogy épp vihar van a Nagy Tengeren, és a belekeveredett bárkán neki kell hősiesn önfeláldozással tartania a vitorlát.
- Még... mindig! - Zihálta. Hősünknek oda kellett tennie magát, hisz a bestia nagyon erős volt! Odveig kiterítette a ruhadarabot a madzagra, majd hátramosolygott az ő kis medvebocsára.
- Bizony. Na, de még egy próbád van hátra. - mondta, és amint érezte, hogy a kislánya kapaszkodik, lehajolt az üres kosárért, hogy felvegye, kiegyenesedve pedig megtörölte a homlokát. A vitéz Bilberry kapaszkodott a skelligei anyamedve hátába, mint egy kismajom. Azt képzelte, lovon ül, ami megriadt a a csörgőkígyótól. Rettenetes izgulás fogta el, hogy vajon kiállta-e a hősi megpróbáltatást.
- Na és most? Most már legyőztelek? - faggatta az anyját kielégíthetetlen kíváncsisággal, ahogy megptóbált átlesbi a válla felett.
- Hát, rajtam vagy még, nem? - felelte a skelligei anyamedve, csípőjének támasztva az üres kosarat, ahogy hátrasomolygott a medvebocs lányára.
A hajadon Bilberry pedig visszavigyorgott rá. Mosolyából jópár fognak híja volt.


- De ezt te nem érted! - rángatta meg a vitéz Bilberry az apja munkaköpenyét - Páncél nélkül nem tudom legyőzni ősi nemezisemet, a megátolkodott madárijesztőt, aki a kert végében lakik, és akkor az összes holló meg varjú megeszi a mamácska veteményesét!
- Bogyó. Apának dolgoznia kell. - Bár Ronvid Butkins, a skelligei származású Odveig férjura, Kisláp kovácsa sokkal szívesebben foglalkozott volna patkók helyett a kis vitéz páncéljával, felmérte, hogy valamiből enni is kell. - A madárijesztő a nemezised. Úgyhogy meg fog várni, hogy becsületes párbajban legyőzzön.
- De a mamácska veteményese... ! - erősködött hősünk, de az ellenállásba ütközvén átgondolt pár dolgot, mielőtt értéssel fordult volna az apjához. Nagyokat pislogott hatalmas, sötét szemeivel - Mennyi időbe telik megcsinálni azt a páncélt?
Ronvidot mosolyra derítették a gyermeki szavak. Még ha épp piszkosul útban is volt, nem tudott volna haragudni a leányára emiatt. A kérdés, amivel a lánya nyaggatta, mélyen elgondolkodtatta. Kisláp kovácsa osztott-szorzott, számot vetett. Na igen. Az ő méretében egy hét elég lenne rá. A férfi lerakta a kalapácsot, aztán letérdelt Bilberry vitéz elé.
- Egy hét, nagy vitézem. De, ha segítesz apádnak, akkor lehet, hamarabb is meglesz az.
Ronvid tudta, hogy nem fog forró vasat adni a hajadon Bilberry kezébe. De van valamim a számára, gondolta. Sej de fog neki örülni! A vitéz Bilberry őszintén megörült az apja válaszának, izgalmát, bár megpróbálta visszatartani, az toporgásban jött elő.
- De jó! Köszönöm, papácska! Addig megmondom a madárijesztőnek, hogy ne bízza el magát, és megvédem én a mamácska veteményesét! - végül érdeklődve elkerekedtek a hajadon Bilberry bogárszemei - Segítek! Mit segítsek?
- Egyet se félek! Amíg a veteményre a bátor Hajadon Bilberry vigyáz, addigcseppet sem kell tartanunk semmitől. - Imádnivaló volt. Még ha Ronvid Butkins tudta is, hogy ez komoly elhatározás. Az anyja vére folyik az ereiben, gondolta.
- Na hát ez a beszéd! - Azzal elő is kapta a javítókalapácsát, meg a vasat, amit a Báró küldetett. Egy sisak, és egy vállap. A pici keze pont simára fogja neki azt csapdosni. - Ezeket kell kiegyenesíteni! Egy Vitéznek tudnia kell, hogy javul a sisak! Hogy mitől gömbölyödik a vállvas. Legyenek ezek egyenesek, nagy vitézem!
A vitéz Bilberry korát meghazudtoló, felnőtt komolysággal határozta el magát az apja segítése mellett.
- De még mennyire igazad van, papácska! Kiegyenesítem én! - Bilberry, bár alig volt több, mint négy esztendős, átvette a kalapácsot, és maga elé húzta a vasat. De még mielőtt ütlegelni kezdte volna, metsző, őszinte tekintetét az apjára függesztette - Papácska? Mondd csak. És kardot mikor kaphatok? Olyat, ami nem törik el!
Az a komolyság, amit a hajadon Bilberry tanúsított, egyszerűen lenyűgözte Ronvid-ot. Hiába no, gondolta. Az anyjára ütött. Amikor aztán rá emelte a tekintetét, úgy érezte, menten megolvad a szíve. De komoly kérdésre komoly válasz illik, ezt még a kislápi kovács is tudta.
- Az a mamácskán múlik. Amikor kiérdemelted tőle, akkor megkapod.


Hűsítő, nyár végi szellő fújt, belekapott, majd tovább vitte a megszáradt sár földszemcséit Bilberry, és ősi nemezise, a kert végében lakó madárijesztő közt. A madárijesztő szúrós gombszemei ugyanolyan konok lenézéssel meredtek rá, mint tegnap, Bilberry azonban ma biztos volt a dolgában. Hiszen ma rajta volt a páncél is, amit az apja kovácsolt neki. Kesztyűbe bújtatott ujjai megszorultak a fakard markolatán, majd hősies csatakiáltással ősellenségére vetette magát. Ádáz csata vette kezdetét, csak úgy csattogott és kongott a fa, ahogy egymásnak feszült a madárijesztő karója, és a vitéz Bilberry fakardja. Úgy látszott, minden remény oda, a madárijesztő kemény ellenfélnek bizonyult, de aztán egyszer csak Bilberry fakardja úgy szúrta át a madárijesztő rongyos ingjét, mintha egy darab vaj volna.
- Ez az! - ujjongott Bilberry, aki örömében eldobta a fakardját, és a levegőbe szökkent párszor. - Győztem, madárijesztő! Megígértem, hogy meglakolsz, és úgy is lett! Így hát tartsd meg a szavad, és örök életedre űzd el a hollókat meg a varjakat mamácska vetéséről!
A hűsítő nyár végi szellő, ahogy fújt, belekapott a madárijesztő régi ingjébe, szúrós gombszemébe lökte a szalmalakalpját, Bilberry pedig alázatosan visszabiccentett neki.
- A következő papácska lesz!


- Mamácska, mamácska! - vágta ki az ajtót egy kora őszi napon a vitéz Bilberry, amikor láthatóan valami nagy örömtől felindulva berontott a házba. Odveig felnézett a nagy hangzavarra a szék szélén ülve, ahol éppen a kardját élezte - azt a kardot, amit Ronvid kovácsolt neki, mikor először találkoztak. Lágyan gyermekére mosolygott.
- Hallgatlak, Bogyócska.
A vitéz Bilberry egészen az anyja színe elibe szaladt, és izgatott ugrándozásba kezdett. - - Láttad, láttad, láttad? Mondd, hogy láttad!
Odveig eltette a fenőkést, és a kardot a széknek támasztotta, hogy a kislányát az ölébe vehesse.
- A kard élét láttam eddig. Hát nem apáddal voltál?
A hajadon Bilberry engedékenyen az anyja ölébe mászott, ám amikor világossá vált számára, hogy az anyja épp oda se figyelt arra, hogy mit csinált eddig, sértődötten felfújta az arcát.
- De igen! És legyőztem becsületes kardvívásban! Már csak - ifjú hősünk gyorsan végiggondolt valamit - Akkor most már csak mennyi vitézt kell legyőznöm?
Odveig Butkins, Ronvid Butkins asszonya, és a hajadon Bilberry szülőanyja a szőke tincsek közé csókolt, halkan súgva egy "ne haragudj"-ot, az elbeszélést hallva viszont felderült az arca.
- Valóban? Aztán hogy győzted le a papácskát? Hisz tényleg igazán erős ellenfél! És ha őt legyőzted, akkor már csak kilencvenkilenc vitézt kell...
Lelkesedéssel csillantak fel a vitéz Bilberry sötét szemei.
- Már csak kilencvenkilenc... - ízlelgette, rágcsálta a szót Bilberry - Hát úgy, hogy nagyon-nagyon-nagyon sokat gyakoroltam a madárijesztőn, ő meg persze ezt nem tudta!
A hős Bilberry rózsás arcán büszke vigyor terült el.
- Mhm! Szóval kihívtad párbajra, és tisztességesen megnyerted. - bólintott a skelligei anyamedve, büszkén, cirógatva leánya szőke tincseit a tarkóján - Vitéz Bogyócskám...!