Irvach Valith

Becenevek: az Ezüstnyelvű (ahogy a jóakaróim becéznek), a Topánka (udvarbéli gúnynevem), a Zöldséges (szónokkori gúnynevem), Meghurcolt Chett (egykori Scoia’tael álnevem) Életkor 314 év Látszólagos kor ~ 40 év Csoport/faj tünde (Aen Seidhe) Foglalkozás diplomata, udvarbéli tanácsadó

Különleges képességek/faji adottságok

Beszélem a nilfgaardi nyelvet, csakúgy a közöst, valamint a Hen Llinge-t, az ősi nyelvet. Ügyesen bánok az íjjal. Lévén, jóban voltam Oxenfurt akadémiájának egyik professzorával, rengeteg írott anyaghoz hozzáfértem, melyeknek hála ismerem a világunk jelentősebb történelmi eseményeinek lezajlási folyamatát. A szavak használata a kenyerem, abban rejlik az erőm, hiszen életem folytán majdnem mindvégig a meggyőzés hatalmával próbáltam küzdeni azok ellen, kik szembehelyezték személyüket az enyémmel. Kialakítottam kapcsolatokat kontinens szerte, politikai és közéleti szempontból, nem riadok vissza hozzájuk fordulni, szívességet kérni tőlük, cserébe természetesen olyan ellenjuttatások felajánlásával, amik birtokomban vannak, avagy lehetőségem nyílik beszerezni őket. A pénz kezeléséhez kevésbé értek, a hadászatban, taktikában, stratégiában jártasságokkal bírok, tanulmányoztam néhány ütközet feljegyzését, nagyobb íróktól, s a hadászát tudományának fejlesztési szempontjából beszolgáltatott, személyes katonai beszámolókból úgyszintén. Ahogy népem néhányai, úgy más fajokból egyesek erősen foglalkoztatva vannak Ithlinne, a tünde gyógyító és orákulum próféciájával. Önmagát a kinyilatkoztatást ismerem, meglehetősen aggodalmasan gondolok rá.

Jellemrajz

Békeszerető férfi vagyok. Éppen elég szörnyűséggel, elnyomással, rosszindulattal találkoztam életem során, hogy mindig próbáljam elkerülni a konfliktusokat. Jellemző rám a kimértség, az érzelmek finomabb formájú, visszafogott kimutatása, távol áll tőlem a temperamentumos viselkedés. A szavaimat legtöbb esetben jó néhányszor átgondolom, mielőtt kiejtem őket ajkaimon, ilyen szempontból megfontoltnak számítok. Az állandó jellegű arany középút kutatási mániám a gyengém is lehet, ugyanis emiatt nehezebben hozok szélsőséges döntéseket. A lojalitásom erős, habár nem végtelen, s megköveteli az ésszerűséget, így vak hűséggel senkinek nem adózom. A politikai alattomosságot megvetem, ám szükség esetén nem riadok el tőle. Gyakran túl sokat várok másoktól, könnyen sebezhető és megbántható vagyok. Imádok a természet lágy ölén hevenyészni, szeretem a jó társalgásokat, az utópisztikus gondolatokat. Belső romantikám ellenére igyekszem két lábbal a földön állni. Hajlamos vagyok némán tűrni a sértéseket, lenyelni a békát, hiszen államférfiként megtanultam, a személyes érdeket sokszor háttérbe kell szorítani a nagyobb jó érdekében.

Megjelenés

A magasságom teljesen átlagos, meg sem közelítem az Aen Elle-k néhányát, s testalkatom is inkább vékony, mintsem teltebb vagy robusztusabb. Nem szoktam a harchoz, emiatt szálásnak sem igen mondható az izomzatom. A hajam dús, hamuszürkés árnyalatú, szeretek úgy gondolni erre mint bölcsességem védjegyére. Hosszúra hagytam a frizurámat, s a hajzatom jobb oldalán két fonatot hordok. A szemöldökeim sötétek, egyszerű ívben díszelegnek a homlokom alatt. Szemeim kék színűek. Más tündékkel ellentétben, az arcom nem oly hirtelen markáns. Egyetlen ékszert viselek csupán a mindennapokban, méghozzá az aranynyakláncomat, melynek medalion lóg a közepén. Kedvelt öltözékem a sötétkék tunikám, alatta szürke bőrmellénnyel, mely egy barnásvörös színkombinációjú inget rejt. A nadrágom egyszerű vászon, csicsás díszelemek nélkül, fekete színével önmagában is elegáns. A sötétbarna csizmám utazáshoz és eseményhez egyaránt illik. Persze, diplomata lévén több pompásabb ruhakölteménnyel van megáldva a gardróbom, amiket kötelességem teljesítésének idején nem irtózom magamra ölteni.

Előtörténet

Novigrad városában születtem, jóval azelőtt, hogy Temeria bekebelezte volna a várost Vestibor uralkodásának idejében, a hétéves háború időszakában. A családom igencsak szegény volt a kezdetektől, édesapám egy cipész inasaként szolgált, édesanyám pedig mosónőként tevékenykedett a mindennapokban. Egyedüli gyermek voltam, habár a szomorúbb estéken jóanyám gyakorta mesélt a nővéremről, ki hároméves korában veszítette el az életét, pontosan egy héttel a megszületésem napjánál, a szüleim számára ismeretlen okokból.
- Az este leszálltával mesét mondtam neki, majd elénekeltem a szokásos altatódalocskát, mint a legtöbb alkalommal… Reggel pedig nem ébredt fel.- regélte idősebb koromban anyám, Tiena, kit Tiena a Szomorkás néven emlegettek az utcánkban az asszonyok, férjurak egyaránt. Meglehetősen búskomor jellem volt, s legtöbbször csak az tudta felvidítani, mikor vittem neki egy szál virágot az út mellől, együtt énekeltünk, vagy atyám hazaérkezése a munkából, amint csókot lehet hitvesének orcájára. Olyankor szelíd, őszinte mosoly ékesítette egyébként szépséges orcáját. Famíliám férfi fejének neve Fiannos volt, segítőkész tündének tudták az ismerősei, habár legbelül mindig haragot táplált az emberi faj képviselőivel szemben.
- Egyszer eljön a mi időnk, fiam!- sokszor hallottam ezt tőle, miközben ökölbe szorított kézzel ült az asztalnál, mélyen a gyertya lángjába bámulva. Mintha csupán a tekintetével tűzre lobbantotta volna annak kanócát. Gyermekként még nem tapasztaltam, hogy honnan eredt ilyen mély gyűlölet, de az évek senkihez nem kegyesek, pláne abban az esetben, amikor valaki tündének születik egy emberek uralta közösségbe. Édesanyám arra tanított, soha ne feledjem el a hovatartozásomat, ezért az ősi nyelvből adott leckéket, amikor betöltöttem a tizedik életévemet, ugyanis a háztartáson belül mindhárman a közös nyelven társalogtunk. Egy alkalommal sem volt hajlandó elárulni, ő honnan rendelkezett a nyelvtudással hozzá, neki is a szülei tanították-e vagy más, a család számára ismeretlen barátja? A tradíciók egy részét megtartottuk, mégsem kérkedtünk velük sohasem. Minden külső nehézség ellenére, mikkel naponta szembe kellett néznünk, az életünk folyt a maga monoton medrében, lényegesebb atrocitások nélkül. Az első fordulópont az 1060-as évben következett be. Szóbeszéd járta egy keleti felkelésről, melyet a mi fajtánk indított, egy Aelirenn nevezetű ifjú leányzó vezetésével, Fehér Rózsának egyaránt nevezték a lányt.
- Mennünk kell, fiam!- szólt rám atyám, miközben előhalászott egy rozsdás pengét a pince aljáról.
- Fiannos, ne tedd ezt, kérlek! Rossz előérzetem van, nem lesz ennek jó vége!- kérlelte őt anyám, mialatt erősen belemarkolt férje karjába, próbálva meggátolni a meggondolatlan cselekvésben.
- Engedj el! Nem fogom tovább tűrni a megaláztatásokat! Végre szabadok lehetünk. Hát nem vágysz rá? Ennyire gyenge vagy, asszony?!- rivallt rá úgy, akár előtte egyetlen alkalommal sem, legalábbis a jelenlétemben.
- Atyám… Én nem tartok veled, végre munkát kaptam a szabónál, több élelem juthat az asztalunkra, megváltozhat minden. Ne menj! Összetöröd a szívünket.- álltam szerető szülém oldalára a vitában. Fiannos Valith-tól csupán egy fejrázást kaptam, csalódott tekintettel megborsozva, mely egészen a lelkem legmélyebb pontjáig szúró tövis volt.
- Oda kellett volna rád figyelnem. Kicsinyes lettél, akárcsak anyád. Ég veletek!- ezzel kirántotta magát hitvesének szorításából, aztán viharként suhant ki az ajtón, amelyiken soha többé nem láttuk belépni. A felkelést leverték, és habár odahaza mindketten tudtuk, egyikünk sem mondta ki: Fiannos Valith elhagyta az élők sorát. A különbség annyi volt, miszerint én képes voltam beismerni magamnak, ellentétben szerető anyámmal. Ő a hajnal első fényénél az ablakba ült, az utat bámulta, valamint ezt cselekedte az alkonyat utolsó pillanatiban egyaránt. A bánat lassan, ámde biztosan kezdte őt felemészteni, a gyengéd személyének túlságosan nagy volt a teher, a kegyetlen elválás súlya, az egyedüllét. Hiába próbálkoztam, ügyetlennek bizonyultam a jobbkedvre derítésében, már nem használtak a virágok, az éneklések, egyre kevesebbet evett, egyre kevesebbet aludt. Alig ismertem rá, a jelenség pedig hosszú évekre elhúzódott, kínná és fájdalommá vált, megváltoztathatatlan gyötrődéssé. Egy esős estén sikolyt hallottam az utca elejéről, szörnyű érzés kerített hatalmába, villámként hasított belém. Azon nyomban kirohantam, néhányan egy fekvő asszonyt álltak körbe. Amikor odébb löktem a bámészkodó tömeget, szembesültem a szörnyű valósággal. Tiena a Szomorkás áldozatául esett egy részeg kocsinak, aki túlságosan későn észlelte a komótosan bandukoló asszonyt, nem tudta megakadályozni, hogy fogatával áthajtson a védtelen teremtésen. Semmi nem kötött ezután a városhoz a szomorúságon kívül, a rasszizmus pedig egyre erősebbé lett. Távoztam Novigradból.
Az utat róttam évekig, világot láttam, a természet csodáiban gyönyörködtem, megismerkedtem az északi népek hozzáállásával. Kutattam a modorukat, a szokásaikat, ahonnan nem zavartak el azon nyomban, ott néhány évig megtelepedtem, alkalmi munkákat vállaltam. Atyám teljesen mélyről származó gyűlöletét hol alátámasztották, hol megcáfolták élettapasztalataim. Rájöttem azonban, semmit nem lehet a világban feketén és fehéren megítélni, a dolgok mindig többrétegűek, a történéseknek okaik vannak, a következményekből okulni kell. Voltak jobb, s rosszabb időszakok egyaránt, a legnagyobb következtetésem pedig az lett, miszerint az előítéletek mindig a tudatlanságból születtek, megszüntetésükre pedig a nyitottság, a meggyőzés, az észérvek szolgáltak gyógyszerként. Ekkor úgy határoztam, a talpamra állok, s 1192-ben Oxenfurtba utaztam. Ott működött az Akadémia, az északi elmék csiszolásának legendás helye, úgy véltem, keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet a nézeteim terjesztésére. Egy fogadóban szálltam meg, ahol némely estéken szónoklatokat, előadásokat tartottak a diákok, az önjelölt költők, a művészlelkű lantosok. Veszítenivaló híján próbára tettem szerencsémet. Amikor először kimentem a pódiumra, meglepődött csend terjedt szét a teremben, szúrós tekintek záporoztak irányomba.
- Testvéreim…
- Testvéred neked a mennydörgős ménkű!!!- jött az első megjegyzés.
- Testvéreim!  Azért szólok hozzátok most, mert…
- Takarodj a picsába, hegyesfülű!- röppent az újabb kritika, megborsózva egy paradicsommal, ami az arcomon csattant szét.
- Azért szólok hozzátok, mert szeretnélek…
- Még mindig éhes!- újabb paradicsom, ezúttal az ingemet festette pirosra.
- Adjatok neki! – harsant fel egy részeg rosszakaróm. Az első beszédem ennyiből állt csupán. Elmenekültem a tömeg elől, de minden egyes alkalommal újra próbálkoztam, amikor lehetőségem adódott. Így tettem szert a Zöldséges becenévre, talán valamiféle kétes hírnevet is szereztem, ám megfogadtam, ha csupán egy ember lesz, ki ad valamit a mondandómra, már megérte. A szeretetről, összetartozásról szóló beszédemet, ami alig lett volna több egy öt perces kinyilatkozásnál, a nyolcadik-kilencedik alkalomra sikerült teljesen elmondanom. Azért kaptam ugyanúgy egy paradicsomot a képembe, már csakis hagyományból. Valamiféle büszkeség öntött el, legalább sikerült befejeznem a beszédemet. A pultnál iszogattam a sörömet keserédesen, midőn odaállt mellém egy világos hajú, jó kiállású fiatalember.
- Néztem a produkciódat. Cudin vagyok, George Cudin, nyelvész professzor az Akadémián.- nyújtotta kezét. Viszonoztam a gesztust, megtörtént a kézfogás.
- Irvach Valith, örvendek a szerencsének.- mutatkoztam be.
- A kitartásod példaértékű volt. Mondd csak, tünde barátom, nem beszéled véletlenül az ősi nyelvet?- tette fel a kérdést, nyersen, mégis jóindulatot árasztóan.
- De. Megtanultam ifjú koromban.- bólintottam.
- Történetesen azzal akadna egy kis dolgom. Segítenél nekem? Hátha viszonozhatnám a jótéteményedet olyan tanokkal, amiknek hasznát veheted az életedben.
Így barátkoztam össze George Cudin-nal, aki harminc éves kora ellenére elismert tudósa volt Oxenfurtnak. A tavernai beszélgetésünk végére abban egyeztünk meg, miszerint a tanársegédje leszek, ameddig jónak látjuk mindketten. A lakását egy igencsak méretes eb őrizte. Első találkozásunkkor odaballagott hozzám, megszagolt, ezután megnyalta a kézfejemet.
- Chett kedvel téged. Ez jó jel. Felismeri a galád természetet, az előző segédemre mindig morgott. A múlt héten kiderült, a fiú lopta a könyveimet, ki is penderítettem.- közölte a tényeket George. Cudin professzor az egyik legjobb ember volt, kivel valaha életemben találkoztam. Megtanított a nilfgaardi nyelv használatára, én meg segítségére siettem mindenben, amiben tudtam. Hosszú éveket töltöttem a szolgálatában, noha kölcsönös tisztelettel bántunk egymás iránt. Az emberek azonban megöregednek, én pedig végignéztem, ahogyan George egykori sziporkázó elméje lassan hanyatlásnak indult, csakúgy fizikai valója. 1248-ra George Cadin súlyos betegségbe zuhant. A halálos ágyán mellette ültem.
- Lám, milyen furcsa dolog az élet. Nem igaz, Irvach, öreg barátom?- kérdezte, ráncos ajkait mosolyra erőltette.
- Megint talányokban beszélsz. Hogy érted?- érdeklődtem.
- Szinte egész életemben mellettem voltál, én meg talán az életed negyedében sem kaptam szerepet.- motyogta.
- Nem az évek számítanak. Rengeteg dologra megtanítottál. Sosem leszek képes meghálálni eléggé.- ráztam a fejemet.
- Bolond vagy, ha úgy véled. Mielőtt… mielőtt elmegyek, van számodra egy mondandóm. Az egyik tanítványom, Lena Mefra grófnő volt. Sokat leveleztünk, ameddig ágynak nem estem. A férje nem egyszerű ember, de Lena jószívű, megértő, elfogadó. Komornyikot keres a birtokára. Téged ajánlottalak. A világ sötét hely, viszont… viszont ott tán lelsz némi békét. Békét és jólétet.- ez volt az utolsó ajándéka számomra. Elbúcsúztam hát végleg egy odaadó baráttól, kinek emlékét őrizni fogom életem végig, majd ismételten útra kellett kelnem.
Felkerestem hát Mefra grófnőt, aki Aedirnben élt, férjurának birtokán. Kissé kellemetlen vidéknek számított ez. A család befogadott, ámbár a ház ura meglehetősen rosszallóan állt a témához. Keménykötésű katonaembernek számított, pödört bajusszal, sebhelyekkel az arcán, szigorú pillantásokkal. Meg voltam győződve róla, csupán felesége kérlelésére tűrt meg egy tündét a házában. Próbáltam jól viszonyulni hozzá, mindig tiszteletre méltóan viselkedtem, ettől függetlenül Ogesil úr távolságtartása enyhületlen maradt. Három hónappal szolgálatba lépésemet követően megérkezett elsőszülött leányuk, Ellinor. Csodaszép kis teremtés, zöld szemekkel, aranybarna hajjal. Amikor a szülei nem tudtak rá vigyázni, én foglalkoztam vele, idősebb korában tanítottam az illemre, a lovaglásra, a nyelvek művelésére. Szeretett engem, viszont szerettem őt, egyetlen rossz szóval nem illetett.
- Irvach bácsi!- így hívott.
- Kedves Irvachem!- változott meg ez az idő múlásával. Amint cseperedett, egyre bájosabbá, csodálatosabbá vált, tizennyolc éves korára azt vettem észre magamon, minek bekövetkezésétől leginkább tartottam. A gondoskodó szeretet átcsapott egy másfajta érzésbe. Szerelembe. Gyötörtem személyemet, amiért ennyire ostobán képtelen voltam parancsolni a szívemnek, engedtem az érzést, hogy hatalmába kerítsen, megbabonázzon. Persze, nem vallottam be senkinek, soha. Mit remélhettem? Fölöslegesnek ítéltem, hogy mérgezzem magam az optimista gondolatokkal, szőnyeg alá próbáltam söpörni a szerelmes lelkem vágyait, mindhiába. A dolgokat csupán tetézte az, hogy a grófnőt egy szörnyeteg magával ragadta az egyik erdei sétája folyamán, s kioltotta az életének lángját. A gróf teljesen megőrült, annyi férfi becsület legalább volt benne, hogy nem a lányán töltötte ki a haragját. Az ittas éjszakáin néha alaptalan kapcsolatokat teremtett köztem, valamint Lena halála között.
- A te kibaszott néped él a kurva fákon! Eddig egyszer sem fordult elő semmiféle erdei bestia a környékén, idevonzottad a hegyes füleddel, a rohadt nyájas beszédeddel, a kisimult pofáddal!
Az ésszerű szavak semmit nem értek. Lefogatott az őreivel, aztán szíjat hasított a hátamból. Az első éjszaka után menekülni akartam, ám Ellinor zokogva borult a mellkasomra, miután tudatára adtam:
- Nem hagyhatsz itt vele! Kedves, drága Irvachem! Nélküled nem tudom elviselni őt!!
Mit tehettem volna? Tűrtem. Tűrtem és tűrtem, éjjelről éjjelre, nappalról nappalra. Néha olyan gyenge voltam a fájdalomtól, hogy a felszolgálandó, ezüsttálakon lévő eledel kihullott a kezeim közül.
- Kétbalkezes barom! Takarodj vissza a konyhába, aztán hozz új adagot, különben megbánod a világrajöveteledet!- hangzott el a fenyegetés, majd egy rúgást kaptam a fejembe, mialatt a padlóról próbáltam összekaparászni a szétszóródott élelmet. Életem legszörnyűbb időszaka volt. Egyszer aztán döntenem kellett, vagy elviselek még egy korbácsolást, amibe nagy valószínűséggel belehalok, vagy elmenekülök a birtokról, futok, ameddig a lábam bírja. Az életet választottam. Jól ismertem a rezidenciát, kijutottam a virágoskertbe, átsurrantam az őrök között, ezt követően belevetettem magam a sötét rengetegbe. Megértettem. Annyi kérdésekkel töltött év elmúltával ráleltem a gyűlöletre, mit atyám érzett valaha. Kevés időbe került, mikorra végezetül ráakadtam a Scoia’taelre.
- Ki vagy te?- kérdezte annak a csoportnak a vezetője, amelyikbe belebotlottam. Hiába voltak a népem, bár akadtak köztük törpök és félszerzetek is, nem viszonyultak bizalommal az irányomba.
- Chett vagyok… Meghurcolt Chett.- feleltem elhaló hangon.
- Meghurcolt?- érdeklődött felvont szemöldökkel. Levettem az ingemet, ezt követően megmutattam neki a hegeket, amik a hátamon éktelenkedtek, egymás mellett, egymáson átívelve, egymásba kapaszkodva, akárcsak a sűrű erdő fái, amelyek árnyékában ez a beszélgetés lezajlott.
- Így most már értem. Harcolni szeretnél hát az elnyomók ellen? Vérüket ontani? Gyilkolni?- zúdította rám további kérdések lavináját a mókusok csapatának vezetője. Némán bólintottam felé, ámde határozottan.
- Jól van. Jól van! Meglátjuk, mennyit érsz valójában.- ütötte össze a tenyereit. Az rögtön kiderült, miszerint a közelharcban egyáltalán nem remekeltem, túlságosan gyenge voltam a komolyabb víváshoz, a kardot súlyosnak éreztem karjaimban, a mellvértben lassan mozogtam. No, de az íj! Az íjnál előjött belőlem a rejtett tehetség, én pedig gyakoroltam. Szüntelen az élettelen szalmabábut tűzdeltem tele vesszőimmel, míg az ujjaimon fel nem hasadt a bőr, sőt utána ugyanúgy. Forrott bennem a harag, minden hegemet mocsoknak éreztem a hátamon, olyasfajta mocsoknak, mit képtelen voltam lemosni. Hacsak nem vérrel. A megalázóiméval.
Elérkezett az első rajtaütésünk napja. Feszülten ültem egy fán, emlékeztem a terv minden részletére, ámbátor igencsak egyszerű volt: jön a nemesi kordé, megölünk mindenkit, elsőnek az őröket, utána kifosztjuk a holtakat, s eltűnünk, akárcsak szürke szamár a ködben. Távolabbról lovak nyerítése, patkódobogás hallatszott, a szekér kerekei csörögtek a göröngyös erdei úton. Mikor elég közel értek, megkaptuk a jelet, addigra már célra tartottam felajzott íjamat. Elengedtem a fehér lúdtollas vesszőt, az egyik lovas pedig a másodperc tört része múlva kizuhant a nyergéből. Leugrottam a fáról, odaballagtam az áldozatomhoz, kinek a zuhanástól legurult a fejéről vassisakja.
- Jajj, ne!- suttogtam, amikor felfedeztem arcában a Mefra birtok őrségének kapitányát. Túl későn tudtam reagálni. A kocsi felé fordítottam arcomat, amiből egy fiatal, szépséges leányzót hurcoltak ki. A tekintetünk találkozott, s a szájáról azt olvastam le „Irvach”, mielőtt a hideg acél megnyitotta volna torkából a vérzuhatagot. Minden olyan gyorsan történt. A következő eszmélésemben már a karjaim közt tartottam Ellinor élettelen testét, és a könnyeim elhomályosították a látásomat, ami nem volt baj. Úgysem mertem volna a szemébe nézni többé. A Scoia’tael pályafutásom annyira hirtelen ért véget, amilyen gyorsan kezdetét vette. Bűntudat maradt utána, önmarcangolás, lelkifurdalás. Kielégülésnek a nyomát sem leltem.
Útmutatásra vágytam, valami erőre, amibe kapaszkodhattam. Hitre volt szükségem. Végül megleltem, méghozzá egy élő személyben, Dol Blathanna uralkodónőjében, a Völgyek Százszorszépében, Enid an Gleanna-ban. Hazudnék, amennyiben azt állítottam volna, hogy kiismertem az évek alatt őt, noha egy valamiben teljesen biztos voltam. Szerette a népét. Nekem ennyi megfelelt, végre ténylegesen a sajátjaim közé kerültem, nem elhagyatott, kivert ebként keringtem a királyságok között. Felajánlottam neki hűségemet, szolgálataimat. Az egyszerű tündék képviselője voltam mindig, ismertem örömüket, a bánatukat, jobbá akartam tenni nekik a világot. Úgy éreztem, Francesca céljai hasonlóak lehettek. Intelligens nő volt, művelt a politikához, elszánt a hadászathoz. Örömmel kíséreltem meg teljesíteni akaratát legjobb tudásom szerint. A második északi háború nem úgy végződött, ahogyan számítottunk rá, az 1268. évben pedig hercegséggé lettünk az önálló királyságból. Francesca udvarában szereztem barátokat, ellenségeket egyaránt. A Topánka lett az új gúnynevem, ekképpen suttogtak a hátam mögött azok, kik nem fogadnak el másnak mint a hercegnő ölebe. Az Ezüstnyelvűt jobban szeretem. Merek reménykedni benne, hogy ki is érdemeltem valamivel. Történjenek majd jó avagy rossz dolgok a jövőben, azt érzem, hogy megtaláltam a helyem.

Példareag

Multi karakter volnék, ezt utólagos engedelmetekkel mellőztem.

Kedves Irvach!

Elfogadva!

Amikor beregisztráltál, nem gondoltam volna, hogy teljesen önszántadból egy diplomata(!) karaktert fogsz nekünk hozni multiként, és ha tudnád, mennyire örülünk, hogy így döntöttél! Alapvetően az ilyen típusú karakterek nem szoktak akkora népszerűségnek örvendeni, mint mondjuk a varázslók, a vajákok, vagy akár vámpírok, és bevallom, nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy rögtön egy dol blathannai tünde intrikushoz van szerencsénk! (Ezúton is köszönöm, milyen gyorsan eszközölted a javasolt bővítéseket a képességekhez!)
Mint minden tündének itt, a Kontinens emberek által uralt vidékén, a te életed is telve volt fájdalommal, megaláztatással, és az emberek iránt érzett haraggal, mely elnyomta az eleinte irántuk érzett megértést, sőt, még a szeretetet is.
Viszont jobb helyen jelen pillanatban, tünde szempontból tán nem is lehetnél, mint Dol Blathannában, Francesca Findabair bölcs felsége mellett, mint tanácsadó, úgy hírlik, Kaedwen máris adott okot a tündehercegnőnek az aggodalomra, és bizony szüksége van hű szövetségesekre a politikai hadviselésben is, amiben nálad jobb támogatót aligha találhat éppen!
Nem is tartóztatlak hát, csak még arra kérlek, hogy ülj modellt egy neves tünde piktornak, hogy megörökíthesse portréd az utókor számára, aztán irány a játéktér!

Avatarfoglaló