Leonart

Becenevek: „L”, Leo, Lyriai Oroszlán, Caedcroam (Erdeioroszlán), Leonart La Valette Életkor ~54 Látszólagos kor 25-30 Csoport/faj Vaják(Macska) Foglalkozás Zsoldos, szörnyvadász

Különleges képességek/faji adottságok

A Macska iskolának tudását sajátítottam el az évek alatt. Amint az céhünkről köztudott, egy-egy vaják kiképzésébe sok energiát fektetünk. Magam is emlékszem, hogy mennyire utáltam az erőd körül futni, kivágni, elfűrészelni majd felhasogatni egy-egy fát edzés gyanánt. Maurice - a mesterem – mindig komolyan vette a kiképzést. A fizikai képességeim ennek és a későbbiekben bekövetkező mutációknak köszönhetően kimagaslanak, akárcsak minden érzékszervem élessége. A gyorsaságomat és a reflexeimet is megedzette, mielőtt kardot adott volna a kezembe. Utána hol ő maga, hol velem egyidős vajak növendékekkel gyakoroltam. A lopakodás és minimális akrobatikai készség meg követelmény, ha a Macska iskoláról beszélünk.
A fattyúkardokat megtanultam őket úgy használni, mint a testem egy darabját. Ezen túl kitanultam a késdobás és egyéb távolsági fegyverek használatát.
A fizikai képességek mellett a mágia megtanulása is fontos volt. Megtanultam, hogy az ismerete életet menthet. Az általam kedvelt jel az Axii. Ez hiszem, hogy az egyik legnagyobb fegyver a kezünkben. Ezen kívül még a maradék teljesen átlagos vaják tudás, ami szükséges, hogy szörnyeket öljünk. Főzetek készítése, alapvető gyógynövényismeret, szörnyekről szerzett tudás.

Jellemrajz

Rengetegen gondolnak teljesen barátságtalannak amiatt, mert nem igazán szokásom mosolyogni, se nevetni. Amolyan komor jéghegynek tekintenek, vagy éppen egy seggfejnek a gúnyos megszólalásaim végett. Mindegy is, miért nem kedvelnek első -sokszor második – látásra az emberek. Csak azt látják, hogy komoly vagyok és kellőképp agresszív, ha kihoznak a sodromból. Mint egy vadállat, egy nagymacska. Tekintve, hogy sokszor lekezelő és fölényes vagyok, akárcsak egy uralkodó hamar Oroszlánnak kezdtek hívni engem. Néha tényleg úgy járok a sajátjaim között, mintha mindegyiküket lekezelhetném, de tudják, hogy bármit megtennék értük és bármikor kiállok az Iskolánkért. Vagyis régebben ezt hihették, de mára annyira zavaros lett az életünk, hat éve azt se tudják, hogy élek-e vagy halok.
Ezen kívül nem vagyok igazán tisztában azzal, hogy mások mit éreznek velem kapcsolatban. Azt tudom, hogy Karméle és Felina a mindenem. Csak ők maradtak nekem az után, hogy az öreg itt hagyott minket. Bármit megteszek, hogy őket védjem.

Megjelenés

Nem vagyok olyan magas, inkább átlagos a testhosszam. Nem magaslok mindenki felé, de mégis van valami a megjelenésemben, amivel tiszteletet parancsolok. A pupilláim ahogyan a céhem tagjainak is kicsit keskenyebbek, illetve a szembogaram világosbarna színű. A szemem fehérjét kicsiny hajszálerek hálózzák be. Átható, szúrós tekintetem van.
Az arcom a legtöbb esetben borostás, heg csodás módon még egy darab csúfoskodik rajta, nem úgy, mint testem egyéb részeit. A heg alig észrevehető, a felső ajkam jobb fején található, csak közelről észlelhető. Eléggé élesek az arcvonalaim, jellegzetes a képem, mely sok fehérnép számára elragadó volt.
A testalkatom izmos a nehéz fizikális munkától. A járásom halk és gyors, így sokszor ijednek meg tőlem emberek, ha mögéjük sétálok és hirtelen megszólítom őket. Ez egy rossz szokásom, és komoly hatást érek el a mély hangommal.
Az öltözékem egy sötét könnyűpáncél, alatta egy fehér vászoninggel és egyéb alsó ruházattal. A nadrágom is sötét, és kellően erős páncél, de a mozgásban egy pillanatig se akadályoz. Mellkasomon bőr szíjak futnak át, amelyik a hátamon lévő hüvelyeket tartják, melyekben egy-egy kard pihen. Egy a szörnyeknek, egy az annál is aljasabb teremtménynek, az embernek.
Ezen túl hat darab dobótőr is van nálam, egyedi felszerelésem, ezek egy, a másik szíjjal ellentétes vállon ülő szíjon vannak a mellkasomon. Mind ezüstbevonattal ellátott acél. Nyakamban a céhemhez kapcsoló macskafej alakú medál függ.

Előtörténet

Egy félfordulat, karom gyors mozdulása… Lesújtok a célpontra, aki a kardjával ügyetlenül próbál védekezni. Ahogy a kardom süvítése átcsap a gyakorlókardok fémes ütközésébe, aprót fintorgok és gúnyosan horkantok fel látva, amint elejti a fegyvert. A nevetés első pár levegőhulláma hagyta el a számat, amikor egy hatalmas ütést kaptam a másik fiútól a gyomromba, majd azt követően egyből az arcomra, amit egy fogam kiköpése és egy éles fájdalom követett. Ekkor meghallottam Maurice sóhaját a hátam mögül és a megvető pillantását tarkómon tüzes vasnak érzékeltem. Belekezdett a szokásos papolásba, hogy mennyire figyelmetlen vagyok, és hogy már rég halott lennék. Ezt annyiszor elmondta addigra. De egek, 10 éves kis éretlen kölyök voltam, egy egyszerű nekker is hatalmas kihívás lett volna.   Természetesen heves és eleven akkoriban. Ez volt a legnagyobb hibám, ezt kellett kiküszöbölni. Nyolc évesen kerültem a Macska iskolába, mára már nem is tudom hogyan, mi úton. Sose volt fontos számomra. Pár dologra emlékszem a vajákká képzésem előtti időszakról, egy göcsörtös tölgyfára, egy borzasztóan ronda falikárpitra és hogy én voltam a fizetség egy vaják munkájáért.
Az új otthonom tágas volt teli emberekkel. Volt pár hozzám korban közel álló fiú is, így elkezdtük a kiképzést. Maurice foglalkozott velem elejétől fogva. Az ő háta mögött ültem a lovon, amikor először átléptem a kaput. Nagyon korán elkezdték a kiképzésem, még az nap, hogy hamarosan vaják lehessek. A kiképzés minden pillanatát szerettem. Még az baromságnak hitt feladatokat is, a megszámlálhatatlan körök lefutását, egy madár elkapását. Minden módszer csodás volt, hiszen más életcélom nem maradt, csak hogy a szörnyeket irtsam.
11 évesen eljutottam a végső próbáig. A valódi megpróbáltatásig. A füvek próbája a vajákká válás utolsó lépése és erről tudnak a beavatatlanok keveset. A térdem remegett, amikor bevezettek a terembe. Tudtam mi fog történni, hallottam már sikolyokat, és tudtam, hogy van, aki belehal, de reménykedtem, hogy a halálozás száma csekély, de mint tudjuk tévedtem.
Egy rozoga ágyon feküdtem el, lazításra lettem felszólítva és Maurice megborzolta a hajam és megszorította a kezem biztató mosollyal az arcán. Ekkor már nem is féltem. Csak annyit mondott: „Minden rendben lesz, Leonart!” Tudniillik ekkor már megkaptam a Leonart La Valette „vajáknevet”. Nem ez volt a név, melybe születtem, de az már elkopott és rég nem emlékszem rá.  A neveknek hatalma van, egyfajta bilincs lehet, de nekem ez a béklyó letört. A vezetéknevem kiválasztásába az segített be, hogy a mentorom neve is az volt és ő lett apám helyett az apám, így ajánlásával örömmel vettem fel a nevét.
A füvek próbájáról keveset említhetünk, de annyit igen, hogy nagy mennyiségű mutagént kapunk, amitől a testünk átesik némi változáson, ami nem kellemes. Annyira emlékszem, hogy éreztem, ahogy a sejtjeim izzanak. Nagy fájdalom volt, izomgörcsök és fájdalom, majd elájultam. Biztosnak hittem, hogy meghalok az utolsó pillanataimban, ekkor képszakadás volt. Az ágyamban ébredtem.
Azt az érzést a legkeményebb másnaposság, az influenza és a csonttörés közös gyermekéhez lehet hasonlítani. Kellett egy kis idő, míg eljutottam oda, hogy felálltam a - mint később kiderült – két napos alvás után. Nem sokon múlott, hogy belehaljak, de túléltem és normális úton indult el az összes változás. Az első és legészrevehetőbb az volt, hogy az anyagcserém és az állóképességem nő, illetve csökkent az alvásigényem, bár ez lehet csak számomra tűnik így, eleve sem voltam jó alvó. AZ összes változást megéltem a testemben, de ami számomra érdekes lett, egyre kevésbé lettem empatikusabb.  Ez nem fajult a közhiedelem által állított érzéketlenségig, csupán magasabb lett az ingerküszöböm.
Hamar férfivá értem és elkezdődött az életem, mint teljes értékű vaják. Cidaris egyik kis falvába vitt az első utam, ahol találtam egy felhívást túlszaporodott nekkerek ellen. Skalponként 10 orent fizettek, ami egész jó ár volt. Nyilván azért adtak értük ilyen jó árat, mert már bőven sok gondot okoztak, így még ha belerokkantak is kifizették, csak tűnjenek el a nekrofágok. Nagy létszámuk miatt megbátorodtak és betolakodtak egészen a földekig. A falu és a földesúr sok pénze ráment, de nekem kapóra jött. Az egész falkájukat levágtam, kivéve kettőt belőlük, hogy legyen esélyük élni és új falkát alapítani. Azért tettem ezt, mert nekünk vajákoknak az egyik legnagyobb érvágás az lenne, ha fajok tűnnének el. Abban nincs üzlet, ha kiírtjuk őket. Persze van pár faj, mondjuk ghoulok akik bőven elegen vannak, belőlük egy-egy fészket ki lehet írtani. Főleg háborús időkben, olyankor baromi sokan vannak. Na de az első megbízás után jött az összes többi, évekig csináltam ezt.
Huszonegy éve történt, hogy a Szarka-erdőbe vitt az egyik megbízás egy ismeretlen lény ellen, amely titokzatosan ragadott el embereket és csak keveset hagyott a húsból. Tudtam, hogy vagy egy Vérfarkasra, vagy egy farkasfalkára szól a felhívás, esetleg wargokra. Legalább négyszáz orenra saccoltam a fizetést, mert a szörny veszélyessége függvényében határozták meg az árat. De mikor a bestiát megtaláltam egy sokkal nagyobb vadra leltem, mely csak kölyök volt. Kíváncsi szemeivel nézett fel rám egy nagymacska húsából való falatozásból. A gyermek borzos hajából kisebb falevelek is kikandikáltak. A lánynak nem adtunk nevet, miután hazavittem és egy trükkel háromszáz orent kaptam egy egyszerű arakászért, plusz egy gyermeket.
Magammal vittem Kerackba, de nem volt túl beszédes útitárs, sokáig meg se szólalt, de valahogy elérte, hogy közel kerüljön a szívemhez. Én és Maurice képeztük ki. Ahhoz képest, hogy leány volt hatalmas affinitással és előismerettel rendelkezett atyjának hála, így könnyen taníthattam.
Végül ez a lány a Karméle nevet kapta és az átalakulása után és ő is felvette az én nevemet, elvégre én vezettem be a mi világunkba, énáltalam született újjá, mint vaják.
A kis családunk másik tagja Felina, aki Karméle nővére lett – miután megvívták saját harcaikat -, és sokszor az én konkurenciám. Ha valamiért én leszidtam, tuti, hogy Felina pátyolgatta.
Fajtánk megszokott életét éltük békében, egészen a hat évvel ezelőtti eseményekig. Éppen télire akartunk szerezni egy kis pénzt és az utam Maurice útját keresztezte, szóval egy nagy jutalmat ígérő nehéz feladatban segítettem neki.

Példareag

1262, Talgar, a Sárkány-hegység

-Tényleg Maurice, egy rohadt küklopsz? – Pislogok rá oldalra húzott szájjal. Vajákként se lesz egyszerű, tudom elvégre erős és hatalmas bestiák, de szerencsére nem szaporodnak olyan gyorsan. Leterítésük ténylegesen két vajákos feladat, tudom nagyon jól. Maurice csak aprót biccent.
- Mert neked nyolcszáz korona az kevés érte? Elfelezzük és nem fog fájni a fejünk egy ideig. Szerencsére sok bolond odaveszett már, így hajlandóak voltak belemenni ebbe az árba, örülnöd kéne!
Veti oda a dohányt rágó vaják, majd hatalmasat köp, csak úgy bűzölög a nikotintól a köpet, olyan erős szag, hogy az is érzi, akinek tompák az érzékei. Mentorom ekkor már őszes hajjal és bajusszal rendelkezett, a valódi korát nem tudtuk meg, már maga se tudott tippelni, azonban a rangidős vaják volt. Hatalmas tudása, így sokunk tiszteletét és szeretetét élvezte. Főleg az enyémet, de már elég nagyon öreg volt. Kevesen érjük meg az ő korát, de ekkor a mi képességeink is tompulni kezdenek. Nem ajánlottam, rosszalltam a megbízás elfogadását, de csak rábeszélt. A lovam panaszosan prüszköl, mikor elérjük a hegy lábát, mely barlangjában él az emlegetett küklopsz. Nagyot sóhajtok.
- Na öreg vaják, készülj, mászunk – pillantok a vajákra aki a lóhoz hasonló hangnemben sóhajtott, kiköpte a maradék pipamocskot a szájából. Gyerekként mindig azzal szórakoztunk, hogy a köpete veszélyesebb a wyvernénél és talán tényleg igaz abból ítélve mekkorát csattant a köveken. Nagyon gusztustalan szokása volt, de mindenkinek van valami szenvedélye.
Rövidesen elérve a barlangot mind a ketten felhajtottuk a főzeteinket. A szokásos borzalmas ízt és a változásokat észleltem, de egy grimasszal leküzdöttem az összeset. Mauricera néztem, akinek az arca hasonlóan nézett ki, mint az enyém nézhetett. Bőre elfehéredett, az erek feketén tűntek ki a képéből, pupillája a szokásosnál is szűkebb, macskáéra hasonlító lett.
- Akkor neki is vághatunk, nemde? – kérdezte rekedtes hangján, majd biccentve előrántottuk ezüstkardjainkat. Alighogy beértünk megpillantottuk a szörnyet. Nála rondább küklopszot soha nem láttam, a bűz orrfacsaró volt. Elterveztük már, hogy Maurice hátba támadja míg én előröl foglalom le, majd földre visszük és ott megöljük. A kardjainkat bekentük a megfelelő olajjal, de a terv nem sikerült. A küklopsz hamarabb észrevett minket, mint terveztük.
Mauricere támadt, aki sikeresen kitért a támadása elől, míg én rá akartam támadni, de rámfordul a szörny, és a barlang plafonjáról lelógó cseppkövek közül egyet levett és felém dobta. Csak a főzetek adta gyorsaságnak köszönhetem, hogy sikerült kitérnem, de a gurulás után az a kép fogadott, hogy újabb dolog van a kezében, egy kecskeféle állat tetemét szorongatta és azt dobta felém. Ezt már akkora gyorsasággal dobta, hogy nem tudtam teljesen kitérni, így a bal oldalam szenvedte el azt a sérülést, amit a gyorsan magamra bűvölt Queen jel nem védett le. Pár bordám biztosan eltörhetett, de az adrenalinnak és az italnak hála kevesebb fájdalmat éreztem egy adott ideig. Olcsón megúsztam a jelnek hála, egyből beszakadhatott volna a mellkasom is. A támadást látva Maurice lesújtott kardjával az egyik sarkára, amitől a szörny megingott és erőt véve magán a falhoz vágta őt, majd egy követ vetett utána.  Olyan gyorsan tette, hogy ezt még én magam se tudtam a gyors reakcióidővel lereagálni. A kő, mely nem volt olyan nagy, mint az első, amit dobott, de így is meglehetősen nagy súlyú darab.
A végkimenetelt látva olyan volt, mintha megállt volna az idő. Gyomorszorító érzés és hatalmas harag lett úrrá rajtam. Láttam, amint Maurice próbál kitérni, de a becsapódástól nagyon lassan teszi ezt, és a kő eltalálja. Ekkor az Axii jellel elkábítottam a bestiát, és egy dobótőrömet dobtam a szeme felé. Tekintve, hogy gyenge elmével rendelkezik bőven elég volt elfedni a dobott késemet érzékei elől. A kés belerohant a szemébe, majd a megvakult küklopsz térdre rogyott, hogy én odaugorhassak és lecsaphassam rá a végső csapást a torkára, amitől örökre lehajtotta fejét a kövekre.
Amilyen gyorsan tudtam a mentorom felé rohanta, aki nyöszörögve feküdt a kő alatt.
- Egy kibaszott kő… Egy rohadt kavics – nevetett eltorzult hangon, én letérdeltem mellé és megfogtam a kezét. – Leonart, ne hagyd magára az iskolát… Karméle… Figyelj rá - köhögött, a száját vér hagyta el. – Rádbízom őket, de ne hagyd el őket! Érted? Ne hagyd el őket! – nagy hangerővel beszélt velem, súrolva a kétségbeesett kiabálás határát. Láttam a pánikot a szemében. A gerince eltört, tudtam, hogy nincs sok neki hátra. Ordítani akartam, sírni, mint egy taknyos gyerek, de egy hang nem jött ki a torkomon, csupán megsimítottam a fejét és megszorongatva a kezét bólintottam.
- Minden rendben lesz, Maurice.

***

Napjainkban

Mikor eltemettem az öreget egy közeli fa alá, egy „MLV” monogramot véstem a fa törzsébe, mely egy hatalmas fenyő volt. Mindig szerette a fenyőket, ezért választottam azt végső nyughelyének.
Ahogy sejthető, rendesen átvertem az öreget, halála után semmi sem lett rendben. Karméle, Felina és Én ahogy tudtunk szétszéledtünk. Nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, hogy Maurice nincs többé, s én a bűntudattal, hogy nem vertem be egyből a képét a szerződés elfogadásakor.  Az utam sokfelé vitt és egy névvel gazdagodtam, melyet az tündék aggattak rám, amikor rajtaütöttem a helyőrségükön – természetesen nem ingyen – a nevemet az oroszlánbőr köpenyemről kaptam és hogy egy erdőben csaptam le rájuk és közel a teljes helyőrséget kiiktattam. A név Caedcroam lett, melyet azóta is rettegve emlegetnek a Scoia’tael táborokban azok mesélése alapján kik túlélték. Igazán látványos volt, amikor az éjszaka közepén több bombát is felrobbantottam a táborba, melyek a sátrakat rögtön felgyújtva, nem hagyta felkészülni őket a harcra. Az eset megmutatta, hogy a meglepetés ereje akkora is lehet, hogy egy ember legyőz akár húszat is.
A Nilfgardi háború sok munkát biztosított, így anyagilag csak akkor van baj, ha eliszom az összeset. Hat év telt el, rengeteg változás következett be, csupán egy dolog nem: Még mindig hiányzik Felina és Karméle. Ideje lenne őket felkeresni?

Leonart kedves!

Elfogadva!

Engedd meg, hogy elsőként üdvözöljelek szerény kis hajlékunkban. Lenyűgöz, hogy milyen kevés információból, illetve egyeztetésből milyen kerek egész - és nem utolsó sorban tragikus - történetet hoztál ki. Meglepően, mi több, izgalmasan árnyaltad a vajákká válás rögös útját, legtöbben, ha vaják karaktert vesznek a kezükbe, egyszerűen adottnak vesznek minden képességet, bele sem gondolva az évekig tartó tréningbe, különösebbnél különösebb edzésekbe, éjszakákon át tartó rettegésbe. Egyszerre volt melengető, és fájó végigkísérni Leonart-ot a felnőtté válásában. Különösen tetszik az az ív, amit Maurice jelentett Leonart meséjében. Ahogyan vele kezdődött, és látszólag vele is ért véget minden. Ahogy a tünde jóslat is tartja, ahol valami véget ér, ott valami el is kezdődik... Nem is tartalak fel sokkal tovább, tudom jól, hogy bokros teendőid és megbízásaid egyvelegében még a két húgod is meg kell találnod, mégis arra kérlek, hogy amint időd engedi, keresd fel piktorunkat, hadd örökítse meg arcképedet az utókornak. Aztán pedig hogy megkeresed-e a macskaalom többi tagjait, vagy felfedezed magadnak a világot, az már rajtad áll.

Avatarfoglaló