Botsinkai Jónás

Becenevek: Mákony, Füvesember, Füstösképű, Macskabáró, Fekete Béka, Dhu Breoga Életkor 33 év Látszólagos kor Attól függ, mikor borotválkozott utoljára és mennyire aludta ki magát, 25 évtől 40 évig terjed a skála. Csoport/faj Medikus Foglalkozás Vándorló medikus, herbalista, orvos és gyógyító, alkimista és méregkeverő

Különleges képességek/faji adottságok

Kiterjedt botanikai és anatómiai ismeretekkel bír, szinte minden növényt képes beazonosítani és ismeri az élettani hatásaikat is, valamint pontosan és precízen tudja alkalmazni azokat akár tisztán, akár egymással vegyítve. A gyógyhatású készítményeken kívül alapos ismerettel bír a mérgekről, rengeteget el is tud készíteni, és van néhány saját receptje is. Egészen jó sebész, tapasztalatainak zömét csatatéren szerezte. Kísérletezni is szokott a főzeteivel, mindig törekszik arra, hogy új, hatékonyabb orvosságokat fejlesszen, legnagyobb áttöréseként egy elképesztően erős fájdalomcsillapító kikísérletezését tartja számon. Az előállításának módszerét is tökélyre fejlesztette: egy bizonyos fajta mákvirág éretlen gubójának bemetszése során keletkező folyadékot, miután megkötött, lekapargatja és tovább szárítja, majd az így létrejött szilárd kristályokat porrá őrli, aztán alkoholban feloldja. Ezt a tinktúrát áfiumnak nevezte el.
Az oxenfurti akadémián eltöltött évei alatt nem csak az orvoslás mesterségét tanulta ki, de kiválóan beszéli az Ősi Nyelvet is. A közös nyelven kívül a legtöbb nyelvjárást is ismeri a Kontinensen konyhanyelvi szinten, ez pedig annak köszönhető, hogy ideje nagy részét vándorlással tölti, csak telente vonul vissza kis birtokára Dorian városától délre. Itt található a laboratóriuma is, illetve egy melegház, amelyben mákot termeszt - sok más rendkívül ritka és létfontosságú gyógynövénnyel egyaránt, ugyanis ő maga is egy krónikus, fulladásos betegségben szenved, mely állítólag egy átok eredményeképp sújtja születése óta.

Jellemrajz

Ő magát nem tartja valami bonyolult és érzelmes személyiségnek, és szereti az életet is hasonló egyszerűséggel kezelni, ha már a szakmája nem teszi lehetővé a problémák egyszerű megoldását, bár törekszik rá, hogy ezen a területesen se bonyolítsa túl a dolgokat. Ennek ellenére van benne egy nagyon erős elutasítás az igazságtalansággal és kegyetlenséggel szemben, de mivel nem szereti a problémákat túlbonyolítani, általában a konfliktusok kezelésekor is a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldásokat szokta választani. (Ha ez éppen azt jelenti, hogy meg kell mérgeznie valakit, nem fog belőle nagy ügyet csinálni.)
A rászorulók sorsát viszont a szívén viseli, s ahol tud, segít, elvégre módjában áll medikusként és orvosként. Bár félig-meddig kényszerből választotta ezt a pályát, megszerette és megtalálta benne az örömét, és őszintén boldog, ha valakin segíthet a tudásával - még ha néha kicsit vissza is szokott élni a hatalmával. Azonban nem elégszik meg azzal, amit az Akadémián megtanult, folyamatosan igyekszik fejleszteni a tudását, a kísérletekbe pedig tőle szokatlan lelkesedéssel szokta belevetni magát, ha arról van szó, hogy egy új keveréket próbál meg tökéletesíteni vagy egyáltalán megalkotni. Nem adja fel addig, amíg el nem éri a kívánt hatást vagy állapotot egy-egy új esszenciával, még ha ez több hónapnyi sorozatos kudarcokkal is jár - ebből a szempontból egy kifejezetten makacs és elszánt személyiség, sosem hajlandó belenyugodni a "vereségbe", és amennyire egyszerűen igyekszik megoldani minden problémát, legalább annyira képes belelovallni magát az első nekifutásra elbukott gondokba, míg végül már csak azért is meg akarja fejteni őket.
Bár a rászorulók segítése a szívügye, mégse képes igazán kötődni senkihez - legalább is ezt állítja magáról, ami enyhe túlzás, ugyanis nagyon is kötődik egy driádhoz -, kivéve talán egy fekete macskát, aki valamilyen furcsa oknál fogva mindig követi, bármerre is vigye az útja. Szaffinak nevezte el, a kis mocsok pedig hallgat is a nevére.

Megjelenés

Kellemesen magas és sudár alkat, noha nem valami izmos, még kevésbé erős. Erőnlétét nagyban befolyásolja a tény, hogy semmilyen megerőltető fizikai munkát nem tanácsos végeznie, de még a futással is lehetnek problémái, ha rátör egy fulladásos roham. Ennek elkerülésére a nyakában függ egy apró, mágikus pipa, amibe ha beleszív, pár másodperc alatt el szokta mulasztani.
Ami a megjelenését illeti, az első pillantásra látszik rajta, hogy nem közönséges útszéli bandita vagy csavargó. Egyszerű, de jó minőségű ruhákat visel, sötét nadrágot és hosszúszárú csizmát, kopott, fehér gyolcsingje fölött pedig mellényt, esetlegesen sálat, és utazóköpenyt - ezutóbbi mahakami törp munka, ugyanis teljes mértékben vízhatlan. Bele is került volna egy kisebb vagyonba, ha egy részét nem tudta volna megfizetni gyógyfüvekkel, no meg a hihetetlen erősségű fájdalomcsillapítójával.
Akinek pedig mindezeket látva kétsége támad afelől, hogy milyen céllal járja a világot, az hamar megvilágosodhat, hogyha megpillantja a saját illetve lova hátán cipelt táskákat, melyekből többnyire ki szokot kandikálni egy-két főzet üvegpalackjának teteje, vagy szártott növények szárának csupasz csokrai - néhány hasonló gyógyfüvet vagy tinktúrát övén is lehet látni szíjakkal odakötve. Ennek okán persze az sem csoda, hogy egy olyan tömény gyógynövényes illatfelhő lengi be, amelyet megérezve általában a környék összes macskája a nyomába szokott szegődni, ugyanis igen tetemes mennyiségű macskagyökér is szokott lenni a készleteiben. (Ennek köszönhetően néhány helyen, ahol már többször megörvendeztette a lakókat hasonló látvánnyal, Macskabáróként szokták emlegetni.)
Ami pedig az arcát illeti, meglepő módon kifejezetten jóképű, még akkor is, ha több napnyi út pora borítja tetőtől talpig. (Összességében meglehetősen népszerű a szebbik nem körében, noha jóképűségét főként annak köszönheti, hogy félvér - anyja ember, apja azonban tünde volt.) Koromfekete haját nem szokta levágni, ennek okán nagyjából lapockájáig ér, és általában tarkóján összefogva hordja. Arcformája szögletes, állkapcsa markáns, fekete szakállát és bajszát rövidre nyírva viseli többnyire - de ha sokáig nem jár település közelében, elő szokott fordulni, hogy hagyja megnőni. Ilyenkor általában egy bő öt-hét évvel idősebbnek is néz ki, mint amennyi valójában - ha pedig az egészet leborotválja, ugyaennyivel fiatalabbnak szokott tűnni. Ajkai keskenyek, felfelé ívelnek, mintha mindig halványan mosolyogna, ennek okán kifejezetten bizalomgerjesztő az ábrázata. Orra hangsúlyos, hosszúkás sasorr, járomcsontjai nem annyira előreugróak, de szépen íveltek. Szemei szürkék, mint a füst vagy a hamu, keskenyek és mélyenülőek, ennek okán mindig kicsit karikásak, mintha sose aludná ki magát eléggé, noha ez távol áll az igazságtól. Homloka magas, szemöldökei pedig sűrűek és feketék.
A hangja kellemesen mély bariton, ami egy kissé érces, rekedtes, ugyanis a varázspipán kívül szokott szívni valódi pipát is, egy különleges gyógynövény-keverékkel töltve, melyet a brokiloni driádoktól lesett el, és bár nem mulasztja el azonnal a köhögőrohamait, de kisebb eséllyel tör rá fuldoklás, ha gyakran elfüstöl egy-egy adag ilyen keveréket.
Különleges ismertetőjegye egy fekete talpat formáló tetoválás a bal alkarján, ami azonban csak akkor szokott feltűnni, ha kimondja a jelszót, mellyel ez a mágikus jelkép előhívható. Az átlagembereknek talán nem bírna akkora jelentőséggel, de a többi Talpas ez alapján tudja, hogy közülük való.

Előtörténet

- Meg fogok halni, jóuram? Mondja meg, kérem, meg fogok halni? - kérdezte a még mindig kissé részeg férfi oly kétségbeeséssel, mintha csakugyan az élete múlt volna sérülésén.
- ...Egyszer mindenféleképpen, mint minden halandó, kedves barátom - sóhajtott a medikus, miközben rendületlenül próbálta maradéktalanul kicincálni az összes faszilánkot a kopasz, úriembernek még csak jóindulattal sem nevezhető férfi tarkójából. Makacs szálkák voltak, annyi szent, a medikusnak pedig igazán próbára tették a türelmét - bár azt az elesetten nyüszítő páciense is kiváló módszerrel tépázta tovább.
- De doktor uram, és most? Hát most mi lesz velem?! - sipákolt tovább, férfiembertől szokatlan hangmagasságokat ütve meg, miközben az orvos egy apró, ám annál kellemetlenebb helyre fúródott szálkának kihúzásával bajlódott.
- Most az lesz, barátom, hogy vagy csendben maradsz, vagy én is tarkón suhintalak egy üveg pálinkával - morogta a medikus, megintcsak elvétve azt a bizonyos szálkát a csipesszel, ám ezúttal a csendes morgolódás helyett hangosan felkiáltott: - Azanyádúristenit! Gyere már ki, hogy az a részeges, kancsal ácsmester faragott volna belőled inkább fogpiszkálót székláb helyett! - dohogta mérgesen, szitkozódására pedig az őt és páciensét körbeálló falusiak, de még a sebesült is rögtön beszálltak a kórusba.
- JUJJ! Meghalok!! Meg fogok halni!!
- Hozzam azt a pálinkát, kedves doktor?
- Csihadjá' má' te istenverése, há' úgy kő'tt neked, mé'k vereketté össze?
- De fáááááj!
- ...Nem hiszem, hogy jobban fáj, mint amikor tarkón vágtak azzal a székkel... - morogta az időközben lecsillapodott orvos, szabad kezét a férfi feje búbjára téve, hogy megakadályozza a további kapálózásban. - Most ne mozdulj! ... ...Hopp! Megvan! - kiáltott fel diadalmasan, még el is mosolyodott. - Jóuram, hozza csak azt a pálinkát, kelleni fog. Meg egy tiszta anyagot, valamit, amit most mostak ki, zsebkendőt, főkötőt, bármit - sorolta, a megszólított pedig már ugrott is, hogy mindent előteremtsen.
- Én mondom, doktor uram, imádni fogja ezt a kisüstit, tavalyi párlat, olyan édes az, mint a méz, és úgy mar, mint a---
- Nem inni lesz, köszönöm - sóhajtott a fekete hajú medikus.
- Megmaradok, kedves doktor...? - sipákolt a páciens.
- Meg, meg. Rossz pénz nem vész el... Á, köszönöm - vette át a pálinkát és a keszkenőt, majd zsebéből egy vaskosabb rongyot húzott elő, amit a sebesült szájába tömött, annak nem kis meglepetésére. - Erre harapj rá, de jó erősen.
- Fáhhmi fohh? - kérdezte a férfi kétségbeesetten, hátrafordulva a doktorhoz, de az könyörtelenül előre fordította a fejét, és csak annyit mondott:
- Mint a veszedelem - azzal alaposan megnedvesítette a tiszta kendőt a pálinkával, és mielőtt még bármit felelhetett volna a kopasz, tisztességesen és szakszerűen átkenegette a férfi tarkóját az alkoholos textíliával. - Szorítsátok le! - kiáltott rá a többiekre, akik tátott szájjal bámulva hallgatták a vékony hangon felvisító társukat, a medikus utasítására azonban rögtön a karjaihoz és lábaihoz ugrottak, ülésben tartva a vergődő férfit.
- No, no, semmi pánik, mindjárt kész vagyunk, barátom... Na látod, ezután kétszer is meggondolod, hogy nekirohanj fejjel egy törpnek, meg a székének; különben meg, örülhetsz, hogy csak az volt nála... Most képzeld el ugyanezt a támadást úgy, hogy a székláb helyett egy buzogány vagy egy balta talál tarkón... Akkor aztán medikus helyett már csak a sírásót lehetett volna hívni... Nyughass már, no, mindjárt kész van...! Még ott egy kicsit... Nnna! Így ni. Elengedhetitek, végeztem - sóhajtott fel a férfi, miután minden tőle telhetőt megtett, hogy elterelje betege figyelmét a tarkóját ért sebeket végigégető alkohol mardosó hullámairól - közepes mértékű sikerrel.
Innentől már csak tiszta vízzel hűsítette a sérüléseket, majd hatalmas táskájából, mely mellett legalább egy tucat macska heverészett lustán, előkerített egy tégelyt, s a benne levő kenőccsel óvatos mozdulatokkal bekenegette a sebeket, majd ezt követően friss kötszert vett elő, s azzal tekerte körbe a férfi fejét, míg az lábadozott a korábbi sokkokból.
- Köszönjük a segítségét, jó doktor úr! Hogy is hívják kendtet? Mályva, vagy valami ilyesmi, ugye? - szólította meg a pálinkás férfi, jobbjában a korábban használt üveg alkohollal, baljában pedig két kupicás pohárkát tartott.
- Mákony - javította ki a lelkes szeszfőzőt a medikus elnéző mosollyal arcán. Az igazi nevét esze ágában sem lett volna megmondani senkinek. Egy növénynevű füvesember nem lep meg senkit, nem úgy, mint egy átokverte nemesi családnév.
- Akkor az, na, igyál velem egyet, esküszöm, ettől a kisüstitől te is elfelejted a saját neved! - nevetett a férfi, és máris töltött a két kupicásba.
- Attól tartok én is... - mosolygott a fekete hajú, majd miután elpakolta minden kellékét, letelepedett a szeszes mellé egy farönkre, és koccintottak.
- Melitele áldjon meg, egészségedre! Fenékig!
- Meg a tiédre, jóuram!
Azzal felhajtották a lélekerősítőt, a medikus pedig igyekezte nem visszaköpni az olvadt acélhoz hasonlatos kerítésszaggatót.
- Hinnye, ez aztán erős...! - vigyorgott a gazda - Eh, ejnye, félrement? Na-na-na, meg ne fulladjál itt nekem, hallod-e?!
Mákony fuldokolva köhögött és előre görnyedve kapkodott levegő után, s a férfi hiába próbálta hátbaveregetni, többet ártott vele, mint használt. Szerencsére még épp időben kapta el a nyakában függő apró pipát, hogy szájába véve nagyot szippantson belőle, majd még egyet, aztán még egyet, míg végre teljesen elmúlt az iménti köhögőrohama. Kiegyenesedett, és mélyeket lélegezve fújta ki magát.
- Hát ez meg mi az öreg ördög volt...? - nézett rá az iszákos kérdőn.
- ...Majdnem az... - sóhajtott a medikus. - Egy átok.
- Átok?!
- Megátkoztak, még mielőtt megszülettem - bólintott Mákony. - Azt hiszem, az anyám férje nem örült neki különösebben, hogy nem az ő fia vagyok - sóhajtott a medikus, szürke szemei merengőn pásztázták a lassan alkonyi aranyba hajló eget.
A medikus anyját, a néhai Botsinkai Szófiát a férje haragjában hazazavarta a még meg sem született gyermekével, úgy üvöltözve utána, mint egy őrült, dühében azt kiabálva: "Fulladjon meg a fattyad az első levegővételével!" A nőnek volt annyi szerencséje, hogy családja visszafogadta, noha apja, az idősebb Botsinkai Jónás báró nem volt rest körözést kiírni arra a tündére, aki legidősebb lányát megejtette. Így az asszony és tünde szerelme ritkán, s akkor is csak pár percre találkozhattak, többnyire éppen csak annyira, hogy a férfi biztosítsa róla, mindent megtesz annak érdekében, hogy gyermekük épen és egészségesen megszülethessen. S csakugyan, a várandós asszonyhoz hamarosan egy öreg, tapasztalt bába-asszony érkezett, aki bár azt mondta, hogy az átkot magát nem fogja tudni levenni, enyhíteni képes lehet rajta. Különös füvekből és gyógynövényekből kevert főzeteket, melyeket az asszony megivott, e füvek szárítmányávól pedig füstölőket gyújtott, mikor Szófia vajúdni kezdett, s tán ennek köszönhetően, a gyermek felsírt az első levegővételével. De, ahogy az ősz medika, Cafrinka meg is mondta, ettől még az átok nem múlt el, csak nem azonnal hatott. Ahogy pedig az ijfabb Botsikai Jónás tizenhét éves lett, az öreg medika, aki addig mint egy dajka, vigyázott rá és mesterségének alapjait megtanította neki, s az átok hatásának csillapítására újabb és újabb kotyvalékokat kevert neki, váratlan gyorsasággal kilehelte a lelkét, és sajnos a főzeteinek titkát is magával vitte a sírba. Anyának és fiának ezután maguknak kellett gondoskodni valahogy arról, hogy Jónást ne vigye el egy véletlenül rátörő fuldoklás, a fiú pedig rábeszélte anyját, hogy hadd tanuljon az oxenfurti Akadémián, ha már a varázsláshoz való affinitás elsajátításáról lemaradt - de biztos volt benne, hogy medikusként képes lesz Cafrinka főzeteit maga is elkészíteni.
- Azanyját... Átkozta volna meg azt a céda fehérnépet - ingatta fejét a gazda, miközben maga is a horizontot kémlelte. - Aztán az a pipa? - bökött a medikus nyakában függő, apró tárgyra.
- Ennek köszönhetem, hogy még nem haltam meg - somolygott Mákony.
Annak a pipának is megvolt a maga kalandos története, ugyanis Jónás nem sokáig húzta volna az Akadémián tanulmányait, ha nem lett volna képes valamilyen módon kiküszöbölni a vele született átok hatásait. Hiába tartott tanulmányaiban és kutatásaiban sokkalta előrébb, mint társai, és hiába kereste a könyvekben a lehetséges gyógymódokat, hamar rá kellett jönnie, hogy nem létezett olyan módszer, mellyel véglegesen megszabadulhatott volna ettől a betegségtől, s még kevésbé talált információt arról a keverékről, melyet Cafrinka használt. Ekkor, a végső elkeseredés határán bukkant rá egy társaságra, akik úgy tűnt, tudnának rajta segíteni. Talpasoknak hívták őket, és nem volt éppen könnyű rájuk akadni. Sok kört kellett futnia, mire végre beszélhetett a vezetőjükkel, Kámzsás Olgierddel, de ez a behízelgő modorú, ámbár rendkívül haszonleső férfiember biztosította róla, hogy az átkát enyhítő eszközt éppenséggel be fogják tudni szerezni neki - de nem lesz valami olcsó. Egészen pontosan annyiba került, amekkora összegből egy kisebb falut meg lehetett volna venni szántóstul-patakostul, Jónásnak azonban nem sok választási lehetősége volt, ha meg akarta élni a tanulmányainak befejezését. Írt hát kedves édesanyjának, hogy mielőbb küldjön neki pénzt - s bár több részletben kérte az összeget, szerencsétlen Szófiának így is szinte minden ingóságukat pénzzé kellett tennie, hogy fiát kisegíthesse - volt is belőle perpatvar, elvégre az Akadémia tandíja sem volt éppen alacsony összeg. Végül, sok-sok huzavona után Jónás kifizethette a Talpasoknak a szolgálatot, s hamarosan kézhez is kapta azt az apró varázspipát, melyből két-három szippantás szinte azonnal elmulasztotta betegségének tüneteit.
- Még szerencse, kedves doktor... - vigyorgott a szeszes, s már épp arra készült, hogy újratöltse a pálinkáspoharakat, amikor egy fekete macska mellé ugrott a fatönkre, a férfi pedig úgy megrémült, hogy kiejtette kezéből a pohárkákat. - A macska rúgja meg! Te kis dög! - dörrent rá a bajszos bajkeverőre, mire az szőrét felborzolva fújtatott a gazdára.
- Szaffi! Sipirc! Sicc! - szólt rá Mákony, a fekete macska pedig, a parancs ellenére nyávogva átugrott a gazda combjain - egyúttal mind a húsz körmét belemélyesztve az öreg lábaiba, mire az nagyot szisszent - és egyenesen a medikus ölébe vetette magát, ahol kényelmesen össze is gömbölyödött, majd bősz dorombolásba kezdett, mint aki semmi rosszat nem csinált.
- Eh, beszélhet is neked az ember... - ingatta fejét a fekete hajú, de azért megvakargatta a szőrgombóc füle tövét, mire a karmos káosz elégedetten megrebbentette azt.
- Vigyázzál az ilyen feketékkel, balszerencsét hoznak!
- Akkor hozna balszerencsét, ha jóuram ma este nem vendégelne meg mégse, és nem engedné, hogy a kemencepadkán töltsem az estét - vigyorgott Mákony a gazdára, mire az térdére csapva felnevetett.
- Háh! Zsivány egy doktor vagy te, hallod! Na jól van, üsse kő, menjünk be, azt a lányom mindjárt megterít vacsorához. De aztán idefigyeljél - nézett a medikusra a szeszes szokatlan komolysággal - az én Mártikámat csak nézni merjed, még azt se, világos? El van ám jegyezve!
- Becsület szavamra, jóuram, még csak rá se fogok kacsintani a szépséges Mártikádra! - nevetett fel Mákony. - Különben, ne aggódjon. Én már odaadtam a szívem valaki másnak... - mosolyogta a férfi, s ahogy felderengett emlékeiben szerelmének szép alakja, akaratlan is lehunyta szemeit, hogy zavartalnul maga elé tudja képzelni teljesen. A nő sötét hajában megannyi levél és virágszirom volt a természet dísze, testét alig fedte valami, zöldes bőre szinte egybeolvadt otthonának ezernyi árnyalatban zöldellő képével... Úgy lopakodott a fák között, mint egy árnyék, nyilai pedig sebesebben találtak célba kétszáz lépésről is, mint hogy valaki csak annyit mondhatott volna, hogy "a driádok nyilaitól, ments meg, Melitele, minket..."
Hogy Mákony hogy élte túl a találkozást ezzel az erdei nimfával Brokilon erdejében, megérné a maga meséjét. Már régen diplomás, vándor medikusként járta a vidéket, és az Akadémia elvégzése után maga is beállt a Talpasok társaságához, ennek okán pedig épp a Szalag mentén lovagolva igyekezett, hogy egy bizonyos valakivel, aki szintén a társaság tagja volt, találkozzon. Amire nem számított, hogy néhány bandita olyannyira elkeseredetten pénzhez akar majd jutni a környéken, hogy egy medikust is hajlandóak megtámadni pár tallérért. Azonban, mihelyst ráébredtek, hogy az elkapott doktor néhány fiolányi gyógyszeren és pár köteg szárított füvön kívül mást nem fog tudni adni nekik, mérgükben a Szalagba lökték a férfit, és már épp azon voltak, hogy a rakományát is vízre bocsássák, amikor a három banditát három nyílvessző szíven, homlokon és halántékon találta.
Mákony csak azért nem jutott hasonló sorsra, mert mikor az útonállók behajították a vízbe, a nyakában függő pipa szíja elszakadt, s a pipa a folyó medrének iszapos aljára süllyedt, a medikus pedig addig kereste, újra és újra álámerülve, míg egyszer csak a kétségbeesés és a rémület teljesen eluralkodtak rajta, s elvesztette az eszméletét. Mikor aztán magához tért, egy driád állt fölötte, az a driád, akinek hangját, alakját, és egész lényét soha többé nem volt képes kiverni a fejéből.
- Helyes, helyes - bólogatott a gazda, majd összeszedte a pohárkákat és az üveg pálinkát, majd felállt a fatönkről. - Akkor menjünk is, mielőtt éhenveszünk! Hanem ez a te szívszerelmed, ez miféle nőszemély?
- Majd vacsora után elmondom - somolyogta a medikus, majd Szaffi nemtetsző vernyogásával kísérve felállt, a macska pedig hamar felkapaszkodott a vállára, hogy a férfi copfját összefogó madzag végével játszadozzon.
Mit is mondhatott volna még erről az erdei amazonról? A driád megmentette, de csak azért, hogy gyermeket nemzhessen neki, ezt pedig a nő a legelső pillanatban ki is jelentette. Nem volt benne a nimfa részéről sem szerelem, sem gyengédség, puszta pragmatika - mégis hajlandó volt beszélgetni a medikussal, s ki tudja, milyen megfontolásból, megosztotta vele azoknak a gyógynövényeknek neveit, melyeket használt, ha a férfire rátörő fuldoklás rohamát kellett csillapítani, s amit Mákony egész addig hiába keresett, Cafrinka főzeteinek receptjét, akkor, ott a driádok erdejében megtalálta. S bár ő napról napra jobban vonzódott a szép nimfához, a nő nem mutatta jelét, hogy megkedvelte volna, sőt, mintha csak napról napra undokabbul viselkedett volna vele. A férfit nem volt hajlandó soha a nevén hívni, csak úgy emlegette, hogy "dhu breoga", vagyis fekete béka - elvégre Mákony tiszta iszap volt, amikor a Szalag a partra mosta.
- Na, csak azért! - nevetett vendéglátója, ahogy a ház felé lépdeltek mindketten.
Mákony csak somolygott, noha valami keserkés vonás ívelt végig ajkain, amikor eszébe jutott, miként búcsúzott tőle az a nő, akibe reménytelenül beleszeretett. Pár nappal azután, hogy sor került az aktusra, a driád visszakísérte a Szalag partjára, ahol felnyergelt lova és minden ingósága várta. Búcsúzóul pedig annyit mondott neki, hogy "menj, mert ha még egyszer meglátlak, a nyilam hegye nem fogja elvéteni a szívedet."
Ment hát, hisz nem volt más választása. Szólította a kötelessége, a kutatásai, s a benne munkáló szándék, hogy megtörje az átkot, mely születésétől fogva kísérte. Ment, de azzal a tudattal, hogy ha egyszer majd úgy fogja érezni, már nincs miért élnie, visszatér Brokilon erdejéhez, beveszi magát a fák közé, és addig megy, míg szerelmének nyílvesszeje át nem fúrja a szívét.
Most azonban még volt miért élnie, volt miért úton lennie, s volt miért kutatnia, hisz épp a második nilfgaardi hadjárat kitörése előtt ért el egy olyan tudományos áttörést, amit ha kicsit korábban kifejlesztett volna, már használhattak volna Brennánál... Megannyi felesleges fájdalomtól kímélhettek volna meg többezer sebesült, megcsonkított katonát azzal a fájdalomcsillapítóval, amit sikerült előállítania. De Mákony biztos volt benne, hogy fogja még hasznát venni, és teljesen biztos volt abban is, hogy hamarosan tökélyre fejleszti a szert, amit áfiumnak nevezett el. Hamarosan, amint visszatér télire a Dorian-től délre fekvő kis birtokára, melynek nemesi alapjait azóta benőtték Mákony kertjének gyógynövényei, s melyben rajta kívül már legfeljebb csak boldogult családjának szellemei kísértenek hébe-hóba.
...De elébb még ezt az estét eltölti a kellemes vendégségben, finom vacsorával, és a szép Mártika bájos alakjának szemrevételezésével - elvégre, néznie szabad volt.

Példareag

"Kökörcsin, kegyelmezz."

Kedves Mákony!

Elfogadva!

Te sem vagy egy egyszerű eset annyi már szent. Még a történet részéhez sem értem el a lapnak, de már elég könnyedén be tudtam határolni, hogy mire lehet majd számítani tőled, annyira szemléletes volt a jellem és a megjelenés leírása.
Az életedet elregélő történeti rész pedig pazar autentikusággal adta vissza a kis falvak életének mindennapos miliőjét.
A párhuzamos vezetett narratíva is jó működő ötlet, amit a biztos kézzel vezetett történet nagyon szépen kibontakoztatott, a nüansznyi apróságok pedig teljesen élővé és hihetővé varázsolta.
Nem is szaporítom tovább a szót, menj foglald le az arcod, aztán keress magadnak valami helyre leányt, akinek elcsavarhatod a fejét.

Avatarfoglaló