Ronvid Butkins

Becenevek: Ronvid, Kislápi Ronvid, Butkins. Életkor 32 Látszólagos kor 28, max 29 Csoport/faj Tiszavirág [Közrendű] Foglalkozás Kislápi Kovács

Különleges képességek/faji adottságok

Kovácsmesterség, Írni, olvasni tudás. Minimális kardforgatói tudás Odveigtől.

Jellemrajz

Ronvid egy egyszerű, jólelkű ember, aki ha magáért nem is, másokért bátran kiáll. Butkins furcsa kölyöknek számított az akcentusa és az önzetlensége miatt, de szerencsére az önzetlenségét ma már nem lehet összetéveszteni a naivitással. Kissé esetlen, ha nem a munkájáról van szó, viszont erős igazságérzettel bír, illetve kovácshoz mérten kifejezetten tanult, olvasott fickó. Éppen emiatt olykor olyan szavakat használ, amiket lovagok is megirigyelhetnének, illetve hajlamos magasztosan beszélni, ha ki kell állnia valamiért. Többet nevelték a regények, mint az emberek, ami meglátszik rajta.
Nem ügyefogyott, vagy együgyű, de alapjában véve egyszerű ember. Éppen ezért az érzelemvilága sem fogható egy bárdhoz, vagy harcoshoz. Szimpla, közember, aki nagyon szereti a feleségét és a lányát. Máshoz nem igen viszonyul sehogy. Felbosszantani rettenetesen nehéz, de ha ki kell valakiért állnia, - főleg, ha a családjáért, - akkor vad dolgokra képes. Akár egy vajákkal is kiállna, ha a lánya becsületét azzal megvédheti.

Megjelenés

Átlagos magassággal bíró, izmos testalkattal bír, amit látványosan nem a harctér, hanem a munka edzett. Széles válla ugyan nem fogható a zsoldosokéhoz, de más közrendűek közül igencsak kiemeli. A karjában feszülő erőre szüksége van a patkók, pengék és egyéb tárgyak formára kalapálásához, de csak nagyon ritkán emel kezet bárkire is.
Magas homloka fölül vállig érő barna sörény indul, melyet rendszerint egy varkocsba összefogva hord. Az arcvonásai és a tekintete egyfajta melegséget sugároz, amitől könnyű megkedvelni. Apjától örökölt vastag orra, és az anyai ágról elnyert állkapcsa egész jóképűnek mutatja, bár semmi földöntúli szépség nem jutott ki neki.

Előtörténet

Ronvid elesett. Na persze nem az igazi a csattanása, ha nem lökik, ezt pedig a kislápi fiúk mind tudták. Ezért aztán nagyot taszajtottak a náluk pár évvel fiatalabb Butkins kölykön, aki épp csak a kezét tudta maga elé kapni, hogy ne arccal tompítson.
– Mi van veled Butkins? Részeg vagy? Mit fetrengsz a földön? – A fiúk arcára sunyi vigyor került. Az egyikük kinyújtotta a kezét, de a kislápi kovács fia inkább nem élt vele. A múltkor, mikor kezet ajánlottak neki, rögtön a másik oldalra rántották, és a sárban landolt megint.
– Brigantik vagytok mind egy szálig! Nekem ilyenek segítsége nem köll. – Az akcentus, amivel Ronvid beszélt, apai ágon öröklődött. Érthető volt a beszéde, de a papa nem veleni gyerek volt. Lyria távoli vidékéről jött, annak keleti végéből pedig magával hozta a furcsa nyelvjárást, aztán itt is hagyta, mikor beleszeretett egy veleni parasztlányba. Ronvid pedig az apjától tanulta a beszédet, hát úgy formálta a szavakat. Két dolog volt, ami megkülönböztette a többi fiútól, amire végtelenül büszke is volt. Nyolc évesen már tudott lovagolni, és olvasni. Utóbbi pedig a felnőttek közül is kiemelte. Olyan szavakat használt, amiről mások azt sem tudták, mit jelent. – Aljas haramiák vagytok. – Közölte, ahogy felkelt a földről. – Hát nincs nektek jobb dolgotok, mint engem inzultálni? – Az egyikük képen törölte.
– Te velem így nem beszélsz ostoba! – Ronvid hátralépett. Ideje volt kereket oldani.

Az öreg Mordon Butkins fia a maga módján jó gyerek volt. Mindig buzgón segített másoknak, még ha nem is kapott ezért az ég világon semmit. Csakhogy éppen ezért ügyefogyottnak nézték. Ezt pedig az öreg kovács nehezen viselte.
– Mi az ördögért nem vered valamelyiket pofán de úgy istenesen? – Ronvid a vasat tartotta, amit az apja ütött. Arcát jókora lila folt díszítette, a tegnapi pofon óta. Összeszorította a fogát, de tudta, hogy ha nem válaszol a papa alaposan leszidja.
– A mama azt mondja ha nem jók az esélyek, szaladjak. Öten voltak papa! – A hangerő hullámzott, ahogy két csattanás között beszélgettek.
– Fordítsd meg. – Úgy is tett. – Csak a leghangosabbat kell alaposan orrba vágni fiam. Nem köll mindet megverni, csak egyet. Hát erősebb vagy, min' ők min'. – Mordon akcentusa erősebb volt, de már nem is akart változtatni rajta. – Az én kölyköm vagy, hát tiszteljenek az istenit, mert miattad lesz a lovaknak patkaja, meg a kaszáiknak éle. Ne nőjjenek a fejedre Ronvid. Tedd vissza! – A fiú úgy is tett, visszalökte a tűzbe a vasat, majd letörölte a homlokáról az izzadtságot. A Butkins kölyök imádta a munkáját, látni, ahogy a vas formálódik a keze alatt. Szerette az apját, és igazat is adott neki. De dilemmába került. Az anyja ugyanis azt tanította, hogy a legnagyobb erénye a jó szíve, amit senkiért ne veszítsen el. De az öreg is igazat beszélt, muszáj kiállnia magáért. Furcsa gondolat motoszkált a fejében, mely érlelődni kezdett lassan. Évek teltek el, mire kihajtott.

– Állj elém és harcolj! – Kurjanotta Ronvid. A fiú, akit Lázárnak neveztek, felkelt a földről, de imbolygott. A tizenegy éves Butkins kölyök ugyanis akkora maflást kapott, hogy a többiek csak pislogtak. Hosszan érlelte a gondolatot, hogy valamelyiket párbajra hívja, de amikor elhatározásra jutott, az elsöpört mindent. – Aljas briganti! Állj ki velem! – Persze nem maga miatt sikerült elhatározásra jutnia. Egy nála is kisebb kölyköt agyaltak meg, aki most az orrára tapasztott kézzel, összekuporodva ült mögötte. Lázár felkelt és szembe fordult a kovács fiával. Ronvidnak pedig grimaszra húzódott az arca, mikor az ellenfele megadóan feltartotta a feje elé a karjait. Odalépett és két istenes pofont osztott ki, mielőtt végleg elengedte az esetet. – Jól jegyezzétek meg! Rajtam múlik a lovatok patkója, meg a kapáitok éle! – Emelt hangon, körbe fordulva pásztázta a többit. – A rendbontókat én képelem fel, és kereshetnek másik kovácsot! Amíg Kislápon én felelek a kaszáitok éléért addig itt rend lesz!

A kalapács hatalmasat csattant a forró fémen. Kilenc év telt el, mióta eltemette a szüleit, s a huszonhat éves Ronvid már régóta egymaga dolgozott a műhelyben. Még mindig hiányzott neki a papa hangja, de megbékélt már, tudta, hogy ez a dolgok rendje. Csapott még kettőt a forró fémen, majd visszadugta a lángok közé. Egy másikat vett a kezébe és a csiszolóhoz ült. Fél lábbal hajtani kezdte a kereket, s a penge szikrákat hányt. A veleni fiúknak kell a jó kard. Csakis ezért nem lett katona, mert különben befogják a seregbe, mint a többit.
– Ronvid! – Ismerős hang szólalt meg az ajtóban. Lázár.
– Monjad! – Fel sem nézett az élezésből.
– Egy asszony keres! – Erre már azért felkapta a fejét, s csodálkozva kelt fel a munka mellől. Őt, egy asszony? Mit akar az tőle?
– Engedd be! – A kötényébe törölte a kezeit, majd a kohó mellé lépett, ellenőrizni a vasat. Ám, ahogy az ajtó felé pillantott, egy ideig levegőt is elfelejtett venni. Ami azon az ajtón belépett, nem volt mindennapi látvány. Asszony volt, az biztos, de férfigúnyában és vértben. Zsoldosnő? Miféle kardot hoz az neki élezni?
– Jó napot kovácsuram! – Ronvid a fülét hegyezte. Skelligei akcentust hall? Temeriai vállvasú asszony szájából? Különleges nap virradt, az már biztos, ha a kislápi kovácshoz egy nálánál is magasabb asszony lép be menetfelszerelésben. A nő tekintete úgy függött keresztül a műhelyen, mintha már most haragudna valakire. Látta már ezt a nézést. A mindig magányos harcosok néztek így a világba. Tudta jól, mert iszogatott már párral. Szerette ezeket a katonákat, mert az ajkukon mindig érdekes történet ült. Ha kegyetlen és sötét, akkor is. De hogy nő tekintsen ekképp a világra, az számára is újdonság volt. – Azt mondták a faluban, hogy éppen vállalsz megbízást. – Jól sejtette. Tényleg munkát hozott neki. Megköszörülte a torkát.
– Vállalok én szépasszony. Ha profitábilis az a megbízás, minden további nélkül helyet szorítunk neki. – Eltanulta az apjától, hogy már az elején kikösse, ára van a munkának. Sokan gondolták, hogy a jólelkű kovácsot átverhetik. Hát tévednek. – Mellvértet igazíssak? Vagy ráfér egy élezés arra a kardra? Vegye mán le azt a sisakot, mert megfő idebent a feje. – Visszapillantott a tűzben izzó vasra.
– A mellvértnek még kutya baja. – Szólt a nő, s ahogy Ronvid ráemelte a tekintetét, egy pillanatra elakadt a lélegzete. A két szőke varkocs, az ahogy a sisakot az oldalának támasztva megállt előtte, a koszos arca. A kovács imádta a látványát. Kissé azon is morfondírozni kezdett, miképpen mutat a páncélja nélkül. Sosem látott még kardforgató nőt a vértje nélkül. Meg amúgy sem. Így letaglózta a látvány, mert olyanra ismert benne, ami hasonlatos hozzá. Olyasvalakire, aki jó lelkű, de dolgos. Ezért fájó a pillantása és koszos az arca a sisak alatt. – Erre itt, bizony ráférne egy élezés, de én egy új kardot kérek kovácsuramtól. A zsoldomból még telik rá bőven. Mennyibe telne napban és orenben, jó kovácsuram? – Butkins arca felderült. Nem csak szépséges arcú, érti is, hogy a munkának értéke van. Ritka esemény ez az ő műhelyében, az már biztos. Rápillantott a vasra a tűzben.
– Tíz nap, s duplaennyi oren szépasszony. Hívjon csak nyugodtan Ronvidnak, mindenki eképp tesz a faluban. Olyan kardot kap ezért, mint sehol máshol, erre szavam adhatom! – Széles mosoly húzódott az arcára, nem csak azért, mert pénz állt a házhoz, hanem mert pontosan tudta, hogy attól a pengétől, amit ennek a nőnek gyárt majd, még az apja is büszke lesz rá. Bár orenben mérte a kard árát, valójában együtt töltött napokban és éjjelekben lett volna számára a legmegfelelőbb. Ez a zsoldosnő valami olyat mozgatott meg benne, mint a faluban semelyik másik fehérnép.
Ahogy aztán teltek a napok, hát alakult a kaszaboló is. A kislápi kovács mesterműként fogott hozzá, s akképp is kezelte. Az a kard mással nem érintkezett, csak az ő kezével. És Odveig megpillanthatta pár alkalommal a művet. Tíz nap, tíz látogatás. Hol a zsoldos érkezett a műhelybe, hol Ronvid a táborba. Az első néhány napban még kérdésekkel kereste a kovács a nőt. Melyik bőrt akarja a markolatra, milyen legyen a keresztvas. Direkt nem tette fel a kérdéseit először. Reménykedett benne, hogy így lopva találkozhat az amazonnal. Egyetlen egyszer volt ennyire szerelmes, s most a harcos elhozta a másodikat.
A kilencedik nap aztán éjjel lopódzott a táborba, ahol a zsoldosok pihentek. Észrevétlen akart maradni, de ahogy átlépett a sátrak közt, az egyik katona épp a szemébe nézett, miközben szemből visszatért, a nadrágját igazgatva. Nem szóltak egymáshoz. Talán azért, mert a kovács kezében virágok pihentek. A harcos pedig elvigyorodva rábökött egy sátorra. Találkoztak párszor, de sosem gondolta, hogy társa lesz majd egy ily nehéz helyzetben. Odaosont hát a horkolástól hangos sátorhoz. Még ez sem volt képes elvenni a kedvét. Óvatosan belesett, majd a virágokat az alvó nő mellére helyezte, s közéjük szúrt egy levelet. Butkins maga írta, miután megélezte a kardot.


Ronvid és Odveig a lányukat figyelte. Az alig négy éves, hajadon Bilberry úgy lépkedett a ráméretezett páncélban, mintha csak abban született volna. A kovács pedig büszke volt a művére. A két mestermunkája élete két legfontosabb nőjének készült. Kisláp népe mindig is furcsaságnak élte meg a Butkins családot, de ez egy cseppet sem zavarta. Váltott egy csókot az anyamedvével, majd kilépett a házból. Bilberry látványa szinte megrészegítette. Sosem gondolta, hogy valaha is a szeretet ennyire elveszi az eszét, de Od óta ez természetes volt. Imádta őket, s imádta a munkáját. Kiült a farönkre és kinyitotta a könyvet. Mire nem jó az olvasás? Naponta tanult meg belőle meséket, mellyel aztán a nagy vitézt kápráztatta el. Ronvid maga is úgy érezte, hogy idilli életet él, s nem akarta elengedni soha.