Fisea

Fonetikus kiejtés: Fiszea Becenevek Fi Életkor Ismeretlen Látszólagos kor Húszas évei közepe, vége Csoport/faj Vaják Foglalkozás Szabadúszó szörny vadász

Különleges képességek/faji adottságok

Katonától kapott képzettséget mostanra bőven tovább fejlesztette, így mindkét kardjával mesterien bánik. Ezen kívül a kissé egyedi mutációja révén jobb a hallása, szaglása és látása is. Csak az Igni és az Aard jeleket ismeri. Van tudomása a többiről, ám mivel nem létesített kapcsolatot más vajákkal, így nem ismeri őket.

Jellemrajz

Egy meglehetősen zárt jellem, aki nem igazán nyílik meg másoknak. A főzet mellékhatása révén némileg zord és rideg, ritkán jelenik meg arcán érzelem. Mindent professzionális módon csinál és néha nyersen fejti ki a véleményét. Hiszen érzelmek nélkül azt is nehezen tudja megállapítani, hogy mikor miképp kell reagálni. Valami okból kifolyólag, néha úgy viselkedik mint egy róka, vagy macska.

Megjelenés

Átlagos magasságú, karcsú testalkatú és kellően jól megáldott teremtés. Hosszú fekete haj, mely arcát fogja közre, ahol kék szerű szempár néz a lelked mélyére. Feje tetején mutációja egyik jele mutatja, hogy már nem annyira ember, mint volt. Két, róka szerű fül és feneke fölötti farok. Ám ezeket általában elrejti, mert túl nagy feltűnést kelt és azt nem szereti. Arcának két féle 3-3 enyhén sötétebb csíkok vannak. Szemei sötétje harcok során kissé megnyúlik, hasonlóvá válik, mint egy macska szeme.

Ruházata változatos, hála annak, hogy sok helyen járt, ám elsősorban olyan, amivel el tudja rejteni magát. Hátán a vaják módjára két kard, amelyek közül az egyik emberek, másik szörnyek ellen van. Mind a kettőn látszik, hogy alaposan gondjukat viselik és gondozzák őket. Fedő ruha alatt található még, egy könnyebb, mozgását nem gátló, a Witcherek közt elterjedt öltözék. Övén megannyi erszény amelyekben pénz vagy fiolák vannak.

Előtörténet

Amikor megszülettem még minden nagyon ma volt. Van ahol új házak nőttek ki a földből, van ahol eltűntek és van ahol egyszerűen csak másik nevet kaptak. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy akkoriban nem az ember volt a legerősebb a fajok között, viszont egyre erősebbek lettek és egyre agresszívabban hódítottak meg mások területeit. Ennek következménye az lett, hogy egyre több és több szörny jött elő a fészkéből és támadott meg mindent, ami elé került. Ugyan próbálkoztak ez ellen tenni, ám közel sem voltak hatékonyak. Nem ismerték eme bestiákat és így nem tudták hatékonyan harcolni ellenük. Sok áldozat révén tudtak legyőzni néha napján párat. Közben persze készültek a feljegyzések, tanulmányok, megfigyelése, ám továbbra is hétköznapi katonák vagy kalandorok harcoltak. Tagadhatatlan, hogy ahogy nőtt a tapasztalat úgy csökkent az áldozatok száma és már kezdett úgy tűnni, mintha lenne esély. Persze nem így volt, mindez csak hiú ábránd volt, puszta remény, amely hamar szerte foszlott. Megjelent az első démoni teremtmény amivel nem tudtak mit kezdeni és amely több tucat harcos életét követelte mire elkergették. Ennek más dolgok hatására két varázsló egy eldugott várba mentek kísérletezni, Kaer Morhen.

Ironikus, hogy elf nyelven a Tenger őrzőjének hívják, holott az már rég nincs. Helyette hegyek és hágók vannak tele fákkal és élettel. Erre a helyre kerültem én is, amikor még nem lehettem idősebb 3 vagy 4 évesnél. Egy viszonylag közeli faluból hoztak, talán 2-3 napig tarthatott az út, nem tudnám megmondani. Viszont ott már nem hiányoztam senkinek, árva voltam, kinek szüleit egy bestia ölte meg. Elmondások alapján anyám holtteste alatt találtak rám azok, kik ebbe az ősi várba hoztak engem. Szomorú, de már nem is emlékszem semmire, sem az arcukra, sem a hangjukra, sem az esetleges illatukra. Semmire. Miért is tenném, túl fiatal voltam akkor ahhoz felfogjam minis történik, hogy hova is kerültem és mi lesz velem. Akkoriban csak egy kiút volt, egy hely, ahol életben maradhattam. Bár ezt néha inkább eldobtam volna olyan fájdalmakat éltem át. Leírni is nehéz lenne, de átélni még annál is nehezebb volt.

Amikor először megláttam a két varázslót, Cosimo Malaspina-t és tanítványát, Alzur-t. Arcuk nem sok érzelmet mutatott irányomban és a többi gyermek felé. Csak a kísérletek jártak a két ember fejében, amikkel valami újat tudnak alkotni a bestiákat ellen. Itt jöttünk mi a képbe, árvák és eladott apró lelkek, akik már senkinek nem kellettek, vagy jó hasznot hoztak valakinek. Rövid idő alatt nem lettünk mások, csak sorszámok egy könyvben és mellettük különféle adatok, jegyzetek. Sokszor nem hallottam mást, csak vékony hangok sikolyait, zokogását anyjuk után. Nem tagadom, én sem voltam különb, hisz gyermek voltam hideg és rideg kőfalak közt. Se egy mosoly, se egy kedves szó nem hangzott el irányunkba, tárgyak felé minek is, főleg, ha napok, hetek múlva úgyis meghalnak. Azt hiszem ezen a téren némileg szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem az elsők közt kerültem sorra.

Amikor egy reggel egy kemény arcú katona rángatott ki az ágyból, ahol nagy nehezen elaludtam, már tudtam, hogy ide többé nem fogok visszatérni, mert senki sem tért vissza. Senki. Így aztán nem láttam értelmét annak, hogy küzdjek, hisz azzal semmit sem értem volna el. Így aztán rövidesen egy teremben találtam magam, tágas volt nagy ablakokkal és rengeteg könyvvel, tekerccsel mindenhol. Nem egy polc volt tele ezen dolgokkal és nem kevés különféle alkimista eszközökkel, fűszerekkel, növényekkel. Természetesen ott volt a két varázsló, akik épp egy főzet fölött beszéltek egymással, egy szót nem értettem belőle, de azt felfogtam, hogy fontos számukra. A katona felrakott egy magas asztalra, majd elhagyta a termet. Nem szóltam, nem mozdultam, csak ültem ott és figyeltem. Végül a tanítvány elém lépett és elkezdett vizsgálni, levetette rongyos ruhámat, megnézte testem minden porcikáját és közben jegyzetelt. Újabb szavak, számok és mondatok a sorszám mellett. Vajon, ha meghalok itt, akkor eltűnők majd a könyvek mélyen, vagy még a puszta lettem is a homályba vész alig pár nap alatt? Valahogy utóbbi esélyesebbnek tűnt, mégis kinek lennék oly fontos, hogy emlékei közt felbukkanjon az arcom.

Mire a vizsgálat befejeződött, addigra teljesen libabőrös lettem a hideg asztalnak hála. Még a szobában lévő kandalló tüze is hidegnek érződött, holott ropogott rendesen. A következő pillanatban viszont Malaspina lépett elem, kezében egy tál furcsa főzet, amit felém nyújtott. Tudtam, hogy meg kell innom, így úgy is tettem. Apró kezeim közé fogtam és számhoz emeltem. Iszonyat rossz íze volt, így az első korty nehezen ment csak le, de végül leküzdöttem. Picit vártam némi elismerést, ám az előttem álló arca semmit nem változott. Csak egy tárgyat, egy számot látott bennem a sok közül, egy gyereket, aki valószínűleg nem éri meg a következő reggelt. Miután visszaadtam a tálat, mellém rakták a ruhámat, így felöltöztem, közben a katona is visszatért és mintha szánalom apró jelet véltem volna látni szemeiben. Úgy nézett rám, mint akiről tudja, hogy halott, csak én magam nem, és ez nem esett jól, mivel még éltem és élni akartam. A férfi oldalra bökött a fejével, hogy kövessem, úgy is tettem. Hosszú folyosókon haladtunk keresztül, sok-sok ajtó mellett menve el, míg végül az egyiknél megállt és kinyitotta. Belépve egy kis szoba fogadott, nem volt szeles, se túl hosszú. Csak egy, kis asztal és szék, illetve két vödör volt benne. Beléptem és az ajtó rám csapódott, majd a zár is a helyére került. Kinéztem a magas ablakon, fel a felhőkre és azon gondolkoztam, hogy látom-e még őket vagy elernyedt és kihűlt testem más viszi ki innét.

Jó pár órán át semmit nem éreztem abból, amit valószínűleg érezném kellett volna. Ám egyszer csak a semmiből iszonyat fájdalmas érzés kerített hatalmába, ami mintha összefacsarná a szívemet. Fájdalom, düh, harag, szomorúság és öröm, mind egyszerre jött, ám nem maradtak soká. Helyüket átvette az érzés amely a csontok mélyéről jött, oly erős, hogy majdnem elájultam és könnyeim folytak, mintha csak öntenék. Oly erős fájdalom, hogy még sikításra se maradt erőm, szám szótlanul nyílt, nyálam fröcskölt, ahogy próbáltam küzdeni. Megváltás lett volna az eszmélet vesztés, de ez nem adatott meg számomra. A kín, mit átéltem folyton felébresztett, így ájulás és éber alapozta között lebegtem fél úton valahol. Tudnátok teljes mértékben elhomályosult, ahogy ezek mellé megjelent az a bőröm alatti égető érzés, mintha belülről égnék. Mintha tűzbe dobtak volna, ám nem kívülről kezd elemészteni a tűz, hanem belülről. Egyre erősebben és egyre jobban, míg nem marad belőled semmi. Végül mégis megszánt valami és megnyugtató sötétség lett úrrá rajtam. Nem fájt már semmi, nem ért láng és nem jött hang. Csak a sötétség és nyugalom.

Este arra ébredtem föl, a földön, agyam mellett, hogy a katona ledobja a kulcsot és elrohant. Erőtlennek éreztem magam, mindenem sajgott, szemeim is nehezen tudtam nyitva tartani. Ájulás és ébren lét között lebegtem ismét. Ám ekkor megjelent a két varázsló, kiknek száján kis mosoly játszott. A tanítvány mellém lépett és felemelt, óvatosan, mintha egy törékeny műtárgy lennék és visszavitt oda, ahol azt a szörnyű főzetet ittam. Lefektetett az asztalra és heves jegyzetelésbe kezdett. Közben mestere egy újabb tálat hozott és tarkóm alá nyúlva felültetett, majd megitatott velem valamit. Pár pillanat múlva visszatért a sötétség. Mire felébredtem egy ismeretlen szobában találtam magam egy egészen kényelmes ágyban, betakarva. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem és, hogy miért vagyok itt. Meghaltam volna, vagy ez a sötétség játéka velem mielőtt meghalok fájdalmak közepette. Körbe nézve egy meglehetősen tiszta és sokkalta tágasabb szobában vagyok, ahol egy nagy asztalnál ül Malaspina, aki hevesen jegyzetelt. Próbáltam nem zörögni, nehogy megzavarjam őt, de apró testem így is neszt adott ki, megkordult a gyomrom. A férfi megfordu és mintha kacagott volna, sosem láttam eddig, hogy így tenne. Majd intett a mellette lévő székre, felkeltem és leültem oda, elem tolt egy tál ételt és egy kupa vizet. Úgy értem, mintha most ennék életemben először, semmit nem hagytam. Ezután intett, hogy kövessem.

Testem külső változásaira nem sokkal később derült fény, számomra legalábbis. Miután egy tükör elé állítottak és megláttam a két fület a fejem tetején, illetve a farkat a hátam mögött. Csak álltam és néztem magam, nem hittem el azt a két láttam. Vajon ember vagyok még, vagy valami torz teremtmény, sírtam volna, ám nem jött az érzés, nem jött semmilyen érzés, érzelem. Ez meglepett, nagyon meglepett. Úgy tűnik, hogy minden nemű érzelem kihalt belőlem, ami egy embert, emberré teszi. Így hát csak álltam ott és néztem, nem értve a dolgot. Viszont nem sokáig tettem ezt, mert vizsgálatok sora következett, amikből az derült ki, hogy valamilyen mutáción mentem keresztül, aminek hatására a testem külső változásokon jelentek meg. Ezek mellé az ezen korú gyerekekhez képest javultak a fizikai adottságaim és a reflexeim egyaránt. Úgy beszéltek rólam, mint sikerről, ami eredmény, de még van mit csiszolni. Ezek után jött az órák hosszú sora, a katona harcolni tanított, míg a két varázsló az alapvető tudományokra és a szörnyekről megszerzett tudásra. Így telt nagyon sok esztendő.

Utánam valamiért nem sok hozzám hasonló eredmény született és ők sem éltek soká. Nem tudtak rájönni ennek az okára, pedig nem kevés mintát vettek tőlem. Viszont ezek mellett a formula tökéletesebb lett minden egyes kísérlet után és rövidesen megszületett az első Witcher. Az a mutáns, amit akartak. Egy olyan ember, aki könnyedén fel tudta venni a harcot a szörnyekkel és bestiákkal. Figyeltem, ahogy egyre több gyerek esik át ezen a folyamaton és azt, hogy miképp fejlődnek és nőnek. Közben, én valami oknál fogva megragadtam a húszas éveim közepén, nem lettem se magasabb, se öregebb. Ennek hála csak nőtt a kérdések, amik a Pista lények felé irányultak. Ez mellett viszont én lettem a tökéletes harci oktató a kis vajákok számára, hisz hozzájuk hasonló vagyok. Nehezebben fáradok, erőm megvan, akárcsak a reflexeim és sebeim is lényegesen gyorsabban gyógyulnak. Mire észbe kaptam, már nem volt mit tanítanom és a Witcherek elindultak, hogy a világot járják szörnyekre vadászva.

Végül én is úgy döntöttem, hogy itt hagyom a múltam és útnak indulok. A két varázsló úgyis azzal volt elfoglalva, hogy miképp tökéletesítsék azt, amit alkottak. Így hát semmi és senki nem alfa utamat, összepakoltam és megindultam a nagy világ felé, ki tudja hová. Ám rövid időn belül sikerült belekerülnöm III. Radovid és Kovir közti háborúba, az utóbbi oldalán. Nem csata alatt mutattam meg, hogy mire is vagyok képes. Mire az egész bonyodalom véget ért és új királyság alakult, eltűntem. Nem szándékoztam maradni és további harcokba folyni, inkább tettem azt amire teremtettek. Szörnyeket vadászni és bestiákat ölni, egyikből sem volt kevés, hisz habár a Witcherek már elterjedtek és különféle iskolákat alapítottak, ezen teremtményekből rengeteg volt. Mire észbe kaptam, hosszú évek múltak el és térképen megjelentek újabb királyságok és újabb királyok. Nem töltöttem sok időt egy helyen, mielőtt még gyanússá válnék, hogy semmit nem változók. Továbbra sem öregedtem, mindössze pár heggel lett több a testemen, amik hosszú évek folytán lassan eltűnnek.

Néha napján visszanéztem a régi várba, ahol új énem született és távolból figyeltem az Witcherek új generációját. Sose mentem közelebb, sosem kerestem velük a kapcsolatot, annak ellenére, hogy hosszú évek után újra megtanultam érezni. Még mindig messze vagyok egy normális embertől, de némi érzelem már van bennem. Ám kapcsolataim másokkal? Olyanok nincsenek, mivel nem láttam szükségét, hogy múló dolgokhoz ragaszkodjak, miközben én egy lépést nem sem mozdulok. Mi értelme lenne ezzel kínozni magam és így okozni fájdalmat? Ezért inkább nem is foglalkoztam ilyen dolgokkal, helyette jártam a világot. Egyik ország a másik után, királyságok, birodalmak, hercegségek, köztársaságok. Megannyi kultúra és mennyi különbség közöttük. Sok ellentét és egyre több tapasztalat, amit ezen utak alatt szedtem össze. Emberi gyarlóság, kapzsiság, amikkel találkoztam, rendkívül jó balladák alapjai lennének, ha nem az lennék aki. Egy se nem ember, se nem vaják. Valaki aki egyik sem és valahol mindkettő, valaki aki keresi a helyét ebben a világban.