1267 Szeptember

– Tehát uraim! – A nilfgaardi olyan nevekkel illette őket, amiktől Iorveth arca összerándult. Lenéző grimaszt rajzolt a tündére, mert a dh'oine akkor is csak egy patkány, ha magasztos nevekkel illeti őket. A feketék pedig ezt pontosan tudták, s még rá is játszottak. Riordain észrevétlen csúsztatta a kezét a hátára. Letörölte az arckifejezését. – Ezen a vonalon kell tevékenykedniük. Kémeink szerint egy nagyobb sereg vág majd keresztül a Pontaron, méghozzá épp itt. – A páncélos őrmester egy hídra bökött a térképen valahol Flotsam és Hagge között. Aedirni területre kell menniük, hogy megtizedeljenek egy Kaedweni sereget. Csodás kilátásnak örvendtek, hiszen Mahakam állt a hátuk mögött, ami köztudottan Temeria határvonala. A hátrálást pedig, hogy út közben szaggassák ízekre a csapatokat, Rívia közelsége akadályozza.
– Minden tisztelettel, őrmester – Riordain előrébb lépett. – nem volna bölcsebb elengedni a sereget a Jarugáig és ott megfogni őket?
– A császár nem szeretné leengedni ezt a sereget a Jarugáig. Meve királynő talán csapatokat állít melléjük.
– Talán? – Iorveth pontosan tudta, hogy mire megy ki a játék. Azt akarta, hogy az őrmester kimondja, nem tudják, mekkorára duzzadhat az a csapat, ha elengedik Ríviáig. Lehet, akkorává növekszik, hogy Nilfgaard ott állomásozó hadereje kevés lesz ellene.
– Meve királynő bizalmasai közé kémet csempészni nehezebb, mint Beauclair-ben sörhöz jutni. Nem tudjuk, hogy mit tervez a Fehér Királynő. – Ezzel az öt Scoia'tael vezető megtudta, amit meg kellett tudniuk. Iorveth úgy gondolta, igazából távozhatnának is. – Csakhogy. – Folytatta az őrmester. – Nem tartunk az erejüktől. A császári haderő van akkora, hogy Kaedwen, Aedirn és Rívia összevont haderejét felfogja. A maguk dolga nem a sereg elpusztítása.
– Hanem? Beszéljen érthetően, dh’oine. – Iorvethen úrrá lett a kíváncsiság, ami ritkaságnak számított az ő esetében.
– Több kisebb csapat érkezik keresztül Mahakam mellett. – Fel sem vette a megnevezést. – A ti dolgotok azoknak a csapatoknak a megritkítása lesz. Ha eléggé rátermettnek érzitek magatokat, mindet megölitek. Nekünk mindegy. A lényeg, hogy annyival végezzetek, amennyivel csak tudtok. – Az őrmester épp azzal szúrt a bordáik közé, hogy a magázódásról, s a hangzatos nevezékekről hirtelen tegezésbe váltott. Mindannyian értették, hogy innentől gyereknek nézte őket. Riordain összefonta a karjait a mellkasa előtt és Iorvethre pillantott.
– Hány főről beszélünk csapatonként?
– Nagyjából ötven.

A Scoia'tael két vezére a fák között ült egy sziklán, egymásnak vetett háttal. 
– Húszan ötven ellen. Nem fényes kilátás. – Riordain egy üveget nyújtott át a tetovált tündének.
– Elegen leszünk rá. – Iorveth kortyolt, bár rettenetesen utálta a vodkát. De igyekezett udvariasnak mutatni magát.
– Te hallottad, amit mondtam? Húsz fő az ötven ellen. Ha jó ütemben érünk oda, akkor lesz egy napunk felkészülni.
– Elég idő, ha tudod, mit csinálsz. Márpedig én ismerem a Mahakam lábát. Megöljük mindet. – Visszanyújtotta az üveget.
– Néha nem tudom eldönteni, hogy grandiózus vagy, vagy pedig eszelős. – Riordain kortyolt egy hatalmasat.
– Anyám az utóbbit állította. – A másik tünde felkacagott.
– Hát legyen. Mi a terved?
– Csapdát állítunk a dh'oineoknak. Tizenkét harcosom áll majd készenlétben, hogy lenyilazza a mocskokat. Csak azt kell megtudnunk, hol állnak majd az íjászaik. Mit tudnak a fiaid egy nap alatt megépíteni? – Iorveth újra kézhez kapta az üveget, majd maga is nagyot húzott a tartalmából.

Hosszú sorban kígyóztak egymás után, ahogy a hegy lábánál átvágtak. Ezek a katonák nem zajongtak, nem daloltak, csak céltudatosan haladtak a céljuk felé. Hószín és fekete szövet fedte a súlyos fémvérteket. Mindannyian a fehér rózsa jele alatt szolgáltak, s ahogy keresztülvágtak az erdei ösvényen, egyikük sem vált meg szeretett sisakjától. Pontosan tudták, hogy észak minden erdejét Scoia'tael, vagy rosszabb lakja. Ha rajtuk múlt volna, a lovakat addig hajtják, míg ki nem érnek az erdőből. De a rakomány, amit a csapatoktól körbefonva húztak a formáció közepén, nem mozoghatott túlságosan. A szekereken hurcolt súlyos hordók nem rázkódhattak. Kötelekkel rögzítették több helyen, súlyos vasakkal láncolták a kordé deszkáihoz. Ha az felborul, vagy lángra kap… Tallies, az elöl lovagló, kopasz vezér bele sem mert gondolni, mi lenne, ha ez megtörténne. Mindannyiszor elképzelte, ahogy bevetik a feketék ellen. De azt nem merte az elméjébe ereszteni, hogy nézne ki, ha közöttük történne vele bármi baj. Szerencséjükre, nem is kellett. Egyszerű banditákon kívül más nem állta útjukat, s azok is csak arra a pár suhintásra, míg éltek. Hamarosan pedig Ríviába érnek, ahol már várja őket egy másik osztag, aki átveszi tőlük az Örök Tűz ezen borzalmas művét.
– Parancsnok. – Tallies oldalra pillantott. A jobbjához Druth léptetett. Vörös haja még most is kilógott a sisak alól. A fél-Skelligei jómadár tartott pár hagyományt a szigetvilágról, de gyerekkora óta a templom alázatos szolgája. Talán épp a származása tette azzá a csodafegyverré Tallies kezében, amivel képes keresztülvágni megannyi ellenségen, mielőtt bármi máshoz kellene nyúlnia.
– Mit hoztál nekem Druth? Mit láttak a felderítők? – Tallies lényegre törő ember volt, s kifejezetten gyűlölte a ködösítést. A félskellig ezért is élvezett előnyt, mikor az előléptetéseket intézte. Halálos őszinteséggel és becsülettel viseltetett minden iránt.
– Mozgást láttak az erdőben. Emberalakokat, de gyorsabbak, ügyesen mozognak a fák között.
– Csak idő kérdése volt, míg valaki ránk bukkan. – A parancsnok mélyet sóhajtott. – Rendben. Vidd körbe a parancsom. A lovasok jöjjenek előre, az íjászok pedig fonják körbe a karavánt. A lándzsások a hátvédek. Scoia… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert hangos visítás szakította félbe. Valahonnan hátulról fegyvercsörgés zaját fújta a szél. Mire odafordultak, a helyzet rosszul állt. – Vágjátok el a torkukat! – A fegyveresek között nekkerek ugráltak. Tépve, szaggatva, harapva mindent, amit elértek, s csak a nehéz páncél óvta meg az embereit attól, hogy azonnal áldozatokká váljanak a kis bestiák karmai között.
– Honnan? – Druth hangjában nem volt félelem, csakis harag. A lovasok java a hátasát igyekezett megnyugtatni.
Nyílvessző szállt keresztül közöttük, s egy lovas torkában landolt. Majd egy újabb, ami az egyik lándzsás szemében találta meg végső nyughelyét.
– Scoia'tael! Alakzatba, emberek! – Tallies hangja végighömpölygött a harcosokon, s hirtelen mindenki megtalálta a pajzsát. Druth azonban a fákat pásztázta, követve a nyílzápor útját.
– Parancsnok, ott bújkálnak a rohadékok! – A lombok közé mutatott, s a vezér újra utasításra nyitotta a száját.
– Ott, a lombok között! Etain! Oda lőjjetek! – Az íjászok célra tartottak, ám mire a vesszőket elengedhették volna, a tündék futásnak eredtek. Egy szerencsétlent tudtak csupán lekapni, aki ernyedt testtel zúgott alá a porba. – Utánuk! – Tallies kirántotta a kardját. – Druth, szedd össze a maradékot és védjétek ezt a pozíciót az életetek árán is. – A lánghajú harcos bólintott, majd leugrott a lováról, s a pajzsát minden irányba feltartva összegyűjtötte az embereket a rakomány körül.
Tallies húsz harcost parancsolt maga mellé. Többségében gyalogosan rohantak a lovasok után a fák közé. Nem mozogtak otthonos terepen, ez meglátszott rajtuk, viszont a vezetőjük pontosan tudta, hogy náluk a többség ereje, s a tünde csőcselék elvesztette a meglepetés előnyét. Könnyedén megfordíthatták ezt a csatát. A Scoia'tael csak pillanatokra állt meg a menekülésben, hogy egy-egy lövést eresszenek az üldözőik közé, de szerencsére a pajzsaik felfogtak mindent, ami szemből érkezett. Egyenes út vezette mindannyiukat, mert a hegy lábánál az út két magas sziklatömb közé vitte a csapatot. Csak maguk elé kellett tartaniuk a pajzsot, hogy a tündék ne találhassák el őket.
Aztán Tallies érezte, ahogy a lova kifordul alóla. Hallotta, ahogy fájdalmasan felnyerít, s ahogy zuhant, végre a pajzs is kikerült a szeme elől, hogy még utoljára megpillanthassa a szöges vermet, amely egész eddig előttük terpeszkedett. Fájdalom hasított a karjába, majd a mellkasán át a hátába. Ahogy a fa átszakította a fémet, megtalálva minden rést, ahova beférkőzhetett, érezte, amint megtelik a tüdeje a saját vérével. Sikolyokat hallott, majd egyetlen reccsenést, ahogy a fejére zuhanó katonái maguk is a halálba zuhannak. A katonák felüvöltöttek, s csak azok, akik hátul maradtak kaptak elég időt, hogy megálljanak. A halálverem, mely elzárta az útjukat, vért és belsőségeket fordított ki az emberekből. Ahogy a még élő, de szenvedő katonák megpróbáltak kimászni belőle, csak egyre mélyebbre ásták egymást. Akik kint maradtak, nem kaptak sok időt, hogy futásnak eredjenek. A mély árok szélén állva, a sziklafallal körbevéve, vérfagyasztóan hatott a dübörgés a hátuk mögül, majd a megállíthatatlanul feléjük guruló jókora farönk.
A lovagoknak esélyük sem volt. Aki futni próbált, a veremben végezte. A többieket a farönk temette maga alá, míg be nem ékelődött a sziklák közé. Huszonegy ember lelte halálát a Riordain által Iorveth húsdarálójának keresztelt förmedvényben. Persze beleegyezett, s az ő fiai építették meg azt a borzalmat, de így, hogy a tünde látta, mire képes, elfogta a rémület. Nem pusztán a halál ilyen szintű brutalitásától. Ezeknek az embereknek egy része ugyanis még élt. A tudat, hogy a végzet karmaiban fekszel, s nem vagy képes kimászni onnan, végigfuttatta a borzongás fagyos ujjait Riordainen.

Druth csak az üvöltést és a robajlást hallotta azzal a huszonnégy jó emberével, akik a szekér őrzésére maradtak a helyükön. Kivont karddal várták a támadókat, mert a legtöbben, köztük a félskellig is tudta, hogy a parancsnok csapatát elvesztették. Az átkozott Scoia'tael csapdába csalta őket, s most rajtuk állt, vagy bukott a feladat sikeressége. Aztán csend borult köréjük. A halál közelsége tapinthatóvá vált. Druth csak abban reménykedett, hogy a tündéké, s nem az övék.
Aztán a fákon egyetlen aen seidhe jelent meg. Hosszú, fekete hajjal, de az emberekre jellemző ruházatban. A testét bőrpáncél fedte, a kezében pedig íjat látott.
– Lőjétek le! – Druth hangja ostorként csapott végig a katonáin, ám mire azok feleszméltek, a nyílvessző útnak indult a levegőben. Druth hátra fordult, de már csak a fénycsóvát látta, ahogy a lángoló fej végigsiklik közöttük, majd belefúrja magát a hordók egyikébe.
Hatalmas robaj rázta meg az erdőt, s a hegy lábáról visszhangzott a robbanás semmivel össze nem téveszthető hangja.

– Hogy mit? – Toruviel arcára a rémület költözött, Isengrim azonban csak mosolygott. Riordaint még így egy hónappal az eset után is felkavarta az élmény. A Vrihedd vezetői a tűz körül helyezkedtek el.
– Megérdemelték a dh'oineok. A fehér rózsa jelét viselték. Az átkozott Fehér Rózsa rendje, vagy hogy hívják magukat. – Iorveth hangjából sütött a gyűlölet.
– Tetszik az észjárásod, Iorveth. Kegyetlen, de hatékony. – Isengrim Faoiltiarna úgy vigyorgott a tetovált nyakú tündére, mintha épp azon gondolkodna, kitüntesse, vagy zárja ketrecbe. Persze mindketten tudták, hogy a Vas Farkas éppen ezért ápolt jó barátságot Iorvethtel. Mindketten szadista, kegyelmet nem ismerő, de hatékony vezetők voltak. Ha kell, akármelyikük a Scoia'tael ügyének adná az életét. Bizonyos értelemben meg is tették. Toruviel és Riordain azonban éppen ezért tartottak tőlük, ahogy a többi vezető is. Még a Vrihedden belül is kivételesen beteges elhatározottsággal követték az eszmét. Ez pedig óvatosságra intette azokat is, akik az ő oldalukon álltak.


1268 Május

Amikor bevetették magukat az erdőbe, Iorveth úgy érezte, hazatér. Túl sokat töltött ezek közt a fák között. Túl sokáig tartották Mahakam lábánál a frontot. Az bosszantotta leginkább, hogy mennyire ismerte a terepet. Rettenetesen az idegeire ment, mert úgy érezte, mindenhonnan veszély les rá. De ide kellett jönnie. Muszáj volt ezekben az erdőkben találkozniuk. Nem maradt más a tündéknek. Az aen seidhe-ek nem voltak szívesen látott vendégek egyik emberlakta városban sem. Mahakam viszont messze állt mindentől, amire az emberek hajlandóak voltak kardot rántani. A hegyek és a törp bányák technikailag elfoglalhatatlanok voltak. Ezt mindenki belátta. Ezért is volt a legjobb hely a Scoia'tael számára a háborúban, és ezért jó most is.
Temeria szukafattya királya, vagy a Lyria és Rívia Fehér Ribanca sosem merészkedett volna a sziklák közé. Ha megteszik, a törpök egyszerűen elárasztják a bányákat és tovább állnak. Márpedig a fém javát ezek adták észak minden népének. Mahakam nem ért meg egy ostromot. Ha a törpök elhagyják, a dh'oineok nem csupán a munkaerőt, de a nyersanyagot is elvesztik. Az átkozott törpök ezt ki is használták. Barbárok voltak és kiállhatatlanok, viszont még a vak aen seidhe is látta, hogy okosak. Roppantul okosak.
Az ő eszük pedig kapóra jött a Scoia'taelnek, mint mindig. Ezért is engedték a tündék a kommandóba kis növésű testvéreiket. Kegyetlen, szívós harcosok és ügyes stratégák. Még ha hangosak is. A hegy lábánál pedig nem bolygatták őket, az emberek pedig nem jártak erre. Iorveth gyűlölte, hogy ez a hely volt a legalkalmasabb a találkozóra.
– Eigean evelienn deireadh. – A bokrok közül ismerős hang szólalt. A félszemű felemelkedett a sziklatömbről.
– Que'n esse. – A sötétből alakok léptek elő. Először ketten, majd tucatnyian. – Ciaran aep Easnillen.
– Iorveth. Vezérem. Mindenkit elhoztam, akik Ríviában megmaradtak. Ötven másik csatlakozik hozzánk Aedirn határánál.
– Nem csalódtam benned, Ciaran. Örülök, hogy újra látlak. – Kezet nyújtott a régi harcostársának. Ciaran még a háború alatt csatlakozott hozzá, s Iorveth soha nem találkozott nála lojálisabb aen seidhe-el. A fiú, – mert bár egy idősnek tűntek, Ciaran messze elmaradt mögötte korban, – megszorította a parancsnok alkarját.
– Megtettem mindent, ami tőlem telt. Bár sokan vesztek… – A tetovált nyakú csendre intette, de barátilag csupán. A másik nem kérdezett a sebre, csak kósza pillantásokkal konstatálta a meglétét. Ismerte a hagyományokat. Egy aen seidhe nem mutogatja a hegeket, mert mementói a vereségeinek. A Scoia'tael pontosan tudta, mit jelent legyőzöttnek lenni, ezért nem kérdezte. Így volt helyes.
– Tudom. Azzal kell boldogulnunk, amink van. Tucatnyi újonc várja az új kommandókat.
– Te képezted őket. Nem lesz bajuk. – A tetovált nyakú bólintott, majd intett a Ciaran mögül előlépőknek. Azok osonva bár, de szélsebesen indultak a hegy lábával párhuzamosan.
– Tudd, hogy a Scoia'taelt többé senki nem használja. Mostantól egy célért küzdünk kizárólag.
– A régi ügyért?
– Nem. A tündék szabadságát elértük. Minden aen seidhe, aki csatlakozik a Scoia'taelhez, szabad. Jól jegyezd meg. Sem Dol Blathanna, sem Nilfgaard. Senkit nem szolgál többé a Scoia'tael, csakis a szabad tündéket.
– Magunkat. – Ciaran bólintott.
– Egyelőre a túlélés a legfontosabb. Összegyűjtünk mindenkit a Mahakamnak ezen az oldalán. Mindenkit, aki szabad akar lenni.
– És utána? Mi lesz, mikor minden szabad aen seidhe velünk van? – Iorveth elfordította a tekintetét. A Holdra pillantott, ahogy előtűnik a lombok között.
– Várunk. Várunk az új célra. Arra, amiben hihetünk. Arra, aki ezt összefogja.
– Mi benned hiszünk, Iorveth. – Ciaran hangjában tisztelet csendült, de a félszemű fagyos tekintettel fogadta csupán.
– Én csupán megmutatom az utat a szabadság felé. De célt nem adhatok a Scoia'taelnek. Megmutatjuk a világnak, milyen az aen seidhe, akin nem lehet uralkodni, de én nem tudlak elvezetni egy célhoz, melyről én sem tudom, hol található. – A fiatalabb tünde lehajtotta a fejét, majd ismét a vezérre pillantott.
– Te hiszel abban, hogy eljön, aki célt ad a Scoia'taelnek. Én pedig hiszek benned. Ez már most több, mint amiről valaha álmodhattunk. A kommandó követni fog. A Vrihedd még emlékszik azokra a napokra, amelyeket ezekben az erdőkben töltöttünk. Még tudják, mit jelent a kötelesség és a hűség. Hát hűek leszünk hozzád, míg eljön, akinek leteszed az esküt magad is. Addig is szabadok leszünk és saját akaratunkból tartunk veled.
– Te vagy a leghűségesebb aen seidhe, akit valaha ismertem, Ciaran. – Megveregette a fiatal tünde vállát.
Hamarosan tíz kommandó indult északnak, a Pontar völgye felé. Aedirn erdein átvágva fosztogattak mindent, ami túl közel merészkedett. Nem adtak le figyelmeztető lövést. A driádok Brokilon erdejében már a háború alatt sem űzték el a dh'oinet. Egyszerűen megölték. Ha pedig az erdei asszonyoknak bevált ez a taktika, hát a Scoia'taelnek is megfelelt. Mégsem időztek sokáig egy helyben. Iorveth kikötötte, hogy minden kommandó addig maradjon csak egy helyben, míg pihennek és feltöltik a készleteiket. Ezek után haladéktalanul keljenek útra. Pontosan tudta, hogy nincsenek elegen ahhoz, hogy Aedirn haderejének ellenálljanak. Az óvatosság győzött a büszkeség felett. Mindannyian úgy érezték, nem az ő erdeik ezek. Rég kiűzték a fák közül a tündéket, s ők nem vágytak vissza halott emlékeikbe. Az aen seidhe büszke volt bár, de a Scoia'tael tudta, hogy el kell engednie a múltat. Megőrizheti az emlékeiben, hogy tudja, miért harcol, de tíz körömmel kapaszkodni bele nem szabad.
Vergen alatt aztán a kommandók a hegyekbe vetették magukat, s ismét a Mahakam lába felé kanyarodtak, de a Pontar mentén. Aedirn és Kaedwen határfalvaiban pedig szárnyra kélt a hír, hogy a Mókusok újra felbukkantak. Talán el sem tűntek igazán, de mostanra a folyó melletti erdőkbe életveszély belépni. Az aen seidhe, akik itt vertek tanyát a háború után, két dolgot tehettek. A fiatalok felkeresték a szabad tündéket, s azok tárt karokkal fogadtak mindenkit, aki úgy érezte, elege volt az elnyomásból. Mindenki más a falvakban maradt s rettegett. Félelem költözött a szívükbe, hogy a szomszédaik vasvillát ragadnak ellenük, pusztán a Scoia'tael közelsége miatt. Iorvethet azonban ez nem hatotta meg. Semmi nem hatotta meg, ha őszinte akart lenni magával. Minden aen seidhe megkapta az esélyt, hogy csatlakozzon hozzájuk. Aki nem élt a lehetőséggel, azt a dh'oineok kegyelmére bízták.
Iorveth nem csalódott Ciaranban. A tünde már csak lojalitásával is kivívta, hogy a félszemű a jobbkezévé tegye, ám sokkal többet tett, mint azt a vezér várta.
– Hogy érted, hogy megtaláltad?
– Úgy értem, hogy itt van. Hagge mellett állomásozik.
– A fehér rózsa jelét viseli? – Iorveth agyában lángra lobbant valami.
– Már nem. De ő az, semmi kétség. A Fehér Rózsa rendje felbomlott. A háború végén a dh'oineok megszüntették, és a helyébe újat emeltek. Ezek ingyen végzik a vatt'ghern munkát, jól felszereltek és szervezettek. Az égő rózsát viselik a zászlójukon. A Lángoló Rózsa rendjének nevezik magukat. – Ciaran tudta, mi történt a vezérével. Megkérdezte egy éjjel, mikor Iorveth leoldotta a Toruvieltől kapott kendőt az arcáról. Illendővé tette, hogy érdeklődjenek, s a fiatal tündében nyomot hagyott a történet. Nem kereste, mégis megtalálta azt, aki elcsúfította Iorveth arcát. És ezekben a pillanatokban, ahogy a tudtára adta a fejleményeket, a félszemű mimikájába olyan grimasz költözött, melyet azóta nem látott, hogy a Vrihedd alatt vele szolgált. Vért kívánt. Dh'oine vérét.
– Szedj össze ötöt a legjobb harcosaidból és mondd nekik, hogy holnap napnyugtára álljanak készen. Hagge felé indulunk. A kommandó többi része itt marad és megvárja, míg visszatérünk.
– Máris. – Ciaran útnak eredt. A régi tünde romok, melyekbe visszahúzódtak éjszakára, a holdfényben megszépültek. A Nap elvette a régi csillogásukat, ám a szobrok, a boltívek így éjjel megpróbálták visszanyerni pompájukat. Iorveth szeretett ide járni, s most az örömhír hallatán úgy látta, az ősei rámosolyogtak. Egy régi adósságot törleszthetett. Az egyetlent, mely a múlthoz kötötte. Más semmi nem maradt vissza a háborúból. Ha ezt elvágja, a figyelmének minden rejtett tartalékát a jelennek és a Scoia'tael jövőjének szentelhette. Tudta jól, hogy Toruviel ugyanígy tesz Temeriában. Iorveth büszke volt rá. Abból a haragos kölyökből igazi vezetővé érett. Nem gondolta soha, hogy ismét láthatja, azt pedig főleg nem, hogy épp a kivégzés elől mentik majd meg. De megtették, amiért nem lehetett eléggé hálás.
Elővette a furulyát, s kiült az erkélyre, mely a szikla felett lógott. Egy torony körül szálltak meg, mely egy dombtetőn emelkedett a magasba. Valójában terasz lehetett, amit Iorveth ülőhelyének választott. Régi tünde építmény. Az aen seidhe ilyen helyeken ráeszmélt, micsoda történelem veszett oda a dh'oineok miatt. Már csak romok mutatják azokat a korokat, s Oxenfurti bölcsek elmélkednek arról, mi történt. Olyanok, akik soha nem jártak csatatéren, nem beszéltek tündével és vágyat sem éreztek arra, hogy pótolják mindezt. Iorveth gyomra felfordult, ha csak rájuk gondolt. Öntelt bohócok, akik nem a múltra kíváncsiak, hanem a saját fantáziálgatásukra a hajdan letűnt éra nagyságáról. Bolondok mind egy szálig. A félszemű rengeteg tudományt elismert, de a történelem nem tartozott ezek közé. Azok, akik űzték, csupán okoskodó majomemberek voltak, semmi többek. Mégis azt híresztelték, micsoda összefüggésekre eszméltek a romokat vizsgálva. Mennyit megtudhattak az aen seidhe-ek kultúrájáról.
Szánalmasnak érezte, hogy egyedül ezek a szukafattyak foglalkoztak a tündékkel, s talán ők védték a leghangosabban a másfajúak jogait a dh'oineok közt. Persze sosem cselekedtek. Szájhősök voltak, akik éppúgy lenézték a Scoia'taelt, mint bármelyik ríviai paraszt. Az emberek csakis a csatatéren, a háborúban tanúsítottak feléjük némi tiszteletet. Talán a legnagyobb lépés, amit az aen seidhe-ek felé tettek, épp azok az osztagok voltak, melyek a Mókusok saját eszközeit alkalmazták a vadászatra. Furcsán hízelgőnek találták, hogy a Scoia'tael módszereivel igyekeztek levadászni a tündéket. Ugyanakkor felkorbácsolta a haragot, mert átvették a harcmodort, de semmit nem láttak az eszméből. Üres formaságokként kezelték azt, ami az ő túlélésük záloga volt. Nem azért lapultak a bokrokban és nyilaztak a távolból, hogy hatékonyabban öljenek. Semmi köze nem volt a gyilkoláshoz a csapdák felállításának és a rajtaütéseknek. A Mókusoknak nem volt más lehetőségük. Kevesen voltak, hogy meg merjék kockáztatni a frontális ütközeteket. A gerilla harcmodor volt az egyetlen kiút a halálból, mert a dh'oine bármit is mond, mindig tisztességtelen. Sosem mondanak igazat és a szívük csak akkor nemesül meg, ha az életüket kell védeniük.
Csakis a pusztítás és a hatalomszerzés érdekli őket, s Iorveth pontosan tudta, hova tart a szenvedélyük. Előbb vagy utóbb kiirtanak minden aen seidhe-et, az összes törpöt, gnómot és félszerzetet. Aztán egymás torkának esnek, míg mindannyian ki nem pusztulnak. Egyszerűen nem ismertek más utat. Ha két nemes véleménye eltért, hát párbajra hívták egymást. Ha az egyik paraszt éhes volt, agyonverte a szomszédját és ellopta a javait. Vagy rosszabb. Hiába ellenkeztek, mindannyiuk lelkében csírát vetett a gyilkolás és az árulás. Ithlinne Aegli aep Aevenien próféciája megérkezett közéjük, s észre sem vették. A fehér fagy és a fehér fény ott lakozott mindegyikük lelkében. A mag, mely nem kihajt, hanem lángra lobban, minden csecsemőben ott élt, de az emberek úgy gondolták, ez az ellenség kívülről érkezik majd. A viharlovasok, a Zord vadászat, mind csupán bűnbakok voltak, hogy ne kelljen a saját lelkükbe nézniük a megoldásért.
A félszemű a szájához emelte a furulyát és dallamot kezdett játszani. Olyat, melyet már régóta nem. A Scoia'tael a domboldalban állította fel sátrait, így a hangjegyek végighömpölyögtek a táboron. A szél messzire vitte a zenét, mely a régi korok üdvösségének szólt. Iorveth fejében olyan dallam vert tanyát, amit a Mókusok rég hallottak. Talán volt köztük, aki soha. Mégis mindenki szívében ugyanazt ébresztette. Toruviel tanította neki, aki Filavandreltől leste el. Egy régi aen seidhe bárd dala volt, mely még abból az időből maradt rájuk, mikor a romok helyén épületek álltak. Rejtélyekkel teli, mégis nyugtató az elmének. Egy érzés, mely a Scoia'tael előtt régóta elfeledettnek rémlett.
Ahogy lassan elkezdte a dallamot, a domboldalról halk ének hangját vitte tovább a szél. Mások dobokkal kísérték a vezért. Egy lant hangja keveredett a furulyaszó mellé, majd hamarosan az egész elhalt. A régi bárd épp azt a nevet adta a dalnak, melyként most érezték magukat. Valamit, aminek ritkán gondolhatták magukat teljesen. Amit mindig beárnyékolt valami.
Úgy nevezte: Aen Seidhe.


1237 Augusztus

Iorveth tíz esztendős korában ölt először. Ezt mindenki tudta róla, s a fiatal tündének megvolt a képessége, hogy ennek az árnyékában töltse a mindennapjait. Hajlamos volt elfelejtkezni a saját koráról, s ez olykor messzemenően arrogánsnak mutatta még az aen seidhe-ek között is. Nem bánta, hogy így alakult, de felismerte a tényt, hogy mások nem igazán közelítik meg, ha csak nem muszáj. Mindenki tartott tőle két lépés távolságot. Ezért több időt töltött a gyakorlással, vagy a saját gondolataival, mint azt sokan egészségesnek ítélték volna.
– Ceádmil, Iorveth. – Ismerte a hangot. Ismerte a nőt, akihez tartozott, s azt is pontosan tudta, hogy amennyiben szigorúan nézi, ő volt az egyetlen barátja a szó klasszikus értelmében. Leengedte a kardjait.
– Ceádmil, sor'ca. – Kis testvérének hívta, mert tíz esztendő húzódott kettejük közt. Hátrafordult, s elvigyorodott. – Persze. – A lánynak fel sem kellett tennie a kérdést. Iorvethnek elegendő volt rápillantania a kardokra, mely az aen seidhe kezében pihent. Gyakorolni szeretett volna vele. Mindketten tudták, hogy két okból hódolt ennek a hobbinak. Az első és nyilvánvaló, hogy épp a fegyverek társaságában töltött mérhetetlen idő miatt, nála alkalmasabb személy nem akadt a kommandó tagjai között. Másfelől tudta jól, hogy Toruviel halálosan szerelmes belé, ezért minden alkalmat megragad, hogy a közelébe kerüljön.
Felálltak egymással szemben, s ahogy végigpillantott a lányon, be kellett látnia, hogy számára sem kellemetlen látvány, de nem táplál felé érzelmeket. Nem ellene szólt. Iorveth senki felé nem volt képes ilyesmire. Előre lépett, s a bal kezével szúrt, majd a jobbal vágott. A lány könnyedén hátralépett és hárította a második csapást, mielőtt újra előre ugrott volna, hogy kartávon belül kerüljön a fiúhoz, s a markolattal szegycsonton vágja. Iorveth azonban ismerte a cselt, s tudta, hogyan védekezzen ellene. Oldalra lépett, s könnyed mozdulattal tarkón legyintette a lányt. Toruviel tudta, ez mit jelent. Meghalt. Kettő csapás elég volt hozzá, hogy megöljék.
– Vagy több agresszió, vagy óvatosabb harc. – A fiú szájából ez a mondat kegyetlenül hangzott, de mindketten értették, hogy a lényege a tanítás. Megfordultak, s felemelték a fegyvereket.
Egy órán át vívtak, s Iorveth érezte, ahogy Toruviel egyre jobb és jobb lesz, minden csapással. Minden alkalommal, mikor megvívtak, úgy érezte, a lány tényleg tanul, nem csupán azért jár a nyakára, hogy az érzelmeiben fürdőzzön.
– Bal láb. – A háttérből Riordain hangja szólt, s a lány áthelyezte a súlyát a másik lábára, mielőtt csapott. Az erő, amit belevitt a csapásba elsodorta Iorveth védelmét.
– Egy élmény látni titeket vívni. – Isengrim hangja simogatta mindkettejük lelkét, de fel is tüzelte Iorveth harci kedvét. Toruviel csak nehezen tudta követni azt a kombinációt, amit a fiú előadott, s még nehezebben védte. – Sokkal lazábban, Iorveth. Gyakoroltok, nem dh'oineokat öltök.
– Akkor talán ne beszéljetek bele. – A fiú leengedte a kardját. Épp csak egy pillanatra. De ez elegendő is volt, hogy megérezze a hideg fémet a torkánál.
– Tetszik, ahogy meghalsz, dh'oine. – A lány közel hajolt hozzá, s gúnyos vigyorral pillantott az ellenfelére. Aztán megérezte a fém érintését a combjainál és a bordái felől.
– Azt hiszem, téged hamar el fogunk veszteni, ha közelharcra kerül a sor. – Iorveth szájából úgy hangzott ez a mondat, mintha a legnagyobb sértést vágta volna Toruvielhez.
– Nem fair. Nem fair, hogy akkor is megölhetsz, mikor már legyőztelek. – A lány gondolata jogos volt, ám a fiú pontosan tudta, mennyire elrugaszkodott a valóságtól. Azonban látta a pírt Toruviel arcán. Ebből a távolságból képtelen lenne elrejteni. De az ő szemében nem csillant semmi. Hidegen tekintett az aen seidhe-re.
Hallotta, ahogy Riordain és Isengrim otthagyja őket.
– Nem volt fair, amikor a dh'oineok felgyújtották a házainkat. Az sem, mikor a hegyekbe szorítottak minket. A háború nem fair. – Látta a lány szemében a felismerést. – Nem tudom megadni, amit kérsz.
– Tudom. – Toruviel hangjában csalódottságot fedezett fel. Hátrébb lépett. – Engedd meg, hogy én is tanítsak neked valamit.
– Nem tudsz nekem semmit sem tanítani, Toruviel. – Eltette a fegyverét, s elfordult, de a lány a vállára tette a kezét.
– Csak engedd meg, hogy megpróbáljam. Nem kérek többet. Tudom, hogy reménytelen és nem félek kimondani. De engedd meg, hogy megpróbáljak olyasmit tanítani, amit még nem tudsz.
– Legyen. – Fortyogott a dühtől, hogy nem tudja magáról lerázni a lányt, de beadta a derekát. A maga kifordult módján kötődött hozzá, mert hajlandó volt megérteni. Sokan azt mondták, Toruviel haragja az emberek iránt nem az őt ért sérelmekből ered, hanem a tényből, hogy nem tudja Iorveth szívét megnyerni, míg véghez nem viszik az ügyet. Talán lehetett benne valami, de a fiú azt is tudta, hogy akkor sem tudná megadni neki, amire vágyik, ha nem lennének a világon dh'oineok. Egyszerűen semmilyen képessége nem volt ehhez. Mély kötődést érzett a Scoia'tael felé és mélységesen tisztelte Isengrimet. Ezek azonban nem voltak érzelmek. Csupán ragaszkodás.
Aztán meghallotta a dallamot Toruviel furulyáján, s odakapta a tekintetét. Tehát ezt akarja neki megtanítani. Iorveth valóban szomjazta a zenét, ám sem ideje, sem kedve nem volt elsajátítani. A dallamok együttállása megérintette. Olyasféle élvezettel töltötte el, amely távol állt a gyilkolástól, mégis egy tőről fakadtak. Vágyott a tudásra, mellyel hangszert szólaltathat meg az akarata szerint. A lány pedig ezt kínálta fel a barátságáért és a gyakorlásért cserébe.

1267 November – 1268 Április

A háború hosszúra nyúlt, s a Vrihedd komoly részt vállalt belőle. Habár akadtak, akik gyűlölték a kezdetektől fogva, hogy dh'oineokkal dolgozzanak együtt, hamar elnyomták magukban, hiszen ölhettek, és távoli emlék volt csupán az éhezés. Nilfgaard időről időre ellátta őket mindennel, amire szükségük volt. Iorveth húsdarálójának híre hamar szárnyra kapott, s a Scoia'tael mindenhol bevetette, ahol csak tudta. Nem ő találta fel a szöges veremcsapdát, de az első volt, aki tökélyre fejlesztette a használatát. Iorveth és a kommandója hónapokat töltött el az akció után a Mahakam lábánál, s hamarosan a tündék mellett törpök jelentek meg. Alig egy hónap alatt a közbenjárásukkal az alig húsz fős kommandó hamarosan több száz harcosra duzzadt, s mind Temeria, mind Aedirn felől megszállták az erdőket és a hegy lábát. Immáron több tucat kommandó járta a vidéket a Pontar és a Jaruga között. A Scoia'tael ereje teljében volt. Filavandrel aén Fidháil és Enid an Gleanna pedig megállíthatatlanul tört előre Dol Blathanna irányába. Olybá tűnt, ha Nilfgaard nem is nyújtja nekik tálcán a Virágok Völgyét, az ígéretét megtartotta. A Vrihedd tisztjeinek azonban rossz előérzete támadt.
A feketék megálltak a Jarugánál, s Dol Blathanna nem tolta kijjebb a határait. A Scoia'tael-t visszadobták abba a gödörbe, ahonnan kimászni látszottak. Minden tünde, törp, gnóm és egyéb másfajú magára maradt egy olyan fronton, melyen minden oldalról ellenség vette őket körül. A legtöbben Brokilon erdeibe vonultak vissza, hogy sebeiket nyalogatva új erőre kapjanak. Ám Iorveth és a felszabadított Mahakam hegyoldal több tűz közé szorult. A törpök, megpróbáltak visszahúzódni a bányákba, ám egykori otthonuk renegáttá nyilvánította őket, s akit nem végeztek ki helyszínen, az többé nem lelt otthonra a sajátjai közt. Flotsam, Vizima és Rívia nyomornegyedei megteltek a menekülő másfajúakkal. Csak azok maradtak a harcban, akik a Vrihedd jelét viselték.
A nemrég büszke Scoia'tael önnön árnyékává aszódott, s a hav'caarennek kapzsibbak voltak, mint valaha. A Mókusok lekövethetővé váltak, mert a nyilaikat nem hagyták a legyőzöttekben. Nem engedhették meg maguknak, hogy akár csak egy vesszőt is elhagyjanak, de ezzel nagyobb bajt szabadítottak a saját fejükre, mint gondolták. Barlangokba és bokrokba űzték őket az emberek. A büszkeség tartotta életben a Mókusokat. Iorveth pontosan tudta, hogy az emberekkel nem tárgyalhatnak. Nem is vágyta, de lehetősége sem mutatkozott. Minden dh'oine megbízhatatlan. Azok a másfajúak pedig, akik asszimilálódtak közéjük, még hatalmasabb árulást követtek el a szemében. Hát azt tették, amihez értettek. Loptak, raboltak, fosztogattak. A Vrihedd tagjairól hírek keltek szárnyra, s Iorveth tudta bár, hogy a Scoia'taelt nem győzték le, de a háború nem kedvezett nekik. Dol Blathanna eladta őket, Nilfgaardnak pedig nem volt rájuk többé szüksége. 
Ezek az idők edzették meg Iorveth kommandóját igazán. Az a több tucat tünde, aki hű maradt a Scoia'tael fáját viselő vezérhez hamarosan erősebbé vált, mint valaha. Eszesek, kegyetlenek és jól szervezettek voltak. Olyanok, amelyet csakis a nehéz idők teremtenek. Iorveth vérprofi gyilkosokká képezte őket. Az erdőkben, mocsarakban járva a gerilla harcosok bárkire lecsaptak, aki akár csak kissé is megközelítette a területüket. Aedirn és Kaedwen határán halott gyerekekről, elvágott torkú favágókról, lenyilazott szerelmesekről suttogtak. Kifosztott karavánok és megcsonkított holttestek vonzották a banditákat és hullafalókat.
Lyria és Rívia, Aedirn, Kaedwen és Redania mind különleges erőket kezdtek képezni, hogy szembeszálljanak a Scoia'tael fenyegetéssel. De a leghatékonyabban Temeria válaszolt a Mókusok támadásaira. A Kék szalagosok felülmúltak mindent és mindenkit, aki előttük érkezett. Iorveth a saját bőrén tapasztalta meg milyen, ha Temeria tündevadász alakulata előlép a sötétből. Kegyetlenek, hatékonyak és a vezérük eszesebb, s vakmerőbb volt a többinél. Az aen seidhe-ek pontosan tudták, hogy ők ültették el a magot, mely most kinőtt az emberek szívében. A Kék szalagosok az emberek Scoia'taeljének gúnyáját öltötték magukra, s ezt le sem tagadhatták volna. Mire leszállt a tél, a kommandók megfogyatkoztak, ám a gyűlölet a szívükben hatalmasabbra nőtt, mint valaha.
A tél tovább mélyítette a sebet a Mókusok testén. Akit a hideg, vagy a szörnyetegek nem vittek el, az az emberek kezére jutott. Kevesen maradtak. Túl kevesen. A Scoia'tael-t nem látták szívesen a Virágok Völgyében. Száműzöttként aposztrofálták a szabadságharcosokat. Isengrim, Iorveth, Riordain, Toruviel és a többi életben maradt vezető Brokilon felé indult. A Scoia'tael csakis a driádokban bízhatott. Az az alig száz tünde, aki elérte a driádok földjét, alig élt.
A tavasz azonban új híreket hozott. A Cintrai békeegyezményt. A Vrihedd harminckét vezetőjét Nilfgaard adta az északiak kezébe. Letartóztatták őket, de ígéretet kaptak. Egy fair tárgyalás és az amnesztia, ha nem ellenkeznek. A Scoia'tael érezte a bajt, de sokan egyetlen okból adták fel magukat. A tündékért, akiket kitanítottak. A kommandóik szétszéledtek. Mindannyian feladattal az elméjükben és gyűlölettel a szívükben.
Riordain-t, Angust, Isengrimet és Conniachot Dilligenbe vitték. Iorvethet azonban más várta. Őt Aedirn, Kaedwen, Mahakam és Dol Blathanna határába, a Pontar völgybe szállították. Legalábbis ez volt a terv. Azonban a Mahakam lábánál a szekér és a csapat megállt.

Iorveth érezte a hátán a barlang falának hidegét. A karját szorító bilincs nem engedte összeesni. Órákon keresztül ütötték, ügyelve arra, hogy az arcához ne érjenek, vagy halálos sebet ne ejtsenek rajta. De a tünde tudta, hogy mindez csupán az előjáték.
– A híres Erdei Róka maga! Micsoda élmény téged újra látni. – Ismeretlen volt számára a hang, de ahogy egy alak lépett elő a sötétből, a tünde arcára grimasz húzódott. Meztelen felsőtestét több tucat zúzódás és lila foltok tömkelege fedte. De amikor megpillantotta a magas, rőthajú alakot mosoly húzódott a fejére. – Mikor legutóbb találkoztunk, nem volt lehetőségünk bemutatkozni egymásnak. Druth vagyok.
– Mit érdekel engem a neved, dh'oine? Te vagy az egyik az ötvenből, akit itt fogtunk meg egy éve? – Iorveth érezte, hogy ismerős volt számára a hely. De csak mikor a vörös hajú vadember belépett, az egész arcát befedő égési sérüléssel, minden világossá vált számára. Nem szerette, ha a költészetet bármivel keverik. Márpedig ez a hely igencsak költői volt.
– Pontosan, tünde fattyú. – Sziszegte a félskellig.
– Nekem pedig most reszketnem kellene a félelemtől?
– Valahogy úgy. – A rőthajú oldaláról hosszú kés került elő.
– Mindjárt reszketni kezdek. – Druth közelebb lépett, s hatalmas erővel szájon vágta a tündét, majd elkapta a haját.
– Nézd meg, mit tettél velem, te rohadék. Nézd meg, mivé tettél. A Fehér Rózsa Rendjének lovagja voltam. Egy lovag! – A vöröshajú, megtermett férfi üvöltött. – Te és a Scoia'tael fattyaid tönkretettétek az életem. Tallies jó ember volt. De ti megöltétek.
– Dögölj meg, dh'oine. – Iorveth szavai pengeként hasítottak Druth agyába. Az átkozott tünde szemében a félelem szikráját sem látta.
– Ez nem hangzott valami kedvesnek. – A félskellig újabb pofont kevert le a Scoia’taelnek, majd a kését a vállába állította, s az ujjai megszorultak a markolaton. Iorveth a fogát csikorgatta, de tűrt. – Kár a szót szaporítanom. – Hátrébb lépett és elengedte a pengét. – Hamarosan úgyis mindannyiótokkal végeznek. Az összes rohadt Mókus lógni fog. Amnesztia. Még csak az hiányzik. Titeket, barátocskám a halálba visznek. Én pedig ki fogom élvezni, ahogy a kötélen lógva küzdesz az életedért.
– Ti dh'oineok tényleg ostoba, nyomorult patkányok vagytok. – Újabb pofont kapott, de a fájdalomérzet messzire elkerülte. Pontosan annyira hozzászokott már az ütésekhez, mint a tűhöz, mikor a Scoia'tael fáját véste a bőrébe Vernossiel.
– Azért nem maradsz ajándék nélkül, szukafattya. Adok neked valamit, mielőtt útnak eresztelek. Nincs már sok időnk. De nyugodj meg. Kiélvezem minden percét. – Druth kirántotta a kését a tünde vállából. Iorveth ekkor döbbent rá, mennyire pontosan döfött a vadember. Úgy szúrt, hogy ne halhasson bele, a vállát sem tette tönkre annyira, hogy soha többé ne mozgathassa a karját. Épp csak úgy állította bele a pengét, hogy átélje a kínt. A dh'oine értette, mit csinál. Talán túlságosan is.
– Találkoztam egyszer egy olyannal, mint te. – A hangja úgy dörgött, akárha az óceánok mélyéről húzta volna fel. – Büszke lovag. Igazi alfája a fajtátoknak. A Fehér Rózsa rendjének lovagja. Megkötöztem és választást adtam neki. Vagy megvédi a többit maga mellett, vagy a saját irháját menti. Tudni akarod, hogy döntött? Akarod hallani, mennyit ért a ti Örök Tüzetek és a hitetek? Ti dh'oineok mind egyformák vagytok. Jár a szátok a becsületről meg a hitről. De csak akkor vagytok igazán valakik, ha biztosak vagytok a győzelemben. Vedd le a bilincset és mutasd meg, mit tudsz, szukafattya. Bár nem érdemelnéd meg, hogy megtiszteljelek egy párbajjal. Nem vagy te harcos, csak egy féreg, akit el fogok taposni. – Látta Druth szemében a dühöt, ezért előrébb hajolt. – Eljön az a nap, amikor egy nekkerbarlang plafonjához kötözlek, de csak épp olyan magasba, hogy a kis bestiák ne tudjanak egykönnyen megölni. Érezni fogod a karmaikat a bőrödben. A te arcodnak úgyis mindegy. – A rőthajú férfi a hajába mart, s felemelte a tünde fejét.
– Ne beszélj nekem tisztességről! Egy tünde, aki a fák közül nyilazza le az ellenségét, ne pofázzon nekem becsületről!
– Közelebb jönnénk, hogy szemtől szemben vívjunk meg veletek, de bűzlötök. Egy aen seidhe nem alacsonyodik le olyan mélyre, amilyen magasra ti valaha is felérhettek. Kártevők vagytok csupán egy hatalmas malomban, semmi több. – Iorveth arcára vigyor költözött. – Az ilyeneket megölni, mint te, olyan, mint a gazt kihúzni a földből. Furcsán pihentető. – A félskellig lefejelte, majd a jobb szeméhez emelte a véres kést.
– Gyűlölöm ezt a tekinteted, tünde. Mondd csak, Iorveth. Te mit tennél, ha valaki neked mondaná, hogy a fajtádat megölni élvezet? Kiszúrnád a szemét a szukafattyának?
– Nem.
– Nem? – Csattant Druth. – Hát mit tennél?
– Belevetném a verembe, ahova az imádott vezérét hajtottam. Az a nyomorult észre sem vette, hova rohan.
– Arrogáns rohadék tündefajzat. – Iorveth közvetlen közelről nézett farkasszemet a késsel. – Most hallani fogom, ahogy fájdalmadban üvöltesz. Nem jön érted senki. De ne aggódj, nem öllek meg. Még pár napig élned kell ezzel a fájdalommal, mielőtt az akasztófán végzed. – Druth átnyúlt a tünde tarkója mögött. Vaskos karjával körbefogta az aen seidhe fejét, hogy az ne tudjon elmozogni, s a kezét is kitekerte, hogy szétfeszítse a szemhéját. A tetovált tündének sem kitérni, sem behunyni a szemét nem volt lehetősége. Végignézte, ahogy a penge lassan, de megállíthatatlanul közelít.
Iorveth üvöltött, ahogy a penge az arcába hatolt, s rángatózott a teste, ahogy Druth egyre mélyebbre tolta a koponyájában. Lassan, élvezettel az arcán. A Scoia'tael vezérnek nem volt más reménye, mint elnyomni a fájdalmat. Ám ekkor rájött valami igazán fontosra. Az öregek hazudtak. Az hang nem tompítja a kínokat. Főleg ezt nem. Druth arcán elégedettséget fedezett fel, ahogy a kést a szeméből lassan az arcába húzta, egészen az ajkaiig haladva vele. Minden pillanata gyötrelmesen futott végig a testén. Amint a fém a húsba mart, s a csontot karistolta. A rőthajú pedig mosolygott.
A tünde számára évszázadoknak tűnt, amíg abban a szenvedésben fürdött minden idegvégződése, de aztán a kés kihátrált a sebből. Iorveth pontosan tudta, hogy az arca soha többé nem lehet a régi. Az agyát a fájdalom pokla után a szégyen fagyos lehelete járta át. Hagyta, hogy egy dh'oine így elintézze. Ahogy a férfi távolodott, két másik lépett oda hozzá, hogy elállítsák a vérzést és életben tartsák. Összeöltötték a sebét, a szemét pedig bekötötték. Egy ponton elájult a fájdalomtól.
A szekéren tért magához, megkötözve, a napfényben égett a bőre, de ült. Sajgott az arca, de élt. Nem tudta megérinteni a heget, de tudta, hogy bekötözték. Borzalmasan érezte magát. Amikor nem lázálmok gyötörték, akkor a kín, s mire megközelítették Aedirn területét, már ahhoz sem volt idegzete, hogy a dh'oineok vérét szívja. Nem érzett megbánást, vagy a halál szelét. Nem érzett mást, csak azt a borzalmas emléket, amit átélt abban az elátkozott barlangban. Mindannyiszor lepörgette a fejében, mit csinálhatott volna másképp, hogy megússza, de minden képzelgése ugyanúgy végződött. Ezt a dh'oinet nem állíthatta volna meg. Bármit is tesz, Druth véghez viszi a tervét. Iorvethet nem a seb késztette arra, hogy gyötrelmes dolgokat gondoljon. Nem is a szégyen, hiszen pontosan tudta, hogy soha többé nem enged dh'oinet kardtávon belülre, ahogy azt is, hogy a Scoia'tael íjászai mindig vele lesznek ezután. A tehetetlenség érzése emésztette az elméjét. A gondolat, hogy újra ketrecbe kerül, és ő mit sem tud majd tenni ellene. Iorveth eddig azt hitte, semmitől sem fél. De ez a kép megrémisztette. Bezárta a tudat ködös valóságába, ahol az ideák nem érhettek el. Az aen seidhe hallott róla, hogy létezik ez a hely, de nem akart ide kerülni soha. Mert a Scoia'taelen kívül számára nem maradt semmi. A tündék szabadsága és a dh'oineok gyilkolása. Egyedül ezek nyújtottak biztos pontot a számára. Ők voltak a családja. A testvérei és bajtársai.
A Scoia'tael sosem titkolta, hogy ezen nem akar változtatni. Sorait olyanok töltötték meg, akik mindenüket elvesztették, de az aen seidhe szabadság eszméje megtöltötte a szívüket gyűlölettel, haraggal és halvány reményekkel. De csak ilyenkor, mikor a legmélyebb gödör fenekén ült, vált ez húsba maró igazsággá. A Scoia'tael nem mutat kiutat a háborúból. Széles és hatalmas az ösvény, ami a Mókusok közé vezet. De nincs kiút. Eddig azt gondolta, hogy ennek egyszerű a megoldása, hiszen a Scoia'tael volt a mindene. Miért akarna kiszállni belőle? De Iorvethet egészen más zabálta. Nem magáért küzdött, hanem azokért a tündékért, akik utánuk következtek. Dol Blathanna mindössze egy tucatnyi gyermeket nemzett. A nyomornegyedekben élő aen seidhe lakosság is jobban szaporodott, mint a Virágok Völgyének steril öregei. A félszeműben azonban nem volt kétely afelől, hogy neki sem lesz már soha gyermeke. Nem is vágyott rá, de ez az igazság most borzongással töltötte el. Mert az olyanok, mint ő vagy Isengrim ritkán születnek. Ha pedig nem fut tovább a vérük, lassan egyre kevesebben fognak harcolni a helyükért a világban. Egy idő után az emberek valóban ki fogják irtani a többi fajt maguk mellett, mert a számuk egyre csökken.
A Scoia'tael elégeti a fiatalokat a szabadságharc oltárán. Az öregek pedig képtelenek lesznek fenntartani magukat. Nekkerkaromként vágott a lelkébe a hosszú élet átka. Elfecsérlik az életüket, míg másokért küzdenek. Iorveth pedig ezt nem hagyhatta. Gyűlölte az embereket, amiért vadásztak rájuk. Azonban most is úgy vélte, a szabadságért küzd. A fajok közti békéért. Főként akkor, ha ez minden dh'oine halálával volt csupán elérhető. De érezte, hogy valami nagyobb húzódik meg a háttérben. Valami, ami eddig is mindig ott motoszkált a Scoia'tael fejében, de sosem mertek ránézni, mert a keserű, fájdalmas igazságot hordozta. Nem azért kell küzdeniük, hogy szabadok legyenek, vagy az emberiség kiirtásáért. A túlélést volt a cél. Csakis a faj fennmaradása. Iorveth megértette, hogy csupán egy katona azon a táblán, melyet az eszmék vívtak. De most érezte először, mennyire apró feladat is az övé. Mennyire parányi porszem csupán ebben a gépezetben. Dol Blathanna és Enid an Gleanna elhitte, hogy valami hatalmasabb, mint egyetlen cseppje a tengernek. Úgy gondolták, hogy ők korbácsolhatják a hullámokat. Iorveth azonban tisztában volt vele, milyen parányi a szerep, melyet neki szánt a sors, mégsem adta volna el semmiért. Tudta jól, hogy a Mókusoknak egységre van szüksége. A legjobb harcosok voltak, de vezetés nélkül csupán szétszéledtek, várva, hogy érkezzen valaki, aki összehívja őket egy zászló alá. A tetovált tünde azt is pontosan tudta, hogy nem ő ad majd célt ennek a lavinának, mégis elhatározás született a szívében.
Nekik, vezetőknek kell majd összehívnia a csapatokat, hogy megindulhassanak, mikor elérkezik az, aki majd irányt mutat nekik. Mindenkinek, aki megmarad a Cintrai béke után. Nem törte meg a tény, hogy eladták és elárulták őket. Csupán hatalmasabbra lobbantotta a gyűlölet lángját a szívében. Minden dh'oinennak meg kell halnia, hogy az aen seidhe valóban újjászülethessen, ám addig beérte volna valami kevesebbel is.
Talán igaza volt mindazoknak, akik szerint a tündék kezdtek az emberekre hasonlítani, de köpött a véleményükre, mert senki nem mutatott megoldást, csak a Scoia'tael. Akkor is, ha most már látta, mennyire félreértették azt az utat is. Mégis a Mókusok voltak az egyetlenek, akik valóban megoldani kívánták a helyzetet, s nem pusztán reménykedni a legjobbakban. Őket a tettek jellemezték, nem a szavak. Mert bármilyen ocsmány is a tett, erősebb, mint ezer szó.
Aztán hallotta egy nyílvessző semmivel össze nem téveszthető hangját, amint átsuhan a levegőn, majd megállapodik a szekérhajtó nyakában. Sokáig vártatok, Toruviel, gondolta a félszemű.


1268 Május

Lopódzva közelítették meg a házakat. Az erdő leple nélkül nem érezték magukat oly vakmerőnek. Az árnyak között maradtak, távol a fáklyák fényétől. Hagge mellett az erdők kiapadtak, ám a kőépületek jótékony homállyal fedték be a négy aen seidhe-et. Egy kerítéshez lapultak. Tudták, hogy messze járnak még a céltól, de a földön kellett maradniuk. A házak tetején zajt csaptak volna, s az őrtorony, – melyet a vörös páncélosok a folyó menti világítótoronyban rendeztek be, – könnyen kiszúrta volna a négy tündét. Ciaran kikukucskált, majd intett a többieknek, hogy menjenek. Iorveth hangtalan, de fürgén suhant a következő kis utcába, s lélegzet visszafojtva figyelt. Bármilyen neszre, mely nem illett a többi közé. Olyasmit keresett, mely arra utalt, hogy a sarkok mögül, vagy a házak közül páncélosok várnák őket. Semmit nem fújt a fülébe a szél. Intett a társainak, majd beljebb indult a falak között. 
Zajt hallott. Térdre ereszkedtek, s Miira nyilat illesztett az idegre, de nem feszítette meg. Még nem kapott jelet. A félszemű hallgatózott. Tudták jól, hogy egyetlen esélyük van bejutni abba a házba, melyet az itteni örömlányok egyike, némi jutalomért cserébe kijelölt a Scoia'tael számára. Aen seidhe lány. Többedmagával, akik mind a Mókusok közé vágytak. Rajtuk múlott a kijutás. Iorveth nem bízott meg bennük teljesen, ezért Ciarannal kiötlötték a tervet, hogyan szökjenek meg egy dh'oinenal a vállukon. De Iorveth egyelőre lapulva előrébb kúszott. Dalolás hangját fújta a fülébe a szél. Intett a lánynak, hogy emelje célra az íjat. Még mindig nem tette bele az erejét. Csak várt.
Két katona lépdelt keresztül az utca túloldalán, s a Scoia'tael az árnyékban megbújva várt, ám az éneklő fegyveresek nem vették észre őket. A vezér intett a lánynak, hogy engedje le a fegyvert. Kilesett, de épp csak pillanatokra. Átküldte Ciarant, majd Miirát, aztán vártak. Léptek zaját hozta feléjük a szél, aztán távolodni kezdtek. Átküldte a harmadik tündét, majd újra várt pár pillanatot. A többiek helyezkedtek túloldalt. Nem kellett minden oldalra figyelnie, mert tudta jól, hogy Ciaran belátja az utat mögöttük. Átosont a városka főútján.
– Most jön a neheze. Felkészültetek? – Bólintottak. Iorveth a csapat élére állt, s átlépett a ház túloldalára. Innen már látták a célt, de a táv rengetegnek tűnt. Egy tér állta az útjukat. Az informátor szerint a vásárokat tartják ezen a helyen, de ilyenkor üresen tátongtak. Ezért volt a legveszélyesebb terep, amin át kellett vágniuk. Bárhonnan megláthatták őket, s bárki rajtuk üthetett. A félszemű tünde nem félt, de aggodalomra és óvatosságra adott okot a nyílt terep. Nem voltak elegen és messze nem voltak kellőképp felfegyverezve egy komolyabb ütközetre. Hibára semmilyen lehetőségük sem jutott.
Iorveth kilépett a sötétből, majd a fal mentén, az ablakok alatt kezdett osonni. Ciaranék a tér másik irányából közelítettek. Csak Miira maradt a sötétben, felajzott íjjal, lövésre készen. Úgy mozogtak, mintha egy aen seidhe lettek volna. A lány a sötétből fedezi őket, míg Ciaran a túloldalról figyeli, ha mozgást lát ott, ahova Iorveth nem láthat be. Fél szemmel mindenki a másikat figyelte. Aztán egy hang szűrődött a félszemű előtt. Ajtó nyílt, ő pedig fedezék híján csak az árnyakban bízhatott. Fiatal dh'oine lépett ki az egyik házból, a kezében egy vödörrel. A félszemű tündének döntenie kellett.
Határozott mozdulattal fordított egy hatalmasat a kilépő kölyök nyakán, s amikor hallotta a roppanást fél kézzel a vödör után kapott. Kitérőt kellett tennie, amit gyűlölt. Behúzta a testet az árnyak közé, majd az egyik sarokba ültette. Aztán óvatosan becsukta az ajtót, s tovább indult. Ha teheti, a ház minden lakójával végez, csak a biztonság kedvéért. De szorította az idő. Nem foglalkozhatott mindennel.
Végtelennek tűnt az a néhány perc, míg Iorveth bejutott a házba, ahol az áldozatát remélte. Még most sem bízott teljesen az informátoraiban, ám ez már most többnek bizonyult, mint amit elengedhet. A Scoia'tael minden lehetőségre lecsapott. Mindent meg kellett ragadniuk, ha életben akartak maradni. Ez azonban egészen más volt. A félszemű tünde nem a túlélésért küzdött. Ez személyes bosszú volt, amit mindenki tudott, de senki sem ellenkezett. Nem hívta a kommandót, mert túl sokat vesztettek volna, túl kevés nyereségért. Egyszerűen nem lett volna jó ajánlat elveszteni nyolc-tíz aen seidhe-et egyetlen dh'oineért. A város elfoglalásához kevesen voltak. Még akkor is, ha az itt lakó tündék és törpök csatlakoznak hozzájuk. De ha sikerül is, nem tudtak volna mihez kezdeni ezzel a hellyel. Muszáj volt, hogy egy kis létszámú, de jól képzett egység jöjjön ide. Olyanok, akik maradéktalanul lojálisak Iorvethez. Mert nem avatta be mindannyiukat, de mélyen biztosan sejtették, hogy itt nem a túlélés, nem az eszme vezérelt. Ehhez az akcióhoz magához a vezérhez kellett hűségesnek lenniük, különben megbukik a terv.
De jól választott.
Mikor a célhoz jutott, úgy emelkedett elő a sötétből, akárha maga a zord kaszás jelent volna meg a folyosón. Visszaillesztette a tőrt az övébe, s oldalra pillantott. A strázsa elvágott torokkal, de ült a székén. Ezeknek az átkozott dh'oineoknak esélyük sem volt ellene. Elmosolyodott, aztán belökte az ajtót.

Szekérrel haladtak a városi úton. Ő, az öt aen seidhe és másik öt friss Scoia'tael. A lányok megtartották az ígéretüket. Valóban kijuttatták a harcosokat a városból. Iorveth még mindig nem bízott bennük maradéktalanul, de tudta, hogy közéjük tartoznak. Nem volt értelme kételyeket táplálni a szavukat illetően. A lábuk alatt egy jókora zsák vonaglott, míg Chiruan az egyik végébe nem rúgott egy hatalmasat. Aztán újra abbahagyta a mozgást. A vezér csupán bólintott, de belül mintha büszkeséget érzett volna. Kegyetlenek, amilyeneknek a Mókusoknak lenniük kell. Talán, ha kellőképp kitanítják mindet, a Vrihedd névre sem hoznának szégyent. De Iorveth nem vágyott a régi osztagok újraformálására. Mit sem ért volna, ha megkülönböztetik magukat mindazoktól, akiket vezetnek. Nem lett volna haszna, ha elválasztják őket egymástól. Márpedig tudta, hogy a név gátat emel még a tündék közé is. Főleg közéjük, hiszen oly hajlamosak az arroganciára. Nem abban az értelemben, ahogy a dh'oineok gondolták, de egymás között is megesett olykor. Iorveth ezt kerülni akarta. Ha az aen seidhe találni akar valamit, amivel a mellét döngetheti mások előtt, akkor megtalálja, ez örök érvényű igazságnak számított. De a vezérnek nem tiszte ehhez helyet szolgáltatni. Ezért a Scoia'tael osztatlan maradt. A kommandók megmaradtak annak a tíz-, legfeljebb húszfős osztagoknak, amivé a régiek álmodták, de Iorveth nem óhajtotta elszórni őket egymástól. Remélte, hogy Toruviel a Mahakam túloldalán, vagy Isengrim, akiről csak Melitele tudhatta, merre járt, előbb-utóbb csatlakozik a szabad tündékhez, akik a Pontar mentén gyülekeztek.
Vágyta az egységet, akkor is, ha nem tudta, mi lesz utána. Többen mondták, hogy elegen volnának ahhoz, hogy bevegyék a Virágok Völgyét, de Iorvethben heves reakciót váltott ki a gondolat. Tudta jól, hogy saját kezével vágná le Enid an Gleanna fejét, mert szíve az már nem volt a vénasszonynak. De azután ugyanott lennének, mint az emberek. Egy földterülettel, amely megköti őket, miután kiirtották a saját fajtájukat, mely addig lakta. Nem ez volt a Scoia'tael útja, s a vezérük ezt hangoztatta is köztük. Meg is vívott érte pár aen seidhe-el, akik úgy érezték, kellőképp felkészültek és erősek ahhoz, hogy párbajban bizonyítsák az igazukat. Eddig sikertelenül. Iorveth legyőzhetetlennek rémlett a Mókusok előtt. De csupán az elhatározás messzebb hajtotta a tündét, mint bárki mást. Harcos volt, amit sosem felejtett. Fegyverforgató, akinek minden lépését meghatározta ez a tény. Talán nem mindig az agresszió mellett döntött, de a lehetőség mindig ott szerepelt a tervei közt. Iorveth azonban mást is rejtegetett a bőre alatt, s az ingujjában. Ritkán érezte a szájában a vér ízét. Tudta jól, hogy a halál olykor nem büntet eléggé. Tudta, mert még most is élvezettel töltötte el, ha megkínozhat egy-egy dh'oinet. Imádta hallani és érezni a félelmüket. A rettegés pillanatában ugyanis átélték mindazt, amit a Scoia'tael, mielőtt kommandóvá edződik. A rettegést, hogy meghalnak, mielőtt az életük valóban elkezdődik.

A barlang falán végigpattogott a félelem szaga, s olyasfajta nyögés, mely csakis a félholtakra jellemző. Iorveth arcára pedig mosolyt rajzolt a gondolat. A tudat, hogy a dh'oine retteg egyszerűen kellemes érzésekkel töltötte el. Lassan mozgott tehát, hogy fürdőzhessen benne. Nem volt itt más, csak ő és Druth. Ez pedig végtelenül felszabadította a félszeműt.
Sosem volt igazán önmaga, ha mások körül kellett lennie. Mindig is tudta, hogy ő más, mint a többiek. Egyszerűen nem kötötték olyan dolgok, mint a félelem, vagy az erkölcs. De ezt hamar megtanulta a saját akarata elé kötni, mint lovakat a fogathoz. Nem tartott másoktól, nem rejtőzött, de taktikus volt. Nem mutatott olyasmit, ami a Scoia'tael számára fegyvert adott volna ellene. Nem a véleményük érdekelte, hanem a félelmük. Az érzés, melyből ő oly ritkán részesült. Tudta ugyanis, hogy a jó vezért nem pusztán a félelem élteti, hanem a tisztelet is. Iorveth pedig sosem akarta a véletlenre bízni magát. Egész életében úgy egyensúlyozott a zsarnok és a hős határvonalán, akár kötéltáncos a magasban. Csakis Isengrim volt olyan, mint ő. Senki mással nem találkozott hosszú élete során, akinek hasonlóképp selyemmel simogatta volna a lelkét mások rettegése. A félszemű azonban nem csupán az átlagos elégedettséget fedezte fel magában.
Ez személyes vendetta volt, annak minden velejáró büszkeségével és örömével. Ahogy pedig belépett a terembe, megpillantotta az égett arcú katonát, mindez mérhetetlen magasságokba rúgott. Elővette a tőrét, s hanyagul a megkötözött vadember lába elé dobta. Majd leült az egyik sziklára. A mélyből, a padlón tátongó nyíláson keresztül szörnyek hangját hallotta.
– Mondanám, hogy reszketned kellene a félelemtől, de érzem rajtad a rettegés bűzét, dh'oine. – A rőthajú mozogni kezdett, próbált kiszabadulni a kötelek közül. – Átkozott patkány. – Iorveth feljebb csúsztatta az arcáról a Toruvieltől kapott kendőt. – Csak akkor vagytok nagyok, mikor ti álltok nyerésre. – Druth a szemébe nézett, s a tünde agyában felvillant a fájdalom, melyet akkor érzett, mikor a penge a szemébe hatolt.
– Kérlek! Családom van. Már több áll a vásáron, mint a becsület. – Iorveth agyában elpattant egy ér.
– Azoknak az aen seidhe-eknek is volt családjuk, akiket lemészároltatok. Te és a többi dh'oine! Őket nem siratja senki. Nem ejt könnyeket a dh'oine a folyóba és barlangokba hajított kölykökért, akiknek az egyetlen bűne az volt, hogy hegyes a fülük. Nem, Druth, nem hat meg a könyörgésed. Egy ígéretet tettem neked egy éve. Nem jöttem másért, minthogy behajtsam.
– Rohadék tünde! El kellett volna vágnom a… – A félszemű félbe szakította.
– El kellett volna, de nem tetted. Lehetőséged volt megölni, mégis eldobtad, hogy megkínozz.
– Dögölj meg! Tudd meg, hogy minden egyes szukafattyát élvezet volt levadászni. Csak azt bánom, hogy nem tudtam kinyírni mindet. – Iorveth közelebb lépett, s felvette a földre hajított tőrt.
– Nem úszod meg azzal, hogy szöges verembe hajítalak. Nem ilyen könnyű sorsot szántam neked. – A barlang mélyéről hangok szűrődtek a fülükbe. Iorveth arcára pedig gonosz mosoly költözött. – Hallod már őket, dh'oine? Megnyugtatlak. Nem halsz meg egyedül. Társakat kapsz. Sokat. – A félszemű talpra rántotta a férfit, s lassú léptekkel a nyílás szájához rángatta. A bal kezében kötél vége pihent, míg a jobbal maga felé fordította a félskelliget. – Itt leszek veled, míg véget nem ér. – Druth az arcába köpött. Iorveth pedig valahol tisztelte azért, hogy milyen gyorsan magára talált. Hát mégis van benne egy szikrányi becsület. A halál markában megnemesül a dh'oine szíve, s olyankor elönti a bátorság. Képmutató patkányok. Még a halál percében is alakoskodnak csupán.
Iorveth átvetette a kötél végét egy gerendán, melyet a barlang plafonjához erősítettek. Nem volt ez a hely bánya. Azt a fadarabot kifejezetten erre az alkalomra hozatta ide. Alaposan megerősítve, hogy el ne törjön, vagy idő előtt le ne hulljon. Ki akarta élvezni minden percét annak, ami most fog történni.
Elengedte a rőthajút és átvetette magát a nyílás felett. Röptében elkapta és megrántotta a kötelet, s saját súlyával elrántotta a gödör széléről az embert. Kirántotta a lábát, s a férfi hason csúszott a nyílás szájáig, s fejjel lefelé nézett farkasszemet az üreggel. Szitkokat szórt Iorveth felé, de az csak lassan egyre mélyebbre engedte a tátongó ürességben. A mélyből nekkerek hangja szállt a tünde hegyes fülébe. Üvöltést hallott, majd a hangot, ahogy apró karmok karistolják a bőrt. Egy sziklához kötötte a kötél végét, majd leült a lyuk szélén, s az övéről leoldotta a kulacsot. Ciaran bort szerzett neki erre az alkalomra. Belekortyolt, ahogy meghallotta Druth üvöltését a mélyből. Pontosan tudta, hogy épp olyan mélyre engedte, hogy a nekkerek elérjék, miközben felugranak, de se leszedni, se megölni ne legyenek képesek. 
Biztos volt benne, hogy az arcát tépik, mert a rőthajú hatalmas üvöltésben tört ki. Olyasfélében, amely Iorveth száját is elhagyta ahogy a szemébe mártotta a kést. Elégtételt érzett azokban a pillanatokban, amikor ugyanazt a sikolyt hallotta végigpattogni a kis bestiák kórusából. Újabbat kortyolt, s a mélybe pillantott. Nem sokat látott, de azt tudta, hogy a középen vergődő folt maga a vadember, s időről időre egy kisebb árnyék mozdult keresztül alatta. Elmosolyodott. Csak azt bánta, hogy nem láthatja közvetlen közelről, ahogy teljes darabokat hasítanak ki a dh'oine arcából. Olyasmi járta át, ahogy hallotta az erősödő jajveszékelést, mint ahogy mások a boldogságot írják le. Bizsergett minden tagja és képtelen volt letörölni az arcáról a mosolyt. Élvezte, mert a bosszú kardjával lassan vágta el a múlt kötelét. Örömmel töltötte el, mert egy ember haldokolt a mélyben, brutális kegyetlenségtől ölelve, magányosan. Bár állította, hogy nem lesz egyedül, a Scoia'tael vezér tudta, hogy a halál pillanatában csak az nem magányos, akit a családja vesz körül. Látta meghalni az osztaga tagjait. Ott volt velük az utolsó percekben. Ott ült, s nem érzett mást, csak a veszteséget. Nem volt szomorúság, vagy keserűség a lelkében. Rég megbékélt már ezekkel a gondolatokkal. Már akkor, mikor a Fehér Rózsa rendje felgyújtotta a kunyhókat a nyomornegyedben, ahova az összes aen seidhe-et űzték. Akkor, kölyökként a lángok között veszett ki belőle minden érzés. A szomorúság maradt egyedül, de hamarosan a Scoia'tael ezt is kiégette a szívéből.
Iorveth lelkét csakis a harag és a dh'oineok iránt érzett gyűlölet töltötte el, de megtanulta, hogyan hajtsa mindezt az elme igája alá. Számító, kegyetlen, hatékony gyilkológéppé tették. Ám most, ahogy hallotta a sikolyokat. A falak közt visszhangzó zajt, ahogy a karmok a húsba vájnak, egy olyan érzés kerítette hatalmába, amit ritkán engedett csak elő. Nem volt rá ideje és lehetősége, ha a Mókusok élére kellett állnia. A nagyobb jó beteljesítése elnyomta benne a kínzás iránti olthatatlan vágyát. De ilyenkor, mikor egyedül maradt, hatalmába kerítette az érzés. A bor íze szétterült a szájában. Minden sokkal valóságosabb lett, élénkebbé változott, ahogy a halál előszobájába taszítottat figyelte. Nem félt, nem tartott a Scoia'tael véleményétől, de nem lett volna hasznos, ha rettegnek tőle. Ezért vonult félre. Ezért tört ez elő Iorveth szívéből csakis akkor, mikor egyedül maradt a prédával.
A hangok kezdtek alábbhagyni, ezért kortyolt még egyet, majd engedett valamennyit a kötélen. Ahogy lejjebb került a test, a zajok újra felcsaptak a lyuk szájából. Iorveth ki akarta élvezni az utolsó perceket. Nem csupán a kínok szimfóniája miatt. Azért is, mert egy kor végét jelentette számára ez a perc. A múlt egy fejezetének lezárása. A pillanat, amikor elengedett mindent, ami a háborúhoz kötötte. Új csatamezők és új harcok várták, de már, mint szabad tündét. Nem volt helye a régi szálaknak. A Scoia'tael a felszínen a szabadságért küzdött, de a lelkük mélyén már mind ledobták láncaikat. Pusztán az, hogy nem vágytak Dol Blathannába, az, hogy Nilfgaard uralma eloszlott a fejük fölött, felszabadította a Mókusokat. Elvarrták a szálakat, mely azokba az időkbe kötötte őket. A Scoia'tael egésze épp úgy, mint maga Iorveth.
Újabbat kortyolt, s hallgatta a vérengzés dallamát, míg az újra alább nem hagyott. Élvezettel töltötte el a lezárás, s ahogy a rekedtre üvöltött férfi hangja elcsendesült, a nekkerek pedig fehér zajjá változtak a sötét katlanban. Iorveth felkelt, visszazárta a kulacsát, majd a szeme elé húzta a kendőt. Leporolta a ruháját, aztán nemes egyszerűséggel eloldotta a kötelet, s megvárta a puffanást, mielőtt újra a szabadba indult. A Scoia'tael már várta a vezetőjét.



1268 Június

A Scoia'tael lassan foglalta el a Pontar melletti erdőket, de Iorveth taktikusan szórta szét a kommandókat a folyó mentén. Ismerte ezeket a vidékeket, s pontosan tudta, kik, mikor és hol bukkanhatnak fel. Ismerte a Mókusvadász különítményeket. Minddel megvívtak a háború végóráiban. De ahol egy ellenfél leomlik, egy másik, veszedelmesebb lép a helyébe. Nála jobban ezt senki sem tudhatta, stratégaként helyezte el a legjobbjait. Volt azonban egy, akit nem bízhatott másra. Senki másnak nem volt meg az a tapasztalata, amit a tünde az évek során felhalmozott. Egyszerűen nem volt idejük behozni a lemaradást. Ezért Iorveth és a kommandója a Mahakam lábához húzódott, messzire a Pontar mellett egészen oda, ahol a darazsak fészkeltek. Oda, ahonnan a legnagyobb veszélyt sejtette. Megszállták az erdőket, mely Flotsamot ölelte körbe. Ismerte a vidéket, de már nem bosszantotta, hogy ezek között a fák között kell otthont kialakítaniuk. Aedirn, Kaedwen, Redania és Temeria határának csomópontjára vitte a Scoia'taelt. Három kommandó érkezett, mert Iorveth pontosan tudta, hogy közel lesznek a tűzhöz, ha Temeria felé mozdulnak. A Kék szalagosok karnyújtásnyira kerülnek hozzájuk. Ezt a csapatot pedig nem bízhatta senki másra. Ha nem ő vív meg Vernon Roche-al és az osztagával, csak aen seidhe-ek hullanak hiába.
Bízott az erejükben és a rátermettségükben, mert kitanította őket, de ezt a démont nem engedhette át senkinek, mert hitte, hogy ennél rosszabbat nem hordott hátán a föld. Nem találkoztak még szemtől szemben, de a háború alatt Roche rajtaütött az egyik csapatán. Rengeteg jó tündét vesztett aznap, ami arra sarkallta, hogy soha többé ne kövesse el azt a hibát, hogy alábecsüli a Kék Szalagosokat, vagy az ő vezetőjüket. Oda ment tehát, ahol a legnagyobb dh'oine megállító erőre volt szükség. A négy ország határára.
Azonban egy sokkal kellemesebb gondolat is átjárta, valami, amiért megérte Flotsamhoz menniük. Ő akart lenni az első arc, akit megpillantanak mindazok, akik a Mahakam túloldalán ragadtak. A Scoia'tael azon tagjaira számított, akik Temeria vagy Redania területén ragadtak. S tudta, hogy nincs jobb lehetőség az üzenet eljuttatására, mint bekeríteni azt a várost, melyen minden hajó átvág, ha a Mahakam túloldalára akart jutni. A Scoia'tael óvatosabb lett Iorveth keze alatt, de kegyetlenebb. A félszemű pedig büszke volt arra, mivé nevelte az újakat. Még azok is, akikben sosem akart megbízni, folyamatosan egyre közelebb és közelebb lépdeltek ahhoz, hogy valódi aen seidhe-nek vallhassák magukat, Iorvethnek pedig csak ez számított.
– Ülj le közénk, Iorveth! – Miira hosszú utat járt be, mióta őt és Chiruant előhalászta egy Aedirni kisvárosból. Olyantól mentette meg őket, amit senkinek sem kívánt. Ám ez összefonta a két tündét azzal az öt lánnyal, akik Hagge mellől tartottak velük. Mindannyian itt ültek vele, s a Chiruan által lőtt őzet főzték raguvá. Ők heten még jobban összekapaszkodtak, mint a többiek. A hajukat felborotválták a fejük oldalán, de felül és hátul hosszúra hagyták, s varkocsba fogták össze. A lányoktól indult, akik hittek benne, hogy dh'oine még egyszer nem akar majd hozzájuk nyúlni, ha törzsi módra lenyírják barna és szőke sörényüket. Chiruan pedig puszta testvériességből is követte a példájukat.
Iorveth helyet foglalt köztük, s tányért kapott a kezébe. Valóban éhes volt, ugyanakkor kíváncsi is a tündékre. Hosszan beszélgettek a tűz fölött, de ő nem szólalt meg, csak figyelt. Mikor aztán Chiruan teátrális mozdulatokkal megmerte a kanalát az üstben, Miira a vezér kezébe nyomta a kenyeret.
– Te törd a kenyeret elsőként. – Mondták. Iorveth pedig kettébontotta a veknit, majd magának is leszakította az egyik csücsköt, s tovább adta a maradékot. Rég ehettek friss kenyeret, ám az itteni törp és tünde lakosság nem állt teljesen hűvösen a Scoia'taelhez. Nem értettek egyet az ügyükkel, s ezért utálták őket, de akadtak olyanok, akik megértették és tisztelték a harcukat. Az ilyenek időnként ajándékokat vittek a Mókusoknak, reménykedve abban, hogy azok még egy napig békét hagynak Flotsamnak. Naív elképzelés volt, de Iorveth megértette a logikát mögötte. Valójában nem volt légből kapott, hiszen csak akkor csaptak le a városra közvetlen, ha nem volt más választásuk. Mindenkinek békét hagytak, aki nem háborgatta az erdeiket.
De nem volt kétség senkiben afelől, hogy a Scoia'tael pokollá tette Flotsam életét. A katonákat ott tizedelték, ahol csak tudták. A városból kifelé, vagy befelé tartó kocsikat minden alkalommal kifosztották, s amit mégis átengedtek, az a semminek is kevés lett volna. Blokád alatt tartották a kisvárost, mert tudták, hogy ez nem csak az itt lakóknak, de a környező államoknak is fájdalmat okozott. Egyszer egy Redaniai hajót süllyesztettek el a folyón, melynek Kaedwenbe kellett volna jutnia. Ezért a két ország titkos szolgálatai és különleges különítményei egymás után, vagy közös erővel küzdöttek meg a Mókusokkal. Kevés sikerrel. Azt a gyakorlottságot és elhatározottságot, amelyet a tündék tanúsítottak, senki nem törhette meg. Elfelejtettek ugyanis egy nagy igazságot. Ők csupán látogatók voltak abban a harcban, melyben a Scoia'tael született. Iorveth minden győzelemnél magához vette a legyőzöttek jelképét, s a tegeze bőr szíjára varrta mindet. Kaedwen több jelvénye, a Redaniai titkos szolgálat fehér sólyma, Aedirn sárga és vörös csíkjai, mindannyian felsorakoztak a félszemű tünde öltözékén. Egy idő után pedig a Vörös Rózsa rendje is harcra hívta Iorvethet. Kevés sikerrel. Három hónapon belül nem hiányzott más, mint a Temeriai liliomok. Habár megküzdöttek a Kék Szalagosokkal, s a kommandó tagjai maguk is átvették a szokást a tetovált vezértől, Iorveth nem elégedett meg akármely harcos jelvényével. A vezetőre fájt a foga. Vernon Roche, akit a négy év alatt megannyi kitüntetéssel illettek, s aki rengeteg aen seidhe gyerek és nő gyilkosa volt. Nem találkoztak szemtől-szemben. Nem váltottak szót egymással, mégis üzeneteket hagytak a másiknak, ha az a területére merészkedett. Jól ismerték egymást, habár sosem vívtak meg. Furcsa kapocs kötötte össze őket, mely nem csillapította az olthatatlan vérszomjat a másik iránt. Pusztán egyre jobban felkorbácsolta a gyűlöletet.
– Hogy ízlik? – Chiruan a vezérére nézett az üst túloldaláról. Elmerengett az étel felett.
– Ha főzőversenyben kellene megvernünk a dh'oineokat, elég lennél pusztán te, hogy a Scoia'tael győzelmet arasson. – Komolyan gondolta, bár nem érezte oly élénken az ízeket, mint akkor este a barlangban. De mosolyt csalt a többiek arcára, amit szeretett. A boldog aen seidhe jobban harcol. Nem mind elégedtek meg az élettel, mely csak a harc körül forgott, s az ügyet hordozta a hátán. Sokaknak nem volt elegendő az, ahogy ő maga élt. Nem hibáztatta őket ezért. Bennük még volt valami, ami kivágyott a háborúból, s még saját életében akart oda jutni. Iorveth maga is éhezett a harcok végére, de elengedte azt a kellemesen fojtogató érzést, hogy ennek az ő idejében el kell jönnie. Tudta jól, hogy a világ nem így működik.
– Örül a szívem, ha a kedvedre járhatok. – Chiruan arcára mosoly húzódott, majd folytatta a csevegést. – Úgy hallottam, ma is megetetted a vén pókfajzatot. Ez azt jelenti, hogy készülünk valamire?
– Egyelőre nem. Tudni fogtok róla, ha akcióra kerül sor.
– Furcsa kérdésem van feléd. Szeretném, ha őszinte választ adnál. Miért vagyunk itt? – A kérdés nem érte váratlanul, de a szemében harag csillant, amit Chiruan becsülettel állt.
– Várunk, amíg azt nem mondom, hogy elindulunk. – A szavaiban nem volt hazugság, ám Miira átvette a szót.
– Toruvielre és Isengrimre várunk?
– Minden Scoia'taelre, aki a hegyek túloldalán ragadt. – Zavarta a kérdezősködés, de igazat mondott. – Isengrim Zerrikánia felé vette az útját. Egyedül.
– Gondolod, hogy elhagyta a Scoia'taelt? Minden tisztelettel. – Miira hajlamos volt úgy kérdezni, hogy az felbosszantotta, de megtanulta miként csillapítsa a robbanást.
– Nem lepődnék meg rajta. A Vas Farkast jobban elárulták, mint minket. Ő hitet tett Enid an Gleanna mellett. Ő valóban vágyott arra, hogy Dol Blathanna a szabad tündék földje legyen. De csak egy völgy, tele impotens vénekkel. Az elmúlt hat hónap alatt mindössze fél tucat gyereket nemzettek. És ők nevezik magukat az aen seidhe jövőjének.
– A testvérem Toruviel alatt szolgált a háborúban. Én még kölyök voltam akkor. – Az egyik lány mesélni kezdett volna, de Iorveth közbeszólt.
– Szolgált?
– Biztos vagyok benne, hogy meghalt mostanra. Sosem jött el értem, pedig megígérte.
– Mi a testvéred neve? – A lány felpillantott.
– Vernossiel. – Iorveth széthúzta az inget, hogy a lány jobban rálásson a tetoválásra.
– A testvéred él, és ezt akkor varrta rám, mikor saját kommandót kaptam. Nem jött el érted, mert elszólította a kötelesség. – Nem tudta, szabad-e reményt adnia nekik, de hitt abban, hogy elősegíti a túlélést, ha van miért harcolniuk. Biztos volt benne, hogy nem mindannyian csak a tündék szabadságáért csatlakoztak a Scoia'taelhez. Akadtak olyanok, akiknek nem volt jobb választási lehetősége. Az ilyeneknek pedig kellett a remény. Talán az lehetett az egyetlen dolog, amit nem vehettek el tőlük.
Mindenesetre Iorveth számára előny volt, ha egy aen seidhe jobban harcol, ha van valami személyes kötődése ahhoz, amiért küzd.