Emiel Regis Rohellec


Terzieff-Godefroy

Fonetikus kiejtés: emiel régisz rohellek tercif-godfroj Becenevek Regis Életkor 429 év Látszólagos kor kb. 55 év Csoport/faj Vámpír Foglalkozás Borbély, alkimista, füvesember

Különleges képességek/faji adottságok

Minek okán jelen helyzetemben kifejezetten sok idő áll rendelkezésemre, hogy az élet dolgain elmélkedhessek, úgy vélem, e hosszas töprengésnek köszönhetően kezdek rájönni, pontosan mi is okozhatja az emberek irántam és fajtám iránt tanúsított, igen mélyen gyökeredző ellenszenvét. Bár köztudomású, hogy ez a rövidéletű faj meglehetősen prejudikális, azt illenék elismernem, hogy bizonyos mértékig mégiscsak a saját síromat ástam meg a viselkedésemmel, félig-meddig szó szerint. De azért azt is szeretném leszögezni, hogy a legtöbb hipotézis, mely a nemes vámpírokról kering az emberek köreiben, nem több holmi babonás dajkamesénél. Példának okáért, egy nemes vámpírnak, alsóbbrendű fajtársainkkal ellentétben, mit sem árt a nap fénye, ugyanúgy képesek vagyunk élvezni a finom étkek és jó italok ízét, mint az emberek, és egyáltalán nem esszenciális számunkra, hogy vért igyunk - bár én magam mindezidáig igen sűrűn fogyasztottam, talán már túl sűrűn is. Végső soron a vér iránt érzett olthatatlan szomjamnak köszönhetem, hogy most itt vagyok, és be kell vallanom, még sosem volt ennyire fájdalmas a kijózanodás. Igen-igen, a vér nagyjából olyan hatással van ránk, mint az emberekre az alkohol, és én balga túlon túl sokat ittam. Ezennel ünnepélyesen megesküszöm, hogy soha többet nem kísérlek meg ittasan hazarepülni! Ki fogom várni a teliholdat, hogy köddé tudjak válni, és csakis olyankor fogok inni... De tán a legjobb csakugyan az volna, ha a jövőben teljes mértékben mellőzném ezt a szokásom, ugyanis, bevallom töredelmesen, egy kicsit... elvesztettem a fejem. Még szerencse, hogy az emberek ismeretei a vámpírok megölésére vonatkozó módszerekről hasonló igazságtartalommal bírnak, mint a többi ránk vonatkozó tévhit, így hiába döftek belém egy karót és vágták le a fejem, szerencsére nem vesztettem életem - bár a ténykedésük még a vérmámor tompultságában lebegve is meglehetősen fájt. Ámbár csakugyan roppantmód szerencsésnek vallhatom magam, mert a testemet a fejemmel együtt temették el, - vaksötét van ugyan, de halványan látom, s méginkább érzem, hogy itt kell lennie a nyakam alatt valahol - így van némi esélyem arra, hogy belátható időn belül újból ura lehetek a tagjaimnak. Most mondhatnám, hogy a koporsóban való alvás is csak egy a rengeteg dajkamese közül, amiket az emberek a vámpírokról híresztelnek, de a sors iróniájának jóvoltából magam is épp egy ilyen fatákolmányban vagyok kénytelen eltölteni a következő néhány évtizedet. Tartok tőle, hogy ez kifejezetten sokáig fog tartani, de legrosszabb esetben az erre járó emberek gondolataival, meg persze a saját eszmefuttatásaimmal elszórakoztatom magam...

Jellemrajz

Talán valóban az volna a legcélravezetőbb, ha mély álomba merülnék, míg a testem regenerálódik, és a szövetek újra eggyé válnak egymással, de attól tartok, még ha nem is ebben a koporsóban lennék, sem volna a világon olyan altató, ami képes lenne megadni ezt az édes eszméletlenséget. Nincs hát mit tenni, magam sem tudom, mióta lehetek elföldelve, hisz nem voltam magamnál, mikor megtörtént, s ki tudja, mikor eszméltem fel, és sajnálatos módon emberek sem járnak erre túl gyakran ahhoz, hogy a megjelenésükhöz napszakot tudjak társítani. Vajon a barátaim - már azok, akik még elviselnek - aggódnak-e már miattam? Előfordult ugyan, hogy több napra, vagy akár hetekre is eltűntem egy-egy alkalommal, mikor vadászni mentem, hogy úgy igazán kirúgjak a hámból, s az elmúlt pár évben már nem is igazán akadt egy olyan illető sem, aki hajlandó lett volna velem tartani, pedig régen micsoda dorbézolásokat csaptunk együtt! Persze, mondták, hogy túlzásba viszem, hogy nem lesz ennek jó vége, de mit törődtem én velük, elmartam őket magam mellől, és mentem a saját fejem után - és most tessék, itt fejetlenkedem. Ejh, meg is érdemlem, nem igaz? ...Ha csak Ő velem maradt volna... Olyan szörnyen magányos vagyok nélküle.
Hallgatnom kellett volna rá, amikor figyelmeztetett, először, másodszor, de még harmadszor sem lett volna késő azt mondani, hogy "rendben, kedvesem, többet nem iszom" - de nem, csak nem voltam képes megállni, és végül már ő sem állhatott engem. Csoda hát, ha ezek után csak méginkább szomjaztam a vért? Tessék, annyi mindent akartam elfelejteni a vérmámoros bódulatban, annyira keservesen próbáltam belefojtani a bánatomat a vörös kábulatba, erre most itt, a föld alatt minden eszembe jut és nem menekülhetek ezek elől a gyötrelmes gondolatok elől... De jöjjenek csak, azt hiszem, ideje volt már, hogy egy kicsit magamba nézzek. Bár Őt nem fogom visszakapni, bármit is teszek már, de azért nem vagyok én annyira reménytelen eset, nem? Végső soron a humorom még mindig a régi, az ízlésem állítólag nem rossz, legyen szó akár művészetről, akár étkekről, vagy nőkről, s olyan dicséretet is kaptam már, melyben a tudományok terén szerzett ismereteimet és tapasztalataimat fényezték mind a gyógynövények felhasználásában, mind az anatómiában való jártasságom okán... Csak az a fránya ivászat, csak az ne lenne...! Esküszöm, amint kilábalok ebből a sanyarú állapotból, soha többet egyetlen egy korty vért sem fogok inni. Még nem tudom, mihez fogok kezdeni magammal akkor, de oly sok minden lesz úgyis, amit be kell majd pótolnom...! Ki tudja, hány évtized fog elszállni a fejem felett, mire végre újra napvilágot látok? Bizonyára hatalmas lépéseket fog előretenni számos tudományág, no meg az emberek maguk; s ki tudja, kinek a földje lesz jelenlegi fekhelyem, mikor végre kikelek belőle. De jó is volna szép csöndesen éldegélni valahol, ahol zavartalanul tanulmányozhatnám mindazt, ami körbevesz - az állatokat, növényeket, meg néhány embert vagy az ősi fajok képviselőit akár... Már persze ezutóbbiakat csak messziről. Hogy úgy mondjam, egy dekapitáció egy életre elég mindenkinek.

Megjelenés

Csakugyan az a legnagyobb nehézség ebben a szituációban, hogy teljesen elveszítettem az időérzékemet. Az egyetlen dolog, amiből sejteni merem, hogy viszonylag régóta lehetek már idelent, az az, hogy a koporsó fedele lassan kezdi megadni magát az enyészetnek. Belegondolva, egészen bámulatos megfigyelni, miként korhad el a fa a nedves földben, és hogyan rágja át magát a rostok között néhány mindenre elszánt hangya és giliszta. …Lesz mit kiráznom a ruháimból, ha majd kijutok innen, az egyszer biztos. Lehet, mire ez megtörténik, még el is foszlanak itt-ott, ami nagy kár, mert igen jó darabok, még ha kissé régiek és kopottasak is, de kedvelem őket. Nem hivalkodóak, és kifejezetten komfortosak egytől egyig: a jól bejáratott bőrcsizma, a szürke nadrág, a kicsit fakó, hosszúujjú vászontunika és a sötétszürke, bélelt felöltő is a kedvenc ruhadarabjaim közé tartozik. Nagy kár értük, de mit van mit tenni... Viszont jelen pillanatban jobb időtöltésem úgysincsen, mint hallgatózni és megfigyelni a körülöttem, illetve inkább a fejem felett zajló, természetes folyamatokat, hiszen másfelé nem igazán tudok nézni, bár, mi tagadás, rendkívül kíváncsi lennék arra, milyen változások mennek végbe az én testemen is. Mondanám, hogy a legjobb az volna, ha lenne a fejem fölött egy tükör, és annak segítségével figyelemmel kísérhetném ezeket a lassú folyamatokat, de sajnálatos módon ez az emberi találmány valamiért nem hajlandó megmutatni magában a fajtámat egyáltalán. Ennek okán pedig az az igazság, hogy még sose láttam magam olyannak, amilyen valójában vagyok - a portréfestők, lett légyenek bármily tehetségesek és ügyesek is, mindig torzítanak egy kissé a valóságon. Persze, ahhoz, hogy elképzelésem legyen róla, hogy nézhetek ki, ez is éppen elég, és tisztában vagyok vele, hogy a valamikor varjúfekete hajam most már inkább deres, és bizony kissé már kopaszodom is, és ha minden igaz, a szarkalábak és a töprengő ráncok sem kerülték el az ábrázatomat. Az arcomra sokszor mondták már, hogy kifejezetten barátságos, még emberektől is hallottam ilyen megjegyzést - hisz megtanultam a módját, hogy el tudjam rejteni az övékénél hegyesebb szemfogaimat még mosolygás közben is. Bár azt is hozzá szokták tenni, hogy kifejezetten sápadtnak tűnök néha, illetve az alkatom állítólag meglehetősen vékony, és mindezen tulajdonságaimat markáns sasorrommal kiegészítendő többen jegyezték már meg, hogy úgy festek, mint egy adószedő. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez dicséret, avagy gúnyolódás akart-e inkább lenni, de igyekszem az előbbi értelmezéssel élni - noha azt be kell valljam, hogy az imént részletezett tulajdonságaimon túl az arcomat keretező szakállamra módfelett büszke vagyok. ...Vajon az is nő, amíg itt tengetem a napjaimat? Bele se merek gondolni, hogy fogok kinézni, mire végre kimászom innen...

Előtörténet

1259 Velen 1. napja

Drága Barátném!

Örömmel vegyes bánattal olvastam soraid, melyek mindig olyan kedvesek voltak szívemnek, hisz régóta te vagy az egyetlen, aki néha tollat ragad, hogy emlékeztessen rá, nem vagyok teljesen egyedül a világban, bármennyire elszigetelten is tengetem napjaimat dillingeni birtokomon. Szerencsés véletlen lehet, amiért éppen akkor kaptam kézhez leveled, mikor te alighanem épp elhagyni készülöd, vagy tán már el is hagytad otthonodat, hogy felfedező útra indulj, aminél csodásabb hírt aligha tudtál volna nekem elújságolni! Úgy érzem, legalább akkora izgalommal tölt el engem az előtted álló út és a rengeteg újdonság, amit felfedezhetsz magadnak a Kontinensen, mint tenmagadat, és csupán csak azt sajnálom, hogy ha legközelebb meglátogatom a családod, te nagy valószínűséggel nem leszel ott.
Ez persze nem fog megakadályozni abban, hogy kérésednek eleget tegyek, hiszen a szüleid voltak azok, akikkel először találkoztam, miután fél évszázadnyi kényszerpihenőm után visszatértem – de nem untatlak ezzel a régi történettel, kacagtál már rajta kislánykorodban éppen eleget. Bár gyanítom, még ma is épp úgy megmosolygod az emlékét, mint én.
Nos tehát, minden jót és sok szép látnivalót kívánok neked utadra, bármilyen hosszúra is nyúljék, amikor pedig visszatérsz, kérlek, semmiképpen se mulassz el beszámolni minden apró részletről! Én magam sem maradok majd adósod, ugyanis, mint ahogy korábbi leveleimben már utaltam rá, tetemes haladást értem el kutatásaimban, és azt kell mondanom, hogy tökélyre fejlesztettem az alraun-gyökér lepárlásának folyamatát.
Minden esetre, most semmiképpen sem akarlak untatni hosszadalmas litániával, így zárom is soraimat, s kívánok még egyszer jó utat neked!

Ölel hű barátod,
Regis


1261 Midaëte

Drága Barátném!

Már azt hittem, nem is hallok felőled újra! Hogy a nagybecsű Kökörcsin mester, a híres poéta éppen Toussaint-ban kápráztatja el tudásával a Fényességes Anna Henrietta hercegnőt, míg Raymund herceg Cintrába utazott, csak nem olyan régen tudtam meg én is. Bocsáss meg, hogy nem értesítettelek róla hamarább, de attól tartok, mire megtalált volna levelem, a jó dalnok már rég messze járt volna szeretett Toussaint-odtól...
Mindazonáltal, bízom benne, hogy tengernyi csodálatos tájat bejártál már, s megannyi érdekes lénnyel hozott össze a sors, ahogyan abban is reménykedem, hogy ezek az élmények némiképp kárpótolnak Kökörcsin mester elmulasztott concerto-iért – ne csigázz, kérlek, legalább néhány morzsányi érdekességet mesélj a messzi földek varázsáról ennek az ősz seborvosnak!
Én ugyanis mást nem igazán hozhatok tudtodra, mindössze csupán azt, hogy szokásomhoz híven székhelyemet a dillingeni birtokomról nyári kunyhómba helyeztem át, hogy ritka gyógynövények után kutassak, különösképpen alraungyökér után, amit desztillálni tervezek, s tán némi nadragulya-kivonatot is keverek hozzá ezúttal. Az egészségem miatt, kérlek, cseppet se aggódj, bár mint tudod, a mandragóra-gyűjtés nem éppen veszélytelen művelet, de védőmaszkról és kesztyűkről mindig gondoskodom.

Szeretettel ölel,
Regis


1262 Saovine 30. napja

Kedves Barátném!

Nocsak, milyen érdekes! Nem gondoltam volna, hogy a mesés Zerrikániáról keringő legendák közül éppen ez fog igaznak bizonyulni! Bár úgy hírlik, hogy azon a földön még az sem lehetetlen, hogy sárkányokba, vagy esetleg sárkányháton lovagoló harcos amazonokba botlik az egyszeri utazó, már amennyiben túléli a sivatag minden viszontagságát és a helyi éghajlathoz idomult, különösen szívós fauna támadásait. Mondd, kérlek, igaz-e az a hír, hogy ebben a kietlen országban matriarchátus van? Megdöbbentő és egyúttal igazán érdekes jelenség volna, s hogy úgy ne mondjam, repesnék az örömtől, ha ilyetén tapasztalataidat megosztanád velem!

Várom válaszod mihamarább!

Ölel hű barátod,
Regis


1267 Lammas 10. napja

Drága Barátném!

Mint azt te is tudod, mindig hatalmas öröm számomra, mikor egy-egy leveled megérkezik hozzám, s ezzel ürügyet szolgáltatsz nekem arra, hogy én is beszámolhassak neked ténykedéseimről – habár a velem megeső izgalmak száma határozottan elenyésző a te kalandjaidhoz képest. Viszont, ezúttal koránt sem olyan komor hírekkel szolgálhatok, mint legutóbbi levelemben, ugyanis nem olyan régen tiszteletét tette nálam egy igen érdekes társaság. Megvendégeltem őket, hisz látszott rajtuk, hogy fáradtak és elcsigázottak, mi több, egyenesen reménytelenek, s miért is ne lettek volna azok, hisz pont ugyanúgy festettek, mint a többi, háború elől menekülő karaván tagjai – mindösszesen annyi különbséggel, hogy ez a hanza nem az ellenség elől menekült, hanem éppen az ő irányukba tartott. Bár, attól tartok, lassan ideje volna elhagynom jelenlegi lakhelyem, hiszen mint kiderült, néhány környékbeli parasztember azzal rémisztgette a társaság tagjait, hogy vámpírok ólálkodnak errefelé…
Minden esetre, mindegyikük határozottan jóízűen fogyasztott a mandragóradesztillátumból, s képzeld csak el, hamar kiderült, hogy a társaság egyik tagja maga a hírneves Kökörcsin mester! Ami azt illeti, meglehetősen különös egy kompánia verődött össze a karavánban: egy Zoltan Chivay nevű törp és az ő szűkszókincsű, ennek okán meglehetősen szűkszavú papagája, Duda Feldmarshall, egy Percival nevű manó, illetve temérdek asszony és gyermek, akik biztonságára úgy látom, különösképpen odafigyelnek. Tart még velük egy Milva névre hallgató íjászhölgy, egy nem túl bőbeszédű katona, akit Cahirnak neveznek, valamint egy különösen skrupulusos vaják, aki Geraltként mutatkozott be - és persze a már említett, méltán híres Kökörcsin mester.
Tartok tőle, hogy kissé konfúzus lehetsz, mi okból mutattam be a társaság főbb tagjait név szerint, és hidd el, drága barátném, én lennék a legboldogabb, ha megírhatnám neked mindazt, amit megtudtam róluk, és ezzel egyúttal arra is magyarázatot adhatnék, miért fogok velük tartani a későbbiekben, amint mindannyian magukhoz térnek. Mint tudod, én magam nem szoktam a desztillátumokaimat élvezeti okokból fogyasztani, így most van lehetőségem addig papírra vetnem ezt a pár sort, míg a társaság kipiheni magát, ugyanakkor pontosan a Zoltan által csupán snapsznak becézett párlat elfogyasztása miatt tudhattam meg róluk ezeket az apróságokat, amiket, bocsáss meg nekem, nem merek levélben megírni, attól tartva, nehogy véletlenül illetéktelenek kezei közé kerüljenek ezek az információk.
Annyit azonban elmondhatok, hogy hosszú útra indulok holnap én magam is ezzel a karavánnal, de biztosíthatlak róla, hogy amint mindketten visszatérünk utunkról, már nekem is lesz mit elmesélnem számodra. Remélem, levelem jó egészségben talál, és ha netán már elküldted volna válaszod korábbi papirosomra, kérlek, bocsásd meg, hogy nem vártam meg! Bízom benne, hogy következő levelemben már többmindent is megírhatok neked, s ezzel kárpótolhatlak majd az elfecsérelt üzenetért.

Ölel jó barátod,
Regis


A fentebbi levél kézbesítését egy asszony a karavánból magára vállalta, ám sajnálatos módon elhagyta akkor, amikor egy táborban megtalálta a férjét.


1267 Yule

Kedves Barátném!

Mikor legutolsó levelemet megírtam neked, még nem is sejtettem, hogy végül Beauclair városában fogunk kikötni ezzel a díszes társasággal, és itt fogunk áttelelni, ráadásul nem máshol, mint Őszeretetreméltósága, Anna Henrietta hercegnő vendégségében! Gondoltad volna, hogy Kökörcsin, a bárd, születési nevén Julian Alfred Pankratz de Lettenhove vikomt, és Őfényességének szíve szerelme?
Az egyetlen, amit sajnálok, hogy mi viszont újfent elkerüljük egymást, pedig reménykedtem benne, hogy lesz alkalmam szóban beszámolni neked minden eddigi kalandunkról, ugyanis elképesztő dolgokba keveredtünk bele, míg Toussaintba sodort minket a sors. Zoltan Chivay-tól, Percivaltól, valamint a menekültekből álló karavánjuktól egy tábort elérve vettünk búcsút, bár itt kisebb konfrontációba keveredtünk egy pappal... Őszintén bevallom, sosem gondoltam volna, hogy egyszer még boszorkányégetésnek gúnyolt gyerekgyilkosságot fogok megakadályozni, de lám, vén fejemre még ezt is megéltem, ahogyan azt is, hogy a Jarugán átkelve nilfgaardi csapatok elől meneküljünk, majd együtt védjük meg a folyó két partját átkötő hidat a lyriai és ríviai partizánokkal. Szörnyű harc volt, rengeteg áldozattal mindkét fél részéről, a tragédia pedig minket, vagyis leginkább Milvát nem kímélte. Gyermeket várt...
...Ami azt illeti, sajnos az öt - azóta már hat - fős társaságunk dinamikája sem volt mindig teljesen felhőtlen, különösképpen azután nem, hogy a lyriai táborból is menekülni kényszerültünk, és amikor a jó Kökörcsin mester megsérült, elláttam ugyan, de a vaják számára végérvényesen bizonyosságot nyert, hogy mi is vagyok valójában. Ennek ellenére életben hagyott, s úgy vélem, mostanra egészen... barátivá vált a kapcsolatunk, ha szabad így fogalmaznom, noha sok mindenen ment keresztül az egész hanza, mire idáig eljutottunk. Említettem, hogy még egy fővel egészült ki a karavánunk, ez a hatodik illető pedig egy fiatal lány, Angouleme - nem nevezném éppenséggel elragadó teremtésnek, de van benne valami egészen szeretnivaló.
Bár úticélunkról és utazásunk indokairól megint csak nem merek írásban beszámolni, kérlek, légy türelemmel, míg újra találkozunk. Mint említettem, a telet itt, Beauclairben fogjuk tölteni, s remélhetőleg Imbolc idején már továbbindulunk, noha jelenleg egyikünk sem bánja különösebben ezt a kis megállót - valahogy úgy fest, itt Beauclair-ben mindenki megtalálta a maga vágyát... Apropó, ha már itt tartunk, nem tudom, tudtál-e róla, hogy drága városodban él egy succubus? Úgy alakult, hogy megismerhettem...
Mindazonáltal, ez a levél már minden bizonnyal el fog jutni hozzád - van némi kétségem afelől, hogy korábbi üzenetem megtalált-e valóban - ugyanis Őszeretetreméltósága egyik megbízható szobalányát kértem meg, hogy kézbesítse saját kezedbe, mikor visszatérsz, bár még remélem, hogy Imbolc előtt személyesen lesz lehetőségem átadni levelem.

Ölel barátod,
Regis


1268 Imbolc 10. napja

Kedves Oriannám!

A mai nappal magunk mögött hagyjuk Beauclair-t. Sajnos nem tudtalak megvárni, de bízom benne, hogy a korábbi levelemben említett szobalány becsülettel eljuttatja hozzád mindkét papirosom, s abban is, hogy mire elolvasod őket, már úton leszek visszafelé, hogy mindketten beszámoljunk egymásnak kalandjainkról. Kökörcsin mester nem fog velünk tartani, s bár sajnálom kissé, azért remélem, hogy így lehetőséged lesz majd találkozni vele, s meghallgatni egy-két előadását! Csakugyan igazán tehetséges dalnok, mindenképpen kár volna kihagynod a vele való megismerkedést!

Sokszor ölel hű barátod,
Regis


A fentebbi két levél kézbesítésével megbízott szobalány becsülettel el is vitte magával mindkét rábízott borítékot, hogy eljuttassa Oriannának a La Compassion árvaházba. Sajnálatos módon, amikor a Blessure partján sétálva tartott úticélja felé, megbotlott egy rossz útkőben, s éppen csak meg tudta tartani egyensúlyát, ám a kosara, s annak minden tartalma, beleértve a rábízott leveleket is, a folyóba hullott.

Példareag

Azt hittem, álmodom. Rettenetesen valóságosnak, már-már hátborzongatóan igazinak tűnt minden egyes pillanata, de biztosra vettem, hogy nem lehet más mindez, csupán csak álom. A repülés, az üvöltések, az a néhány ember, a laboratórium; majd az üvegcsék, palackok, retorták, lombikok és kémcsövek halálsikolya, ahogy szilánkjaikra robbannak, és a vér bódító íze, amit olyan rég éreztem utoljára, hogy szinte el is felejtettem, milyen mámorító bír lenni... Egy egérszürke hajú, sebhelyes és riadt arcú lány, ahogy előttem áll, és arra kér, hogy figyelmeztessem Geraltot, hogy jól ügyeljen magára, hisz Vilgefortz itt van. Mi lehetett a neve...
Geraltra emlékszem. Arra is, ahogy káromkodott, és ribilliót kért tőlünk - meg is kapta. Még álmomban is úgy ítéltem meg, hogy módfelett kitettem magamért, ami a ribillióokozást illeti. De muszáj volt megtalálnom, és épp időben érkeztem, hogy az a bizonyos Vilgefortz is megkapja a magáét... A fehérhajú vaják arra kért, vigyázzak vele, de kikértem magamnak. Vigyázzak? Én? Nem azért jöttem ide!
Nekitámadtam hát másodjára is, és úgy tűnt, itt a vége, de nem értem el. Nem ért véget az álom sem, de nem tudom, mi történt. Elvakított a fény és olyan fájdalom hasított minden porcikámba, hogy azt hittem, belehalok. Üvöltést hallottam, de olyan üvöltést, amibe beleremegtek a falak. A sajátomat.
Arra kellett volna ébrednem, de nem ébredtem fel... Tényleg belehaltam? Vagy még mindig álmodom?
- Ne.
Ki az? Mi történt? Hol vagyok? Látnom kellene, de nem látok semmit. Nem érzek semmit. Mi történt velem?
- Ne kelj fel. Még ne. Korai. Várj még.
...Legyen hát így... Mást aligha tudok tenni. Furcsa, mintha... Egyszer már történt volna velem ilyesmi... Vajon ezúttal meddig fog tartani?

Kedves Regis!

Elfogadva!

Igazán egyedi hangulatú lapot írtál nekünk, aminek minden betűjéről süt az odaadás és a karakterrel való azonosulás. Nagyon markánsan volt tetten érhető mind stílusilag, mind szókészletileg a választott karaktered széleskörű ismeretanyaga és párját ritkító tudása, valamint az bosszantó tudálékosságnak tűnő modorosság is, amik a regényfolyam Regisét is jellemezték.
Külön kiemelném, hogy a levélformátum és a hozzá kapcsolt megjegyzések egy nagyon sajátos és nehezen körülhatárolható ízt adtak a lapod történeti részének és ezzel tovább fokozták az amúgy is remekül megírt lapod élvezeti értékét.
Más dolgod nincs is, csak leadni az egyik sikerültebb portrédat az avatarfoglalóba és máris nekiállhatsz a játéktéren is visszatérni holtaidból.

Avatarfoglaló