️️️️️️️
Amikor beérkezett Dol y Pont ar Gwennelen-be ― vagy a dh’oine által oly lealacsonyítóan csak a Pontar völgyének nevezett ― terület nyugatról Vergen, délről a Dyfne, illetve keletről pedig Dol Blathanna által határolt, erdős részeire Iorveth kézjelével ellátott üzenete, akkora patália kerekedett az alig tizenhat főt számláló kommandó tagjai közt, amekkorát Sion még sosem látott. Aztán amint az utolsók közt a keze ügyébe kaparintotta a frissen érkezett pergament, rögtön megértette, miért. Még Iorveth legalázatosabb kérése is egyenesen fenyegetésnek hangzott. Sionnak imponált a scoia’tael patrónusának ezen dualitása. Véleménye szerint a Scoia’tael patrónusának szüksége is volt e kard mindkét oldalára.
Még csak meséket és legendákat hallott az Erdei Róka hőstetteiről és győzelmeiről, az üzenet tömörségét tekintve azonban egy cseppet sem kételkedett egyik hitelességében sem. És a tény, hogy épp csapdakészítőre van szüksége… ! Legalább annyira rémítette halálra, mint amennyire felvillanyozta.
― Ne legyél olyan nagyra magaddal, uaine.* ― morogta a háta mögül, egyértelmű helytelenítését kifejezvén a Sionnál jóval idősebb és rangosabb Londubh* ― Nem azért küldünk téged, mert te volnál a legeszesebb vagy legtehetségesebb. Hanem mert te vagy az egyetlen.
Mielőtt még Sion elszégyellhette volna magát, és sorra vetette volna karrierjének mélypontjait, Saighead*, a brigád vezetője hirtelen megszólalt.
― Nem adhatom neki oda.
Az egybegyűlt brigádtagokon különböző tónusú és temperamentumú morajlás hullámzott végig.
― De miért nem? Tisztában vagyok vele, hogy nem minden ösvényre követed Iorveth-et, de azért ez…
― Szerintem teljesen érthető. Iorveth se nem idősebb, se nem tapasztaltabb Saighead-nál, miért kellene bármivel is eleget tennie egy ilyen késérnek?
― Ha mi odaveszünk, Iorveth lesz az, aki bosszút áll értünk! Ő az, aki az élvonalban küzd, míg mi az erdő sűrűjében bujkálunk, várva a semmire!
― Micsoda passzió! Mégsem rád tart igény, hanem a kis aép áitaerbith-re.
― Na ide figyelj, te… !
― Nem azért nem engedem át, ― vágta el hajszálpontos precízióval a kibontakozó konfliktust Saighead ― mert bármiféle nézeteltérésem vagy rendezetlen ügyem van Iorveth-tel. Különösebben nem csináltam titkot belőle, hogy nem minden módszerével értek egyet, tény, de attól még egy égbolt alatt járunk. Ugyanazt akarom, amit ő. Azért nem adom meg neki, amit kér, mert nem tudok, és nem is fogok felelősséget vállalni a Scoia’tael bukásáért. ― egy pillanatra néma csend lett úrrá a tündéken, férfiakon és nőkön ― És ha ehhez az kell, hogy megtagadjam tőle, amit kér, hát megtagadom.
Az egybegyűltek egyetértésben hallgattak. Sion is hallgatott. Saighead végül odalépett hozzá, a többi tünde utat nyitott előtte, és megérintette a kis hadi eszterga vállát.
― Ezt meg tudod érteni. Nem igaz, me fraer?*
Sion előbb lehajtotta a fejét. Nem bírt sem Saighead, sem bárki más szemébe nézni. Az járt a fejében, hogy vajon mit szólna Siory, ha most látná.
― De igen. ― felelte Sion halkan, beletörődőn, aztán irdatlan bátorságot merített valahonnan, maga sem tudta egész pontosan, honnan, mielőtt folytatta volna. ― Ugyanakkor azt gondolom, hogy az Erdei Róka tudja, mit csinál. A káosz és a meglepetés épp olyan fontos elemei a harcmodorának, mint a türelem és a precízió. Ha megtagadjuk tőlük a segítséget, tán épp azzal ítéljük halálra őket.
Az egybegyűlt tizennégy főn újabb morajlás hullámzott végig. Saighead és Sion nem csatlakozott hozzájuk.
― Nézd már, hogy kinyílt a csipája!
― Hallgass, Ely!
Saighead egyetlen szót sem szólt. Visszahúzta a kezét, majd feloszlatta a kupaktanácsot.
Sion számára csupán másnap vált világossá, mikor felnyergelt lovának látványa fogadta az istállóban, hogy bármit tett, vagy nem tett, mondott, vagy épp nem mondott, arra késztette az ezüstös hajú tündét, hogy átértékeljen pár dolgot, és egyenesen meggondolja magát. A paripán üzenet pihent. Az üzenet szerint valaki várt rá Vergen-ben, ahol a Dyfne és a Pontar összeér. Később értette csak meg, amikor elérte a találkapontot, hogy Iorveth kérelme valójában tényleg utasítás volt. Ha nem is tudja keresztül vinni az akaratát Saighead-nál, bizonyára megtette volna a megfelelő lépéseket. Vagy le van maradva nem is egy, hanem két lépéssel, és ez az egész az ő, illetve a jobbkezének műve volt?
Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, a tünde nő némán csatlakozott Sion paripájához, aztán nekivágtak a Pontar partján fekvő erdőségeknek. Nem sokat szóltak egymáshoz a Flotsamba tartó hat éj és hét nap alatt, de azt megtudta, hogy a nőt Miirának hívták. Miira ellenben kevésbé volt érdeklődő, és ha Sion meg is merte szólítani valamivel, csak a neki tetsző kérdésekre adott választ. Ez sok időt adott neki, hogy a saját gondolataival és szorongásával foglalkozzék. Nem félt a haláltól, Rívia óta nem, de állandó szörnyetegként kísértette a tény, hogy csapdakészítésen kívül a tehetsége minden másban igencsak átlagos. Tán bocsánatot kéne kérnie mindezért?
Onnan tudta, hogy közelednek ― már azon kívül, hogy az erdőség egyre sűrűbb és sűrűbb lett ― hogy Miira egyre kevésbé volt beszédes. Sion a fák lombjait, az ágakat és a törzsüket figyelte, Miira pedig tölcsért formált az ujjaiból, és fészkét oltalmazó bíbicmadárra emlékeztető hangot adott ki.

*zöldfülű
*a feketerigó szóból csináltam
*ezt meg a nyílvesszőből
*fivérem

️️️️️️️
Sion-t lenyűgözte az az összhang, mellyel ― feltehetőleg ― Iorveth furulyája válaszolt Miira fészkét védelmező bíbictojójára. Különös volt ez az egész. Sion-ban ugyan azóta kavargott változatos erősséggel a szorongás örvénye, hogy a Pontar völgyébe beérkezett az Erdei Róka kézírása, most azonban, ahogy a hét napos kataklizma közvetlen küszöbén állt, hirtelen máshogy dobbant a szíve. Bizarr disszonanciát ébresztett benne a mívesre faragott hangszer hangja. Egyszerre érezte magát tőle otthon ― és ez olyasmi, ami Rívia óta nem esett meg vele igazán ― és egyszerre lett volna képes lóháton hadba vonulni ― holott közel- és távolharci képességei messze alulmúlták az esztergapad mellett tanúsított tehetségét.
Követte is volna Miirát, amint az megindult, de mivel egyetlen intésével maradásra bírta, hát engedelmeskedett. Alázattal végignézte, ahogy a nő elrejti a hátasát a bozótban, majd egy valódi mókus fürgeségével felkapaszkodott az egyik fára, és eltűnt a lombok közt. Sionnak voltak sejtései arról, hogy miben állhatott a mókusok és a tündék között húzódó párhuzam, de elképzelése szerint a válasz sokkal líraibb volt. Sosem gondolta volna, hogy a válasz ennyire egyszerűen banális lesz. Pedig hát minek túlbonyolítani? Ahogy a Scoia’tael célja is éppen adhatott volna alapot a líraiságra, de valójában nemesien egyszerű volt.
Sion ugyan nem látta többé sem Miirát, sem senki mást, de tudta, hogy figyelik. Azt, hogy hányan, nem tudta pontosan megállapítani, de biztos volt benne, hogy Miirán kívül még legalább ketten. Míg várt, szemügyre vette a körülötte elterülő erdőséget, és egy cseppet sem csodálkozott rajta, hogy a Scoia’tael legjelentősebb kommandója épp ide húzódott vissza. Minden tökéletes volt, a fák növése elég sűrű, a lombozatuk majdhogynem teljesen egybefüggő, a sziklák és cserjék elég magasak ahhoz, hogy elrejtsék őket, a patak zaja elnyomja az esetlegesen félresikerült neszeket… Egyetlen dolgot nem értett. Csak egyetlen egyet. Amennyire rálátása adódott a helyzetre, úgy ítélte meg, hogy a többnyire emberek által lakott Flotsam túlságosan is az erdőség küszöbénél terül el. Rengeteget hallott Flotsam erősen xenofób helytartójáról is, de a neve egyszerűen nem jutott eszébe. Idegesség lett úrrá rajta a lombok és harasztok bíráló susogásáról ― túlságosan is jól ismerte ezt a némaságot ― egészen addig, míg meg nem hallotta az ágak és a levelek türelmetlen jajveszékelését ― mely amúgy dh’oine fülnek továbbra sem volna túlságosan feltűnő, madarat, legfeljebb ha őzet sejthet mögötte. De Sion tudta, hogy nagyon is aen seidhe-del van dolga. Nagyot nyelt, ahogy megpillantotta a lombozatból előbukkanó csizmákat, a rejtőszínű rongyokat és könnyűvértezetet, a nyilakkal teli tegezt, és az arcot, amelyről számos-számtalan legendát és történetet hallott már ― többségük, különösen amit a dh’oine reszketve rebeg el éjjel a tábortűz mellett ― nem is állt olyan távol a valóságtól. Egészen megszédítette a férfi aurája, így amikor csak némán arra intette, hogy szálljon le a hátasáról, bár a lábát a nyergen átvető mozdulat még magabiztosan ment neki, de amikor leérkezett a talajra, úgy érezte, a térde egy két napos kocsonya adottságaival hasonult. Bárhányan is figyelték őket lesből, már Miirán kívül, biztos kiválóan szórakoznak, gondolta Sion. Mindenesetre abban biztos lehetett, hogy ha bármi veszély fenyegette volna őket, a lesben álló bajtársak maradéktalanul megvédték volna őket. Gerincvelőből eredő borsódzás kúszott fel a hátán, mint egy meztelencsiga, ahogy a Scoia’tael patrónusa dörgő hangon megszólította.
― Igen. Vagyis hogy nem… Valóban nem. ― Ejnye, te fiú, szedd össze magad!
Egyetlen pillanatra eszébe jutott Saighead hosszú, ezüstös haja, hideg acélos szeme, és bársonyos, ámbár kemény szavai. „Nem adhatom neki oda.” Sokat hallott Saighead és Iorveth kapcsolatáról is. Ha nem is mindenben értettek egyet, de kölcsönösen tisztelték a másik munkáját. Saighead Iorveth munkájának köszönhette, hogy a dh’oine nem zargatta a Dol y Pont ar-béli Scoia’tael brigádot.
Sion ahhoz tudta volna hasonlítani, amikor a flotsami aen seidhe áttanulmányozta szúrós, sötét tekintetével, mikor havonta egyszer meg kellett látogatnia a medikusi sátrat, hogy átvizsgálják, minden porcikája megvan-e.
― Nem aggódok érte túlságosan ― vallotta meg halkan e bátornak ható szavakat ― A flotsamiak munkájának hála a pontar-völgyiekkel nem igazán mer szerencsét próbálni a dh’oine.
Szerette volna eldicsekedni, hogy valójában a csapdái és tákolmányai állnak emögött, melyek egyébként valóban kifogástalanul működtek, de nem lett volna teljesen igaz. Az viszont már sokkal inkább, hogy a Vrihedd kegyetlenségének híre úgy söpört át a Pontar innenső felén, mint valami forgószél. Az emberek féltek bármilyen erdőségbe betenni a lábukat, mióta Iorveth aktívan visszatért. Saighead viszont a híreszteléssel ellentétben nem minden áthaladón ütött rajta. Hogy mi mozgatta, kész rejtély maradt számára, sosem igazodott ki igazán a szeszélyein. Néha átengedte a muníciót szállító vagont, néha feltartóztatta a kereskedőkaravánt.
Felpillantott a lombozatra, amint Iorveth az egyik őrszemet utasította. Mégis csak igaza volt. Miirán kívül legalább ketten figyelték. Az egyik Iorveth volt, a másik a Valeera nevű tündelány. A harmadik létezéséről azonban mit sem tudott.
― Sionnaech. Aép Áitaerbith. ― Vagyis „sehonnai” ― A barátaimnak Sion lennék, ha volnának barátaim.  
Vagy húga.

️️️️️️️
Sion szavak nélkül is megértette, mit üzent a flotsami Vrihedd brigád vezetőjének vicsorítást idéző grimasza. Nem tartott tovább pár pillanatnál, mégis úgy érezte, az örökkévalóság múlik el abban a néhány szívdobbanásban. Tudta ő jól, mit üzen Iorveth tekintete és testbeszéde, magára parancsolt hát, leginkább kocsonyaállagú lábaira, hogy igenis húzzák ki a hátát, és viselje büszkén a rá eső pillantásokat. Hisz azt ugyan nem tudja megmásítani, hogy ki ő, és honnan jött, de afölött, hogy hogyan áll a jövőjéhez, senki másnak nincs hatalma, csak neki. Egy kis segítség persze mindig jól jött.
Biztos volt benne, hogy a következő szavak, amiket hallani fog, jéghideg korholás lesz, fel is készült minderre lelkiekben, a szidalmazó szavak ellenben sosem érkeztek meg. Sion érdeklődve a mögöttük fürgén csordogáló csermelyre pillantott, ahogy ráérős türelemmel mélyebbre és mélyebbre mossa a saját medrét, és messzire hordja az útjába kerülő gallyakat és leveleket. Arra gondolt, hogy ennél találóbb hasonlattal a Scoia’tael patrónusa aligha élhetett volna.
― A víz nem siet sehová. Pontosan tudja, hogy rendelkezésére áll a világ minden ideje megduzzadni és a saját képe szerint formálni a tájat. ― Lehet, a hasonlat maga nem az övé volt, de Sion büszke volt a hirtelen felfedezett párhuzamra. ― Ez a sors van megírva a dh’oine-nak is.
Sion tisztában volt vele, hogy bár az ősi fajok és a dh’oine közti nézeteltérés valószínűleg nem az ő élettartama alatt fog megoldódni, azt sem felejtette el, hogy csupán még csak 35 telet élt meg. Éppen csak kilépett a gyermekkorból ― már aen seidhe mértékkel nézve ― s a dh’oine-tól kétszer-háromszor olyan hosszú átlagéletkorának legjava még csak most kezdődik igazán. Megvolt hát minden oka hinni benne, hogy idővel ― és a megfelelő tettekkel természetesen ― minden a visszájára fordulhat.
Sion megszokásból tartotta számon, hogy hányan figyelik. Dol y Pont ar-ban Saighead kifejezetten arra tanította őket, hogy állandóan legyenek tisztában a környezetükkel, Sion pedig csak akkor értette meg igazán, miért, amikor éles helyzetbe kerültek. Bár az ezüsthajú tünde az értelmetlen halál ellen volt, arra tanította őket, hogy akkor, és csakis akkor avatkozzanak bele a másik pozíciójába és helyzetébe, ha feltétlen muszáj. Valóban kár a bajtársekért, és ezt Sion is belátta, de a nagy számok törvénye értelmében jobb, ha csak az egyikük veszik el, mintha az is odavész, aki a segítségére sietett. „A legtöbb, amit a fivéreinkért és nővéreinkért tehetünk, az az, ha a saját dolgunkat jólvégezzük”, mondta mindig a rangidős aen seidhe, Sion pedig csodálkozott rajta, hogy épp most jutott eszébe mindez. Lehet, nem úgy és nem azért vette szemügyre a lombok közt rejtező testvéreit, mert épp harci szkenáriókat vetett fejben ― épp ellenkezőleg. Ha rajtaütésre került volna a sor, már rég tisztában lett volna a számokkal és erőforrásokkal. Milyen kár, hogy eggyel így is híján volt a valóságnak.
Sion értette, hogy a Vrihedd fejének miért nem nyerte el a tetszétés a dh’oine-tól kapott neve ― és miért fenyegette azzal, hogy megszabadítja a nyelvétől, ha nem megfelelően használja. A teljes igazsághoz, amivel nem fogja Iorveth-et untatni, hozzátartozik, hogy ezt a nevet a ríviai mészárlás után kapta. Volt neki valamivel ennél magasztosabb neve is, de Sion meglelte az igazságot a dh’oine-októl kapott nevében. Hogy valami csoda folytán túlélte a Ríviai Rémálmot, valóban sehonnai lett. Ugyanakkor valahol mélyen, legbelül remélte, új nevet kaphat új testvéreitől. Nagyot nyelt, hogy lejjebb küzdje a hangja remegését.
― Megértettem.
Sion örült, hogy közelebb került egy új, tisztább névhez. Valahol a lelke mélyén ő sem akart mást, csak feledni.
Ösztönösen tudta, Iorveth füttye mit jelent, így tehát mikor a környező lombokat bejárta a hangja, Sion a fák ágaira függesztette a tekintetét. Meglepte a tény, hogy számításai ellenére kettő helyett három nővére mászott le a talajra. Egyenként nézte meg magának a nőket, nevet párosítva az arcokhoz. Az, hogy ismerte Miirát, túlzás volt. Együtt töltöttek egy hetet idefelé, de a leány minden próbálkozására ellenére nem bizonyult túl beszédesnek. Ez önmagában viszont több volt, mint amit Valeeráról ― aki a lovát vezette ― és Firranról tudott elmondani. Fejhajtással üdvözölte a nővéreit, immáron szemtől szembe, majd a férfira pillantott
― Úgy lesz. Számíthatnak rám.
Sion udvariasan megvárta, míg a vezér és a lányok megelőzik, hogy hátulról védhesse őket útjukon. Úgy sejtette, visszahúzódnak a flotsami táborba, ahol további eligazítást kap majd. Kíváncsiság égette a szívét, hogy vajon a legendás Vrihedd tábora vajon miben és mennyiben fog különbözni Saighead Dol y Pont ar-béli táborától.