Cickány

Fonetikus kiejtés: Cickány Becenevek Fattyú, Vel, Vrati, Ed. Korábbi neveiből: Velenaine (Velenáine), Vratislav (Vratiszláv), Edmund Passerini (Ehdmoont Passzeríni), utolsó Passerini Életkor 16 Látszólagos kor Kölyök képe miatt gyakran nézik fiatalabbnak koránál, ő pedig nem szokta kijavítani a másikat. Csoport/faj közrendű/félelf Foglalkozás tolvaj

Különleges képességek/faji adottságok

Kevert vérének köszönhetően egy átlagos emberhez képest sokkal jobban lát és hall, bár nem olyan kiemelkedően, mint egy tisztavérű elf. Azonban a nesztelen lépteket tökéletesen adaptálta és mivel városban nőtt fel, ezért neki cseppet sem hátráltató tényező a nem zöldövezetes környezet hiánya. Mindemellett lassabban is öregszik, mint egy hétköznapi ember, emiatt tűnik fiatalabbnak tényleges koránál.
Testfelépítése és életvitele miatt mozgása igencsak akrobatikus, aminek köszönhetően könnyebben szeli át a városokat. Nem feltétlen kell a szűk utcákon átgázolnia, hanem nemes egyszerűséggel mászik fel házfalakon, ugrik át kerítésen vagy mászik fára, ha éppen arra van szüksége. Nem ismer lehetetlent, bárhova képes bejutni. Ebből adódóan remek érzéke van a különböző (akár furfangos) zárak feltöréséhez is.
Közelharcba nem szívesen keveredik, nyurga alkata és mozgékonysága inkább az elkerülésben van segítségére vagy az eltünésnél. Bár leginkább megbújni szeret a veszély elől, mintsem benne lenni a centrumában. Ez a hozzáállása vezetett arra, hogy kifejlessze szabaduló tehetségét, igazi művésznek mondható ebből a tekintetből. Kevés dolog tudja féken tartani hosszú időre. Továbbá inkább távolsági fegyverekre specializálódott, meglepően ügyes keze van a parittyához és egyéb hajító eszközökhöz.  
Tolvaj léte miatt kitanulta az álcázás mesterségét és konyít a színjátszáshoz is, mely segítségével jobban el tud vegyülni a tömegben. De nagy támogatására van remek alkalmazkodó képessége és az, hogy szemrebbenés nélkül képes füllenteni. Mindemellett múltjából kifolyólag alapszintű sebellátáshoz ért, illetve felismer különböző gyógynövényeket is.

Jellemrajz

Cickány nem az a fenekén megülős fajta, mindig ég a tettvágytól, mozgásban van és jellemzően valami rosszban sántikál. Lételeme a bajkeverés és vágyik a kalandokra, kihívásokra.  
Rendkívül ügyes kezeivel és halk lépteivel vegyítve pedig még a ruhát is képes lenne úgy lelopni az emberről, hogy az illető észre sem veszi. Gyakran füllent és kendőzi el az igazságot, különösen, ha enyves kezéről van szó. Ha rajta kapják mindig van valami talányos magyarázata arra, mégis miként került hozzá az adott érték. Ebben segít színjátszó tehetsége, amit az évek során tökéletesített, hogy a szakmában még profibbá váljon. Emiatt nehéz megállapítani felőle, hogy mikor mond igazat és mikor hazudik.
Leleményessége összevegyítve lázadó magatartásával nem a legtökéletesebb egyveleget adja. Szabadszellemű és kockázatvállaló, képes nagyon is elbízni magát. Néha rátörő pesszimizmus szarkazmus képében bontakozik ki.
Általában igyekszik elkerülni az életveszélyes szituációkat. Hajlandó elvállalni kisebb lopással kapcsolatos feladatokat, de csak is akkor, ha ő maga is hasznát látja benne. Nem egy haragosra tett szert így, amiért megbízójának nem adta le az ellopott értéket, hanem inkább zsebre vágta. Lopkodása mondható egyfajta betegségnek is, mivel a legtöbbször nem tud ellenállni a szemében csábítónak címerezett dolgoknak.
A csintalanság látszata alatt azonban képes érzelmes is lenni és igazán hű barát. Akikkel komolyan összekovácsolta az élet bármikor kitart értük, bármilyen helyzetről is legyen szó semmiért sem adná fel őket.

Megjelenés

Cickányt átlagnál kicsit alacsonyabb testmagasság (kb. 160 cm) és nyurga alkat jellemzi, aminek köszönhetően könnyedén képes elvegyülni a tömegben.
Haja sötétbarna, szinte már fekete színben tündököl. Tarkójánál frizurája fel van nyírva, csak egy kisebb vállig érő fonat található helyén. Feje tetején kócos tincsei szerteszét állnak. Félvérségére kevés jellemző akad, de fülei enyhén hegyes vége kevert származásáról ad tanúbizonyságot. Bal fülében pedig egy aranykarika fülbevaló csüng, ami első zsákmányainak egyike volt.
Kicsit szögletes arca van és alacsony homloka, melyet sűrűn ráncol. Emiatt ébenfekete színű szemei felett, hosszú szemöldöke gyakran morcos arckifejezést kölcsönöz neki. Ezáltal érdekes kontrasztot vegyítve pimasz vigyorával. Bőre enyhén napbarnított árnyalatú.
Ruházatában nincs semmi különlegesség, térdig érő, csatos lovaglócsizmát, buggyos gatyát, bő felsőt és felette kopottas kabátot visel. Egyetlen különlegességük a zsebek. Ugyanis számtalan dugi helyet találni ruházatán, ahova az éppen elcsent értékeket pakolhatja.

Előtörténet

Cickány valamikor ősszel látta meg a napvilágot. Igazán kellemes, meleg idő volt akkor még a hűvös hónapokhoz képest is. Legalább ennyi jó megadatott édesanyának, aki azért szökött az erdőkből egy félreeső kis városba, hogy életet adjon neki. Anyja Velenaine-nek nevezte el. Bár csak ritkán szólította így, leginkább akkor, ha ketten voltak. Mások előtt csak Vel volt, mivel az emberek aligha tudták volna kimondani az Ősi Nyelv szavait.
Egy lepukkadt viskóban laktak a város szélén. Anyja minden apró munkát elvállalt, hogy megkeresse napi betevőjüket. Jó életük viszont nem tartott sokáig. Vel alig volt öt éves, amikor édesanyja megbetegedett. Nem volt sok pénzük, azt a keveset, amit anyja megkeresett élelemre ment el. Orvos pedig nem akadt a községben, ahol éltek. Ezért egyedül indult meg a szomszéd városba segítségért a habókos idős szomszédjuk javaslatára. Menj és keresd meg Gaivick doktort – mondta – Ő szokott segíteni a magagatokfajtán is.
Velenaine sosem értette, hogy miért hívják őket így, de nem vonta kérdőre az öreget. Egyetlen megoldásának tűnt és amúgy is megígérte az idős úr, hogy addig figyel édesanyjára.
Így került két nap járás után, farkaséhesen, kimerülten Gaivick házába, ahol némi elemózsiát követően sírva el tudta mondani, hogy miért is kereste fel a doktort. Azonban mire lóháton visszatértek Valenaine édesanyjához, már nem segíthettek rajta. Val nem igazán értette a mellkasa miért nehezedett el ennek tudatában és miért potyogtak megállíthatatlanul könnyei. Olyan volt, mintha súlyos köveket pakoltak volna rá, ő pedig túl gyönge volt ahhoz, hogy elbírja őket.
Gaivick, miután nem tudott mit tenni a helyzettel, magához vette Val-t és átnevezte Vratislavra egyik szeretett nagybátyja után. Ezzel is elfedve a fiú félvérségét, ami mindössze nevében és apró, alig észrevehető hegyes fülein mutatkozott csak meg.
Gaivick nem maradt sokáig a városban, Oxenfurtba költözött, hogy tovább folytassa tanulmányait. Immáron Vratislavnak vagy csak egyszerűen Vrati-nak hívott fiút pedig iskoláztatta. Írni, olvasni taníttatta, és a fiút hamar megbabonázták a bűvös könyvek. Gyakran néztek meg különböző színdarabokat együtt, amiket Vrati imádott. Legnagyobb döbbenetére: itt sosem nevezték másfajúnak vagy különbözőnek, mint régen édesanyja mellett.
Pár évig tartott boldogsága Gaivickkel. Egy nyári éjszaka ugyanis szörnyű kiabálás és dulakodás hangjára ébredt. Mikor óvatosan lemerészkedett a két emeletes ház lépcsőjén, a félig nyitott bejárati ajtó mögött Gaivicket találta. Mozdulatlanul feküdt, egy késsel a szívében, körülötte indokolatlanul több vérrel. Miután Vrati leküzdte első rosszullétét, közelebb merészkedett hozzá. Megpróbált segíteni rajta, de tettei hiábavalók voltak. Kezeit, arcát összemaszatolta az friss vér, szemeiből apró könnyek potyogtak. A fájdalom a mellkasában ismerős volt, édesanyja elvesztése után is hasonlót érzett. Csak most jött rá, hogy Gaivick apja helyett is apja volt. De nem sirathatta sokáig, hamarosan erős ütést érzett tarkóján, majd csak a sötétségre emlékezett.


Vrati tarkója szörnyen lüktetett, amikor magához tért. Meg volt bilincselve, kezei és lábai egyaránt. Mellette egy sebes arcú, magas, de vékony fickó küzdött saját béklyóival. Arcán mély barázdákat hagyott a reménytelen próbálkozás. Barna hajtincsei kiszöktek a lófarokból és arcára tapadtak.
– Csakhogy felébredtél taknyos! – mondta, amint észrevette, hogy Vrati magához tért.
– Mi ez a hely? – tette fel az emlegetett kérdését, némi bizonytalansággal a hangjában.
– Egy fogda – mondta a nyilvánvalót a férfi. Fejével a rácsok felé intett, melyek karakteressé tették a rideg helyet. Hideg, nedves kőfalak voltak körülöttük és egerek lakta, dohos széna alattuk. Valóban magától értetődő volt, de Vrati még nem áldozott időt arra, hogy az aprócska ablakkal ékesített helyet alaposabban szemügyre vegye.
– Jó, jó, de miért vagyunk itt?
– Hát arról fingom sincs, hogy te miért vagy itt – kezdett bele a fickó. – De engem ki akarnak végezni.
– Kivégezni, miért? – folytatta kérdéseit töretlen megszakítással.
– Hát te idegesítően kíváncsi vagy – jegyezte meg. – Hát mert loptam – avatta be olyan természetességgel, mintha csak azt mondta volna, hogy kék az ég.
– Ez akkor érthető – helyeselt a törvényhozás ítéletén.
– Ne haragudj te kis mitugrász, de éppen egy csónakban evezünk! – dörrent fel némi éllel a hangjában. – Okkal loptam, gondolhatod! A magunk fajtáknak nem szívesen adnak munkát, valahogy pedig élni kell.
– Mit értesz magunkfajta alatt? – érdeklődött utána. Nem tudta magában tartani a kérdését, ismét ez a másfajújágra utaló jelző. Roppantul idegesítette annakidején, akkor is nagyon érdekelte, hogy mit értenek ez alatt. De sosem kapott egyenest választ, még édesanyjától sem.
– Félelfeket, mi mást? – Vrati leesett állal nézett a fickóra. Úgy érezte, a krapek zöldségeket beszél. Ő, félelf? Soha. – Amúgy mi a neved? – a férfi kérdése elkergette Vrati hitetlenkedő gondolatait.
– Vratislav – felelt habozva.
– Vratislav? – mérte végig a férfi. – Ne ugrass, valld be az igazi nevedet!
– Anya Velenainenak hívott – válaszolt halkan. Csak a tisztesség kedvéért, úgy gondolta, hogy legalább az egyikük legyen őszinte. De ahogy kimondta régi nevét, nem érezte magáénak. A Vratislavval sem volt másképpen, mikor megkapta azt a doktortól. Valahogy mindkettő idegen volt számára, egyszerű szavak voltak, amivel tudta, hogy hozzá beszélnek. Sosem tartotta őket fontosnak.
– Ez már sokkal hihetőbb – bólintott a fickó.
– És a te neved mi? – Vrati kérdésének hatására úgy festett a férfi, mint aki hirtelenjében karót nyelt. A tolvaj szeme sarkából végig mérte a fiút, habozva adott csak választ.
– Pele.
– Örülök, hogy megismerhettelek Pele – nyújtott kezet udvariasan. Pele szíves örömest elfogadta volna a barátságos jobbot, ha az ő kezei nem lettek volna még mindig háta mögé kötve. Ellenben Vratiéval, aki úgy festett, hogy röpke pillanatok alatt kivitelezte azt, amit ő már pár órája próbált, méghozzá különösebb erőfeszítések nélkül: kiszabadult a béklyó alól. De Pele nyugalmára hamar választ találtak erre. A bilincs karimája nem gyerekre volt méretezve, és a fiú keze nagyon keskeny volt így könnyedén kifért rajta.
Vrati hamar belátta, hogy szüksége van Pelére, ahogy Pele is rádöbbent, bizony, ide-oda a szakmájával, tolvajkulcsa nélkül semmire sem megy a börtönben, tehát együtt kell dolgoznia a fiúval. Vrati rengeteg kérdéssel bombázta a tolvajlással kapcsolatban, a félelfséget illetően és még megannyi dologgal kapcsolatban. S mindezek mellett jutott idejük arra is, hogy kiokoskodjanak egy tervet a kijutásra.
Vratinak most az egyszer kapóra jött, hogy megannyi színművet elolvasott. Ugyanis drámaian alakította a rosszullétet. A fogda előtt strázsáló őr hamar felfigyelt a szituációra és bedőlt a játékának. Pele ütötte le, majd Vrati elcsente tőle a bilincseket nyitó kulcsokat. Ezt követően kiszabadította a tolvajt, majd együtt megszöktek a fogdából.
Pele ugyan nem mondta ki, de magában igenis elismerte a fiú tehetségét. Ezért mikor útjuk külön vált volna, megesett a szíve az elveszett Vratin, ki nem tudta, mi tévő legyen immáron egyedül a nagy, zord világban.
– Legyen! Kitanítalak – sóhajtott fel megadóan Pele.
– Tényleg? – Vrati szemében a remény szikrázóan csillogott.
– Igen, de jobb lesz, ha elfelejted korábbi neveidet, csak akkor használd őket, ha feltétlenül szükséges – kezdte első leckéjét. – A tolvajok világában Cickány leszel!
A fiú ízlelgette az újonnan kapott nevet, melyet Pelétől kapott. Cickány. Az első olyan név volt, amit kincsnek talált, ami nem volt idegen és amiről úgy érezte, hogy valóban hozzá tartozott.


Cickány újdonsült tanítója mellett hamar fényt derített arra, hogy korábbi jóakaróját zsoldosok ölték meg egy megbízásból. Őt pedig leadták munkaadójuknak, aki rákente a gyilkosságot. A kettős kivégzés plakátjai ugyanis minden egyes sarkon ott virítottak a város falain belül. Pele emiatt jobbnak találta Oxenfurttól minél távolabb kerülni. Így kezdődött meg első közös kalandos és roppant tanúságos útjuk.
Cickány olyan volt, mint egy szivacs. Szívta magába a tudást és hamar elsajátította a tolvajlás alapjait. Pele rendszeresen le volt nyűgözve teljesítményén. A nehéz indulás után pedig hamar testvérként tekintettek egymásra. A fiú azt is megtudta, hogy Pele eredeti neve Caesin. Ugyanis folyton így szólíttatta magát, amikor találomra egy figurát kellett alakítania. Mikor megkérdezte miért – pár hónapos unszolás után – Pele végre hajlandó volt elmondani neki, hogy mi ennek a pontos oka.
Miután Cickány affinitást mutatott a hajító eszközök használatában, gyakran ő vált a megfigyelővé, aki Pelét támogatta egy-egy akció során. Ez nem azt jelentette, hogy lopóképességei alulmaradtak volna. De határozottan sokat segített az elterelésnél, amikor a meglopni kívánt felet egy parittya segítségével kobakon találta egy kővel.
Pele azt is megtanította neki, hogyan járjon úgy, mint egy macska az árnyékban és miként szelje át madár módjára a városokat. De hamar fényderült arra is, hogy Graivick mellett tanultak is bizony igen komoly hasznára vannak. Ugyanis mind egy szálig felismerte az erdőben a gyógynövényeket, amiket a doktornál is látott. Ez a tudása pedig pont kapóra jött, mikor Pelét megsebezték egy karddal az egyik lopás alkalmával, ami nem a tervek szerint sült el.
Rengeteg bajban és szerencsében volt részük az együtt töltött idő alatt. Majd jött a nagy nap. A nagy nap, amikor életük eddigi legnagyobb akciójára készültek, és mikor életük fenekestől felfordult. Mindketten feszültebbek voltak a kelleténél, hiszen megbízójuk busás összeget ajánlott a zsákmányból. Viszont számukra ez nem volt elég, azt tervezték, hogy lelépnek az egész szerzeménnyel és nem osztozkodnak. Ez megbízójuk fülébe jutott, így nem csak a helyi őrökkel kellett szembenézniük, amikor munkaadójuk révén csúfosan lebuktak. Hanem a zsoldosokkal is, akik a nyomukba eredtek korábbi bizalmasuk jóvoltából. Az eredmény a lehető legrosszabbul sült el. Égő épület, menekülés a nyílvesszők esőjétől, hajsza a fél városon át és a végén a háborgó folyó. De, ami a legrosszabb volt mind közül: hogy zsebeik üresek voltak.
Pele magára vállalta az elterelést, viszont amikor sarokba szorították nem tudott mit tenni. Leugrott a peremről, mely a folyam fölött húzódott. A folyó viszont a korábbi esős időszak miatt mélyebb volt, mint általában. Mikor leugrott, mindenki őrültnek találta. Azt az ugrást senki sem élné túl! – hangoztak a keserű szavak. Mintegy megerősítve mondandójukat, Pele jellegzetes lilásszínű kendője –amit mindig a nyakában viselt – a vízfelszínre úszott. Cickány viszont nem hitt ebben, ő tudta, hogy Pele ennél sokkal kitartóbb! Ráadásul a legjobb úszó volt, akit valaha ismert, egy kis dacos víz semmit sem jelenthetett mesterének.
Cickány leszaladt a folyópartra, mikor üldözői feladták keresését. Próbálta Pele nyomát meglelni viszont nem talált rá utaló jeleket. A vészjósló feltételezés tűnt igaznak: odaveszhetett az árban. Cickány először maradt tényleg magára. Egyedül kellett boldogulnia és a fájdalom, mely régi ismerősként köszöntötte, mikor elvesztett valakit, ismét bensőjébe költözött. Pele a mestere volt, de tartotta inkább testvérének, még ha vér nem is kötötte össze őket.


Egyedül nem volt keserevesebb sora, össze tudta lopni a bevetőjét, tudta, hogy hol keressen munkát, ha rászorult. De roppantul unatkozott. Eddig minden baljós esemény valakihez vezette. Pele után viszont nem így történt. Ezért szeretett kilógni a nyüzsgő tömegbe és nézelődni és nem csak azért, hogy kizsebeljen néhány tehetősebb figurát. Hanem azért, hogy emberi beszédet halljon. Pele mellett viszont megtanulta, hogy sosem maradhat huzamosabb ideig egy helyen, mert könnyen megütheti a bokáját. Nem feledte el ezt a bölcsességet, így folyton mozgásban volt.
Már három napja, hogy Rívia felé haladt. A fák árnyékában aludt, kezdett is éhes lenni, de nem fűlött foga az erdőben lelhető bogyókhoz. Kifejezetten szerencsésnek találta magát mikor a kvartett, kik az ösvényen haladtak túl szórakozottak voltak ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék. Arról fecsegtek milyen jó munkát végeztek, hogy ők a legjobb zsebtolvajok a világon, kérkedve újabb szerzeményeikkel. Vagy legalábbis a zsebekből elő-előkerülő apróságok és az elcsípett szövegrészletek erre engedtek következtetni. Cickány arcára pedig sunyi mosoly költözött, ahogy megközelítette őket, hogy elorozza minden értékeiket, ugyanis égett benne a bizonyítási vágy. Látni akarta azokat a hírhedt képességeket, amiket maguknak állítottak.
Cickánynak majdnem sikerült is olajra lépnie a cókmókokkal mikoris azzal szembesült, hogy életében először elbízta magát és észrevették. A fiúk egyszerűen tartották vele a lépést mikor bemenekült az útszéli erdőbe. Kisebb hajszát követően nyakon csípték. Bár Cickány későbbi bevallása szerint: szándékosan hagyta magát.
A különbféle cifra átkozódás, amit ezután az arcába kapott, nem törölte le jókedvét. Még akkor sem, mikor a majdhogynem kopasz Marci kezet is emelt rá. Hogy javítson jó hírén, elmesélte nekik, hogy nem akart ő rosszat csak hallotta miről beszélgettek. Ami miatt kíváncsi volt arra, hogy mit tudnak és határozottan le van nyűgözve. Azt is megosztotta nekik, hogy árvagyerek és most abból él, amit el tudott csenni magának.
A srácok ránézésre kortársai lehettek és roppant szimpatikusnak találta őket. Cickány képtelen volt bevallani magának, hogy több hónapos magány után szüksége volt már a társaságra. Ezért bátorkodott megkérdezni, hogy csatlakozhat-e a csapatukhoz? Kisebb kérlelés után fel is ajánlották, hogy beveszik a színes kavalkádba, ha nem emel többé kezet a holmijukra. Szemrebbenés nélkül tett esküdt. Nem csak attól tartva, hogy Marci esetleg megint megtalálja a pofonjaival, hanem már csak a gondolatra is, hogy ismét közösségben lehet, méghozzá milyenben!
Így került a Petya által vezetett díszes társaságba. Kalandjaik során olyan dolgokat lesett el, amiket korábbi tanítóitól nem. Megtanult fütyülni és célba köpni is, és egyéb apróságokat, amiket a többiektől lesett el. A később hét főre duzzadt csoportjukat Elveszett Fiúk néven ismerte meg a világ. Cickányt pedig büszkévé tette ez a hírnév, amit a többiekkel szerzett.  
Viszont a boldog idők Rívia területén félbe szakadtak. Pedig Cickány tudta, hogy sosem szabad sokáig egy helyen maradni, mégsem tett a bölcsesség szerint. A környező területeken véres harc dúlt a császári seregek és a lyriai gerillacsapatok között. Cickány utálta a háborút, a vérengzést, bár elismerte a rájuk néző hasznosságukat, hiszen nagyon sok holmit összeszedhettek, mely a harcok után maradt.
Majd jött a pogrom.
Még a srácoknak sem mesélte el félvérségét, azt megőrizte magának, így amikor emberek, törpék, tündék egymást kezdték csépelni azonnal menedék után nézett, elszakadva a többiektől. Korábban egyszer sem váltak el egymástól, de nem mert kockáztatni. Ha ennek vége – határozta el magát – megkeresem őket!
Cickány menedék után kutatott, ahol megbújhatott az értelmetlen csépelés alatt. Az egyik mellékutcán átkelve viszont egy díszruhás figurába botlott. A fiú alig volt pár centivel magasabb nála, de szinte ugyanúgy néztek ki. Annyi különbséggel, hogy az ő fülei kevésbé voltak hegyesebbek.
Az idegen fiú reményt vesztve szorongatott egy véres sebet az oldalán. Cickány habozott ott hagyni, kővé dermesztette a fiú haláltusája, aki akár ő is lehetett volna. Ez pedig megrémisztette. Csak azután tért magához a kábulatból, mikor az ismeretlen kilehelte a lelkét. Csak ekkor vette komolyabban szemügyre a gazdag ruhadarabot és értékeket, amik nála voltak. Nem egészen tudta eldönteni, hogy mi járt a fejében, amikor magára vette a fiú cókmókját, majd úgy keresett búvóhelyet.
Mikor elcsendesült odakint a véres harcok zaja, előmerészkedett rejtekéből. Megfontoltan haladt a szűk utcákon, titkos átjárókon a többieket keresve. De csak az egyiküket találta meg – Petya volt az. Mozdulatlanul feküdt, körülötte alvadt vér csúfította el a földet. Cickány bensőjét pedig újból meglelte a keserű magány bolondos csoportjuk vezetője holtteste láttán.
– Edmund úrfi, Edmund úrfi! Hála az istennek, hogy életben van! Szentséges ég, mit mondtam volna a nagy Passerininek, ha elhagyta volna a fogát ebben a rémes csetepatéban. Jól van? Minden rendben? – Cickány értetlenül nézett a nyakigláb, jól ápolt fickóra. Világosbarna haja a sietségtől arcába hullott. Nem tartott sokáig Cickány számára, hogy rájöjjön Edmund valószínűleg nem más, mint a kísérteties hasonmása lehetett. Alojzy, aki összeszedte és elvitte Rívia egyik legnívósabb fogadójába, kiderült, hogy Edward Passerini – Edmund nagybátyjának – hű jobb keze. Csak átmenetileg álltak meg Ríviában, valójában útjuk Spallába vezetett, ahol csatlakoznak Edwardhoz és saját hajón Novigrádba mennek.
Cickány nem tiltakozott. Hűen tartotta magát Edmund szerepéhez, aki a sokk miatt elfelejtette korábbi életének fontos mérföldköveit. Noha szíve szerint az Elveszett Fiúkat kereste volna, akik most tényleg eltűntek. Őszintén remélte, hogy a többiek nem jutottak olyan sorsra, mint Petya. A magára vett ruha viszont túl nagy felelősségnek érződött. Cseppet sem úgy festett a helyzet, mint aki felvállalhatja, hogy csak zsebre vágta a valódi Edmund tulajdonát. Mert ha megteszi, félő lett volna, hogy nem látja meg a másnapot és csatlakozik Petya mellé.


Majdhogynem két hónapja tartott a hajóút, mely során Edmund Passerini volt. Hála színjátszó képességének egyszer sem fogtak gyanút vele kapcsolatban. Azonban érezte, hogy már nem sokáig tarthatja fent az álcáját. Ki kellett találnia valami menekülő tervet, méghozzá sürgősen. De az eddigi meglógási kísérletei kudarcba fulladtak. Már csak azért is, mert roppant kevés lehetőség adatott számára. Ritkán kötöttek ki, akkor is mindössze azért, hogy tömérdek elemózsiát vegyenek fel a hajóra. Nem akarták a pogrom eseményeit megismételni.
Edward ugyan nem volt rossz ember. Egy idős, gazdag, nemesvérű volt, aki ott szórta a pénzét, ahol csak tehette. Azonban sokat tanult figurának ígérkezett, ugyanis számos érdekes dologgal kapcsolatban tudott mesélni. Viszont a szélcsendes idő miatt lassan haladtak, Cickány pedig úgy érezte, hogy ő már csak holtan fog eljutni Novigrádba.
A Passeriniként való utazása azonban egy váratlan kalóztámadásig tartott csupán. Az összetűzésben azonnal elbújt, sokkal találóbb helyre, mint ahova Edward küldte a megszállás kezdetén. Az elemózsiák között ki keresné? Ez volt az első gondolata. Úgy ítélte, hogy amúgy is majd a végén keverednek le ide a vízi rablók, addigra pedig kiötöl valamit és találóan kimagyarázza magát. Noha Cickány még sosem találkozott kalózzal ezelőtt, azt sem tudta, hogy mennyire hajlanak a tárgyalásra.
Cickány csalódására roppant nehéz természetű figurák voltak, akik miután meglelték a drága sajtok és borok között, egyáltalán nem akarták elhinni, hogy valóban nincs semmi köze Edmund Passerinihez. Majdhogynem vízbe is vetették kivételes féligazságáért, mert aligha volt fogoly a hajón – bár csak nézőpont kérdése volt –, amikor legnagyobb meglepetésére Pele tört elő a hátsó sorokból. Bal karja helyett kampó díszelgett, arcát friss harci sérülések tarkították. Mikor a férfi felismerte Cickányt, alig hitt a szemeinek.
– Hogy kerülsz ide kölyök? – tette fel azonnal a kérdést. Cickány hasonló csodálkozással mérte végig hajdani mesterét. Azt hitte szellemet lát! Végül a megkönnyebbüléstől, hogy nem vetik vízbe és hogy valóban Pele áll előtte, örömkönnyeket csaltak szemeibe.
– Hát nem egyértelmű? Edmund Passerini helyébe álltam.
– Sikerült átverned őket? – Pele arca szegletében elismerő mosoly bujkált. A férfi sosem mondta ki a dicsérő szavakat, de Cickány az együtt töltött évek során megtanulta észrevenni.
– Két hónapig nemes egyszerűséggel, míg nem jöttetek – felelte, végig nézve a martalócokon.
– Pele, ismered a srácot?
– Persze hogy! – csapott a levegőbe felháborodva az ostoba kérdésen. – A tanítványom, Cickány, tudjátok, már meséltem róla… Megbízhatunk benne, kezeskedem érte!
– Igazán remélem, hogy nem a kampós kezeddel.
Cickány a megjegyzéséért cserébe kiérdemelt egy velős nyaklevest. De a testvéri tasli után sokkal barátságosabb kör fogadta. Lekerültek róla a béklyók, baráti jobbok érkeztek felé és dicsérték, hogy ilyen hosszú ideig fel tudta ültetni a kékvérűeket.  


A rajtaütést követően bevették a kalózcsapatba. Bizonyítania kellett ugyan, hogy közéjük való, de a múltjából kifolyólag a kihívás teljesítése piskóta volt számára. Később Pelétől megtudta, hogy miután leugrott a folyóba nem csak a habokkal kellett szembenéznie, hanem különböző kalandos útjai voltak, ami végül két teknőc hátán a kalózokhoz vezette. Cickány eléggé hihetetlennek találta a történetet, de nem vonta kérdőre. Cserébe beavatta az Elveszett Fiúk kalandos sorsába és hogy miként is került Edmund Passerini bőrébe.
A hajón töltött idő alatt megtanították a csillagok útján tájékozódni, az alapvető fortélyokra, amit egy hajó elirányítása igényel és mindez közül a legjobbnak Antonin képességeit találta. A tehetséges szabadulóművész nyitott volt arra, hogy megtanítsa a különböző agyafúrt béklyókból hatékonyan kievickélni. Antonin meglepetésére pedig Cickány tehetségesebbnek bizonyult nála.
Ekképpen telt izgalmas útja vissza Rívia felé, ahova a kalózok szállították kérése szerint. Nem kitérőt tettek, hanem meghatározott úton haladtak. Cickány nem panaszkodott, ingyen utazhatott és sokat tanulhatott. Cserébe pedig segített a rajtaütések során. Viszont tisztában volt vele, hogy minél több időt tölt a vizeken, annál jobban csökken az esélye arra, hogy megtalálja a fiúkat Rívia területén.
Mikor az éjszaka leple alatt Spalla közelében lehorgonyoztak Pele személyesen búcsúzott tőle. Cickány pedig tudta, hogy nagyon is hiányolni fogja holtjából feltámatt tanítóját. Ahogyan Mikolajt és a szörnyű főztjét, Antonint a szabadulóművészt, Iwont a mókamester kormányost, de még a szűkszavú Jerzy kapitányt is, aki biztosította arról, hogy bármikor szívesen látja újra a fedélzeten. Akár a barátaival együtt, ha megunja a szárazföldet.
Nem áldoztak túl sok időt a szomorú elvállásra Pelével, megfogadták, hogy tartják a kapcsolatot. De Cickány tudta, amikor útra kelt, hogy megkeresse az Elveszett Fiúkat, akiknek köszönhetően többé nem érezte magát árvának, úgy szívében a kalózok hasonlóan fontos helyet foglaltak el. Hiszen itt végre otthonra lelt.

Példareag

Úgy tájékoztattak, hogy multi karakter esetében ez a rész elhagyható.

Kedves Cickány!

Elfogadva!

Te kis zsivány csirkefogó, enyveskezű csibész, te! Az egyszer biztos, hogy kijutott neked is a világ viszontagságaiból, pedig nem éltél még feleannyit se, mint én, mégis azt mondhatom, hogy ha létezik ezen a Kontinensen talpraesett és szerencsés kölyök, az Te vagy! Nem hiszem, hogy sokan irigyelnék a sorsodat, a viszontagságok azonban hiába törtek meg, egyúttal meg is erősítettek, és egészen biztos, hogy van valami a félvérségedben, ami nem csak küllemben, de lélekben is megtartott gyereknek - egy nagyon koraérett, ugyanakkor nagyon is vásott gyereknek. Azt a mondást pedig, hogy "a jég hátán is megél", konkrétan Rád találták ki.
Mit mondhatnék még? Nagyon vártam már, mivel kápráztatsz el minket újfent, és nem is csalódtam sem a fantáziádban, sem az íráskészségedben, öröm volt olvasni minden sorod, és minden szabadból érezni, mennyire magadénak érzed a karaktert. Nem is tartalak fel tovább, sipirc avatárt foglalni, aztán vedd a nyakadba a Kontinenst, mert valaki már nagyon-nagyon szeretne megtalálni!

Avatarfoglaló