Emhyr var Emreis

Fonetikus kiejtés: Emhir vár Emrejsz Becenevek Az Ellenségei Kurgánján Táncoló Fehér Láng, Nilfgaard császára, Cintra királya, Metinna ura, Ebbing, Gemmera, Nazair és Vicovaro hűbérura. Használaton kívül és igen kevesek által ismerten: Duny, Erewald Sünje. Életkor 47 éves Látszólagos kor A nehéz élet és a stressz, a döntések nehézsége rajta hagyta a nyomát megjelenésén, ha pár évvel is, de idősebbnek tűnik a koránál, nagyjából ötvenesnek tippelhető. Csoport/faj Uralkodó Foglalkozás Nilfgaard császára, politikus

Különleges képességek/faji adottságok

Egy átlagos lovag szintjén képzett fegyverforgató, de ebbéli tudása mostanra igencsak berozsdált, nem volt szüksége ebbéli gyakorlatára évtizedek óta.
Igen magasan képzett politikus és diplomata, aki jól átlátja az összefüggéseket úgy a nilfgaardi arisztokrácia mint a nemzetközi diplomácia vonatkozásában. Képes jól felfedni más uralkodók, főnemesek, gazdaság szervezetek motivációit és lehetőségeit. Képes hosszú távú politikai perspektívák megtervezésére és végigvitelére. Tűrhető színészi adottságai vannak, remekül tudja leplezni valós érzelmeit.
Képzett a pénzügyek, a logisztika és az államirányítás területén. Tisztában van az országaiban uralkodó helyi és az országok közötti nemzetközi jogszabályokkal, el tudja látni és ha akarja el is látja a legfelsőbb bíró tisztét. Képes egy birodalmi szintű államigazgatás vezénylésére, gazdasági és infrastrukturális megszervezésére.
Jól képzett stratéga, de nem hadvezér. Alkalmas hosszú távú haditervek felállítására, csaták levezénylésére viszont nem igazán. Ettől függetlenül nem egy katonai lángelme, habozás nélkül teret enged jól képzett tábornokai elképzeléseinek is.
Alapszinten bírja az ősi nyelvet, tisztában van az öregebb népek kulturális szokásainak nagyjával. A humán etikett és protokoll nagymestere.

Jellemrajz

"Észak szerte Emhyr császár neve egyet jelent a rettegéssel, a terrorral, a brutalitással és a hatalomvággyal. Rideg, könyörtelen ember, aki állhatatosan tör célja felé, hogy észak szabad népeit a sarka alá vesse, a szabad embereket rabszolgaságba hurcolja, asszonyaikat vad szövetségeseinek, az erdei mókusoknak hagyja prédául. Az anyák vele ijesztgetik a rossz gyerekeket elalvás előtt. Félik és rettegik." - egy nilfgaardi ügynök jelentésének részlete az északi közhangulatról

"A mi nagyszerű Urunk mondhatni újjáépítette a Birodalmat a Bitorló züllött uralma után, újra a magasba emelkedett a Felkelő Napunk, rendbe tette a kereskedelmet, a céheket, enni adott a rászorulóknak, rendezte a jogi zűrzavart. Félisteneknek való munkát végzett el nem emberöltő, de mindössze néhány év leforgása alatt. Ő Nilfgaard igazi jótevője, szerető atyja." - Gaspar aep Blaskowitz, előléptetésre (hiába) váró nilfgaardi diplomata

Végletek. Féligazságok, ostobaságok, félreértések és nyílt talpnyalás. Badarság. Milyen is vagyok? Olykor felteszem magamnak a kérdést. Minden józan ember, ha meg kívánja őrizni ép elméjét, ha meg akarja erősíteni hitét céljaiban, tart efféle lelki önvizsgálatot. Attól, hogy az egyházak találták ki, a lélek vizsgálata nem istenhit kérdése. Nem vagyok félisten. Sohasem hittem magam annak. Csupán megvan az akaratom ahhoz, hogy keresztül is vigyem a szándékaimat ha ellenem van ezer angyal és az összes ördög, akkor is. Akaraterő nem több. A legtöbb ember nincs eleresztve vele, ezért borjúk csodálatával néz fel arra, akinek van, égi lénynek látja és nem jut eszébe, hogy maga is elérjen valamit. Kegyetlen vagyok? Talán. Mond mi a kegyetlenség? Hogy nem mutatok irgalmat a szószegőnek, a rablónak, az összeesküvőnek, a bűnösnek? Akkor kegyetlen vagyok. Legyen. Irgalom nélkül bitóra húzatom mindet. A következő pedig, aki aranyért bocsátaná áruba a hűségét, a hazáját, aki taglót fogna az utcasarkon néhány garas reményében, aki káoszt szítana a birodalom szívében ezerszer is meggondolja majd, mivel is jár. Mert nem számíthat megbocsátásra. Nem engedem, hogy az ártatlanok vére hulljon egy bűnöző késétől, egy nagyravágyó uracska szította fekélytől vagy egy polgárháborútól. Ők az én népem, én reám bízattak egek és földek előtt és akkor is megóvom az igazat, ha elrettentésül a bűnösökből az utolsó vércseppet is a kínpadon kell kisajtoltatnom. Hatalomvágyó vagyok? Hódító? Igen. Én Nilfgaard ura vagyok, az ő érdekeiket képviselem. Ha pedig az északiak túl tudnának látni az egyszerű gyűlöleten, amit a fekete zászlók láttán éreznek rájönnének, hogy Nilfgaard végül is semmit sem ad nekik. Csupán követhető törvényeket, amiket nem bírálhat felül minden jöttment helybéli uracska kénye-kedve szerint, tisztességes megbecsülését a munkájának, ha ember, ha törpe ha bármi más, élhető adórendszert, közbiztonságot, orvoslást és tudományokat elefántcsonttoronyban őrzött misztikus mágikus tudás szűk beavatottjainak csoportja helyet, kultúrát, kereskedelmi lehetőségeket és erőt. De nincsenek illúzióim. Ismerem az embert. Leginkább azt ismerem. Az ember tömegben birka, akit könnyű befolyásolni. Egyénben pedig érzelmei rabigájába hajtott haszonállat, kit nem a józan logika vezérel. Nem. Nem nézem le őket. Csak ismerem. És vezetem. Megbecsülöm és megjutalmazom a hűséges szolgálatot. De habozás nélkül eltiprom az árulók televényét. Jó uralkodó vagyok? Netán koronás bűnöző? A döntést rád bízom, de ha őszinte akarok lenni, a véleményed egyáltalán nem érdekel. Tudom a saját utamat, amit be kell járnom.

Megjelenés

Minden reggel belebámulok az öltöző tükörbe, hát meglehetősen jól ismerem a saját vonásaimat. Nem vagyok nagyon magas ember, de különösebben alacsony sem. Régebben kifejezetten szálkás, szikár, izmos alkatomon kezdi otthagyni nyomát az idő, deréktájban már van némi feleslegem, vállban kissé már megereszkedtek egykoron páncélhoz szokott izmaim, de szégyenkezni azért nincs okom. Hosszúkás arcom nem esett be végletesen, magas homlokom és erős orrom uralja elsősorban. Hollófekete, itt-ott már deresedő hajamat félhosszúra hagyom és hátrafésültetem, vékony, ívelt szemöldököm sötét keretet ad szénszín szemeimnek, melyek eltűnni látszanak árnyékában. Nem hitegetem magam olyasmivel, hogy valaha is különösebb férfiszépség lettem volna, az én koromban meg amúgy s megkopik az is, ami volt, de azt hiszem karakteresnek, emlékezetesnek nevezhető az orcám. Tudom mit és hogyan kell hangsúlyozni vagy éppen elrejteni. Ez is az uralkodás része, egy kép, amelyet sugallni akarsz magadról. Örömmel viselem a nemzeti feketét, amely karcsúsítja kissé az alakomat deréktájt, többnyire a makulátlan hófehérrel vagy a grandiózus bíborral keverem. És arany sújtással. Mert az vagyok, aki és ezt mindenkinek éreznie kell a jelenlétemben. Nem kedvelem a hivalkodó ékszereket, csak az úgymond kötelezőt és nem adományozok magamnak ezerféle érdemrendet a hadsereg uraként. Soha. Az érdemérmeket ki kell érdemelni, benne van a nevükben. Ez a katonák jussa, akik hősként küzdenek a harcmezőn, nem vagyok hajlandó talmi önfényezés okán kisebbíteni érdemeiket. Nincs rá szükségem. Ha ilyesmikhez folyamodsz királyként, akkor hazug rendjeled alatt királynak hazudott bohóc maradsz csupán. Olykor a visszafogott elegancia többet mond az aranyszalagnál. Emhyr var Emreis vagyok, az Ellenségei Kurgánján Táncoló Fehér Láng. És ezt akkor is tudni és érezni fogod, ha csak egy hálóköntösben állok előtted, hidd el nekem.

Előtörténet

Lassú, megfontolt, olykor talán merengőnek mondható léptekkel sétáltam a királyi palota belső átriumának virágágyásai között. Derekam mögött hátul összekulcsolt kezekkel és határozottan kiélvezve a levegőt megülő, mérnöki precizitással a kertészek által kiszámolt hatású illatorgiát. Kérdezz meg ezer embert, mit szeret a virágokban és majd mindegyik azt fogja mondani: szépek. Kérdezd meg miért szépek? Legtöbbjétől nem fogsz választ kapni. A szépség nem egy egzakt fogalom, nem megfogható, mégis oly jól és oly egyszerűen leírható. A szépség semmi más, mint harmónia, egyensúly, szimmetria, rend. Az ember belső vágyának tükröződése a világra, hogy abban követhető, megfogható, érthető és szimmetrikus... ha úgy tetszik, akkor "szép" dolgok legyenek. Egység. Harmónia. Nyugalom. Erre törekszik életében az utolsó nevenincs kis falu nyomorgó tönkvágója is és a birodalom zászlósura egyaránt. A tönkvágó számára sokkal könnyebb megteremteni, ugyanis az ő tekintete sokkal kisebb perspektívát fog be, sokkal kevesebb dolognak kell rendezettnek lenni. Az arisztokratákkal sokkal nehezebb. Persze ez nem panasz. Ez az én dolgom, az én felelősségem de az én hatalmam is. Csak gondoljunk bele. Egy tönkvágónak nincs hatalma a rossz időjárás felett, nem változtathat a kemény adókon, a beszolgáltatásokon, a szavára legfeljebb a családja figyel. Egy nagyúr hatalmas lehetőségekkel bír, de neki is meg vannak az adóterhei, amiket ki kell nyögnie, háború esetén tetszik avagy nem tetszik, sereget állítani, páncélt ölteni és még csak el sem döntheti, akarja-e azt a háborút. A király... A király más eset. Ha rossz az időjárás, elveri a vetést, neki lett volna kötelessége raktározni, mikor bő volt az esztendő. Rossz az adórendszer? Neki kellett volna időben észrevenni. Joga és kötelessége dönteni háború avagy béke ügyében. Míg van feletted hatalom jogod és kötelességed is a panasz szava. De egy uralkodó, aki panaszkodik? Mint egy oroszlán, ami csivitel...
Szemeim az átriumba vezető ajtóknál kettesével posztoló katonákra tévedtek. Óh, az Imperia Gárda. Nemzetünk büszke katonáinak legjava, akik önnön létüket tették esküszóval egy magasabb erő, a Nilfgaardi Császár részévé, mint testőrei. Osztagnyi katona, képzett mágus, tapasztalt orvgyilkos sem jut rajtuk keresztül. Emlékszem... azt hiszem ez a legkorábbi emlékem. Nem mintha nem volnék képes magam elé idézni atyám, Fergus császár vonásait, vagy jó anyámét, de a legkorábbi emlékszilánk egy ilyen légióshoz köt. Talán ha öt esztendős lehettem, akkor még olykor csintalan, felelőtlen, mint minden kölyök. Mindent, de mindent megpróbáltam, hogy kimozdítsam a protokolláris nyugalmából egy ilyen kőarcú, merev hússzobrot, ő pedig csak állt ott, csak állt, nyugodtan, rezzenéstelenül, fel sem véve a csipkelődést. Maga volt a méltóság, a nyugalom és az erő egymagában. Belül bizonyára a pokol mélyére kívánt, de ezt akkor nem tudhattam, csak csodáltam őt. Ott állt, markában pihent az alabárd nyele és már az akkori eszemmel is tudtam, ezeknél képzettebben semminő fegyverforgató nem veszi kézbe ezt a szerszámot. Páncélján a Ragyogó Nap, gyászfeketére edzett felszínén csillogott a valódi nap fénye. Méltósággal. Erővel. Érezni lehetett minden rezdülés nélkül is, anyaszülte ember nem várja azt a pillanatot, mikor meg kell mozdulni ennek az acélszobornak. A világot is megrázza akkor sarkainál. Ott és akkor egy pillanatba sűrítve láttam Nilfgaardot, az egész birodalmat, a nyugodt óriást, az erő letéteményesét. És csodáltam őt.
Megálltam, mondhatni lépés közben dermedtem meg és hajoltam le lassan egy magas szárú, íves szirmú, égkék virághoz. Mélyen beszívtam az illatát. Fűszerédes, nehéz, bódító és múlt szagú volt. Pavetta egyik kedvenc virága. A feleségemé. Régi történet, bizonyosan ismeri trubadúr uram, hiszen oly mély barátság köti Geralt mesterhez. Elei, a régi dalnokok és csepűrágók jól kimunkálták a mesterségüket, hogy soha, semmilyen szereplőjüket nem nevezik nevén. Fehér Farkas, sohasem Ríviai Geralt. Erewald Sünje. Sohasem Emhyr var Emreis. Mértéktartó, bölcs szokás ez, mindaddig, míg tartja magát hozzá, nem is szükséges kegyelmed után küldenem néhányat Vattier nagyúr legjobb gégemetszői közül. Nem mintha magam akarnám tagadni, de államérdek sajnos. Az uralkodó nimbusza szent, sérthetetlen és kényes mint az aggszűz szemérme. Ez persze nem jelenti azt, hogy elfelejtettem volna ifjonti éveimet. Ennyire talán nincs is élő ember, aki ostoba lehet, a falu bolondján kívül. A bolondok meg... egy bizonyos határon belül humorosak, úgy hiszem. Különben nem tartana minden község egyet. De az uralkodói székben hamar kiüresedne az efféle tréfa, csupán keserű ízt hagyva a nyelven. Egyfajta humorról tett tanúbizonyságot Braathens is, a Bitorló udvari varázslója, elvégre az eimyr sündisznót jelent. Emhyr, az már majdnem az. De csak majdnem. Ezt sem felejtettem el. A szolgálatot sem aep Dahy hercegtől, hogy menedéket kínált nekem, Xanthropiustól sem, aki északra, a Marnadal Lépcsőin túlra küldött, hogy megtörjem az átkot. Jól tudja csepűrágó uram, mi is történt. A Meglepetés Gyermek törvénye, Pavetta lánykérése, ezek unalomig ismert történetek, nem fogom szajkózni őket. Felesleges. Inkább válaszolok egy kérdésre, ami sohasem derülhetett ki biztosan a kegyelmed számára ebből az énekből. Szerette-e Erewald Sünje Cintrai Pavettát? Nos a válaszom: igen. Furcsán hangozhat az után, hogy magam öltem meg, nem? Furcsán hangozhat bármiféle szerelemről szólni Emhyr var Emreis szájából? A szerelem trubadúr uram, az egy lángoló, hatalmas érzelem. Elnyomja a józan ész féltő hangját, kertjében elszárad a mindennapi élethez kötődő vetemény, csak a színes gyomok virágoznak fennen. Én nem is erről beszélek. Hanem a szeretetről. Egy jóval csendesebb patakról, ami azonban kitartóbban és nyugodtabban folyik, mint a szerelem tengerárja, ami heves, elmos, de emlékét is felissza a parti föveny napok alatt. Szerettem Pavettát. Megnyugvást adott, megtörte az átkot, kitartott mellettem azért, ami és aki vagyok, nem egy arcért.  Megtette asszonyi kötelességét és utódot hozott a világra nekem és Nilfgaardnak, még ha utóbbiról nem is lehetett tudomása. Azt hiszem még voltak röpke, a tavaszi reggelek csillogó fényében hamar tűnő harmathoz hasonlító pillanatok is, amikor megelégedni látszottam Cintra trónjával. De már akkor is ismertem a kötelességeimet, főképpen az után, hogy Vilgefortz felfedte előttem a cintrai király család vérvonalának titkát. Az Ősi Vérét.
Nem akarattal öltem meg a feleségemet, nem szándékoltan, vita hevében történt a hajón. Nem védem magamat, mint minden ember én is el fogok számolni a lelkiismeretemmel. Talán már el is számoltam. Ha a terv a halálunk álcázásáról nem is volt tökéletes, de magam mögött hagytam Dunyt és újra és immár véglegesen mint Emhyr léptem fel, aep Dahy herceg és elvbarátai támogatásával. Hosszú és keserű polgárháború volt, mindkét oldalon hatalmas veszteségekkel, míg 1257-ben a fejemre került a császári korona. Van súlya, azt kijelenthetem. Minden értelemben.
Ennek immáron tizenegy esztendeje. Ennyi ideje uralom a Ragyogó Nap birodalmát és nincs olyan döntésem, amit megbántam volna, amit ne vállalnék fel, hogy igen, én hoztam meg. Akkor is, ha nehezek voltak vagy ha sikertelenek. A hibákból tanulni kell, az akadályokat megmászni. Modernizáltam a nilfgaardi hadsereget, rendeztem a törvénykezést és az adórendszert, a kereskedelmi jogokat, kiépült a birodalmi infrastruktúra. Egy olyan gépezet ez, amelynek megszületését mindig is az elégedetlenkedők vérével és nyomorgók könnyeivel kellett olajozni, de felvállaltam. A jövőben és nem a jelenben gondolkodtam, gondolkodom. Egyszer olvastam egy száműzött nilfgaardi filozófus, Corvoi Vysogota gondolatait. Egy mondata a mai napig megragadott és saját vadászkésemmel karcoltam bele az íróasztalom lapjába. "A politikus a tömeg véleményére gondol. Az államférfi a következő generációkra." Tartom magam hozzá. Ha még élne ez a filozófus, csak ezért a mondatáért feloldoznám. Egyesek könyörtelenségnek tartják, tiszteletlenségnek, blaszfémiának, hogy a Bitorló és elvbarátai sírköveit lerontattam és azokból rakattam ki a bálterem padlózatát. Eleinte gúnyos felhangon szólt "az Ellenségei Kurgánján Táncoló Fehér Láng". De egyre kevesebb ellenség maradt. Én pedig sosem tiltakoztam a jelző ellen. Egyrészt mert valós, másrészt mert hasznos. Jobban az emberek emlékeibe ég, hogy a sírkövedet báli cipellők fogják elkoptatni, mint egy-két lefejezés. Az utóbbi túlságosan... megszokott. Az első jobban jelzi a várhatóakat és legyünk őszinték, azóta sem tört ki polgárháború ellenem. Valami haszna akkor csak volt.
Az első Nilfgaard-Észak háború jól jelezte a seregemet átitató gondokat. Nem tagadom persze ebben a saját felelősségemet sem. Bár Cintrát bevettük, de a hadsereget irányító öreg tábornokok ókonzervatív felfogása túlságosan kiszámítható és túlságosan lassú volt. Az északi seregek, bár lassan és álmatagon, de reagáltak, Sodden hegyén pedig megsemmisítő vereséget mértek a csapataimra. A tárgyaló asztalnál ugyan elértünk némi területgyarapodást, de Cirillát, ennek a háborúnak a fő célkitüzését nem sikerült megkaparintanom. A hibákból tanultam. A hadsereg régi tábornoki kara repült. Ki így, ki úgy. Nyugdíjazás, merénylet, egyre megy. Fiatal, élet- és tetterős tisztek váltották fel őket, akik a kezdettől tudhatták, újabb háborúra kell felkészíteniük mind magukat, mind vitézeiket.
Ez már jóval sikeresebb volt. Hogy mennyire is, azt majd a jövő mutatja meg, de az már nem elsősorban a seregek, hanem a kézművesek és a kereskedők háborúja lesz. Cirilla a feleségem. nem az én Cirillám, a nép Cirillája. Lehetne az enyém is, de mint mondottam: egyszer már leszámoltam a saját lelkiismeretemmel. Stygga várának romjai között. Az egyszer ember voltam, apa és esendő. Röpke ölelés egy értetlen lány felé, reterát parancs a még értetlenebb katonáknak. Nem baj. Nem érthetik. Nem kell érteniük. Én értem. Emhyr var Emreis megfizet bizonyos adósságokat, mindaddig, míg megérdemelt. Csak gondoljon trubadúr uram Ardal aep Dahyre. Birodalmi nagyherceget csináltam belőle, hadseregek urát. Mert én tartoztam neki. És végignéztem a bukását és a halálát, mert nem csak ellenem, de ezzel együtt a birodalom ellen emelt volna tőrt, polgárháborúba és züllésbe nyomorítva mindazt amit felépítettem. Meg van a hatalmam, hogy a korábbi szolgálatok fejében elnézzem a személyem elleni összeesküvést. És megvan a felelősségem, hogy megtoroljam, ha valaki a rám bízottakat fenyegeti. Akkor is, ha személyében tisztel a delikvenst.

Példareag

Ujjbegyeim finoman simítottak végig a kaedweni kardvirágon, Pavetta szeretett virágán, szirmai enyhe kék port hagytak kezemen. Ma lenne a születésnapja. Kiváló a memóriám, nem felejtem el az ilyesmit sem. Lágyan, finoman végigsimítottam a szirmokat, majd felállva újra az engem kísérő lakájnak hátra szóltam a vállam felett.
- Estére küldessetek egy csokrot ebből a hálószobámba és a fürdőbe is, elegendőt, hogy átjárja az illata.
A lakáj mély tisztelettel hajolt meg előttem az etikett szerinti összes formaság betartása mellett a folytonosság eleganciájával egyaránt.
- Ahogy parancsolja császári felség. Mától minden nap időben ott lesz a friss csokor kaedweni kardvirág eminenciád lakosztályában.
Tűnődve megsimogattam az államat, majd megráztam a fejet.
- Nem. Csak ma. A múltnak tisztelettel adózni más, mint abban élni.
Persze nem értette, de nem is volt tiszte érteni, csupán hűen követni a kapott parancsokat. Én lassan sétáltam előre, már nem is foglalkozva az inassal, gondolataim máshol jártak. Cirilla... És Markus. Elintézendő ügyek. A birodalomnak trónörökösre van szüksége, nekem pedig immáron van feleségem. Még ha... Milyen furcsa, nem igaz? Sokat gondolkodtam az utóbbi időben ezen a kis virágszálon. Hatalmas erők viharának közepébe sodródott virágszál. De kérdés, mennyire is gyenge virágszál? Estella régóta foglalkozik vele és most sem kellett csalódnom a szakértelmében. De Nilfgaard császárnéjának többet kell tudnia az etikettnél és a protokollnál. Nem lehet egy porcelánbaba. És végképp nem élhetünk egymás mellett két idegen gyanánt. Megtorpantam és hátra szóltam az inasnak.
- A kaedweni kardvirág... Küldessetek egy nagyobb csokorra valót a császárné lakosztályába is. Az egyszerűbb, a piros virágú fajtából minden társalkodónőjének, aranyporral futtatottat, szintén a pirosból és jóval nagyobbat Liddertal grófnőnek, mint a császári emlékezet szimbólumát. A nemesebbikből, a kékből pedig egy nagy csokorral, persze nem ízléstelenül nagy, de nagy csokorral a császárnénak. A császári szeretet szimbólumaként.
- Ahogy parancsolja császári felség - nyugtázta hajbókolva az inas.
Bólintottam és tovább sétáltam. A gondolataim közben más jellegű mégis ide kapcsolódó államügyekre tértek. Markus. Markus Braibant vezérőrnagy. A Lyria és Rívia ellen támadás parancsnoka, akit meglepetésre állítottak meg a Yaruga hídjánál. Ettől függetlenül, ha nem lett volna aep Dahy árulása, nem váltom le egyetlen hiba miatt. A brennai csatában alparancsnok, eleinte halottnak vagy eltűntnek hittük, bár hamar kiderült, menekülés közben majdnem hazajutott, szinte a határon volt kénytelen letenni a fegyvert ríviai segédcsapatok előtt. Meve börtönének vendégszeretetét élvezi, a meglepő inkább az, hogy nem végezték ki. Ez jellemre vall a királynő részéről, elvégre Braibant vezette azt a csatát a túloldalról, amelynek emlékét örökre hordja. Eszerint nem gyűlöli a parancsokat teljesítő katonát. Hát vagy nem azt gyűlöli. Egyre megy. Okos. Ennek immáron fél éve. Volt ideje a tisztnek átgondolni az életét, nekem pedig szükségem van egy olyan kimagasló lovassági parancsokra mint ő. Főleg szüksége van a hadseregnek hősökre, ezt a nimbuszt pedig régen kiérdemelte már. Kiváltom.  De nem egy delegációt küldök Mevehez. Magam megyek. Kíváncsi vagyok arra a nőre, élőben akarom látni. Jog és törvény szerint abban az egy hétben pedig a feleségem helyettesít a trónon. No persze minden nagyobb és fontosabb ügyet elrendezek előtte, de ezt nem kell tudnia. Ott lesz mellette Estella Liddertal grófnő bölcsessége is. De ideje megpróbálni tűzben is a vasat, amelyet szereztem, ahogy mondani szokás. Talán meglepetésként ér majd, de nem baj. Hátraszóltam újfent.
- A ma esti vacsorát szűk körben kívánom elkölteni, a szokásom szerint, de apróbb változással. Tolmácsoljátok Cirilla császárnénak és Liddertal grófnőnek a meghívásomat ezen alkalomra, szeretném a társaságukat élvezni, amennyiben a hölgyek is így gondolják.
Az utolsó félmondat tulajdonképpen felesleges. Így akarom, hát így lesz. Puszta udvariasság. Tradíció. De szép. Mert a hagyományok megtartanak, rendet adnak. Keretet. Szépséget.

Mélyen Tisztelt Emhyr var Emreis Császári Felsége, Az Ellenségei Kurgánján Táncoló Fehér Láng!

Elfogadva!

Bevallom, Felséged színe előtt többször is meg kell gondoljam, miként is fogalmazom meg szerény véleményem, azt minden esetre hálásan köszönöm, amiért bepillanthattam egy ilyen méltóságos és hatalmas államférfi memoárjaiba. Keveseknek adathatott meg valaha is ily nagylelkű kegy, s öröm volt olvasni minden szavát. Nem csupán amiatt, mert oly ritkaságszámba megy az, ha egy hozzám hasonló egyszeri halandó betekintést nyerhet az államérdekektől és a korona súlyától barázdált homlok mögött rejtező gondolatok közé, hanem azért is, mert ilyen választékos és példaértékű szövegezéshez ritkán van szerencsém. Noha azt is ki merem jelenteni, hogy Felségedtől ez, ha szabad így fogalmaznom, szinte megszokott színvonal.
Nem is szaporítanám tovább a szót, csak még arra szeretném kérni Felséged, hogy szíveskedjen egy portét küldetni a Képcsarnokba, és aztán... Aztán csak a szentséges Melitele tudja, hogy mi vár még Északra most, hogy Felséged is a játéktérre érkezett!

Avatarfoglaló