Drathich & Luna

Sodden. A Mahakam Hegységben fészkel egy sárkány, annak kincseit kéne megszereznie. Akárha valami kóbor lovag lenne a mesékből, aki majd megmenti a toronyba zárt hercegnőt a tűzokádó karmai közül.
Luna fel tudott volna forrni a dühtől, ráadásul aranytartaléka jócskán lecsökkent, amióta belekeveredett ebbe az egész színjátékba. Pedig a kisujját is levágná egy jó adag, ízletes sörért...
Egy nevét megjegyezni nem is érdemes kis fogadóba tért be; ezúttal ezt jelölték ki a számára, hogy majd itt fog találkozni a következő informátorral. Az egyik legtávolabbi asztal sötétlő sarkába húzta meg magát, köpenyét mélyen az arcába húzva, így csak az aranyszegény árulkodott szinte róla, hogy ő is jelen van egyáltalán. Nem volt előtte sem étel, sem ital, és a fogadós valószínűleg ezért már egy ideje igen szúrós pillantásokat vetett felé. Luna magasról tojt rá. Őt csak egyvalami érdekelte; minél előbb ennek az ügynek a végére jutni.
Minden alkalommal felnézett, mikor kinyílt az ajtó, de minden alkalommal csalódott, hogy senki sem indult meg felé. Hosszabb ideig csak egy érkezőt vett szemügyre; azt, aki beverte a fejét az ajtófélfába, és termetével egyébként is felkeltette mindenki érdeklődését. Szinte végignézi, ahogy az idegen rendel, majd megkapja vacsoráját, és Luna akaratlanul is nyel egyet, majd még mélyebbre húzódik a sarokban.
Éhes. Pokolian éhes, ezzel pedig általában csak egy gondja van.
Éhesen agresszívabb. Egyébként is elég csípős nyelvvel áldotta meg a sors, de ilyenkor ez még jobban ki szokott ütközni rajta.
Az ajtó végül ismét kinyílik, és ezúttal egy ismerős alak lép be rajta. Viseltes, de jól karban tartott fémpáncélt visel, valami furcsa, stilizált virágmintával díszítve. Köpenye mélysötét, nem ér a földig, hóna alá csapta rostélyos sisakját, haja rövid, úgy őszül, mintha rizsporral hintették volna be, a bal oldalán egy körben viszont teljesen kopasz volt.
Luna felpattant az ülőhelyéről, és ahogy az érkező rá nézett, szélesen elmosolyodott. Úgy tárta szét a karjait, mintha egyenesen meg akarná ölelni az egész fogadót.
-Nahát, Sárkány! Milyen régen találkoztunk!
-Mindjárt a kardommal fogsz találkozni, te rohadék! -Luna hátratolta a csuklyáját és kilépett az asztal mögül.  
-Ugyan, kérlek. Beszélgessünk nyugodt körülmények között. Avagy ugyebár, gondolom, nem szeretnéd, ha annak a bizonyos kardos megismerkedésnek egyéb következményei is lennének. -vigyorgott a férfi, mézesmázos hangjából szinte csöpögött a fenyegetés. Luna megállt az asztal mellett, felemelte a fejét, de szája végül csak a visszafojtott indulatoktól remegett, tekintetével pedig ölni is képes lehetett volna. A belépő katonavezér intett, mire két fiatalabb társa ugyanolyan páncélokban Luna felé indult.
Szinte egyértelművé vált, hogy hamarosan csetepaté fog kialakulni.

Drathich & Luna

-...Már megint? -sóhajtott fel Luna az orra alatt, mikor, immár másodszor, jelent meg egy önjelölt megmentő. Annak mindenesetre örült, hogy ezúttal nem egy olyannal került szembe, aki először cselekszik és csak utána kérdez. A Vadmacska azelőtt még Vizimában igencsak megnehezítette a dolgát a heves vérmérsékletével, de...
Egy újabb vaják? Már nyitotta volna a száját - nem titok, azért, hogy inkább hátrálásra késztette az idősödő úriembert -, mikor meglátta annak szemeit, mikor megérezte a belőle sugárzó erőt.
Raum, a tiszt nem igazán hatódott meg a szorítástól, pont ellenkezőleg. Nem nézett hátra, nem nézett rá a hatalmas vajákra, de így is látni lehetett, ahogy mosolya szélesebbé válik, és halk, elégedett kuncogás tőrt fel a torkából. Fejét egy kicsikét félredöntötte, úgy nézett továbbra is Lunára, kezével alig láthatóan intett egyet, mire a két társa eltávolodott a nőtől.
-Oh, már értem. Elnézést, nem állt szándékomban megzavarni semmit.
-Oh, kérlek, nem zavartál meg semmit. -morogta Luna, egyik keze a csípőjén, a másik viszont látszólag lazán leengedve a teste mellett. Ebből a helyzetből könnyedén és gyorsan tud cselekedni, ha bárki támadna. -Csicseregj inkább, mint a jó kismadár.
-A csicsergést hanyagoljuk máskorra, mikor te is jobban ráérsz. -Raum már-már mézesmázos hangjától a nő gyomra szinte felfordult. Mikor a tiszt mutatóujjával megérintette a vén medve kezét és lassan megfordult, jelezve, hogy elengedheti, távozni készül, még vetett egy utolsó, ragyogó mosolyt Lunára, miközben két pribékje fürgén kislisszant az ajtón. -Jóuram, örvendtem. -biccentett Drathich felé, majd elindult kifelé.
Luna ugrott. Nem húzott fegyvert, csupán kezével megragadta Raum köpenyét, hogy megállásra késztesse. Talán az éhség, talán az aggodalom, talán minden együtt letompította érzékeit, és Raum hátraperdülő ökle találkozott a vajáknő arcával, aki úgy esett hátra, mint egy kolibrimadár.
-Nono, nincs nyúlkapiszka! -vigyorgott továbbra is a tiszt, majd meg sem várva a reakciót, elhagyta a fogadót.
Luna káromkodva, vérző orrát fogva tápászkodott talpra, majd dühös, szinte villámló szemeket vetett a öreg vajákra.
-Mi a jó ég esett mindenkibe, hogy állandóan beleszól a dolgomba? Majdénmegoldom! Basszus...

Drathich & Luna

Amikor baljával megtörölte vérző orrát és a kesztyűjére nézett, elfintorodott. Végül még a földön ülve lehúzta a két kesztyűt a kezéről és oldaltáskájába csúsztatta őket, bár kicsit kilógott onnan pár ujjuk végül. A lány, hisz az öreg vajákhoz képest ő valóban csak ennek nevezhető, végül felkelt a földről, arcán még kicsit szétkent vérrel, de a sérülése nem lehetett túl komoly, lévén a vérzés szinte már el is állt, viszont nem szipogott, hagyta folyni még azt a kevéske vért. Kis hezitálás után visszaült az asztalához, ezúttal Drathich elé, és elfintorodott. Csak az orra alatt morgott, de a vaják fül éles, így a vén medve egész biztosan hallhatta, ahogy a lány annyit motyog, "micsoda egy bélpoklos", majd a következőket már hangosabban mondta, hisz ezúttal annak szánta, hogy hallja is.
-Nem volt szükség a beleszólására. -lehajtotta a fejét, de tekintete az öreg arcán nyugodott, dühösen, kár a sarokba szorított macskáé. Ám minden sértett büszkesége ellenére is megadta beszédével a tiszteletet a nálánál idősebbnek. -Ön már a második, aki miatt elszalasztom a lehetőségem. Az az ember egy rohadt kígyó.
Kissé elrebbenő, az asztalt pásztázó szeme elárulja, hogy akármit is gondol az iménti tisztről, valami nem stimmel. Az a katona valamivel dróton rángatja a vajáklányt, aki olyan kétségbeesett, hogy teljesen elvesztette a józan gondolkodásmódját. Utólag már ő is észreveszi, hogy az imént túl heves volt. Talán az öreg rámutatására a gyomra tényleg kiadja panaszos hangjait, mire Luna fintorogva félrefordul.
-Így is elbántam volna velük. Elég erős vagyok hozzá. -közli még mindig dühösen fújtatva, annak ellenére, hogy az orra alatt lassan száradó vér másról árulkodik. Mikor viszont elé kerül az étel és a sör, láthatólag megdöbben. Ajkai kissé szétnyílnak, a szemei elkerekednek, és kérdőn Drathich felé néz. Ki sem kell mondania a szavakat, a tekintetéből is egyértelmű. "Ez az enyém?"
Ám végül ez a tekintet olyanná válik, mintha a saját kérdését válaszolná meg. "Egész biztosan nem", és hátradől a székben, karjait összefonja a melle alatt és összehúzza a szemeit, vádlón.
-Nincs szükségem senki szánalmára. És... ezért úgyse tudnék semmit adni cserébe. Legalábbis pénzt semmiképp. Mit akar tőlem?
Kissé megemeli a fejét, és elmondva, picit mókás látvány, ahogy felfújt békaként próbálja mutogatni jelenleg igencsak nem létező erejét.

Drathich & Luna

-Griff... -végig sem várja szinte az öreg mondatának végét, mikor fogai közül sziszegi elő a szót. Nem macska, griff, bár jelen helyzetben Luna medálja nincs teljesen közszemlére téve. A céhjele csak épphogy kivillan a köpeny csatja mögül, ámbár azon, hogy egyáltalán kicsúszott száján ez az egy szó, igencsak meglepődik ő maga is. Eleddig mindig is tagadta iskoláját; avagy legalábbis nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy vannak egyáltalán külön iskolák, de amióta találkozott azzal a farkaskölyök vajáklánnyal, valahogy... eddig fel sem merült benne, de mintha egy griffmadár valóban elkezdte volna kitárni szárnyait valahol a lelkében és vágyódva tekint fel északra, a magas hegycsúcsok felé, amelynek egyik ormán ott kell állnia a romos, talán már megközelíthetetlen erődítmény felé.
Az a lány elültette a bogarat a fülében.
Az igazi arculcsapás, még ha szóban is, viszont következőleg éri. A fojtólidérc szóra látni, ahogy megfeszül minden izma mind a testében, mind az arcán, szemei megvillannak egy pillanatra, majd lehajtja a fejét és összepréseli az ajkait. "Egy csapat fojtólidérc is elbánna vele"... Végül keserűen elmosolyodik.
-A saját farkába harap a kígyó... -ismét csak az orra alatt motyog, majd megrázza a fejét. -Eh, semmi. Nem mondtam semmit.
Az étel pedig mindvégig csábítón fekszik előtte, illata meglegyinti az arcát, kecsesen simít végig rajta, és Luna szégyenkezik, de nem bírja elrejteni, hogy egyre gyakrabban kell lenyelnie felgyülemlett nyálát. Mikor Drathich még rá is szól, vet rá egy utolsó, mérges pillantást, végül megemeli a kezét és bőven elég nagy nehezen az első falaton túl esnie. Utána már gépies és egyre kevésbé merev mozdulatokkal kezd enni. Szervezete hálás melegséggel fogadja, amit már rég megtagadtak tőle, és mikor az első korty sör is lecsordul a torkán, Luna máris érzi, hogy a szíve is megnyugszik. Közben hallgatja az öreg vaják szavait, de elméje egyenlőre csak megfogja őket és félreteszi későbbre. Lelki szemei előtt szinte látja, ahogy egy hatalmas kígyó körbetekeri a fiatal griffmadarat és szép lassan egyre szorosabban tartja, megvillantva felé éles méregfogait.
-...Luna. Luna Smok. -feleli végül némi hezitálás után, mikor a vén medve bemutatkozik. Lenyeli az aktuális falat pörköltet, majd bár a gyomra még hevesen tiltakozik ez ellen, kicsit leteszi a kezeit az asztalra és ujjait szemlélve mintha gondolkodóba esne. Végül kinyitja a száját.
-Tudom jól, hogy mit akar tőlem. Elvett tőlem valamit, valami fontosat, és most... bábjaként rángathat, amíg nem adja vissza. -morogja dühösen, akár egy acsarkodó kutya. -Megörültem, mikor megláttam őt. Péppé akartam verni. Már nem is tudom, mióta küldözget ide-oda, miközben folyamatosan fenyegetőzik. Most elvileg egy, a hegyekben élő sárkány valami kincsét kéne neki megszereznem. De én már belefáradtam ebbe az egészbe. Ki akarom belezni és azoknál fogva felakasztani egy fára.
Hangja még ugyanúgy telve van dühvel, kezein, ahogy beszél, kifehérednek a bütykök, ahogy ökölbe szorítja őket. Végül inkább egy pár korty sör mellett dönt, hogy csillapítson magán.

Drathich & Luna

Amikor bocsánatot kérnek, Luna csupán megrázza fejét; épp sokkal inkább leköti az, hogy pörkölt. Abban a rövid időintervallumban, amiben elkezdett enni és minden érzéke ennek hálát adott, csak nehezen tudja egyáltalán azt is visszafogni, hogy ne vadállatként essen neki a szaftos tápláléknak. Bár aztán az adag nem is fogyott el, mire lassított a tempón és figyelme egyre inkább a vén medve felé irányult, legalább folyamatosan tudott falatozgatni, amíg el nem jutott arra, hogy a maradék kenyeret alaposan a szaftba tunkolva teljesen tisztává varázsolja a tányért. A sör pedig, a mennyei manna, még ha ez a fogadó sem épp a legjobban büszkélkedhet, pedig az idegeire volt jó hatással. És mivel a beszélgetésen kívül más izgalmasabb esemény sem történt, lassan a körülöttük ülők is visszatértek saját dolgaikhoz és nem lesték őket továbbra is fél szemmel.
-Én sem. Egyszer láttam sárkányt, egy zöldet. Egy hegyen mentünk át, levágtuk az utat, mikor elénk került, de csak egy pillanatra. -von vállat. Szinte előtte van a jelenet, mikor a vad olyan gyorsan elbújt a sziklák mögé, amilyen gyorsan csak tudott.
"-Az... az mi volt?
-Egy sárkány. Szerintem zöld lehet. Ha jól tudom, még azokból akad a legtöbb.
-Hihetetlen! Luni, ugye nem fogják bántani? Mármint, a sárkányok olyan, veszedelmesek, nem igaz? Ugye nem fogják levadászni?
-Ha rejtekben marad, akkor semmiképp, és ha még egyszer Luninak szólítasz, levágom a nyelved!"
Akkor Rusco elnevette magát, incselkedett vele, hogy úgyse tenné meg, és igaza volt. Az emlékkép hatására Luna kezének szorítása a söröskorsón gyengül, a lány vállai kicsit ellazulnak, a feje előrébb billen és az asztallapot bámulva elmereng. Könnyen lehet az is, hogy csupán Drathich szavain elmélkedik egy sort, mielőtt válaszolna. Végül elmosolyodik, egyik kezével a hajába túr, félrehúzva a fonott tincset. Mikor az öregre néz, a szemei furcsán csillognak. Mintha a remény utolsó sugarai is csak alig pislákolnának benne már.
-Már így is túl sokaknak meséltem el az esetet, és félek, ha megteszem, minden alkalommal csak azt kockáztatom, hogy... hogy kudarcot vallok.
Szájának egyik sarka megrebben egy pillanatra.
-... Mi vajákok vagyunk. Nem kéne, hogy érzelmeink legyenek, igaz? Nem kéne kötődnünk senkihez és semmihez. Bár én mindig is egy vacak vaják voltam. Már az elején kudarcot vallottam. Ezért akarok erős lenni.
Vesz egy mély levegőt, és végül dönt. Lehunyja a szemét, és minél rövidebben, de lényegre törőbben mesélni kezd, halkan, nehogy bárki más is hallja az öregen kívül.
-Van egy társam. Kis bolond, aki harcosnak képzeli magát. Púp volt a hátamon, de nem akartam, hogy baja essen, szóval megtűrtem. Nemrég, még Északon, ez a kígyó elrabolta és fogságban tartja, de fogalmam sincs, hol. Én meg mint valami hülye, rögtön lóra pattantam és vágtattam, ahova a kígyó parancsolta. Én nem akarom...
Nem fejezi be a mondatot. Annyi mindent jelenthet hirtelen, hogy ő sem tudja, hogy kéne befejezni, már ha be kell egyáltalán.

Drathich & Luna

~De nem vagyunk emberek~, Lunának szinte nyílna is a szája, hogy ezt mondja, de végül egy hang sem hagyja el a torkát. Becsukja a száját és hallgat. Drathich puszta jelenléte is sugároz agából valamit, egyfajta aurát, ami szép lassan kezdi lecsillapítani a benne háborgó tengert. Bár a hullámok ugyanolyan magasra törnek, mint annak előtte, a lány már nem mer annyi hangot adni nekik, a tajtékok nem érik el a partot. Egy épphogy a szárnyait próbálgató griffmadár most meghunyászkodik egy hatalmas, vén medve előtt, mert tudja jól, hogy bár a griff tud repülni, de a medve ha akarja, megfogja a lábát és lecsapja a földre maga mellé, hogy meséljen. A medve többet látott már, mint a griff, és most bölcsebb, ha meghallgatja a meséjét.
-Ezt már próbáltam. -feleli a szavába vágva, mikor a lehetséges módokat kezdi szavalni az ügy intézéséhez. Az, hogy elkapja Raum egyik emberét és megpróbálja kiverni belőle a választ, már megtörtént, de a fickó vagy nem tudott semmit, vagy minden tőrszúrás ellenére, amit a Vadmacskától kapott, hazudott. A közeli fogvatartásra pedig megrázza a fejét, az asztalra könyököl, összekulcsolja kezeit, homlokát az ujjaihoz támasztja és lehunyja a szemét.
-Erre nem vennék mérget, hacsak nem térek vissza Északra. Még ott, nem messze a Sárkány Hegységtől tűnt el mellőlem, és a parancsnok akkor küldött Temeriába, hogy majd ott megtudok mindent bővebben. Elkaptuk egy emberét egy másik vajákkal, a Vadmacskával. -Drathichre pillant, hogy lássa a reakciót, ismeri-e őt. -De a fickót rafkósan úgy vonta bele az ügybe, hogy azt se tudta, miről van szó. Csak ennyit tudtam meg, hogy tovább kell jönnöm Soddenbe. Azon a bizonyos hegyen várt az üzenet a sárkánnyal kapcsolatban, és hogy jöjjek ebbe a fogadóba. A többit már ismered.
Bár a történet rövid és velős, Luna belátja magában, hogy ennél részletesebben el sem tudná talán mesélni. Amióta csak elindult, a düh és a kétségbeesés elvakította. Vakon repült egész idáig, amíg neki nem ment a sziklafalnak. A farkas késztette a repülésre, minél gyorsabban. A vadmacska a dühét szította fel még jobban. És a medve most puszta jelenlétével is mintha nyugtatni akarná. Mi következik ezek után? Majd még jön a vipera, a mantikór meg az egyéb szerzetek? Melitele...
-Valóban az lenne a legcélszerűbb. -vigyorodik el, gonoszul, sötéten. -Elkapni és kiverni belőle a választ, de ez a legnehezebben járható. Jobban védik szinte, mint egy királyt, és az istenekre, van ereje még hátra fele is. Eddig úgy voltam vele, hogy rendben, megnézem magamnak ezt a sárkányt meg a kincsét, hát ha tényleg ez lesz az utolsó, de az, hogy kinyomozzuk, ő maga merre van, nem is rossz ötlet. -majd tekintete kicsit ellágyul, végül lesüti a szemeit és inkább a korsó sör utolsó kortyait bámulja, akár egy félszeg tinédzserlány. -Nem szeretnék olyan embereket ebbe belevonni, akiknek egyébként ehhez semmi közük. Még én sem tudom, mekkora a veszélyfaktor. És őszintén, inkább állnék ki egy tucat baziliszkusz elé, mint hogy jobban ujjat húzzak ezzel a bandával. Nem szokványos zsoldosok, és valami nekem bűzlik körülöttük, túlságosan is.
Ámbár a griffmadár igencsak töpreng azon, hogy elfogadja ezt a segítséget. Valahol mélyen azt súgja neki valami, hogy ezúttal jutna valamerre. Hogy Rusco valóban nincs messze.

Drathich & Luna

Amikor bajba keveredik, Luna akkor is hajlamos túlságosan is hevesen reagálni és nem átgondolni a dolgokat. A tervezés, a cselszövés sosem volt az erőssége, ha szörnyvadászatnál komolyabb dolgokról volt szó. A vajákok alapvetően sem vadásznak emberekre - természetesen ebbe nsi lehetnek kivételek -, és Luna csak erősíti ezt a szabályt. Ha valaha emberekkel is dolgozott, az inkább a védelmük volt, amennyiben rendesen megfizették. És a Holdsárkány nagyon jól tudja magától, hogy ő egyike lehet a legkevésbé képzett vajákoknak. Végül feljebb mer nézni, mintha csak most mérné fel alaposabban az előtte ülő vén medvét.
A Sors.
Az a furcsa, kozmikus erő, amelyről mindig annyit mesélt a mentora is. Az, ami miatt egyáltalán a szárnyai alá vette és kiképezte, ami miatt hitt abban, hogy Luna, még Lucyként, nem véletlenül került az ódon várba a hegy oldalán. Talán most is a Sors volt az, ami elé sodorta ezt a bajtársat...? Hogy segítsen neki?
Ez pedig csak azt jelentheti, hogy Rusco valóban nincs messze.
-Hallgatlak. -suttogja csak, le sem véve róla aranysárga szemeit, ujjait összefonja a söröskorsó felett, mintha a fűszálon ücsörgő imádkozó sáska lenne. Ahogy Drathich elmagyarázza az utolsó ötletét, a lány arcán átsuhan egy gonoszkás vigyor.
-Tehát méreg? Én úgy tudom, az inkább a nők fegyvere a magasabb körökben. -kuncog alig hallhatóan, ujjai szétválnak, hogy megfoghassa a korsót és ihasson belőle egy nagy kortyot. Az alkohol újabb friss lökete mintha megbökné az agyát egy pillanatra, de az érzés el is múlik, mire a korsó alja az asztal lapjához ér. -Ehhez viszont szükség lenne arra, hogy tudjuk, hol van a főhadiszállásuk. Habár, mikor a hegyen várakoztam, sokáig figyeltem a távozó katonát, aki hozta az üzenetet. Északnyugat felé tartott, egy kisebb táborhoz. Azt már nem tudom, Raum is ott tartózkodik-e.
A szemeiben valami csillan.
-Talán ott van Rusco is... -suttogja maga elé. A felismerés miatt érzi, hogy ismét úgy próbál kicsúszni a józan esze az ujjai közül, mint a homokszemek. Kicsit lehunyja a szemét és fogait összeszorítva igyekszik tudatosan uralkodni most magán, nehogy felpattanjon és rögvest az ajtóhoz szaladjon, hogy Varjú hátán olyan gyorsan lovagoljon oda, amilyen gyorsan csak tud.
-Miféle... fűszerre gondoltál pontosan? Nem vagyok otthon a főzésben... -nyitja ki ismét a szemeit.

Drathich & Luna

Ha tudta volna, mi jár az öreg medve eszében, megcsóválta volna a fejét. Az ő tanításai végül hiányosak voltak, ezen kívül mindig kifizetődő egy másik iskola tapasztaltabb tagjától tanulni pár dolgot.
~Ha mindennek vége, tényleg visszamegyek Északra, a hegy oldalába. Hát ha találok még arra valakit.~ gondolta magában a lány, ahogy felhajtotta és fenékig itta a sör maradékát. A térképet nézve szinte látta maga előtt a helyet, ámbár valószínűleg még sosem járt arra. Sötét éjszaka, pár fáklyás őrrel, és valahol a barlang mélyén Raum elégedetten, a száját nyalogatva, köti fel nyakába a fehér kendőt, hogy aztán jóízűen nekiessen a hatalmas sült vadkannak. Akár méreg, akár egy nagyobb adag altató, Luna elégedett mosollyal figyelné a reakcióját.
Ámbár ez az egész még csak képzelődés.
-Reméljük, ezt ők is így gondolták.
A Medve jól gondolkodik. Bár nem egy sima rablóbanda, hanem rendes zsoldosok, a székhelyük még ha városban van is, elrabolt embereket nem valószínű, hogy ilyen helyeken tartanának fogva. Ámbár ki tudja; ha valakit el akarsz rejteni, rejtsd nagy tömegekben. A Vadmacska szavai jutnak eszébe; vizsgáljon meg minden lehetséges fonalat, és ez is egyike nekik. Holnap majd odamennek, és ha a Medve tévedett is, majd meghálálja a segítségét pár arannyal, majd tovább áll, a legjobbakat remélve.
-Élnék a lehetőséggel. -biccent a felajánlásra, miközben felhúzza csuklyáját, ismét elrejtve hófehér haját. -Sosem lehet tudni, mikor minek veszi hasznát az ember. -majd kicsit mintha hezitálva, fejét lehajtva, hogy szinte csak az orra hegyét lehessen látni, alig hallhatóan még hozzáteszi. -és köszönöm...
Ebben a szóban minden benne volt. A megmentés, a vacsora, a térkép, az információk, de a jövendőbeli segítség miatti hála is. Minden apró érzelem, amit a lány bele tudott préselni, és pont ezért volt olyan halk, mert nem akarta, hogy bárki más meghallja. Bizonytalan volt, mintha maga sem hinné el, hogy egyébként kimondta, majd felállt és követte Drathichet a lovakhoz. Varjút tőle nem mesze kötötte ki, és a sötétszürke kanca csupán lehajtott fejjel tűrte, hogy gazdája ellenőrizze a felszerelését és útnak induljanak.
A környék csendes és békés, Raum katonái közül egyet sem látni a környéken. Legalábbis látszólag.

Drathich & Luna

Kicsit megdermed, mikor megborzolják a fejét. Igaz, a csuklya miatt nem nagyon válna szénaboglyájává tőle a haja, maga a gesztus, a mozdulat váratlanul éri a nőt. Egy pillanat törtrésze az egész, ahogy sárga tekintete kicsit kérdőn és meglepetten villan az öreg medvére. Érintették már meg őt valaha is így?
Igen.
Nagyon-nagyon régen. Akkor még vörös volt a haja, hó szállingózott az égből, és egy másik vaják borzolta meg így akkor még fedetlen kobakját. "Nagyon jól mondod, Lucy. Most térjünk rá a kukorixra. Róluk mit lehet tudni?"
Wilkina. Ryiah. És most Drathich. Valami, vagy valaki, nagyon azt akarja, hogy Luna érezze, nincs egyedül. Vajákok segítik minden kereszteződésben, ahova eljut.

A lovon ülve szótlanul követte az öreget, tekintete elsősorban Varjú sörényét bámulta egész végig. Kicsit felemelte a fejét, mikor társa letért az útról és beljebb indult az erdőben, főleg, hogy ez nem a bánya felé vezet, de mivel Drathich már említette, hogy előtte pihenne, nem lepte meg a változás. Követte tovább, annak ellenére is, hogy valójában nem sok oka volt megbízni a Medvében. Megtörténhet, hogy tőrbe csalja és hamarosan a pengék zenéjét hallgathatja...
Majd eléje tárult a kis viskó képe. Ez már meglepte; egy kunyhó itt, az erdő mélyén? Talán egy közös pihenőhely az erre járóknak? Mivel a Medve ismerte a helyet, nem először, de talán nem is másodszor járhat itt. Kicsit odébb szál le a lóról és úgy vezeti száron Varjút a helyére, az öreg lova mellé, de a figyelme egy pillanatra sem lankad. Mikor belép a kunyhóba és körbenéz, a por viszont egyértelműen megmondja neki, hogy senki sem járt erre már jó ideje. A kunyhón belül legalábbis nem kell támadástól tartania.
Dratrich minden szavára egy bólintással válaszol. Egyetért mind a pihenésben, mind abban, hogy vállalja a tűzrakás felelősségét. Még egyszer körbenéz, majd leveszi kesztyűit a kezeiről és egy szék támlájára hajtja őket. Ha emberek ellen küzdenie, azt kesztyű nélkül is meg tudja tenni, még ha az ezüstszegek ütése hiányozna is a repertoárból. Mikor Drathich távozik, feladatának engedelmeskedve nekikezd a tűzrakásnak a kandallóban, és nem sokkal később már ropogva, pattogva fel is csapnak az első lángok.
Továbbra sincs nyoma támadásnak. A nő kiereszti a szíjat, a kardot a kandalló mellé támasztja, úgy, hogy mindenképp a közelében legyen. Fülel, minden apró neszt megjegyez és elemez, így szinte rögtön felismeri, mikor az öreg ér vissza nem is sokkal később a vadászatból. Lunát a kandalló előtt térdelve találhatja, amint felé fordítja arcát a tűzről. Azóta a köpenyt is levette, de a könnyű páncélzat még marad.
-Gyors voltál. -jegyzi meg. Mivel nem hall más zajokat, kezdi egyre inkább úgy gondolni, hogy valóban kettesben vannak és nem kell támadástól tartania. Valamiért mégsem tud megnyugodni teljesen. Mikor a Medve elkezdi előkészíteni a nyulat, Luna a táskája felé bök. -Van még pár ritka fűszerem. A társam gyűjtötte őket. Szolgáld ki magad nyugodtan.
Mikor meghallja a kérdést, akaratlanul az ablak felé pillant, pedig tudja jól, hogy a Medve az előttük álló következő napra gondol, ha a zsoldoscsapatot a barlangnál találják majd. Végül bólint. -Igen. Öltem is már. Nem sűrűn, de előfordult. Szükséghelyzetből.
Az a felemelő érzés, mikor egy széles, hátrafelé csapó karddal elmetszette ellenfelei torkát vagy karjait és azok tehetetlenül zuhantak a földre, nem tudva, hogy mi a griffek fő harcmodora, mindig is felperzselte a lelkét annak ellenére is, hogy Luna sosem szeretett emberek ellen harcolni. Most viszont már úgy képzeli, Raum emberei nem emberek, hanem megtestesült démonok. Rosszabbak, mint a szörnyek.

Drathich & Luna

Luna két hatalmasat pislog a fűszerkészlet láttán, majd kicsit összehúzza magát és a kezét is visszaejti az ölébe, mintha csak azt sugallná, "oké, nem szóltam semmit". Szinte hallani véli valahol a levegőből Rusco lelkes hangját: Nahát! Mindezt maga tetszett összegyűjteni? Ooh, van itt minden, kakukkfű, rozmaring, babérlevél, és... ez sáfrány? Ez igazi sáfrány, uram? Kérem, had kóstoljam meg, csak egy kicsikét, kérem!
Majd a vállai megrezzennek a megjegyzés hallatán. Sejthette volna, hogy a vén Medve látni fogja rajta a feszültséget, mintha csak egy macska húzódna a fal mellé hátra lapított fülekkel és felborzolt bundával. Lopva viszonozza a férfi pillantását, majd tekintete ismét a tűz felé fordul, miközben csak hallgatja, ahogy Drathich leveti magáról a fölösleget. Luna öklei egy kicsit összeszorulnak, majd lehunyja a szemét és mély levegőt vesz.
Végülis, ha meg akarja ölni, már valószínűleg megtette volna. Kifújja a levegőt, felkel a földről és kioldja a szíjakat. Lekerül a kardtartó, az öv, a könnyű, fémmel kiegészített bőrpáncél, az öv a kampóval, a karszíjak és a tőrt tartó combszíj. Marad végül az ing, a szoknya és a nadrág.
És nem, nem zavarja a Medve történetekkel teli teste. Látott már hasonlókat.
-Mindenki a röprömre kíváncsi? -neveti el magát halkan, visszafogottan, egy gúnyoros mosoly kíséretében, ahogy elfogadja a pohár bort. Szabad kezével a gyönggyel díszített hajtincset kezdi csavargatni kicsit. -Idefele egy lány is arra volt kíváncsi, tud-e repülni ez a griff, mire megfogtam és leugrottam vele egy ház tetejéről, de gondolom, te most nem erre vagy kíváncsi. -dönti félre kicsit a fejét. A bor illata kellemes, bár ő a maga részéről a szárazat jobban kedveli. Benedvesíti ajkát az itallal, és mikor az első korty a nyelvéhez ér, meggondolja magát. Száraz vagy nem száraz, tényleg ízletes és jól esik a torkának.
-Az ifjú griff pedig szívesen tanul egy s mást a medvétől.
Mozdul meg a szája széle olyasmire, ami mosolyra emlékeztetheti az embert. Egyszerűen nem tud benne megbízni, de kénytelen lesz esélyt adni Drathichnak. A cél itt lebeg a szeme előtt közvetlenül, karnyújtásnyira, és érzi, hogy hamarosan véget fog érni a história. Most viszont a nyúl egyre ínycsiklandóbb illata tölti be a helyiséget, és a Luna elméjében üldögélő rókafiú huncut mosollyal próbálja arra késztetni a nőt, hogy engedje el magát egy kicsit. A Medvének igaza van, lazítania kell, ha készen akar állni az előtte álló megpróbáltatásokra másnap.
-Jól sejtem, és hallom, hogy ezek szerint skeilligei származású vagy? -kicsit meglötyögteti a bort a pohárban. -És gondolom, kor ide vagy oda, még mindig egy csapással leütnél egy valódi medvét. Óriást pedig mennyiből? Kettő, három?

Drathich & Luna

Luna azok közé tartozik, akik hamar befogják a szájukat, legalábbis most. A Medve megjegyzése hallatán kicsit döbbenten szívja be a levegőt, majd elfordul és a lángok fényébe nézve hallgat. Az állandó viccelődés, a hangulat ezen módon való lehűtése is egy bizonyos rókavörös hajú siheder srác szokása volt. Luna döbbenten veszi észre magán, mennyi mindent átvett tőle, amióta vele van. Magában elkáromkodja magát. Megpuhult az évek során. Meg kell tanulnia visszavenni azt a bizonyos maszkot. Ő egy Sárkány, akként is kéne viselkednie.
-Állok elébe. -mosolyodik el végül. Ha kardtáncról van szó, mégpedig elsőre is erre gondolt, nincs ellenére. Kardforgatásban még eddig senki sem győzte le, és az, hogy a srácot is minden este kardpárbajra hívta, segített, hogy tudása ne rozsdásodjon meg. Most viszont, előtte, ahogy a nyúl illatai egyre inkább belengik a helyiséget, a nő gyomra halkan, de megkordul, egyértelmű jelzést adva. Annak ellenére, hogy a fogadóban is evett, a hús illata túlságosan is arra készteti a szervezetét, hogy ma kicsit elengedje magát.
Fél szemmel nézi végig, ahogy Drathich az asztalra pakol, de semmilyen gyanús mozdulatot nem lát tőle. Ahogy telik az idő, úgy érzi egyre inkább, hogy nincs veszély, megbízhat benne. Ha meghal, az nem ma este fog megtörténni. Megvárja, amíg a Medve leül a helyére, és csak akkor foglalja el a másik tányér előtti széket. A ki nem mondott gyanúhoz fűződő megjegyzésre viszont végre Luna ajka is apró mosolyra húzódik; félszeg, kicsit sajnálkozóra, mintha így akarna bocsánatot kérni, amiért egyáltalán felmerült benne a gondolat, de hamar le is törli az arcáról a kifejezést és megköszörüli a torkát.
-Köszönöm. -hajtja le kicsit a fejét, kimutatva tiszteletét, majd belekavar a pörköltbe. Letép a kenyér héjából egy darabot, kicsit a szaftba mártja, majd enni kezd. Szemei megrebbennek, ahogy nyelvéhez érnek az ízek, akár ha kellemes perceket töltene egy férfival az ágyban. Nem kell sok, hogy bátran neki is kezdjen enni, még ha nem fal most annyira, mint a fogadóban.
A kérdés hallatán viszont megdermed kezében a kanál. Lassan rágja meg az aktuális falatot és nyeli le, szinte látni rajta, hogy talán az egész élete pörgött le lelki szemei előtt. A kenyér fele visszakerül az asztalra és a nő mély levegőt vesz, mielőtt megszólalna.
-Keldar. -közli végül. Szeme elé kúszik a férfi arca, ahogy felállt az asztalnál és csak annyit mondott, a lányt bizonyára a Sors sodorta eléjük valamiért. Luna, még mielőtt észbe kaphatna, tovább beszél. -Kidobtak a faluból, véletlenül kerültem hozzájuk. Ő volt végül az, aki úgy döntött, maradhatok is. Aztán... egyszer elvitt vadászni. Vízbefúltakat kellet volna kiírtani egy mocsárból. De elbuktam. Megrémültem, és végül elmenekültem. Tagadtam, mi vagyok és próbáltam emberré válni, de azt is elszúrtam. Soha többé nem láttam sem őt, sem senki mást az erődből, kerültem a vajákokat, mint a tüzet. ... A kiképzésem valójában sosem volt teljes. -vallja be a végén. Bevallott valami olyasmit, amit talán még Rusco sem tudott róla. Amit szó szerint senki sem tudott róla egészen idáig.
A Vén Medve. Mégis miféle varázslat ez az egész?
Vagy csak Luna vágyik ennyire kétségbeesetten végül azért, hogy inkább élhessen ahelyett, hogy folytatná eddigi életvitelét és üldözné a Halált?

Drathich & Luna

Az első információ, még ha utólag is, de már nem volt újdonság a számára. Ő most először mesélte el bárkinek is, hogy elbukott a saját főpróbáján, de más vajákok beszélgetését ugyanerről már hallotta. Addigra viszont már megismerte a virágokat, és a vérfarkas, aki széttiporta őket, már egy marék csontvázként fekhetett a barlang legmélyén. Addigra már késő volt a számára a megváltáshoz.
Végig, ahogy a Medve beszél, látja maga előtt a lányt. A nevére már nem is emlékszik; talán Anna lehetett, vagy valami hasonló. Szőke, göndör fürtök, csillogó szemek, gyönyörű kacaj. Az ember, aki emberként kezelte őt, a falu, amit a mai napig otthonaként őriz a szívében, bár azóta sem tért már oda vissza. Oly sok idő telt el, talán már csak a vénséges öregek emlékezhetnek rá. Ámbár Drathich lett az első, Ruscon kívül, aki azt mondta most neki, hogy akkor, ott, nem követett el hibát.
És bár Luna nem mutatja ki, de ezeket a szavakat két kézzel fogja meg és magához öleli. Újra és újra elismétli magában, mintha örökre a fejébe akarná vésni.
Nincs semmi rossz abban, amit tett.
(Rusco ha sikerül kiszabadítanom téged teljesítem bármilyen kívánságodat te ebadta szarházi)
-...Talán van egy falu... -dönti félre kicsit a fejét, a kanállal a szaftot kavargatva. -Fent északon, a hegység tövében. Gabonatermesztésből élnek. Egy darabig ott szálltam meg, ott kedvesen fogadtak, törődtek velem. Ha nem változott túl sokat a világ, akkor ott talán a mai napig békével fogadják a vajákokat. Egyszer majd elmennék oda ismét. -majd felpillant, aranyló szemeit az öregre emelve. -Ha gondolod, majd tarts velünk.
Fel sem fogja szinte, hogy többesszámban beszélt. Bár mindig is magányos vándorként gondolt magára, az évek alatt, hogy hozzá csapódott a mitugrász vörös, már annyira megszokta, hogy most is így utal rá, mikor nincs is mellette. A szaft maradéka és a kenyér is végül elfogy közben, és a szinte tisztára törölt tányér felett ülve néz fel ismét Drathichra.Mintha kicsit elgondolkodna, de ez igazából csak színjáték volt. Végül bólint.
-Valaki mondta egyszer nekem, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Bár nálunk a hiba egyben a halálunkat is jelentheti, de ezt már nem mondtam neki inkább. -legyint. Egy ostoba sztaroszta volt, aki abban reménykedett, hogy bele fog tudni kötni majd valamibe és akkor nem kell teljes árat fizetnie, de végül Luna győzedelmeskedett. Mai napig elmosolyodik, mikor eszébe jut az az arckifejezés.
-Akkor majd kíváncsi leszek a bírálatra. -ezúttal visszafogja, hogy a mondatot valami gúnyos megjegyzéssel zárja. Luna gyorsan tanul, és már tudja, hogy a viccelődés és csipkelődés a Medve felé nem feltétlenül fog jóra vezetni.