A Varjak

**Vendég** · Vendég

Varjak

A Varjak: (az elterjedt madárfajta leírásáért keresse a kedves olvasó az állattani részben a madarakat, itt a Skelligei szigetek vonatkozásában kerül csupán tárgyalásra).
"Hagyományosan minden forrás úgy tünteti fel a szigetek népét és kultúráját, hogy hét nagy klánra szakadnak, a Drummond, az an Craithe, a Tordarroch, a Heymaey, a Tuiserach, a Brokvar és a Dimun klánok vezetői, a jarlok pedig megválasztják a szigetek mindenkori nagy királyát. Ez azonban tulajdonképpen csupán féligazság. Létezik még egy csoportosulás, akiket noha sem a szigetek népe nem nevezi így őket, sem ők maguk nem használják ezt önmeghatározásukra, de tulajdonképpen tekinthetnénk egy nyolcadik klánnak is, bár az igaz, hogy sem jarlja nincs, sem a királyválasztásba nem szólnak bele, igaz senkit és semmit el nem ismernek maguk felett Freyán és Svalblodon kívül. Az egyetlen olyan embercsoport fagyos földjeiken, akiket nem harcos férfi, hanem rangbéli druida nő vezet. Ők a Varjak. Misztikumok homályába vesző, különös népség, de amit lehetett, azt az oxenfurti diákok és a világnak okulására ezennel közre adjuk, noha őszintén reménykedünk benne és kívánjuk minden olvasónknak, hogy sohase kelljen kereszteznie ezen különös népek útját.
Mélyen a viszonylag civilizáltnak számító Kaer Trolde sziget mélyében sötét és ködös erdők öle várja az arra tévedőket. Noha a sziget az an Craite klán birtoka, a kikötőn kívüli erdőségek kapcsán már századévek óta nem nagyon beszélnek jarljai birtokigényeikről, a tengerpart lakosai sosem merészkednek be mélyre a lombok közé, hol mindig viszi a szél a gyászmadarak, a varjak rikoltását. Hadat viselt, tűzben próbált, tucatnyi tengeri portyás skelligei legények fehérednek el a gondolatára is, hogy betegyék oda a lábukat, ha csak a szélében kell is elmenniük, nincs este, mely Freyának szóló engesztelő és könyörgő áldozat nélkül telne el. Az éhkoppon tengődő vadász is inkább gombát szed a parton, mint hogy bemerészkedjen ide szarvast ejteni, bármilyen sziklákból faragott legény is legyen egyébként. Ez a Varjak fészke, amit nem háborítanak meg klánokban élő rokonaik, ha csak nem az egész szigetek fennmaradása a tét.
A Varjak igen hamar elváltak a skelligei népesség magjából, olyan ősi szokásokat ismernek és követnek, amelyekre talán már csak ők emlékeznek. Az egyetlen klán, amelyet druidák és papok vezetnek, esetükben ez alapvetően nehezen elválasztható fogalom. Freyát egy sokkal ősibb képben imádják, mint szigeti rokonaik. Noha ők is modronnak, Nagy Anyának tartják, a szerelem, a születés, az élet istennőjének, a jövőbe látó bölcsnek, de náluk ez olyan aspektusokkal egészül ki, mint az Első Vadásznő. Freya ezen arca jóval szigorúbb, keményebb és egyáltalán nem ódzkodik a kiontott vértől, kivéve ha az feleslegesen folyt el. Az élet körforgásának, a halálból fakadó életnek is a patrónusa, valamint a természeté és az állatvilágé. Druidái hagyományosan csak nők lehetnek, de a sziget kolléganőiktől eltérően értenek annyit a sebek okozásához is, mint a gyógyításához, pedig a téren sem vallanak szégyent. Különös, ősi bölcsességük, bármilyen képzett mágust is ámulatba ejtő herbalista és alkimista ismeretiek, valamint íjász tudományuk a közösség méltó vezetőivé emeli őket.
Svalblod, a Dühöngő, a Vératya hite itt lelt utolsó menedékre a Fomhala hegye alatt történt mészárlás után, mikor a jarlok rendeletére még a skelligei mércével mérve is túl agresszív hitét kiirtották. A Varjak számára ő Freya párja és másik fele. Ha az istennő az életadó, akkor az istenség az élet elvevője, a pusztító. Szerepe alárendelt Freya mellett, de a tisztelete megkérdőjelezhetetlen, pusztán csak a Varjak többre tartják az életet a halálnál. Ez a diverzitás társadalmukban is tetten érhető, a nemeket egyenrangú feleknek ismerik el, de a leszármazást anyai ágon tartják számon. Svalblodnak nincs papi képzése, csak az őszinte, teljes hit vezethet el hozzá néhány kiválasztott férfiút, akik legalább olyan mélyen át tudják élni a tomboló agresszivítás erejét, mint maga a Vératya. Mágiájuk képes őrjöngésbe kergetni a körülöttük lévő lényeket, legyenek azok emberek vagy állatok, ők maguk mesteri harcosok baltával a kézben és talán nincs ember, aki úgy értene a vadászathoz és az állatokhoz, mint ők.
A Varjak harcosait hagyományosan kiváló kapcsolat fűzi az állatvilághoz, szinte mindegyikük mellett van egy pár bestia, amely csatába veti magát az oldalukon, ha az szükséges. Az idomítottságuk, engedelmességük egészen elképesztő, noha ők maguk az ezt firtató kérdést egy vállrándítással elintézik, miszerint a druida anyák összekötötték a lelküket állati társukkal, bármit is jelentsen mindez. A varjú és saját jószága(i) közti harmónia mindenesetre vitathatatlan.
Mint említettük a Varjak rendkívül elzárkóznak a szigeti politikától, jarlt sem emelnek maguk fölé, a törzs mindenkori vezetője a Varjúanya, ez a rendkívül idős druidanő több tucatnyi szigeti legenda hőse. Egyesek szerint legalább negyedezred év van már mögötte, maga Freya adományozza neki az éveit, mások szerint varjak alkotta fergeteg rajzik körülötte és ha úgy akarja felkapják és bárhová elreppennek vele, vagy éppen ízekre szednek bármely ellene szegülőt. Közelebbi információk nem állnak róla rendelkezésre, de azt aligha hihetjük, címek és rangok ide vagy oda, hogy lenne olyan csatában őszült, tisztes jarl, aki szavát meg ne fogadná, ha éppen foglalkozna bárkivel is az övéin kívül. A klán alapvetően szabad harcosokra és vadászokra tagozódik, a gyermekek nevelését első sorban az idősebb druida asszonyok, a Varjú Szólítók végzik, majd felcseperedve a vadászok tanítják meg őket az erdők tudományára és trükkjeire. Évente egyszer ülik meg a Gedyneith ünnepét Freya és Svalblod szentélyében, ami hitük szerint a legelső volt a szigeteken és kétségkívül meglehetősen ősi. A hagyományok ilyenkor biztosítanak szabad bejárást a klán területére az ünnepségen való részvétel céljából, de igen kevés szigetiről tudunk, aki élne a lehetőséggel. A vér és állati belsőségek látványa és szaga, a máglyák körül eksztázisban táncoló druidanők vad hujjogása, a dagadó erekkel, verejtékezve, torokhangon éneklő harcosok kifordult szeme nem is való civilizált embernek, ez egy ősi, letűnt korszak utolsó mementója.
Kevés alkalommal avatkoznak bele a Varjak a világ dolgaiba, utolsó ilyen alkalom 1198-ban volt, amikor egy nilfgaardi büntető expedíció vetett horgonyt a partokon és sikeresen fel is őrölték a Kaer Troldét védő an Craithe erők ellenállását, hadihajóik megszállva tartották a vízi utakat. Ez volt eleddig az utolsó alkalom a történelemben, amikor a Varjak meghallották távoli rokonaik segélykiáltását és megmozdultak az érdekükben. Három nappal később egyetlen, magányos nilf gálya érkezett vissza a hazai partokhoz, vitorlarúdjairól több száz varjú szállt fel rikoltozva. A fedélzetére sereglő katonákat minden képzeletet felülmúló látvány fogadta. A deszkákat centi vastagon borította az alvadt vér, a matrózok és katonák utolsó, néma üvöltésbe meredt szájjal, megcsonkítva hevertek halmokban a hajó gerendázatán. Nehéz vérteket láttak ott hordozójukra szó szerint rároppantva, hogy nem lehetett eldönteni hol végződik a vas és hol kezdődik a csont vagy a zsiger. A halottak arcára fagyott döbbenet és rémület mindennél ékesebben beszélt. Az expedíció parancsnokát a császári vérből származó Ultherc var Emreis herceget a sudárvitorlához kötözve találták. A huszonnégy éves fiatalember kiváló, sokszorosan kitüntetett hadparancsnok, haja megőszült, szája habzott, felhős tekintettel, delíriumban dobálta magát. Elméje megbomlott, emlékezetét tudta csupán szóra bírni fél tucat birodalmi mágus.
A tudatába tekintő mágusok láthatták az ő szemével, ahogy a győzedelmes nilf csapatok előtt az erdő egész vonalán lassú, kemény mozgású szigetiek tűnnek fel. Nincsenek címereik, nincsenek jelvényeik, szájuk lassan rág valamiféle füveket, szemükben ott tombol a harci láz, talán amit az ismeretlen herbárium váltott ki. Pajzsa egynek sincs, mind két baltát markol. Állatok vették őket körül. Vicsorgó farkasok, mély hangon morgó medvék, még egy-két havasi oroszlán is dörgölőzött a lábukhoz veszedelmesen villogó szemekkel. Tollakkal díszes ruhájú és madár fejét mintázó sisakszerűséget viselő nők léptek ki mögöttük a bokrok közül, halk, éneklő kántálásuk átcsendült a harcosok hörgésén és az állati hangokon. Talán úgy a negyvenes évei elejét taposó asszony sétált ki közülük a sorok elé. A birodalmi csapatok elé három mágus lépett, a nilfgaardi mágusiskolák ékei, dölyfös és jól képzett varázstudók. Egyikük két embernyi, óriási tűzgömböt hajított az asszonyra, aki csupán suttogott valamit és úgy állt a tomboló lángok közepette mint bazaltszikla az erdőtűzben. Feltámadó portölcsér oltotta el a lángokat. A második mágus megidézte a vizek bősz árját, gigantikus, tajtékot vető hullám söpört előre. Az asszony egyet toppantott meztelen lábával és a föld meghasadt, a szökőár alázúdult vagy húsz méterrel előtte. Hol van annyi víz a világon, amit a föld méhe magába ne tudna fogadni? A második mágus is kimerülten hanyatlott le. A harmadik szelet kavart, pusztító tornádót, amely előre csapott. Az asszony ez alkalommal égnek lökte karjait és éleset kiáltott. Hol nem rég még óriási árok terpeszkedett, most gránitfal emelkedett a semmiből, felszínéről legfeljebb némi port koptathatott le a szél dühe, mire a nilfgaardi mágus is ereje végére ért. Ez alkalommal a barbár druidanőn volt a sor. Hangja a közös nyelven messzire hangzott.
- Lássátok ostoba, dölyfös emberek milyen rosszul választottatok az őselemek közül. Mert a föld a legősibb elem...
Lába dobbantott és a föld hullámot vetett előre.
...gondoz, vigyáz és enni ad, elhord a hátán rendíthetetlen...
Újra csattant a talpa, újabb hullám követte az előzőt...
...és ha az időnk kitelik, mind megpihenünk benne, egyként ágyékunkból fakadt gyermekeinkkel, általa és benne élünk tovább.
Harmadjára is toppantott, harmadik hullámot indítva el. A birodalmi iskola mágusai kétségbeesetten pillantottak össze, Ugyan miként vethetne rá béklyót a tűz, a víz vagy a szél, ha maga az anyaföld gerjed haragra? Az első hullám elérte a tűzmágust, a föld megnyílt alatta, derékig belezuhant a mélybe s az anyaföld bezárult. A férfinak sikoltani sem volt ideje, csupán a csontok kegyetlen roppanása hallatszott. A második hullám a vízmágust érte. A nő lába között egy gránitból faragott tüske sarjadt keresztülverve a szerencsétlen testét, hegyes vége vériszamósan bukkant ki az üvöltésbe meredő szájon. Az utolsó hullám a szélmágusra sújtott le. A földből egy kéz, óriásokat is könnyedén szégyenítő, embernyi kéz formálódott, ami a menekülni próbáló férfit marokra fogta, majd megszorult. A recsegés után csupán a kőujjak közül csorgó vér maradt hátra...
A druidanő is kimerülten roskadt a földre, de megannyi társának dala erősödött fel és zengte túl a világmindenség hangjait. Az égen felhők gyülekeztek, olyan felhők, miket Skelligén kívül nem látni. Sötétek, feketék, bíbor maggal. A Nagy Vihar. Tengerészmesék borzadalma, az asszonyi ének igájába fogott sorscsapás, égi szörnyeteg. Szekérderéknyi villámok csaptak le az égből, Nilfgaard büszke hajóhada egyetlen perc alatt lángoló roncsok temetőjeként, szomorúan süllyedt a tenger fenekére a vezérhajó kivételével. Maga az erdő lombkoronája látszott megelevenedni, ontva magából a varjak rajait. Száz és száz gyászmadár kelt szárnyra, majd csapott le fergetegként a vicovaroi számszeríjászokra. Harcedzett veteránok is verejtékezve ébrednének hosszú, meleg éjszakákon, ha álmaik eléjük idézik a hangokat. Azokat az átkozott hangokat. A károgást. A sercenést a karmok és csőrök nyomán. A vizenyős hangot, ahogy szemekbe marnak. A sikolyokat. De nem maradt senki azokon a partokon, kiket kísérthetne az emlékezet..
A skelligei arcvonal megelevenedett. A harcosok bősz lázban verték össze páros baltáikat, egyesek az arcukat hasogatták meg saját fegyvereik élével. Némelyek torokhangon kántáltak hozzá, vérük permetfelhőként terült szét, aki abba belekerült habot vetett a szája embernek, állatnak, artikulátlan üvöltéssel rohantak előre. Papjai előszólították a Vératya áldását. Mások önnön vérüket nyalták le baltáik éléről, hogy a döbbentbe merevedett nilf csapatok szeme előtt változzanak át vérmedvékké és iramodjanak félelmetes sebességgel a fekete zászlósok felé. Az őrjöngők támadását a csatabaltások kísérték. A katonák acélfala fegyelmezetten, évtizedek rutinjával zárt össze, de a császári arcvonal percet sem tudott dacolni. Vérttel együtt zúzták össze a gyalogosokat a medvék, a berzerkerek őrületükben volt akinek puszta foggal tépték fel a nyakát. A régmúlt barbár világa egy villanásra megmutatta a civilizációnak az elmúlt korok erejét és a szépen díszített kard nem bírta el a durva tagló pörölycsapásait. Néhány perc és már csak a hercegi parancsnok élt a gálya fedélzetén, megőszült egyetlen perc alatt, elméje nem bírta feldolgozni mindazt, amit látott, nyárfalevélként remegett, maga alá piszkítva. Álmaiban sem gondolta, mit is találni igazán a szigeteken, ha túl mélyre merészkedik. A csatazaj elcsendesedett, nem volt már aki harcoljon, másoknak nem volt kivel. Csupán puha lépteket hallott. A korábban látott asszony volt az. Belemarkolt a hajába és a sudárvitorlához rángatta. Valaki odakötözte a csuklóit, nem is figyelte. Csak a szemebe fúródó, égő szemeket tudta nézni, amelyek a lelkéig égették át a tudatát és elkísérték mindörökké, a hagymázas rángatózásig a halálos ágyon, hosszú-hosszú évek múltán. Azt a tekintetet nem volt ember vagy mágia adta hatalom, ami kimoshatta volna elméje remegő rángásai közül.
- Vidd hírül a császárodnak a Nagy Anya figyelmeztetését. Ebben a földben a mi klánunk lányai és fiai nyugosznak, nem szívesen látottak itt a déli emberek.
Ennyi volt és nem több, amit a nilfgaardi mágusok ki tudtak olvasni a császári herceg elméjéből, de éppen elég is volt. Azóta sem vetett horgonyt császári hadigálya Kaer Trolde partjain, ha csak a ködfátylon át is pillantják meg, a fekete tengerészek bajűző jelet írnak szívük fölé és a napi rumadagot a tengernek vetik, csak ne fordítsák arra a gálya orrát baljós, gonosz szelek avagy áramlatok. Csak mentse meg őket a Nagy Nap.
A beszámoló hitelesnek tekinthető és elmondható: a világ szerencséje, hogy a Varjakat nem érdekli mindaz, ami határaikon kívül folyik. Noha ez az utóbbi időben megváltozni látszik. Néhány törzstag elhagyta ősi földjét, de gyakran még a szigeteket is. Rájuk jellemző módon keveset beszélnek, de úgy hallani, keresnek valakit. Idők és Világok Úrnőjének kézbesítenének meghívást a Varjúanyától, hogy meghívják a Gedyneithre Freya és Svalblod áldásáért. Többet nem mondanak, talán nem is tudnak, de azt tudjuk ajánlani minden kedves olvasónknak, kellő tisztelettel viseljenek elmebajuk iránt, igen veszedelmes népek ezek." - Enciklopédia Maxima Mundi - A szigeti népek