Vesemir

Fonetikus kiejtés: Veszemir Becenevek Ősz Farkas, Nagybácsi, Vesemir Bácsi Életkor Öregebb mint Kaer Morhen sokat látott falai Látszólagos kor 60 Csoport/faj Vaják Foglalkozás Kaer Morhen-i tanító, vaják

Különleges képességek/faji adottságok

Több évszázad tapasztalatát tudhatja a háta mögött, és bár reumás ízületibe és derekába is többször döfi bele a fájdalom a fogait, mint ő kardját a szörnyekbe, avagy a hölgyekbe. Még mindig egy nagyon erős ellenfélnek bizonyul azok számára, akik badarságból ellene fordulnak. Vajákként lassabban öregszik, mint az emberek, de elérte azt a kort, amikor már a nekkerekkel sem tudja kimondottan tartani a tempót ezért elég válogatós lett a megbízások terén, hogy milyen szerződéseket vállal el. Persze nem akar ágyban meghalni, méltó halált szeretne, ha oda kerül a sor. Hatalmas lexikális tudással rendelkezik a szörnyekről, Olyanokról is, amelyek mára már teljesen kihaltak és egy képviselőjük sem maradt fenn.

Jellemrajz

Háromszáz év rengeteg idő, minimum négy öt generáció élete lezajlik ez idő alatt. Vesemir is rengeteg dolgot élt meg, látta a barátait, tanítványait lemészárolni. Volt szerelmes, mint mindenki más, ő is vágyakozott olyan után, aki nem lehet az övé, sőt továbbra is. Gyászolt, örült, mulatott, udvarolt, harcolt. Mosolya mégsem mindig őszinte. Idős vajákként úgy érzi fájdalmát nem mutathatja ki tanítványainak, hiszen példát kell mutatnia nekik és ezzel is tartani bennük a lelket ebben az egyre jobban elkorcsosult világban. Büszke a megmaradt és az új diákjaira is, ha meghall egy történetet nehezen állja meg hogy ne dicsekedjen el vele másoknak.
Nem szeret a parasztok dolgaiba avatkozni és mindenkinek ugyanezt a tanácsot adja, mégis van, amikor győzedelmeskedik benne az igazságérzet, vagy már csak a korral jár, hogy beleüti az orrát mások dolgába.
Az ostrom mély nyomott hagyott benne, fejében szuicid gondolatok is megfordultak, de harcoshoz méltóan ebben a csatában is sikerült felülkerekednie ellenfelén, a gyászon, ami a négyes nélkül nem sikerült volna. Családjaként tekint a Farkasokra és bármit megtenne azért, hogy továbbra is megóvja őket, amitől tudja és összetartsa a falkát, ha néha ez még számára sem bizonyul egy könnyű falatnak.
Nem veti meg a csinos hölgyeket és a bordélyházakban is megfordul. A szentbeszédével ellentétben jó kapcsolatot ápol az alkohollal. Nem is állította soha, hogy ódzkodna tőle, csak a mértékletességet tartja fontosnak, amit néha ő is elfelejt.
Korát kihasználva sokszor játssza meg a segítségre szoruló idős urat, csak hogy egy csinos hölgy keble simuljon oldalához és karolja át a válla alatt. Kezei is előfordul, hogy rossz helyre vándorolnak, persze ez mind puszta véletlen.

Megjelenés

A haja és szakálla már őszbe borult, de az évszázadok alatt megedződött izomzata egy parányit sem kopott az idő vasfogának szorításában, csak a felszínére rakódott a jó borok és ételek miatt egy kis felesleg. Körülbelül Geralttal egy magas, korához képest fiatalos és ruganyos léptekkel sétál jobb napjain. Hosszú hajának felső felét lófarokban hordja, hogy ne zavarja látását. Testén szinte egy épp felület nincs. ahol ne díszelegne heg. Arcán is fellelhető egy-kettő és a májfoltok is megszaporodtak homlokán. Valaha talán jóképűnek volt mondható, de mára már megereszkedett a bőre is és szemei is sokat vesztettek régi csillogásukból. A hölgyek csábító pillantását már rég felváltotta a tanítványok magasztaló tekintete. Szokásos felszerelése a hegyes szegecsekkel kivert alkarvédője a láncing, felette pedig egy rövidebb zöld gambesont visel, vállait és mellkasát pedig keményített bőrpáncél védi az ellenfelek csapásaitól.

Előtörténet

Az ősz férfi lassan sétált be a nagyterembe. Az ódon falakról visszhangozva verődtek vissza a gyermekek kacajai és az egymásnak indított játékos élcelődések. Szája mosolyra húzódott, de amint eléjük állt a mosolyt szigorú tekintet váltotta fel. Ha szíve el is lágyult az évek múlásával a tekintélyét meg kellett őriznie az új generáció előtt, mint rangidős oktatónak.
-Leülni! - szólt az erélyes hang, mire az ifjak sebtében kapkodták a lábaikat hogy köré gyűljenek. Mindegyik elfoglalta a maga helyét, felkészülve egy újabb unalmas leckére az ízeltlábúakról vagy nekrofágokról, de Vesemir ma mást tartogatott nekik. Magához vett egy széket és kinyújtóztatott lábakkal, összefont karokkal hátradőlt. Erősen törte a fejét vajon hogyan vezesse fel a mai tanítás témáját. Kutatta miféle művészi szállóigével, motivációs jelmondattal ösztönözhetné diákjait, hogy figyelmüket ne csak kizárólagosan szavaira irányítsák, hanem olvassanak is a sorok között. Mordult egyet a nebulók arcát fürkészve macskaszerű íriszeivel.
A csíkos arakász keservibe bele, nem vagyok én poéta, nem értek a flancos rímfaragáshoz meg szép beszédhez.
Gondolta magában, majd ennek eszményében bele is kezdett.
-Rengeteg történet született a vajákokról. Nem mondom, hogy nem szolgáltunk rá a rémmesékre melyekkel estebéd után rémisztgetik a csintalan, virgonc gyermekeket, a szörnyű, fizetség fejében ifjú lelkeket követelő mutánsokról, de többek vagyunk egy toborzó, mágia által kreált alakulatnál. Mi tartjuk fent az egyensúlyt a szörnyek és az emberek világa között. Régen minden egyszerűbb volt a rossz rossz volt a jó pedig jó, de manapság már nem lehet különbséget tenni e kettő között. Igazából nem is a mi dolgunk igazságot szolgáltatni. – Vakarta meg ősz tarkóját majd egy rövid habozás után folytatta - Paradigmaváltó időket élünk, az emberek egyre inkább eltávolodnak tőlünk. Súlyos tévképzelgés lenne azt feltételezni, hogy a megítélésünk a szörnyek számával ellentétesen növekszik… sajnos nem így van gyermekeim. Minél kevesebb a szörny, annál kevésbé van szükség a szolgáltatásainkra. Avítt céh lettünk - mély lélegzetet vett az elkomorodott arcok láttán - ezzel nem azt mondom, hogy nem lesz kenyérre valótok, ha az Útra léptek. A szörnyek úgy szaporodnak akárcsak a kártevők, igaz, nincsenek már akkora, túlburjánzott kolóniáik, mint az én időmben, de egy vajáknak mindig akad majd munka. A macskák és a viperák példájából tanulva pedig úgy látom helyesnek, ha tisztában lennétek az erkölcsi normákkal és megpróbálok valamennyi észt verni a tökfejetekbe, ha az egyáltalán lehetséges, hogy tanuljatok a múlt történeteiből, nehogy ti is a teli erszények látványától megrészegülten adjátok bérbe a kardotokat az emberek ellen.
A fiatalok felhördültek a kijelentésén. Élő fegyverekké alakították őket. Pokolian gyorsak, arra képezve, hogy vakon is harcolni tudjanak és levadásszanak akármilyen szörnyet és szerencsétlent is időnként, ha arra kerül a sor. Most meg mégis proszociális hozzáállásra akarja őket oktatni?
-Ez alatt nem azt értem, hogy kóbor lovagként mentsetek meg minden szüzet a rájuk leselkedő veszélyektől. Isten ment! Csak annyit, hogy NE ÜSSÉTEK AZ ORROTOKAT A PARASZTOK DOLGAIBA! – hangsúlyozott ki minden egyes szót megfontoltan –Ne vegyétek magatokra a sértéseiket és lenéző pillantásaikat. Legyen bennetek tartás. Ha mégis beleássátok magatokat, nem lesznek hálásak nektek. Nem fognak prózákat zengeni hősies cselekedeteitekről, oh nem gyerekek! Felhúznak majd titeket az első olyan fára, ami elbírja a súlyotokat.
Háromarcú Melitele segíts meg engem. Ha ezek valaha is képesek lesznek csak negyedannyira jól viselkedni, mint a griffek, én mindennap dicsőítő imákat fogok zengeni neked.
Az évszázadok alatt végrehajtott parádoktól kikopott térdeit kezdte simogatni, melyekbe a fájdalom néha úgy nyilallt, mint egy jól irányzott dárdadöfés.
-Megint eső közeleg – morogta – hol is tartottam? Ja igen! A Fehér Farkas történetét már ismeritek, volt is alkalmatok találkozni vele. Nem sokszor van erre lehetőség, de kérdezzetek tőlem nyugodtan bármit amire kíváncsiak vagytok.
Vágyakozva gondolt vissza régmúlt szerelmére, akit az utolsó meghitten együtt töltött éjszaka óta nem látott. Miután anyaszült meztelenül ugrott ki az ablakán, vissza sem fordult. Tekintetét nem szögezte a zölden parázsló, vágyat ébresztő, zöld szempár irányába. Megrázta a fejét, most nem volt itt az ideje ábrándozni a régmúlt szeretőkről, főleg nem az ifjak előtt.
-A fehér farkasról szeretnénk hallani! – zsibogtak egyszerre.
Sóhajtott egyet.
-Na jó, de csak egy történetet:

Telihold volt, de az csak néha néha bukkant fel a fekete bárányfelhők között. A köd olyan sűrűn gomolygott Kaer Morhen hegyeinek lábainál, hogy még a bakancs szára is alig körvonalazódott ki. Nem tudott megülni az erődben, így úgy döntött eltávolodik kicsit a többi vajáktól. Már megszokta a szabad ég alatt alvást, de ez az éjszaka más volt. Valamiért nem jött álom a szemére és a meditáció sem akart zavartalanul lefolyni. A horrorisztikus kék humanoidok szörcsögő hangjai között a távolban, meghallotta egy lovaskocsi közeledését. Nem volt idegen számára, hogy milyen szállítmányt rejt a kocsi hátulja. Egy nemkívánatos szerelemgyereket, egy árvát, vagy éppen egy tolvajt, akit fülön csíptek. Volt, hogy fizetségért cserébe próbálták lepasszolni a kölyköket, de a komor összekaszabolt ábrázatok többször bizonyultak meggyőzőbbnek az alkudozásnál vagy puszta szavaknál is.
Kisétált az útra és ott várta, hogy beérje a szekér. Egy vörös hajú nő ült a gyeplő mögött, hátul pedig egy bebugyolált hasonló színű hajkoronával megáldott fürtös gyerek.
-Jó estét hölgyem! Nem okos dolog ilyen későn az utakat róni egyedül. – adott tanácsot a már őszülő férfi.
-Visenna vagyok Uram! Hol lennénk nagyobb biztonságban, mint a vajákok fészke körül? -Felelte a nő.
Vesemir meglepődve figyelte őt.
-Nos, Kedves Visenna. Nem gyermekmegőrzők vagyunk. - utalt a szállítmányára.
-Fiú, azt szeretném, ha vajákot nevelnének belőle. – mondta a nő. Hangján hallatszott, hogy próbált erős maradni, de szörnyű bánat nyomta minden szavát.
A kocsihoz sétálva a kicsi alvó arcára nézett majd vissza a nőre.
-Túl fiatal… nem mondok újat azzal, hogy nem bővelkedünk szoptatós dajkákban az iskolában. – Próbált hatni az lelkére, hogy ne döntsön elhamarkodottan.
-De kecskékben igen.
Felettébb tájékozott volt a kisasszony, így nem állt le további szóváltásba keveredni vele.
-Vigyázzon rá, kérem! – A nő leszállt és a kezébe vette az alvó gyermeket. Mikor nyújtotta volna át Vesemir karjaiba, a maszk lehullot és a könnyei hangtalanul kezdtek patakokban folyni végig törékeny porcelánbőrén. Még utoljára, érzelmekkel teli csókot lehelt az aprócska ember homlokára.
-Nem ígérhetek semmit – mondta miközben az arcát fürkészte. Ha nem tudná, hogy fiú, rettentő könnyen lánynak nézné a loboncának köszönhetően – a füvek próbá…
-Nem akarom tudni – fordította oldalvást a fejét – Csak annyit kérek, hogy a neve maradjon meg… Geralt. –lesöpörte arcáról a könnyeket és visszaült a szekérre. Hosszasan figyelte még az öreg vaják karjaiban fekvő sarját, majd elkezdett távolodni tőlük, maga mögött hagyva a törékeny csöppséget, egy idegenre és a vakszerencsére bízva az életét.
Miközben lovához sétált, Geralt kinyitotta szemeit. Már az első pillanattól kezdve, hogy belepillantott az ártatlan szempárba, tudta, hogy különleges taggal bővül a Farkasok repertoárja.

-Nos most, hogy letudtuk ezt, több kérdést nem akarok hallani Riviai Geraltról, meg a semmirevaló bárd meséiről sem!
Persze mindig büszkeség töltötte el a szívét mikor beszélhetett róla, hiszen saját fiaként bánt vele és annyira is szereti, mintha egy vérből valók lennének. De talán nem ő a legjobb példa a farkasok következő generációjának ebben az esetben.
-És te, hogy kerültél az iskolába?
-Nekem nincs megható történetem. Árva voltam, a szüleimmel szörnyek végeztek.
-Sárkányok?
-Biztos baziliszkuszok, a legveszélyesebbek!
-Szerintem sima nekkerek. A parasztok könnyen hullnak.
-Olyanok, amelyekhez nektek már nem lesz szerencsétek. Úgy talált rám egy Vaják és ő hozott az erődbe.
Persze nem mondta el, hogy addig lopásból élt és a találkozás is ennek köszönhetően adódott meg, mikor is rossz célpontot választott a tapasztalt szörnyvadász személyében.
-Unalmas… - morogta az egyik nyikhaj, mire Vesemir a nadrágja övébe csúsztatta mindkét hüvelykujját, ezzel utalva rá, hogy igaz karjaiban már érzi az elmúlt telek összes fagyát, de még ugyanúgy ért a veréshez, mint fiatalkorában.
-A képzés az ősidőkben is ugyanígy zajlott? – megint csak a nagyszájú kölök száját hagyták el az idegesítő szavak. Ha nem lenne biztos, hogy a vajákok sterilek, azt feltételezné, hogy ez biztos Lambert fia. Őt és a hozzá hasonlókat, nem azért fogják utálni mert mutánsok, hanem mert kibírhatatlan egy anyaszomorítók.
Hamar észrevették, hogy kezdi kiborítani az amúgy végtelenül nyugodt és türelmes vénembert, ezért az egyik egy tockossal jutalmazta a vicceskedő társát.
-Az ostrom… mesélne nekünk róla?
-Persze, már vártam, hogy valaki kitérjen erre!

Vesemir két másik tanítótársa társaságában ült a gyakorlópálya mellett elhelyezett padon a próbán újonnan átesett vaják növendékeket figyelve. Nemsokára ők is kirepülnek Kaer Morhen falai közül, mint megannyi elődjük, ez nem kétség.  
-Felfegyverzett csőcselék tart az erőd felé! – hangzott a kétségbeesett kiáltás a déli torony balkonjáról –Több tucat, nem is! Több mint száz ember. Egy egész város!
Az öreg vaják felkapta a kardját és nem tétlenkedett a belső boltozat melletti csörlőhöz sietett, nem az emberektől félt, csak nem akarta, hogy értelmetlen mészárlás folyjék az erőd falai között. De a beragadt mechanizmus meg sem mozdult. Mikor látták, hogy egyedül nem fog sokra menni, szemvillanás alatt termett mellette még három másik harcedzett vaják. Együttes erővel képesek voltak szétfeszíteni az esőverte, évtizedek alatt berozsdásodott vastag láncokat, a rácsok pedig recsegve ereszkedtek alá, elzárva az utat a támadók elől.
Ahogy azok elérték a kapukat, nagy robajjal robbant be az előbb leeresztett kapu és már tudták, hogy ez nem puszta fellángolás volt. Megtervezett ostrom, hogy végleg kiirtsák őket. Kétségbeesés lett úrrá az idősebbeken, ahogy az ifjoncokra pillantottak. Legtöbb még csak pelyhedző állú siheder volt, akinek kardját nem mocskolta még be vér, varázslók ellen semmi esélyük. Mindegyikük tudta, hogy nem fognak élve kikeveredni ebből, ahhoz ez hatalmas nagy csodának kell történnie. Mesterek és tanítványaik vállvetve küzdöttek az életben maradásért. Elesett bajtársaik tetemén taposva próbáltak minél több ellennel végezni, mindhiába. Az erőfölény a mágusok támogatásával társulva túl nagy falatnak bizonyult még egy egész vaják iskola számára is.
-Hátráljatok! Vissza a toronyhoz! A lépcsőknél előnyhöz juthatunk! – utasította legjobb tudása szerint a többieket Vesemir, de már késő volt. Látta amint legjobb barátjának egyben tanítójának a feje hullik le a terem kőpadlójára. Elméjét elborította a harag és a keserűség. Gondolkodás nélkül rontott a gyilkosokra. Haraggal felvértezve több tucat söpredékkel végzett, mire egy, hátulról akkora ütést mért tarkójára szögekkel kivert husángjával, hogy eszméletét vesztette. Nemsokkal később tért csak magához, de nem mozdult. A gyülevész had még mindig az iskola területén volt.
Az utolsó szálig legyilkoltak mindenkit, a sebesülteket, akik szitkozódva átkozták őket, halálra kínozták. Szörnyű üvöltések zengték be a fortifikációt, legszívesebben befogta volna füleit. De nem mozdult. Nem mozdult, mert tudta. Semmit nem tehet, csak eldobná az életét a semmiért.
Szerencsére nem döftek végig minden vajákon és gyermeken, hogy meggyőződjenek róla, biztosan halottak-e. Lassan elvesztette az időérzékét, a percek óráknak tűntek, de végül a támadók elhagyták az erődöt. Az ég is elkezdett könnyezni, eloltva a lángokat.
Felült és az arcát a kezeibe temette, nem akart körülnézni. Nem akarta látni, milyen mészárlást követtek el a parasztok. Túlélt már háborúkat, látott tömegsírokat, vagy egymásra dobált hullákat tábortűzként égni, mégis ezt az érzést nem ismerte még. Elvettek tőle mindent, mindenkit…
NEM! Geralt… Eskel, Lambert, Eros, Vilkas. Ők még élnek! Eskel, Vilkas és Geralt az úton vannak, Lambert pedig még Erossal együtt a barlangokba ment egy kiképzővel. A helyzet morbid jelentbe fordult, mikor egy mosoly kúszott az arcára, de akkor ez a pár személy is akkora örömet szerzett neki a sok veszteség között, mint amit egy papnő érezne, mikor megpillantaná Melitelét élő valójában. Megvárta míg eláll az eső, aztán egyesével elbúcsúzott társaitól, majd holttestüket felgyújtotta, a csontokat pedig lehordta az alagsorba, hogy az elkövetkező generációk is emlékezzenek rá, milyen pusztításra képesek az emberek. Az ezutáni télen, mikor Eskel, Vilkas és Geralt visszatértek, csendes volt az erőd, nem osztották meg a történeteiket melyeket az Úton szereztek. Csak csendben ültek a kandalló előtt, megemlékezve a fiatalokról és a tanítókról egyaránt, bosszút, igazságot akartak, de vérszomjukat inkább csak pálinkával oldották, mígnem a tűz pattogása esténként álomba ringatta őket. Több télen keresztül folytatódott ez így, az alagsorba csak Vesemir járt le néha és a társai maradványai mellett emlékezett vissza a régi időkre.
Végül mégis ő volt az, aki ezt a láncot megtörte. Talán neki volt a legnagyobb a vesztesége, de a megmaradt kölyköket nem akarta így látni, erősnek kellett mutatkoznia, hogy ez az élet rendje, túl kell lépni minden haláleseten. Hozzálátott az erőd rendbetételéhez a telek beköszönte előtt, a fagy elmúltával pedig ő is Útnak indult, hogy elterelje figyelmét a magányról.
A lyukakat legjobb tudása szerint próbálta betömni, de a lelkében lévőket nem lehetett. A labor bejárata szerencsére beomlott, így a csőcselék nem tudott bejutni oda és eltulajdonítani az értékes mutagéneket és a kísérletek leírásait, így még nem volt biztos, hogy ők lennének a farkas iskola utolsó képviselői.

A gyerekek csendben nézték a tanítót és miközben mesélt még mindig látták szemében a fájdalmat csillogni. Nem akartak semmilyen kérdést hozzáfűzni a történethez, így is többet hallottak, mint szerettek volna.
-Régen is voltak lány vajákok? -szólalt meg az egyik kis csitri.
-Az első, aki túlélte a füvek próbáját Wilkina volt.
-Biztos ő volt a legügyesebb és legszebb!
-Én is olyan akarok lenni, mint ő!
-Igen! – széles mosolyra húzódott a szája – Minden bizonnyal nem a legerősebb, de semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a legügyesebb volt akit az iskola valaha is kiképzett. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a lányok alapból kevesebb eséllyel vágnak neki a próbának a különböző hormonszint és testfelépítés miatt, így csakis a legkülönlegesebb és legerősebb kis hölgyekből lehetnek csak Vajákok.
A tizenöt fiú között helyét foglaló két lány büszkén kihúzta magát. Az előbbi állításomat is ez az arány igazolja. Régen hiába próbálkoztunk lányokkal is, sajnos egyikük sem élte túl, de a világ változik.
-És Ciri?

Mikor Vilkas után Geralt is beállított egy lánnyal azt hitte csak valami rossz tréfának szánta. De az első pillanattól kezdve megbabonázta a kis pisze orrú szeplős szőkeség. A hajának köszönhetően pedig avatatlan szemnek úgy hatott volna a kettejük kapcsolata mintha vér alapon nyugodna, mintha Geralt az apja volna és mivel Vesemir fiaként tekint a Fehér Farkasra, így magától értetődő, hogy Cirire pedig unokájaként gondolt, attól függetlenül, hogy mindig is nagybácsinak hívta őt. Szerencsére a Wilkinával való foglalkozás is adott egysfajta kiinduló alapot, hogy miképp bánjon egy kislánnyal, mégsem babusgatták, bár soha nem verték el és lehet néha elnézőbbek voltak vele, úgy tanították akárcsak egy fiút. Ehhez értettek csak és ennek ellenére Wilkina is egyben van még. Triss nagy segítséget nyújtott mindkét lány nevelésében és ezért Vesemir örökre hálás marad neki.

-Ennyi volt mára! Irány ki és fel a malomra! – mutatott az ajtó felé. A gyerekek pedig egymást lökdösve rohantak ki a teremből az udvarra – Na ma sem sikerült arról beszélni, amiről akartam. – megvakarta a föle tövét majd egy darabig a régi történetekbe feledkezett és elaludt a székében.

Példareag

Az éjszaka sötét volt, a hold fáradtan mászott fel az égre. Vesemir tekintetével a csillagokat kémlelte, mintha csak valami földöntúli, égi jelet várna. Választ a fejében kavargó megannyi kérdésre. Van értelme folytatnia? Lesz ereje összetartani az ifjakat, ki tud békülni saját lelkiismeretével, hogy hagyta társait lemészárolni?
Épp hogy meditálni kezdett volna, megcsapta fülét egy férfi sikolya. Térdét fogva felállt és nem habozott a hang irányába sietni. Mikor beért az erdőbe, és megpillantotta a hang forrását, olyat látott, amit még több száz év alatt egyszer sem. A bárd énekével próbálta megfékezni a szörnyeket, azok meg mintha élvezték is volna, megdöntött fejjel figyelték a lantját nyúzó, bohócruhás dalnokot.
Pillanatnyi ledöbbentségét egy gyors fejrázással kergette el. A hátán lévő ezüst kard markolatát erősen megragadta az pedig egy alig hallható sistergés közepette csusszant ki tokjából. A vándorénekes annyira bele volt merülve az életéért való trillázásba, hogy csak a második levágott ghoul után vette észre a megmentésére sietett éltes vajákot. Gyorsasága már megkopott, csak árnyéka volt régi magának, de amiben fizikailag elmarad, szellemben többszörösen pótolja. Az Yrden jellel megbénította őket, a dögevők erre hörögve, morogva próbáltak kitörni a csapdából miközben Vesemir sebészi pontossággal ejtett több vágást is az ütőerüket célozva, míg egy másiknak egy suhintással választotta le fejét vaskos rövid nyakáról. A végén a még két talpon lévő pedig megpróbált elmenekülni fától fáig futva.
A vaják fejét csóválva nézett utánuk.
Még mielőtt látótávon kívülre kerülnének, elfognak vérezni, ostoba bestiák. Nem fogok utánuk futni. Lássuk inkább a ghoul szelídítővel mi van.
-Érdekes hallgatóságot találtál magadnak. - térdelt le egy lágy mosolyog kíséretében a döbbent vérfoltos öltözetű férfihoz, de nem kezdte pedzegetni, miféle agyalágyult ötlettől vezérelve kezdett danolászni a szörnyeknek - Megmartak?
Végignézett magán a lila ruhás piperkőc és csak elhúzta a száját a kérdésre. Egy zsebkendőt húzott elő egyik zsebéből és letörölte vele a homlokán megjelent emberes izzadtságcseppeket. Mintha csak ő harcolt volna velük úgy fújtatott az orrán keresztül.
-Nézd meg magad jobban. Ha csak egy csepp nyál is bejutott a szervezetedbe, belülről kezdesz majd el bomlani. – szavait a nyugodtság járta át, de szemében mégis felcsillant a sajnálat apró szikrája, mikor meglátta a friss felszíni sebet a lábán.
Ha nem is a fogak, hanem a karmok ejtették, akkor is valószínű, hogy egy lábbal kell majd tovább élnie az életét. Az emberek immunrendszere túl gyenge az olyan fertőzések és kórságok legyűréséhez, amiket ezek a rémségek hordoznak és okozni tudnak.

Drága Vesemir mester!

Elfogadva!

Először is engedd meg, hogy végre személyesen is hazai pályán üdvözölhesselek, jó Vesemir mester. Másodszor pedig köszönettel tartozom a türelmedért és a megértésedért, ami a történedet publikálása körül zajlott.
Fokozott kíváncsisággal néztem az előtörténeted elébe, már csak azért is, mert alighanem az egyik legizgalmasabb - és legnehezebb! - karaktert ragadtad ki a szabad canon listából. Vesemir, már csak korára való tekintettel is, nem érdemel kevesebbet, mint egy alapos előtörténetet, ami mélységében felderíti a karakter minden rejtett kis zegzugát. A Te előtörténeted pedig épp ezt tette, nem feledkezett meg a legfontosabb életeseményekről, viszont vitt annyi lelket a vén farkas mondandójába, hogy éljenek tőle a szavak.
Már csak arra kérnélek meg, hogy tégy egy rapid látogatást vágtázó piktoraink szentélyében, hogy megörökíthesség arcképed az utókornak, mielőtt valami nekker fajzat idő előtt elragad tőlünk.  

Avatarfoglaló