Erszényes

Fonetikus kiejtés: örmion Becenevek Mistivja vagy Mistivoj, Ermion, hős druida, közeli barátoknak Mészi vagy Miszi Életkor 49 esztendő Látszólagos kor 45-48 esztendő Csoport/faj Pap [druid] Foglalkozás Druid, hierofán, királyi tanácsadó

Különleges képességek/faji adottságok

Hála hosszú múltra visszatekintő, mágikus gyökerekkel rendelkező családjának, a druidok és flaminikák közt nagyhatalmú mágusnak számít, annak ellenére, hogy mágiához való tehetségét nem kultiválták Ban Ardban. Képes az összes elemből biztonságosan és veszteségek nélkül meríteni (a cintrai mészárlás óta a tűzből is), továbbá jártas a mágia minden ismert ágában. Kedvenc, illetve leggyakrabban használt ágazata az aerokinézis - és bár skellig fivérei és nővérei gyakorta összemossák ezt a kettőt, ő tisztában van az aerokinézis és az aeromancia közti különbséggel. Csak azért, mert előbbit előnyben részesíti, még nem jelenti azt, hogy a geo-, piro- és hidro- kinézisben, illetve -manciában alulmaradna. Vezető asztromanta, oneiromanciával kapcsolatos megkereséseit általában átirányítja egy nála kompetensebb személy karjaiba. Ha jó kedvében találod, szíves örömest jósol neked sajtból. Nem jelent számára megerőltetést az emlével kapcsolatos ágak gyakorlása sem. Gond nélkül alkamazza mind a telekinézist, a telepátiát, és a hozzá igen csak hasonlatos telempátiát is. Ezen készségekkel képes segítségül hívni néhány közelben tartózkodó vadállatot. Ennek feltétele, hogy azok legalább fél mérföldes körzetében legyenek, amikor mágiával az irányítása alá vonja őket. Nem kísérletezett vele még olyan sokat, de úgy saccolja, egyszerre három farkast, vagy egy medvét tudna alávetni az akaratának.
Volt lehetősége fiatalabb korában a saját szemével figyelemmel kísérni a Kontinens többi részén oly nagy elánnal betilatott nekromanta rituálét, és mára bizonyosan meglenne a hatalma, illetve a lélekjelenléte végrehajtani saját maga, mivel hogy pontosan felméri, mekkora mennyiségű és milyen ősi erők szükségesek a mágia táplálásához, határozottan ellene van.
Nem is olyan rövid udvarbéli éveiből eredendően természetesen ír és olvas, hibátlanul beszéli a közös és az ősi nyelvet, illetve a skellig dialektust. Beszélné a nilfgaardit is, ha hajlandó lenne megszólalni.
Átlagos rálátása van a Kontinens térképészeti és domborzati jellegzetességeire, politikai viszonyaira, illetve történelmére, különös tekintettel Skelligére, annak jarljaira (és azok viszonyaira), illetve Cintrára, azon belül is Calanthe felmenőire, leszármazottaira, egészen a Houtborgi hármasikrekig visszamenőleg, ahol is elvesztette a fonalat, és azóta sem vette fel újra.

Jellemrajz

Az évek nem csupán Erszényes megjelenésén hagyták rajta bélyegüket, hanem a jellemén is, mely fél évszázados korára teljességgel kiforrott. Rokonai, barátai, illetve akik kicsit jobban ismerik, nem felejtenének el említést tenni nyugodt, szinte átszellemült természetéről. Való igaz, nincs épp könnyű dolga annak, aki ki akarja hozni a béketűrésből (különösen Pavetta és Cirilla óta), de nagyon is vannak olyan, leginkább eszmei, morális értékű határok, amik átlépésével magadra lehet haragítani. Ezek közé tartozik az istenkáromlás, szent erények, illetve valós kegytárgyak meggyalázása, a természet, illetve a sors, végzet erőinek lekicsinylése, semmibe vétele, és egyéb teljesen átlagos, esztétikai ballépések.
Rendkívül pragmatikus és sztoikus. Bárkin, legyen az férfi, nő, gyerek vagy idős, készséggel és odaadóan segít, ha tud. Márpedig többnyire tud, ugyanis lexikális, illetve ilyen-olyan tudása nem épp csekély. Kifejezetten udvarias, úgy is mondhatnánk, modoros. Alaposan megválogatja a szavait és a gesztusait. Szintén a Cintrában töltött évek hagyatéka. Kompasszív, humánus természetéből fakadóan támogatja és keresi a legkisebb emberi veszteséggel járó megoldásokat. Öreg korára szentimentális lett, mondják a kör fiatalabb druidái, egyéb flaminikák. Eddig sem volt ritka, hogy el-elábrándozott, mintha az emlékei közt bolyongana, de ahogy múlik felette az idő, egyre többször, egyre hosszabb időre vonul el gondolkodni, elmélkedni.  

Megjelenés

Skelligek közt átlagos magassággal rendelkezik, bár amikor a másik hat királyág földjén járt, egy jó fél-egy fejjel mindig túlszárnyalta az asszonyokat, gyakran az urakat is. Alapvetően sosem volt kifejezetten harcedzett testalkata - skellig tradícióval ellentétesen - de továbbra is elmondható róla, hogy Freyja kegyesen bánik öregedő testével.
A bőrével és az arcával már nem volt ilyen jóindulatú. Ovális alakú arca lenne, ha látszódra rendesen a mellkasáig növésnek eresztett bajszától és szakállától, ettől viszont inkább szögletesre emlékeztet az alakja. Szemei szürkén csillognak, felettük dús, őszre fakult szemöldökök keretezik, alattuk és körülöttük megannyi táska, ránc és szarkaláb tudatja bárkivel, aki belenéz, az idő rajtahagyta kegyetlen mementóját. Orra átlagosan hosszú, bár egy kicsit nagyobb és szélesebb, mint amilyennek fiatalkorában szerette volna, ám azóta megbékélt vele. Ajkai keskenyek, szimmentrikusak. Valamikor sűrű és fekete haja, szakálla volt, mint a szurok, mára azonban ez is vesztett igéző jellegéből, először csak pár kósza, ősz hajszál rondított bele a képbe, jelenleg viszont több az ősz sáv a hajában, mint fekete. Ugyanez igaz az arcszőrzetére is. Megannyi anyajegy, illetve újabban májfolt pettyezi az arcát, kezét.  
Kedveli a hasított bőröket, szőrméket, bélelt csizmákat, kaftánokat és tógákat, a kucsmákat, és egyéb fejfedőket. Színeiben általában előnyben részesíti a föld színeit, barnákat, aranysárgákat, törtfehéreket, türkizeket és pirosakat.
Van egy galagonyafából faragott pálcája, a végén egy patkány koponyájával.  

Előtörténet

„A Myszowór nevű hős druida felkutatásának ügyében csak és kizárólag falakba ütköztünk, és majdhogynem teljességgel hanyagoltuk is a vele kapcsolatos feljegyzéseket, egészen addig, amíg meg nem világosodott számunkra, hogy az előbbi név, pontosabban annak változata (értsd. Myszowór) csupán adott nevének Kontinensen korruptálódott változata. Születési nevén Mistivja vagy Mistivoj [skellig dialektusban Mistiviя], ismertebb nevén Ermion vagy Erszényes (1219-1294) (továbbiakban Erszényes) családfája és felmenőinek hálózata viszont már kevésbé tűnt bonyolultnak. Mi több, tulajdonképpen roppant egyszerű és lineáris.
Skellig tradíciót követve édesanyja (Saga) Undvik flaminikája, édesapja (Randulf) pedig annak hierofánja volt. Apai ágon a hagyomány folytatódni látszott, apai nagyanyja (Valdís) ugyanis Faroe flaminikája, apai nagyapja (Gunnarr) pedig Spikeroog-i druid volt. Valdís és Gunnarr ugyan idejekorán keltek egybe, de utóbbit még életében hierofánná avatták. Valdís felmenői közt is felfedezhető e sorminta, egészen szüleiig (Erszényes dédszüleiig) visszamenőleg, Valdís édesapja ugyanis bár druida, és később királyi tanácsadó volt, Valdís édesanyjáról vagy nem, vagy hiteltelen információt találtunk (egyesek szerint egy volt a hírhedt Varjak druidái közül).
Más volt a helyzet Saga (Erszényes szülőanyjának) felmenőivel. Nála nem fedeztünk fel semmiféle szabályszerűséget, vagy épp ismétlődő mintát, édesanyja (Tyra) ugyanis a Dimun klán tagja, annak a Modolf-nak a leánya, akinek a bátyja, Broddr maga a klán jarlja volt. Saga édesapja (Fenrir) pedig a Dimun klán kinevezett bálnavadásza volt. Ennél mélyebb kutatásaink azzal a szuggesztióval élnek, hogy Saga nagyszüleiről (és egyúttal Erszényes anyai dédszüleiről) nem tudni semmit.
Mint az világosan és tisztán látható, Erszényes családja magában hordozott mindenféle potenciált és prominenciát, ami a hős druida megszületéséhez és kiteljesedéséhez szüksége volt. Szinte kár, hogy ő maga sosem folytatta a tradíciót családalapítással.”

― Effenberg és Talbot, Encyclopeadia Maxima Mundi, IX. kötet


Erszényest pici kora óta nagy dolgokra nevelték. Anyagi dolgokban sosem szenvedett hiányt, és szülői szeretetből is épp annyit kapott, hogy csak felnőtt korában jöjjön rá, mindez közel sem volt elég. Korai éveiből az emlékei fakók, hiányosak, de arra tisztán emlékszik, hogy nem ritkán, mikor a korabeliek már rég a napfényben szaladgáltak, és botokkal meg fazékfödőkkel harcolóst játszottak, Erszényes még mindig tanult. Nem azért, mert nem szívesen játszott a többiekkel. Hanem mert büszkének akarta látni az apját. Erszényes úgy emlékszik, erre sosem került sor.


Először egy almafa árnyékában találkoztak. Erszényes tíz éves volt, a lány pedig kilenc. Éjfekete haja volt, szeme, mint az olvadt arany. Sigrdrifának hívták.
Teltek-múltak az évek, az almafa pedig fontos szerepet töltött be a fiatalok életében ― függetlenül attól, hogy virágzott, gyümölcstől roskadozott, megsárgult, vagy épp csupaszon didergett. Az volt az az almafa, ami alatt könyvet olvastak, néha külön-külön, néha egy könyvet kettesben, ami alatt megosztották egymással az estebédet, vagy csak úgy hevertek. Az volt az az almafa, ami alatt nevettek, sírtak és veszekedtek. És az almafa akkor is ott állt, amikor Erszényes másnap elment, de hiába várt az árnyékában, és akkor is, amikor három nap múlva Sigrdrifa várt hiába.
Az almafa első, beteg gyümölcsei Erszényes emlékei szerint akkor jelentek meg, amikor Sigrdrifa közölte vele a szülei, és egyaránt a saját döntését, miszerint papnőnek áll.
Erszényes sajnálta a fát, de az már nem volt fiatal. Nem tehetett semmit érte. Épp, ahogy semmit sem tehetett az ellen, hogy Sigrdrifa otthagyja a kört, és egy jobb élet reményében papnőnek álljon.
Erszényes gyakran látogatta először az ard skellig, később pedig a hindarsfjalli Freya szentélyt, de közel nem olyan gyakran, amilyennek szerette volna. Az egyik ilyen alkalommal Sigrdrifa örömteli hírrel fogadta Erszényest: A főpapnő öreg korára hivatkozva lemondott tisztségéről, és legszorgosabb adeptájára, éppen Sigrdrifára örökítette tovább a szentély vezetésének tisztségét. Sigrdrifa szárnyalt a boldogságtól. Átölelte, megcsókolta Erszényest, aztán pedig lassan, odaadó féltéssel egymáséi lettek Freya oltárának lába előtt, amit Erszényes azóta is szörnyen szégyell.
Mire Erszényes elérte a huszonnyolc éves kort, az almafa teljesen megbetegedett, és elpusztult.  



Erszényes látott már valódi, skellig viharokat. Olyanokat, melyek hangjától földig hajoltak a fenyvesek, sikoltottak a hegyek, és nyugtalanul háborgott a tenger. De harminckét tele alatt olyan viharokat még nem látott, mint azon a nyáron. A förgetegek szinte egymást érték, amint elvonult az egyik, már jött is a másik. Azon a nyáron nem csupán földig hajoltak a fák, de a szél telhetetlenül ki is csavarta őket a helyükről. Nem csak fütyültek és zúgtak az ormok, de a szélvihar teljességgel lecsupaszította a mindig havas hegycsúcsokat. Azon a nyáron nem csupán háborgott a tenger. Egyenesen dühöngött, vad tajtékjával a rücskös, göcsörtös sziklaszirteket ostorozva. Erszényes sokáig próbálta megfejteni a különös anomália okát ― sikertelenül. Azon törte a fejét, hogy vajon a nyílt tengerre néző Hindarsfjall kitart-e.
― Ermion mester?
Erszényes jól ismerte ezt a hangot. Folkvar-hoz tartozott, Ard Skellig másik druida körének táltosához. Gyakran beszélgettek, amikor a flaminikát ment megvizitálni.
― Ah, Folkvar, barátom. Mi hír? Mire a nagy sietség?
― Modron Nanna küldött. Segítségre van szüksége. Neki, és a druida körnek.
Erszényes a flaminikát is jól ismerte. Támaszkodtak egymás tanácsaira és segítségére, kollegák, barátok voltak. Nanna sudár volt, fiatalos, jó fizikális és mentális erőben, holott Erszényes tudta, hogy még nála is idősebb. Igaz, csak pár évvel.
― Induljunk hát azonnal. Az odaúton mindent elmondasz.
Erszényes útközben megtudta Folkvartól, a táltostól, hogy a druida kör aeromantái nem csupán előre megjósolták a viharos nyarat, de még annál sokkal többet is. Kiderült ugyanis, hogy a hetek óta háborgó tenger ma egy emberként összeáll, hogy egy mindent elsöprő, hatalmas hullám képében eltörölje Ard Skellig színéről a druida kört.
― Mikor? ― kérdezte Erszényes, immáron Nannától, a kör flaminikájától.
― Pontban akkor, amikor a Nap a legmagasabban jár az égen.
Erszényes felpillantott az esőt ontó, sűrűn szőtt, vaskos és szürke felhőrétegre.
― Az bizony bajos. ― a druida úgy döntött, máshonnan közelíti meg a problémát ― Melyik a kör területének legtávolabbi pontja? Amelyik a nyílt tengerre néz?
Modron Nanna némán elmutatott a horizonton magasodó, vagy egy mérföldre helyezkedő világítótorony felé. A tornyot Máfurnak, Faroe-dialektusban Mágurnak, azaz sirálynak hívták.
― Mondd, mit lehet tenni, Ermion?
A druida tanácstalanul megvakarászta őszülő szakállát.
― Fogd a druidákat, asszonyokat, gyermekeket, és húzódjatok vissza az erdőségbe. Add mellém a három legjobb aeromantádat, akikkel bevesszük magunkat Tór Máfurba.
― Működni fog? ― kérdezte mordon Nanna aggodalmasan.
Erszényes rövid pauza után felelt csak.
― Muszáj lesz neki.


Erszényes tanácsára Modron Nanna összehívta a druida kört, mindenki meg is jelent annak rendje és módja szerint a maga legfontosabb kis motyójával. Modron Nannával az élen bevették magukat a közeli rengetegbe, Erszényes pedig hátramaradt, azzal a három druidával, akiket maga mellé kért. Együtt tették meg az utat a tomboló viharban Tór Máfurig.
Odabent kísérteties csend honolt, mintha a kint dühöngő förgeteg, a szirteken semmivé törő hullámok, a távoli mennydörgés és az eső agresszív kopogása el sem ért volna hozzájuk.
― Mennyi időnk van még délidőig? ― kérdezte Erszényes.
― Úgy négy fertályóra lehet még vissza.
― Micsináljunk addig?
― Modron Nanna adott nekünk bort meg néhány karéj kenyeret.
Erszényes szusszanva elmosolyodott, de nem ellenkezett.
― Az utolsó vacsora?
Az aeromanták körbe rendeződtek, és ott, ahol voltak, leültek. Elosztoztak a kenyérszeleteken és a boron. Erszényesnek is jutott valamennyi, s bár nem kívánta, tudta, hogy a bor adta bátorságra szüksége lesz.
A délidőig fennmaradó, szűk egy óra szinte teljes csendben ment el. Mindenki koncentrált. Meditált. A fiaikra és asszonyaikra gondoltak. Azokra, akik hazavárják őket. Erszényes gondolatai Sigrdrifa körül forogtak.
― Na jó’ van, uraim, én aszondom, nincs má’ hova húzni-nyúzni ezt, nézzük meg magunknak azt az istencsapását.
Mindannyian megmászták a csigalépcsőt, fel egészen a világítótorony legfelső szintjéig, ahol egy apró balkón futotta körbe a torony henger alakú testét. Épp, hogy egy ember elfért rajta széltében, azonban szétszóródva mindannyiuknak jutott hely.
A horizont feketén sötétlett, a messzeségben villámok csaptak alá a mélybe, iszonytató, öblös dörgésük csak pillanatokkal később jutott a druidák fülébe. És a horizonton egy hullám. Nem magasabb egy szénarakásnál. Azonban minél közelebb törtetett a parthoz, annál nagyobbra és nagyobbra duzzadt. Először csak akkora volt, mint egy lucfenyő, aztán mint egy vályogház, majd akkorára nőtt, mint egy templom, egy magasabb domb. Aztán mire elérte Tór Mágur udvarát, már annál is nagyobb volt. Széltében is, és hosszában is.
― Itt jön. Készen álltok?
Erszényes nyugodt volt, mégis üvöltötte a szavakat. Muszáj volt neki. A nagy zajban semmit hallottak egymásból. A druidák ilyen-olyan módon hozták tudtára, hogy kezdhetik, majd septében mind ugyanarra a mozdulatra emelték a kezük. Erszényes is ugyanazt a mozdulatot végezte. A levegő megtelt mágikus impulzusokkal, Erszényes pedig patkány koponyával díszített galagonyapálcájával a levegőbe suhintott, és megszilárdította az elővarázsolt mágikus határvonalat. Ahogy a hullám föléjük magasodott, és rájuk vicsorította félelmetes, fekete árnyékát, az egyik druida feljajdult.
― Az istenekre! Mind meghalunk!
― Tartsd azt a falat! ― üvöltött vissza Erszényes, épp, mielőtt a hullám lecsapott volna.  
Az iszonyatos tömegű víz bömbölve ütközött a láthatatlan falnak, de az kitartott. Erszényes érezte, ahogy Tór Mágur alapjaiban reng meg, az ízületeiben érezte, ahogy reszket a mágikus védvonal. Tombolt az eső, zúgtak a hullámok, bőrig áztatták nem csak a druidákat, hanem Erszényest is. Dörgött és villámlott, csattogott és zúgott a tenger, szinte elnyomta a vadul tépázó eső hangját.
Az elcsituló hullámból visszamaradt tengervíz úgy csorgott le a mágikus védvonalról, mint zápor az ablakról.  
Erszényes úgy érezte, mintha egy órán át kellett volna tartania a falat. Erről árulkodott izomláztól sajgó karja, holott a valóságban nem tovább tartották a falat a druidákkal, mint néhány perc.
A vihar aztán sem csitult, hogy a fenyegető hullámot szétzúzták. Mégis úgy érezték, a három druida, és Erszényes, mintha megkönnyebbültek volna. Aztán karikás jókedvük támadt, egymással karöltve összeölelkeztek, ujjongtak és vidultak, hős druidákról és őket dicsőítő dalokról áradoztak.
― Mi volt ez, Ermion mester? ― kérdezte az egyik valamivel később, miután alaposan kiörömködték magukat.
Erszényes, még mindig pihegve a korábbi védvonal végrehajtásától, elgondolkodón felpillantott a szürke, sötét fellegektől különböző mélységben és rétegekben monokróm égboltra, majd hosszas töprengés után arra a következtetésre jutott:
― Viharidő van.



― Hívattál? ― kérdezte Erszényes, ahogy benyitott Eist Tuirseach hajókabinjába.
Eist Tuirseach, Skellige jarlja olyan képet vágott egy pillanatra, mint aki maga se tudja a kérdésre a választ, de aztán gyorsan eszébe jutott.
― Ami azt illeti, igen! Kerülj beljebb, barátom.
Erszényes illedelmesen becsukta az ajtót, majd közelebb lépett a jarl dolgozóasztalához.
― Az unokaöcsém?
― Hol az izgalomtól, hol az alkoholtól rókázna.
Eist arcán az undor és a tréfa bizarr egyvelege keveredett. Valahogy nem állt neki rosszul, gondolta Erszényes.
― Szegény bolond. Remélem, mire kikötünk Cintrában, összeszedi magát valamelyest.
Erszényes a fejét csóválta.
― Inkább te vagy az, jarl, aki túlságosan is félvállról veszed ezt. Ha minden jól megy, Crach mégis csak a jövendőbelijével fog találkozni.
Eist legyintett.
― Hercegkisasszony, vagy a tehénfejő lánya? Mi a különbség? Mindkettőt ugyanott kell megragadni ― a bájánál! Crach nem rossz parti, majd az évekkel kikupálódik.
Erszényes nem ellenkezett, bár komolyan elgondolkozott rajta, melyikük és hol maradt le. A jarl olyan könnyelműen kezeli ezt az egészet, már majdnem, mintha semmi súlya nem lenne, mintha mindegy volna, mi és hogyan történik, amíg… Aztán hirtelen megértette, ahogy a magát a tükörben csinosítgató, könnyeden dudorászó, sőt, tollászkodó jarl-t figyelte. Megértette, miért ragaszkodott Eist ahhoz, hogy elkísérje Crach-ot Cintrába. Már csak azt nem értette, neki milyen szerep jut a kettős leánykérésben.
― Minden tisztelettel…
― Ne légy már állandóan ilyen karót nyelt, Erszényes barátom. Végtére is, ez csak egy bankett. Mi a legrosszabb, ami történhet?
S mivel hogy Erszényes erre érdemben nem tudott mit felelni, Eist Tuirseach, Skellige jarlja barátian megpaskolta annak vállát, ahogy elhaladt mellette.  
Sóhajtott egyet.
A druidának ugyanis skrupulusai voltak.


„Ahogy sejtettem, Pavetta Fiona Elen hercegnő tizenötödik születésnapi bankettje minden volt, csak szokványos nem ― Eist Tuirseach minden jobb ügyhöz méltó meggyőződése ellenére. Ha más nem is, legalább a jarl számára szerencsésen és boldogan zárult az estély.
Megettem már a kenyerem javát, tudom jól, de ez a vén druida azelőtt még csak hallott a Káosz Erőinek Forrásnak nevezett manifesztációjáról. Most azonban a saját két szememmel láttam a pusztítást, amit véghez tud vinni. Cintra nőstényoroszlánja ― más mágikus affinitással rendelkező egyén nem lévén ― engem kért meg, hogy kultiváljam a leány mágikus képességeit. Hogy átokból áldást kovácsoljak. Calanthe-nak pedig viszonylag kevés ember mondott még életében nemet.
Nem fogok hazudni, Pavetta mágikus képességeinek megzabolázása kemény dió volt. Nem egyszer a hitetlenség árnyéka is betakart, hisz én csak egy szerény druida vagyok, mit tudhatok én olyan elemi erőkről, mint a Források?
De mindenki legnagyobb meglepetésére Pavetta hercegnő szépen haladt a tanulmányaival. Igyekvőn, és odaadó szorgalommal dolgozott nap, mint nap azon, hogy jobb ember váljék belőle. Természetesen szerencsétlen balesetek a mai napig előfordultak ― béke legyen mondva Adalia nagyi királyi kristálypohár készletének poraira.
Öt hű éven át nevelgettem és irányítgattam Cintra hercegnőjének mágikus fejlődését ― közben olyan örömöknek hódolva, mint Cintra oroszlánfiókjának érkezése, és az akörüli nemes, anyai teendőkre való bőséges idő szolgáltatása ― egészen addig a napig, amíg Pavetta Fiona Elen, Cintra hercegnője, és férje, Duny, Erlenwald Süne örökre el nem vesztek a Sedna-öböl sötét és végtelen mélyében.”

― Részlet Erszényes kézirataiból, ismeretlen címzett


„Hetekig zúgtak a harangok Cintrában Pavetta halála után. Azt a hírt kaptam Skelligéről, hogy a tenger is meggyászolta Riannon lányát. Valahogy el is tudtam hinni. Ahhoz azonban, ahogy a Nőstényoroszlán siratta a leányát, semmi nem volt fogható. Calanthe hónapokon át ébredt az éjszaka közepén nyüszítve, visítva, mint egy sebzett állat. Senki és semmi nem segíthetett enyhíteni egy anya szívfájdalmát, aki elvesztette gyermekét.
Szóbéli egyezmény ugyan nem szólt róla, mégis mindannyian tudtuk az udvarban, hogy valakinek gondoskodnia kell az épp, hogy csak négy tavaszt megélt oroszlánfiókról. Ez a valaki én voltam.
Sokáig azt hittem, Riannon ajándéka átugrotta a kislányt, ahogy Pavetta előtt átugrotta Calanthét, előtte pedig Muriel-t. Tévednem kellett. Ez pedig csak megerősített ama ki nem mondott egyezményben, hogy Cirilla Fiona Elen Riannonról senki más nem gondoskodhat, míg Calanthe újra képes lesz a gyermek szemébe nézni, csakis én.
Ciri azonban egészen más volt, mint Pavetta. A teljes ellentéte, ha lehet ilyet mondani. Azt hittem, csupán fiatal korából adódik mindez, de hamar kiderült számomra, hogy a kíváncsiság örök lángja ég a gyermekben, az ellenkezés pedig legalább olyan elemi és ösztönös része, mint Riannon ajándéka. A Modron Freyára mondom, néha nádpálcával tudtam volna elfenekelni, amilyen pimasz tudott lenni.
Emlékszem, egy alkalommal a nagyanyja csak pedzegette, hogy férjhez fogja adni, hát a gyermek mit csinál? Hát nem világgá megy? És nem is értem be, csak egészen Brokilon határában. Ott és akkor, szemtől szemben a vajákkal, aki a Meglepetés Törvényét életre hívta a még csupán viselős Pavettán, tapasztaltam meg másodszor a Végzet valódi erejét.
Az eset után ― miután Calanthe úgy eltángálta az unokáját, hogy az ülni képtelen volt egy hétig ― azzal a javaslattal éltem, a cintrai oroszlánfiók felesleges energiáit lekötendő, hogy a teleket innentől kezdve töltsük Ard Skelligen. Cirilla nem ellenkezett, mi több, kifejezetten izgalommal nézett az új elébe, különös tekintettel fogadott nagyapja skellig gyökereire, és napról napra többet kérte, hogy meséljek neki a szigetvilágról, és az ottani életről.
Az első tél kifejezetten jól sikerült, és én sem bántam, hogy bizonyos időközönként hazalátogathatok. Ciri megismerkedett az an Craite famíliával, és annak két porontyával, Cerysszel és Hjalmarral, akikkel naphosszat korcsolyáztak a befagyott tavak jegén. A meleg és virágoktól színes Cintra után újdonság volt neki a sok hó, a jég, a tenger és a fenyvesek. Már majdnem azt éreztem, ő maga is lélekben skellig egy kevéssé, amilyen jól feltalálta magát napról napra. Minden hónappal egyre jobban és jobban várta a tél közeledtét.”


― Részlet Erszényes kézirataiból, ismeretlen címzett



A város lángokban állt.
Nem emlékezett, hogy került ilyen messze a várkaputól. Azt sem tudta, mennyi ideje törték át a feketék. Hogy mennyi ideje engedte útjára lóháton Cintra utolsó rózsáját. Csak azt tudta, hogy semmi ereje nem maradt, mindet rááldozta a kapu védelmére ― feleslegesen.
Nem volt más választása. A föld csupa kő és vér volt, a levegő beteg és halálszagú. A szökőkutak pedig víz helyett vért köptek. A tűz viszont, ó, a tűz, az most ott volt mindenütt. A házak tetején. Az istállókban. Üvöltve zúgott ki az ajtókon. Még a kémények is tüzet okádtak.
Nem volt más választása.
Erszényes egy félig megégett cintrai zászló felé tartotta a kezét.
― … Aenye! ― rikkantotta, határozottságot erőltetve a hangjára.
Nem volt ideje. A feketék bármikor ismét erre portyázhattak. Neki pedig át kellett jutnia a védvonalukon, ha élni akart.
Nem tudta pontosan megmondani, mikor és hogy történt. A tűz, ahogy szürke szemével belebámult, melegével és a fényével magával ragadta, hallotta lüktetni, mit lüktetni, dörömbölni a halántékán. Nyilalló fájdalmat érzett, mintha épp összeroppanna a bordakosara, aztán vad eufória töltötte el, érezte az Erőt szétáradni a testében, mint a folyékony aranyat, egészen úgy érezte, szárnyalni tudna.  
A cintrai zászló ismét lángra kapott, hihetetlenül gyorsan kezdett elégni. De Erszényes ebből mit sem látott.
Bármit megtehetsz, suttogták a lángok. Az erőnk birtokába jutottál, bármit megtehetsz. A világ a lábaid előtt hever. Hatalmas vagy. Hatalmad van, Erszényes.
A lángok közt egy karcsú, magas nő alakja rajzolódott ki. Hosszú, egyenes, fekete hajú. Nevet, vadul, kegyetlenül, körülötte tombol a tűz.
Hatalmad van! Azok, akik ártottak neked, nem tudták, kit hívnak ki maguk ellen! Állj bosszút! Fizesd vissza! Fizesd vissza valamennyinek! Hadd reszkessenek a félelemtől a lábaid előtt, hadd vacogjon a foguk, miközben fel sem mernek nézni az arcodba! Hadd szűköljenek kegyelemért! De te ne ismerj kegyelmet, Erszényes! Fizesd vissza! Fizesd vissza mindent valamennyinek! Bosszú!
A fekete hajú nő mögött füst és tűz tombolt, a füstfelhőből karók, akasztófák és vérpadok egész sora rajzolódott ki. Erszényes nilfgaardiakat látott. De mind halott volt. Halomban álltak egymás hegyén-hátán, Marnadal elesettjei. Az egyik bitón nilfgaardi rángatózott, páncélja hangosan csörömpölt, zörgött. Sisakján ragadozómadár szárnyak. Varjak gomolyogtak körülötte, próbálván a páncél alól csípni valami kis húst.
Zúgó tengert látott. Eist Tuirseach-ot siratta, bal szemében nilfgaardi nyílvessző. Pavetta sikolyát hallotta, ahogy hajóstul elnyeli a végtelen mélység. Calanthét látta, elébb karók és palánkok rengetegében vergődve, aztán egyetlen apró mozdulat előre, át a palotatorony párkányán.
Erszényes szája széle egy pillanatra megremegett. Aztán ki tudja, honnan merített bátorsággal így szólt:
― Ostoba kislány… Hát nem tudod, hogy hogy csak azt lehet megkísérteni, akinek van még veszíteni valója?
A lángok felbőszülten csaptak a magasba, a forróság belekapott Erszényes szétzilált hajába. Egérszürke tincseket látott. Parázsló, smaragd villámokat szóró szemeket. Pisze orrot szeplőkkel.
És a lány, hörögték a lángnyelvek, vele mi a helyzet? Sorsára hagyod? Nilfgaardi kézre adod? Elárulja őt a jó Erszényes bácsi?
Égj, égj, Falka!
― Az a lány… ― kezdte Erszényes hosszas habozás után, hangja nyugodt volt.
Véres a te kezed, véres a te szoknyád…
Égj, Falka!
― Az a lány Riannon lánya. Az Ősi Vér gyermeke. Az utolsó dolog, amire rá van utalva, az az én védelmem. Arra a lányra valami sokkal nagyobb, valami sokkal hatalmasabb erő, a Végzet vigyáz!
Még egyszer, utoljára fellobogott a tűz, ahogy a Holdra szegezte lángját, egészen elvakítva Erszényest, aztán ahogy jött, olyan gyorsan vége is lett.
Nem vette észre, mikor aludt ki a tűz. Abban sem volt biztos, hogy nem csak álom volt, egészen addig, amíg meg nem pillantotta a szénfeketére rongyolódott zászló maradványait.
Sokkal erősebbnek érezte magát. Az ólomsúlyú fatigué is mintha teljesen megszűnt volna.
Hirtelen lódobogást hallott. Legalább három, de inkább négy vágtázó lovat. A véráztatta utcán fekete lovasok haladtak át. Három kardot rántott, egy pedig a szekercéjét lendítette Erszényes felé.  
Erszényes nyugalmat érzett. Olyat, mintha kívülről látta volna magát. Mint mikor Falka szellemével tárgyalt, a tűz közvetítésével, akkor is ezt érezte. Valaki beszélt, de nem volt benne biztos, hogy az ő volt. Pedig az ő hangja volt.
Erszényes felemelte a kezét, mintha megadná magát. Csak ő tudta, hogy hazudott. Hisz skellig volt. A skelligek pedig az utolsó csepp vérükig harcolnak. Ahogy Eist és Calanthe tette. Ahogy Pavetta küzdött. Ahogy Ciri küzd minden lélegzetvételéért. Ujjbegyeiben érezte bizseregni egy orkán mindent elsöprő erejét, borsódzott tőle a háta, minden idegszála reszketett. Aztán amint a nilfgaardiak elég közel értek, hirtelen előre lendítette a karjait, és szabadjára engedte azt a jeges ciklont, amit gyerekként volt szerencséje nem csak látni, de túl is élni. A lovak vadul felnyertítettek, dobogtak és toporogtak, türelmetlenül bakoltak, ledobva lovasaikat a nyeregből. A szélvihar elragadta az elhagyott lószerszámokat, sisakokat, pajzsokat, visszavetette, majd megfordította nem csak a földre került lovasokat, de a lovaikat is. Erszényes akkor tekintette bevégezettnek a feladatát, amikor az anomáliától megvadult hátasok áthajtottak lovasaikon, agyontiporva őket.

Példareag

1263, Skellige

Pirkadt. Álmos sirályok vitorláztak az árboc felett. A tenger hűs, sós párája dróton rángatta hazafelé Erszényes szívét. Amíg Cintrában élt, egyetlen egyszer sem panaszkodott honvágyra, holott olykor, hébe-hóba igenis rátört, mint viharos éjjelen a tenger hullámai a sziklaszirteken. Önző viselkedésnek gondolta mindezt, hisz Cintrában új otthonra lelt, tisztességgel végezte a munkáját, és ezért megbecsülték. Mégsem tudott soha elszakadni a cidri, skellig telektől, a jéghideg fjordoktól, a tenger végtelenbe nyúló, jégkék csillogásától, és egy bizonyos szentélytől. Szerette Cintrát, különösen a jóval lanyhább teleket, a meleg tavaszt és a forró nyarakat, melyek odaadón gondoskodtak öregvő ízületeiről. Szerette a színeket, amik a nagy melegben nyíltak, szerette az arany oroszlánnal hímzett, királykék selyemzászlót.
Most viszont Cintra ― az otthona, amiért eldobta az otthonát ― nem volt többé.
Az a szél, ami nem egész egy hete még olyan bánatosan süvített a romok és a hamvak közt, most megdagasztotta a vitorlákat, és hazafelé repítették Erszényest. Hisz hova máshova mehetett volna?
A hindarsfjalli kikötőben talpalatnyi hely nem maradt. Főként asszonyok jöttek a Cintra felől érkező hulk elébe, de akadtak köztük fivéreiket, fiaikat hazaváró férfiak is. Erszényes felismerte némelyiküket ― többet is felismert volna, ha képes lett volna a szemükbe nézni. De mardosta a lelkifurdalás, amiért a hulknak atyákat és fiúkat kellett volna hazahoznia, mégis ő szállt le róla.
Nemigen szólt senkihez, és nem is kívánt eztán sem. Frusztrált csendben, de mégis egy szent türelmével kerülgette az előtte pipiskedő, tolongó asszonyokat. Egészen addig, amíg az egyik semmi szín alatt nem szándékozott félrelépni az útjából.
Erszényes szemügyre vette a nő robosztus alakját. Nem túl nőies vonásai meglágyultak, éjfekete haja megfakult, vállai megereszkedtek. Vonásai elmélyültek. Csak arany szemének ragyogását őrizte meg, épp úgy, ahogyan Erszényes emlékezett rá. És ez arra késztette, hogy mégiscsak megszólaljon. Méghozzá egy viharvert, halovány mosollyal a szája sarkában.
― Jó újra látni, Sigrdrifa.
― Mhm. Téged is, Mészi.
Nem volt nagy összeborulás, nem kísérte sem hárfamuzsika, sem fanfár a viszontlátást. Hisz skelligek voltak. Erszényes mégis örvendezett. Némán. Ahogy az évek szálltak el felettük.
Tudta, hogy Sigrdrifa is örvendezik.
A kikötőben mindenki tudta, mi történt Cintrában, így hát nem kérdezősködött senki. Sigrdrifa is tudta. Ő sem kérdezősködött.
― Mihez kezdesz most? ― kérdezte Sigrdrifa parancsoló hangon, de Erszényes tudta, hogy az őszinte aggodalom és kompasszió szól belőle ily keménységgel.
Erszényes elgondolkodva megvakargatta ősz tarkóját, majd rövid szünet után így felelt:
― Ki tudja. Talán atyám nyomdokaiba lépek. Épp itt az ideje, nem gondolod?
Sigrdrifa nem szólt egy szót sem, csak helyeslőn behunyta a szemét. Erszényes sem mondott semmit. Nem volt rá szükség. Csak néma egyetértésben, támogató csendben maguk mögött hagyták a kikötő zaját.  

Kedves Erszényes!

Elfogadva!

Mit is mondhatnék, az biztos, hogy nem apróztál el semmit ezzel a karakterlappal! Csodálatos módon ragadtad meg Ermion karakterét - lényeges figurája a Vaják-könyveknek, és mégis alig lehet tudni róla valamit, ám minden, amivel ezeken a már ismert, canon tényeken kívül megtöltötted a karaktert, elképesztő. Szépen felépített az az út, amit egy ember létére már igen koros és sokat megélt druidának felvázoltál, megérthető, szerethető, és nem utolsó sorban átélhető az utolsó porcikájáig. De koránts sincs még itt vége Erszényes életútjának, ó, dehogy! Nem is tartanálak fel, kérlek, még egy portrét légy oly szíves küldeni az arcképcsarnokunkba, hogy fennmaradjon az utókor számára a hős druida képe - aztán menj, és jobbítsd tovább Skellige népének sorsát!

Avatarfoglaló