Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
A Mahakam Hegység ormai némán nyúltak a magasba. A magasba nyúló sziklák közt az élet megdermedni látszott. Se madarak, se vadak nem jártak arra mostanában, mintha mind kerülnének valamit. A hegység lábánál élő falu lakosai nap mint nap rettegve tekintettel fel a felhőkkel betakarózó, fenyvesektől zöldellő, hideg hegyekre. Egy szörny szedi áldozatait a fák közt. Már több kereskedőt is elragadott, kegyetlenül mészárolt. Az önmagukból kifordított, félig felfalt testek, maradványok a hidegben hátra hagyva rohadtak. Némelyiket a dögmadarak zabálták, de sokáig ők se tartózkodtak egy-egy hullán. A helység akkor kiáltott segítségért, mikor a szörnynek nem volt elég a hegység. Éjszaka szabadult a falu házai közé, ahol mint róka a tyúkólban, csak vért és tollat hagyott maga után. Többen is áldozatául estek, de a sokadik ember után megállt. Egy leányt találva magával ragadta azt, és eltűnt az éjszakában. A gyermek sérült, de az éjszakát túlélő apja volt az, aki minden vagyonát feltette, hogy vadászt találjon a rémségre, akiről olyan keveset tudtak, mint a csillagok közti ürességről. Eltelt egy nap, és kettő, az apa pedig egyre kétségbe esettebb lett. Minden lovagot, minden harcost, minden vándort megtalált. Karon ragadta őket, és könyörgött: - Segítsen! Kérem, mentse meg a lányom!
Egy rönkházra bukkantam az éjszaka, mely viszonylag épp állapotban terült el, egy kisebb tisztáson. Szakadt az eső, ezért pont kapóra jött. Besötétedett, de még nem volt oly késő, hogy kialudt volna a kandalló tüze, vagy akár a mécsest elolthatták volna. Valószínűleg lakatlan. Közelebb mentem, és a lovamat kikötöttem az eresz árnyékába. A résnyire tátongó ajtón baljóslatú kárálások szűrődtek ki. Ahogy a zsanérok megmozdultak, úgy éjfekete szárnyas lények özönlöttek ki, és panaszosan kiabáltak. Még egy kicsit arrébb taszítottam a makacs faszerkezetet, s végre bejutottam az épületbe. A kopott fapadlót, száraz madárürülékek és tollak borították. Beljebb lépve a nehéz csizmám alatt csikorogtak a törött ablaküvegek. A legbátrabb holló meghallván, még büszkén ült a megrogyott gerendán, azonban egy figyelmeztető károgás után, ő is költözésre kényszerült. Nem akartam túl sok időt fecsérelni a rendrakásra, ezért csak egy ott talált koszos szőnyeget, valamint az ázott nyergemet rögtönöztem fekhelynek. Ahogy egyre lassabbá vált pulzusom, és a lélegzetem egyre nehézkesebb lett, azon gondolkoztam, hogy vajon igazat mondott az erdőkerülő. Pletykák néha nem alaptalanok, de olykor nem többek, mint puszta koholmányok. Minden esetre, ha már a közelben jártam, akkor csak utána járok már ennek a ,,hegyi fajzatnak” legalábbis így nevezte a fickó. A faluba szélén se halottam egyetlen megveszekedett állathangot se, se rovarét, se madárét, se négylábúét. Furcsa volt, szint úgy éreztem magam, mint aki megsiketült. Csak a szél volt, mely a fenyőágakat recsegtette, ropogtatta. A férfiak és nők, némán tevékenykedtek, szinte alig figyelve rám. Mintha mindegyikük tekintetében, egy leírhatatlan bánat ülne, melyet nem mernek senkivel se közölni. Egy férfi rohant hozzám, s mint egy szégyentelen koldus, elkezdte rángatni a kezemet lehajtott fejjel. Kirántottam végtagomat a fogásából, és némileg megrémülve hátrált pár lépést, mikor feléje legyintettem. Hisztérikusan magyarázkodni kezdett arról, hogy segítsek rajta, mert az ő egyetlen kincség elrabolták. - Nyugodj meg, és beszélj nekem normálisan! – parancsolok rá. – Szóval mond történt, de akkor térjünk be valahová enni, mert már két napja nincs semmi hasamba. Kissé hazudtam, út közben ugyanis pár földipajor, illetve egy varjút sikerült megennem, de ezekre nem vagyok túl büszke, meg ezek semmi étkek.
Az idősödő férfi aggodalommal teli szemekkel pillantott fel a jövevényre. Amint észrevette, hogy vajákkal van dolga, legyintésére egyből hátra lépett egyet. Anno talán megvetette Vilkas népés, most viszont már érti, miért kellettek ennyire ebbe a világba az ilyen "torz" alakok, mint ő. Beesett arca, alig fénylő szemei, vézna teste, őszülő feje volt. Ruhái már-már normálisnak mondhatóak, ám nagyok voltak rá, mintha csak kifogyott volna belőlük. Habár nem voltak régi ruhák, még is koszosak voltak, mert nem igen foglalkozott azok tiszításával. - Enni! Persze! Jöjjön. - mondja és már vezeti is, sietve a férfit. Nem fogadóba mennek, arra látszatra sincs pénze ennek a szerencsétlennek. Mindenét felélte, mióta a lányát elvitte az a bestia. Mindenét pénzzé tette, és olyan lovagoknak adta, akik aztán soha nem tértek vissza. Se élve se holtan. Szegényebb lett tehát, mint bárki, de a háza még mindig az övé volt. Annak szinte ürességébe vezette be a vajákot. Kezébe vette kenyerét, valószínűleg egyetlen étkét, és ha Vilkas követte, oda nyújtotta neki. - Sajnálom, jó uram... Nincs nékem másom, csak ez, amit adhatok. - mondja. Régebben talán még érzett volna szégyent azért, amiért nem tud megvendégelni valakit, akinek a segítségét kéri, de ma már eljutott odáig, hogy nem érdekli őt. A magány súlyától, a kezdődő őrület határán kevés dolog kezdi feszegetni az ember érdekeltségeit. - Üljön le nyugodtan! - terelgeti az egykor meleg kandalló elé a vajákot, ahol a ház egyetlen egy széke árválkodott. - Hónapokkal ezelőtt beköltözött a hegyekbe valami rémség. Eleinte csak az áthaladókat zaklatta, és ölte meg. Azonban nem sokkal ezelőtt már az sem volt neki elég, gondolom azért, mert kerülni kezdték ezt az útvonalat a kereskedők. Lejött a faluba, és több embert halálra mart.. elvitte az én kincsemet! Az én drága Miriamomat! Drága Miriam! Ó én szegény lányom..! - kezd el kissé szipogni az öreg, mikor szóba jön a lánya. - Eladom a házam, és kifizetem magát, vaják uram, csak kérem! Kérem, hozza vissza a lányomat épségben! - tette össze elvékonyodott, hideg ujjait könyörgően a férfi, miközben egy könnycsepp ráncain keresztül legördült az arcán.
Úgy néz ki, ennek a vidéknek tényleg szüksége van a segítségre. Pont olyan, mint a múltkorában, ahol az a kukorix tombolt. A falusiak, némák, bámultak maguk elé, a dolgaikba belefeledkezve. Persze a legtöbben, inkább csak üveges szemekkel bámultak ki a poros ablakaikból. Talán a reménytelenségükben a megváltó halért epekedtek. Csak egyetlen férfi figyelt fel az ékezésemre, az pedig igencsak váratlanul sietett felém. A lelkesedésében majd letépte a karomat, ezért kitéptem magam szorításából, majd kissé helyre tettem. Koszos ruhái arról árulkodtak, hogy megjárta a hadak útját. Engem viszont nem érdekelt ki ő, s mennyi pénze van, valakinek meg kellett etetnie. Akár egy normális férfiú, üres hassal, egy vaják se tudja jól végezni a dolgát. - Akkor megértettük egymást. No, vezess az asztalhoz. – leugrottam a lóról, egyenesen egy kisebb tócsába, aminek a vize felcsapott egészen a köpenyem közepéig, s így a másikra is bőven kijutott. A lovam kantárját megfogom, majd finoman vezetem magam mögött. Egy házhoz vezetett, mely arról árulkodott, hogy a tulajdonosa nem igen a falu szegénye, ám mikor beértünk az ajtón, látszott, hogy az otthon üres, és kifosztott. Nem tudom, vajon kirabolták, vagy sajt maga szabadult meg a holmiijaitól. - Megfelel. – fogadom el a szikkadt kenyeret, mely öregesen ropogott a fogaim között. Szinte olyan volt, mintha fakérget ennék, de volt már rosszabb is. A férfit közben egy magányos székig követtem, és meg se vártam a felajánlását, már helyet is foglaltam. A szívbe markoló történetet végighallgatom, mely némileg engem is megérintett. Viszont pár dolog nem tiszta, hiába érzékenyít el a sztori, nagyon keveset tudok. - Ez szomorú, de azért jó lenne többet tudnom. Mégis látta valaki azt a rémet, hogy néz ki, vagy micsoda. Elég nehéz valamire felkészülni, ha csak ennyit tudok róla. – rögtön szakmai szemmel nézek az eseményekre, az érzelmeknek nincs helye a munkában. Nem egy céhes társam vesztét okozta, hogy félreinformálták, vagy nem tudott semmit a fejdíjon szereplő lényről. - Na, elég legyen ebből, visszahozom a lányát. Nem akarom magát tönkretenni, ha gondolja majd később törleszt nekem, akár egy szerződést is írhatunk róla. Kár lenne, ha a lány arra jönne haza, hogy földönfutóvá váltak. – nehéz jótékonykodni, ám megsajnáltam ezt a szegény ördögöt. - Térjünk vissza a lényre, mikor szokott lecsapni, vagy honnan szokott felbukkanni? Esetleg vezess el oda, ahol legutoljára láttátok. – a nyomok talán jobban kisegítenek, és nem kell a parasztok pletykáira hivatkoznom. Amint befejezem a kenyeret, már megyek is bevetni macskaszemeim precizitását, s nyomolvasói képességeimet.
A férfin látszik, hogy az ág is húzza. Nem érdekli még a pocsolya se, olyan, mintha ez lenne életének legboldogabb napja, hogy végre talált valakit, aki megszabadíthatja kínjaitól. Bevezeti a szegényes házába, megkínálja a vajákot egyetlen kenyerével, aztán elmeséli, amit tud. A kérdésekre azért elgondolkodik. - Tudni? Nem értünk mi ehhez vajákuram, hogy nevet adjunk ezeknek a szörnyeknek. De... Hogy hogy néz ki..? Éjszaka nem sokat láttam belőle. Bundás volt, az biztos, óriási karmokkal, és fogakkal, és fülekkel. Még egy lovat is könnyedén le tudott teríteni, az embereket pedig játszi könnyedséggel marta szét. Morgott, hörgött! Iszonyatosan gyorsan és könnyednek hatott méretéhez képest, mert egyszer csak itt, aztán hopp ott volt! - meséli az öreg némi újra éléssel, és mutogatással jobbra balra. - Ez volt az első, hogy lejött a hegyekből. Mióta oda beköltözött, és eltűntek azok, akik fel mentek, nem merészkedtünk arra. Végül ő jött le és.. magával ragadta az én édes kicsi lányomat... - törli meg megint a szemét. - Künn a népek biztos tudnak még valamit. Iszonyat erős lehet. Már majdnem mindenem eladtam, hogy olyan erős embereket, harcosokat, lovagokat béreljek, akik képesek legyőzni. De vagy elszeleltek a pénzemmel, vagy megölte őket a bestia, mert egy se tért vissza. - szipogja, megdörzsöli szemeit.
Nem igazán gondoltam, hogy ekkora a baj, de az elmesélés alapján, igencsak egy erős teremtményről van szó, de mégis mi lehet az? Vajmi kevés a paraszt által leírtak…vagyis van egy-két lehetőség, de lehetőségekre nem adunk, nekem pontosan tudnom kell, mivel van dolgom, és mibe akarom belemélyeszteni ezüstpengémet. - Hát ez így elég nehéz. Igaz a legtöbb lény csupasz, mint az embergyerekek, mikor világra jönnek csak kevésbé aranyosak…vagy éppen hüllőszerűek, a hüllőknek, meg mint tudjuk nincs egyetlen árva szőrszálluk se. Két olyan bestia jut így elsőre eszembe, amely szóba jöhet az elmeséltek alapján. – a fejemet megvakarom, mivel úgy vélem talán nem a legjobb elmondani az elképzeléseimet, ám ha már elkezdtem, akkor már nem tartom magamban. – Az egyik a vérfarkas, ami talán a jobbik eset, nos…a másik az ördögfajzat. Igen csak rusnya teremtések, és rendkívül strapabíróak, még a legképzettebb vajáknak is kétszer meg kell gondolnia, mikor folyamodik vele küzdelembe. Erősen töröm a fejem, hogy miféle lehetőségek vannak míg a jó ember egyre csak hadonászik kezeivel, miképp az elmondtakat teljes beleéléssel tudja átadni nekem. Talán egy üvöltő? Az a baj az is csupasz, szinte csak egy kis szakálla van, akár csak az ekkima-nak, azokkal csak nem lehet egy bundás lényt összetéveszteni. Egy jóízű nevetés akad torkomon, mikor azt ecseteli mennyi mindenki odaveszett már, ki megpróbálta megölni a lényt. Nem tehetek róla, de próbálom köhögésbe fojtani a rosszul időzített kacajt. - Bocsánat, de ez olyan, mintha egy hercegnő, engem kérne fel egy szép kelme hímzésére. Az eredmény eléggé gyászos lenne, ezt elhiheti. Mindig mondani szoktam, hogy szakemberre van szükség, főleg ha ekkora a baj. Nem pár elkóborolt fojtólidércről van szó. Itt meg kell fizetni a szakértelmet. Azok a felkent lovagok is, mind azt hiszik, valami romantikus regényben vannak, aztán meg valami küklopsz, sárkány, vagy fene tudja mi, keni őket fel egy fára. – magyarázom az előttem lévőnek, aztán felpattanok, hogy kimehessünk végre. Az ajtó hatalmasat csattan, ahogy a szelesre fordult idő kivágja azt mancsomból. Nem is baj a robaj, hiszen pont azt akarom, hogy mindenki rám figyeljen. - Aki látta a szörnyet, az jöjjön ide, és mondjon el nekem róla mindent. Tudom, hogy nem szeretik a fajtámat, de ne miattam tegyék meg, hanem ennek az úrnak a lányáért. Nincs időm finomkodni, de odaballagni mindenkihez külön-külön, hiszen sürget minket az idő! – kiabálom túl a szelet, majd remélem, minden helybéli érez magában annyi rokonszenvet, hogy segítse a küldetésem. Talán valamelyik paraszt még nyomokra is lelt, és akkor megmutathatja nekem, a láblenyomatát.
A férfi tanácstalanul, félszegen állt Vilkas előtt. Egyszerű ember volt, akit lassan az őrületbe kerget az aggodalom. Nem ért szörnyekhez, sose volt a kezében ehhez hasonlatos könyv. Ehhez? Könyv, ha valaha volt a kezében. Olvasni se tud, térképet is csak kétszer látott, amikor gyerek volt. Sajnálta, hogy nem tud ennél többet segíteni, de ő mindent megtesz. A faluban lévő emberek talán tudnak segíteni, de itt, a határán két provinciának, nem igazán számíthat többre az ember. - Ha megtalálja út közben a vállalkozók hulláit, Öné lehet minden garas, amit csak náluk talál, s amit fizetségként adtam nekik. - mondja rekedtesen az úr. Valószínűleg meg van még a pénze valahol, a holttestek környékén, vagy azokon. Vilkas kint intézett szavára ugyan fel néz a népség, de láthatóan elég bizonytalanok, vagy talán bizalmatlanok. Végül egy nő jön oda, seprűvel a kezében. - Látni ugyan keveset láttam, de megnézheti a holtakat, ha az segít. Nekem a férjemet marta halálra. - mondja a nő, s el is indul saját házuk irányába. Oda bent minden rendezett, csak egy ablak van betörve, így kissé hűvös a szoba. Az egyik hátsó szobába lépnek, ahol egy asztalon a halott fekszik, körülötte gyertyák és virágok. Az utolsó kenetre vár, hogy aztán temessék. Sebei - amelyek hátát, és vállát, nyakát borítják - nagy karmokról és fogakról árulkodik, amelyek az emberrel egyező, talán kicsit nagyobb lényre engednek következtetni. A férfi küzdött az életéért. Keze ugyan üres, ám körme alatt véres hámréteg, és néhány szőrszál éktelenkedik az elkövetőtől.
Hogyha úgy vesszük a vajákok céhe, egy elég nemes iskola, és képzés szempontjából, jóval többet ad, mintha valaki fiatalon elmenne kovácstanoncnak, vagy éppen egy tímárhoz elszegődne. Rengeteg olvasmányt kell megtanulni, érteni az alkímiához, pirotechnikához, na meg még ott az a pár nem olyan bonyolult jel, s ezek csak az alapok, némelyikük, még messze másra is specializálódhat. Igaz, én nem tudnék elkészíteni egy páncélt, vagy az se tudnám, miképp kell gondozni az árpát, vagy a búzát, de akkor is, a parasztok rettentően beszűkült világban élnek. Ez is, még csak le se tudná írni azt a rémet, amelyet én már jó párszáz lépés távolságból, a legcsekélyebb látási viszonyok ellenére is, hasamra ütve tudnák. Nem is foglalkozok a szinte morzsányi információval, amellyel a férfi szolgált, de azért elmondok neki, pár lehetséges lényt, ami szóba jöhet. - Ebben uram örömmel egyezek bele, remélhetőleg a szomszédjai túlságosan berezeltek, hogy legyen köztük egy hullagyalázó, s meghagyták nekem azokat a garasokat. – fejezem ki magam, kissé morbid humorral. – Ha vége lesz ennek az egésznek, akármilyen lovag, vagy közemberről is volt szó, a testét, vagy ami maradt belőle, azért földeljék el, vagy küldjék el a családjának. Kimegyünk, hogy a nem oly rég említett szomszédokkal váltsunk pár szót, valaki biztos többet látott, ha meg az nem segít, én majd megnézem azt a pár szörny vadászt…vagyis akik annak hitték magukat. A felszólításra a legtöbben csak néma csendbe burkolóznak, és ha eddig idenéztek, akkor most fordítják el a fejüket mostohán. Már épp káromkodnám el magam, mikor egy asszony csak odajön hozzám. - Vezessen hozzá! – azt hittem, valahol kint lesz az erdőben, vagy a földeken, de úgy volt megírva, hogy az ő testét sikerült kimenekíteni, kár hogy az életét nem sikerült megmenekíteni. A házban hűvös volt, de inkább legyen egy betört ablak, mintsem álljon a levegő. Bent terjengett a holtaknál megszokott bomlás édeskés, mégis émelyítő illata. Szépen lassan közelítek a megmeredt testhez, és alaposan szemügyre veszem azt. Kétségbeesetten kutattam elmémben, hogy felidézzem a könyveket, melyeket még Vesemir erőltetésére olvastam. A férj szemeire fehéren áttetsző hártya borult. A testén egy embernél, némiképp nagyobb lény harapás, illetve karmának nyomai éktelenkedtek. Az izomrszalagok, úgy lógtak ki a testből, mintha csak egy kötött ruhadarabot vágtak volna el egy késsel. Úgy nézem eljátszadozott az áldozattal, hiszen nem azonnal érte a halál. A kezét felemelem, majd jól kivehetően látszik, mennyire megviselt az. Az életéért küzdött, viszont még valami nem kerüli el a figyelmet, azaz a szőrszállak, melyek szinte beleágyazódtak a körömágyba. Alaposan megnézem a testet, még a hasára is forgatom, hiszen a máját keresem, vagyis, annak hiányát. Azzal még biztosabb lenne a legutolsó elméletem, miszerint vérfarkassal van dolgunk. - Igazán kecsegtetőek a nyomok, most már az ördögfajzatot nyugodtan lehúzhatjuk, a gyanúsítottak listájáról, hiszen annak sokkal nagyobb állkapcsa van. Ettől én is kissé megkönnyebbültem, hisz az a beste, tényleg nagy fejfájást okozott volna. Hol találták meg a férjét? Amint megkapom a választ már tovább is állok, hogy a helyszínre mennyek, nem tudom, hogy a két sirató velem jön e vagy sem, de én résen leszek, s figyelni fogok minden apró neszre, ha meg kell őket védeni.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
