Grienath o'Liarenn

Fonetikus kiejtés: grienát-o-lieren Becenevek Nath Életkor 369 Látszólagos kor 26 Csoport/faj Vámpír / Bruksza Foglalkozás Hóhér

Különleges képességek/faji adottságok

Hallottál már olyan dallamot, amit nem csak egyszerűen hallasz, hanem érzel is? Ami beáramlik a füleden át, megtapad a bőrödön, kellemesen mar a húsodba, heves zakatolásra készteti a szíved, s úgy érzed tőle, hogy hirtelen elszáll belőled minden bú és bánat, helyükbe pedig egy különös, ismeretlen vágy kúszik? Egy olyan, ami felpezsdíti a véred, s melynek tiltott gyümölcséből szívesen szakítanál, légy akár egy szende leányzó, vagy egy marcona harcos. Az ajkaimon kiáramló ének olykor még engem is megbabonáz a barlangok végeláthatatlan, visszhangtól terhes folyosóin, amikor a nedves falakról visszapattanó dallam már oly' varázslatos, hogy kis híján a saját csapdámba sétálok bele. Igen, nem tagadom, néha túlságosan csábító a hófehér, puha bőr, s szívesen belevájnám a... Hol is tartottam? Ó, igen! A hiedelmekkel ellentétben én nem vagyok az a fajta vámpír, aki az áldozatait azonnal apró darabokra cincálja. Régen volt ilyen időszakom, ám ennyi évtized után már átértékelődnek a dolgok, legalábbis számomra. Hiába vagyok képes arra, hogy egy szempillantás alatt változtassam a helyzetem, nem vagyok híve a gyorsaságnak. Hiszen hova siessek? Jobb szeretem kiélvezni az áldozataim minden adottságát, s kicsit éreztetni velük, hogy ők többek egy egyszerű áldozatnál. Hogy is van az a híres gondolat? A hús és a vér sokkal ízletesebb, ha a gazdája boldog? Ez mekkora igazság! Akadtak olyanok, akiket elengedtem, s ezek közt bizony olyanok is voltak, akik önszántukból tértek vissza hozzám. Hogy miért? Mert ilyenek az emberek. A magány hatalmas úr, s mikor átlépik azt a bizonyos határt, mely után már semmi sem számít, ott várok én... Én, aki kiemeli őket a szürke hétköznapokból, én, aki elhiteti velük, hogy számítanak, én, aki fájdalmas, bűnös gyönyört tud nyújtatni, s én, aki meghozza számukra a végső megváltást. Ugye, milyen romantikus és szenvedélyes? Ha ilyen lenne minden vámpír, talán nem került volna sokunk szívébe tőr. Kár, hogy ez a csábító énem nem mindig működik. Ha épp olyan időszakomat élem, akkor képes vagyok denevér képében halálra marni azt, akit csak érek, vagy éppen addig inni a vért és zabálni a húst, amíg rosszul nem leszek. Ha jönnek ezek az erős késztetések, akkor muszáj nekik engedelmeskednem, hiszen ha nem teszem, akkor az őrület rabjává válhatok. Márpedig ha valaki tudna mesélni a tébolyról, az bizony én vagyok...

Jellemrajz

Az esetek többségében inkább mondanám magam higgadtnak, nyugodtnak, megfontoltnak, mint olyannak, aki hirtelen felindulásból követ el bolondságokat. Ha így tettem volna, mára minden bizonnyal már nem élnék. Ehhez persze számos tulajdonság kapcsolódik, hiszen ha nem gyökerezne bennem egyfajta kíváncsiság az emberek iránt, akkor azonnal leszakítanám a fejüket az első adandó alkalommal, ám ehelyett magamhoz csábítgatom őket, s miközben az éhségem is csillapítom, újabb és újabb meglepetéseket képesek okozni számomra. A módszerem azonban félrevezető lehet. Úgy tűnhet, hogy több érzelem szorult belém, mint fajtársaimba, hogy a mozdulataimat nem az ösztönözök vezérlik, hanem az érzelmek... Meglepődnél, ha végigkövetnéd egy hetem, melynek egyik felében a tóparton elhitetem veled, hogy te jelented számomra a világot, s megígérek mindent, amit csak szeretnél, míg a másikban egy fekete csuklyával és maszkkal takarva az arcom fejezek le valakit, mint az épp aktuális hóhér. Hiába, ahogy süvítenek el a fejem felett az évek, úgy bukkannak fel új vágyak és késztetések. Néha arra van szükségem, hogy egyszerűen csak valaki ott legyen mellettem. Igen, jól látod, ezt egy bruksza gondolja! Évtizedeket töltöttem egyedül a sötétben, amikor csak táplálkozni merészkedtem ki a barlangokból, s még az első nyikkanást sem vártam meg az áldozataimtól. Túl sok volt a saját gondolataimba temetkezve. Túl sok, és túl sötét... Természetesen még magamnak is alig akarom bevallani, hogy olykor megkörnyékez a magány, de hát már túlléptem azon az ostobaságon, hogy mindenek elé helyezem a büszkeségem. Ha érkezik a magány, bíborszőnyegen kell azt várni, s oda kell vetni elé egy szépséges testet, amit jól befalhat! Néha pedig arra van szükségem, hogy minden körítés nélkül magamba szívjam a halált, legyen az egy akasztás, lefejezés, kerékbetörés, vagy egy egyszerű megfojtás. Nem kell nekem háború, nem kellenek nekem hullahegyek, hiszen én megelégszek egy-egy halállal is olykor, melyet én okozok, de valahogy... Mégse. Mikor rajtam van a csuklya és a maszk, akkor egy kicsit megváltozok. Kiszáll belőlem a kíváncsiság, a vágy, s csak egyetlen ösztön marad, az ölni akarás. Amiért még pénzt is kapok! Nem mintha túlságosan szükségem lenne rá, leginkább azokra az esetekre szoktam elrakni, ha épp valamelyik faluban vagy kisvárosban akarok eltölteni egy kis időt, s kell alkoholra, szobára, és... Alkoholra! Sokáig azonban nem vagyok képes megmaradni az emberek közt, hiszen egy idő után elkezdenek irritálni, s akkor egy jó ideig nem vagyok képes megajándékozni őket a dallamaimmal, s kénytelen vagyok újra visszahúzódni az erdő mélyére vagy a barlangokba. Valójában olyan ez az egész nálam, mint egy ördögi kör, melyből lehetetlenség szabadulni, ám egy a kezdet, s egy a vég. A sötétség.

Megjelenés

A kontrasztok embere - illetve vámpírja - vagyok. A hollófekete hajkoronám ugyan kézenfogva jár a hasonló színű öltözékemmel, ám a bőröm oly' sápatag, mint a hold bús tükre, melyből kiveszni látszik a fény. Tekintetemből mintha méreg csöpögne, az enyhén zöldes árnyalat könnyedén lát a lelked mélyére, melyet vagy megbabonáz, vagy éppen megfertőz. Az öltözékem általában egyszerű. Nem vagyok nemesi vámpír, s mivel késztetést sem érzek arra, hogy a megjelenésemmel kitűnjek a tömegben, így beérem azokkal a sötétebb ruhákkal, amiket az emberek felejtenek nálam, vagy amiket én aggatok le a kihűlt tetemükről. Némi összevarrás itt, némi beszegés ott, s láss csodát, jobb, mint újkorában! Persze, ha éppen az ördögi kör azon részét élem, mikor a sötétséget vagyok hajlandó csak elviselni magam körül, akkor természetesen semmi szükség felesleges szövetre. Olykor megfordul rajtam kiegészítésnek egy gyűrű, esetleg egy nyaklánc, de ezeket is mástól szerzem, s amint megunom, már el is hajítom. Nem fűznek érzelmek a tárgyakhoz, hiszen épp az adott hangulatomtól függ, hogy mit tartok magamnál. Olykor rejtegetek tőrt, ha épp úgy tartja kedvem, vagy épp egy apró zenedobozt, ami fényt visz a csendes estékbe, de olyan is előfordult már, hogy nyakláncot készítettem fogakból.

Előtörténet

Nyomokban 18+ jeleneteket tartalmaz!
Nem gondolnád, igaz, hogy egy bruksza képes lehet kilépni az ösztönlények világából? Régen én sem hittem ebben. Sőt, semmiben sem hittem. Aztán egy borongós, őszi napon minden megváltozott.
Hogy merre születtem? Az még réges-régen el lett temetve elmém mélyére. Nem önszántamból, hiszen ha egy rókával összetalálkozol az erdőben, s megkérded tőle, hogy "hé, komám, merre láttad meg a napvilágot?", minden bizonnyal az sem tudna válaszolni. Én sem voltam különb egy állatnál, nem is igazán emlékszek, mikor ébredtem némi öntudatra. Az első emlékeim egy öreg, elhagyatott szénbányába vezetnek vissza, a tárnák mélyére, ahol rengeteg időt töltöttem a kezdeti időszakban. Oda húzódtam vissza, onnan vadásztam, s oda hurcoltam el azokat az áldozatokat, akiket később akartam felfalni. Akkor a tűhegyes fogaim nem csupán emberekbe martak. Szétmarcangoltam békát, kóbor kutyát, megharaptam a lovakat, a teheneket, s lényegében minden élőt és mozgót tápláléknak tekintettem. Nem igazán voltak gondolataim, minden percemet átszőtte az éhség, s a vér utáni sóvárgás. Aztán egy szép napon, mikor visszatértem az éjjeli vadászatomból, már nem voltam egyedül. Emlékszek, milyen hatalmas volt Ő... Én ott bújtam a sötétben, négykézlábra ereszkedve, mint az állatok, Ő pedig ott magasodott a pislákoló fáklya félhomályában. Az enyhén kócos, barna tincsei finoman omlottak széles vállaira, melyeket egy földig lógó, aranyszegélyes, sötétkék palást takart. Életemben az első értelmes gondolatom, mely átlépett az ösztönlény határin túli vidékre, az akkor kísértett meg, mikor végignéztem rajta. Csodálatos volt. S ahogy jött eme gondolat, úgy illant el a pillanat töredéke alatt, én pedig már rugaszkodtam is el a földről, annak reményében, hogy egy újabb zsákmányt szerezhetek. Az életem pedig ekkor vett egy hatalmas fordulatot. Nem tudtam leteríteni. Ő egy szempillantás alatt ugrott félre, engem pedig egy erős szél, ami egyszerűen a tenyeréből áramlott ki, a sziklának dobott. Aztán már fölém is kerekedett, de mielőtt még tudtam volna cselekedni, hirtelen elaludtam valami különös okból. Így az utolsó emlékem a bányáról, ahova soha többet nem értem vissza, a mágus átható, kék szemei voltak.
Egy hatalmas toronyban ébredtem, bezárva egy ketrecbe, bilinccsel a kezemen és a nyakamon. Szétvetett a düh. Olyan gyűlölet tombolt bennem, hogy napokig képes voltam püfölni a vasrácsokat, egészen addig, mígnem annyira kifulladtam, hogy elájultam. Ezt csináltam újra és újra... Üvöltöttem, morogtam, sikoltottam, mindent, ami csak kijött a holtsápadt ajkaimon. Akkor még nem tudtam beszélni. Ugyan hallottam szavakat az áldozataimtól, de sosem éreztem késztetést arra, hogy utánozzam őket. Hiszen miért tettem volna? Nem volt rá szükségem. A varázsló viszont állandóan beszélt hozzám. Eleinte nem értettem, mit művel. Nem is figyeltem rá. Aztán ahogy teltek a hetek, a hónapok, rám tört az a bizonyos unalom, így akaratlanul is elkezdtem rá figyelni. Több szót megjegyeztem, aztán hamarosan már nagyjából képes voltam megérteni. Mindig elmesélte a napját, olvasott nekem a könyvekből, elmesélte, mit kotyvaszt épp, hogy dolgozza fel az elejtett hódokat, s hogy nem akar engem bántani... Aztán egy idő után már nem ütöttem a rácsokat. Egy idő után nem üvöltöttem. Megpróbáltam utánozni Őt, megpróbáltam úgy formálni a szavakat, ahogy Ő teszi. Segített benne, segített mindenben, de talán még a mai napig sem tudom biztosan, hogy ezt miért tette. Mindig is a magányra tippeltem. Sosem volt ott senki rajtunk kívül, sosem érintkezett senkivel, s azok a csillogó, kék szemek, s a borostába burkolt finom mosoly nekem mindig is szokatlanul lágy volt. Valójában így visszagondolva, kissé összefolyik ez az időszak. Az, ahogy eljutottam az öntudatlan állattól addig a valakiig, akinek kinyitotta a ketrece zárját először, s aki nem támadt rá. Nem azért, mert ott volt a nyakamon még mindig a bilincs, amibe bármikor valami furcsa, csípős dolgot vezetett, amitől a testem összerándult, hanem mert... Én így döntöttem. Szerzett nekem vért, ha szükségem volt rá. Szerzett nekem húst, ha arra vágytam. S hagyta, hogy nevet válasszak magamnak. Egy nevet... Hát nekem is lehetett olyanom? Így lettem Grienath, a bruksza, s így lettem o'Liarenn, o'Liarenn mester újdonsült tanítványa. Legalábbis, kezdetben ezt hittem, mikor egyre többet kezdett tanítani, s megmutatta, hogy a szerinte gyönyörűen csengő hangomnak mekkora ereje lehet. Megmutatta, milyen növény mire jó, megmutatta, hogy a gesztusnak és a mimikának milyen sokat lehet elérni, s ha sokat gyakorlok, akkor még tökéletesebb lehetek. Igen, Ő tökéletesnek tartott. Engem. Egy vámpírt. Aztán mikor arra kért, hogy a fogaimat az elém hozott bárány helyett inkább az ő nyakába vájjam, akkor kezdett az egész kissé más vizek felé evezni. Ő nem csak egy tanítványt látott bennem. Nem csak egy barátot, nem csak egy beidomított állatot. Hanem egy szeretőt is. Egyre többször kérte, hogy harapjam meg, s mindig láttam, hogy mennyire élvezi. Ő pedig tovább ment. Sosem ért hozzám addig a pontig senki sem gyengéden. Bruksza vagyok, miért tette volna ezt bárki? Furcsa volt, ahogy a széles tenyér végigszántotta a jéghideg bőröm, s szokatlan volt, ahogy engem is valamiféle különös vágy kerített hatalmába, míg nem egyre többször végződtek a "kis harapások" fülledt és durva szeretkezésbe. Szépnek és romantikusnak tűnik az egész, igaz? Pedig valójában egy beteg kapcsolat volt ez. Egyre többet akart. Egyre jobban akart birtokolni. Nálam pedig hosszú évek után bezárult a kör, s az elmém visszatért az alapokhoz. Sötétségre vágytam. Magányra. A természetre. Aztán egy ugyanolyan borongós, őszi napon, mint mikor először megláttam Őt ott a bányában, akkor ért véget minden. Ő a torony ablak előtt állt, s nyugodtan pipázott, mint ahogy mindig is tette ilyen tájban. Lassú, hosszú léptekkel sétáltam mögé, s homlokom a hátának vetettem. Elnyújtott és gondterhelt sóhaj szakadt ki belőlem, aztán tenyerem a hátára fektettem, s meglöktem Őt erősen. Tudjátok, hogy mi volt az egészben a legszomorúbb? Hogy úgy telt el ez a sok év, hogy Ő végig tudta. Tudta, hogy én fogom megölni. Nem ellenkezett, nem félt, a teste könnyeden siklott át a kőpárkányon, s olyan csodálatosan zuhant lefelé, hogy eszembe jutott, épp olyan gyönyörű, mint amikor megláttam először ott, a fáklya félhomályában. Mielőtt becsapódott volna, ott volt az arcán egy mosoly. Az a mosoly, ami örökre az elmémbe égett: megbocsájtott nekem.
Üvöltöttem, mint egy állat, romboltam, mint egy állat, mindent összetörtem ott a toronyban, amit csak tudtam. A düh átvette felettem az uralmat, s mikor a varázsló kilehelte lelkének utolsó cseppjét is, a bilincs lekerült a nyakamról. Azonnal felöltöttem a denevér formám, s csak repültem napokon keresztül. Nem tudtam, merre megyek, már azt is alig tudtam, hogy ki vagyok egyáltalán. Újra egy barlangban telepedtem meg, újra a sötétbe húzódtam, s újra csak akkor merészkedtem ki, amikor vadásztam. Ám valami nem volt a régi. Már voltak gondolataim. Volt képzeletem. S már én voltam Grienath o'Liarenn. Már nem elégített ki a puszta vadászat, s egyre többször szórakoztattam magam azzal, hogy énekeltem. Tetszett, ahogy visszhangzik a barlang mélyén, s kíváncsi voltam, hogy a szabadban is ugyanilyen szépen szól-e. Igen... Megpróbáltam hát kamatoztatni azt, amit a varázsló tanított nekem, így mikor érzékeltem, hogy valaki közelebb merészkedett hozzám, kieresztettem a hangom. S láss csodát, működött! Olyan átéléssel szökött ki sápatag ajkaimon a hang, hogy az egész bevésődött az érkező elméjébe, s késztetést érzett arra, hogy utánajárjon, hogy onnan eredhet ez a dallam. Sok áldozatot szedtem így össze a hosszú évek alatt, s a kíváncsiságom egyre jobban fellángolt az emberek iránt. Már nem tudtam megmaradni egy helyben, muszáj volt mozognom, muszáj volt új vidékeket felfedeznem, hiszen tudtam jól, hogy a gondolataim felemésztenének hosszútávon. Újra megindultam hát az ördög szekerén, hiszen szükségem volt valamire. Vagy inkább... Valakire.
Mikor először megpillantottam a lányt a patak partján, úgy záporoztak a könnyei, hogy már azon merengtem, vajon sosem apad ki neki? Ott bújtam a patak másik oldalán a fák takarásában, s csak figyeltem őt. Új vidék volt számomra Cidaris egy távoli kis szegletében, de hamar megtaláltam a szórakozásom a lány képében. Egy héten keresztül minden nap eljött, s a vízbe sírta a bánatát. A nyolcadik napon azonban megmutattam magam. Ott ültem szemben a stégen, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Három napon keresztül felé sem hederítettem, csak hagytam, hogy elmenjen. A következőn azonban aprón biccentettem neki, az azutánin már intettem, később pedig még egy apró, sejtelmes mosollyal is megjutalmaztam. Ő pedig hűségesen járt ki minden egyes alkonypíros napon a patakhoz, abban reménykedve, hogy odamegyek hozzá. Tudom, hiszen később ezt elmesélte. Három hét múltán azonban egyszer csak nem voltam már ott a túl parton, ő pedig kétségbeesetten keresett, szólongatott, de semmi. Ám mikor megfordult, én ott voltam. Valójában egy végtelenül egyszerű és átlagos lány volt. Nem túl szép, de nem is túl csúnya ahhoz, hogy tizenhat esztendősen ne találna magának férjet. Valami szánalomra méltó mégis volt benne, ami arra ösztönzött, hogy ássak le benne még jobban, járjak utána, hogy mi lapulhat benne ott mélyen.
Egy hétig még találkoztunk, s éjszakába nyúlóan beszélgettünk a parton. Ő elmesélte, hogy egy bolondok házában dolgozik a közeli falu szélén, elmesélte az egész életét, a vágyait, a gondolatait, én pedig elhitettem vele, hogy érdekel, s nála különlegesebb nővel még sosem találkoztam. Aztán egyszer csak kezem a blúzának gombjára siklott, melyet óvatosan kipattintottam a helyéről. A következőt is, majd a következőt, s mire egyáltalán újra levegőhöz tudott volna jutni, már ott feküdt a tavaszi napfénytől felmelegedett fűben, velem a lábai közt, s olyan kéjes sóhajok szöktek fel belőle, ahogy a nyelvem egyre hevesebb táncot járt rajta és benne, hogy még én magam is majdnem megirigyeltem a hangját! S mikor tudatosult, hogy az első személy, aki benne járt, az bizony én magam voltam, egy vámpír... Mintha kicsit feléledt volna a büszkeségem. Édes volt a vére, mint a méz, s a lelke is oly' tiszta volt, akár a friss hó. Ki ne akarna egy ilyen ártatlan virágszálat megrontani? Én megtettem! Ó, meg ám, de hányszor! Voltak ugyan különleges kívánságai is, de hát ki vagyok én, hogy az útjába álljak ezeknek? Bevitt a tébolydába, bemutatott a betegeknek, az ápolóknak... Meglepő hát, ha eléggé hamar elkezdtek gyanakodni rám, hogy valami nem stimmel velem? A lány előtt vastag, rózsaszín köd volt, ami nem hogy nem csökkent, de a hónapok elteltével inkább nőtt. Őt nem érdekelte, hogy valójában jéghideg a bőröm. Nem látta, milyen sápadt vagyok, s nem jutott el a tudatáig, hogy amikor felsikoltott a fájdalmas gyönyörtől, akkor nem egyszerűen csak haraptam őt, hanem ittam is a vérét. A tébolyda többi dolgozója persze hamar felkapta a fejét a jelenlétemre. Megpróbálták eltántorítani tőlem, terveket szőttek ellenem, hazugságokat terjesztettek, én pedig ölbe tett kezekkel vártam, vajon mi sül ki ebből. Magdelena azonban hajthatatlan volt. Annyira görcsösen kapaszkodott belém, annyira akart, hogy már szinte létezni sem bírt nélkülem. Jól hallod, egy ember nem tudott létezni egy bruksza nélkül. A szekér pedig csak döcögött azon a bizonyos ördögi körön, s újra elérkezett egy korszak. Nem bírtam már elviselni őt, s azt, ahogy már tárgyként próbált kezelni. Így egy nap felálltam a karosszékéből, megfordultam, s annyit találtam mondani, hogy "Végeztünk." Ő sírt, ordított, dobálózott, fenyegetőzött, a bocsánatomért esedezett, ígérgetett, s akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen szánalmasak tudnak lenni az emberek. A végső lépése persze engem is meglepett. Kiállt az ablakba, s azzal fenyegetett, hogy leugrik azonnal, ha elhagyom őt. Lassan indultam meg felé, s mikor odaértem, nyújtottam neki a kezem. Megfogtam a vállát, rámosolyogtam, ő visszamosolygott, majd taszítottam egyet rajta, s már csak azt hallottam, ahogy a teste fennakad az alant levő kovácsoltvas kerítés tüskéin. Újra visszaváltoztam hát denevérré, újra napokat repültem állatként s rohantam kétlábúként. Újra egy barlangban kötöttem ki, s újra meghúztam magam a sötétségben. Olyan ez számomra, mintha innen nyerném az erőm. Olykor vissza kell töltsem magamba, s olykor el kell hagynom, mert összenyom a súlya. Az egész 369 évem így telt. Egyszer visszahúzódtam, máskor előmerészkedtem. Egy ördögi kör az életem, számtalan fontosnak hitt emberrel, akiknél rá kellett jönnöm, hogy mind ugyanolyan szürkék voltak. Egyáltalán miért is reménykedek egy olyan változásban, ami kirángat ebből a mederből? Hiszen nem vagyok nemes, nem vittem véghez nagy dolgokat, nem vezetettem háborút, hanem... Csak egy bruksza vagyok.

Példareag

- ...ezennel halálra ítélem! - csendül fel a bíró szigorú hangja, minek végén a magasba emelem a nem túl éles bárdot, és suhintok vele egy nagyot. Ám nem elég nagyot. Félúton megakad a szerencsétlen torkánál, így lábamat kitámasztva a hátán kitépem belőle a bárdot, majd újra lecsapok vele, immáron sikerrel, hiszen a feje pillanatokon belül ott landol a kosárban. Jó, bevallom, azért volt ebben némi komolytalanság, hiszen sejtettem, hogy ennek a mocskos népnek tetszeni fog, minél nagyobb cirkuszt művelünk le a téren, így direkt intéztem kissé gyengébbre az első suhintást. A tömeg ujjong, az elítélt halott, én újra jól érzem magam, így nincs itt már több dolgom. A bíró hozzám vágja a fizetségem egy könnyű kis erszényben, én pedig a csuklyával a fejemen s a maszkkal az arcomon lesétálok a porondról. Egy pillanatra sem feltételezem, hogy valaki követne, hiszen senki sem olyan balga, hogy egy hóhérral akarjon összeakadni, főleg nem az alkonyi órákban, mikor a szűk utcákba sokkal hamarabb köszönt be az este. Azonban mikor az egyik sikátorban egy kupac láda mögött megválok az öltözékemtől, váratlanul egy lágy, madárcsicsergésre emlékeztető hang szólal meg mögülem.
- Elnézést... - mikor hátrapillantok, egy hosszú ruhás, fűzős, elsőre megszeppentnek tűnő lányka áll mögöttem. Jobban megnézve őt, ismerősnek tűnik.
- A kisasszony nem a bíró lánya? - kérdem felvont szemöldökkel, mire ő félénken bólogat. De akkor minek közelít?
- De igen, az vagyok. Te pedig... Ugye nem most jártál itt először? Párszor segédkeztél már apámnak, igaz? A mozdulataid nagyon egyediek. Rögtön tudtam ám, hogy csak a hangulat kedvéért nem sikerült az első ütés. - a tekintetében ekkor felvillan valami különös sötétség, s még mindig közelít. - Jó, bevallom, figyellek egy ideje. Igazából nagyon tetszik, amit csinálsz. - kislányos bájjal mosolyog előttem, nem zavartatva magát egy kicsit sem, hogy rajtam még mindig nincs ruha, s a kezemben ott szorongatom a véres hóhér jelmezt.
- Mármint az tetszik, hogy épp itt állok anyaszült meztelenül, vagy az, hogy másokat szemrebbenés nélkül gyilkolok meg? - látványosan tekint végig rajtam, s miközben ajkait beharapva sóhajt egyet, hamar leesik, hogy mégis miért van itt ez a kisasszony. - Hóhér vagyok, nem szajha. - azzal a kezébe nyomom a ruhakupacot, s elkezdem keresgélni a faládák egyikébe rejtett öltözékem. Eddigre már nem sokat látni, a napsugarak nagyon hamar tűnnek el a kőépületek mögött, megfosztva ezzel a szűk kis utcát a fénytől. A lány azonban nem tágít. Szélesedő vigyora elgondolkoztat, s mikor épp rákérdeznék, hogy mégis mit forgat a fejében, váratlanul megjelenik egy férfi a másik oldalamon, aki erősen megszorítja a karom, s berángat a mellettünk levő ajtó mögé. Itt azonban nem ér véget a történet. A bíró idősebbik fia sem tágít, átkarol hátulról, s erősen megszorít. Namármost, ha komolyan venném ezt az egészet, egy szempillantás alatt el tudnám törni a nyakát. Ám a helyzet beteg és különös árnyalata valahogy kezdi feléleszteni a fantáziám... Ám legyen!
Felhagyok az ellenkezéssel, s kivárom, amíg a lány megválik minden ruhájától. Közben persze érzem, ahogy a mögöttem levő úriember is egyre jobban érzi magát, bár az mondjuk meglep, hogy a kisasszony az asztalhoz sétál, félig felül rá, s ahelyett, hogy legalább valamelyikőnket próbálná kényeztetni, az ujjai bizony saját magában vesznek el újra és újra.
- Csináljátok... - adja ki lihegve az utasítást, mire az idősebbik ledobja pillanatokon belül a gönceit, s erősen vág neki a falnak. Egyik kezének ujjai a csípőmbe marnak, a másik pedig saját magára simul, s barátom, itt rontottad el... A pillanat hevével fordulok meg, rászorítok a nyakára, s úgy vágom le a földre, hogy még a padló is belereccsen. Térdeimet kitámasztom mellette, fogaim pedig vadul marnak a nyakába, ám ahelyett, hogy vérfagyasztó sikoly szállna ki belőle, mit hallok? Kéjes nyögést, s a hasamon valami nedveset érzek meg... Mikor lepillantok, rögtön egyértelmű lesz, mi történt.
- Ti betegek vagytok. - csóválom meg a fejem. - De hát... Egyszer élünk! - azzal már feszítem is szét a lábát az úrfinak, s miközben megharapom nyakának másik oldalát is, vadul, kicsit sem kímélve hatolok belé újra és újra. Hamarosan fülledt lesz a levegő, terhes lesz a bűnös vágyaktól, s szinte kifulladásig váltogatjuk egymást, mígnem már erőtlenül, meztelenül, véresen, kéjnedvesen fekszünk hárman egymás mellett az öreg fapadlón.
- Látnod kell valamit! Ez biztosan tetszeni fog! Ugye, Livius? - lelkesül fel a kisasszony, s mire egyáltalán eljutna a tudatomig, mit mond, addigra már mindkettőn újra ott éktelenkedik az a fránya ruha. Megadóan sóhajtok, s miután odakint felhúzom én is a magamét, mindketten kézen ragadnak, s mint egy tébolyult hármas páros, úgy indulunk meg lopakodva a kúria felé, ahol ez a kettő lakik. Van ebben az egészben valami különösen sötét perverzió, ami bevallom őszintén, most nagyon is kedvemre van... Ahogy egyik oldalamon egy ártatlannak tűnő lányka lépked erősen szorítva a kezem, akinek még nemrég a szájában a saját testvérének a dorongja volt, míg a másikon maga a nagy és komoly fivér, aki nemrég még szakadt kutyaként lihegett alattam, miközben ébresztgetnem kellett az ájulásból, hiszen párszor annyira megszorítottam a nyakát, hogy elvesztette az eszméletét... Csodálatos. Ez így most... Csodálatos.
A hatalmas, míves ajtó halkan nyikorog fel, miközben mi hárman kézenfogva osonunk be rajta, s azt ecsetelik izgatottan, hogy mi lenne, ha újabb mocskos köröket csinálnánk a kínzókamrájukban. Miért ne? A szélső folyosóra érve elengednek, s megindulnak előttem, ám az én lábaim megakadnak egy pillanatra, ahogy a tekintetem ügyébe kerül valami különös az egyik szélső szobából. Egy szempillantás sem kell, s már ott is termek a bölcső mellett.
- Nahát, nézzenek oda, ki van itt... - suttogom halkan az izgő-mozgó csecsemőnek. - Micsoda húsos kis lábai vannak valakinek! - csiklandozom meg a talpát, mire a gyermek édesen felkuncog. Ejj, Nath! Hát mikor hullott legutóbb ilyen ajándék az öledbe? Most menjek tovább ezzel a két beteg alakkal, hogy tovább rontogassam őket a pincében, vagy... S mikor a második lehetőség felmerül bennem, már azon kapom magam, hogy a csecsemő lába a számban van.
- Te meg mit művelsz??!! - üvölti hangosan a kisasszony, kinek lábai földbe gyökereznek az ajtóban. Nos, kellemetlen... Hirtelen halk reccsenés, hangos sírás, én pedig már ugrok is ki az ablakon a kis lábbal a számban, ami olyan ízletes és ínyenc falat, hogy teljesen megérte ezt választanom egy jó dugás helyett. Hiszen ha bárki elfelejtette volna... Bruksza vagyok. Nem pedig egy rohadt éjjeli pillangó.

Grienath kedves!

Elfogadva!

Először is engedd meg, hogy hivatalosan is immáron nem is oly kicsiny táborunkban üdvözölhesselek, másodszor pedig meg kell köszönnöm, hogy megértéssel fordultál a korrigálás felé.
Még mielőtt kitérek magára az előtörténetre, muszáj megjegyeznem, hogy az írásképed egyenesen kifogástalan, remélem, felettébb büszke vagy rá (egy vesszőhibát sem tudok felróni neked). Ennek pedig nem kellene ekkora újságnak lennie, de hidd el, tud az lenni.
Ha még csak a helyesírásod lenne makulátlan, de maga az előtörténetedről is ordít, hogy alaposan átgondoltad, mielőtt benyújtottad.
Felettébb kedvemre voltak azok a mindig vissza- és visszatérő ciklusok, amik Grienath véget nem érő, spirálszerű életét jelentik. Mert ugye ott, ahol valami véget ér, valami mindig el is kezdődik.
Tulajdonképpen, amikor azt kérdezted, +18-as motívumok mennyire megengedettek, nem egészen erre számítottam, de semmiképp sem csalódtam! Sőt, azt kell, hogy mondjam, igen pozitívan lepődtem meg! A vaják univerzumától ugyanis nem idegen az erőszak, valahogy mégsem beszélünk róla soha eleget. Nem hogy karaktert írjunk rá!
Sok minden történt az előtörténetben, magával Grienath-tal is, valahogy mégsem esett szét, végig koherens és lebilincselő volt (pun intended). Az pedig csak egy kis extra pikanciát ad a figurádnak, hogy az eddig elfogadott vámpírjaink mindegyikéből felfedeztem valamit benne, amiket most egybe gyúrva a brukszád kerek egésszé állt össze.
Nem is tartalak fel sokkal tovább, ezennel zárom soraimat.
Mielőtt azonban tovább engednélek játszópajtésokat keresni, kérlek, légy oly nagyvonalú, és látogasd meg vágtázó piktoraink egyikét, hogy tükörkép híján felfesthesse az arcképed az utókornak, aztán már mehetsz is friss pulyalábikókat harapdálni és fejeket nyakról lenyiszálni.

Avatarfoglaló