Draenen Dhu
|
Fonetikus kiejtés:
dráinen du
Becenevek
Rétike, Kökényszemű, Szirmocska, Szúrka, Tüske
Életkor
150 év
Látszólagos kor
25 év
Csoport/faj
Tünde (rétinimfa, leimoniad)
Foglalkozás
Nincs
|
Különleges képességek/faji adottságok
Leimoniád, azaz réti nimfa lévén a természeti elemek egyfajta megtestesülése, ennek okán van némi hatalma is a természet, de inkább a növények fölött. Mint a nimfáknak általában, neki is van egy oltalmazott helye, ami az ő esetében egy kökénybokor egy széles mező közepén. Ehhez a bokorhoz van kötve az élete, ha az elpusztul, vele hal ő is. Ugyanakkor viszonylag nagy távolságra képes elcsatangolni mellőle, amíg föld van a talpa alatt, életben tud maradni azzal, hogy táplálkozik az erejéből - gyakorlatilag mint egy növény, magába szívja a földből a tápanyagokat, kifekszik a napra, és fotoszintetizál. (Bár ettől függetlenül szívesen eszik nektárt, mézet és harmatot is.)
Ugyanígy, mivel a földből merít erőt, képes abból bármikor bárhol virágokat és más növényeket előcsalogatni, függetlenül attól, hogy az adott növénynek van-e ott hajtása. Ezen képességének köszönhetően virágágyakat, mohatelepeket, cserjéket és bokrokat tud kinöveszteni a közvetlen közelében, ez a "varázslata" azonban helyhez kötött: nagyjából tőle 50 lépésnyi sugarú körben működik, annál messzebb egyre kisebb mértékben tudja manipulálni a környezetét, 75 lépésnél távolabb pedig már egyáltalán nem.
Ha megijesztik, szinte rögtön tüskés kökényágakat növeszt maga köré védekezésképp, vagy ha látja a támadóját, őt tünteti ki hasonlóval, s míg az mozgásképtelen, elmenekül.
Ezeken kívül saját testén is tud virágokat, leveleket és hajtásokat növeszteni, különösképpen a haja szokott tele lenni fehér virágocskákkal Birke idején, amelyekből aztán Belleteyn-re kökényfürtök nőnek ki. Ha úgy adódik, ezt a képességét olyan szinten képes űzni, hogy el tud vele rejtőzni bárki elől - gyakorlatilag eggyé olvad egy virágos földfolttal, vagy eltűnik a csalitosban, és nincs az az élő ember, aki képes volna rájönni, hogy hol végződik a növény, és hol kezdődik az ő teste.
Télen pedig, mint a növények általában, ő is "lehullatja a leveleit", és hibernálja magát - a téli álom idejére a kökénybokra gyökerei közé ássa be magát, és nem is ébred fel, míg ki nem bújnak az első hóvirágok a föld alól.
Ezen kívül, bár beszélni nem tud nagyon - az ősi nyelvet is csak töri, az emberek nyelvén még annyira sem ért - de a telepátiának egy nagyon egyszerű verzióját képes használni, ami az érzelmek és intuíciók átvitelét jelenti, vagyis érzi, hogy ki milyen szándékkal közeledik felé, illetve a saját érzelmeit is meg tudja mutatni annak, akinek szeretné.
Jellemrajz
Határozottan félős, nagyon ritkán mutatja csak meg magát idegeneknek - de ha úgy érzi, hogy nincs mitől tartania, akkor egészen barátságos is tud lenni. A tündéket kedveli, az emberektől viszont retteg, és hajlamos túlzásba esni, ha meg akarja védeni magát egy embertől - van, hogy annyira megijed tőlük, hogy véletlenül megöli a "támadóit". Az emberektől való félelmének, és a félelméből táplálkozó utálatának alapja legfőképp az, hogy nagyon fiatalka volt még akkor, amikor a tündéket elűzték az emberek Dol Blathannából a Kék-hegységbe, és Dana Meádbh is magára hagyta a Virágok Völgyét. Most, hogy az aen seidhe újra visszatért a völgybe - egy újabb véres háború után - egy kicsit kíváncsibban szemléli a régi-új lakókat, de közülük is inkább csak a lányok érdeklik.
Alapvetően eléggé magának való, viszont azt ritkán mondhatná, hogy unatkozik (már ha tudna rendesen beszélni). Amint Imbaelk táján felébred a téli álmából, a legnagyobb örömmel és boldogsággal szokta figyelni a természet ébredezését, de Birke és Belleteyn idején érzi magát igazán elemében. Legkedvesebb időtöltései közé tartozik, hogy virágba borulva kifeküdjön a rét közepén az illatos, tavaszi fűbe, és egész nap sütkérezzen a fényben, várva, hogy méhecskék és pillangók pihenjenek meg a testén és a hajában nyíló virágokon. Megszámolná őket, hogy mennyi a legtöbb dongó, méh és lepke, ami eddig elpihent rajta - de nem tud számolni. Ellenben legalább ugyanennyire szeret a záporok és zivatarok idején az esőben táncolni és játszani, s valamilyen különös oknál fogva a viharok, villámok és égzengések nem rémítik meg, mint inkább lenyűgözik.
Kedvelt szórakozása továbbá együtt énekelni a madarakkal, illetve azok szép, színes, elhullajtott tollait összeszedegetni és a hajába fonni dísznek. Bűbájos tollkoszorúkat szokott készíteni magának, de legkedvesebb - és egyetlen - barátnőjét sem szokta kihagyni ebből a mókából, a Dyffne folyó ruszalkáját is előszeretettel ékesíti fel mindenféle madártollakkal. (Annak ellenére is, hogy pontosan tudja, hogy amint barátosnéja lemerül a víz alá, remekbeszabott hajdíszei rögtön eláznak és tönkremennek.) Aibhne talán az egyetlen lény, akiben teljes mértékben megbízik - elmondhatatlanul szereti vízi barátnőjét, és magához képest gyakran keresi fel, hogy együtt szórakozzanak akár a vízben, akár a folyó partján.
Megjelenés
Első ránézésre a legfeltűnőbb jellemző rajta talán az, hogy semmilyen ruhát nem visel - miért is tenné, hiszen semmi szüksége nincs rá. Ha nagyon akarja, akkor tud magára virágokból, levelekből és indákból egyfajta "ruhát" növeszteni, de általában azok is csak a legfontosabb helyeken takarják. Megjelenése egyébként nagyon is tetszetős, kellemesen magas, körtealkattal: vállai keskenyek, mellei aprók, a dereka karcsú, csípője viszont kifejezetten széles, kerekded, combjai formásak, hosszúak. A bőre világos, mint az embereké, dús lobonca viszont pont olyan sötétkék színben pompázik, mint a kökénybokor termése, s általában tele van fehér virágokkal, szirmokkal, levélkékkel, vagy épp madártollakkal, esetleg egyenesen kökénybogyófürtökkel. Arca ovális, homloka magas, szemei kökénykékek, tekintete bár kíváncsi legtöbbször, mégis látni benne a távolságtartást, esetlegesen a riadtságot is. Orra hosszúkás, ajkai keskenyek, ami pedig a hangját illeti, az nagyon is szép - gyönyörű énekhangja van, és kiválóan tudja imitálni az összes létező madár csivitelését.
Előtörténet
A vaják egy ingerült mordulást követően újra végignézett azon az öt falusi férfin, akik megtépázott ruháikban és meglepően sok karcolással, karistolással és heggel a képükön álltak előtte a Virágok Völgyének egy kicsi, Hangatő néven ismert településének határában.
- Tehát, összegezzük. Ha jól értettem, maguknak azért kell egy vaják, mert tegnap este részegen összeverekedtek az erdőben egy agresszív kökénybokorral...?
- Nem bokor vót az, ha mondom! - háborodott fel az egyik nagyhangú, megtermett paraszt.
- De nem ám, a susnyás nem szokik rátámadni az emberre!
- É-é-é-és kü-kü-kü-különben sem vo-vo-vo-voltunk ré-ré-ré-részegek! - tette hozzá egy harmadik is a legfontosabb észrevételét.
A szörnyvadásznak szörnyen uralkodnia kellett a mimikáján, nehogy véletlenül hangos hahotázásban törjön ki, vagy urambocsá, mosolyra kanyarodjanak az ajkai.
- Ésküszöm az íletemre, vajákuram: léányzó szaladgált a csalitosba', aztat akartuk megfogni, aztán ígyszer csak sutty! Mintha ott se létt vón, úgy íltűnt! - rimánkodott a negyedik.
- Szóval ezek szerint nem csak agresszív az a kökénybokor, de még hajadon is?
- Na várjon kend, mer' aztán... aztán jöttek helyette azok az ágak! Meg gyökerek! Rákapaszkodtak a lábunkra, és meg se tudtunk mozdulni, meg aztán körbetekeredtek rajtunk teljesen azok a tüskés ágak is! Hajnal volt már, mire kiverekedtük magunkat belőlük! Azt hittük, odaveszünk mind! - sopánkodott az ötödik parasztember, akin szemmel láthatóan a legtöbb sérülés volt.
A szörnyvadász szkeptikus tekintettel méregette a tépett társaságot, de a beszámolót hallgatva, és a parasztok sérüléseit elnézve kezdte úgy érezni, hogy talán mégsem fisztekfüggők esti hallucinációiról volt szó.
"De ha nekem ez egy lesi, felkötöm magam..." - gondolta magában, majd nagyot sóhajtott.
- Legyen hát, uraim, kezdjék számolni a tallérokat. Megnézem ezt a harcias és ledér kökénybokrot.
Miután a falusiak azt is elmondták, merrefelé történt a támadás az este, a vaják némi előkészületet követően elindult a falu határát képező mezőt átszelő csapáson. A keskeny földutat magasra törő, sűrű bozótos övezte, ideális búvóhelyként szolgálva bármilyen kisebb testű bestiának, ami áldozatra lesett. Nem telt bele húsz perc se, és a szörnyvadász máris megpillantotta azt, amiről a falusiak beszéltek: a földből előtörő, vaskos, görcsörtös gyökerek és tüskés ágak itt-ott kitört maradványai egyértelműen mutatták, hogy csakugyan valami igazán szokatlan összecsapásra került itt sor nem is olyan régen.
"Lehet, hogy lesi... de akkor az az öt szerencsétlen aligha élte volna túl a találkozást" - morfondírozott a vaják, de azért nem bánta, hogy volt kéznél nála holdpor-bomba. Alaposan szemügyre vette az ágakat és gyökereket, s bár a medálja csendesen függött nyakában, ahogy a maradványokat vizsgálgatta, orrát valami halvány, alig érezhető, de egészen biztosan nem emberi illat csapta meg. A bozótos felől érezte inkább, s a nyomok is arról tanúskodtak, hogy a csalitosnak azon részén lehetett a lény, így hát a szörnyvadász óvatosan elindult a nyomokat követve.
Amint átküzdötte magát a bokrokon, egy széles, illatos mezőre érkezett. A rét gyönyörű volt, vadvirágok virítottak mindenütt ameddig a szem ellátott: pipacsok, hangavirágok, kikericsek, nőszirmok és megannyi más színes-szagos szirmos hajtás nőtt ki a zöldellő fű öleléséből. Ahogy azonban a vaják körbepillantott, egészen más keltette fel az érdeklődését: a távolban egy magányos, ám terebélyes kökényfa állt, melynek kusza, tüskés ágai virágba borulva nyújtóztak az ég felé, a szörnyvadász azonban inkább azt furcsállotta, hogy több tucat színes szalag is lógott a gallyakról.
Feszült figyelemmel indult el a kökényfa felé, s ahogy kiélesítette hallását, a fa irányából lágy dúdolás hangját sodorta felé a szél. Sietősen lopakodott célpontja felé, úgy kerülve, hogy rejtve maradjon előle, s amint odaért, a kökényfa törzse mögé húzódott. Szinte meg se lehetett hallani azt az éles szisszenést, ami az acélpenge előhúzását kísérte, ám ahogy a szörnyvadász előlépett a fa törzse mögül, a dúdoló tünde - mert hogy aen seidhe volt a lány, aki a fa tövében ücsörögve énekelgetett - hirtelen sikkantva ugrott fel, s hátrált el a vajáktól.
- Vatt'ghern! - kiáltott fel az ősi nyelven a lány. - Mit akarsz tőlem?!
A szörnyvadász végigmérte a tündét, majd egy káromkodást elharapva csúsztatta vissza kardját a hüvelybe. Nagyon remélte, hogy a falusi parasztok nem erre a lányra akarták ráuszítani. Mióta a tündék visszatértek a Virágok Völgyébe, alighanem mindennapos lehetett köztük és az itt maradt néhány ember közt a konfrontáció.
- Tőled semmit - felelt a lánynak a közösön, a tündék nyelvét ugyanis nem beszélte túl jól, de igyekezte a legmegnyugtatóbb modorát elővenni hozzá - kevés sikerrel.
- Akkor menj el - vágta rá a tünde riadtan. - ...Nincs itt semmi, amiért pénzt kapnál, ha levágod.
A vaják felvonta a szemöldökét, s gyanakvón mérte végig az aen seidhét újra.
- ...Valami megtámadott néhány férfit a völgy túloldalán... - kezdte, de szinte a mondat végére sem ért, a lány mérgesen szisszent fel.
- Bloedhe dh'oine! - kiáltotta, majd a szörnyvadászra pillantott, s fintorogva köténye zsebébe nyúlt. - ...Mennyi a jussod, vatt'ghern? Megadom. Csak menj el. Mondj a megbízóignak, amit akarsz, nem érdekel, csak...
- Tulajdonképpen, mi ez a lény, amit ennyire védesz? - vágott a szavába a vaják nagyot sóhajtva.
- ...Meg fogod ölni.
- Szörnyeket ölök. Ha ez a valami ártalmatlan, nem fogom bántani - ígérte. Már csak azért is tudni akarta, miféle lényről beszélnek, hogy el tudja dönteni, veszélyes-e, vagy sem.
A tündelány hezitált, gyanakvón méregette az idegent, majd egy örökkévalóságnak tűnő csönd után nagyot sóhajtott.
- ...Egy nimfa. A Rét Lelke.
A szörnyvadász a homlokát ráncolta a feleletre. Egy réti nimfa? Az vajon miféle teremtmény lehetett? Halványan derengett neki valami, amit egy elmosódott kézírással levésett bestiárium lapjain olvasott még kölyökkorában, de ha fejre állt volna se jutott volna eszébe a kifejezés, amit arra a hasonló entitásra használtak benne.
- Mhm... És honnan ismered te ezt a nimfát?
- Csak... egy nap erre sétáltam. És itt dalolászott... Amikor meglátott, először megijedt tőlem, és egy kicsit én is tőle... De aztán... Mivel nem bántott, úgy gondoltam... Megkérdezem, ki ő, mit csinál itt, teljesen egyedül és... ruhátlanul... - felelte a lány tétován, bizonytalanul pillantva hol a vajákra, hol a kökényfára. - De nem tudott válaszolni sehogy se, csak azt ismételgette, amiket én mondtam neki. De nem bántott. Se engem, se a többieket, akik Hangafőről jöttünk meglátogatni.
- ...Gyanítom a többiek is tündék... - jegyezte meg a szörnyvadász, mire a hegyesfülű lány felszegte állát.
- Igen. Aen seidhe vagyunk mindannyian Hangafőn. Sokunk itt is lakott már akkor, amikor a dh'oine még nem szaporodott el ennyire. Ha a másik falubéli férfiakat