The great adventures of the Nekkerbusters Tane & Jieh

A szobámba kértem fel a reggelit. Nem voltam nagy híve a fogadós közös étkezéseknek, így ha csak lehetett kerültem az emberi társaságot. Ráadásul volt mit csinálnom. Az ágyon szépen sorba ki voltak téve az üvegcséim, és a bombáim, mellettük a füves és alkímiás táskák, pár  tekercs és könyv.  Az asztalon néhány fenőkő, fenőacél, és fenőbőr lett egymás mellé felsorakoztatva. Mellettük kések, nyílhegyek. A két kard a tokjában, a széken pihent. Egyelőre még csak az előkészületeken voltam túl.  Leültem a fa padlóra. Egy edény vizet húztam magam elé, és különböző, gondosan összehajtott kelmét tettem magam mellé, végül a kardjaim kerültek sorra. Előbb az ezüst pengém húztam elő. Vízbe előáztatott, nagyon finom fenőkövet használtam hozzá.  Nem is magával a kővel, hanem a víz és kőporból összeálló iszappal kezdtem el élezni a fegyvert. A jól begyakorolt mozdulatok hasonló állapotba ringattak, mint a meditálás. Röviddel azután, hogy elkezdtem, elvesztettem az időérzékelésemet.  Nem voltam, és nem is akartam kardkovács lenni, viszont a már meglévő fegyverek az életünket jelentették, így megtanítottak az iskolában rá, miként tarthatjuk őket karban. Ha valaki elbagatellizálta, az az életébe került. Ennek hála fejlesztettem szinte már rituálévá a kard és penge élezéseket. Ebből a pihentető másállapotból a fogadósné hangja riasztott ki, aki a reggelimet jelentette épp be.
-Egy pillanat, és ott is vagyok érte! - szóltam ki az ajtón.  Puha, száraz ruhával töröltem tisztára az épp kezembe tartott fegyvert, majd tettem is le az anyagra, hogy ki tudjon száradni. Minden apró rozsda képes lett volna megölni a pengét, amit érthetően nem akartam. Miután gondosan lepakoltam mindent az előre elrendezett helyére, léptem csak az ajtóhoz. Pár pillanatra megálltam szimatolni és fülelni, de valóban csak az asszonyka állt kint, ahogy a reggeli illatát is tisztán éreztem a vékony deszkán keresztül. Erről megbizonyosodva kinyitottam a bejárót, ügyelve rá, csak engem lásson, a mögöttem kiterített fegyvertárat ne.
-Hát ihun a reggelije! Tán nem egyedül vót, így megvárakoztatott? - kérdezte, miközben próbált a szobába kíváncsiskodni. Letudtam magamban ügyetlen emberi szokásnak. Elvettem a tálcát, és az árát a kezébe csúsztattam.
- Csak fel kellett öltöznöm! - közöltem rezzenéstelen orcával. Cseppet sem zavart, hogy láthatóan nem győztem meg, kihátráltam a szemöldökfa alól, és az orrára csuktam az ajtót. Még jó ideig hallottam a zsörtölődését, hogy miféle alak vagyok.  Fél kézzel egyensúlyoztam a tálcát a padló igen csekély szabadon maradt részére, és tértem vissza korábbi elfoglaltságomhoz. Valamennyi pengémet, ezüst, vagy meteorit, netalán acél, végig akartam élezni, mielőtt bármihez is kezdtem volna. Gondosan elcsomagoltam mindent, majd végre reggelihez láttam. A kihűlt étel lényegesen finomabb volt, mint amit én bármikor össze tudnék hozni. A főzés, ha csak nem alkímiáról volt szó, nem volt az erősségem. A mantikórok között nem az ízek kaptak főszerepet, a faithel iskolába, ahogy a sárkány templomban is a férfiaké voltak a konyhai munkák. Furcsa volt beleszokni ebbe a kicsavart világba, amibe csöppentem, miután eljöttem otthonról. Viszont azt meg kell hagyni, hogy az itteni nők finom étkeket készítettek.
Miután elpusztítottam az ételt – nem hiszem, reggelinek lehetett volna már nevezni – összepakoltam magam után, és a pultnál kifizetve amit ki kellett, elhagytam a fogadót, meghagyva a tulajdonosnak, hogy még dolgom végezve visszatérek.  Első utam a hirdető táblához vezetett.  Még javába nézegettem a kirakott felhívásokat, amikor is egy kósza szellő nagyon is jól ismert, de nagyon régen érzett illatot hozott felém.  Pár pillanatig ízlelgettem hitetlenül az illatfoszlányt, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem csak az orrom játszik velem, még mielőtt ténylegesen eldönthettem volna, mit is teszek következőnek, már szaladtam lefele az utcán, és ugrottam a jól ismert férfi nyakába.
-Tane! El se hiszem! - észre se vettem, hogy az anyanyelvünkön üdvözöltem a férfit.  Mosolyogva néztem végig a vörös haján, macska szemein. Egy pillanatra újra kislánynak éreztem magam.  -Rég nem láttuk egymást! - engedtem picit a szorításomon, ámbár továbbra is kapaszkodtam picit belé. Még mindig nem hittem el teljesen, hogy tényleg itt van, hús-vér valójában - Hogy vagy, mi szél hozott erre? - érdeklődtem csillogó szemekkel.

A mantikór kiválóan ébredt a kelő nappal együtt, s még jobban érezte magát, amikor felhörpintette a fehér mézet, melyet épp erre a pillanatra tartogatott. Persze, aki hallucinogének hatása alatt hajtja álomra a fejét, annak gyakorta van szüksége a tisztulásra kora reggel. Több oka is volt, hogy vajákokra is hatásos dolgokkal nyitotta ki az elméjét az éjszakai meditációjához. Reménykedett egyfelől egy éjszakai látogatóban, aki előtt önként és dalolva nyitotta ki a fejét, ezen felül rövidebb időbe komolyabb pihenést tudott belesűríteni a meditációs álmokba, ha emberre gyilkos gombával tömte tele a száját előtte. Ez tehát egyértelmű döntésnek tűnt, bár a két reményéből csak egy jött össze. Rosa nem járt a közelében, viszont kiválóan pihent. Ezért is ragyogott fel az arca, mikor megérintette a hajnal első sugara. A főzetfelhajtás után pedig belefogott a reggeli rutinjába.
Ignivel hosszasan csépelte a közeli tónak alig nevezhető pocsolya felszínét, majd belemerítkezett, lemosta a testéről az út és az éjjel porát, aztán magához szólította a pengéit. Hosszasan nekilátott megtisztogatni előbb az ezüstöt, majd az acélkardot is kezelésbe vette. Amikor ezzel készen volt, az éjjel előre kiterített szövetre helyezte mindkettőt, majd elővette a fenőkövet és a vízbe helyezte, míg felöltötte a ruháját és elfogyasztotta a vacsora maradékát. Sosem szabad üres gyomorral álomra hajtanod a fejed, mondogatta mindig Keyra. Abban is mindketten megegyeztek, hogy a vacsorát két óra olvasás követ. Ez volt az idő, amikor vándorolni engedték az elméjüket.
Ugyanakkor Tane pontosan tudta, hogy a reggeli étkezés erőt ad és segíti az összpontosítást. Az ébredés utáni idő a test felfrissítése, gondolta. Másképp hogy maradhatna a vaják hibátlan, s érinthetetlen egész álló nap? Mire leért az éjjel elejtett szárnyas, elérkezett az idő, hogy ölbe vegye a fegyvereit, s a tisztítás sorrendjét követve előbb Lolát, majd Mayát élezte meg, hosszú, egyenletes, már-már szeretetteljes mozdulatokkal. A kardélezés rituálé, aminek elhagyása a szörnyvadász életébe kerülhet. Ezt nevezte test és elme összekapcsolásának, s épp ezért reggelre helyezte el a napjában. Mikor pedig végzett, felült Artemis hátára, és a legközelebbi falu felé vette az irányt. Jóllehet, város volt az, viszont az itteniek nyelve olyan ködös dolgok mentén rendeződött, amivel nem is akart foglalkozni. Neki a legnagyobb település Nilfgaard szívében, vagy egy Toussainti palota körül is egyszerűen faluként szerepelt a szótárában. Aki pedig ezen a nevezéken megküzdene vele, azt várja tárt karokkal.
Lován ülve az inge alá tömködte a jázminszirmokat, de mikor meglátta az első épületet, ki is szórta azt onnan. Ez nagyjából egy órát jelentett, amely alatt az illatával összekeveredett a növény szaga. Mantikórként megtanították neki, hogy miként kell elrejtenie magát, vagy akár fenyegetővé tennie a közeledtét a kíváncsi orrok számára. Ez pedig a sivatagban nagyon is jó szolgálatot tett. Ezen felül Keyra rengeteg alkalommal rágta a fülét, ha kellemetlen szagot árasztott, hiszen az ő orruk messze az átlag emberé felett érzékelt. Jó szolgálatát vette a tisztálkodással együtt. Leginkább abban, hogy a vackára táncoltasson egy éjszakára szinte bármilyen nőt.
A nőkön merengve pedig olyasmin akadt meg a szeme, amit rég láthatott már. Atree magától indult Jahe felé, a két paripa pedig prüszkölve köszöntötte egymást, összeérintették a fejüket, majd amint Tane leszállt a lováról, az engedelmesen beállt a másik mellé. Megsimogatta a rég látott hátas pofáját, aztán elhátrált a fogadótól. Az eredeti terve az volt, hogy bent kérdez munka után, de amint megtudta, hogy Jieh itt tartózkodik, játszani támadt kedve. A falu egyik utcáján álló táblához sétált, ott pedig olyan vigyor húzódott a fejére, mint az aranyra bukkanó tolvajéra.
Nem tett meg három lépést, a leszakított papirossal a kezében, mikor meghallotta az ismerős lépteket. A nyakába érkező, zerrikánul köszönő nőt erősen magához szorította, s először nem is szólalt meg, csak hagyta magát az ölelésbe simulni. Mikor pedig lerakta a felnőtt vajákát, látta, ahogy a kezei közt ismét gyerekké változik.
– Szervusz kölyök. – Összeborzolta a haját, majd a kérdésre csak megcsillant a szeme. – Jöttem ránézni, hogy milyen munkát végeztél a kontinensen. És azt kell mondanom, apád büszke rád, de kihagytál egy foltot. – Ezzel felemelte a papírt és meglengette Jieh előtt. – Rég láttalak kölyök. És gyönyörűbb lettél, mióta nem találkoztunk. Meg ahogy elnézem erősebb is. – Ellépett a lány mellett és amolyan barátilag a fenekére paskolt, miközben a fogadó felé vette az irányt. – Hoztam neked valamit. És Atree is örülni fog, hogy láthat. Gyere velem.

Nekkerbusters ️️️️️️️️️️

Meg se próbáltam elnyomni a torkomból feltörő parányi dorombolást a hajam megsimogatására válaszként. Ritkán engedtem, hogy a macska bennem ennyire elszabaduljon. De Tane itt volt, ő otthont, biztonságot jelentett, szóval nem bántam. A felemlegetett kihagyott foltra vontam csak fel a szemöldökömet kérdőn. Ámbár nem lepődtem meg a válaszon.
-Atree! Jahe örülni fog! - mosolyodtam újfent el. Ismertem mind a két hátast kellően hozzá, hogy tudjam. Nekünk mantikóroknak a lovaink a társaink voltak, ezért se használtunk zablát, vagy nyerget, vagy bármi hasonlót. A társakat nem köti senki kötélre, vagy láncra, azt a szolgákkal szokás.
A lovakról a hirdetése tereli el a figyelmemet, amit olyan lelkesen lenget az orrom előtt. Rá se kell néznem, hogy tudjam miféle felhívás. Csupán egy megbízás tud ilyen mosolyt, és szinte már gyermeki örömet csalni vaják apám arcára.
-Van nekker feromonom, ha gondolod… -jegyzem meg, szinte mintegy mellékesen. -Büdösek leszünk tőle, mint a kotera, de ezek a kis nyomorult ásókák nem fognak ránk támadni, míg össze nem mocskoljuk magunkat a vérükkel! - lényegesen kevesebbet kellett a széljárás miatt aggódnunk. Másképp a baj nem járt egyedül, ezek a kis lyukszökevények csőstül támadnak az ember lányára, meg fiára. -Meg bombák! - csillantak fel a szemeim.  A zerrikániak pirománok voltak, és még mindig azok, ezt bárki tudhatja. Nem véletlen a mi népünk nevéhez kapcsolódik a bombák java része. Ilyen téren nem tagadtam meg őket. Valószínűleg, hiába mutálódott a genetikám, ez pont a megmaradt génállományomban bújhatott meg. Nem mintha túl sokat aggódtam volna miatta. Inkább csak az alkímia izgalmas formájaként tekintettem rá.
Tamura ezt a pillanatot választotta, hogy kíváncsian kidugja a fejét az ingem nyakánál, és jól megnézze magának a számára idegen férfit. Picit oldalra döntött kobakkal szimatolt, majd beiszkolt a hajam közé. Nem erőltettem a picit, majd megszokja a férfi jelenlétét, utána meg biztos voltam benne, hogy olyan kíváncsi lesz, Tane nem fogja győzni visszaszolgáltatni, mert mindig átmászik majd rá.
-Milyen volt az utad ide a kontinensre? És mi hír van otthonról? - természetes volt, hogy tele voltam kérdésekkel. Már magamhoz képest is régen voltam otthon, és most megütött a messzi sivatag semmivel össze nem téveszthető illata. Végre anyanyelvemen beszélhettem úgy, meg is értették. Ha nem is mondtam ki hangosan, boldog voltam, ami ritka kincs a magunk fajta életébe. Az, hogy elégedettek voltunk-e, az teljes mértékben rajtunk múlott. A boldogság már illékonyabb mifene volt, de most megtalált.   -Keyra? Vele mi van? Mit tudsz róla? Otthon van, vagy vándorútra indult ő is? Zerrikánia környékén, esetleg másfele? - Vaják anyámról még régebb óta nem hallottam.
Persze közben párhuzamosan azon gondolkodtam, hogy van~e elegendő ogroid olajam.  Végülis, ha nem volt, akkor sem estünk kétségbe. Nem a legbonyolultabb főzetek sorát erősítette, noha az összetevők nem feltétlen teremtek minden bokorban, vagy bukkantak fel minden sarokban. A  ginatia szirom még viszonylag elterjedt növény volt.  A Medveháj azonban már, veszélyesebben beszerezhető, épp ezért értékesebb összetevő is volt. Valamennyi lapult ugyan a csomagom mélyén, ám csak reménykedtem, hogy elég lesz a mostani játékunkhoz. Hisz tökéletesen tudtam, hogy Tane számára ez időtöltés. Ha ingyen ölhetne nekkert, szinte biztos voltam benne, hogy még úgy is bevállalná őket, csak irthassa valamennyit. Ezekhez a kis fitymaszökevényekhez nem kellettek nyilak, kard és bomba bőven elég volt, úgy ítéltem meg magam is.  -Kész ogroid olajam már nincs sok. Mit gondolsz, főzhetünk gyorsan egy újabb adagot? Ebből sose elég készleten, úgy hiszem! - és felkészültnek kellett lennünk. Minden lénnyel szemben, hisz még az ilyen időtöltésekkel is a bőrünket vittük a vásárra. -A bombák terén fel vagyok fegyverkezve! -tettem hozzá elégedett hümmentéssel. Ohh a bombák, a szépségeseim. Kicsit… talán szabadabban használtam őket, mint a kontinensi nagykönyvekben meg van írva, de a mutagének nem írtották ki a fantáziánkat. Izgatottan figyeltem Tane~t, ámbár az olajfőzésről nem mondtam le. Jahe és Atree mellett minden gond nélkül megejthettük akár. Vagy visszamehettünk a fogadóba is, ámbár a lovaink mellett kellemesebbnek ígérkezett a lehetőség.  

Tane életében akadtak pillanatok, amelyeket nem várt, mégis hatalmas örömmel töltötték el. Ez a mai viszontlátás pontosan ilyenné változott, mikor Jieh nekifogott dorombolni. Emlékezett, milyen volt, mikor először meghallották. A maga részéről csak megjegyezte, hogy édes hangokat hallat a vajáka. Keyra pedig közölte vele, hogy soha senki másnak nem csillogtathatja ezt meg. Jogos volt, bár abban a helyzetben nem ezt várta. Nem arról volt szó, hogy a mantikórok gyöngye érzéketlen és paranoiás lett volna. Utóbbi minden vajákra igaz volt. Pusztán a védelmező ösztönök hamarabb ütköztek ki rajta, mint az ellágyulás. De azért látta már ő sokféleképp. Visongva ugrálni is, amikor egy nagyon szép fegyvert talált. Szóval voltak azért érzelmek a fal mögött, minden szörnyvadászban.
– Már örültek egymásnak. – Jegyezte meg a hátasok említésére. A gondolatai azonban egészen máshol jártak. Jieh ugyanis erősebb lett. A léptei immár nem csak a mantikórok tanítását hordozta, hanem saját ritmusa volt. Felnőtt, végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Mikor viszont a kölyök elkezdett a Nekkervadászatba belemenni, csak morrant. – Mhm. – Hagyta el a torkát, aztán magyarázni kezdett. – Még nem tudom, hogy azt tartom-e jobb szórakozásnak, ha a barlangjuk közepén kezdjük el levágni a rusnya fejüket, vagy kirángatjuk őket a szabadba és elhamvasztjuk mindet. Viszont van időnk ezt kitalálni. A feromont nem locsolnám magamra így a fürdés után egy órával. Meg amíg nem tudom, hogy este lesz-e valami puhakezű tündérrózsa, aki lecsutakol. – Bár elsőre nem úgy tűnt az avatatlan fülnek, a puhakezű kifejezést Tane szinte sértő szándékkal használta. Ezt pedig megtanította még régen a lánynak is. Aki puhakezű az nem dolgozik, vagy csak olyasmit, amiben a testét egész másképp használja. Szinonimaként a pirostérdűt esetleg a durvább mélyszájút szokta használni. A kurvának álló nőket illette ilyen nevekkel. Méghozzá azért ezekkel, mert valahogy ki kellett fejeznie, hogy mivel foglalkoznak, de túlságosan is rajongott értük ahhoz, hogy ezt bántóan tegye. Legalább kompromisszum kész volt.
Oldalra pillantva aztán megpillantotta a ruha alól előbújó állatkát, s egy halvány mosoly szaladt az arcára. Nem nyúlt felé, inkább hagyta, hogy az apróság magától fedezze majd fel.
– Bombák nem maradnak el. Annyit fogunk eregetni, amennyivel egy nagyobb falut bevehetnénk. Tervezem, hogy minden kis nyílást rájuk omlasztok. – Vallotta meg az őszintét. Sosem ment sehova annyi robbanóanyag nélkül, amennyivel egy szorult helyzetből kivághatta magát. De ezen a nyomvonalon nem mehetett sokáig, mert a lány már fordult is az utazása és Keyra felé. – Az út hosszú volt és helyenként iszonytatóan hideg, de megérkeztem. Nagy kísértést éreztem, hogy felmenjek oda, ahol a farkasiskolát sejtem. Talán még áll és lakják is. Aztán letettem róla, mert kell a bánatnak az a hosszú út megint. Erre rövidebbnek tűnt. És lám beléd botlottam. – Megveregette Jieh vállát, aztán tovább magyarázott. – Keyrát mikor utoljára láttam Shaelmar vérben fürdöttünk és kivolt a nemlétező fasza az élettel. Hacsak utánam el nem indult, akkor épp a szentélyt rendezgeti. Készül ő is az otthoni esős időre. Én meg eljöttem erre addig. Megnézni, hogy boldogulsz, meg némi pénzt keresni. – Ahogy aztán visszaértek a fogadó felé, odalépett a hátasához és a nyeregtáskába nyúlt. Mielőtt azonban kivehette volna a vastag könyvet, elakadt. Olyan tekintettel nézett a lányra, mintha csak azt kérdezné némán „minek nézel te engem?” Leakasztotta a főzetes dobozát, majd kinyitotta Jieh orra előtt. – Feltételezed, hogy nincs nekem annyi ogroid olajam, amennyivel egy Faithel iskolát ellátok? Na de. – Visszakötötte a ládikót, aztán kiemelte a nagy barna könyvet és átnyújtotta. – Ezt még bővíteni kell, de már van benne annyi változás, hogy oda tudjam adni. Már a saját példányom átvezettem. Szóval, ha legközelebb találkozunk, már csak össze kell őket vetni. – Egy szélesebb félmosoly húzódott az arcára, aztán ellépett Jieh mellett. – Most pedig előbb iszunk és eszünk. Ne akkor kezdjen korogni a gyomrunk, amikor bent vagyunk.