Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég
Noha a ríviai királynő igen barátságosan viselkedett velem és gazán úgy éreztem, hogy megbecsülnek, de azért nem hanyagoltam el a kötelességemet sem. Mármint ami a klánhoz kötött, a feleségemhez, a királynőnkhöz, a szülőföldhöz. Úgyhogy kutattam a mágusasszony nyomát, aki átrángatott erre a világra. Közben azért nyitva tartottam a fülemet meg a szemeimet. Volt már amikor jól jött ugyebár és adott esetben máskor is szívesen álltam Meve királynő szolgálatára. De azért amennyire a szárnyam engedték el-elkalandoztam. olykor kissé hibbant bárdlányokkal, olykor vajákokkal találkoztam, de a legtöbb esetben rejtve maradtam a kíváncsi óriásszemek elől. Így egyrészt több, másrészt hitelesebb információkhoz jutottam, harmadrészt meg senki nem akart a légycsapó nevű tömegpusztító fegyverrel agyonverni. Így általában meghúzódtam az árnyak között, amiben méretem és velem született varázslataim nagy segítséget nyújtottak. Valószínűleg az évszázad információját fogom mondani: ezen a furcsa világon minden rothadtul nagy, nem csak az emberek, de az állatok, fák, még a füvek is. Komolyan mondom a helyi trágyából kéne hazavinnem egy zsákra valót. Olyan paradicsomot láttam, az egész falu három hétig futrinka-lecsót enne, az biztos. Egy szem leesik belőle, agyon is nyom. Na szóval ebben a szép, magas fűben kisebb csapat fegyveres táborozott a folyó partján. Onnan tudom, hogy folyó, mert két napja egy kövér kalmár magyarázott róla a segédjének. Tőlem óceán is lehetne, elférne benne egy pár kraken, ha engem kérdeznek. Még körben a kislányt is játszhatnának. Szóval egy maroknyi csapat táborozott itt. Odahaza már csak a pofájuk alapján is kiosztana köztük egy 4000 év kényszermunkát egy különösen jóindulatú királynő is, szóval elsőre nem tűntek kedves népeknek. Kíváncsian közelebb húzódtam az aljnövényzet árnyékában, hogy meghallgassam a színes híreket és az aedirni celeb pletykákat. Négyen voltak. Egyikük, szakállas férfiú hatalmas alabárdra támaszkodva őrködött. A másik három s tapasztalt emberek látszott, bólát hordtak az övükön és jól fel voltak fegyverkezve.Emellett valami kivert bőrből készült páncél is volt rájuk tákolva. Egy kecskeszakállas, kopasz, hegyes orrú férfi vitte éppen a szót. - De Bols, honnan tudjuk, hogy biztosan van kincse a némbernek? - Hallottál már olyan tündérről, akinek nincs? - horkant fel egy himlőhelyes képű férfi, aki barnás fogai között tajtékpiát szorongatott. - Mindegyik gyűjtöget. Talán éppen a scioa'telt támogatják belőlük. Mondhatni hazafi kötelességünk elvenni és jó célra fordítani - kuncogott, mire a többiekből is kitört az öblös nevetés, kivéve a kopaszt. - Jó, tegyük fel van neki. Bizonyosan valahol a folyó vagy a tenger mélyén őrzi az ilyen vízi csapás.Hogy fogunk hozzá jutni? - kérdezte. - Majd beszélgetünk a tündérrel, hogy adja oda - vont vállat Bols. - Ne bomolj már Cascada! Ha csak a nőt elkapjuk és eladjuk Vengerberben annak a perverz grófnak, már akkor abszolút nagyot szakítunk. Még mi is eljátszadozhatunk vele az odaúton. A Cascadának nevezett valamelyest nyugodtabban bólintott, szemében különös fények játszottak, kapzsiság és kéjvágy. Martalócok. Rusnya egy banda, az nem vitás. Sok dolgot nem értek ezen a világon még. Jártam Lyriában és Ríviában, amit egy bölcs királynő kormányoz. De túlnyomórészt nem engedik a kormányrúdhoz az asszonyaikat. A vízi tündéreket mi odahaza nagyon megbecsültük, jóindulatú, bölcs teremtmények azok, soha eszébe se jutott volna egy pixienek kezet emelni valamelyikre. Részben azért, mert egytől egyig nők voltak, részben mert magából a természet végtelen erejéből születtek. Hamar eldöntöttem, megkeresem és figyelmeztetem, ezek még pár órán át úgysem bontanak tábort, legalább míg meg nem puhul a sütnivaló hús a tábortűz felett. Elkezdtem átkutatni a part mellékének vaskos aljnövényzetét a kis szárnyas lány után. Nem tudom mikor sikerült elfelejtenem, hogy ezen a világon a rovarokon kívül minden határozottan nagyobb az otthon megszokottnál. Na nem sokkal. Plusz-mínusz 8-10 falu, ugyan mit számít barátok között? És az még csak az egyik combjuk. Szóval amikor rábukkantam a vaskos, ékkő-zöld fatuskóra, még nem gyanakodtam. Kissé csodálkoztam inkább, efféle mocsári növénnyel még nem találkoztam. Deréknyi széles volt és a vége felé egy részen a kérgén lemezszerű, élénkebb színű, különösen kemény lemez képződött. Érdekes.Kíváncsian megtapogattam, megpróbáltam megemelni, de határozottan rögzült a fatörzshöz. Arrébb másik, még növendék indákat is felfedeztem. Nagyjából ugyanolyanok voltak, mint az első, csak még kevésbé vaskosak, de a lemez már rajtuk s felfedezhető volt. Furcsán puha amúgy mindenhol máshol a kérge, a legtöbb fa jóval erősebb külső kérget növeszt magára. Az ilyen puha kültakaró ritka a fásszárúak között. Na és ekkora sikerült annyit baszogatnom, hogy... megmozdult. Egyszerűen felemelkedett és egy kissé arrébb zuhant. Én pedig tátott szájjal bámultam felfelé. De hát... Óh, de hülye vagy Esthyllo! Utána pedig igyekeztem vakon felrepülni, szigorúan leszegett fejjel, az állam a mellkasomhoz fúrva a szemeimmel pedig önnön térdemet vizslatva. Hogy miért? Mondjuk úgy, korlátozott mennyiségben viselt ruhát a tündér. Ami azt illeti, bármit is elég korlátozott mennyiségben viselt... Igyekezve a zavaromat leküzdendő kissé pirulva, de felreppentem a szeme magasságába, ahol - amint észrevett - féltérdre ereszkedést imitáltam sűrű szárnycsapkodások közepette és megszólítottam. - Bocsásson meg, hogy zavarom nagyasszony, de sürgős ügyben kell szót váltanom kegyeddel.
Eljött ismét az idő. A természet diktálta ösztönök ellen még Aibhne sem ellenkezhetett. Gyermekre vágyott, ám hiába próbálkozok Dol Blathannában, akiket elért, azok vagy nők voltak, vagy visszautasították. Egyszerűbb helyet keresett hát, ahol alkalmasabb alkalmi párt találhat: a Dyphnen lefelé úszott, míg az emberek területére nem ért. Próbált olyan helyet keresni, ami egyszerre könnyen elérhető az embereknek, de nem látni rá oly könnyedén. Ismerte már őket, tudta, milyen szégyellősek. Ezután kiengedte hangját: könnyed, magas dallammal próbálta felhívni az arra botorkálók figyelmét. Volt is egy fiú, aki meghallotta, és megkereste, de túl fiatal volt. A nimfa játszott vele kicsit, aztán haza engedte. Azóta eltelt egy nap, de nem adta fel. Nem igazán értette, miért kerülik a hangja ellenére, mintha valami boszorkány lenne. Nem akar ő semmi rosszat, csak egy kis időre foglalna le bárkit is, aztán már ott sincs.
Épp a tó partján ejtőzött, egy jó kis béka falás után. A rovarok, madarak zümmögése kellemesen csengett a fülében. Az egyik csikizte is kicsit. Először nem igen reagált rá, de aztán már annyira csikizte az a légy, felült, megnézze micsoda piszkálja, meg hogy arrébb tegye lábát. Egy szitakötő. Nem. Egy légy. Nem. Egy... miniember? Miniemberszárnyakkal? Aibhne szemei tányérnagyságúra kerekedtek, mert ilyet még nem látott. Arra meg aztán végképp nem számított, hogy a lény beszélni is fog hozzá. Az egész mondatból azonban csak egyetlen egy dolgot értett: szó. - Caedmil baeg dh'oine! - üdvözli az apró embert mosollyal, felemelve kezét, hogy az rá tudjon szállni. Ha megteszi, mosolyogva emeli közelebb arcához, hogy megtudja szemlélni őt. Persze mosolya egy pillanatra se lankad. Igazán örvendetes dolog még valami élőt, még valami csodát felfedezni a világban!
A hozzászólást Álainn Aibhne összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 12 2020, 12:41-kor.
Végül is közel volt. Hogy egy szabadnapos, kankós lódarázs közölsült volna azzal, aki szerint jó ötlet különféle nyelveket bevezetni a világban... Egyet is elég megtanulni, hogy a villám vagdaljon a két fülük közé... Már odahaza s, mire a lápi manó nyelvjárást elsajátítottam, azt hittem beletörik a nyelvem és az még lófütty volt az ittenihez képest. A pixie figyel, tanul, próbálgatja, elsajátítja, erre az első nimfa már valami egészen furcsán trillázik. A felém nyújtott tenyeret legalább könnyen megértettem és lassan rászálltam, majd becsuktam a hártyás szárnyaimat és normálisan s letérdeltem előtte. Vagy hát rajta a tenyerén. Ami előtte van éppen, ugye... Édes jó szent lépesmézek, miért ilyen bonyolult az élet? Meg ez a szocializációs izé? Meg miért nem visel valami ruhát, hogy ne kelljen kényszeresen a fitos orra hegyét bámulnom?! A tündérke ujja körbefontak meglehetőst óvatosan és szépen az arca elé emeltek, az a csinos kis cseppkőbarlang, amit jó eséllyel szájnak titulált felfelé görbült a széles mosolytól. Zavartan megvakartam a kobakomat. - Hát hogyne... izé... "kókadt gyík" önnek is, "beég dolmány" meg főleg - igyekeztem visszaadni első hallásból amiket ő mondott. Most komolyan! Hogy értessem meg vele, hogy veszélyben van? Hmm... Jobb íján figyelmeztetőleg felemeltem a mutatóujjamat, majd a hajamba túrtam, onnan pedig látványosan továbbvittem a mozdulatot nem létező szakállat imitálva az államra. Még a pödrését is megmutattam. Gonoszul összehúztam a szemöldökömet és harcias pofát vágtam hozzá. Felmutattam a lándzsámat is, látványosan megráztam, majd egy kis darabka bőrt elővéve suhogtattam a fejem felett. Rámutattam a méretes, egészségesebb csípős paprika színű lányra. Két csuklómat és két bokámat összezárva próbáltam eljátszani a megkötözött embert. vagy nimfát vagy mit. Újfent harcias pofát vágtam, rámutattam a lánykára, ujjaim összedörzsöltem, követelőző mozdulatot tettem, öklömmel nyitott tenyerembe csaptam. Végül magamra böktem, letérdeltem és a két kezembe fogott lándzsámat felemeltem. Hát Esthyllo, most akkor kezdj el nagyon reménykedni, hogy nem folklor estnek fogja tartani, ahol tradícionális pixie néptáncokat mutatsz be a szórakoztatására... Őszinte aggodalommal néztem fel rá, hogy megértette-e és tudok-e valamivel a szolgálatára állni? Azért csak kár volna, ha bejönne a himlőhelyes képű terve.
Nem tudta, hogy ilyen apró emberkék is léteznek a világon. Vagy tündécskék? Alig látja azokat az apró füleket! Csodálattal nézte a kis manót, miként száll a kezére, és próbálja meg elismételni a szavakat, amiket épp az imént mondott ki. Milyen aranyos! Ő is így kezdte ám! Próbálta utánozni a hangokat, később pedig értelmüket is megtanulta. Az aprócska emberecske furcsa mimikáját látva azért tudja, hogy nem érti, mit mond. De már nincs is ideje arra, hogy megpróbálja emberi nyelvre fordítani, mert a kis tündér neki áll kalimpálni kezecskéivel és lábacskáival, amitől Aibhne egészen megilletődik. Nézi a lándzsát, a morgást, az egész furcsa jelenetet, és azon gondolkodik... vajon beteg? Fájdalmai vannak? Vagy ez egy fajta...ismerkedési rituálé? - GRR! - vicsorít ő is, aztán elmosolyodik, remélve hogy ezzel elégedetté teheti a kisembert. Az ugrálást inkább nem próbálja meg utánozni, már nem is emlékszik a mozdulatok felére sem. Mondjuk az azért szöget üt a fejébe, hogy a tündérke rá mutogat. Mit akar vele? Összeráncolja a szemöldökeit és kissé oldalra fordítja a fejét. Törökülésbe ül, szabad kezével térdére könyököl. Megtámasztott kezébe rakja állát, és elgondolkodva bámulja a tündérkét. Egyértelmű, hogy valamit mondani akar. De mit szeretne?
Gratulálok Esthyllo, esélyesen most alapítottál meg egy új nimfa népszokást, az üdvözlős-mutogatós csűrdöngölőt. Legalábbis a viselkedése erre mutatott úgy nagyjából. Mi a fenét csináljak? Valahogy muszáj megértetnem vele, hogy komoly veszélyben van! Próbáljunk meg valami mást. Végül s megpróbálhatok rajzolni, csak nagyon egyszerű formákra kell gondolni, amiket nehéz félreérteni. Lereppentem a tenyeréből a nagylábujja elé és megtisztítottam egy darabon a homokos, partmenti talajt, majd a lándzsámmal nekiálltam rajzolni. Az első pálcikaembernek csupán háromszor estem neki, az első jobban hasonlított egy mutáns vízilóra a másik meg egy tüdőbajos ghoul pincérre, de harmadjára nem találtam benne kivetni valót. Rajzoltam négyet, majd egyszerű arcra kötött kendővel... jó hát háromszöggel na, érzékeltettem, hogy banditák. Lándzsámmal mutattam, merrefelé vannak, aztán rámutattam a lányra és megpróbáltam egy összekötözött kezet rajzolni. Anatómiailag azért azt hiszem hagy maga után némi kivetni valót, ha valakinek így nőnek az ujjai, azt szerintem meg sem próbálják helyrehozni, rögtön vágják. Na mindegy, csak megérti. Rajzoltam pár egyszerű, sarkára állított négyzetet, köréjük meg kis csillagokat. Fénylő drágakő. Remélem. Hát vagy női nemi szerv, mondjuk a bandák szemszögéből az sincs messze a valóságtól. Ezek az összekötött kéz alá kerültek, majd egy nyilat húztam tőlük a banditák felé. Még két vonalból álló kardokat s rajzoltam a kezükbe. Hát vagy marokra kapott keresztet, látásmód kérdése. És most hogy mutassam azt, hogy szívesen segítek, amiben csak óhajtja? Vagy hogy rajzoljam? Hogy táncoljam el?! Szedjem versbe?! Egyszerű gesztus mellett döntöttem. Végül is az alázat majdnem ugyanaz, annak meg van egész jó, mindenhol megértett jele. Pontosan a nimfa talpához sétáltam, letérdeltem, majd a lába előtt a homlokommal a földet érintve meghajoltam előre. Hát csak megérti... Rothadjak meg, ha egyszer sikerül megértetnem vele, már csak azt kell kitalálnom, hogy mutogassam el, hogy légyszíves öltözz már fel, legalább egy picit!
Rendben. Az már nagyon egyértelmű volt, hogy a kistündérke akart valamit. Aibhne kíváncsian próbálta kiolvasni belőle az érzelmeket. Aggodalmat, és bosszúságot érzett. A következő pillanatban lerepült a kezéből, és helyet csinált magának. A lándzsával kezdett rajzolni, amit Aibhne türelemmel, és érdeklődéssel figyelt, oda hajolva. Igyekezte nem kitakarni a rajzot hullámos, sötétzöld fürtjeivel. Eleinte azt hitte, érti mit mutogat a tündérfi. Embereket próbált rajzolni. Akkor kezdett elbizonytalanodni, amikor a figurákra csőröket rajzolt. Akkor... ezek most még sem emberek? Madarak? Szörnyek? Szörnyek botokkal? És mi ez a sok vonal mellettük? Meg valami ládát rajzol...? Kissé elveszve nézte a rajzot, és próbálta értelmezni, ám az egyetlen dolog, amit megértet, az az iránymutatás volt. A kis tündérfi elég határozottan mutogatott a lándzsájával a dzsindzsás felé, a rajzolás közepén. Figyelte, miként hajlik aztán a földig, mire elmosolyodott. Kellemes búgó hangot adott ki, és mutató ujjával finoman alá nyúlt, hogy felállítsa a tündérfit. Rámosolygott, óvatosan megsimogatta ujjával az arcát, aztán szemét a növényzet felé terelte. Bármi is az a néhány valami, a tündérecske tart tőlük. Figyelve, nehogy megüsse, vagy eltapossa a szárnyas manót, felkel a földről, majd elindul, hogy belegázoljon a vízbe. Egyelőre abban állva marad, de irányában akkor is kíváncsian tekintget a veszély felé. Eközben neki egyébként is azon kéne dolgoznia, hogy embereket csaljon magához. De hogy csaljon ide bárkit, ha veszély fenyegetheti őt, vagy őket? Halkan sóhajt, és kissé bosszúsan kezdi morzsolgatni egy tincsét ujjacskáival. Bárcsak itt lenne a vidrafiúcska, hogy megmondja, mit csináljon ilyenkor. Ő olyan okos volt! - Bazdmeg... - sóhajtja lemondóan.
Nem megy! Nem és nem és nem... Hiába, nem vagyok én táltos, hogy a barlangok falára festegessek, nincs benne gyakorlatom. Talán az egyetlen, amit megértett, az az alázat gesztusa volt, mert finoman, egy ujjal és széles mosollyal felemelt a földről. Gratulálok magamnak! Megpróbálom megértetni a lánnyal, hogy komoly veszélyben van, ő meg miután elé térdeltem és vaginákat rajzoltam drágakő helyett, szerintem már arra gondol, hogy benne lennék némi szado-mazo játékban. Bvááááá!!! Nagyot fújtam fáradtan, miközben ő meg belegázolt a vízbe. Végül is megoldás lenne, ha alámerülne, de láthatólag nem szándékozik. Rövid megjegyzésére határozottan bólintok egyet. - A számból vetted ki - morogtam. Egykoron arra tanítottak, hogy a nő az élet forrása, a férfi pedig a vadász, az élet kioltója. Az élet értékesebb a halálnál, a nő a férfinél. Minden pixe harcos a végsőkig küzd a nő életért, ha a helyzet megkívánja. De mi van akkor, ha túl sokat nem tud tenni? Ha a lány egymagában egy pár kategóriával komolyabb hatalmat képvisel? Nem számít. Igazából nem. Felkaptam a lándzsámat, kinyújtott tenyeremmel mutattam, hogy maradjon a helyén, ezt csak megérti... aztán elé mentem a kincsvadászoknak. Az ég magasában körözve pontosan ki tudtam szúrni a négy várakozó férfit a csalitosban. Várakoztak. Nem voltak bolondok addig támadni, amíg a vízek úrnője éltető elemében ácsorog. Bóla. Le akarják teríteni. Hmm... Hangtalanul osontam oda egyenként az ágakon a férfiak derékszíjaihoz és nekiálltam a bóla szíját megdolgozni karddal. Jó mélyen bevágtam őket.Az egyiknél dobóháló volt, annak a közepét nyestem ki szépen, halkan. Babramunka volt, de elejét vette az egyszerű elfogás kísérleteknek. Végül aztán a zöldike csak kilépett a vízből újra. Erre a pillanatra vártak a martalócok és már rontottak is elő, fejük felett veszedelmesen sivított a bóla, ők maguk harci üvöltést hallattak. A himlőhelyes mondjuk inkább fájdalmasat,amikor a társa vetőfegyvere elpattant és a sulyom az arcába vágott. Az övé még a kezében szétvált, a harmadik dobás közben irányozta meg egyszerre a tisztás két oldalát ketté válva. A dobóháló már célt ért és szépen leterült a nimfa lábai körül a földre, ő maga a kivágott lyukban állt, kissé talán hökkenten. Harciasan zümmögve reppentem be a társaság és a lány közé, mindenki láthatta, csak a testemen át fogják elvinni szegény, gyámoltalankát. - Fuss! - kiáltottam rá. - Őőő... baszd meg!
A kis tündérfi lemondó volt. Pedig Aibhne igazán figyelt rá, és tényleg nagyon próbálkozott. Nézte a kis tündérkét, ahogy elégedetlenül felegyenesedik, aztán mintha a maga kezébe akarná venni a dolgokat, elrepül abba az irányba, amerre mutogatott. A nimfa aggodalmasan nézte, ahogy elrepült. A vízbe sétált, és annak másik partjára úszott, amely közel esett a mutogatás irányához. A partra lépve megtorpant, de nem is nagyon tudott volna tovább menni, mert irdatlan ordítás vette kezdetét. Négy férfi tört elő a fák közül. Egyik szerencsétlenebbül, mint a másik. Vissza hátrált térdig, nézte, miként esik le elé a háló, aztán, a férfiakra tekintett. Csalódottan nézte őket. Tudta, hogy az emberek sokkal agresszívebbek a tündéknél, és volt már velük problémája, de most semmit nem csinált! Már több, mint 20 nyara nem is látta őket. Lebiggyesztette az ajkát, ám ekkor megjelent a kis tündérfi. Nézte, miként tartja magát egy helyben a levegőben szárnyaival, kivont karddal szembe szállva a támadókkal. Őket próbálta hát jelezni neki. Milyen kedves tőle! Ahogy az is, hogy próbálja megvédeni. Igazából a víz alá merülne, ha nem féltené a kis lény életét. Nem akar ő bántani senkit, de azt se akarja, hogy a kisembernek ártsanak. A folyó morajlani kezd akaratára. Egy része kifut a medréből feljebb, és közé, meg a banditák közé vág, mintegy figyelmeztetőleg. Épp csak bokáig ér a víz, a sodrása se oly erős, hogy kivigye bárki alól a lábát. De talán figyelmeztetésnek elég. Szemöldökét összeráncolva morran rájuk, úgy vicsorogva, mint ahogy a kis tündike morgott rá, még mutogatása elején. - Gr! - habár nem túl meggyőző ez a morgás, mert alapvetően igen szelíd természetű, és nem sokat - talán csak a mai nap egyszer - gyakorolta eddig ezt a fajta megfélemlítési módszert. Próbálkozni azért lehet, nem? Még ha ki is nevetik!
Hát az első zavar eléggé összekuszálja a rablók sorait, de azt is látom, hogy tapasztalt gazemberek és hamar rendezik a felállásukat. A nimfa is bemutatja, hogy bizony van neki mágikus ereje, hívásának engedelmeskedik a folyó és megemelkedik a vízszintje. A banditák üvöltve rohamot indítottak, felkészültem a védekezésre és... és simán elrohantak mellettem. Ezek... ezek észre sem vették, hogy itt vagyok! Micsoda pimaszság! A himlőhelyes vezér hátramaradt és hirtelen előrántott egy rövid hajítóbárdot. Elhajította, a tompa oldalával találta telibe szegény nimfa homlokát, aki ájultan csuklott össze azonnal, a víz pedig leapadt. Felreppentem a magasba, onnan figyeltem, ahogy összekötözik kezét-lábát. Ez baj, de én még szabad vagyok és így tehetek még talán ezt-azt. Villámsebesen elreppentem, megkeresni, hol hagyták a felszerelésüket. Amíg ezek a bolondok diadaltáncot jártak a parton, addig én mindent megtettem, hogy lelassítsam a kincsvadászokat. Kiszúrtam a vizestömlőket, megszabdaltam a lovak nyergét tartó szíjat és társai. Aztán visszareppentem amerről az üvöltözést hallottam. Volt annyi eszük, hogy elcipeljék a vízpartról a driádot, a csalitos mélyén próbálták vallatni éppen a kincseiről. Láthatólag ők is nyelvi nehézségekbe ütköztek. Ők is megpróbáltak mindent a mutogatástól a rajzolásig, jó pár pofonnal is hangsúlyt adtak a mondandójuknak, de ahogy láttam, még sokra nem mentek. A lány viszont nem nézett ki jól. Már egy jó bő órája nemvolt a teste vízben és amennyire tudom az ilyesmi megviseli a driádokat. Az ő tekintete is fókuszálatlan volt már, láthatólag szenvedett. Amikor a banditák pihenőt tartottak egy pár tábla szalonnával és itallal, akkor szép óvatosan a zöldike mögé rángattam egy kulcsot. Frissen mert víz volt benne. Kehellyé hajlított kezembe vettem vizet belőle és rejtetten átdörzsöltem vele a talpát, a csuklóját és amikor némi vita alakult ki a martalócok között akkor a szájába is vittem egy keveset. Sokat nem tudok tenni, amíg nem esteledik be... A kopasz, kecskeszakállas fickó sétált oda a vizi úrnőhöz, a tekintete mindenkinek elárulta a nemi gerjedelmet. Kíváncsian legeltette a szemét, majd ráfogott a lány combjára és simogatni kezdte. Ez az... vágd el a lábán a köteleket, én majd a kezén - drukkoltam magamban. A férfi lihegése egyre erősödött.
A férfiak nem adták fel ennyivel. Már épp felhúzott volna egy erősebb falat a vízből, mikor megindult a roham, ám mire a víz elért odáig, éles fájdalom a fejébe, és sötétség ereszkedett a szemeire. Mikor felébredt, a fák között volt. A négy férfi először kedvesen kérdezgette őt. Ugyan értett a szavakból egy-egy dolgot, de a makacsság, és a tanácstalanság összezárta az ajkait. Inkább szólalt meg az ősi nyelven, mint a közösön, ami kifejezetten idegesítette az alakokat. A durvább módszereket némán állta. Halászták már ki folyóból, nem ismeretlen számára a fájdalom. Aibhne a közelben érezte a folyót, ám megkötözött lábakkal, és kezekkel nem tudott odáig eljutni. Ez azért volt probléma, mert habár idézhetett volna vihart, az valószínűleg nem segített volna helyzetén. Illetve ha kimeríti magát, akkor hamarabb kerül rossz állapotba. Így is, miközben figyelte a mutogató, és rajzolgató, magyarázni próbáló férfiakat, kezdte egy óra után érezni az elvonási tüneteket. Máskor, ha a tündék földjén jár, egy üveget cipel magával, és abból issza a Dyhphne vizét, hogy tovább bírja a folyótól távol. Itt viszont erre nem volt lehetősége. Még is érzett valami enyhülést a lábánál. Hátra pillantott válla felett, hajkoronájától alig látta a kis tündérfit, akire megeresztett egy hálás mosolyt. Telepatikusan éreztette is vele a háláját, főleg amikor felrepült arcához, hogy megitassa. Az a pár apró csepp is jól esett neki, noha fel nem töltötte.
Ezután lépett oda hozzá az egyik férfi. Aibhne nagyon is értette, látta, és érezte, hogy mit akar a másik. Bárcsak ezzel kezdték volna! De most már sokkal fontosabb számára saját épsége, mint a természet követelése. Amikor a férfi combjára simított, kicsit közelebb hajolt hozzá. - Víz... - kérte hatalmas, bánatos kékeszöld szemeivel. - Folyó víz... Kér..kérlek! - töri a nyelvet. Nem tudja, hogy megérti-e a férfi, amit mond. De reménykedik benne, hogyha nem is viszi vissza a folyóhoz, legalább hoz neki belőle vizet, mielőtt elkezd kisebesedni, és haldokolni.
Azonnal megéreztem az elmémben az engem eltöltő hálát, amikor azt a kevéske vizet a bőrébe masszíroztam és az ajka közé öntöttem a hínárzöld hajkorona árnyékában. Eszerint jól gondoltam, valóban nagy szüksége van rá. Akkor ez a probléma sürgető. Közben megérkezett a kopasz, közeledés kísérlete annyira nem látszott taszítani a nimfát, inkább vízért könyörgött. Jómagam ekkor feldöntöttem a méretes butykost, amiből eddig mertem. ha nem s sokáig, de talán egy jó percig hűs folyóvíz ömlött a lány bokáira, ha más nem, talán segít tartani benne a lelket. A Curzonnak nevezett férfi durván megragadta a lány haját és a szemébe bámult. - Kincsek kurva! Arany! Drágakő! Megmondod hol vannak és adok inni - magyarázta lassan. és ekkor jött a pixie rajtaütés. Zuhanórepülésben érkeztem meg a kopasz vállára és lendítettem meg a lándzsámat, egyenesen a szemébe döfve vele. Sokan lebecsülnek a nagyok közül, pedig nekik is megvan a maguk gyenge pontja. Curzon ordított mint a fába szorult cserebogár, két kezével brutálisan vérző szemére tapasztva eltántorgott, társai hozzá rohantak. Gyorsan cselekedtem. A lány csuklójához reppentem és nyiszitelni kezdtem a kötelet. Szerencsére hamar engedett. A bokájára már nem volt idő, arra azonban igen, hogy rámutassak egy mellette álló butykosra a földön. - Folyóvíz! - mondtam, majd sürgősen bemenekültem a haja alá, amíg ő mohón ivott. A himlőhelyes vezér és egy másik, varkocsba font hajú, harcsabajszú fickó jöttek oda és újra megkötözték a kezeit, ellenőrizték a lábai rögzítését is. A bajszos hitetlenkedve rázogatta a fejét. - Láttál már olyan darazsat, ami kiszúrja az ember szemét Bols? - suttogta. - Én mondom, átok ül ezen a tájon. - Valamit bűbájolt a kis ribanc - szűrte a foga között a vezér. - Megnövesztette a darazsat, vagy a fene se tudja. Óvatosnak kell lennünk. - Átok ez főnök... Én mondom, hogy... - Én meg azt mondom, hogy fogd be a pofád Rikkert! Hmm... Átok? Miért is ne? Gonosz vigyorral a képemen figyeltem, ahogy visszatérnek a társaikhoz. Curzon kapott egy kötést a szemére és valami gyökeret a fájdalomra, hamar el is feküdt aludni. A nimfa fülébe suttogtam: - Este. Szabadság. Segítek - susogtam, aztán óvatosan eltávoztam tőle. Előhívtam ez erőimet és Rikkertnek nevezett fickóra koncentráltam. A lapjárás elképesztő módon kedvezni látszott neki ezek után, mi pixiek meg tudjuk kissé manipulálni a szerencse forgandóságát. Amikor aztán vizelni ment, követtem. Az ágak közé húzódva, elmélyített hangon kezdtem kántálni. - Yo-ho-ho! Itt a mai vacsora! Mind eszik a szellem falka! Yo-ho-ho! Én élő embert lyen hamar befjezni vizelést még nem láttam, de éltem a gyanúperrel, ideje volna lerángatni a gatyáját a nagy dolgához. Krétafehér arccal nézelődött körbe, dermedten, szinte csak mekegni bírt. - Ki..? Ki az..? - Gazfickók voltunk mindahányan, most pihenünk a mély tengerárban, úrnőnket tőlünk megraboltad, lelked miénk még ma, s nem holnap! - alkottam hirtelen kis fűzfarigmust. - Én... Én nem... Bols! Az ő ötlete volt... Esküszöm, hogy én nem... - dadogta lilára vált ajkakkal a férfiú. - Kártyán kaptad béredet, megadtuk már jussodat, fizetni fogsz, véredet, nekünk hozod immár éltedet! - kántáltam. Rikkert ekkora már komoly szívproblémákkal küszködött, záróizmai feladták a szolgálatot, szeme kitágultak, egyszerre vagy négyféle istenség szimbólumait, gond és átokűző jeleket írkált a levegőbe remegve. - Segítség... jaj nekem! A kártya! Sosem volt ilyen szerencsém... kérlek... itt... itt van minden, amit nyertem... vigyétek... könyörgöm... - zihálta a földre dobálva a nyereményét. - Nem élünk már gazdagsággal, Életet nem vehetsz meg aranyaddal, Szolgáld az úrnőt hű kutyaként, ha bocsánatát még remélhetnéd. Éjközépnek órájában, Szellemeknek tavaszában, lejár majd a szolgálatod, addig óránként megitatod. Ha csak egyszer elfeleded, Pokol tüze emésszen meg! - Úgy lesz! Úgy! - nyöszörögte a halálra vált bandita, majd miután úgy-ahogy rendbe hozta magát visszatért a társaihoz. Nem volt már kedve leülni kártyázni, ellenben az eget sűrűn leste és minden órában nagy korsóval ment a nimfához. halkan, csendben pityergett minden alkalommal, hogy a kalózszellemeket ugyan verje újra láncra, ha lehet. Nagyon jó. Remélem kitart estig ez a helyzet...
Sajnos, amint felemlegette a vizet a nimfa, úgy tűnt, a férfi érdeklődését vesztette benne. Pedig reménykedett abban, hogy az kellemesebb partnert lát benne, ha nem épp haldoklik. Tévedett. A kezdeti gerjedelem érdekes módon vált agresszióvá és markolt a hajába, amelyet a kis tündérfi nem állhatott. A nimfa figyelte, miként szúrja lándzsáját a kis lény az ember szemébe, aki ordítva engedte őt el. A hirtelen felfordulást kihasználva, segítője kiszabadította kezét, majd egy kulacsra mutatott. Aibhne szinte rávetődött a bőrtömlőre, és mind egy cseppig kiitta belőle a vizet. Valamivel könnyebben, és felfrissültebben hagyja, hogy lefogják kezét, és ismét megkötözzék. Más választása úgy sincs még, ilyen távol a víztől. Ezután ismét oda szállt a kis barátja. Ugyan a háromból csak az elsőt és utolsót értette, neki ennyi elég volt a nyugalomra, és türelemre.
Később az egyik férfi botorkált oda hozzá, egy nagy kancsóval. Nem értette, miért pityereg, szavai közül is talán csak egyet-egyet ha értett. A félelmét érezte, mikor megitatta. Aztán eltelt egy óra, és újra. Majd újra. Aibhne sejtette, hogy ebben is a kisember keze van. Elmerengett, vajon hogyan tudta rávenni az egyiküket, hogy ilyet tegyen? Hiszen olyan kis pici, olyan kis törékeny... Magában reménykedik, hogy nem lesz baja a kis legénynek.
Amíg a zsivány hűséges kutya módjára hordozta a vizet a nimfának, nem kellett a zöldikéért aggódnom. Láthatólag a folyóvíz meglehetősen fitt állapotban tartotta, ha pedig megszabadul és szedi azokat a formás lábait, bő fertályóra alatt már úszkálhat is. Jómagam lesállást foglaltam a magasabb ágakon, elvégre a babonás idióta viselkedése súlyosan megváltozott, ki tudja mikor kell egy kis segítség neki, hogy ne tűnjön fel a baromsága. Ennek okán el is majszoltam egy vad ribizlit, hogy feltöltsem magam és újfent képes legyek a velem született mágiákhoz fordulni. Egyelőre erre nem volt szükség. Felmértem gyorsan addig is a lány állapotát. Nem tűnt életveszélyesnek jelenleg. Kicsit megviselt, de ez csak a csapzott hajából, meg a rálocsolt víztől sáros lábaiból fakadt talán, a tekintete eleven, életteli, a légzése kiegyensúlyozott. Ezt elég jól láthatta bárki a finoman emelkedő kebléből, ami... Nem! Nem bámuljuk! Mért nem tud valami ruhát viselni, de tényleg? Ez olyan... illetlen... inkább lesütöttem a szemeimet a lábujjara. Szép, egészséges, smaragdzöld körmök. Mint az én hangácskám szemei. A bőre is éppen olyan selymes, mint a feleségemnek. Még a friss illat is, ami körbeveszi, emlékeztet az asszonyra, a part menti gombászások után. Hiányzott a hitvesem, részben mert egészséges férfi pixie volnék, részben mert szerettem az én kincsemet. Elhihetitek egy formás, meztelen nőszemély jelenléte, még ha kissé magaska is volt, annyira segített ezen, mint fél hordó nafta az erdőtűzön... Lassan kínomban el tudnék rágni egy egész nádszálat, mint valami minőségi, fejlődésben visszamaradt hód. De végre történik valami, ami eltereli a gondolataimat, a vezér kérdőre vonja a mi aranypofa agyhalottunkat, aki megint vizet vinne az "úrnőjének". No akkor ideje kicsit rájuk hozni a frászt. Újfent a síron túl hanghordozásra váltottam és kiengedtem a hangomat egy út közben fabrikált tölcsér segítségével. - Megcsúfolták a víz úrnőjét, Érintésükkel mocskolták a szentet, Régi zsiványok átka sújt le, Nincs oly, ki menekedhet! A gazemberek rögtön befejezték egymás között a vitát és nyakukat nyújtogatva nézelődtek körbe idegesen, a hang forrását keresve. - Ne dőljetek be! - üvöltötte Bols. - Ez valami trükk! Mélyített hangomon rögtönzött versikét kántáltam. - A vezért megemészti a rothadás, A második véres agyar, semmi más. A harmadik szemeit kérik a démonok, A negyedik önként megy halálba, legott. A négy martalóc fegyvert rántva lassan egységes körbe rendeződött. Jól láttam, hogy remeg a kardok hegye a kezekben. Jól van. Már csak egy kis lökés kell. Meg s érdemlik ami következik, hogy a vizi tüneményre kezet emeltek! Na lássuk. Szabadjára engedtem a pixie erőt, szörnyű erővel tomboló betegséget plántálva Bolsba. A vezér bőre kivörösödött, szeme viharlápásként fénylettek a láztól, rázni kezdte a hideg, elerőtlenedő lába kiszaladtak alóla. Noha ez csupán nátha, abból viszont elég izmos fajta egy egész napig. A férfiak dermedten suttogtak. - A vezért megemészti a rothadás... Én közben már a magasban nézelődtem, megfelelő célpontot keresve. Meg is találtam egy a hűs árnyékban rejtőző nád toportyán képében. Zuhanó repülésben érkeztem és a lándzsámat, mint darázs a fullánkját a tomporába mélyesztettem. A jószág fájdalmasan-dühösen vonyított fel. A kis tisztáson a másik fogdmeg halálra sápadt. - A második véres agyar, semmi más... Én pedig ekkor érkeztem a félszemű rothadék vállára. Rá nagyon dühös voltam, amiért megpróbálta megerőszakolni azt a szegény kicsi lányt. Mocsok! Durva erővel döftem a megmaradt szemébe, mire visítva roskadt a földre, Amint látták, hogy a démonok valóban elveszik a másik szeme világát is és már hallották a véres agyarak üvöltését a két maradék fickó besokallt. Az egyik elhajítva a fegyvereit rohanni kezdett esze nélkül. Rikkert a lányhoz rohant és remegő kezekkel elvágta a köteleit, majd hasra vetette magát előtte. - Könyörgöm úrnő! Kegyelem! Irgalom! Nekem családom van! Rokkant apám akiről gondoskodnom kell! Beteg az édesanyám! Meg árva is vagyok! Könyörüljön! - zokogta.
A türelmetlenség sose volt besorolva Aibhne személyiségébe. Ő maga volt a víz, amelynek az idő oly mennyisége megadatott, hogy nem volt értelme soha, sehova se sietnie. A különbség csak annyi volt ebben a helyzetben eleinte, hogy ha nem jut vízhez egy órán belül, akkor kiszárad, mint a forrás nélkül maradt folyómeder. Szerencsére a kistündér gondoskodott arról, hogy kapjon, sőt, még valamilyen megfélemlítéssel rá is vette az egyik támadót, hogy maga hordozza a folyó vizét hozzá. Emiatt végtelenül is hálás volt, de a méretei miatt még is félt, hogy egyszer elkapja ez a rendkívül ellenszenves banda. Szerencsére, amíg az ágak között volt, különösképpen nem kellett attól tartania, hogy agyon roppantják egy szorítással. Azonban érezte a felfűtött hangulatát, és hirtelen azt se tudta, mit kezdjen ezzel a csöpp információval. Azért érezte a hiányt is mindamellett, ami eluralkodott rajta. Hiányzik ennek a kisbogárembernek valami. Vagy inkább valaki! Épp egy újabb adag vizet kapott a rosszagú alaktól, amikor a társai veszekedni kezdtek vele. Ugyan egy szó nem sok, annyit se értett az ordibálásból, a hadarás és a fura tájszólás miatt sem, de egy hang még is felül kerekedett rajtuk, amit viszont felismert. A pici emberke kiabált valamit igen furcsa, eltorzított hangon, ami viszont megmosolyogtatta a nimfát. Miként tud vajon ilyen hangos lenni? És mit mondhat, hogy a többiek ennyire félnek tőle? A mosoly lassan apad, inkább érdeklődés ül ki az arcára. Az egyik férfi hirtelen rosszul lesz, aztán egy vonyítást hallani, majd épp hogy a sötétben megpillantja, ahogy a kisember a félvak vállára reppen, és kiszúrja annak másik szemét is. Elfordítja a fejét a látványra, mert nem túl szép, az ordítás pedig egyenesen megborzongatja a hátát. A maradék kettőből, aki áll, az egyik úgy rohan, mintha tűzzel kergetnék, míg az utolsó, aki a vizet is hozta neki, oda rohan, kiszabadítja, aztán elé borul és olyanokat karattyol, amiket nem ért. A nimfa felkel, megdörzsöli elzsibbadt csuklóit, és homlok ráncolva nézi a férfit. Érzi a félelmét, és azt, hogy valamiért benne látja a biztonságot, de nem érti, miért. Végül a pityergő embertől hátrébb lép már kettőt, mert az kezdi a lábait is zokogva átölelni, és ez már kezd egy kicsit sok lenni számára. - Baeg! - paskolja meg a jobb vállát, miközben hosszú, hullámos fürtjeit a másik oldalra söpri, felajánlva neki a kis helyet, hogy leülhessen. Elindul vissza a folyóhoz, mert távol lenni tőle már így is kellemetlen neki, hogy szabad, de úgy, hogy lelkes vízhordója lassan fulladozik a bőgéstől, még kevésbé érzi magát itt komfortosan. - Kösz-nöm! - mosolyog hálásan a kisemberre, ha az valamilyen formában vele jön. Közben azon töri a fejét, hogy vajon mivel köszönhetné meg egyébként is azt, hogy segített neki. Ha fonna neki koszorút, az túl nagy és nehéz lenne neki. - Hmm! - gondolkodik hangosan, miközben a folyó kincsein gondolkodik. Nem ám olyanokon, mint azok ott az erdőben. Azok nem tudják, mik a természet valódi, igazi kincsei, de ő igen. Elmosolyodik, mikor eszébe jut valami. Mondjuk kell idő, míg megcsinálja, de talán tudja addig marasztalni a kicsitündért. - Aibhne ad! - csettint egyet boldogan, mikor megformálódik fejében minden.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
