Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
Egyre korábban száll alá a Nap a láthatáron, hogy átadja helyét a Holdnak, mely ködös, nyirkos és hideg fátyolba burkolózva kél fel a sötét, viharos felhőtakarók alól, hogy beteges fényű, sápadt derengésében fürössze az éjszaka lényeit. Mert nem alszik ám az erdő; hiába hullajtják le a fák rozsdamarta leveleiket, hiába vackolják el magukat az állatok - a fatörzsek közt groteszk árnyak suhannak, moccan az avar és reccsennek az ágak, mintha valami közeledne. Farkas vonyít fel a telihold korongjára valahol a messzeségben, s itt egy kuvik felel rá a közelben. Hallga! Ez mégsem bagoly lesz - ez a sírva sikoltó rettenet, ez a rekedtes, károgó rívás, ez olyan lény torkából tör elő, mely hajdanán asszony volt... Egy beann'shie! Csönd telepszik aztán az éji erdőre, mélységes mély csönd, s Te, Vándor, most ébredsz rá igazán, mennyire, mennyire egyedül vagy! Magadban járod az erdőt - honnan jöttél, s merre tartasz, azt csak Te tudhatod! Talán visszafordulsz, ha a csöndből előtörő neszek - motoszkálás, reccsenések, roppanások, szárnysuhogás és sírás moraja - és a messzeségben derengő lidércfények reszkető játéka megdermesztik ereidben a vért, s mint az űzött vad, kimenekülsz a sötét fák közül. De talán úrrá leszel a jeges rémületen, amely tagjaid zsibbasztja, talán folytatod utad mélyebbre az erdőben, és ha így teszel, bizonnyal rájössz, hogy a lidércfények a fák körvonalai mögött egy tábortűz fényei - s az azt éltető gallyak recsegnek-ropognak, ahogy a lángnyelvek nyaldossák őket. A szárnysuhogás sem volt más, csak zászlók és ponyvák zaja, melyeket meglobogtatott az októberi, csípős szél, a sírás pedig immár beszéd hangjának tűnik füledben. Egy odvas tölgy mögül kilépve meg is látod Őket: egy maroknyi csepűrágó üli körbe a tábortüzet, kordéjuk és két lovuk a tisztás szélén pihen, míg a vándorkomédiások feszült figyelemmel hallgatnak egy cifra ruhás férfit: - ...aztán a Vándor, akit örök bolyongásra kárhoztatott a Végzet, útnak indult, hogy bevégezze, amit neki rendelt a Sors. Évszázadok óta jár-kel nyughatatlan lelke, éppen ebben az erdőben, s csak azokat a gyanútlan szerencsétleneket várja, akik jóhiszeműen betévednek a fák közé, hogy aztán soha többé ne kerüljenek elő élve... - meséli a férfi, bíborszínű kalapján egy kócsagtollat remegtet egy kósza fuvallat, de hogy a hallgatók abba, vagy a rémmesébe borzongtak bele inkább, azt csak ők tudhatják. - ...Kökörcsin, te szélhámos, te megátalkodott gazember, koholmány minden szavad...! - szól az egyikük, egy didergő félszerzet, aki mellett buzgón helyesel egy törékenynek tűnő emberlány. - Nincs ebben az erdőben semmi, csak a szél meg a köd, meg néhány bagoly! - kontráz rá egy megtermettebb férfi, akinek jobbján egy tünde sóhajtva ingatja fejét. A mesélő sértetten szegi fel állát. - Még, hogy koholmány! Így történt, szóról szóra, ahogy elmeséltem, vagy ne legyen a nevem Kökörcsin Mester...! Az anyám életére esküszöm, hogy minden szavam igaz, hiszen... - a férfi arca hirtelen elsápad, ahogy feléd tekint, torkán akad a szó, s ahogy felszökken a tűz mellől, egyenesen Terád mutat! - Ott áll...!!! Ott a Vándor!!
Beletelhetett vagy egy fertályórádba is, mire sikerült a sikoltozó, rémült csürhével megértetned, hogy hús-vér, élő lény vagy, és legfeljebb csak akkor bántanád őket, ha ki akarnak rabolni. De aztán a körükbe fogadtak - nem volt sok mindenük, némi sovány, sült nyúl meg rengeteg rossz bor, de azzal tisztesen megvendégeltek, és a tűz legalább felmelegítette fáradt tagjaidat. - Szóval, te, ki is vagy te...? - szólít meg a mesélő, majd rá is legyint rögtön. - Mindegy, nem számít! Mesélj inkább valami történetet! Amikor megjöttél és ránk hoztad a frászt, épp az utolsó mese végére értünk, szóval ha már gondunk volt rád, a legkevesebb, hogy meghálálod nekünk valami jó, borzongatós rémtörténettel! - vigyorog rád a költő. - Ne szerénykedj, menni fog az! Halljuk, halljuk, legyen valami igazán kísérteties! Borozni és borzongani akarunk, ha már a nyakunkon a Saovine! Te pedig, mit volt mit tenni, mesélni kezdtél...
E rövid kis kedvcsináló után most engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a Witcher Fórum első Halloween-i eventjét! Mint ahogy a fenti szösszenetből egyértelmű lehet, a feladat abból áll, hogy azok a játékosok, akik részt kívánnak venni a kihíváson, kitalálnak egy rémtörténetet, ami beleillik a Vaják világába, és azt ide, ez alá a bejegyzés alá posztolják hozzászólásként! Bármilyen történet lehet, bármilyen szörnyek szerepelhetnek benne (de legalább egy szörny mindenképpen legyen benne, ha már rémtörténet!), megírhatjátok úgy, mintha a ti karakteretekkel esett volna meg, de szólhat valaki teljesen másról is. Lehet a mese igaz - már úgy, hogy egy fórumon lejátszott játékban megtörtént - történet, de lehet nagyzoló koholmány is arról, hogy hogyan vágtad le egy hétfejű aranysárkány mind a hét fejét, hogy elnyerd egy zerrikán hercegnő kegyét. A kihívásban bárki részt vehet, bármennyi történettel, és bárki jöhet bárki után. Az első hozzászóló értelem szerűen az elmesélt Vándor, az őutána következő játékosok írásaikkal pedig egy-egy újabb vándorként fognak majd megjelenni a tábortűz körül, de az, hogy a játékos beleírja-e a megérkezésének körülményeit a mesébe, az rajta áll. Nem kötelező, elég az is, ha a saját kis meséjét leírja nekünk. Az event a kikerülés pillanatától él, egészen 2020. november 15-éig, tehát addig várjuk a rémmeséket ide! A résztvevők a végén bezsebelhetnek egy exklúzív Saovine-i kitüntetést is, valamint műveiket Kökörcsin Mester lejegyzi, hogy magával vigye Oxenfurtba, s ott az Encyclopeadia Maxima Mundi jeles szerkesztőire bízza, hogy egy külön kötetben megjelentessék azokat!
Ennyi minden, amit tudnotok kell, Vándorok! Akinek pedig kérdése van, az tegye fel chaten vagy privát üzenetben!
Gyertek hát, telepedjetek mellénk a tűz köré, igyatok bort, és meséljetek nekünk valami igazán hátborzongató történetet!
Mindketten meglepődve néztek a Mesélőre, majd a nő sóhajtott egyet és odébb ment, nem is törődve Kökörcsin árgus, rémült szemeivel. A másik, a fiatal, vörös hajú suhanc zavartan a hajába túrt, majd megemelte kicsit a fejét, elmosolyodott és fittyet hányva a fehér hajú, magas nő morgására, közelebb lépett a tűzhöz. A fény narancsszínben vonta be az arcát, és csípőre tett kézzel, délcegen nézett végig a társaságon. -Ez nem igaz, nem mi vagyunk azok a Vándorok... viszont, bár nem hallottam a történet elejér, lehet, hogy mi tudjuk, ki az a Vándor! -Menjünk inkább. Még sok a dolgunk. -morgott a nő, halkan, szavait csak a fiúnak szánva, de amaz mindössze legyintett felé, élénk smaragdzöld szemeit rávetve a fehér hajúra. -Gyere inkább közelebb. Sötét van már, a lovak csak elbotlanának az úton, ha folytatjuk, és az éjszaka társaságban hamarabb eltelik. Vagy ennyire csak velem szeretnél lenni? Nem bánnám, mondjuk. A nő aranyló tekintete szinte szikrákat vetett, ahogy a vörös hajú felé fordult, aki pedig nevetve telepedett le az egyik szabad, kidőlt farönkre, közel a tűzhöz. Kisvártatva a fehér hajú felsóhajtott, levette aranyszegélyű köpenyét, a lovakra nézett, végül helyet foglalt a rőthajú fiatal mellett. Amaz köhintett, még egyszer végignézett a társaságon, majd tekintetét Kökörcsinre fordítva enyhén előre hajolt, halkan kezdett mesélni.
-Nem is volt olyan régen, hogy találkoztunk vele. Talán két, vagy három éve lehetett, egy ehhez hasonló, hidegre forduló, sötét éjszakán, mikor csak a Hold világította az utunkat. Hangját úgy hajlítja, olykor halkabbra, olykor hangosabbra véve, hogy akik messzebb ülnek, azoknak fülelniük kelljen, vagy egyenesen közelebb ülniük ahhoz, hogy halhassák. A fehér hajú csak szemeit forgatja, mordul egyet alig hallhatóan, majd állát a tenyerébe támasztva, egyik lábát a másikon átvetve tán úgy tesz, mintha nem is figyelne – de tekintete újra és újra a vörös hajú felé fordul egy pillanatokra, bár ezúttal nincs benne sem harag, sem villámlás. Inkább valami más. Mintha... megkönnyebbülés lenne. -Egy hosszan elnyúló, koromsötét erdő mellett haladtunk az úton, a másik oldalon csak mező volt, a virágok már elhervadtak addigra, közel járt a tél. A következő falu mindössze egynapi járóföldre volt, meg kellett hát álljunk, a lovaknak pihenniük kellett, de szokatlanul izgatottak voltak aznap este, nem lehetett bírni velük. Engem is elfogott egyfajta előérzet, de nem törődtem vele, gondoltam, csak az éjszakai árnyak rémisztettek meg tudat alatt. Ám nyugtatott, hogy itt volt mellettem ő, a legcsodálatosabb, legerősebb, legügyesebb vaják a világon. Széles, sugárzó mosollyal fordult a nő felé, aki csak lehunyt szemmel hallgatta, kicsit felmordult, elfordult tőle, száját összepréselte, mintha vissza akarna fojtani valamit. Továbbra sem szólalt meg, a rőthajú pedig visszafordult a társaság felé. -Szóval, tábort vertünk az út és az erdő közötti sávban, lobogott a tűz, a lovak viszont nem voltak hajlandóak megmaradni a fák mellett, minduntalan a mező felé húztak minket. Itt már kezdett gyanús lenni nekem a dolog... -Gyanús volt neked a lónak a tö~ -...ám bíztam a szerencsémben, és a véletlenben. Végül hagytuk is a lovakat, nem mentek messzire, had legyenek nyugodtak, és letelepedtünk a tűzhöz. Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy mozgást halljunk a fák között, reccsentek a száraz ágak, csikorogtak a lehullt falevelek... -Igen, mert a fajtája pont arról híres, hogy zajt csap, mikor az erdőben mozog, persze. A fiú ügyet sem vetett a nő ingerült és szarkasztikus közbeszólásaira, zöld szemei továbbra is Kökörcsint fürkészték. -És akkor... megláttam az alakját két fa között elsuhanni. Láttam a lobbanó hajat, a suhanó ruháját, mezítelen fehér talpát. A hideg is végig futott a hátamon, de én Luna felé fordultam, és megkérdeztem tőle, ő látta-e. Azt mondta, nem, nem figyelt a fák közé, a tűzzel volt elfoglalva és a flaskáival. Onnantól kezdve az erdőt lestem folyamatosan, de csak olykor-olykor hallottam lépteinek zaját, messziről, így mikor Luna végzett a dolgaival, eltettük magunkat holnapra. És akkor... A fiú hosszabb szünetet tartott, de épp eleget ahhoz, hogy csak a legtürelmetlenebbeknek legyen kedvük felszólalni. Ez pedig a nő volt mellette, aki idegesen morzsolgatta ujjait, már száját nyitotta, talán pont azért, hogy intse, elég volt, mikor ismét megszólalt, pár szó erejéig hangosabban, mint eddig, amitől még társa is megrezzent egy pillanatra, a lovak pedig meglegyintették a fülüket. A szürke színű még horkantott is egyet. -A sötét éjszakában, amikor már csak a zsarátnok izzott haloványan, és csak a Hold fénye volt annyira erős, hogy lássam az alakokat, meghallottam lépteit, közvetlenül mellettünk, a tűzrakás másik oldalán. Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Őt! Mély levegőt vett, fejét kissé hátra vetette, mosolyogva. -Magas volt, vékony, formás. Hosszú, ébenfekete haja a legkisebb szellőben is úgy mozdult, akár a víz alatti sellőké, szemei sötétek, mint két gyémánt, bőre sápadt, mintha holdfényből lett volna. Keblei teltek, marokra valók... Au! A nő egy határozott mozdulattal, de láthatólag nem túl erősen verte tarkón a srácot, aki kicsit előre hajolt tőle, egyértelműen hirtelen érte a csapás. Kérdőn és fenyegetően nézett a fehér hajúra, amaz pedig hasonlóan villámló szemekkel vissza, de láthatólag végül a nő győzött, a fiú pedig sóhajtott, lenyelte szégyenét és visszafordult a hallgatóság felé, megköszörülve a torkát. -Felkeltem, és megkérdeztem tőle, segíthetünk-e neki. Luna még aludt, semmit sem reagált rá. A nő pedig bólintott, halkan válaszolt, hogy igen, a hangja gyönyörű volt, mintha ezüstcsengettyű szólalt volna meg. Megkért, hogy sétáljunk egy kicsit, és addig elmeséli majd a történetét, én pedig, balga módon, beleegyeztem. Úgy éreztem magam, mint akit elvarázsoltak... -Mondjuk, senkinek se kell megerőltetnie magát, hogy tényleg elvarázsoljon... -újabb szarkasztikus megjegyzés. -Követtem, mint kiskutya a gazdáját. Ahogy sétáltunk, kezeit végig összekulcsolva tartotta maga előtt, fejét lehajtotta, nem láthattam azt a gyönyörű arcot. Nem tudom, mennyit sétálhattunk a mezőn, miközben elmesélte, hogy édesanyjával egyedül él, volt egy csodálatos vőlegénye, akivel kalandozni indultak éjszaka az erdő mélyére, ám a férfi végül eltűnt, ott hagyta, magányosan, magatehetetlenül. Ő pedig csak bolyongott, hosszú-hosszú ideig, és mikor meghallotta a hangunkat, remény gyúlt a szívében, de nem mert megközelíteni minket. Hallottam, ahogy mosolyog, én pedig megdicsértem, amiért sikerült felül kerekednie a félelmén és mégis közelíteni hozzánk. Biztosítottam róla, hogy épségben haza fogjuk juttatni, ő pedig bólintott, felém fordult, de a hajától még mindig nem láttam az arcát. Nem is gyanakodtam semmire, hisz egy ilyen csodaszép tündér csak igazat szólhat, nem igaz? Megkérdeztem, hogy hívják, és hol lakik. És akkor.... felnézett... Mély levegőt vett, arca komollyá vált, vonásai keménnyé és szigorúvá. -És ekkor láttam meg valódi alakját. Rothadó bőre és húsa rátapadt a koponyájára, haja kihullott, megőszült és töredezett volt, szemei helyén kukacok és férgek tekeregtek csupán. Egyik karja már csak csontváz volt, s azt nyújtotta felém, kérlelőn, ruhája koszos volt, foszlott, mellei laposak és undorítóak. Megragadta a karom, a mező felé húzott. „Gyere, táncolj velem”, lehelte a fülembe, én pedig megborzongtam, hányinger kerülgetett, úgy éreztem, menten megfagyok a belőle áradó hidegtől, amíg rá nem jöttem, hogy a hideg mindenhol ott van. Megfagyott a fű körülöttünk, ahogy hihetetlen erővel magához rántott, haja életre kelt, körém csavarodott és gúzsba kötött. Mozdulni sem tudtam, nem voltam képes levenni a szememet a férgekről, amik végigmásztak az arcán. „És most, csókold meg a menyasszonyt”, susogta, ajak nélküli fogaival közelítve felém. Éreztem azt a gyomorforgató szagot, a halál bűzét, éreztem, ahogy ujjainak éles csontjai a bőrömbe marnak, a torkomra kúszott és fojtogatni kezdett, miközben másik kezével az arcomat húzta össze, hogy jobban a számhoz férhessen majd. És akkor... Újabb hatásszünetet tartott, elmosolyodott, vonásai feloldódtak, ahogy a nő felé nézett, szinte hálával telt szemekkel. A smaragd íriszek csillogtak, midőn letörölte kibuggyanó, kis könnyeit, másik kezével pedig megveregette a fehér hajú kezét, aki mindezt csak egy rosszalló morgással reagálta le, mint egy vadkutya. -Jött ő, villanó kardjával, egy csapással vágta le a rém fejét, megragadta a karom és kihúzott a kábulatból, a hidegből. Észre se vettem, hogy majdnem elfagyott a lábam is. Az a lidérc azt akarta, hogy örökre táncoljak vele, lábak nélkül, magatehetetlenül. Majd visszafordult a hallgatóság, Kökörcsin felé, széles mosollyal. -Viszont nagyon jól tudom, hogy nem egy hasonló eltévelyedett lélek kóborol a világban. Mester, figyelmeztetlek, ha valaha is Dol Blathanna közelében jár, a hosszú erdő szélén, ahol az út másik oldalán végtelen mező terül el, akkor inkább szaladjon és érjen be a legközelebbi faluba. Ott is terjeng egyébként egy nagyon érdekes történet, miszerint abban a faluban, már elfelejtettem a nevét, sokáig élt egy aguara, álruhában, gyógyítóként. Bár erről már nem sokat hallottam, nem időztünk ott eleget.
A páros kissé odébb ült, távolabb, mikor a következő Vándor megjelent, és körben mesélni kezdtek. A vörös hajú érdeklődve hallgatta az összeset, ám volt egy, ahol a fehér hajú közelebb hajolt hozzá, összehúzott szemmel, és oly halkan, hogy lehetőleg senki más ne hallja, megszólalt, figyelmeztetően: -Erenore nem fog örülni, ha elmesélem neki, hogy éjlidércet faragtál belőle és levágattad a fejét velem. -Ez csak egy mese, Luna. -legyintett kuncogva a vörös hajú. -Ne vedd ennyire komolyan, megárt. Ideje lenne már élvezned az életet. -Jó darabig nem fogok még megnyugodni. Kicsit élénken él még bennem ez az egész történet... Morogta ismét a nő, fújtatva, akár egy dühös oroszlán, majd előre hajolt, könyökével a térdeire támaszkodva figyelte a tűz lobogását, majd alig pár perc múlva, alig egy-két pillanatra, közelebb dőlt a sráchoz. -Hála a mindenségnek, hogy nem esett bajod, Rusco... A vörös hajú halkan kuncogott, büszke mosollyal, szintén a tüzet figyelve, majd ki-ki visszatért a hallgató pozícióba. Hosszú az éjszaka, és Luna végül rájött, hogy így, társaságban, tényleg sokkal jobban eltelt.
Lehet eszeveszett nagy hülyeség volt pont a savoine éjszakáján követni egy ismeretlen szörnyet egy olyan erdőben, amihez képest brokilon kutyafasza, de mikor már négy napja nem ettél rendes kaját csak gazakat meg bogyókat, akkor megváltás ha az utadba kerül végre egy megbízás. Éjfél körül járhatott amikor a hatalmas emberszerű lábnyomok megszűntek hirtelen a keskeny erdei csapáson és semmi nem váltotta fel őket. Pedig egy jeti nagyságú talppal megáldott valami nem tud csak úgy felszívódni. -De jó! El se tudom mondani mennyire imádom ezt! - morogtam miközben rántottam egyet Trampli vezetőszárán. Egyáltalán nem mondhatom, hogy tetszett neki, főleg hogy ezután olyat lökött rajtam a busa fejével, hogy a nem várt kibillenéstől majdnem seggre estem. Ahogy szitkozódva négyről két lábra tápászkodtam fel, egy halvány pislákoló fényt láttam meg a szemem sarkából. Nem, nem az ütés miatt lett baja az agyamnak... Mindenki ismeri a mendemondákat a máglya körül eufórikus állapotban táncikáló boszikról, na de ez nem az történet. Csak egy öreg remetét találtam a kiéhezett szexrituálékra vágyó hölgyek helyett. Milyen kár érte... -Nem okos dolog ilyenkor egyedül járni az erdőt, mikor a sasquatch is prédára les. - rám sem nézett úgy mondta és mélyet szippantott a szárított zöld füvekkel megtömött pipájából. -A mi? - kérdeztem vissza. -Sasquatch. -Szasz neked is. Szabad? - a választ még sem vártam, már le is dobtam magam a tűz mellé. -Csak nyugodtan. Látom vaják vagy, nem kell félteni, talán túléled az éjszakát. Felvontam a szemöldököm erre az abszúrd megállapítására. Mi az hogy talán? Vén kecske, több kell ide mint egy szaszcsva... szaszkacs vagy miről hadonászik ez a holdkóros nomád öregember. A tűz felé tartva felmelegítettem a kezeimet, hátha kevésbé érzem a csípős szelet itt ott belemarni a bőrömbe. Egyre hamarabb sötétedik és az éjszakák is hűvösebbek, lassan ideje visszaindulni Kaerbe. -Ha már egy tűz melegén osztozunk, megtudhatnám a neved? Engem aki ismer, Halló vénnek hív. - felém nyújtotta a pipát. Nem voltam benne biztos, hogy bele akarok-e szívni, de unalmas lenne az élet, ha nem ugranánk bele minden hülyeségbe. -Lambert. Elvettem és beleszívtam először óvatosan, utána egy nagyobbat. Ótvar büdös volt, olyan mikor a fiatal Geralttal elmentünk chort ürüléket gyújtogatni. Basszameg milyen szépen égtek azok a trágyarakások. Még egyet beleszívtam a visszataszító szag ellenére és lehunytam a szemeim. Esküszöm nem lehetett több három másodpercnél, de mikor kinyitottam egy ködös tisztáson találtam magam. Mintha részeg lettem volna, nem tudtam rendesen megállni a lábamon. Aztán előttem termett egy közel három méteres, szőrős majomemberszerűség. Kapkodva rántottam elő a kardom, de mire suhintottam vele egyet a szörny már mögöttem volt. Egy darabig játszottuk ezt, aztán a fák közé szaladt. Nem kellett sok nekem se. Tántorogva, kicsit jobbra húzva, de utána iramodtam. Hol egy fa mögött láttam elsuhanni, hol pedig egy bokrot ugrott át akrobatákat megszégyenítő kecsességgel. A fogócska egészen addig tartott amíg megint a tisztáson kötöttem ki. Hiába forgolódtam mozgás után kutatva, semmit nem láttam. Kisvártatva egy eget rengető üvöltés és egy, a tarkómra mért hatalmas erejű ütés után elájultam. Másnap reggel a kialudt tűz mellett keltem fel, a fejem szét akart hasadni minden felől. A remete sehol nem volt, egyedül egy sütőtök nézett velem farkasszemet a ki faragott mérges, de közben megvető szemeivel. Nem sikerült rájönnöm, milyen méreggel szívtam teli a tüdőmet azon az éjszakán, a majomember sem lett meg, a Halló Vént azóta sem láttam, de legalább reggelire sült tököt ettem.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Mint ahogy a fenti szösszenetből egyértelmű lehet, a feladat abból áll, hogy azok a játékosok, akik részt kívánnak venni a kihíváson, kitalálnak egy rémtörténetet, ami beleillik a Vaják világába, és azt ide, ez alá a bejegyzés alá posztolják hozzászólásként!
