Tetteinknek és döntéseinknek mind a súlyát hordjuk

A lovakkal lépésben haladtunk, a medikusom, és én. Már régóta az oldalán utazom és kissé unom is a történeteit, hogyan mentette meg ezt meg azt, meg hogy mik történtek vele a seregben, satöbbi. Néha megkérdőjelezem a döntésemet, hogy őt kértem meg. Azt mondta, szívesen segít kijuttatni Temeriából, sőt... Eljuttat Gors Velentől Lyriaba. Sokkal tartozok neki, még akkor is, ha mindig megfizettem valahogy a szolgálatát. Testileg ugyan nem vonzott, hiába próbált többször úgy közeledni felém, nem nagyon vagyok oda az idős emberekért. De örültem, hogy segít, baráti viszonyunkra hivatkozva kértem őt, habár eddig főleg tőlem érkeztek kérések, ez nem jelenti azt, hogy ő ne fordulhatott volna hozzám bármivel, nem igaz? Egyetlen egy dolog zavar, az az, hogy Cladnek nem tudtam üzenetet hagyni. Miután a Kékszalagosok lebuktattak, és majdnem el is kaptak, illetve megemelték a vérdíjakat, már nem volt maradásom Temeriában. Nem találtam olyan zugot Vizimában, ahol biztonságban el tudtam volna rejtezni. Lyria azonban elég messze van Temeriától, így remélem, odáig nem ér el a kékszalagosok keze, és ereje. A baj, hogy majdnem két hónap az utazás, és ha időközben Clad nem talál meg úgy, ahogy legutóbb - erről majd legközelebb kifaggatom-, akkor sokkal később fogunk találkozni, mint terveztük. Valószínűleg így is több, mint három hét lesz. Mikor elmenekültem Vizimából, akkor tartottunk két hétnél... Most egy heti "előnyöm" van... Aztán kiderült, hogy a herbalista kis barátomnak is épp arra van dolga, tehát legalább nem felesleges az irány. Hiába próbáltam kiszedni belőle valamit, mi a látogatásának arra való apropója, sose mondta ki egyenesen, miért megy oda. Valami üzletről, meg leszállításról beszélt, én meg örültem, hogy lehet, csurran-cseppen nekem is valami.
Már elhagytuk a Mahakam hegységet, amelynek nagy figyelmet szenteltem. Életemben nem hagytam még el ilyen messze Temeriát, pedig meglett volna rá a lehetőségem. A tájak sokkal nem voltak változatosabbak a hegység túl oldalán, mint reméltem, bár azt sem tudom, mit képzeltem. Lila fákat és óriásgombákat? Kristály virágokat és aranyeget? Mindegy is. Talán fél napja követhettük a fő utat Rivia felé, és letértünk a hegylábhoz, amikor este teát főztünk, valami nála hordott levélből. Tekintve, hogy viszonylag régóta ismerjük egymást, és már másfél hónapja együtt utazunk, meg se fordult a fejemben, hogy valami huncutság legyen a dologban. Nyugodtan iszogattam, míg ő a húst falatozta. Feltűnően sokáig figyelt.
- Mi az, öreg? - kérdeztem két korty között. Kicsit fájni kezdett a hasam, de azt hittem, hogy csak az éhség. Ő csak figyelt.
- Kérsz? - emelte fel a kezében tartott húst. Bólintottam, és felkeltem, hogy elvegyem tőle. Nem jutottam tovább egy lépésnél sem, a fájdalom gyorsan nőtt meg a mozgásra. Térdre estem, öklendeztem. A tagjaim reszketni kezdtek. Eleinte nem értettem, mi történik, de lassan kezdett leesni a tantusz. Egyértelműen megmérgezett ez a tetűláda. Kényszerítettem magam a hányásra. Szemeim könnybe lábadtak az erőlködéstől, és az öklendezéstől. Igyekeztem megszabadulni a tea minden cseppjétől, de már vagy 10 perce iszogattam. Amit már megemésztettem, azzal már nem tudok mit kezdeni. Léptek hangjára pillantottam fel, de a könnyektől ködös pillantástól nem sokat láttam. Valami iszonyat keményen érkezett az arcomba. Egy markolatgomb talán. Ez sem segített rá arra, hogy jobban lássak, sőt. Az ütés erejétől felborultam a hátamra, és a tűztől füstös ég felé fordult pillantásom. Ziláltam, igyekeztem leküzdeni a rosszullétet. Közben tekintetemmel a fölöttem tornyosuló csoportra akadt.
- Szóval ez egy különleges vérállat lenne? - hallom az idegen hangot. A kopasz suttyó egyértelműen az áruló medikust kérdi.
- Az. - feleli az olyan nyugodt hangsúllyal, hogy legszívesebben hánynék tőle még egyet. Legalább lenne bármilyen érzelmi indíttatása! Lenne dühös, vagy ideges, hogy jobban leszek, bármi.
- Ha kiderül, hogy mégse, tudod mi lesz.
- Emiatt nem aggódok, Medve. Ügyes kislány, biztosan sok pénzt hoz majd nektek.
- Miért? - alig tudom kinyögni a kérdésem a fájdalom és a rám törő gyengeség miatt. Valamit mond az az utolsó féreg valami be nem teljesült kérésről, aztán kapok egy csizmát az arcomba, és sötétséget a szemeimre.

A hideg víz ránt vissza a mélyből, amit végig öntenek rajtam. Már nem érzem magam olyan ritka pocsékul, mint amire emlékszem, de nem mondanám, hogy ez az ébredés is jól esik. Sokkal világosabb egyébként nyitott szemmel sincs ebben a patkánylyukban. Felemelem a fejem, felülök. Ruha nincs rajtam, de még egy nyomorult takarót sem adtak a rohadékok. Mire nagyjából magamhoz térek, már dörren a rács. Mintha valami felerősített másnaposság lenne rajtam. Még fáj a gyomrom és a fejem hasogat. Körbe tekintve látok a cellámban egy kupac szalmát, meg egy csinos, immár üres vödröt. Felkelve a rácshoz sétálok. Próbálom kidugni a fejem, de túl szűk a rés. Az a nehéz, fémnyakörv sem segít, ami rajtam van. Oda nyúlok, de külső felét ezüst borítja valószínűleg, mert megégeti a kezemet. Szisszenve rántom el ujjaimat tőle. Annyit éreztem, hogy talán kiálló hurkok vannak rajta, mintha csak rá tudnának kapcsolni valamit vagy... bele akasztani, vagy bele kötni. Csak nem fognak pórázra tenni!
- HÉ! - kiabálok belekapaszkodva, rázva az ajtót. A hangra a folyosón több fura hörgés, morgást, ugatást és egyéb fura hangokat kapok válasznak, csak azt nem, amit akarok. - HÉÉÉ! - kiabálok újra, és egy pillanat alatt húzom vissza a kezeim, ahogy a szemem sarkából meglátom, hogy felém lendítenek valamit, ami aztán nagyot csattan a rácson. Kissé kikerekednek a szemeim, ahogy figyelem, mi a franc az. Egy ostor....gerincből? Az a kopasz fószer lép közelebb, akit talán tegnap este is láttam. Mivel mögöttem a falon, az egyetlen apró lyukon nem sok fény szűrődik be, nem tudom, hol áll most a nap, mennyi idő telt el azóta, hogy leütöttek. A hajnali harmat szagát sem érzem, csak állott vizét, meg szarét  mintha valami igen retkes istállóban lennék.
- Pofa súlyba. - sziszegi oda nekem a sebhelyes arcú nyomorult, mire kicsit megszívom magam, de visszafogom a sertésáradatot.
- Ez egy félreértés lesz. Nekem nem kéne itt lennem!
- Azt mondtam kussolj!
- Én csak egy olcsó tolvaj vagyok..!
- Az majd holnap kiderül az arénában.
- A hol?
- Süket is vagy? Nem mondom többször, hogy maradj csendben!
- Szépen is megtudnánk beszélni ezt a dolgot. - simulok a rácsnak, de hirtelen hátrálnom kell, ahogy a férfi a kardjáért nyúl és beszúr a lyukon.
- Azt mondtam, csend legyen. Holnap küzdesz, vagy fűbe harapsz. - ahogy elfordul és elsétál, meglátok egy kislányt feltűnni mögötte, aki eddig a takarásában volt. A kinézete, és a csuklóin hordott karperecek alapján ő sem önszántából van itt. A tekintetünk találkozik egy pillanatra, aztán ő szalad a férfi után. Mivel igen csak csökönyös - és láthatóan fatökű- ez a pasas, inkább csak leültem a szalmára. Tartottam attól, hogy itt nem lesz elég a szép szó és az ügyes kéz.

Mindent megpróbáltam éjjel, még átváltozva is. Az erőt, a fogakat, az ügyességet. Hiába próbáltam emberfeletti erőmmel szét feszíteni a zárat, a rácsot, nem ment. Nem tudom, hogy van e ennek bármi köze ahhoz, hogy fura dolgokat látok bele vésve a fémbe, vagy talán még mindig a méreg hatása alatt vagyok. Ráadásul nagyon éhes is voltam már, lehet ez is közre játszott. Szerencsémre a kislány, akit láttam tegnap ebben ki tudott segíteni. Egy darabka kenyérrel jött oda hozzám. A cella sötétjében ülve figyeltem, ahogy közelebb jött. Meztelen talpával hangtalanul közlekedett ide lent. Benyújtotta a kenyeret. Felkeltem, oda sétáltam, elvettem tőle.
- Köszönöm. - ültem le vele szemben, és megnéztem koszos arcát, szalma szőke haját. - Mi a neved?
- Arabell. - válaszolta, mire törtem a kenyérből, nagyjából félbe és visszanyújtottam neki a másik felet. - Nem kérek. Neked kell. Holnapra.
- Tudod, mi fog történni? - engedtem le a kezem, és hallgatva a "bölcs szóra", elkezdtem enni. Habár száraz volt a kenyér, nagyon jól esett, hogy végre lepakolhatok valamit a gyomromba.
- Meg kell majd küzdened egy sziklával. - mondja, mire összeráncolom a homlokom.
- Sziklával?
- Ühüm. Úgy néz ki, mint egy kezes-lábas szikla. Nagyon nagy! - bólogat, mire összeugrik a gyomrom. Egy troll? A kenyérre nézek, aztán nagy sóhajtással a plafonra emelem a tekintetem.
- Nem tudsz innen kiszabadítani? Azon a kopasz köcsögön láttam egy kulcsot. - pillantok rá a szemem sarkából. Halovány, de keserű mosolyt látok arcán.
- Az Medve övén van... én... azt nem tudom levenni onnan... - halkan sóhajtok, ismét. Nem várhatom el egy 8-10 éves forma gyerektől, hogy megtudjon lopni valakit, nekem is sok tanulás kellett hozzá.
- Nem baj. Köszönöm a kenyeret. - mosolygom rá. - Ha kiszabadulok innen, viszlek téged is. Jó? - kérdem, mire a lány elmosolyodott, bólogatott, és elsétált arra, amerről jött. Néhány néma másodpercig figyeltem irányát, aztán megettem a maradékot és pihentem.

Léptek zajára ébredtem. Készülődés folyt, a folyosón távolabb döngő léptek jelezték valami súlyos nyomát, és hirtelen a mellkasom is annak éreztem, tudva, hogy mi az... Ahogy láttam, hogy lándzsások közelednek a rácshoz, azonnal felpattantam. Velük volt az a mocskos féreg is.
- Itt az idő, cicus. Lássuk mit tudsz. - szólalt meg Medve. Most végre jobban megtudtam nézni piszkos arcát. Orra nagy volt, mint valami krumpli. Szemei kicsik, mint a disznóé, és ahogy látom, valamitől (neve alapján gondolom medvétől) már kapott egyszer csókot, mert majdnem az egész arcán átívelt négy, egyenes vonalú heg.
- És ha azt mondom, hogy kapjátok be? - vicsorgok rájuk.
- Akkor a két úriember mögöttem addig szurkál a rácson át a lándzsákkal, amíg mozogsz. - mutat hátra, mire hátrébb lépek egyet. - Na gyerünk. Vár a tömeg. Már nagyon kíváncsiak. - azt reméltem, hogy megtudok lógni. Fájdalmas nyögések kísérték végig az izmok, inak, csontok és ízületek ropogását. Hiába születtem ilyennek, még nekem is szar érzés átváltozni. A bőröm viszket, ahogy kinő rajta a szőr, a szemem fáj, ahogy még élesebb lesz, mint eddig, de igazából mindenem fáj. Nem telik bele sok időbe, hogy egy vérmacska teljes pompájában álljak előttük. A rács nyílik, én pedig lesem az alkalmat, hogy kiugorhassak. Az alkalom nem jön el, ugyan is azonnal megjelennek ketten, és egy-egy kampós végű, hosszú bottal akaszkodnak a nyakörvem kilógó hurokjaiba. Ahogy oda kapnék, az ezüst miatt kezem sistereg. Felbömbölök, de tűröm, mert a lándzsák rendületlenül, szúrásra állnak. Megkockáztathatnám a támadást, de ezüsttel a nyakamban, egy lándzsától sérülten, egy ismeretlen helyről nem lenne leányálom kijutni. Arról nem is beszélve, hogy Arabellt nem látom. Őt már pedig elhatároztam, hogy vinni akarom, tegnap meg is ígértem neki. Kilépve a cellából egy íves folyosót látok, több ráccsal, melyek mögött mozgást, vagy villogó szempárokat vélek felfedezni. Hány ilyen "box" lehet? Tizenkettő? A kanyaron túl nem látok, de gondolom arra folytatódik.

Morogva, fújtatva terelnek egy kapu felé. Szinte kilöknek rajta, egyenesen a harctérre. Kikerekednek a szemeim, ahogy felnézek. Hát ezért nem láttam rendesen a napot! A föld alatt vagyunk. Talán a hegyben? A romos szobrok és faragások alapján valaha törpök szórakozhattak itt. Akkor viszont ez egy labirintus lehet ismeretlen számára. Gondolom azért a vendégek és a "küzdő felek" bejutásához lesz egy-egy közvetlen kijárat a felszínre. Nem gondolom, hogy megkockáztatnák, hogy a fizető tömeg veszélyes lényekkel egy helyen jussanak be és ki. Egyébként nincs túl sok ember a hatalmas csarnokban. Betöltik a fél lelátót, de nem lehetnek többnél százan. Innen nem fogok tudni csak úgy kisurranni. Ha eltévedek, rosszabb helyzetbe is kerülhetek, mint most. Szembe pillantva meglátom az ellenfelem, aki minden reményem ellenére egy hatalmas, sziklahátú troll. Talán még is könnyebb lenne éhen halni a barlangrendszerben, mint ezzel megharcolni. Választásom azonban nincs sok. Még.

Habár győztem, ki tudtam használni a fürgeségem és a karmaim, de így is jókora sérülésekkel kerültem ki az arénából. Szerencsére ez a troll nem tartozott az intelligens kategóriába, így nem esett nehezemre megölni, hogy én élhessek. Bell ezen az estén is meglátogatott. És amíg felépültem, minden este. Sokat beszélgettünk. Családból kiragadott, rabszolga gyermek, akit lóti-futinak - is- használnak. Meglepő pozitivitással nézte az életet, és tetszett, hogy ilyen erős a lelke, hogy nem hagyja el magát, és még segít is nekem, ahogy tud. Együtt kezdtük el tervezgetni, mi lesz ha kijutunk. Ki, mit akar majd. Minden nap megkértem valamire. Először is, hogy derítse ki, hol vannak a dolgaim - nem kell elhoznia semmit belőle-, illetve azt, merre van a legközelebbi, egyenes kijárat.

Ezek között a kérések között persze el-el telt néha pár nap, hogy ne legyen feltűnő, hogy a kislány az én kéréseimet teljesíti. Plusz azért se tudtunk minden este beszélni, mert időközben még mindig ki kellett "ruccannom" az arénába, mert ha nem is minden nap én harcoltam, mert sok más lény is fogva tartott itt, de azért egy héten kétszer biztos sorra kerültem. Minden győzelem után egy nagy adag nyers húst dobtak be a cellámba, mintha valami állat lennék. Hát, a közönségnek úgy is tűntem, sose láttak emberként, és már lassan kezdtem úgy is érezni magam. Arabell és a félálmaimban visszatérő, meg-meg jelenő vörösen világító, izzó tekintet tartotta bennem a lelket, ő miattuk maradtam ember. Vártam, hogy a nilfgaardi rám találjon, tudtam, hogy csak idő kérdése.


De az idő telt, és én a félelem, hogy talán nem talál rám, kezdte felváltani a reményt. Aztán eljött a legrosszabb nap az itt töltött időszakom alatt. Egy másik hozzám hasonlóval kellett megküzdenem. A vérfarkas ellenfelem sem átokból született, mert annak ellenére, hogy nem volt telihold, ő is a maga pompájában állt az arénába. Borzalmas küzdelem volt. Nem csak azért, mert erősebb és ügyesebb volt nálam. Amikor legyőzött, egyik markával lefogta számat és lenyomta a földre, másik kezével pedig a vállamat, hogy szabad préda legyen a nyakam. Én már elfogadtam a végzetem. Gondolataim között Claidim, és Bell jártak, de túl gyenge, és sérült voltam már, hogy erőt adjanak. Egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán behunytam a szemem. Gondolatom a vég előtt egy vörösen izzó szempár, és az Ő szívdobogása, amelyet utoljára hallottam. Szinte éreztem teste melegét, láttam lelki szemeim előtt, ahogy betakar. Az ajándékba hagyott csokoládé meleg érzése, és a keserűség, hogy amikor alkalmam lett volna arra, hogy megragadjam a lehetőséget, ellöktem magamtól. Aztán az újra találkozás, a küldetés, a kellemes éjszaka, és a megnyílás.. Az ígéretek éjszakája suhant át a fejemen. A kellemes emlékek harmóniáját a disszonáns megbánás zúzta szét. Megbánás, hogy nem rejtőztem el Vizimában a kékszalagosok után... A kegyelem döfés azonban még se jött. A szorítás meglazult rajtam, elengedett. Amikor felnéztem a farkasra, már nem vicsorgott. Nem volt benne düh, vagy vérszomj. Csak üres keserűség. Talán hasonló, mint amit én érzek, minden alkalommal, amikor az aréna vértől vörös homokján mások életét kell elvegyem. Még ha csak szörnyek is... De onnantól kezdve, hogy egy intelligens lénynek kioltod a lángját, sose leszel már ugyanaz. Sokfajta lénnyel küzdöttem ezelőtt. Élőholtaktól elkezdve mindenféle erdei maszlagig. Ő volt az első olyan igazi ellenfelem, aki tudatában volt annak, hogy miért történik mindez, és Ő nem tudta elvenni a másik életét. Habár fajtánk ősellensége a másiknak, ez a helyzet pont az ellenkezőjét követelte meg. Mielőtt azonban bármit is tehettem volna, a következő pillanatban már egy nyíl fúródott keresztül a nyakán. Riadtan másztam arrébb, és figyeltem őt. Aztán jöttek a lándzsások, meg hurkosok, hogy elkapják. Nem bírtam végig nézni a valószínűsíthető haláltusáját, mert visszavonszoltak karjaimnál fogva a cellába. Borzalmasan éreztem magam akkor. Elegem volt. Meg akartam gyorsítani a folyamatot, meg akartam szökni. Akkor éjjel, mikor úgy-ahogy már kezdtem gyógyulni, könyörögtem Bellnek, amikor meglátogatott, hogy a táskámat szerezze meg abból a raktárból, hogy feltudjam törni a zárat. Tudtuk már, merre van a kijárat. Csak ki kellett jutnom, és elvittem volna őt. Rá vettem. Bárcsak ne tettem volna.

Mielőtt elért hozzám a cellához, elkapták. Az a rohadék, Medve nevű féreg a szemem láttára korbácsolta azzal a borzalmas fegyverrel, amivel először láttam. Nem hagyta abba ötnél, vagy tíznél. Hiába ordítottam, kérleltem, könyörögtem, mondtam, hogy engem büntessen helyette, mert én kértem, addig folytatta, amíg szegény lány nem volt képes másra, csak nyöszörgésre. Próbáltam elérni a rácson át, téptem, rángattam dühödten, de ahogy eddig, most sem engedett. Amikor végre abba hagyta az a szörnyeteg, elvitte a lányt. Kétszer sírtam összesen életemben. Amikor apámat elvesztettem, és amikor anyámat elvesztettem. Azóta nem tudtam senkiért se egy könnyet hullajtani. Ez a kislány még is úgy a szívemhez nőtt, éreztem, hogyan üli meg a mellkasom az az érzés, amit már rég eltemettem. Legutóbb Claidim tudta majdnem kihozni belőlem, és most ő.

Napokon át nem láttam Arabellt. Mivel nem jött, nem is tudtam, hány éj telt el azóta, az idő, a napok kezdtek összefolyni. Hiába voltam még sérült az utolsó harcom óta, nem várták meg, míg felépülök. Gondolom azt akarták, hogy a homokon dögöljek meg, de túl éltem, győztem. Egy morranás nem sok, ennyi agresszivitást se mutattam Medvéék felé. Reménykedtem abban, hogyha engedelmes, és jó leszek, akkor ismét láthatom a kislányt. Naiv remények voltak. Már az illata is halványodott a falak közül. Ép, emberi elmémet a sötétben fel-fel sejlő vörös szempár tartotta meg. Bár ha valaki azt hallucinálja, hogy a sötétből izzó szemek figyelik, épnek lehet mondani az elméjét? A végén már rá se hederítettem, tudtam, hogy csak az emlékeim, és a vágyaim játszanak velem. Csak feküdtem a sarokban, míg el nem jött a következő harc. Aztán a következő, míg végül már több hete is meg volt, hogy emberi hangot nem adtam ki magamból. A hetek talán hónapokra is duzzadtak már azóta. Már kezdtem megkérdőjelezni, hogy miért küzdök. Az életemért? EZÉRT az életért? Azért, hogy a koszban, mocsokban, saját, és más vérében üljek, míg küzdeni nem kell megint? Még egy vödör vizet sem voltak képesek mosakodásra beadni, csak a szomjam enyhítik, ha eszükbe jut. A hajam egy nagy kazal, már a vállamig  talán az alá is lenőtt. Fajomból eredően többet kéne kezelnem, vágnom, mert gyorsan nő. Volt időm gondolkodni az éveimen. Minden döntésemen, amit meghoztam. Minden életen, amit tönkre tettem. Ez hát a megérdemelt jutalmam minden tolvajlásért és gyilkosságért. Emberként akartam élni, és most megmutatja nekem a sors, hogy nem vagyok több egy ketrecbe zárt állatnál. És őszintén? Elfáradtam. Belefásultam. Enni se ettem már igazán vagy három napja. Az emberi alakom se vettem vissza az utolsó harcom óta. Minek? Senkit nem tudok meggyőzni a szép testtel, hogy engedjen ki. Úgy sem tekintenek embernek, Bellt kivéve, de őt nem engedték hozzám már jó ideje. Legalább is ebben akartam reménykedni, de a szagának hiánya másra engedett következtetni. Nem akartam eleinte elhinni, hogy elvitték innen, de ahogy teltek a napok, a fájdalmaim, és a gyötrelmes mindennapok elterelték a figyelmem. Meguntam hogy csak végig sétál valaki és gondolkodás nélkül, mint egy kutyának, bedobják a koncot  aztán a következő rácson a következő szörnynek és így tovább. Az én adagom a beólálkodó patkányok és légy lárvák zabálták fel. Csak feküdtem a szalmán, sárga szemeimmel néztem, ahogy a cincogó kis patkány elszalad egy falatjával. A lyukon egyre kevésbé áramlik befelé a fény, lassan beesteledik. Már azt sem tudom, hanyadik hó, hanyadik napján töltöm. Igazából nem számít. A következő harcot feladom. Legalább valaki, vagy valami más tovább élhet. Nem bírom tovább ezt az életet.

Jegyzet:
Végig vezetlek ezen, vannak terveim...

Zene:
Feels like I'm frozen
Nowhere to run, nowhere to run from here
These walls are closing
Closing me in
Wearing me thin with fear

Tetteinknek és döntéseinknek mind a súlyát hordjuk

Már mindent beképzeltem magamnak. A bundámra ragadt mocsok sem zavart már. Annyira még nem voltam állat, hogy lenyalogassam magamról a koszt, de annyira már igen, hogy egyre csábítóbb kezdjen lenni a férges hús. Éheztem. A fejem fájt. Volt, hogy visszaváltoztam, csak hogy történjen valami. Volt, hogy csak feküdtem. Nem igazán vittek ki harcolni az elmúlt napokban, pedig csak arra vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek. Minden nap gondoltam Claidimre, és sajnáltam, hogy nem éreztem magamban több erőt. Azzal próbáltam nyugtatgatni magam, hogy a kékszalagosok úgy is csak elkapnák rajtam keresztül, vagy a saját népe utálná ki, ha kiderülne számára, hogy mi vagyok. Az egyik nap már a hangját is hallottam, és kezdtem úgy érezni, hogy egyre jobban megbolondulok. Fel se emeltem a tekintetem, amikor Medve látogatókat hozott le. Nem szokása ilyesmit csinálni, de ki vagyok én, aki rendszert keres egy ilyen aljas féreg életében? A magam szenvedésével voltam elfoglalva. Az viszont továbbra sem hagyott nyugodni, hogy most már nem csak "láttam" Clad szemeit, hanem hallottam is a hangját... csak épp nem hozzám beszélt. Későn emeltem fel a fejem. Ha ezt hamarabb megteszem, nem csak a szagát érezném, hanem lehet, látnám is? Feltápászkodtam, és a rácshoz léptem. Próbáltam kikukucskálni, de a fejem továbbra sem fért ki rajta. A szívem hevesebben vert, szinte visszafojtott lélegzettel vártam, hogy visszafelé jöjjenek majd. Füleltem a beszélgetést, ami egyre távolabbról hallatszódott. Amikor hirtelen vér szagát kezdtem érezni, és hallottam egy nagy test tompa puffanását, rázni kezdtem a cellám rácsait.
- NEEE! - kiabáltam torkom szakadtából, abban a hitben, hogy csapdába csalva az ő vérét érzem. A zajra az összes többi szörny is rá kezdett a maga visítására, morgására, ugatására, nyögésére, és hörgésére. Mint egy felbolydult méhkas zajongott mindenki, de láthatóan ez Medvééket nem zavarta. Hallottam, a csúszás tompa sistergős zaját, ahogy cipelték a testet. Remegve, a lehetséges látványtól félve vártam, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy az ájult férfit sértetlenül viszik el a ketrecem előtt... a mellettem lévőbe. Az elégedett arcot vágó Medve után belépett egy másik is, kezében súlyos zsákkal. Hallottam, miként kattannak a bilincsek, és habár dühös voltam, amiért elkapták, örültem, hogy nincs baja. Visszahúzódtam a szalmára, és vártam...

Nem számoltam a másodperceket, de közel egy órán belül magához tért. Medve nem rég tért vissza, szinte érezni lehetett rajta, hogy mennyire várta ezt a pillanatot, azonnal a lényegre is tért.
Clad rabszolgát keresett..? Valószínűleg azért, mert annak tudott itt elképzelni. Ha elmondtam volna neki korábban, hogy mi vagyok, könnyebben megtalált volna... a saját magam vermébe estem. Estünk. Halkan sóhajtottam, homlokom a falnak döntöttem, melynek túl oldalán ott volt Ő. Hangja, illata, jelenléte egyszerre töltött el megnyugvással, és olyan mértékű dühvel, amilyet Bell ostorozása során éreztem. És félek. Rendkívül félek, hogy őt is bántják majd. Amikor a feltűnésről beszélnek, ráncolom a homlokom.
~ Oh Claidim... mit csináltál már megint...? - sóhajtok magamban, kissé megcsóválva a fejemet, várva, mit akar Medve a férfitől. Valamiért életben tartja. Valamiért bezárta... Miért? Mi haszna válik neki abból, hogy a férfi, aki engem keres, mellettem raboskodik?

Jegyzet:
×××

Zene:
Feels like I'm frozen
Nowhere to run, nowhere to run from here
These walls are closing
Closing me in
Wearing me thin with fear