Fonetikus kiejtés: Fenaved Becenevek Fenn, A gyógyító, Mr Fenn, (Sabine-nek: Fenny) Életkor 79 Látszólagos kor Húszas éveiben Frakció Semleges/Scoia'tael Foglalkozás Gyógyító. Van egy kis üzlete Redania és Kaedwen határán.

Fenn sosem volt igazán a fegyverek híve. Jobban hagyatkozott eszére és beszédkészségére. Mindig tudta mikor kell hallgatni, mikor beszélni. Tudása a természetre írányul, leginkább annak növénytanára. Ismeri mely területeken, milyen növény található, emiatt sokat utazik is. Ismeretes az anatómiában is, mely segítségével könyebben segítette a rászorulókat.
Habár nem részesíti előnyben a fegyvereket mégis megtudja magát védeni, mégha e szerény tudása nem is hasonlítható össze olyanéval, ki erre specializálódott.


Nem egy bőbeszédű személyiség. Jobban szeret inkább megfigyelni, a háttérben maradni. Nyugodtságát kritikus helyzetekben is fenntartja, ami gyakran mások idegeire megy. Nem szokta érdekelni, mit gondolnak róla mások. Próbál bölcs maradni és másokat vezetni útjukon. Nem hajt el senkit sem portájáról, sőt szívesen lát mindenféle szerzetet, amíg az békésszándékkal jött. Habár felszínét könnyű kiismerni mindig lesz egy titokzatos árnyék körülötte, mely magában foglalja mindazt, amiről nem beszél, nem mutat. Egy olyan része, melynek jelenléte oly nyomasztó, hogy jobb meg sem ismerni.


Első látásra csak egy átlagos tündének tűnhet. Magas, vékony, hosszú szőke fürtökkel, sápadt bőrrel. Arcán szelíd mosoly pihen, mely tökéletesen kiegészíti gyönyörű, világos kék szemeit. Növények illata járják át, mely egy idegen számára könnyen érezhető és felismerhető. Általában a kék és a zöld színeiben jelenik meg az emberek előtt. Ám utazásai során csuklya és köpönyeg takarja őt, hogy jobban tudjon közlekedni az országok között. Mindig van nála egy kis gyógynövény az esetleges váratlan sérülésekre.


Már bő egy órája, hogy a nap lement. A gyertyafénye még bevilágította a boltot, mielőtt azt bezárnám. Nagyon jól tudom, hogy vannak, akik záróra után is beesnek. Többségűket a pánik vezérelte ide, a kétségbeesés és az aggodalom. A félelem, hogy elveszítik azt, aki számít.
Gondosan ellenőrizgetem az üvegbe zárt növényeket, a cserepeseket és azok földjét. Nem lenne valami jó, ha a gyakran használt növényeim megbetegednének a hidegtől, megfulladnának, vagy szomjan halnának. Ki is teszem őket az ablakba, hogy a Nap felkeltével élvezhessék a hajnal első sugarait. Ahogy kitakarítottam az épület alsószintjét véglegesen bezárom szerény kis hajlékomat, hogy én magam is nyugovóra térjek.
Kezemet lassan végighúzom a pulton ahogy lépteim a lépcső irányába vezetnek. Ám, mielőtt megejthetném az első felfele ívelő mozdulatomat egy kopogás zavarja meg az éjjeli órámat. Nem a szokásos hangos, türelmetlen dübörgés. Sokkal inkább egy gyengédebb, türelemmel és vágyakkal teli kopogás. Az ablakra pillantottam, hogy biztos legyek nem e felejtettem el elhúzni a függönyt. A rongy, amit én magam tettem az ajtó elé teljesen eltakarta az ablakot, tehát nem egy vásárló tévedt ide.
Lehelyezem az általam eddig tartott gyertyát a pultomra és az ajtóhoz lépek. A kulcsot egy hirtelen mozdulattal fordítom el és nyitom ki az ajtót. Az esti szél végig süvít a házon, majdnem elfújva egy szem gyertyámat.
Letekintve egy barna hajzuhatag fogad, talán a világ eddig legnagyobb mosolyával karöltve. Sabine... A helyi földműves egy szem lánya. Az utóbbi időben sokat betegeskedett és én vittem neki a gyógyszereket lévén az apja a föld miatt nem tud rohangálni be a városba, majd vissza. Az anyja pedig a házimunkával volt elfoglalva. Nemsokára jön Sabine kistestvére és eléggé nehéz neki a mozgás.
Ahogy az előttem álló 14 éves lányra tekintek, kapkodva fésült hajára, kissé gyűrött ruhájára feltételezem sietett ide, hogy elcsípjen még zárásnál.
- Megint kisurrantál az ablakon keresztül? - hangom nyugodt, elvégre már születése óta ismerem eme leányt.  Sabine kérdésemre kicsit elpirosodik és elkezdi megigazítani ruhácskáját.
- Tudod, hogy a te állapotodban nem kéne kijárkálnod. Pihenned kell. - nézek rá kissé szigorúbban. Ha megint visszaesik az ágyba sokkal nehezebb lesz felépülnie, mint most. Ha erősebb gyógyszereket keverek neki az a szervezetére is hatással lesz. Nem lenne jó, ha megszokná a teste a mostani gyógyszereket, később akkor nem lesz mit adjak neki.
Egy sóhaj hagyja el a számat és ellépek az ajtótól. - Gyere be! - nem hagyhatom kint a hidegben. Legalább addig maradjon itt, amíg fel nem melegszik ismét a teste.
A kis cserfes lány boldogan libben be a boltomba. Fiatalka és gyakran unatkozik. Már eléggé hamar mutatta a jeleit annak, hogy ő más mint a többi gyerek. Őt nem igazán érdeklik a ruhák, babák és egyebek, mint a többi lányt és bevallom ez sokszor okozott nekem fejfájást.
Bezárva az ajtót arra utasítom, hogy üljön le, míg én előkészítek egy kis teát. Felraktam forrni a vizet, majd a különböző növényeimből válogattam, hogy megtaláljam a ma esti tökéletes teát. Időnként Sabine-re pillantok, hogy nem e nyúl a gyógynövényes szekrényemhez.
Amint a víz kellően forró a vízbe teszek pár levelet és hagyom állni. Csak pár perc és a csészére terített rongyokra öntőm a teát, hogy a levelek ne kössenek ki a csészében. Egy kis fa edénykébe öntök az erdőből szedett mézet, ha túl keserű lenne a kisasszonynak. Ahogy mindenki megkapta a teáját leülök vele szembe és beleiszom a meleg nedűbe.
- Szóval? Miért jöttél ide az éjszaka közepén? - vágok egyből bele a közepébe. Már nem gyerek, akik babusgatni kell, hagyjuk a formalitást. A kérdésemre Sabine kissé meglepődött, mintha nekem ezt tudnom kéne.
- Tudod nagyon jól! Én... Én csak... - ekkor hangját visszavette és halkan folytatta. - megakartam köszönni, hogy gondomat viselte. Tudja...anyám egyre fáradékonyabb ahogy lassan a kistesóm megjön és alig lett volna ideje engem ápolni. De ön! Ön mindennap eljött hozzám és vigyázott rám! És.... Én csak... Megakartam köszönni önnek. - egyszer sem szakítottam félbe. Csendben végighallgattam és a teámat lassan iszogattam csendesen.
- Nos...az imént tette meg. Tehát... Van még valami, amit szeretnél mondani? - nem szeretném, ha megszokná, hogy éjszakánként idejárna. A végén egy vihar közepén jön ide és mint orvos nem engedhetem haza és itt kell aludjon. És habár a városlakók értékelik a munkámat, jó formán egyedüli tündeként eléggé rossz néven vennék, ha egy tizenéves nálam aludna. Lennének kérdéseik az biztos.
- Mond...honnan jöttél, Fenn? - ekkor megáll minden mozdulatom, szinte levegőt sem veszek. - Sose beszélsz magadról, vagy a szülőföldjéről. Van ennek valami oka? - néz rám kissé szomorkodva. Tény sosem mondtam el senkinek sem honnan jöttem. Mélyet szívok a levegőből és leteszem a csészét.
- Mit szolnál, ha mesélnék neked valamit? - nézek rá szelíden. Látom Sabine óceán kék szemeit felcsillanni az izgatottságtól. Azóta nem meséltem neki, mióta betöltötte a tizenegyet.
- Volt egyszer egy fiú. Egy fiú tiszta tünde vérrel. Fiatal volt és kíváncsi, mindig az erdőt járta, hogy új dolgokat találjon és tanuljon. Tízen éves lehetett, mikor a folyónál megpillantott egy lányt, hosszú szőke fürtökkel. Egy ember volt, csak pár év választhatta el őket. Sem a fiú, sem a lány nem osztoztak fajúk ellenséges tulajdonságával, sőt, érdeklődtek egymás iránt. A két faj ellentéte és viszálya miatt nem szabadott volna találkozniuk, de ők mégis összejártak. Játszottak, együtt töltötték minden idejüket. Szinte a világ megszűnt létezni körülöttük, míg végül egymásba nem szerettek. Ám a többi tünde rájött a kis titkukra és, mivel tudták, hogy a fiú még csak gyerek és befolyásolható megmondták neki, hogy szakítsa meg minden kapcsolatát a lánnyal, vagy annak következményei lesznek.
A fiú makacs volt és ellenállt. Továbbra is kereste szerelme társoságát. Hetek teltek el így, a fiú szinte már el is felejtette a komoly fenyegetést. De a tündék nem felejtettek...
Egyik éjszaka, mikor találkozniuk kellett, a fiú eleinte nem találta kedvesét, de nem adta fel. Tovább kutatta az erdő részeit szüntelenül, míg... Meg nem botlott valamiben. Ahogy felült megfordult, hogy megnézze, mibe botlott. Az ismerős, arany fürtök most vérben áztak. A barackos bőr most hófehérre sápadt. A leány mellkasa egy kard által lett felhasítva. Nem volt halálos, de elég nagy volt, hogy percek alatt elvérezzen. Egyértelműen még szenvedett a gyermek, miután felvágták...
A fiú szemeit könnyek lepték el, kezei kedvese vérében áztak. Hiába szólongatta... a leány nem válaszolt. Ahogy magához ölelte a már hideg testet a hóhérok is megjelentek. Megragadták a fiút és elhurcolták, otthagyva a testet a vadaknak. - fejezem be a mesét, de Sabine a kis asztalra csap felém hajolva.
- ÉS AZUTÁN MI TÖRTÉNT?! MI LETT A FIÚVAL? UGYE NEM ESETT BAJA?! - hangja habár hangos volt, érthetően ki tudtam venni remegését és, hogy a sírás határán van. Nem akartam elrontani az estéjét, így letettem a csészét és ránéztem.
- Fejezzük be ezt a mesét később. Későre jár a szüleid már biztosan aggódnak.
- NEM, NEM MEGYEK! Tudni akarom mi lett szerencsétlen fiúval! Nem érhet így véget a történet! KÉREM! Ne hagyjon kétségek között... - szavait hallva lehunyom szemeimet. Kérlek... Mily sokat emlegettem ezt a szót akkoriban. Hátra dőltem a székben és elhelyezkedtem.
- Ha hajlandó vagy lenyugodni és visszaülni nem bánom folytatóm. - Sabine hallva a feltételeimet gyorsan észbe kapott és visszaült és türelmetlenül várta a történet folytatását.
- Azután, hogy elszakították a szerelmes párt elvitték a fiút. Kérdőre vonták, megfenyítették, megakarták verni. Eléggé gyorsan terjed a híre, hogy a fiú milyen kapcsolatot ápolt a leánnyal és meg is vetették érte. Ám volt valaki, aki kiállt érte. A nagybátyja leállította a többi tündét, mondván ő a gyámja, majd ő megtanítja neki, mit jelent tündének lenni.
Persze nem ez volt a helyzet. Egyszerűen csak nem tudta végig nézni, ahogy szeretett bátyja egyetlen gyermeke átélje ezt. A tündék a fiú korára hivatkozva elengedték, hogy a bácsikája elintézi őt. Ez nem történt meg. A férfi csak leült vele beszélni. Azt mondta megérti az érzéseit és a tetteit, de vannak dolgok, amiket jobb nem megtenni.
A fiú vegyes érzések uralták. Dühös volt, gyászolt, elveszett. Nem tudta kezelni az érzéseit és megtagadta, hogy elhagyja a kis zugát. Az nap este egyedül a gondolataival dühe felerősödött. Képtelen volt a tündékkel tovább élni. Elakart menni, elszökni, eltűnni. Azt a kicsiny személyes tárgyait, melyek még fontosak voltak neki összeszedte és a sötétség leple alatt elhagyta saját fajtáját. - szemeim az előttem lángoló gyertya fényét fürkészik. Szinte el is felejtem, hogy nem vagyok egyedül. Ám Sabine megtöri a csendet.
- Nem értem... - ekkor szemeimet ráemelem. Nem kell megszólalnom, tudja ő, mit akarok kérdezni.
- Honnan tudta a fiú, hogy a tündék ölték meg a kedvesét? Mi van az emberekkel? Ők nem is tudtak az egészről? Mi lett ezután a fiúval? A bácsikája miért nem állította meg? - és folytatta. Soha véget nem érő kérdések sora. Lassan emeltem kezemet csendre intve.
- Nem muszáj egyetértened a fiúval és annak döntéseivel. De annyit megtehetek....hogy megválaszolom pár kérdésed.
Nem csak a gyász és a düh volt az egyetlen ok, amiért a fiú eltávozott. Képtelen volt arra emelni a tekintetét, aki elárulta. A fiú nem egyedüli gyermek volt a tündék között. Volt egy barátja egy másik ifjú. Mielőtt a szerelmespár egymásra talált volna a fiú a barátjával sok időt töltött. Így mikor eljött az idő az ifjú féltékeny lett. Számára ők nem egy pár voltak. Ő csak a lányt látta, aki elvette tőle a legjobb barátját. Egy szörnyeteg, aki szétválasztotta őket. Megpróbálta a fiút elszakítani tőle. Beszélt hozzá, könyörgött. De a fiú nem tágított. Túlságosan is szerelmes volt ahhoz, hogy csak úgy elhagyja kedvesét. Így nem volt más választása a gyermeknek és megfenyegette. Azt mondta elmondja a titkot mindenkinek és sosem fogja többé látni a lányt. De ahogy tudod: A fiú ostoba mód nem vette komolyan a súlyos szavakat. Hiszen az ifjú tartotta a száját....egy darabig, majd beváltotta ígéretét. Azon a napon, mikor a fiú ellett engedve egykori barátja meglátogatta. a bűntudat sodorta őt a fiú elé. Könyörgött a bocsánatáért, elmondott neki mindent, az okot, az érzéseit. Habár a fiú végig hallgatta nem tudott a szemébe nézni. Egyikőjük sem tudott.
A fiú megtagadta, hogy beszéljen hozzá és elfordult előle. Ezután szökött el a fiú, hogy a világot lássa, úgy életet kezdjen.
Ha az emlékezetem nem csal akkor az emberek megtalálták a leány testét az erdőben. A már akkori faji viaskodás miatt számukra a legkézenfekvőbb az volt, hogy a tündék ölték meg a leányt. Ami, igaz is volt...  A feldühödött emberek nem vártak sokáig. Egyik este felgyújtották az erdőt és lemészároltak minden tündét, akit találtak. Valaki eggyé vált a föld hamvaival, más pedig kard által lelte meg a másvilágot.
Míg ez történt a fiú már messze járt. Kerülte a tömegeket, az embereket, hisz nem volt ostoba. Útjai során tanulmányozta a növényzetet és azok felhasználási formáit. Egészen, míg el nem ért egy emberek által lakott faluba. A kisközösség egy járványtól szenvedett és sokan meghaltak. A fiú felajánlotta a segítségét a falunak. A lakosok nem bíztak benne és elakarták zavarni származása miatt. Ám a fiú nem adta fel. Segíteni akart és addig győzködte őket, míg azt mondták, hogy van egy betegük, őt hajlandóak oda adni neki ápolásra, majd az eredménytől függően meglátják mi lesz. A fiú minden tudását felhasználta, hogy megmentse a szenvedő beteget. Néhány hosszadalmas nap után a beteg felépült és egészséges lett. A falubeliek belátták tévedésüket és elfogadták a fiú segítségét, aki meggyógyította a betegeket.
A járvány elmúlása után a fiú ismét útra akart kelni, ám maga a falu polgármestere és pár hálás ember marasztalni akarta. Győzködték, ajánlatokat tettek neki. Addig unszolták, míg a fiú beadta a derekát és ott maradt, mint gyógyító. Keményen dolgozott, hogy egészségesen tartsa a lakókat és kielégítse a polgármester haszoni vágyait, aminek meg is lett a gyümölcse. Egyre többen és többen kezdtek érdeklődni a falu iránt és a megnövekedett átlag életkor miatt hamar benépesedett a falu és egy kisebb várossá nőtte ki magát. - érkezek a mese végére. Csodálkozom, hogy Sabine-nek volt türelme kivárni a végét. De amennyit kérdezet, gondolom valamennyire érdekelte is. El is veszem az üres csészéket és a megmaradt teát. Sabine csendesen ül a székben gondolkodva. Ez a mese nem egy átlagos mese. Itt nincs se jó se gonosz. Itt mindenki hibázik, mindenkinek vannak árnyai és jó vonásai. Nincs se bűnös, se hős. Csak a szint tiszta élet.
Közelebb lépek a lányhoz és finoman megborzolom a haját. Egy szelíd mosollyal arcomon nézek le rá.
- Ideje lassan menned. Késő van és alig gyógyultál meg. Nem szeretném, hogy visszaess. - látom szemein a fáradtságot és a gondterheltséget. Segítek neki felállni és kikísérem az ajtóig. Ráadom köpönyegemet, hogy melegen tartsa magát, míg hazaér.
- Ne emészd magad a mesén. Ez már egy nagyon régi történet, nincs mit tenni. - mosolygok rá, míg megigazítom a csuklyát. - Biztos, hogy jól leszel hazafelé? Ne kísérjelek el? - nézek rá kissé aggódva. Sabine fejet csóválva egy apró mosolyt küld felém, majd lassan elindul hazafelé. Az ajtóban állva nézem, amíg alakja el nem tűnik a sötétségben. Bezárva az ajtót végre én magam is felmehetek az emeletre. A gyertyát lehelyezem az éjjeliszekrényre, majd annak fiókját kihúzom. Megpillantom az öreg láda vonásait. Óvatosan végig húzom ujjaimat rajta, hogy aztán kendőbe bugyoláljam és visszazárjam a fiókba. Elmém kis zugát ismét végig járom, felelevenítve a láda tartalmát és elfújom a gyertyát.

Példareag

Multi karakter