Fonetikus kiejtés: rinedottir Becenevek Rhine, Gilden, a Levert Boszorkány, Reynheiðardóttir, Ulivo-i Idarran Életkor 120 egynéhány Látszólagos kor 35 év Frakció Varázslók Foglalkozás Az utolsó mágusok egyike, aki még őrizgeti a vajákpróbák titkát. Kaer Seren saját bejáratú, de nem kizárólagos varázslónője, aki kérésre rendelkezésre áll nem csupán ifjú adeptusok átváltoztatásában, de minden kompetenciáját érintő – és a griff vajákokét meghaladó – ügyben. Az utóbbi éveket a tanítványa kinevelésével töltötte, újabban távolról szponzorálja ban ard-i tanulmányait.

A Káosz teljes uralása és irányítása – amíg a környező elemek valamelyikéből meríthet, hatalma határtalan a mágia keretein belül. Kiváló alkimista és vegyész, mely tudásra nagy szüksége is van a Füvek próbája végrehajtásához. Hatalmas lexikális tudása van szerteágazó mundén témákban, a legtöbb mégis Alzurtól származik, vagy a Füvek Próbájához köthető. Van egy kifejlett fekete sárkánya, amit még tojás korában hozott el Zerrikániából.


Kevés azon emberek száma, akik elmondhatják magukról, hogy igazán ismerik. Még kevesebben vannak azok, akiket beenged a felszínt borító jégréteg alá, de annak a fél maréknyi embernek ő is enged kicsit merev tartásából és szobormerev vonásaiból, és egy kicsit a lelkét is átadja az elemi erőknek. Olyankor előveszi pajkos humorát, csipkelődő élcelődését, pimasz mosolyát és szellemes megállapításait.
Határozott elképzelése van dolgokról, és azok menetéről, és meg is követeli, hogy azok rendre úgy is történjenek. Ha a helyzet azt kívánja, ezt a környezetétől is elvárja. A munkája az élete, és az élete a munkája, a kutatásai és projektjei előrébb sorolnak emberi kapcsolatainál és azok ápolásánál. Ha olykor lazítani is támad kedve, akkor is másoknak kell alkalmazkodnia őhozzá, ami az alkalmat illeti. Rendkívül megválogatja, hogy mibe érdemes energiát fektetni. Volnának, akik azt mondanák, szigorú, és nincs szíve, hogy csak játszadozik mások érzéseivel, de valójában kifejezetten áldozatkész, és nem sajnálja a rendelkezésére álló erőforrásaival, idejével, tudásával, energiájával szolgálni. A nap végén pedig lehet, meglep még egy-két döntésével.
Az biztos, hogy mindenkinek van róla véleménye – pozitív vagy negatív, de közömbös senki számára nem marad.


Ovális, nyújtott arcát egyenesre vágott frufru és hosszúra hagyott, vékony szálú, egérszürke frizura keretezi. Hangsúlyos járomcsontja és ívelt szemöldöke mélyén keskeny szemek ülnek, melyek kékje a januári tengereket idézi. Szeme alatt állandó táskák ülnek, amiket sosem tüntet el. Orra hosszú, csontos, ám meglepően kislányos piszében ér véget. Ajkai keskenyek, álla hangsúlytalan. Sápadt bőrét helyenként anyajegyek pettyezik, melyeket nem korrigált aretuzai szépítő kúrája alatt. Kortárs hölgyek közt inkább a magasabb oldalt képviseli hosszabb karjaival és lábaival. Vékony, nyúlánk alkat, ennek ellenére mégsincs hangsúlyos dereka – ezt egy jó fűző segít kiküszöbölni, ami mindig van rajta. Élvezi a luxust, de azt inkább a ruhadarabok, kiegészítők minőségébe fekteti, mint mennyiségébe – előbb látni rajta baziliszkuszbőr topánkát, mint igazgyöngy nyakéket. Szereti a lenge ingeket, köpenyeket, uszályokat, pelerineket, ruhadarabjait általában így válogatja össze vagy egészíti ki. Nem ijed meg egy nadrágtól és magas szárú csizmától sem. Szívesen visel feketét, barnát, kéket, lilát, aranyat. Állandó borsmenta és ánizs illatot áraszt.


Az oltárra helyezett gyertyák reszkető fénye a szentélyre ereszkedő félhomállyal birkózott. Már legalább két fertályórája, mióta a jövevény elvonult tárgyalni a Modronnal, és még mindig jól hallhatóan szó szót követett. A magas mennyezetű folyosó, ami elválasztotta őket, tökéletesen vitte a visszhangot az esti órákra lényegében kiürült szentélyben. Le sem vette a szemét a Brisingamenről. Modron Gudrun sokat mesélt neki róla, mikor először pillantotta meg. … Már egy hete, hogy itt volt, de még mindig nem érezte úgy, hogy kipihente volna az ideutat. Undvikról egy Birgen nevű druida hozta át Hindarsfjallra, akinek Ard Skellig hierofánja, Modron Nanna adta át. Nanna pedig Leif mestertől, An Skellig hierofánjától kapta. A leány legalább Leif mestert ismerte, ha jól nem is mondható. De megfordult néhányszor Aerien-ben. Megesküdött, hogy többet nem tér vissza oda. Ellenben itt, itt maradni akart. Gudrun anya szigorú volt, de jól bántak vele.
Nyílt az ajtó – hallotta a visszhangból, ahogy azt is, hogy mindketten felé tartanak a folyosón keresztül. A félhomály ellenére néhány dolgot meg tudott állapítani a jövevényről – magas férfi volt, széles vállal, fekete hajjal és gondozott szakállal. A hangja mély volt, mélyebb, mint eddig bárkié, akivel találkozott. Gudrun anya láthatóan nem szólt közbe, ahogy a jövevény kétoldalt megérintette a halántékán. A meglepetéstől tágra nyílt a leány szeme, januári tengervízre emlékeztető íriszei fénytől derengtek. Újra maga előtt látott mindent, forgószélként sebes egymásutánban kavarogtak benne az alig néhány hetes események.
Otthon volt, ez az ő szobabelsőjük. Az anyja a gyertyalángnál varr, szeme fáradt, keze csontos, haja zilált.
Az apja szokás szerint iszik.
Veszekedést hall. Aztán asztalborogatást. Vad csörömpölést. A csontos kéz megragadja és kiront vele az ajtón. Mire legközelebb hátranéz, már nem az apja üldözi őket, de még csak nem is ember. Egy barna medve.
Karmokat lát, fogakat, a forró levegőt, ahogy bömbölve utánuk veti magát.
Lökést érez, elesik a hóban.
Mire legközelebb felpillant, az asszony egy bottal áll ellen a fenevadnak.
Szakadt inget lát, az ing alatt vérző sebeket, egyre vöröslő havat.
Kinyújtja felé a kezét sikoltva, de az asszony és a fenevad helyett a föld válaszol, mely parancsára mély morgással, vad rengéssel hirtelen megnyílik, és elnyeli a fenevaddal együtt az asszonyt is. A repedés tovább fut Aerien teljes széltében.
Mire fákylafényeket látott közeledni, túl késő volt.
Még a föld morajlását is elnyomja a talajt vesztett bestia üvöltése, a nő kiáltása, és a saját sikolya.
Még akkor is hallotta őket, mikor már ismét a jövevényt látta maga előtt, és mögötte az oltárt. Megharagudott, eltaszította magától a férfi kezét, aki ezen láthatóan meglepődött, de rögtön után elismerően el is mosolyodott a félhomályban. Hiába szurkálta a tekintetével Gudrun anya körülkötője mögül, a Modron nem állt ki érte.


“Kedves barátom!

Bízom benne, hogy soraim jó egészségben találnak. Kitörő örömmel fogadtam az Alzurral való kapcsolatomra irányuló érdeklődésed, melyet az előző leveledben tanúsítottál. Engedd meg, hogy alant kifejtsem kérdésedre a választ.

Mint azt egy korábbi levelemben kifejeztem, a vele való első találkozás nagyban meghatározta az azt követő, tanulmányaimmal töltött éveimet. Időnk tetemes részét otthonában és laboratóriumában töltöttük, a Carbon-hegy árnyékában. Visszaemlékezve úgy tűnik, több időt töltöttem egyedül, könyvek rengetegében, magolva, jegyzetelve, autodidakta mód tökéletesítgetve az Alzur által feladott tananyagot. Sosem ért rá, látszólag mindig el volt foglalva valamivel, és mikor eljött az ideje, hogy számot adjak a tudásomról, mindig közömbös maradt. “Erre bárki képes,” mondta egy alkalommal. ”Nincs miért izgatottnak lenned.” Ilyen szempontból jól ismert – pontosan tudta, hogy az ilyen és ehhez hasonló mondatok szülte düh és dac arra sarkall majd, hogy még többet tanuljak, még pontosabban jegyezzem meg az anyagot, és még jobban teljesítsek.

Utólag visszatekitve azt kell, hogy mondjam, hogy lényegesen több mindent értek vele és rejtélyes üzelmeivel kapcsolatban, de közel nem mindent. Serdülő fejjel értettem meg, hogy az a tudás, amit eddig átadott, valóban csupán a jéghegy csúcsa – és akármilyen lehetetlen és irdatlan feladat elé állított, sosem hazudott. Erre tényleg bárki képes.

Valami más kellett.

Valami több."

Felpillantott az eddig oly buzgón körmölt pergamenből, el a tünde kalendáriumot ábrázoló szőttes kárpit felé, aminek a legközepén egy krétaszőke kisfiú terpeszkedett, és nagy buzgósággal próbált életet lehelni a feladatul kapott hervadt krizantémba, kevés sikerrel. A nő nem szólt bele, inkább vett egy mély levegőt, és visszatemetkezett az írásba.  

“Nyílt titok, hogy Alzur egyetlen tanítványa, Ulivo-i Idarran szívének igazán kedves volt. Hogy kimagasló tehetsége, precíz munkavégzése, és megkérdőjelezhetetlen hűsége okán nem csupán a vaják-kísérleteibe vonta bele, hanem rissbergi munkálataiba is. Kevesen tudják, hogy valójában mi is zajlott Rissberg falain belül, és talán mindenkinek úgy a legjobb, hogy Sármány halála óta megszűnt ott mindenféle munkálat. Ami pedig Ulivo-i Idarran, Alzur legkedvesebb taníványának sorsát illeti, biztosíthatlak róla, kedves barátom, hogy minden bizonnyal könnyekig hatódna, ha tudná, mennyire szíveden viseled a sorsát.
Kérlek, amennyiben a jövőben bármi ilyen és ehhez hasonlatos kérdés merül fel benned, ne habozz azon nyomban megírni nekem, vagy akár személyesen felkeresni.

Üdvözöl örök barátnéd:
– Rhinedottir”



Nem az volt az első látogatása Kaer Serenben. Alzur korábban is magával vitte már. Ugyan akkor még nem állt készen rá, hogy a Füvek próbájában segédkezzen, de arra tökéletesen alkalmas volt, hogy bepillantást nyerjen a vajákerőd működésébe, és az ott lakók életmódjába. Különösen hamar megtalálta a hangot Keldar mesterrel (amint Alzur egy kissé magára hagyta, hogy Vygor mesterrel értekezzen fontos dolgokról), akivel pirkadattól szürkületig képes volt könyvekről beszélgetni. A vén mester igazi diskurzusokat folytatott vele – igazán kíváncsi volt arra, hogyan látja a világot, mi a véleménye egyes témákról, és fiatal kora ellenére megbecsülte észrevételeit.
Ott volt, mint csendes megfigyelő, mikor Vygor mester nyugtalanul rótta a faltól falig távot, amikor a mestere a nehéz szívvel meglapogatta a vállát, és közölte vele a hírt. Hogy tizenhárom növendékből mindössze öt jött le élve az asztalról. Nem ismerte ezeket a gyerekeket. A sarokban meghúzódó halál sem volt idegen a számára. Mégis minden alkalommal a gyomrába süllyedt a szíve, mikor ítéletre várt.
Az az év, a tizedik különleges volt.
Azon a télen Kaer Seren már túl volt azon a mindent elsöprő, pusztító lavinán, ami maga alá temette azt a maréknyi túlélőt és mestert, akik akkor az erődben tartózkodtak. Csak Keldar mester maradt.  
Eléjük jöttek. Mint mindig, amikor érkeztek. Alzur elmagyarázta neki, hogy a vajákmedálok képesek érzékelni a mágiát – azt is, amikor portálon keresztül érkeznek. Nem csoda hát, ha ennyi megpróbáltatáson kell átesni ahhoz, hogy az ifjú vaják magáénak tudhasson egyet. A lány nem csodálkozott.
A Vén Keldar üdvözölte őket, ahogy általában mindig. Néha Vygor mester, míg élt, vagy más rangidős vaják, de az esetek többségében mégis csak az öreg köszöntötte őket – a lány nagy örömére. Minden alkalommal, mikor munkaügyben Kaer Serenbe látogattak, Keldar mester megdicsérgette, hogy milyen nagyot nőtt, milyen szép lett, milyen csinos, a mestere pedig minden alkalommal hűvösen csak annyit mondott: “elkényezteted.” De azon a hófelhős, vasszürke január végi napon valaki más is eléjük jött – egy fiú, a haja olyan fekete, mint a tinta, a szeme olyan kék, mint a tavaszi égbolt, ránézésre vele egykorú is volt. Rögtön számot is adott jó lovaghoz méltó udvarias viselkedéséről, és meghajlással köszöntötte mestert és tanítványát.
– Szóval ő az, akiről annyit írtál? – ragadta magához a szót Alzur, a vén Keldar pedig tömören vázolta, amit a korábbi leveléből már úgyis tudtak. Hogy azután a rettenetesen fájó, és mai napig érthetetlen baleset után hogyan keveredett hozzájuk, és milyen előrelépéseket tett a testi és mentális nevelése érdekében. Alzur csak nagy komolyan hümmögött, megértéssel a hangjában. A két gyermek egymást nézte – a fiú gyanakvón, de kíváncsian, a lány közömbösen.
– Azért érdekelne még néhány dolog vele kapcsolatban.
– Kérdezz hát.
– Nem szükséges. Így sokkal hatékonyabb. – jelentette ki a varázsló, majd rögtön utána feltűrte a talárja ujját, hogy szabad ujjbegyeit az ifjú halántékára helyezze. A lány egy pillanatra kinyitotta a száját, mint aki mondani szeretne valamit, de aztán hamar be is csukta. Látta, mennyire meglepetésként érte az ifjú vajáktanoncot, rémület és fájdalom szilánkjait látta az égszínkék szemekben. Sajnálta – a fiút, a helyzetet, mindent. Aztán egyszer csak éles csattanás járta be a visszhangos falakat és rezgett még sokáig a levegőben. A fiú olyan hirtelen, olyan határozottan csapta félre a halántékát érintő kezet, hogy a férfi is meglepődött. A lány elképedt. Egy pillanatra bevillant neki az első találkozása a mesterével, és mire magához tért a döbbenetből, az égszemű fiatal kész lett volna a gyakorlókardjával a férfinak esni. A vén Keldar reflexei gyorsak voltak – hisz öreg vaják nem vén vaják – és kész volt elejét venni az alakuló konfliktusnak. Ám ez a leányt nem akadályozta meg abban, hogy sebesen a mestere elé  toppanjon, és farkasszemet nézzen a fakarddal.
– Tudom, hogy érzel, de Alzur mester nem az ellenséged! És én sem!
Az ifjú indulatai is csillapodni látszottak, és ahogy elmerült a januári tenger vizében, szép lassan visszacsúsztatta a helyére a gyakorlókardot.  



Keldar rettenetesen összeszidta a fiatal és forrófejű vaják tanoncot. Alzurhoz és hozzá képest halkabban beszélt, de a lány a visszafogott mormogásból és sziszegésből is kiértette, mennyire haragos. Azt is hallotta, hogy a fiú erősködött, védve az igazát, de Keldar hamar elhallgattatta. Bocsánatot kéretett vele Alzurtól, és tőle is, aztán a két mester elvonult más, fontosabb dolgokról értekezni. Nézte egy darabig a hátukat, ahogy távolodtak, aztán a fiúhoz fordult.
– Ne haragudj a mesterre. Nem rossz ember, csak… – kereste a szót egy pillanatig – … nehéz.
A fiú hallgatott. Úgy tűnt, neheztel – a varázslóra, Keldarra, és a lányra is. Szusszant egyet, folytatta.
– Hidd el, hogy nem ellened irányult. Amikor először találkoztunk, velem is éppen ugyanígy ismerkedett meg.
Úgy tűnt, mintha kissé húzná a száját, de mivel hogy magán tudhatta az égkék szempárt, egy mosollyal folytatta.
– Hogy hívnak?
– Gawain. És téged?
A lány egy pillanatra zavarba jött. Nem annyira a kérdéstől – sokkal inkább a tekintetétől, a benne rejlő őszinte kíváncsiságtól, amitől ez az egyszerű, teljesen természetes érdeklődés is akaratosan csengett.
– Reynheiðardóttir.
Az ifjú Gawain égkék szemei felcsillantak a felelettől, majd jó lovag módjára ismét meghajolt. A lány ismét zavarba jött.
– Szép neved van, Réjnh… Rhi…
Oldalább biccentette a fejét. Szíves örömest kisegítette volna, de az igazság az volt, hogy rettenetesen szórakoztatta ez az egész.
– Menni fog. – somolyogta, míg amaz a szótagokkal játszott.
–... kisasszony! Rhinedottir kisasszony!
Meglepődött ugyan. De nem visszakozott.
– Gyere, megmutatom, hogy haladunk az emelettel!
Nagyot nyekkent, ahogy kézen fogták, és megrántották a lépcső felé.


Rhinedottir tanulmányai szépen haladtak. Igyekezett túlteljesíteni a mestere követeléseit, hogy magával vigye, amikor csak lehet. Ezek az alkalmak nem voltak olyan sűrűn, mint szerette volna, de hamar megszokta, hogy két-három hetenként tesznek egy látogatást Kaer Serenbe. A szeme előtt épült újjá az erőd, minden alkalommal felfedezni vélt valami újdonságot, ami előző alkalommal még nem volt ott. És persze nem csak az erőd változott alkalomról alkalomra, hanem Gawain is. Ami időt lehetett, együtt töltöttek – nem csak késő estig beszélgettek, olyan soká ébren tartotta őket a másik társasága, hogy Keldar ripakodott rájuk pirkadatkor, hogy bújjanak már ágyba, vagy mehetnek az istállóba éjszakázni. A kandalló előtt kuporogtak könyvekkel, a várfalon sétálgattak, a fiú levitte a tengerpartra kagylóhéjakat gyűjteni. Élvezte, hogy bokáig gázolhat a sós hullámokban, hogy magasra tűrheti a szoknyáját, hogy belekap a hajába a szél. Gawain pedig élvezte a látványt. Titkokat osztottak meg egymással, a másikra bízták csepp létük terhét. Szép dolgok ígéretével balzsamozták be egymás lelkét.
A fiú az ablakpárkányban ült, és látszólag rettenetesen el volt foglalva azzal, hogy minél tükrösebbre csiszolja az ezüsttüskéket, amikkel a gambesonja volt kiverve. El-elpillantott az asztalnál elmélyülten diskuráló Keldar és Rhinedottir felé, akik nyakig benne voltak a retorika és a dialektika rejtelmeiben. Somolygott, mikor a lány bársonyos hangon gyöngyöző borkétát fűzött versekből, és egészen beléfagyott a szó, mikor a kandalló fényében rámosolygott a szoba túlfeléről. Egy alkalommal addig könyörögtek Keldarnak, addig jártak vén nyakára, míg az beleegyezését adta, hogy a fiatalok lemehetnek Kámforosig – az első faluig, amibe a vándor beleakad a Lan Exeterbe vezető úton – a hagyományos télbúcsúztató kiszebáb égetésre. Kovirban, különösen a hegyekben még tél végén is hideg volt, hó borította a főteret. De ez nem zavarta az ünneplőket – és nem zavarta a fiatalokat sem. Hisz a máglyatűz meleg volt, és tánc közben sem fáztak.
De aztán Alzur és Keldar egyetértésre jutottak – Gawain jól haladt a maga tanulmányaival, a főzetekre, étrendkiegészítőkre is jól reagált. Minden jel arra mutatott, hogy a fiú legkésőbb hat hónap múlva alávethető a Füvek Próbájának. A fiatalok teljesen másként reagáltak – Gawain se nem örült, se nem volt szomorú, Rhinedottir viszont hirtelen rettenetesen ideges lett. Tudta, hogy Alzur mindent megtesz, ugyanakkor azt is tudta, hogy legalább annyi esélye van Gawainnak a túlélésre, mint amennyi arra, hogy az asztalon marad. Nem is tudta, hogy szóljon a fiúhoz utána. Látszólag nem volt szüksége sem vigasztaló szavakra, sem arra, hogy a helyzet komolyságára emlékeztesse. Próbált ott lenni mellette, ahogy eddig, de a gondolatai gyakran elterelődtek, ahogy múltak a napok, a hetek, és végül a hónapok.

Az első a kandalló előtti medvebundán esett meg. Összebújtak a tűzrakás előtt a hideg és a huzat elől. A lány fel akarta vidítani, támasza akart lenni, szép szavakat súgott neki, kellemes gondolatokkal töltötte meg a fejét, ígért neki egy másik életet, egy szebb jövőt. És akkor Gawain átölelte a derekát, és gyengéden megcsókolta. Maga alá fektette, finoman bánva vele, de a ruháiktól már sokkal sietősebben, kapkodva és össze-vissza váltak meg. Ahogy összesimultak, mindkettejük testhője egy gyermekére emlékeztetett. Nem is kínált neki hegyeket meg völgyeket – csupán apró dombokat. Mélyen egymás szemébe néztek. És szeretkeztek. Nem kifejezetten hosszan és szervezetten, de mindkettejüknek pont úgy esett a legjobban.
Egy darabig mindketten a lassan kialvó tüzet figyelték. Nem szólt egyikük sem – a tény, hogy ott voltak egymásnak utána is, elég volt. Csak később értette meg, hogy valójában neki volt szüksége a vigaszra – a szép szavakra, kellemes gondolatokra, egy másik élet és egy szebb jövő ígéretére, akkor, amikor elveszett a fiú karjai közt.

A második a fürdődézsában esett meg. Nem volt benne semmi szándékoltság vagy előre megfontolás. Még csak nem is a lány fürdővize volt, de mire átgondolhatta volna józan ésszel a helyzetet, már benne is volt – meztelenül, a fiú ölében. Sosem fogja elfelejteni, milyen kényelmetlen is volt ketten az egyszemélyes dézsában, mégis legkedvesebb emlékei közt őrizgeti, ahogy a nedvesség megcsillant az éjfekete, csapzott haján, ahogy a gőz megül a bőrén, és ahogy a nyakán érezte a csókját.

A harmadik az ő ágyában esett meg. Szokás szerint késő estig beszélgettek, olvastak, de még nem pirkadt, és Keldar sem fenyegette meg őket, hogy kizavarja őket az istállóba. Nem is gondolkodott sokáig – kioldotta a hálóingjének selyem masniját, az anyag nyakát pedig a vállára ejtve könnyedén ledobta azt. Úgy hajolt a fiú fölé – csupaszon, mint egy árnyék. Ráért csókolni. Húzta is az időt kicsit, hátha jobban feledteti a hajnalt. Szerette volna még érezni a fiú leheletét a nyakán, a combját az övén, a kezét a mellén. Hajtotta, de nem siettette. Beletúrt a hajába, cirógatta a tarkóján, mint egy igazi, gondos szerető. És álomba csókolta, amikor tetten érte őket a kikelet.


Alzur szerint minden a lehető legnagyobb rendben ment – a fiú ideális állapotban feküdt fel az asztalra, és azt is pozitívumként könyvelte el, mikor a főzetekre vad vomitussal reagált. Szeme sem rebbent, mikor kiverte a veríték, először kipirult a láztól, aztán hamuszürke sápadtság vette át a helyét. Ügyet sem vetett rá, mikor megeredt az orra vére, betegesen köhögni kezdett, mikor a verítéke sűrű lett és bűzös. Számára ez mind a Füvek Próbájának velejárója, amit eddigre sokszor és sok különböző iskolában többségi sikerrel hajtott végre. Csak a tanítványának gyomra fordult egyet az egésztől – nem is annyira a Próbától magától, hisz látta már, hogy zajlik. Nem – ezúttal a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Hogy hiába nem ő szíjazta a fiú végtagjait a hideg és durva asztalhoz, mégis úgy érezte. Ha ez a fiú most elhullik, akkor ő lesz az, aki megásta a sírját.  
Alzur a megfelelő pillanatban közvetlenül a fiú vénájába juttatta a mutagéneket. A lány úgy érezte, órákon keresztül hallgatta, ahogy Gawain a fájdalomtól vergődik, dobálja magát. Megtett mindent, hogy könnyebbé tegye neki, még ha amaz nem is volt tudatánál – százszor áttörölte az arcát, mellkasát, vigyázott, hogy a levegőnek mindig szabad útja legyen, és kellemes, hűs igével nyugtatta a lázas testet.
Aztán egy ponton iszonyatos csend lett – olyan csend, hogy bántotta a lány fülét. Gawain nem ordított, nem nyüszített, nem szűkölt. És nem is mozdult. A gyomrába süllyedt a szíve, de Alzur biztosította róla, hogy minden a terv szerint halad. A lányt bosszantotta a férfi közömbössége.
De valami mégsem került be a számításba. A jól kalkulált, megtervezett csendben hirtelen nagy köd kerekedett, betakarta az asztalon heverő jegyzeteket, gyógynövényeket, lombikokat és fecskendőket. És betakarta Gawaint is. Mester és tanítványa egymásra pillantottak, de egyikük sem tudott logikus magyarázattal szolgálni a különös jelenésre. Arról nem beszélve, hogy ha Alzur úgy dönt, varázserejét Gawain helyett a jelenésre koncentrálja, ők fogják megölni. A hirtelenjében leszállt sűrű ködből kirajzolódott egy sudár nőalak. Mezítláb volt, és egyszerű lenszoknyát viselt. Vállára omló szőke hajában százszorszépekből font virágkoszorút viselt. A lánynak hirtelen ismerősnek hatott, mintha látta már volna korábban.
– Ki vagy te? – kérdezte óvatosan.
A virágkoszorús hölgy elmosolyodott, és hirtelen hideg szél kerekedett.
– Nem tudod?
De tudom, gondolta a lány rövid töprengés után. Igen, azt hiszem, tudom.
– Azért jöttél, hogy… – hirtelen kiszáradt a torka, újra neki kellett futnia – Azért jöttél, hogy elvedd tőlem őt?
– Nem – rázta meg virágkoszorús üstökét a hölgy. – Én nem veszek el semmit. Én csak kézen foglak benneteket. Azért, hogy senki ne legyen akkor egyedül. Egyedül a ködben…
– Nem foghatod még kézen! – kezdte rövid tétovázás után a lány. Úgy tűnik, ez a hajadon hölgy érdeklődését is felkeltette, de nem felelt, csak oldalra biccentette a fejét. – Hisz még életben van! Még lélegzik! Még a vére dobogtatja a szívét!  
Felerősödött körülöttük a csípős szél, belekapott az asztalon heverő jegyzetekbe, gyógynövényekbe, szárított hozzávalókba. A virágkoszorús hajadon hangja hirtelen elváltozott, az eddigi dallamos, csicsergő hangját sistergő, suttogó hangok váltották fel. A körülöttük kerekedett szél fútta ingóságoktól alig látta a hajadont.
– Vigyázz, – sziszegte már-már fenyegetőn – ha olyasmit akarsz visszaszerezni, ami már nem lehet a tiéd, akkor olyasmit fogsz elveszíteni cserébe, ami nagyon is hozzád tartozik.
A lány egy pillanat alatt megértette a megoldást. És ki is mondta azt.
– Akkor vedd el! – sipította oly hangon, hogy rá sem ismert magára – Neked adom! A tiéd lehet, ha meghagyod őt nekem!
Az ifjú Gawain látszólag semmit nem érzékelt abból a viharból, ami körülötte dúlt. Pont úgy feküdt az asztalon, ahogy eddig – mozdulatlanul, mint aki csak alszik. Vagy már nem él. A meglepetés szülte pillanatnyi csendet Alzur törte meg.
– Te lány— Te csak nem vagy… ?
Úgy tetszett, hogy a hangja dühtől dörög. A lány nem felelt – de nem is bírta állni mestere perzselő tekintetét, így gyorsan visszafordult a szőke, virágkoszorús hölgy felé.
De az nem válaszolt.
Sem akkor, sem később.
Szisszenő, susogó hangok visszhangjában elcsitult a hirtelen kavarodott huzat. Még azon keresztül látta, hogy a szőke hajadon meghajtja a fejét feléjük, és ahogy jött, úgy el is tűnt – Gawain próbája pedig véget ért.


A történtek után Alzur rettenetesen összeszidta. Olyannyira, hogy még Kaer Seren vajákjai is tíz lépésre kikerülték azt a szobát, ahonnan a férfi dörgő hangja kiszűrődött. A lány büszke gleccser módjára állta mestere ostorzó szavait – elfogadta a feddést, ám sem magyarázatot nem szolgáltatott mellé, sem bocsánatot nem kért.
Teltek-múltak a napok, és Gawain még mindig nem tért magához. Alzur már a próba után abbahagyta a látogatását, mondván, hogy a Terra Somnián a fiúnak egyedül kell boldogulnia. A lány ettől függetlenül rá-ránézett, ellenőrizte az infúziót, megmosdatta, minden nap feltakarította a labort, hol több, hol kevesebb időt töltve körülötte, vele.
Aznap reggel nem nézett rá.
Aznap reggel az ő sikolya rázta meg Kaer Seren falait. Hamar oda is csődítette mind a vajákot, akik kardjaikat kivonva rontottak be a vendégszobába, de az ajtó túloldalán nem volt se kukorix, se bruxa, se hegyi troll. Mégis mindenki megtorpant a látványtól. A földön nagy tócsában víz és vér keveredett, mely eláztatta a lány hófehér hálóingét is. Lucskos kezével görcsösen marokra fogta az anyagot, a haja zilált volt és nedvesen csillogott az izzadtságtól, bőrén gyöngyözött a veríték. Az első meglepetésből felocsúdva a vén Keldar jól hallhatóan káromkodott, majd azzal a lendülettel kiküldött mindenkit a helyiségből – beleértve a leány mesterét is – Veltynger pedig friss vízért és rongyokért menesztette. Nem telt bele sok időbe, míg visszaért a kért dolgokkal. A lány mély, szapora levegők szünetében hol keservesen szűkölt, hol öblösen nyögött és nyöszörgött, nyugtalanul róva a faltól falig a távot. Veltynger sietve letette a dézsát és a rongyokat, majd távozott.
Már lefelé szédült a napkorong az égről, mikor úgy tűnt, végre történik valami az ajtó túloldalán. A vén Keldar is mintha megemelte volna a hangját, ahogy a lány egyre hosszabbakat és kínzóbbakat nyögött, fújtatott, minden erejével azon volt, hogy megszülje a magzatot, ami nem segített a világra jönni. Elnyújtva vonyított, ahogy magányos nőstényfarkas a Holdra. Aztán zokogásban tört ki – megfáradt, keserves, vigasztalhatatlan sírásban, amin keresztül alig lehetett hallani a Vén Keldar nyugtató susogását.


Majdnem egy hét eltelt már az ifjú Gawain próbája óta, mire úgy tűnt, a fiú magához tér. Alzur ezt mindenképpen szerette volna megvárni, és nem mellesleg a leánynak is szüksége volt még arra a néhány napra, hogy felépüljön az alig alma méretű magzat elvesztéséből. De amikor ez bekövetkezett, és futótűzként terjedt a hír Kaer Seren falai közt, hogy új vajákkal bővül az erőd, Alzur közölte a tanítványával, hogy még azelőtt távoznak, hogy Gawain maga mögött hagyná a labort. A lány szíve egyszerre nehezült el és könnyebbült is meg. Az a néhány nap kevésnek bizonyult ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait, és a fiú elé tudja tárni a történteket. Nem állt készen Aretuzára, és arra az életre, ami rá várt, de arra sem állt készen, hogy a fiú égkék szemeibe nézzen. Így hát amennyire átkozta a helyzetet, hogy búcsú nélkül kell távoznia, annyira áldásként is tekintett rá. És ahogy Alzur megmondta, mire Gawain-t megvizsgálták, és feltámogatták a laborból, mester és tanítványa már hét határon túl járt.


Nyilvánvaló volt, hogy gond nélkül átrepül Aretuza felvételi vizsgáján – akkor is felvették volna, ha tehetségtelen és száraz, mint egy bot, hiszen ki volna olyan oktondi, hogy koruk legnagyobb varázslójának, Alzurnak a tanítványát elutasítsák. De a lány emellé még tehetséget is mutatott a káosz megzabolázása iránt.
Búcsúzóul azt a jótanácsot kapta a mesteréréől, hogy hallgasson Kaer Serenről, és az ott történtekről. És lehetőség szerint felejtse is el olyan gyorsan, ahogy csak lehet.  
Azt hitte, majd fellélegzik kicsit, hogy a hajnalig tartó magolás, és egymást érő szemináriumok, a gyakorlati órák elterelik majd kissé azt a forgószelet, ami benne dúlt. Azt hitte, megkönnyebbül majd, ha egy kicsit kilép a mestere árnyékából. Ehhez képest a gólyaévét szörnyű unalomban töltötte. Hálásnak kellett volna lennie, hogy lépéselőnyből indult a társnőihez képest, hogy Alzur megtanította, amire csak lehetett – és még annál is többre. Most mégis bosszankodott, és átkozta, hogy a kötelező előadásain azzal töltötte az időt, hogy a tankönyv belsejébe rejtett másik könyvet olvasgatta.
A kapcsolatai sem úgy alakultak, ahogy szerette volna. A jobbik eset az volt, ha meg sem merték közelíteni, Alzur haragjától tartva. Voltak – többen – akik épp emiatt mindenféle ostoba és igaztalan híresztelést terjesztettek róla.
Igazán csak egy kis maréknyi lány volt, akikről biztonsággal kijelenthette, hogy hasonszőrű volt. Egy volt ezek közül a Tancarville-i Sheala, aki legalább annyira szerette a könyveket, mint ő. Nem voltak csoporttársak, csak az évfolyamon osztoztak. Ennek okán nem is találkozott vele a könyvtáron és tanulószobán kívül igazán sehol. Az volt a benyomása, hogy Shealának se táplálékra, se fürdőre nincs igénye.
Legalább a tanárai szívlelték. Voltak olyanok, akik kifejezetten nagyobb elvárásokat támasztottak felé, csak azért, hogy kihívás elé állítsák. Rhinedottir élvezte az ilyen megmérettetéseket. Úgy érezte, a rektorasszony is értő kezekkel nyúlt hozzá – tán még azt is megkockáztatta volna, hogy egy-két árnyalattal melegebb személyiség, mint a mestere.
Csak olykor kalandoztak el a gondolatai – vissza Kovir fenyvesei közé, vissza a romos és félig lakhatatlan erőd felé, és egy nagyon is bizonyos égszemű fiú felé. Mostanra biztosan megszokta a próbával járó változásokat, és még keményebben dolgozik, hogy elnyerje a medalionját. … Néha a Kaer Serenben töltött évek olyan távolinak tűnnek, olyan mesebelinek, mintha csak álmodta volna őket.


Ötödéves volt az akadémián, amikor egy nap jött a hír,  hogy valaki várja a loxiai kertek alatt. Csodálkozott nagyon, hisz a mestere mindig előre értesíti, ha beszélni kíván vele, élő rokona pedig nem maradt, aki kereshetné. Még jobban csodálkozott, amikor a trombitavirágok és mályvák alatt mégis egy ismerős alak fogadta. Tintafekete haja volt, és olyan kék szeme, mint a májusi égbolt. Egyvalamire nem volt felkészülve – mégpedig Gawain hasított pupillájára, ahogy a januári tenger mélyére fúródott. Őszintén örült, hogy újra látta – amikor utoljára látta, eszméletlenül feküdt egy durva és hozzá nem illő kísérleti asztalon, kámforszagú laborban. De a tekintete most igazán tetten érte, újra érezte a vállára ülni válogatott bűneinek súlyát.
Gawain meg csak mesélt, és mesélt, Kaer Serenről, az öregről, az első kalandos útjairól, Rhinedottir pedig csak hallgatta. És hallgatott.
Gawain szerette volna, ha a lány vele tart, ha együtt kerekednek fel, és egy nyergen osztozva járják be a kontinenst, de ezt a lány határozottan elutasította. Annak már valamivel több teret adott, hogy egy délután lesétáljanak Gors Velenbe, de nem tudta megmondani, mikor. Kikötötte, hogy aznap délután semmiképp sem ér rá, de ha vár másnap reggelig, akkor küld egy levelet, hogy mikor és hol találkozzanak.

A levél meg is érkezett másnap, ahogy a lány ígérte, és arról tájékoztatta Gawaint, hogy két nap múlva tud rá szakítani egy kis időt a délutánjából. Így hát Gawain várt, és az időt töltötte, várost nézett és kontraktusokat vett fel, könnyebb munkákat vállalt a város körül. Eljött a megbeszélt időpont, de a lány helyett újabb levél érkezett. Hogy mennyire szörnyen sajnálja, de nem tud elszabadulni, pedig mennyire szeretné látni, és ha várna holnapig, akkor már biztosan el tud szakadni egy kis időre.

Nem tudott.

Nem csak napok mentek el így, de hetek, és az ifjú Gawain megelégelte a várakozást, a nekkerfészkeket, a semmittevést, a hamis ígérgetést, elfáradt a reménykedésben, abban, hogy összeszorult a gyomra, akárhányszor levelet kapott a lánytól. Hogy a lány csak a bolondját járatja vele, és ha nem akarja látni, igenis álljon elébe, és mondja a szemébe. Aztán mikor nagynehezen, nyögve-nyelve mindketten a loxiai kertek alá értek, rettenetesen összevesztek. Gawain meggyanúsította, hogy neki meg a társnőinek bizonyára rémesen szórakoztató, hogy füttyent egyet és haptákba vágja magát, de valójában szörnyen goromba dolog. A lány bizonygatta, hogy semmi ilyesmiről szó sincs, egyszerűen amaz nem érti, hogy mit jelent ennyi szeminárium és leadandó és számonkérés közt időt szakítani ennél triviálisabb dolgokra is, mint például az alvás vagy az étkezés, és ő igazán próbálkozik. Gawain nehezen hitte el, hogy ha igazán akarna, ne tudna elszakadni két órára a kódexektől és kéziratoktól, a lány viszont bizonygatta – egyre ingerültebben és feszültebben – hogy pedig így van, hogy kettejük közül amaz a nehéz eset, amiért ilyen nyilvánvalóan kihívás elé állítja bokros teendői közepette, és különben is, többé már nem gyerekek, hogy csak úgy lóra pattanjanak, és belelovagoljanak a naplementébe. A fiú állította – egyre hangosabban és haragosabban – hogy ha tényleg ilyen vak arra, ami igazán fontos, akkor éppen olyan magányos és boldogtalan lesz, mint a mestere.
Esélyt sem adott, hogy a lány erre visszavághasson, mert ahogy jött, úgy el is viharzott, faképnél hagyva a lányt.


Másnap Gawain visszatért Loxiába, készen arra, hogy a lány bocsánatát kérje, és megesküdjön, hogy többet nem fogja bántani. Várt is rá pirkadattól szürkületig, de Rhinedottir nem jelent meg. Aztán mikor három nap múlva a lány szaladt lélekszakadva Loxia kertjei alá, hogy megmondja a fiúnak, milyen rettenetesen sajnálja, és nem élhet haragban vele, ő nem jött el.  


Egy nap arra tért vissza a hálókörletébe gyakorlott asztrológia után, hogy az acél ládikáját, amiben a leveleit tartja, valaki felfeszítette. Nyilvánvalóan mágiával, ilyen kárra semmilyen szerszám nem képes. Hamar meg is lett a tettes – csak az ebédlőig kellett menjen, hogy minden tekintet rászegeződjön, köztük melyik megvetéssel, melyik undorral, melyik gúnnyal. A lányt nem érdekelte. Rögtön kiszúrta, hogy kinél vannak a levelei – a levelek, amiket Gawainnal váltott, többek közt – és utánuk is nyújtózkodott, mint egy macska, hogy visszaszerezze őket. De a másik lány gyorsabb volt. Az kevéssé zavarta Rhinedottir-t, hogy azok hangos felolvasásába kezd. Akkor pattant el, amikor falusi herbalista léttel gúnyolták, egy koszlott vaják, lucskos pulya oldalán. Hamar csetepatéba torkollott a helyzet – de nem ám hagyományosba. Igazi mágikus marakodássá. Átkok repültek és igék hasították ketté a levegőt, a csak ebédelni vágyók sikkantva tolongtak ki az ajtókon, Tissaia kisasszony nevét óbégatva. Mire a rektorasszony berontott a kantinba a fél tanári karral, és három évfolyammal a háta mögött, addigra az ütközet befejeződött – és a lány riválisából nem maradt vissza más, csak egy ezüst desszertes villa.  


A fegyelmi tárgyalására meghívták Alzurt is. Biztos volt benne, hogy már előtte rettenetesen össze fogja szidni, ehhez képest egyetlen szót sem szólt hozzá előtte, sem míg a fegyelmi bizottság felsorolta, mely pontokban sértette meg a házirendet. Nem szólt akkor sem, mikor rápillantott, hogy vajon mit szól mindehhez, ellenben mikor Tissaia rektorasszony felszólította rá, a lány mestere csak annyit mondott:
– Véleményem szerint kifejezetten kifinomult humorra vall: villás nyelvű lányokat desszertvillába pakolni.
Rhinedottir nem hitt a fülének. A mesterére kapta a tekintetét, mint aki arról akar meggyőződni, hogy jól hallotta-e, amit mondott. És amit Alzur arcán látott, döbbentette meg a legjobban – a szája szélében ugyanis mintha büszke mosoly bújkált volna. Egész életében egy világ választotta el a mesterétől. De akkor, ott, a fegyelmi bizottsággal szemben közelebb érezte magához a férfit, mint valaha.


“Rhinedottir (szül. Reynheiðardóttir) huszonegy éves korában fejezte be tanulmányait Aretuzában, a híres lányoknak fenntartott temer varázslóakadémián. Kutatásait eztán az azóta is megosztó hírű Rissberg várában folytatta, ahol fekete mágiával foglalkozott, különös tekintettel a goetiára és nekromanciára. Sármány mester elismerően nyilatkozott tehetségéről és hozzáértéséről, levelezéseikben állhatatosan marasztalta, mindhiába. Rhinedottir rissbergi karrierjének látszólag a méltán híres Alzur nagymester viharos hirtelenséggel bekövetkezett halála vetett véget. Hogy pontosan hány évet is töltött tiltott praktikák űzésével, nem megállapítható, de a nemrégiben feltárt levélváltások alapján ez a szám harmincöt és negyvenöt esztendő közé tehető. Az ezt követő időszakról pontos adatok nem állnak rendelkezésre, habár feltételezhető, hogy kutatásait távolabbi földekre, Zerrikániába, Haakföldre, Zangwebar-ba és Ofier-be vitte át. Az első levele, amit ismételten a Hét Királyság földjéről küldött, az 1239. március 20-ai dátumot viseli – ez azt jelenti, hogy újabb harmincöt-negyvenöt évet számlálhatunk, míg nem tartózkodott a kontinens ismert szegleteiben. Visszatérését követően kisebb-nagyobb, olykor udvari, olykor magán jellegű megbízások, komissiók teljesítésével töltötte napjait, egészen haláláig.“



1239 tele volt. Idén töltötte a 91-et, Gawain pedig a 90-et. Nem szólt senkinek, hogy érkezik. Csak akkor szereztek róla tudomást, mikor a kőrisfán a medalionok száncsengő módjára kezdtek énekelni. Hangtalanul felsurrant a lépcsőn – késő éjszaka volt, ő pedig tudta, melyik helyiségbe kell menni. Ugyanilyen hangtalanul nyitotta ki az ajtót, és ejtette a padlóra az utazóköpenyét. Nem voltak illúziói. Tudta, hogy Gawain hallja, hogy jön. Az volt a célja, hogy minden kétséget kizáróan tudja, ő jön. Alig süppedt be az ágy, ahogy felmászott rá, fel egészen mellé, és elhelyezkedett. Alig telt bele egy perc, és a férfi máris átölelte.


Senki sem vette fel vele a kapcsolatot Alzur halálakor. Ennek igen egyszerű oka volt – egy maréknyi ember tudta csak igazán, hogy Rhinedottir és Ulivo-i Idarran egy és ugyanaz a személy. És ez a maréknyi ember is inkább vaják volt – vagy már nem élt. Tőlük persze kapott baglyokat és hollókat, amikre mind válaszolt is – hűvösen, távolságtartón, és vajmi közömbösen.

Hosszú idő óta először járt Kaer Serenben. Nem is feltétlen tervezett idelátogatni, sőt, ha nem kap hollót Gawain-tól, bizonyosan nem is jön. Hisz Alzur halála óta kifejezetten megcsappantak a Füvek Próbájának végrehajtására irányuló felkérések. Nem mintha nem bíztak volna benne – bíztak. Inkább arról volt szó,   hogy a vén Keldar nem siettette az erőd újrabenépesítését, de ha segítséget is kért újabb próbák levezényelésében, az esetet gyakran úgy állította be, mintha csak véletlen volna, hogy úgy alakult. A levél ellenben, amit a kaer sereni csapzott holló hozott, ennél sürgetőbb problémát vetett fel, mely igényelte a személyes megbeszélést. Fel is kerekedett Sárkány-hegységbéli tornyából, hogy teleportkapun keresztül érkezzék az erőd belső udvarára.
Tudták, hogy jön. Mindig tudták. Nem csak az ő nyakukban bukfencezett egyet a medalion, de a nagyteremben álló kőrisfa ágaira aggatott medalionok is vad csilingelésbe kezdtek. Általában Keldar jött elébe, hogy köszöntse, de aki most eresztette be, az a mesternél jóval fiatalabb volt, ha fiatal nem is. Magas volt, és könnyű vértezetet, az oldalán kardot viselt. Valamikor tintafekete haját megette az idő, különösen a halántékán. Első ránézésre is ápolt, rövidre nyírt szakállat viselt. A szeme olyan kék volt, mint a tavaszi égbolt.
– Rhinedottir kisasszony, öröm téged újra látni. – s nem volt rest kezet csókolni a varázslónőnek.
Elsomolyodott. Hűvösen, mint a gleccserek.
– Minden alkalom, mikor látlak, Sir Gawain, ünneplésre ad okot.
Beinvitálta. Más szemmel nézett körbe a nagyteremben, de olyan régen járt itt utoljára, hogy már szinte az összes szeglet megváltozott ahhoz képest, amit emlékeiben őrizgetett. Valami viszont nem változott. A véd Keldar most is Cerberus módjára őrizte Kaer Serent. Mint akkor. A lavina előtt. Átsuhant a nagytermen, hogy a nyakába akaszkodjék, pont mint akkor, tízéves fruska korában. A vén vaják pedig orcán csókolta. Gawain a tölgyfa ajtó mellől figyelte őket.
Aztán hamar rátértek a holló tárgyára – nevezetesen, hogy már nem az első visszajelzést kapják Úton lévő társaiktól, ha nem egyenesen maguk futnak bele, mint Gawain. Szörnyekbe, de nem a hagyományos fajtába. Eleddig sosem látott, nem ismert, és nem rögzített, nagyobb, gyorsabb, és erősebb szörnyekbe, amik még a vajákot is megizzasztják. És érdekes mód mindnek a nyakában különös, de uniformnak tűnő plakett díszeleg érthetetlen betű- és számkombinációkkal. Rhinedottirnak komoly erőfeszítésébe került megőriznie az uralmát remegő keze és ajka felett. Csak nyugodtan, ismételgette magában, csak nyugodtan, le ne leplezd magad. Szfinx. Légy szfinx. Gyorsan megértette, hogy ez mit jelent. Bőven elég lett volna, ha az az egy viy lóg csak meg, amelyik Alzurral végzett, de Sármány halálával, és Rissberg dezertálásával potenciálisan az összes többi génkeresztezett és mutált lényt szélnek eresztették. Káromkodni volt kedve, de olyan istenesen. Nem mondhatta el az igazságot. Hogy majd negyven évig azon dolgozott, hogy ilyen és ehhez hasonló, “új és erősebb” szörnyek keresztezésén dolgozott, még ha Alzur kérésére is. Nem, amikor a szívének ez az igen kedves hely, és a benne élők mind azon munkálkodtak, hogy megpucolják a világot ezektől az ártó lényektől.
Megígérte hát, hogy utána néz, mit tud ezekről a szörnyekről, hogy honnan jöhettek, és azt is megígérte, hogy ismét visszatér az alkimista laborba, hogy egy hagyományostól eltérő, nagyobb, gyorsabb és erősebb vajákot eredményező Füvek Próbáját dolgozzon ki.  


Szüksége volt néhány hónapra, míg Tor Draig-ot átalakította, felszerelte úgy, hogy az alkalmas legyen a Füvek Próbájának végrehajtására. A nagyobb problémát az jelentette, hogy szüksége volt tizenegy-tizenhárom éves gyerekekre, akiken kidolgozhatta Alzur formulájának erősebb változatát. Tor Draig messze volt Kaer Serentől, és arra sem várhatott hónapokat, hogy dolgozhasson egy gyerekkel. És az sem lett volna hátrány, ha a hatóságok, a helyi lakosság figyelmét nem hívja fel magára. Végül azt látta a legjobb megoldásnak, ha a zerrikán eredetű fekete sárkányát bízza meg a nemes feladattal, aki vállon ülő gyík kora óta vele volt. A fekete sárkány gond nélkül össze tudott szedni elárvult tacskókat, eltévedt csellengőket és jobb sorsra érdemes utcagyerekeket, Rhinedottir pedig négyesével-ötösével tudott próbálkozni, haladni. Nem tántorították el az első sikertelenségek, mindből tanult valamit, mindig nekifutott más szemszögből, mindig finomhangolt a procedúrán valamit. A baj nem azzal volt, amikor ötből három gyereket elvesztett az asztalon. Hanem amikor az a kettő, amelyik felébredt, használhatatlan volt. Az egyik teljesen agyhalottan jött le az asztalról. A másik teljes bénulással. Hetvenkét gyereknél hagyta abba a kísérleteket. Hetvenkét gyerekből – ötvenhat fiúból és tizenhat lányból – huszonhárom élve jött le az asztalról, mégsem lett belőlük vaják.


Amikor leutazott Cleves-be, nem azért tette, hogy új tanítvány után nézelődjék. A készleteit akarta feltölteni, amik igencsak megcsappantak az utóbbi időszakban, de hamar elterjedt a hír, hogy varázslónő jár a városban, és legalább ilyen hamar akadt is két kolonc a nyakába. Az egyik egy férfi volt, magas, de vékony, egykor jóképű lehetett, amiből elvetta soványságtól jól látható járomcsontja. Egy fiatal, szőke hajú fiút hordozott magával, lehetett nyolc éves. A férfi esdekelt neki, hogy segítsen, hogy az ő egyetlen kincsét, a kisfiát hatalmába kerítette a káosz. Hogy ő nem varázsló, és nem ismer egyet sem, és könyörög, hogy ne hagyja őket sorsukra. Rhinedottir természetesen először el akarta őket hajtani, de aztán a kisfiú türkiz szeme mélyébe pillantva úgy döntött, ad neki egy esélyt. Megtámaszkodott a térdén, és elmagyarázta, igaz, nem valami gyerekbarát módon, hogy mi fog most történni, és mit fog érezni. A kisfiú bólintott, Rhinedottir pedig egyetlen ujjának begyével megérintette a halántékát. Amit pedig az emlékei közt látott, végleg meggyőzte arról, hogy hiba lett volna elküldeni a párocskát. Mi több, rögtön magával vitte, egyenesen Tor Draigba.

 

Rhinedottir kísérleteinek összesen kettőszázhatvanhét gyermek esett áldozatul – köztük hetvenegy leány és százkilencvenhat fiú. Százhárman ugyan élve jöttek ki a gyilkos próbából, de a procedúra olyan egyéni, ámbár végzetes élettani hatásokat fejtett ki rajtuk, hogy vagy napokkal később maguk pusztultak el, vagy neki kellett örök álmot bocsátania rájuk. Rhinedottir elszántsága töretlen maradt. Túl mélyen volt már a reménynek ezen fatális spirálján, nem is tehetett mást, mint hogy bizakodva tekintett egy új nap, egy új lehetőség, egy új kihívás elé. Tudta, érezte, hogy a kettőszázhatvannyolcadik más lesz.

Példareag

Kökörcsin, kímélj meg.