Fonetikus kiejtés: ször gavain Becenevek A Lovagvaják, Hengforsi Gawain Életkor 120 év körül Látszólagos kor 40 körül Frakció Vaják (a Griff iskolából) Foglalkozás Szörnyvadászat

Vaják mibenlétének köszönhetően immunis minden méregre és betegségre, valamint emberfeletti erővel és reflexekkel bír. Érzékszervei szintúgy sokkal érzékenyebbek egy átlag emberénél: jóval élesebb a hallása és látása, a szaglása vetekszik egy vadászkutyáéval - ámbár az ízérzékelését elvesztette a Füvek Próbája során. (Ez szerencsére a munkájában nem hátráltatja, legfeljebb az ételek élvezetében.) Írni és olvasni is még gyerekkorában tanult meg, az Ősi Nyelvre viszont már Keldar tanította, ahogyan a Bestiáriumokban foglalt leírásokat is tőle sajátította el. A Griff iskola híréhez méltóan magas fokon ismeri és használja a vajákjeleket: az Ignit, az Aardot, a Quent, az Yrdent, az Axiit és a Somnét. Alkímiai tudása kielégítő ahhoz, hogy a vajákfőzeteket kikeverje, illetve ismeri a főzetek alapjául szolgáló növényeket is, valamint azok élettani hatásait - bár ilyetén tudása a számára szükséges elixírek elkészítésére korlázotózik, egy alkimistához vagy herbalistához képest elenyészőek az alkémiai és botanikai ismeretei. Földrajzban, politikában és történelemben viszont már tájékozottabb, akárcsak az udvari etikettben és szokásokban - de még a lovagi értékrendet és hagyományokat is behatóan ismeri, lovagi rangjához méltóan. Kiváló kardforgató, alapvetően a hosszúkarddal való harcmodorban a legjáratosabb, de remekül tud bánni számszeríjjal, egykezes kardokkal, tőrökkel, késekkel, vagy legrosszabb esetben bottal vagy seprűnyéllel is - ámbár a pusztakezes harctól sem riad vissza, ha nincs más lehetősége. Elég jól ért a lovakhoz, illetve remek vadász is, és bár az elejtett vadak, halak és egyéb húsok filézésében és előkészítésében is jeleskedik, a főzést jobb, ha nem rá bízzák - már ha más is szeretne enni abból az ételből, és nem áll szándékában gyomorrontást kapni.


Az a fajta vaják, aki hamar elunja magát, ha nincs mit csinálnia, így aztán mindig keres valami elfoglaltságot. Többnyire ő szokott hazaérni Kaer Serenbe utolsónak a tél beállta előtt, és ő indul elsőként, amint az első hóvirágok előbújnak a föld alól - de amíg otthon van, olyankor is sokat járja az erdőt, és az újonnan érkezett fiókák kiképzéséből is aktívan kiveszi a részét. Ennek ellenére nem lehet azzal vádolni, hogy izgága lenne, órákig el tud molyolni a fegyverei ápolásával, fenésével, vagy a vértje karbantartásával, de sokat szokott csöndesen töprengeni is útközben, mindenféle dolgokon. Az Öreg Keldar minden igyekezete ellenére - vagy épp annak eredményeképpen - nehezen veszi rá magát az olvasásra, sokkal jobban szereti hallgatni a történeteket, meséket, legendákat vagy históriákat, dalokat, balladákat, hőskölteményeket, színjátékokat vagy előadásokat. Neki magának sem okoz már problémát, hogy az összetettebb érzelmeit, gondolatait megfogalmazza, vagy hogy jól átérezze mások helyzetét, sőt, a vajákokról elterjedt közhiedelemhez képest meglepően fejlett az érzelmi intelligenciája - ezen remek jellemvonása pedig leginkább Rhinedottirnak köszönhető. Bár azt is el kell ismerni, hogy a mindennapi munkájában a figyelem elkerülése végett nagyon jól tetteti, hogy nem több egy érzéketlen mutánsnál. Mindemellett azonban szeret új dolgokat megismerni, hiszen az alatt a cirka egy évszázad alatt, mióta él, rengeteget változott a világ - a tudományok, a szokások, a divatok, na meg legfőképp a térképek. Nyitottan igyekszik állni minden változáshoz, noha ő magáról úgy véli, mostanra már nem változik különösebben, ami a személyiségét illeti. Akik ismerik gyerekkora óta - és ezekből a személyekből nincs túl sok - azok tudják, mekkora utat tett meg, míg a hajdanvolt akaratos, agresszív, heves és önérzetes vakarcsból az az érett férfi lett, akit ma ismernek. Lovagi rangjához méltóan udvarias, mi több, kifejezetten segítőkész idegenekkel szemben is - de a jussát sem szégyelli elkérni, ha arra kerül a sor. Akiknek merő szívjóságból szokott segíteni, az az a maréknyi vaják, ember vagy másfajú, akiket a barátainak tart. Nem nehéz egyébként megkedvelni, mert azon túl, hogy igen megnyerő a modora, és (szerinte) jó a humorérzéke, mindenkinek megadja az alapvető tiszteletet az első pillanattól fogva, még akkor is, ha a másik személy ezt nem feltétlenül érdemelte ki. A sértéseket, kötözködést és provokációt már rég megtanulta elengedni a füle mellett, és nem szokott lealacsonyodni a vele szembenálló szintjére. Többnyire inkább szóban szokta lerendezni az agresszívebb embereket, higgadt fejjel, és csak olyankor folyamodik erőszakhoz, ha másképp nem megy, de olyankor is igyekszik ügyelni rá, hogy ne legyen halálos kimenetele a csetepaténak. Nem is igazán látni indulatosnak vagy haragosnak, kifejezetten türelmes szokott lenni - így akinek valahogy mégiscsak sikerül kihoznia a sodrából, annak egészen biztosan felejthetetlen élményben lesz része, és valószínűleg utána arra is meg fog esküdni, hogy soha többet nem teszi próbára Sir Gawain türelmét. Nincsenek illúziói az emberi - és másfajú - természetet illetően, de talán egy leheletnyi idealizmus még mindig akad benne, amelynek köszönhetően sosem vált pesszimistává. Sőt, épp azért, mert tudja, milyen ocsmány és visszataszító egy hely tud lenni ez a világ, csak azért sem adja meg magát neki, és fontosnak tartja emlékeztetni magát azon személyekre és a kapcsolatukra, akik miatt mégiscsak megéri elviselni ezt a sok borzalmat. Ezek a kapcsolatok fontosak számára, ha még oly kevés is akad belőlük. Ami pedig a szebbik nemhez való viszonyát illeti, nem tartja magát kifejezetten nőcsábásznak, de sosem mulasztja el a lehetőséget, ha bókolhat a hölgyeknek - mindenfajta hátsó szándéktól mentesen. Szükségletei viszont neki is vannak, elvégre elég sok időt tölt magányosan az Úton, így jól esik neki a törődés egy erre kapható nőtől, még úgy is, ha esetleg fizetnie kell a szolgáltatásért. Voltak olyan nők - de még férfiak is - akikbe talán még szerelmes is volt, de az a személy, akinek örökre és visszavonhatatlanul odaadta a szívét, az Rhinedottir.


Azt már az első pillantás során meg lehet róla állapítani, hogy magas férfi, és kifejezetten vállas is, az arcát pedig dús, sötét haj és szakáll keretezi. Ráadásul ritkán látni Kaer Serenen kívül vért és utazóköpeny nélkül, így az átlagemberek általában már azelőtt ki szoktak térni az útjából, hogy esetleg alaposabban megnéznék akár az arcát, akár a céhét jelképező vajákmedálját vagy a fegyvereit. Ha esetleg valaki egy kicsit jobban szemügyre veszi, az láthatja, hogy a valamikor koromfekete haja és szakálla már itt-ott deresedik - de szerencsére ritkán akad olyasvalaki, aki erre a tényre emlékeztetné, így aztán csak nagyritkán szokott felsóhajtani, hogy bizony, megöregedett. A haját sose szokta vállhossznál rövidebbre vágni, és a szakállát sem borotválja le teljesen soha, de nem is hagyja őket elkanászodni nagyon. Ha esetleg nagy ritkán valamiért felköti a haját, olyankor látszik a nyakán az a két heg, amiket elfedni szokott vele: a tarkója alatt, a nyakszirtjén keresztben egy hosszabb vágás nyoma, és bal oldalt, a füle alatt egy rusnya harapás hege. Meglepő módon az arcán nincsenek forradások, de még a füleiből sem harapott ki még egyetlen szörny sem egy darabot eddig.
Ami pedig az arcát illeti, inkább a szemöldöke és az orra hangsúlyosabb, a járomcsontja és az álla kicsit kevésbé. A homloka magas, az ajkai keskenyek, de még olyankor is egy kicsit felfelé ívelnek, amikor nem mosolyog - ezt a szakállával egészen jól tudja palástolni, akárcsak a hangsúlyosabb nevetőráncait a szája két szélén. Az orra vagy a szemei sarkában ülő ráncokat már kevésbé tudja elrejteni, de nincs is rá oka különösebben, mert a Kontinenst róva ritkán fordul elő, hogy valaki huzamosabb ideig az arcára, még kevésbé egyenesen a szemébe nézzen. Ha viszont mégis előfordul, akkor az illetőnek az a benyomása támadhat, hogy a hasított pupilla körül egészen lehetetlenül kékek a szemei, mint a májusi ég szokott lenni tiszta időben. Az ember még azt is hajlandó megbocsátani neki ennek láttán, hogy egy kissé árkosak a szemgödrei, és talán arra a következtetésre jut majd, hogy összességében nem is olyan marcona a tekintete, mint azt első pillantásra gondolta, sőt, már-már megnyerőnek, egészen jóképűnek is nevezné.  
Ha pedig ne adja Melitele még rá is méltóztatik köszönni valaki, ő pedig az illemnek megfelelően ezt viszonozza, a hangja alapján is hasonló benyomást szerezhet róla ez az illető - már hogy minden érdessége ellenére mélyebb, és kifejezetten kellemes orgánuma van.


Midinwaerne második éjszakája volt. A velhadi hegyvidék fenyvesét úgy temette maga alá a sűrű pelyhekben hulló hó, mint egy óriási, fehér dunyha, ami alatt mély és zavartalan téli álmát aludta a medve, a mormota, a pele és a mókus is. Hatalmas ezüst érmeként ragyogott a telihold a tintakék, felhőtlen égbolton, fagyos fénye mögött szégyenkezve bújtak el az apró csillagok. Szikrázott helyettük a szűz hó, büszke csillogással fürdőzve az égi tükörből ráeső fénysugárban. A fák törzsei közt árnyként húzta meg magát a csend, s az erdő néma nyugalmát sem törte meg semmi, csak egy-egy farkas éhes vonyítása a messzeségben. Aztán egy ló nyerítése, jóval közelebbről, amire még a fenyőfák közt lapuló csend is felébredt hirtelen.
Paták puffannak tompán és szántalpak siklanak szelíden a friss havon. A suhanó neszt sajgón és élesen szakítja ketté egy ostor csattanása. A szánon nem ül más, csak a gyeplőt tartó asszony vastag prémkabátban, mögötte egy pokróc alatt összekuporodva egy fiú. Hétéves, ha lehet. Nem sok látszik ki belőle a vastag gyapjúpléd alól, csak az arcának egy része, és még azt is bőven eltakarják a homlokába lógó, koromfekete tincsei. Meredten bámul maga elé, mintha a pokróc szövetének kacskaringós mintái választ tudnának adni minden kérdésére. De van-e értelme feltennie olyan kérdéseket, amikre nem akarja tudni a választ? A gondolatai sebesen tovasuhannak, mint a havon sikló szán, és abban reménykedik, hogy ez az egész csak egy álom. Igen, minden bizonnyal álmodik. A nő a bakon nem az édesanyja, hanem a Hókirálynő, aki most elviszi magával a Jégpalotába, mint ahogy a mesében is történt, azzal a fiúval, aki rosszaságból a Hókirálynő szánja után kötötte a szánkóját. Pedig nem akart ő rossz gyerek lenni. De az az elátkozott jégszilánk egy nap belefúródott a szívébe és a szemébe, és amit addig szépnek talált, azt onnantól csúnyának látta, és ami korábban kedves volt neki, azt megutálta.
Legalább is a lócsiszár így mesélte mindig. Ezért álmodja most azt, hogy ő az a fiú, akit a Hókirálynő homlokon csókolt egyszer, majd mégegyszer, de harmadszor már nem, mert abba belehalt volna. Most azt álmodja, hogy a Hókirálynő magával viszi, és addig a rabja lesz, míg a jégszilánkokból ki nem rakja azt a szót, hogy “örökkévalóság.” …De ha nem tudja kirakni…? Mi lesz akkor…? Akkor az lesz az ő örökkévalósága? Egy jégbe és hóba fagyott, örök és mozdulatlan világ, ahol nem fogja majd keresni senki sem? Se az édesanyja, se az édesapja, de még az a lány sem, aki a mese végén rátalál a fiúra, és a forró könnyei megolvasztják és kimossák a szeméből és a szívéből az elátkozott jégszilánkot. Őérte nem fog jönni senki.
Zökken egy buckán a szán, s a fiú feleszmél a gondolataiból. Hiszen csak álmodik. Elaludt. De mindjárt felébred, és otthon lesz, és ott lesz vele az édesanyja és az édesapja, és minden ugyanolyan lesz, mint régen. Régebben, mint ez a Télközép - mert idén Midinwaerne első estéjén a szülei jobban összevesztek, mint addig bármikor. És ez az ő hibája volt. De ha visszacsinálhatná, megesküdne az életére, hogy többet nem lesz rossz gyerek. Megfogadná és megígérné a Hókirálynőnek, hogy többet nem fog feleselni, nem fog kiabálni, nem fog csúnyán beszélni a szolgálókkal, nem fogja eltörni a tányérokat, se a poharakat, se a legdrágább vázákat, és nem fog tintát fröcskölni a lépcsősor mentén függő őseik portréképeire. Soha többet nem fogja kővel hajigálni az édesanyja ablakát, nem fogja megtépni a ruháit, elszakítani a gyöngysorait, nem fogja a kandallóba dobni a könyveit. És soha, soha de soha nem fogja elmondani az anyja egyetlen titkát sem apának. Csak vigye vissza, vigye haza a Hókirálynő, vagy csak engedje leszállni a szánról és hazamenni. Nem bánja, ha napokig is kell bukdácsolnia a hóban és fázva, éhesen mennie és mennie és mennie, át az egész velhadi hegységen, ha a végén újra otthon lehet.
Felnyerít a ló, ő pedig felpillant a bakra, de az asszony háttal van neki, nem figyel rá. Nagyot nyel, nehezen. Még mindig érzi a Hókirálynő jeges ujjainak szorítását a torkán, mintha még mindig fagyosan égetnék a bőrét, mintha még mindig küzdenie kéne a levegőért, mintha még mindig fojtogatnák. Nem látja, de érzi a nyomukat. Tíz keskeny, lilás csík öleli körbe a nyakát. Amikor tétován felemeli a kezét, hogy az egyikre tapintson, akkor a Hókirálynő felkiált, a ló prüszkölve lassít, majd megáll, és vele együtt a szán is. A fiú felpillant: mélyen vannak a fenyvesben, olyan mélyen, hogy még a telihold fényében is épp csak derengenek a fák körvonalai a hóban. Egyszerre vakítóan fehér és hátborzongatóan sötét minden.
A Hókirálynő most először fordul a fiú felé azóta, hogy felültette a szánra. Az arca sápadt, elgyötört, és mégis kifejezéstelen. Szenvtelen hangon szól hozzá:
- Szállj le.
A fiú megdermed, nem mozdul.
- Azt mondtam, szállj le - ismétli meg a Hókirálynő, halkan, de parancsolón. - Ne mondjam még egyszer.
A fiú megborzong, összeszorítja a szemeit, mert úgy érzi, mintha szúrná, égetné őket valami. Túl későn nyitja ki őket, addigra már a Hókirálynő felállt és a hajába markolt, annál fogva rángatja le a szánról majd löki a hóba, hiába próbál küzdeni ellene. Az asszonyt az sem érdekli, hogy a gyapjúpléd, ami alatt eddig kuporgott a fiú, szintén a hóra hullik mellette. Mire feltápászkodik rémülten, addigra a Hókirálynő már újra a bakon ül, a kezében a gyeplő és indulásra ösztökéli a lovat.
- Édesanyám...! - kiált fel kétségbeesetten, ahogy a szán után botlik a hóban. A nő nem fordul felé, de mintha jobban a gyeplőre szorítana. - Édesanyám... - ismétli meg a fiú, de most már nem kiabál, elcsuklik a hangja, a szemeit eddig szúró és égető cseppek pedig utat törnek maguknak, forrón csorognak végig az arcán. - ...Sajnálom...! Bocsánatot kérek! Nagyon sajnálom...! Ne haragudj, kérlek, én... Nem fogom... Többet sose fogom... Sajnálom, anya, bocsáss meg! Kérlek...!
A végére már újból kiabál, zokog, ahogy esetlenül bukdácsol a szán után - futni akarna, szaladni utána, elkapni az egyik kapaszkodót és visszamászni rá, majd az anyja lábai elé vetni magát, átkarolni a térdeit és a bocsánatáért könyörögni. De a szán már messzire van, hiába próbálja utolérni a hóban, elesik, majd sírva köpi ki a havat a szájából, ahogy próbál felállni.
- Anya, ne hagyj itt...! - hüppögi, de már semmit sem lát a könnyeitől, és egy pár pillanat múlva a tompa patadobogás és a szánsiklás moraja is beleveszik a belőle feltörő, keserves zokogás hangjába.


Megfagyott körülötte az idő. A fiú csak sírt és sírt, és az sem érdekelte, amit az apja mondott neki mindig: hogy egy fiú ne legyen picsogó anyámasszonykatonája, egy fiú legyen erős, és nyelje le a könnyeit. Most viszont nem volt ott az apja, hogy kiabáljon vele vagy megpofozza a könnyeket látva - nem is fog már vele soha többet kiabálni, se megverni. Most egyedül volt, teljesen egyedül, az erdő közepén, elhagyva. Most sírhatott kedvére. Nem látta senki és nem hallotta senki.
A farkasvonyítást hallva kapta fel a fejét. Az Elkeseredésnél nagyobb úr a Félelem, és azt már egy hétéves gyerek is tudja, hogy ha túl sokáig és túl hangosan sír, hamar meg fogja találni valami, ami szívesen eszik rémült és pityergő kisgyerekeket. Különösen télvíz idején, amikor nincs mást mit enni. Legalább is a lócsiszár mesélt neki ilyen történeteket is, a fiú pedig nem akart a mesebeli Jancsi és Gréti sorsára jutni.
Reszkető kezekkel maszatolta el az arcán a könnyeket, aztán szipogva és gyorsan feltápászkodott a hóból, majd riadtan nézett körbe. Nem látott semmit. Semmi élőt, semmi mozgást, csak a hó hullott tovább sűrűn, szakadatlanul, sebesen temetve maga alá a szán még látható nyomait. A fiú hegyezte a fülét, de nem hallotta a farkast a messzeségben. Nem hallott semmit, csak a saját kapkodó lélegzetét. Nem vett levegőt egy kicsit, amíg hallgatózott, de így sem hallott többet, ellenben, ahogy lassan mély levegőt vett újra, kicsit sikerült lecsillapodnia. Eléggé ahhoz, hogy gondolkodni tudjon.
El kell indulnia a szán nyomán visszafelé, amíg még nem lepi el teljesen a hó. Akkor haza fog találni. És mennie kell, máris, különben meg fog fagyni, vagy megtalálja az a farkas. El is indult rögtön, és már nyúlt volna a hóban heverő pokrócért is, amikor egy halvány reménysugallat rémlett fel benne: mi van, ha az anyja mégiscsak visszajön érte...? Mi van, ha meggondolja magát, ha megbocsát neki, ha visszajön, és ha keresni kezdi itt, és nem találja...? Ha nem találja meg a helyet, ahol otthagyta a fiát?
Az első gondolata az volt, hogy akkor meg is érdemli, de igyekezte elhessegetni magától ezt a választ. Helyette fogta a pokrócot, összehajtotta, aztán felakasztotta az egyik alacsony fenyőágra, amit elért. Hagy egy jelet az anyjának. Hogy itt vált el tőle. Hogy elindult haza.
Még egyszer körbepillantott, lélegzetvisszafojtva hallgatózott, de nem látott semmit és nem hallott semmit. Mély levegőt vett aztán, és elindult a szán nyomán visszafelé. Milyen messze lehetett gyalog? Egy napi járásra? Kettő? Nem baj, gondolta, haza fogok menni, kerül, amibe kerül. Ki volt melegedve a sírástól és az újonnan merített elszántságtól - nem fázott most, és úgy gondolta, hogy ha nem áll meg és csak megy és megy és megy, akkor nem is fog. Ha megszomjazik, akkor majd elnyalogat egy marék havat, ha pedig megéhezik... Akkor már volt olyan, hogy büntetésből egy egész álló napig nem kapott enni - ha akkor kibírta, most is ki fogja bírni. Akár még két napig is. Nem baj. Haza fog menni. Kerül, amibe kerül.


Pirkadatig sem bírta. A tőle telhető leggyorsabban haladt a szán nyomán visszafelé, de mintha a szüntelenül hulló hó versenyre akart volna kelni vele, sebesen temette maga alá a nyomokat. A fiú a Hold fényében próbált tájékozódni, de hiába ragyogott ezüstérmeként a korongja, ha a fatörzsek közt lapuló árnyak csak még félelmesebbnek tűntek tőle, ahogy a fehéren ragyogó hóra vetültek. A fiú esküdni mert volna rá, hogy volt, amelyik megmozdult, és ahogy egy-egy szélfúvástól megnyikordultak a magasban a fenyőágak, a torkában dobogó szívvel nézett körbe mindig, majd sietett tovább szaporán. Minden felnőtt arról mesélt neki, hogy a velhadi fenyves tele van farkasokkal - és a farkasoknál sokkal rosszabb szörnyetegekkel. Óriásira nőtt, mérget köpő pókokkal, amiknek a hálójukba egész kétlovas szekerek is beleragadnak és sose jutnak ki belőle; lidércfényekkel, amik a szurdokokba és szakadékokba csalogatják az eltévedt utazókat, aztán ha lezuhant, csontig lerágják a húsát; és lakik ott még egy fakéregtestű, szarvasagancsos rémség is, a lesi, ami nem tűr meg semmilyen idegent az erdejében - aki pedig mégis bemerészkedne, azt a fák ágainak parancsolva húzza karóba, hogy a varjak és a farkasok lakmározzanak belőle.
A fiú félt. Soha ennyire nem félt még életében, és ettől még arra sem tudott gondolni, hogy mi lesz, ha hazaér. Mit fog szólni az anyja, miután... De erre nem volt sem ideje, sem ereje gondolni. Most csak az számított, hogy hazajusson élve. Egy ponton úgy tűnt, mintha megtalálta volna az utat, amin a szán haladt, így azt követte tovább, mert addigra a nyomok már teljesen eltűntek a szűz hó alatt. Aztán eltűnt az út is.
Eddigre a fiú kezdeti makacs elszántsága és naiv reménykedése is alábbhagyott, és hiába menetelt kitartóan, a kezei és lábai már teljesen átfagytak. Dideregve lehelgette az ujjait hiábavalóan, és már az sem segített sokat, hogy egészen visszahúzta a karjait a kabátja ujjaiba. Koromfekete haján megült a hó, amit lerázott magáról ugyan, de harminc lépést sem kellett tennie ahhoz, hogy ugyanúgy belepje aztán. Mostanra már kifejezetten sajnálta, hogy otthagyta azt a pokrócot, de nem volt ereje visszamenni érte. Kimerült volt, fázott, és amikor eltűnt az út is, a kétségbeesés helyett inkább az elgyötörtség kezdett úrrá lenni rajta. Hirtelen nagyon csábító lett számára a gondolat, hogy ledőljön az egyik fenyő tövébe pihenni, nekidöntse a fejét a fa törzsének, és aludjon reggelig. Hiába tudta, hogy ha most elalszik, nem fog felkelni többet. De annyira fáradt volt...
Szipogva törölte meg az orrát, aztán megint lerázta a hajáról a havat. Amúgy sem tudta, merrre menjen. Csak egy kicsit leül pihenni a fa alá, tényleg csak egy percre. De nem tud tovább menni, muszáj megállnia egy kicsit, legalább addig, amíg kitalálja, merre tovább. Nagyot sóhajtott, ahogy leroskadt a fenyő tövébe, majd olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak bírta, hogy még szorosabban tudja magára húzni a kabátját. Nem sokat segített, ugyanúgy vacogott a foga, egész testében rázta a hideg, fájt a feje, folyt az orra és mindennél jobban vágyott egy pár óra alvásra. Aztán egyszer csak arra ébredt fel, hogy előre biccent a feje, és majdnem tényleg elaludt. Ficergett, felhúzta a térdeit, és azokra döntötte a fejét, és próbálta nyitva tartani a szemeit. Mintha már szürkült volna az ég, mintha már fakultak volna a csillagok, és mintha már lenyugodott volna a Hold is, de aztán hirtelen megfeledkezett mindenről maga körül, és egy hosszú-hosszú pillanatra teljesen sötét lett. Megint a farkasvonyításra tért magához.
Úgy ocsúdott fel, mintha rémálomból ébredt volna, és legalább úgy reszketett is, de csak részben a félelemtől. Akármennyire is sajgott mindene, akármennyire is rázta a hideg, hamar állásba kecmergett, és riadalmában át sem gondolta, merre menjen, csak elindult, a tőle telhető leggyorsabban. De már látta, hogy kelet felől tényleg egyre világosodott az ég alja, és azt remélte, hogy ha felkel a Nap, tudni fogja, merre menjen majd, és nem fog úgy rettegni a sötét erdőtől. Ez a gondolat új reménnyel töltötte el, és egy kicsit jobban viselte tőle a tagjaiba nyilalló fájdalmat és a hasában mardosó éhséget. Egy kicsit.


Hiába tudta, hogy Midinwaerne, a téli napforduló éjszakája volt a leghosszabb az évben, és onnantól egyre hosszabbodtak a nappalok, ez a tény nem sokat segített rajta. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el pirkadat óta, de csakugyan egy kicsit könnyebben tájékozódott világosban. Egy időre a hóesés is elállt, és a fiú már szinte új erőre kapott, amikor a friss hó alatt enyhe süppedést vélt felfedezni, szántalpak és lópatkók nyomát, eltemetve ugyan, de nem teljesen kiegyenlítve. Erőt vett az éhségén és a kimerültségén, és bármennyire is dermesztően hideg volt, igyekezett egy-egy marék havat elnyalogatni, amikor már tényleg elviselhetetlenül szomjas volt.
Erősen figyelt, koncentrált a nyomokra, hogy el ne vétse őket, és még az sem zavarta, hogy azok egy idő után az erdő sűrűjébe vezették vissza. Az a gondolat is felmerült benne, hogy ha nem is haza találna, hanem mondjuk egy favágó elhagyott viskójába, azt se bánja - csak legyen tető a feje fölött, és hadd pihenjen le egy kicsit a fagyhalál kísértete nélkül. Bárcsak tudta volna, hogyan gyújtson tüzet...
Alkonyodott már, amikor úgy tűnt számára, hogy a nyomok végérvényesen eltűntek a hó alatt, de úgy döntött, hogy egyenesen abba az irányba fog menni, amerre eddig követte őket. A félhomályos szürkületben aztán egyszercsak észrevett valamit, ami egyszerre töltötte el izgatottsággal és rémülettel. Nem tudta bizonyosra megmondani ilyen messziről, mi lehetett az, így rohanvást közelítette meg az egyik fa alatt heverő, sötét foltot, és csak akkor hagyta el minden ereje, amikor elég közel ért, és megismerte az anyagot. A gyapjúpléd volt az. Amit ő hagyott az ágra akasztva. Alighanem lefújta a szél.
Térdre roskadt. Egy álló napon keresztül ment és ment és ment, és ugyanott állt most, ahonnan elindult éjszaka. Két kézzel markolt bele a pokrócba, aztán sírvafakadt.


Kész lett volna teljes apátiában és mozdulatlanságban az éjszaka során halálra fagyni a hóban, épp azon a helyen, ahol az anyja is erre a sorsra szánta. Ezúttal is a farkasok mentették meg ettől a végzettől - most azonban nem a hangjuk, hanem a falka maga. Érezték, hogy nincs okuk óvatoskodni, a prédájuk már teljesen kimerült és moccanni is alig bír, így aztán hangosan acsarkodva közelítették meg a fiút. Az pedig, amint meghallotta a falkát és átjárta mindenét a jeges rémület, rájött, hogy van rosszabb a fagyhalálnál, és nem úgy akar meghalni, hogy élve felzabálják.
Épp hogy csak ki tudott gördülni sikoltva az első ráugró farkas alól, ami helyette a pokrócba kapott bele és rángatta meg, pont elég ideig ahhoz, hogy a fiú a mögötte levő fenyőfa lecsüngő ágába kapaszkodjon, majd lélekszakadva feljebb és feljebb tornázza magát rajta. Az egyik ág nagy reccsenéssel tört le a lába alatt, ő pedig újabb sikoltással ölelte át a fa törzsét, ahogy visszacsúszott egy métert. Rántást érzett a kabátja hátán, és a rémülettől elszántan lökte magasabbra magát, majd kapta el csodával határos módon a feljebb levő ágak egyikét, és húzta is feljebb magát rögtön, magasabbra és magasabbra. Amikor már úgy tűnt, hogy ugorva se érik el a toportyánok, felült az egyik ágra, és zihálva kulcsolta kezét-lábát a fenyő törzse köré. Ragadt az arca, a haja és a kezei is a gyantától, véresre szúrta a tenyereit a megannyi hegyes tűlevél és érdes fakéreg, ő pedig a félelemtől és fájdalomtól kábán kapaszkodott tovább.
Levegő után kapkodva pillantott le a falkára, a farkasok pedig vonyítva és morogva köröztek a fa törzse körül - fel-felugráltak, de nem érték el szerencsére, viszont a fiú minden egyes felé kapó bestétől összerándult ijedtében, s rettegett a gondolattól, hogy az egyik ilyen rossz mozdulattal tényleg leesik, a farkasok pedig azonnal széttépik és elevenen felfalják. ...Vagy elég türelmesek ahhoz, hogy megvárják, amíg annyira átfagy és elfárad, hogy önkéntelenül is elengedi a fa törzsét, és lezuhan közéjük. Mindkét lehetőségnek elég nagy volt az esélye.
A fiú kapaszkodott ugyan, de egyre csak szédült a kimerültségtől és az éhségtől, minden tagja égett a fagytól, görcsösen szorította őket össze, ahogy minden ízében reszketett a félelemtől. Fogalma sem volt, meddig lesz képes kitartani. Óráknak tűnt az az idő, ami eltelt addig, mígnem az egyik farkas egyszer csak baljósan vonyított fel, a társai pedig idegesen borzolták a szőrüket, morogtak és nyüszítettek, és bár még néhány éhes pillantást vetettek a fán rekedt prédájukra, végül sietősen tovább álltak a fa alól, és úgy tűnt, nem is fognak visszajönni. A fiú meglepődött, már szinte megkönnyebbült - aztán ahogy nyúzottan és remegve lemászott a fáról, eszébe jutott, hogy egy falkányi éhes farkas aligha hagy ok nélkül ott egy csapdába szorított zsákmányt, hacsak nincs erre nyomós oka. Nyomós ok pedig lehet egy olyan lény, ami őket is meg akarja enni. És nagy eséllyel a fiúval is megelégedne.
Így hát nem volt más választása, mint újra elindulni - és csak reménykedni tudott abban, hogy nem fog belesétálni egyenesen abba a valamibe, ami elől még a farkasok is elmenekültek.


Belesétált. Már világosban. De mentségére szóljon, hogy csak a fészkébe, és abba is csak azért, mert nem vette észre. Egyszer csak lejteni kezdett a talpa alatt a talaj, és mire észbekapott, már olyan meredek lett a lejtő, hogy egyszerűen lecsúszott rajta a havon, és meg sem állt a szurdok aljáig, ott pedig átesett egy ágakból és rothadt levelekből rakott kupacon, ami alatt egy szűk, nyirkos, és borzasztóan büdös vájatban találta magát. Fordult egyet a gyomra, és öklendezni kezdett a szagtól, de minthogy két napja nem evett semmit, nem igen volt mit kiadnia magából.
Fájdalmasan sziszegve próbált kikecmeregni a veremből, amibe zuhant, de amikor másodjára is visszacsúszott a nyálkás sárban, felmordulva letett a tervéről egy kicsit. Legalább addig, amíg a szemei hozzászoktak a sötétséghez a járatban - akkor körbenézett, és úgy vette észre, hogy a járat folytatódik tovább a föld alatt. Végérvényesen az győzte meg arról, hogy az orrfacsaró bűz ellenére is mélyebbre merészkedjen a vájatban, hogy végre nem fázott. Meglepően meleg volt a lyukban, már-már hívogatóan kellemes meleg - a fiú pedig beljebb is mászott, reszkető kezekkel tapogatva ki a járat falát. Épp csak fel tudott állni benne, de a fejét már nem tudta felemelni, így görnyedve araszolt előre a sötétben. Óvatosan lépdelt, inkább csúsztatta a lábait, semmint emelte őket, de amikor a tenyere valami ragacsos kötegbe akadt, akaratlan is felkiáltott, és ahogy próbálta eltépni a kezét a nyúlós nyáktól, véletlenül rálépett egy puha, hártyás gombócra. Onnan tudta, hogy hártyás, hogy a gömböc szabályosan szétrepedt a ránehezedő nyomástól, és spriccelve fröccsent szét a benne levő, émelyítő szagú nedv, majd a fiú csizmája talpa alatt felvisított az a valami, ami ebben a burokban pihent eddig. Rémülten hőkölt hátrább attól a valamitől, de megcsúszott a sárban, és egyensúlyát vesztve zuhant hanyatt - szerencsére nem előre, így a földbe és valami rugalmas anyagba ágyazott, további gömböcök sértetlenek maradtak. A fiú csak akkor vette észre őket, amikor hasra fordulva próbált feltápászkodni - végigtekintett az előtte kiszélesedő barlang alján, majd őszinte elborzadással nyögött föl.
Százszámra hevertek a kerek, hártyás tojások a földön, és ahogy a fiú lenézett az eltaposott, de még vergődő és sipákoló, pókszerű lényre, amit egy ilyenből vert fel idejekorán, kiverte a hideg veríték. Ez a kis ivadék is már akkora volt, mint az ő feje, a csáprágói kitettek még egy-egy araszt, közben pedig görcsösen rángatóztak a szürreális szögekben megtört lábai, és olyan fertelmes hangon vinnyogott, hogy a fiú legszívesebben hanyatt-homlok menekült volna a barlangból, de képtelen volt megmozdulni. A félelem, ami a toportyánokat meglátva azonnal tettre ösztökélte és menekülésre késztette, most iszonyatként és irtózatként béklyózta meg minden tagját. De még ennél is jobban kerítette hatalmába az őszinte rettenet, amikor hirtelen maga mögül hallotta meg ugyanazt a sipító hangot, csak sokkal vészjóslóbban.
A fiú borzadállyal gondolt arra a lényre, ami felé közelített, és pontosan tudta, hogy az egyetlen esélye a túlélésre, ha a tojásvermen átvágva a barlang túloldalán egy másik járatot talál, ami talán, talán kivezet a föld alól. Nem sok ideje maradt teketóriázni, ugyanis a pókszerű rémség már majdnem elért hozzá. Nehezen küzdötte magát állásba a remegő lábain, és sikoltva vetette magát a tojások közé - hiába is próbált volna figyelni, hogy ne lépjen rá egyre se, esélye sem volt kitérni előlük. Túl sok volt belőlük, minden második lépésével széttaposott egyet, és majdnem térdig süllyedt a lucskos, ragacsos masszába, ami szétfröccsent a tojásokból. Az összenyomott ivadékok visongása már szinte egészen elnyomta a saját sikolyait, ahogy félig vakon bukdácsolt át a barlangon. A falhoz érkezve lázasan tapogatózott bármilyen vájat, átjáró vagy lyuk után, de nem lelt egyet se. Kétségbeesetten keresett tovább, most már nem is figyelte, hány pondrót vert fel idejekorán a fészekaljból. Onnan tudta, hogy már majdnem visszaért a falat követve oda, ahonnan indult, mert egyszer csak bemászott mellette a barlangba az ivadékok anyja.
A fiú dermedten vetette hátát a falnak, és akármilyen ragacsos is volt mindkét keze, a szájára tapasztotta őket, hogy ne sikoltson, amikor a rémség beljebb mászott. Az visongott helyette is, a magával hozott dögöt, amit az alkarhossznyi csáprágói közt fogva húzott magával eddig, elejtette, és a haláltusájukat vívó, vinnyogó sarjadékait kezdte kitapogatni. A fiú majdnem kihagyta az egyetlen lehetőségét a menekülésre, annyira megrémítette az óriási, pókszerű fertelem jelenléte - maga se tudta, hogyan, de képes volt elrugaszkodni a faltól, átverekedni magát azon a féltucat tojáson, ami még az útjába állt, és amíg a bestia visítva felé fordult, az általa elejtett tetem mögé vetette magát, így a rémség által ráköpött méregsugár azt találta el helyette. Noha egy pár csepp egészen biztosan jutott a fiú lábszárára is. Ezt onnan tudta, hogy pillanatok alatt átmarta a nadrágját, és irgalmatlanul égetni kezdte a bőrét, amitől önkéntelenül is felüvöltött. Aztán görnyedve futásnak eredt, kifelé a lyukból.
Az volt a szerencséje, hogy amikor a szörnyeteg bemászott a verembe, lesodorta a járat faláról a nyálkás sárréteg egy részét, így a fiú már kevésbé csúszott rajta, ahogy kifele mászott belőle. Meg tudott kapaszkodni azokban a mélyedésekben, amiket a pókszabású bestia lábai nyomtak a földbe, de még így is csak hajszál híján sikerült kimásznia az alagútból, és a rémség ugyanúgy a nyomában volt. Nem gondolkodott, csak futott - marta a lábát a pókméreg, ragadt és bűzlött mindene a ráragadt nyálkáktól, de nem állt meg, futott, amerre a szurdok vitte, futott, amerre látott, futott, ameddig bírta.


Alkonyatig sem bírta. Kimerülten, sajgón és elkseredetten rogyott le egy szikla tövébe, és már azt sem tudta, a nyomában van-e bármi egyáltalán. Igazából már nem is érdekelte. Pihenni akart. Aludni. Az sem érdekelte, ha halálra fagy álmában. Összehúzta magát a szikla tövében, a térdeire hajtotta a fejét, és meredten bámult maga elé. A szurdok, aminek a mélyén haladt eddig, mostanra kiszélesedett, szinte elterült előtte, mint a folyómedrek, amikor beletorkollanak egy tóba. Sápadtvörösre festette az eget a lenyugvó Nap, mintha csak még egyszer meg akarta volna mutatni az erejét, mielőtt a csökkenő Hold átvette volna a helyét. A szurdokban, kivált a szikla tövében, ahol a fiú meghúzta magát, nem fújt a szél, fentebb viszont a fák ágai meg-megnyikordultak, s a tűlevelekről lefútt hó halk huppanással potyogott le róluk. Aztán a huppanások rendszertelen morajai közé egyre határozottabban csatlakozott be a ritmusos, tompa puffanások sorozata. A fiú szemei még nyitva voltak, de egyre laposabbakat pislogott, és amikor a szürkületi völgyben megláttott elbaktatni egy fekete lovat, rajta talpig fekete páncélt viselő lovassal, akkor már biztos volt benne, hogy el is aludt. Hogy csak álmodott.
A Fekete Lovag nem is törődött vele, pedig mellette léptetett el. Még rá is nézett. Vagy a fiú azt is csak álmodta? Hogy a Fekete Lovag továbbment, ki a szurdokból, be a völgybe, át a síkon, amíg el nem tűnt a fekete éjben? ...Bizonyos, hogy csak álmodta.
Mint ahogyan azt is álmodta, hogy otthon volt, a kemence tetején megbújva a melegben. Hányszor mászott fel oda, hogy onnan dobáljon szét kenyérhéjat, mazsolákat, almacsutkát, vagy szórjon szét egy maréknyi lencsét, borsót vagy mákot, amit aztán a szolgálóknak kellett összeszednie, különben a szakácsnő irgalmatlanul leteremtette őket. Ó, be szeretett volna bocsánatot kérni tőlük, megesküdni, hogy soha többet nem fog komiszkodni velük, csak hadd maradhasson még egy kicsit a kemence tetején, a jó melegben. Csak hadd ülhessen a terített vacsoraasztalhoz, nem finnyázna többet, nem karistolná az ezüstkéssel a porcelántányért, nem verné le direkt a kristálypoharat az asztalról - de megenne mindent, amit csak kapna, és úgy kinyalná a tányért, hogy elmosni sem kellene utána. Csak engedjék meg neki, hogy hazamenjen, hogy újra otthon lehessen, hogy legyen egy hely, amit otthonnak hívhat. Erről álmodott, és a saját ágyáról, a saját szobájáról, puha paplanról és meleg dunyháról, jóllakott alvásról, mint régen, még Midinwaerne előtt, amikor még fogalma sem volt róla, hogy a világon sokkal szörnyűbb dolgok is léteznek, mint néhány pofon a szüleitől. Ezer pofont is kiállt volna, egy nyikkanás nélkül, ha cserébe visszamehetett volna egy kicsit az időben. Hiszen olyan jó volt régen...
Álmodott még a nem is olyan régi, páfrányillatú nyarakról, pókhálós őszökről és pasztellszínű tavaszokról; hamishangú énekekről, harsány kacajokról és hősi balladákról; aranyló napsugarakról, andalgó felhőkről és azúrkék égről. Aztán felébredt.
Eltűnt az otthon melege, a terített asztal, a tavasz, a nyár, az ősz; elnémultak a vidám hangok és tintafekete felhők mögé rejtőzött a fogyó Hold.
Most tél van és csend és hó.


Akkor mozdult csak meg, amikor meglátta a Fehér Lovagot. A szürkületből bontakozott ki, fehér paripán, fehér páncélban. A fiúnak úgy tűnt, mintha észrevette volna - mégis továbbment, elbaktatott a völgy felé, aztán beleveszett a havas tájba. Szinte biztos volt benne, hogy csak képzelődött, mégis feltápászkodott - nehezen, alig bírta mozdítani a fagytól elgémberedett végtagjait, amikor pedig ráállt a sebes lábára, egy pillanatra csillagokat látott a fájdalomtól. Sziszegve próbált úrrá lenni a testén, ahogy esetlenül bukdácsolt arra, amerre a Fehér Lovagot látta eltűnni. Kavicsos, jeges síkon botladozott végig nehezen, tekintetét arra a pontra összpontosítva, ahol utoljára látta a lovast, s bár lassan, de kitartóan menetelt - mindaddig, amíg meg nem csapta az orrát egy ismerős szag. Nem is kellett sokáig keresnie a forrását - ott hevert a kavicsokon, egy hóbucka mellett: egy püffedt, döglött hal.
A fiú csak egy pár pillanatig nézte, az undorán hamar felülkerekedett az éhség, így máris leguggolt a halért, két kezébe vette, és úgy, ahogy volt, pikkelyestül beleharapott. Könnybe lábadt a szeme a szagától és bukfencet vetett a gyomra az ízétől, de leerőltette a torkán falatról falatra, alig rágva rajta valamit, hátha úgy kevésbé öklendezik tőle. Ha szálkára harapott, olyankor az egész falatot kiköpte a tenyerébe, úgy szemezgette ki belőle őket, aztán visszanyelte, ami megmaradt. Csak a hal fejét és a farkát hagyta meg. Miután végzett, zihálva törölte bele a remegő kezeit a hóba, majd a hasára szorította őket, és émelyegve indult tovább.
Mire a völgy túloldalára ért, és a fenyves felőtt állt, egészen kivilágosodott a táj, a fiú pedig kábán, szédelegve merészkedett be a fák közé. Amikor az arcához ért, hogy megdörzsölje a szemeit, a bőre szinte lángolt a forróságtól, és hiába tudta, milyen hideg van, mégis borzasztóan melege volt. Mindene sajgott, kínszenvedés volt minden egyes lépés, amit tett, és már maga se tudta, mi hajtja még tovább. Aztán amikor az egyik fa törzsének támaszkodva kereste a Fehér Lovag nyomait a hóban, egyszer csak megpillantott valami mást, ahogy elsuhant a fák közt. Azt hitte, kápráznak a szemei: egy vörös páncélos alakot látott, vörös lovon ügetve, mintha vadászott volna valamire. A fiú nem mert utánakiabálni, mégis, ahogy a Vörös Lovag hátasa felágaskodva felnyerített, majd elugrott a fák közé, utánuk indult.
Kivirradt.


Csak találgatni tudott, merre mehetett a Vörös Lovag - ha egyáltalán tényleg létezett, és nem csak a képzelete játszott vele. Nem lett volna meglepő, ha már hallucinált volna. Ami virradatkor elviselhetetlen forróságként gyötörte a testét, az pár óra múlva hidegrázásba fordult át - akkor meg kellett állnia, míg a váltóláz ismét égetni nem kezdte az arcát. Nagyon lassan és nagyon nehezen tudott csak továbbmenni. Amikor ismét úrrá lett rajta a vacogás, akkor viszont a hirtelenjében és gondolkodás nélkül befalt hal maradékát ki is hányta, és egy darabig megint nem tudott haladni.
Szürkületre szedte össze annyira az erejét, hogy bukdácsolva elinduljon, sántítva, mert eddigre már szinte rá se bírt állni a sérült lábára. Nem merte megnézni, milyen állapotban lehetett a nadrág anyaga alatt, abba pedig bele sem akart gondolni, mi lesz, ha le kell majd vágni. ...Egyáltalán megéli-e majd, hogy le kelljen vágni.
Arról már régen letett, hogy a Vörös Lovagot megtalálja. Céltalanul bukdácsolt egyik fatörzstől a másikig, néha rövidebb csapásokon sántikálva végig támasz nélkül - és egy ilyen alkalommal hallotta meg egy ló prüsszentését, közvetlenül maga mellől. Ijedtében majdnem hanyatt esett, ahogy felnyüsszenve hőkölt el a fekete paripától. Rémülettel vegyes csodálkozással nézett fel aztán a mellette elléptető, fekete páncélt viselő lovasra, akinek a nyomában koromfekete lett a világ. A fiú ijedten botlott utána, s alig bírt mellette maradni. A Fekete Lovag ügyet sem vetett rá, talán csak egyszer fordította a fejét a fiú felé, de a sisakrostélyát nem emelte fel, és nem is szólt egy szót sem. A fiú sem. De a tempót sem tudta sokáig tartani - óhatatlanul is lemaradt s lovastól, és bármennyire is bele akart volna kapaszkodni a kengyelbe, vagy a nyeregbe, vagy akár egyenesen a Fekete Lovag lábszárába, mégsem mert hozzáérni, és amikor lemaradt tőle, akkor is csak levegő után kapkodott kétségbeesetten. Még egy darabig látta a lovas alakját, aztán a fekete ló és lovasa belevesztek az éjszakába.
A fiú sem tudta, miért megy még mindig utána. Arra tartott, amerre eltűnni látta a Lovagot, mert mintha maradt volna valami utána: egy apró fénypászma a sötét éjszakában, egy halvány reménysugár, hogy hamarosan véget érhet ez az erőltetett menet. Bárcsak...
A fénypászma viszont nem hunyt ki, sőt, egyre csak ragyogott a fák közt, egyre erősebben, ahogy a fiú egyre közelebb ért hozzá, aztán egy csalitoson átküzdve magát végül meg is érkezett a tisztásra, ahol a fény forrása állt. Tábortűzre számított, esetleg máglyarakásra, kunyhóban világító gyertyák fényére, bármire, igazán - de nem egy aranyló almafára.
Az almafa viszont ott állt, aranyszínben ragyogott a törzse, a levelei, és kerek aranyalmáktól roskadozott minden ága. A tisztást, ahol a fa állt, zöldellő moha és pázsit borította; egy talpalatnyi nyár a dermesztő téli fenyves közepén.
A fiú nem hitt a szemének. Megdörzsölte őket, de az aranyalmafa még mindig ott állt - így hát arra a következtetésre jutott, hogy képzelődik. Vagy álmodik. Elaludt a hóban a szurdok szélén, és minden, ami azóta történt, még az is, hogy felébredt, és látta a három lovast, csak egy álom volt, vagy--- Vagy tényleg halálra fagyott álmában, és a három Lovag azt mutatta meg neki, merre van a túlvilág. És ha ez a túlvilág, akkor...
Akkor igazán nincs mitől félnie. Nem tudja megölni semmi, mert már halott - és ezt a tényt meglepően csendes belenyugvással vette tudomásul. Már-már megkönnyebbülve. Az almafa körül meleg volt, gyümölcsillat lengte be a levegőt, a fiú pedig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse a fát, a gyümölcseit, vagy legalább közelebb menjen hozzá egy kicsit...
Meg is tette. Közelebb bicegett, tétován nyújtotta egyik kezét az almafa felé, és elsőként az egyik aranyos levélre simított. Bársonyos és puha volt, finoman simult a fiú sebes és fagytól felrepedezett kezéhez. Ettől felbátorodva végigcirógatta a többi levelet is, mélyet lélegzett az édes

Példareag

Melitele irgalmazz.