Rég nem járt Kaer Serenben. Tulajdonképpen nem tervezett újabb látogatást, amíg magával nem hozhatja az erőd legújabb griff fiókáját, de úgy festett, az az ügy még várat magára. Egy másik ellenben, nevezetesen a Tretogori Beata W. Blumgarten Mágikus Erővel Bíró Kövek Hatásai és Természetes Lelőhelyük címet viselő könyv második kiadása kevésbé. Álmából felkeltve is tudta, mik azok a kötetek, amik még hiányoznak a vén Keldar újjáépített könyvtárából, és amikor meglelte ezt a kiadványt, egyszerűen nem hagyhatta ott.
Úgy tetszett, kilyukadt a levegő, amikor az erőd belső udvarára érkezett portállal. Tudta, hogy minden vaják nyakában bukfencezni fog egyet a medalionja, de mintha még a vén kőrisfára felaggatott, gazdátlan medálok csilingelését is ide hallotta volna. Tudta, hogy Kaer Serenben senki nem ijed meg, ha a vajákmedál portált jelez, hisz azért a sohánál talán gyakrabban jár erre. Nyakába ejtette a sarki róka prémjével kivert, mélykék utazóköpenyének csuklyáját, ahogy egy hosszú pillanatra elrévedt a tekintete a magasba törő bazalttornyokat látva. … Tényleg jó rég járt erre utoljára. Észre sem vette, mennyire hiányzott neki. Nem akarta tovább a mestert váratni, be is lépett hát a nagy és nehéz tölgyajtón, ami már az erőd közös terébe és étkezőjébe, és csak egy szívdobbanás erejéig legyintette meg a bánat szele, hogy nem szaladnak eléjük vajákfik és vajákák, nem követik vajákmesterek és vajákmentorok, hogy külön őket üdvözöljék. De hát ez már csak így volt. Többé már ő sem érkezhetett meg Alzur oldalán.
Körbetekintve azonban mégis csak megpillantott egy gyerekkorából jól ismert alakot. El is mosolyodott – magához képest egészen melegen – ahogy arra vette az irányt.
– Üdvözöllek, Veltynger. – hajtott neki fejet, mint fiatalabb az idősebbnek, annak rendje és módja szerint, de mintha a férfi láthatta volna megelevenedni maga előtt a tizen egynéhány éves fruskát bájos, életrevaló mosollyal az arcán, aki épp, hogy felért a köldökéig. – Meglep, hogy itt talállak. Rendes vaják nyáridőn a kontinenst rója.
Tudta, hogy nem rója fel neki, hogy játékosan köszörüli rajta a nyelvét. Túl öregek voltak már, és túl sok mindenen voltak már túl ahhoz, hogy az ilyesmin összeperlekedjenek. Sajnálta, hogy a gyerekkorából jól ismert nyüzsgés nem tölti ki Kaer Seren magas falait, de tulajdonképpen meg tudta érteni. Ilyenkor az is úton volt, aki egyéb iránt hazajár a fészekbe.
– Hogy s mint szolgál az egészséged? Azt látom, hogy minden végtagod megvan még.

375 szó

✦Yggdrasill

Mielőtt a férfihoz lépett volna, élvezkedett még egy hosszú pillanatig a visszhangokon. Szinte hallani vélte lelki füleivel az ifjú Griff fiókákat csivitelését, a fakardok ütemes összekoccanását, a pajzsok tömör védését. Hallotta azokat is, akik nem lehetnek itt – Vygor mestert, egy könnyed száz esztendővel fiatalabb Keldart, amint rendre utasítja a csintalankodókat, hogy a fakard, meg a pajzs az udvarra való, hallotta Coën jóízű nevetését, és Alzur migrénes morgását.
Elmosolyodott az üdvözlésre. „Itthon.” Olyan különösen csengett most ez a szó, hisz annyi helyen járt már, Skelligétől Zerrikániáig, nem beszélve a Sárkány-hegységben megbúvó Tor Draig*-ról, ami a saját kis birodalma, de abban egyet kell értenie, hogy mindig különleges melegség tölti el, akárhányszor Kaer Serenben jár. Hiába, az embernek csak egy gyerekkora van, és nagyban meghatározza az embert, hogy azt hol tölti. Ő speciel fél lábbal vajákok, vajákmesterek és  vajáktanoncok közt. Számára természetes volt, hogy a férfihoz lépve átkarolja a nyakát vékony karjaival, és lágyan megölelje, ahogy egy enyhe, nyári napon a hűs szellő cirókázza körbe az embert.
– Ez kedves tőled, Veltynger. Örülök, hogy újra itt lehetek.
Noha az arcáról nem feltétlen volt egyértelmű, hogy sugárzik az örömtől, de a vaják ismerhette annyira, hogy tudja, ezeken a falakon belül mindig feloldanak a vonásai, és a szája sarkában ilyenkor halovány, felfelé görbülő ívek jelentek meg.
Hagyta, hogy amaz megnézze magának. Sok mindenen voltak túl, ők ketten is. Veltynger azon kevesek közé tartozott – Keldarral együtt – akiket Alzur megesketett, hogy minden körülmények között hallgatnak az elvetélt magzatjáról. Próbálta végiggondolni, hogy pontosan mikor is találkoztak utoljára, de végül arra jutott, hogy amikor elfogytak az átváltoztatás előtt álló fiókák, Alzur pedig meghalt, már kevés oka volt olyan sűrűn ide látogatni. Szerette volna ezt megújítani – és mióta Gawain felkérte, hogy segítse ki őket egy olyan vajákkal, aki a nemrégiben felbukkant, de annál strapabíróbb szörnyekkel is elbír, úgy feltételezte, hogy tényleg gyakrabban fog itt megfordulni, hogy beszámolhasson a részeredményekről, amíg egy nap meg nem érkezik a produktummal.
Egy pillanatra mintha meglepetés látszott volna rajta a becenév hallatán, de aztán nagyon hamar be is ugrott neki az eredete. Nem Veltynger volt az egyetlen a közvetlen környezetében, akik megharcoltak a nevével, de nem is hibáztatta őket. Adott neve, a Reynheiðardóttir bárkit megizzasztott volna. Ellenben az, hogy ki milyen kreatív alternatívával áll elő helyette, mindig lenyűgözte. Aretuzai társnői és kortársai többnyire Gildenként hivatkoznak rá, az alig tízéves Gawain egyszerűsített alternatíváját, amit azóta is magán visel, kifejezetten megszerette. De most visszaemlékezett erre is. Akkoriban tényleg nem szerette. Hiszen hát melyik gyermek szereti, ha rámutatnak, milyen apróra is nőtt valójában? De most valahogy mégis úgy volt vele, hogy a szívéhez szól ez a becenév – mert egyszerűbb időkre emlékeztette.
– Igazad van, már a feltételezés is vad volt. – somolyogta, s remélte, hogy a férfi nem bánja, ha az immáron nem is olyan Kicsi évődve elcsipkelődik vele, és pajkosan kiforgatja a szavait. Érdeklődve végighallgatta a vén Keldar és a bordély szórólapjainak különös esetét, remélve, hogy megtudhat valami lényegi információt is oly sokuk (beleértve őt is) nagy/apa figurájáról, Veltynger pedig arra figyelhetett fel, hogy még az eddiginél is szélesebben mosolyog.
– Gondolhattam volna, hogy nem lesz annyira oda a kifinomult, nagyvilági humorodtól. Csak nehogy egy nap addig huzigáld a bajszát, hogy a te hátadon törje ketté a partvist.
Soha, mióta Kaer Serenhez köti az élete, nem látta, hogy a vén Keldar bárkire is kezet emelt volna, hangja ellenben volt, szidalmazni és szitkozódni egyaránt.
Legyintgetett csak a magyarázkodásra, hogy elégedetlen volna a fogadóbizottsággal. Pontosan tudta, hogy Keldar valószínűleg a könyvtárban gubbaszt, mint mindig, a többiek meg… Nos, hát. nyár van. Az lenne a szokatlan, ha itt lennének. Cale-t kevésbé ismerte ilyen szempontból, de Gawain-ról pontosan tudta, hogy milyen.
– Nem aggódom különösebben miatta, Tudod, rossz bizánt nem vész el. – somolyogta, a kérdésre finoman oldalra biccentette a fejét, és megemelte a kezében tartogatott könyvet. – Tretogori Beata W. Blumgarten Mágikus Erővel Bíró Kövek Hatásai és Természetes Lelőhelyük. Keldarnak hoztam, a gyűjteményébe. És ezennel végre egy elemet le lehet húzni a listáról.
Veltynger kellett, hogy jól tudja, hogy mióta a lavina letarolta az erődöt, a mágusok pedig kifosztották a ritka kincsekkel teli könyvtárat, azóta zajlik a háziverseny, hogy ki tud több kötetet megszerezni az üres polcokra. Kicsit mindig is tisztességtelen versengésnek érezte ezt, hiszen hát ő varázslónő létére helyzeti előnyből indul, hiszen hozzáfér olyan könyvtárakhoz, levéltárakhoz, iratokhoz, amikhez vaják nem. Például az aretuzai és a ban ardi gyűjtemény is ilyen. De aztán lepték már meg a vajákok.  
Az élcelődésre épp ugyanolyan mozdulattal teszi csípőre a kezét, ahogy kislány korában tette azt, ámbár a mozdulat hevessége sokat finomodott.
– Elment az idő felettünk, Veltynger. Már százhúsz is elmúltam.
Hát még szép, hogy földig ér a lába! Az volt a terve, hogy rögtön az üdvözlés után fel is megy a lépcsőn, egészen a könyvtárig, hogy odaadja a kötetet a vén vajáknak, de legnagyobb meglepetésére Veltynger még feltartotta. Legyintgetett csak, hogy ne kérjen bocsánatot az időzítés miatt.
– Rád mindig van, és lesz időm, Veltynger. S mint hogy sürgősnek hangzik a dolog, mutasd is meg azonnal. A kötet ráér.

*Sárkány-torony

819 szó

✦Dramatic Irony

Nehéz volt megfelelően viselkednie, míg Veltynger a vén Keldar ellen táplált, több éves haragjáról és tehetetlen dühéről beszélt. Rhinedottir még meg sem született, vagy talán még csak ilyen csöpp pólyás volt, amikor Veltynger már átváltoztatott, teljes értékű vaják volt, de ez nem változtatott a tényen, hogy ő is erre az útra lépett, és a mai napig aktívan űzi a vajákmutációs praktikát. Gyötörte a lelkifurdalás egy olyan bűn iránt, amit nem követett el. Pedig bűne akadt épp elég.
– Látom, jól ismersz. – kanyarodott végre vidámabb mosolyra cakkos ajka, ahogy a hiányos könyvlistára terelődött a szó. – Már majdnem rosszul érzem magam, hogy nagyjából esélyt sem hagyok nektek ritka köteteket valószínűtlen helyekről összeszedni. Majdnem. Egyébként meg, ne irigykedj olyan nagyon – ha engem kérdezel, vannak ebben a témában sokkal újabb, jobb és átfogóbb kötetek is. A könyv az értékét épp a ritkás előfordulásának köszönheti. Gondolj rá úgy, mint gyűjtői darabra, amelyre vigyázni kell.
Ő a maga részéről nem állt még ilyen szorosra szőtt kapcsolatban Kaer Serennel, és az itt fészkelő Griffekkel, mielőtt az a bizonyos lavina elvett tőlük mindent és mindenkit, amit fontosnak tartottak. Ma már nehezen tudná elképzelni, hogy azok a fityegő pamfletek, amiket Keldar oly nagy becsben őriz, nem győztek pironkodni az egykori királyi levéltárak és akadémiai könyvtárak prominens pozíciója mellett. Alzur ellenben naphosszat tudta dicsőíteni, és egyben sajnáltatni az itt összegyűjtött, és azóta megsemmisített és szétlopott könyvek, kötetek és lexikonon diverzitását és eszmei értékét. Kicsit sajnálja, hogy elestek ettől a biztos bevételi forrástól – határozottan rájuk férne, végre nem kellene lyukas tetők meg huzatos ablakok alatt éjszakázniuk. Ugyanakkor az is tény, hogy a vén Keldar jelenlegi „könyvtára” igazán eltörpül egy oxenfurti városi vagy egy kaedweni királyi könyvtárhoz mérve. Arról nem is beszélve, hogy Keldar előbb fektetné önként a fejét nyaktiló alá, mintsem még egyszer ilyen nyíltan és ilyen vakmerőn a láthatóság terepére helyezze Kaer Serent.  
Látta jól, hogy megpendített néhány érzékeny húrt, de nem tervezte elpattintani őket, csak lágyan játszani rajtuk. Amíg a fájdalom szép, és jó emlékezetből fáj minden vízió.
Aztán amikor Veltynger kapva kapott az alkalmon, hogy beavassa a részletekbe, mégis csak meglepődött – az energikusságán, és a hasonlaton.
– Vigyázz, ez a Csipkerózsika épp olyan tüskés, mint amiről a nevét is kapta. – Ő így adta tudtára, hogy közepesen értékelte a becenevet.
Biccentve megköszönte a gesztust, hogy előre engedte az ajtónál, majd halkan átsuhant rajta. Nem adta szóval jelét, hogy a férfi megragadta volna a figyelmét, ellenben a fejét tudatosan felé fordította, hogy a visszhangból jól értse Veltynger visszafogott, emberi fülnek halk szavait. Emlékei közt halványan felderengett, mintha Keldar valaha mesélt volna erről, de őszintén csak annyi maradt meg benne, hogy oda épült Kaer Seren, ahová a sellő vezette az első griffet. A tacskó kori Gawain esetét ugyanezen sellővel még nem hallotta, a verdiktet hallva pedig elnevette magát – olyan igazán hangosan és  jóízűen.
– Azt hiszem, ezt az apró részletet elfelejtette említeni. Hálás lehetek neked, hogy felhívtad rá a figyelmem, legközelebb, ha látom, rá is kérdezek. – somolyogta.
Be kell vallania magának, elsőre nem kapcsolta össze fejben, merre is mennek – pedig aztán igazán úgy ismerte Kaer Serent, mint a saját tenyerét eddigre. Érdeklődve szemlélődött hát, kíváncsisággal, ahogy fenyőajtó fenyőajtót követett. Elképzelte a régieket, ahogy ő emlékezett rájuk – Vygor mestert, a fiatal Keldart, a még fiatalabb Veltynger-t, és bár személyesen sosem találkoztak, de elképzelte az alig tizenéves Lunát is, akiről csak hallott azelőtt. Aztán az egyik ajtó előtt olyan különösen sütött be a régi rózsaablakon a lemenő nap fénye, olyan terhesen kavarogtak a porszemek a légben, olyan visszhangos ürességet hagytak maguk után az ütemesen partra kúszó hullámok, hogy meg kellett állnia.
Emlékszik, hogy csatakos volt az izzadságtól. Hogy a homlokába tapadt nedves frufruja, hogy tiszta vér és veríték volt hófehér hálóingje. Emlékszik, hogy faltól falig rótta szobát, az idegességtől és a nyughatatlanságtól egyaránt. Emlékszik a fájdalomra, azt hitte, sosem múlik el. Emlékszik, hogy visongott, mint egy sebzett seregély, veszekedett minden jószándékú segíteni akaróval. Emlékszik, hogy egyetlen ember volt, aki a zárt fenyőajtón is bebeszélte magát, és milyen hálás volt, hogy az éppen Keldar volt. Emlékszik, milyen ólómsúlyú volt minden perc, milyen vontatott lassúsággal vánszorogtak az órák, hogy azt hitte, megőrjíti a fájdalom, mire megszülte a halott magzatját. Alig volt nagyobb egy almánál. Elfért szegény kicsi féreg a két tenyerében. Emlékszik, milyen vigasztalhatatlanul sírt akkor – és azóta egyszer sem. Fogalma sincs, mi lett szerencsétlen párával. Keldar valószínűleg elvitte és elkaparta a többi hasonló sorsra jutott zabigyerek mellé–––
A méla merengésből a vaják váratlan kérdése, mint pofon, úgy hozta vissza. Egy pillanatra még talán a megelevenedett emlékképek szilánkjai ott ültek tengerkék szemében, ahogy rápillantott. Igazából még hálás is volt, hogy megragadta a figyelmét. Így legalább nem kellett arra az undok ajtóra gondolni, meg arra, ami mögötte történt.  
– Ami azt illeti, valóban úgy terveztem, hogy maradnék néhány éjszakát. Már ha nem terhes egyikőtöknek sem a társaságom. Kettő, legfeljebb három éjjelről lenne szó. A hajlék felől se fájjon a fejed. Akárhányszor Kaer Serenbe hoz a kötelesség, mindig Gawain szobájában alszom. Akkor is, amikor épp házon kívül tartózkodik, és ezt a szokásomat nem most tervezem megtörni.
Mesélni épp lett volna mit – útszéli suhancokról, nincstelen csipiszekről, jövőtlen lelencekről, kettőszázhatvanhét kárbaveszett, szertefoszlott életről – de volt egy olyan érzése, hogy Kaer Seren sebzett griffmadarainak a legkevésbé erre van most szüksége. Újabb fájdalmakra, és friss sebekre. Nem, ez különben is az ő keresztje volt. Ezt a missziót ő vette magára, annak ellenére, hogy felkérték rá, hogy meggyónja bűneit. Így hát csak mosolygott, azzal a rém hűvös, visszafogott mosolyával.
– Ez kedves tőled. Annak függvényében, hogy mit takar az az oly sürgősnek hangzó ügy, élni fogok vele.
Tudta, merre mennek, vagyis azt hitte, amíg el nem kanyarodtak a labor ajtaja elől. Csodálkozott is. Pedig jól emlékezett rá – kislány korából is, meg nemrégről. Periódikus itt tartózkodása alatt előfordult, hogy néhány órára kiutasított mindenkit a laborból, és munkába temetkezett. Kissé szkeptikus volt ellenben, amikor a berobbant laborról számolt be amaz. Nem kifejezetten jellemző Keldarra, hogy ekkora hibát vétene, miközben a széltől is óvja a falakat, és ugyan nem kérdőjelezte meg sem Cale, sem Veltynger szavahihetőségét, mást sejtett a laborajtó mögött. Magasabbra szökkent egyik vékonyra szedett szemöldöke.
– Igazán mondhattad volna, seperc alatt rendet raknék odabent, és megint lehetne rendesen használni.
Meg természetesen félúton „véletlenül” átrendezné a hozzávalókat a saját ízlése szerint.
– Nem csodálom. – somolyogta. – Ha valóban ekkora hibát vétett volna öreg korára, én is hallgatnék róla, mint a sír.
Aztán ahogy továbbálltak a labor elől is, a kínzókamra felé, meg kellett állapítania, hogy ez iránt a helyiség iránt sem táplál szívmelengetőbb érzéseket. Azt a bizonyos vasasztalt, a szúrós szagú oldatokat, fecskendőket és lombikokat is kifejezetten jól ismerte – mind kislány korából, mind fiatal felnőttként. Szerette volna elmondani magáról, hogy ez már mind a múlt – hogy soha többet nem tér vissza oda, soha többé nem fog gyermekeket kínozni, gyilkolni, de nem lett volna igaz. Még mindig le kell szállítania a kaer sereni griffmadaraknak egy fiókát, és ahogy erre gondolt, hirtelen megint olyan gondterhelt vonások ültek ki az arcára, hogy talán még Veltynger is meg tudta állapítani, hogy nagyjából mi jár a fejében. A kérdésre pillantott csak fel.
– Hát persze. – azzal tett egy kifinomult, könnyednek tűnő kézmozdulatot, amelyben Veltynger nyomonként felfedezhette Igni jeléhez használt kézmozdulat darabos, töredezett elemeit. A gyertyák fürge egymásutánban lobbantak fel, megvilágítva a labort, ám ahogy az egyre növekvő fény láthatóvá tette az asztalra fektetett idegen tárgyat, visszatértek arcára a gondterhelt vonások. A vajákkal egyszerre hajolt a vizsgálódás tárgya fölé. Őrizte a komor kifejezést az arcán, míg amaz elregélte a kámforosi vadász meg a medvecsapda esetét, és közben szörnyű igyekezettel próbált úrrá lenni szapora szívdobogásán. Szfinx, te lány, gondolta. Légy szfinx, Rhinedottir, szfinx! S miután sikerült összeszednie a hangját, felelt a kérdésre.
– Az első megérzés azt mondatja velem, hogy nem szabad kizárni egyik lehetőséget sem. Ugyanannyira lehet a természetes kiválasztódás eredménye, mint génmutációé. Alapos szövettan és tenyészet hiányában, csupán ránézésre hagyatkozva könnyű nagyot tévedni és vakvágányra kerülni. Ezt mondjuk viszonylag könnyű orvosolni. Ha tényleg áll a meghívásod, és ez kiterjed az erőd készleteire is, a következő néhány napot szívesen rááldozom a vett minta elemzésével.
Nem hitt benne, hogy bármi olyat fel tudna tárni ezzel az ízeltlábú, karmos csodabogárral kapcsolatban, amit már ne tudna. Arra viszont lehetőséget biztosítana neki, hogy hátralépjen kettőt, újrapozícionálja magát, és kigondolja, mit mondhatna, amivel nem fedi fel az igazságot.
Veltynger jól időzített kegyelemdöfésként helyezte elé a kis fém plakettet, Rhinedottir pedig hosszúra nőtt frufruja árnyékában egy pillanatra lehunyta a szemét. Kötve hitte, hogy a dolgok állása rosszabb fordulatot vehet annál, mint a mostani felállás. Remek kis kutyaszorítóba kerültél, kicsi Rhinedottir. Nem remegett a keze, ahogy a plakettért nyúlt, hangot is csak épp, hogy kiadott, ahogy a fémet elemelte a fém asztaltól.
– „IDR UL Ex IX 0005 BETA” – állt a plaketten.
Jól ismerte ezt a nevet. Rissbergben mindenki dicshimnuszokat zengett Ulivo-i Idarran tehetségéről. Az övéről. IDR az ő projektje volt. Az első néhány legalább is. Aztán hogy mi lett a kísérleteivel meg az eredményeivel, miután ő távozott… Azért közte, meg Rissberg pusztulása közt nem épp kis időintervallum állt a rezidensek rendelkezésére garázdálkodni a munkájával. Káromkodni tudott volna.
– Ötletem sincs, mit jelenthet. – hazudta szemrebbenés nélkül. – Nem ősi nyelven van, ezt nyilvánvalóan észrevetted te is. Ugyanakkor semmi máshoz sem hasonlít, ami az ismereteimet gyarapítja. Leginkább egy nagyon különös szériaszámra hasonlít, de… Miért? Ki és milyen indíttatásból címkéz fel egy addig sosem látott lényt látszólag véletlenszerű betűk és számok kombinációjával? – pillantott érdeklődve a vajákra, hogy neki vajon mi a véleménye erről. – Különben is, az egész olyan különös. Olyan régóta és annyit jártok Kámforosba, hogy a környéki bestiák már generációk óta tudják, hogy nem érdemes arrafelé kacsintgatni. A kámforosi vadász mégis egy addig sosem látott, semmihez sem fogható szörnyeteg csapdába szorult lábát adja át neked. Mi lehet ez? Vándorol?

1588 szó

✦Siúil a Rún