Mindig tisztában voltam vele, hogy nem az ágyban, csendben fog érni a halál. Nagyon kevésen részesülnek ebben a kegyben az én fajtámból, de általában ők nem dicsőségként élik meg a természetes halált.
Egy witcher élete alapesetben maga az erőszak, a kényszer és a véletlen.. Senki sem akar önszántából erre az útra lépni, pont ezért szedjük össze az út szélére kivetett gyerekeket, meg alkudunk a Meglepetés törvényére hivatkozva , ha nem tudnak vagy akarnak megfelelő fizetséggel szolgálni nekünk. Nekik egy etetnivaló szájjal kevesebb, nekünk egy potenciális áldozatnál több.
Csak a vakszerencsének köszönhetem, hogy a Füvek próbája nem nyomorított meg örök életemre. Egyesek szerint talán köze van ahhoz, hogy varázstudó felmenőim vannak, de nem feltétlenül szokásom adni olyan szavakra, amiket egy szoknyapecér osztott meg velem egy félhomályos lebujban, miközben éppen a tizedik csésze rozsvodkát döntötte magába.
Ha oly makacsul nem akarta volna az utamba terelni Cirit, talán még a Sorsban sem hinnék. Bár még manapság is vannak kételyeim azt illetően, hogy nem csak szerencsés véletlenek sorozata volt-e, hogy végül ilyen szoros kapcsolat alakult ki hármunk között.
Yennefert is ide kell számolnom, mert bármily furcsa és bizarr is, hogy egy árva hercegnő egy witcherben és varázslónőben találjon új szülőkre, mégis ezt hozta a sors. Mind a ketten körmünk szakadtáig harcoltunk azért a lányért és amikor végre sikerült biztonságban tudnunk, azt hittük, hogy fellélegezhetünk.
A háborúnak vége, Ciri után már nem kutatott egy kapzsi varázsló tekintete sem és úgy tűnik a veszteségeik ellenére az északi királyságok is lassan kezdenek erőre kapni.
Épp ideje láttam némi nem szakmai célú utazgatásnak Kökörcsinnel az oldalamon, de Ríviában csak utolért a baj.
Kökörcsin biztos megdicsérne, amiért felfedeztem az iróniát a dolgokban, de elég rosszul vette ki magát a szememben, hogy pont abban a városban keveredtem bajba, aminek a fiaként mutatkoztam be életem nagy részében.
Mint félig-meddig másfajú én is megtapasztaltam az ok nélküli gyűlöletet és megvetést, így bár sokszor döntöttem a közömbösség mellett, sosem néztem jó szemmel a tündék, törpök, hobbitok és más "nemhumán" fajok elleni erőszakot.
Ríviában viszont nem maradhattam pártatlan és ez végül a halálomat okozta.
Annyi legyőzött szörny és jobb létre szenderített anyaszomorító után végül egy szívbe döfött vasvilla lett a végzetem.
Kökörcsin ismét csak megdicsérne, hogy felfedeztem az iróniát a helyzetben.
Látszólag Yennefer és Ciri érkezése sem tudott megmenteni engem. Az utolsó emlékem, hogy Yen ölében fekve vért köhögök fel, miközben a mellkasomat is beborítja az élénkvörös testnedv.
Aztán mintha valami  furcsa álom kerített volna hatalmába. Semmilyen látás után felidézhető emlékkel nem rendelkezem, viszont a memóriám tisztán visszaadja a melegség és öröm kellemes érzését. Mintha csak az anyaméhbe kerültem volna.
Így visszagondolva rá eltűnődöm, hogy talán minden lélek így érez, amikor végül a függönyön túlra távozik...

Érzem a nap kellemesen cirógató sugarait a szemhéjaimon, amik lustán pislogva fedik fel előttem a tiszta, felhőtlenül kék égboltot. Már eleget éjszakáztam különböző erdőkben, hogy tudatosodjon benne az a tény, hogy egy mohaszőnyegen fekszek. A mellkasomon érzem, ahogy a medál haloványan rezzen néhányat és felismerem, hogy valami elhaló mágiára akarja felhívni a figyelmem.
Nem tudom, hogy mióta feküdhetek itt, de annyira ellazultnak és kipihentnek érzem magam, mintha életem legpihentetőbb alvásán lennék túl.
Felülök, hogy körbenézzek. Az nem túl sok információ, hogy egy erdő kellős közepén ébredtem, de legalább az itt növekvő gyógynövényekből meg tudom állapítani, hogy valahol a Pontar folyó déli partján vagyunk.
Egy elnyújtott sóhajt hallok magam mellől,  ami a magukat az alvásnak átadó csecsemők, vagy a kielégített szeretők tehertől mentes szuszogására emlékeztet.
Oldalra fordulok és látom, hogy Yen öntudatlanul fekszik a mohaágyba belesüppedve. A tőle jól megszokott orgona és egres illata kacéran csábítgatja a kifinomult orromat, miközben szénfekete, göndör haja legyezőként terül szét a feje mellett.
Azt a ruhát viseli, amiben Ríviában láttam, amikor levegőért küszködve haldokoltam.
Óvatosan négykézlábra ereszkedem, majd letérdelek mellé és gyengéden felültetem.
- Yen! - szólongatom halkan, miközben az arcát simogatják az ezüst szegecsekkel kivert kesztyűmbe bújtatott ujjaim - Ébredj!
Magam is értetlenül állok a helyzet előtt, de úgy tűnik, hogy élek. Talán ha magához tér Yennefer egy kicsit többet hozzá tud tenni ehhez, azon kívül, hogy dobog a szívem.

Out of Time @

Épp úgy feküdtem a puha, kellemesen hűvös mohaszőnyegen, mint akit odafigyeléssel hagytak hátra. Nem tudhattam, hogy azért, mert valójában így volt. Kissé oldalra fordulva, karjaim a fejem mellett, csizmáim egymást keresztezve, hollófekete gyűrűim a fejem alatt és körül. A ruhám mocskos, leginkább vértél, de nem elhanyagolható mennyiségű a rákenődött sár sem. Nyakamban bizonytalanul, de kitartóan szikrázott az obszidián csillag, mintha csak arra várt volna, hogy valaki észrevegye. Álmodtam. Azt hiszem. Álmomban egy fecskét láttam, aki beleveszett a horizontba, és egy hófehér farkast, aki a hóban fekve aludt. Meg akartam érinteni, de nem mozdult. Aztán egy hangot hallottam. A farkasét. Mintha a nevemen szólított volna. „Yen!” Valami nem stimmel. Valami egyszerre borzongatót, mégis kedveset érzek. De ez valódinak tűnt, ellentétben a horizonton átívelő fecskével, és az alvó farkason. Váratlan hirtelenséggel nyitottam fel a szememet, amiben még tetten érhetők voltak az álom utolsó, kristályos szemcséinek kergetőzései, mielőtt leülepedett volna a hűs ibolya állóvize. Elgyötörten, de melegen elmosolyodtam, ahogy ismerős sziluettet, vonásokat véltem felfedezni.
- Geralt… - Jókedvem azonban nem tarthatott sokáig, alig, hogy felismertem kedvesem a le-lecsillapodó körvonalak játékában, kellemetlen képek férkőztek a tudatomba, amiktől rút grimasz ült ki az arcomra. Életvonalból csordogáló vér, a saját farkába maró kígyó, fecske, vasvilla és vérfürdő, valaki sikolya - talán az enyém, valahonnan Triss hangját véltem hallani, „vaesse deireadh aep eigean”, valami véget ér, s valami elkezdődik.  Hirtelen mindent értettem, és egyszerre semmit. Feljebb toltam magam, nem törődve az erdő nyomával a ruhámon és a hajamban – amire egyébként kényesen odafigyeltem minden körülmények közt – és először a vaják csalhatatlanul ép mellkasára borítottam a tenyeremet, ahol valamikor – ki tudja, hogy egy napja, egy hete vagy egy hónapja – vasvilla szaggatta lyukak voltak; erről eszebe jutott, ahogy a forrásaimat a végsőkig merítve igyekeztem minden erőmmel megmenteni az életét, de kudarcot vallottam. Legalább is biztos voltam benne. Lepillantottam a nyakamban nyugodt, meleg fénnyel himbálózó obszidián csillagomra, s mintha azt üzenné, „szívesen”, ki is hunyt. Geralt-ra kaptam a tekintetem, egy-egy szál főbb érzelmet egész jó érzékkel kibogarászhatott – tudtam, ismer ahhoz már eléggé, majd a nyakába vetettem magam, hogy szorosan átöleljem egy hosszú pillanatra. Féltem. Meg voltam ijedve, biztos voltam benne, hogy elvesztem, hogy odaveszünk mindketten, hogy valami véget ér, de számunkra nem tartogat újat. Most viszont minden olyan volt, mintha mi sem történt volna. Esküdni mertem volna, hogy az öltözékén Kaer Morhen hideg kőfalainak és büszke fenyveseinek illatát érzem, az út porát, ló nyergének aromáját, és egy hosszú pillanatra úgy éreztem, minden így van jól, ahogy most van. Talán még ringattuk is egymást pár hosszú pillanatig, nehéz lett volna megmondani. Aztán eszembe jutott még egy apró részlet, apró, mint egy fecske csőrének nyoma, ami arra késztetett, hogy engedjek az ölelésemből, de ezúttal nem távolodtam el, csak megkerestem az élénk aranyszín szempárt a hasított pupillákkal.
- És Ciri? Mi lett vele?
Hangom aggodalmasan csengett. Nem érdekelt sem a moha- és avarágyon való szendergés, ha Ciri éppen veszélyben lehetett, de azért komótos, puhatolózó bátortalansággal megpróbáltam a két lábamra támaszkodni, bár a tartásom ingatag, a lélekjelenlétem gyenge volt. Sürgősen keresnem kell egy forrást, hogy visszanyerhessem az uralmat a testem és az elmém felett.

P.S.:508 szó Mood: Willow Maid

Yen mellkasának egyenletes mozgása hirtelen felgyorsul, ahogy a pupillái vad táncot járnak a szemhéja alatt. Arra is meg mernék esküdni, hogy az ajaki alig látható mozdulatokkal szavakat formálnak, de ezt némán teszik, mert a kifinomult hallásom segítségével sem ér el több a fülemhez a felgyorsuló szuszogásánál.
Néhány percig még keltegetem, de ahogy látom, hogy a légzése ismét egyenletes lesz és a szemei is megnyugodnak tudom, hogy nemsokára magához tér.
Apró, álmos pillogásokkal tér vissza a valóságba. Minden egyes pislogás után egyre elevenebben és élénkebb lesz szemének ibolyaszíne.
Az arcára ritkán látott mosoly ül ki. Semmi nyoma benne a szakmai ártalomként kötelező megjátszott dölyfnek, az epés szarkazmusnak, vagy a túlértékelt varázslónői méltóságnak.
Yenneffer kicsit fáradtan és bágyadtan, de egy szerelmes nő mosolyával néz rám.
Ritka ajándék ez a világban.
- Itt vagyok. - viszonozom a mosolyt és kisöprök egy rakoncátlan tincset a hajából
Yen arcán hirtelen végigfut ugyanaz a felismerés, ami az ébredésem utáni néhány pillanatban az én elmémet is uralta, de a torz fintor gyorsan tovaszállt és a ráncok ismét kisimultak kortalan arcán.
Ő is rájött, hogy valami csoda folytán mindketten túléltük a ríviai őrület. Ismerem már annyira, hogy tudjam számára sokkal fontosabb lesz a hogyan és a miként kérdések megválaszolása, mint nekem.
Én jelen pillanatban értékelem, hogy élek. A részletek kiderítése később is ráér.
Hosszan és szorosan magamhoz ölelem és mélyeket szippantok a körülötte még mindig orgona és egres illatát árasztó levegőből.
Nem vagyok benne biztos, hogy lopott időt kaptunk-e kölcsön mindketten, de ha kaptam egy második esélyt, akkor az ilyen apróságok jelentősége óriása nőhet.
Csak később eszméltem, hogy gyengéden ringatom a karjaimban, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban nyomtalanul eltűnne.
Még az sem tűnt fel, hogy a farkasmedál szokatlanul nyugodt, holott Yen közelében általában nem ritka, hogy nekiáll vibrálni.
Yen aggodalmas arccal nézett rám, amikor lazábbra engedtük a karjainkat. Nagyon közel volt hozzám, így szinte minden apró rezzenését láttam és könnyen kivehettem az arcára kiülő aggodalmat.
- Nem tudom. - válaszolok neki őszintén - Amikor felébredtem csak téged találtalak.
Sejtem, hogy ezzel nem nyugtatom meg.
Yen, bár szerintem magának se vallaná be, de a Cirivel töltött ideje alatt alaposan megváltozott.
Bár a varázslók számára még mindig képes volt fenntartani azt a látszatot, hogy kikezdhetetlen, de az oroszlánfiók olyan érzéseket keltett benne, amik maradandó nyomot hagytak benne.
Akár Végzetként, Sorsként vagy az istenek szeszélyének hívjuk, de az életnek az egyik legnagyobb tréfája az volt, hogy Cirinek egy varázslónő és egy witcher lett a családja.
Kökörcsin biztos megmosolyogná a helyzet iróniáját.
- Megígérem, hogy meg fogjuk találni. - próbáltam biztatóan rámosolyogni, bár az én gyér érzelmi palettámmal nem tudom, hogy miként lehet értelmezni azt arckifejezésem
Yen óvatosan kibontakozott a karomból és hozzá képest elég ingatag módon felállt. Láthatóan még így sem volt ura az egyensúlyérzékének, így gyorsan követtem a példáját. Megálltam mellette, készen arra, hogy elkapjam, ha bármelyik pillanatban utána kapjak, ha kibillenne az egyensúlyából.
Csak akkor tűnt fel, hogy milyen távolról érkezik az erdei madarak énekhangja. Mintha valami teljesen elkergette volna a környezetünkből az állatokat, hogy nyugtunk legyen tőlük.
Feltételezem ez annak a műve, aki megmentett és ide hozott minket.
Néhány pillanatnyi szemrevételezés után látom, hogy a tisztás ahol felébredtünk egy kisebb domb tetején van, amit ritkás tölgyerdő vesz körbe. Olyan magasan vagyunk, hogy átlátni a fák lombja felett. Kelet irányába elnézve látom, hogy a lomkoronák felett szürkésfehér füstfelhő emelkedik az égbe néhány mérfölddel arrébb.
Tehát nem a semmi közepén vagyunk és a Scoia'teal-től sem kell tartanunk, ha ilyen közel van egy település.
A farkas-medál szokatlan nyugalma és Yen erőtlensége megadja nekem a választ, hogy mit lesz az első teendőm.
- Keressünk neked egy helyet, ahol feltöltődhetsz. - mondom Yennek, majd a füstfelhő felé mutatok - Utána meg derítsük ki, hogy melyik királyságban vagyunk.

Out of Time @

Tudhattam volna, és tudtam is, hogy Geralt jól ismer ahhoz, hogy ne elégítsenek ki rövid feleletei. Nem róvom fel neki, ki tudja, hány nap, hét, hónap szendergés, és a halál torkából való kikecmergés után nyilván első az életösztön ünneplése, és csak utána jönnek az olyan jellegű kérdések, mint a „mikor?”, a „hogyan?”, a „hol vagyunk?”, és a „hányat írunk?”. Nem szóltam egy szót sem, mégis az arcomra volt írva az összes kérdésem, amire minél hamarabb választ szerettem volna kapni. Kérnem sem kell, kitalálja magától is, mire gondolok. Kimérten bólintok, lassan elillan belőlem az alig pár perce látott szerelmes nő, és a helyére kerül a jól ismert jégszilánk.
- Tudom, hogy meg fogjuk. Muszáj, Geralt. – pillantottam rá egy fokkal komolyabban, mint szerettem volna. Bele sem mertem gondolni, hogy mi lenne, ha nem találnánk meg.
Ellenben észrevettem azt a halovány mosolyra való törekvést, és ez az én komor hangulatomon is oldott egy árnyalatnyit. Ha Geralt azt mondja, meg fogjuk találni, akkor megfogjuk találni. Nem tudtam, mennyire fontos faktor az idő, fontos-e egyáltalán. Sok dolgunk akadt. Életemben először bántam meg, hogy állandó jelleggel magassarkú csizmát viselek, ugyanis ingatag, erőtlen tartásom miatt most formás bokáim kocsonyának hatottak. Kimondani sem merem, hány év magassarkú viselet azért meghozza a gyümölcsét, és nem esek el újra, de ehhez az kell, hogy megragadjam a vaják szegecsekkel kivert kesztyűjét.  
- Nincs miért itt maradnunk, Geralt. Sok a dolgunk, vissza kell térnünk a civilizációba, ki kell derítenünk, hol vagyunk, mi történt, és mindez mennyi időbe telt. Nyitva kell tartsuk a fülünket az utolsó pletykára is, ha segíthet. Meg kell találnunk Ciri-t. – mondtam valamivel határozottabban. – Veszélyben is lehet.
Amint a férfi elpillant a horizont felett, követem a példáját magam is. A füst jó, a füst mindig az urbanizáció jele.
- Olyan két és fél mérföldre lehet – saccolom meg a távot.
Nem egy öröm ilyen végletekig merített erőforrással, ami arra kényszerít, hogy máshogyan priorizáljam a dolgokat.
- Igazad van. Első a forrás, és ha nem találunk mást, végső soron ahhoz az előttünk elterülő erdő tökéletes. Javaslom, látogassuk meg a füst gazdáját.
Tudom, hogy ebben egyetért velem, így nem is marad más, mint eleinte bizonytalan, de egyre inkább erőre kapó léptekkel nekiveselkedni az erdő felé vezető lejtőnek, majd ösvénynek. A gondolataim, bár némileg lecsillapodtak, de még mindig szárnyra kap egy-egy nyugtalanító kérdés. Hosszas töprengés után töröm meg a csendet.
- Nem csak álmodtam, igaz… ? Te is ott voltál, te is láttad, mi történt Riviában. Emlékszem, hogy megsérültél, súlyosan, én pedig kudarcot vallottam, amikor meggyógyítottalak volna… Legalább is ezt hittem. De élsz, és én is élek, ki tudja, milyen messze vagyunk Riviától, és mennyi idő telt el azóta… Nem fér a fejembe, hogy hogyan lehetséges mindez…
Illetve, van egy erős sejtésem, ami Ciri-t helyezi a középpontba. Hívjuk női megérzésnek, de valahol nem nyughatok, amíg ki nem derül számomra az igazság. ha Valóban Ciri óvó keze van a dologban, akkor hol van? Miért nincs itt? Az egyetlen logikus következtetés, amire jutni tudok, az az, hogy a veszély elől menekült? De mégis milyen veszély leshet rá? Lassacskán elérkeztünk az első fákhoz. Megfigyeltem, hogy ezek igen öreg tölgyek, bükkök, nyírfák leginkább. Olykor beszélgetve, olykor csendbe burkolózva keltünk át az erdőn. Visszanyertem hamar a járás örömét és biztonságát, szerencsére a nyakamat díszítő obszidián csillag multifunkcionális – sokkal több mindent elvégez, mint az ember fia gondolná. Így lehet az, hogy az atmoszférából, az erdő érintetlen voltából is visszaszolgáltatott némi erőt nekem, habár jó lesz igazándiból meríteni valahonnan. Hamarosan megéreztük a korábbi, vidám füst aromáját, jelezve, megérkeztünk. A férfira pillantottam.
- Talán jobb, ha én beszélek – hagytam rá.
Nem mondom, volt egy kis félelmem azt illetően, hogy kiféle-miféle alak nyit majd ajtót, de velem volt ismert világunk leghíresebb, vagy épp leghírhedtebb vajákja, mi történhetett volna? Vettem egy mély levegőt, és bekopogtam. Nem sokkal később egy toprongyos, idősödő hölgy nyitott ajtót. Szép szeme sarkában már markánsan ült a szarkaláb.
- Segíthetek? – kértezte fátyolos hangon-
- Elnézést, hogy csak így magukra törünk. – kezdtem valamivel határozottabban, megpróbálván minden nemlétező humánus empátiámat megragadni, hogy ne hozzuk a hölgyre a frászt - Utazók vagyunk, és…
És mi? Kifosztanám az energiáiból az otthonukat? Megkérdezném, hányat írunk? Hogy hol vagyunk? Nem látott-e erre egy hamuszürke hajú leányt smaragd szemekkel?
- Elég kimerítő utunk volt… Esetleg megpihenhetnénk egy fél órára?
Az ötven körüli hölgy láthatólag eléggé megszeppent a kiállásomtól, de végül kitárta előttünk az ajtót.
- Köszönjük szépen. Gyere, Geralt…


P.S.:722 szó Mood: Isara

Yen láthatóan sokkalta gyorsabban átgondolja azokat a problémákat, amik felvetődnek az aktuális helyzetünk okán. Cseppet sem csodálkozom ezen. Yennefer egy fontos és politikai körökben is mozgó varázslónő, akinek az ilyen információk sokkal magasabb prioritást élveznek, mint egy világot járó witcher számára.
Számomra általában sokkal égetőbbek és gyorsabban megválaszolandóak a "Mi az?" Mennyit fizetnek érte?" és "Hol találom?" kérdések, de jelen pillanatban és a rendhagyó körülmények hatására az én eszem is kezd arra fókuszál, hogy amire Yen is kíváncsi.
Az arcán végigfutó erőtlen mosoly és a tekintetének komolysága sajátos disszonanciát sugároz. Ha nem egy erdő közepén ébrednénk fel a feltételezett halálom után, akkor erőteljesen gondolkodóba esnék, hogy mikor tettem rossz fát a tűzre. De az isteneknek hála most nem miattam gyűrődik alig észrevehető ráncokba a homlokán a bőr.
- Csak mindent szép sorjában. Előbb jussunk találjunk valami települést. - válaszolok neki egy bátorítónak szánt mosollyal, tőlem szokatlanul lágy hangon - Én is aggódok Ciri miatt, de botorság lenne feltételezni, hogy teljesen gyámoltalan. Jó tanára voltál és Kaer Morhenben sem légyvadászatra tanítottuk őt. Az igaz, hogy híján van még sokfajta tapasztalatnak, de nem lennék annak a helyében, aki kezet akarna emelni rá.
Az úti célunkkal kapcsolatban beleegyezően bólintok és a szemem sarkából minden egyre kevésbé bizonytalan lépését figyelem, ahogy elkezdünk lesétálni a magaslatról a füst irányába.
Úgy tűnik, hogy Yen visszafogott divatérzéke, most az egyszer ellene fordult. A magas sarkú csizma nem nagyon lesz előnyére ezen a terepen, így cseppet sem lep, hogy szinte végig a felkínált karomat használja támaszként, ahogy óvatos léptekkel baktatunk le a domboldalról.
Nem egyszer fordul meg a fejemben, hogy ölbe vegyem és úgy cipeljem le a sík terepre. Tudom, hogy értékelné a gesztust és megmelengetné a szívét, de a varázslónői büszkesége túlságosan nagyra érett ahhoz, hogy bárkitől elfogadja ezt a lovagias gesztust.
Körülbelül fél úton járhatunk a füst irányába, amikor kibukik belőle az egyik legfontosabb kérdése. Hirtelen magam sem tudom mit válaszoljak rá, mert nincs megfelelő válaszom.
Óvatosan közelebb lépek hozzá és a derekát átölelve magam mellé húzom.
- Nem tudom. - válaszolok neki miközben a tekintetem az övét keresi - De túlságosan valószerű volt ahhoz, hogy csak álom lehessen. Túlságosan éles és részletes. Pontosan fel tudom idézni azt, hogy miként keveredtem a vasvilla rosszabbik fele elé. Arra is kínzó részletességgel emlékszem, hogy milyen érzés volt annak a kölyöknek a szemébe nézni, aki átbökte vele a mellkasom. Érzem a vas hidegét, amint áttépi a bordaketrecemet és szétroncsolja a szívem. A fájdalmat meg soha nem fogom elfelejteni. Szó szerint is megszakadt a szívem amikor arra gondoltam, hogy nem leszek ott neked soha többé. Az ilyen éles emlékeke nem lehetnek álmok.
Egy gyors lépéssel előtte termek és szembe fordulok vele. A karjaim átölelik a derekát, a ragadozószerű szembogaram pedig a tekintetét keresi. Ha nem gyötörnének minket az ébredés óta felmerült problémák, még talán romantikusnak is lehetne nevezni a helyzetet.
- A végére fogunk járni ennek. - nézek a szemeibe egyszerre határozottan és biztatóan - Erre itt és most megesküszöm neked.
Miután letisztáztuk a témát, tovább haladunk. Yen lépései egyre biztosabbak lesznek, de csak akkor ereszti el a karomat, amikor meglátja az apró tisztáson álló házikót.
Szinte egyre gondolunk azzal kapcsolatban, hogy kinek van bizalomgerjesztőbb kisugárzása, így csak egy bólintással nyugtázom a kijelentését és megpróbálom felvenni a lehető legkevésbé fenyegető testtartást amit csak tudok.
A két kardot  ha akarnám se tudnám elrejteni, a nyakamba lógó medált meg túl késő a vért és a ruha közé bedugni. A szemem pedig bármikor árulómmá  válna, akárhogy is tágítanám a pupillámat.
Hagyom, hogy Yen meggyőzze a nőt, majd amikor jelez, akkor utána indulok.
A kérdezgetést ráhagyom Yenre. Ő ügyesebben forgatja a szavakat, mint én valaha is fogom.

Out of time @

Be kell látnom, hogy a vajáknak igaza van. Legalább annyira szakmai ártalom, mint amennyire természetemből fakadó célratörés az a sok egyenes kérdés, ami krízishelyzetben eszembe jut. Persze, sejthettem volna, és valahol tudat alatt pontosan tudom is, hogy Geralt sem tudja a válaszokat azokra a már-már költői kérdésekre, amik foglalkoztatnak. A hangsúlyos kérdezősködés ugyanakkor nem csak egy rossz berögződés a részemről, de határozottan állítom – és állítottam mindig is – hogy serkenti a gondolkodást, mivel nem csak a fejedben születnek meg, hanem kiejtve hallod is őket. De ezt elkezdeni magyarázni még kedvem sem volt, nem hogy időm, vagy ráfordítható energiám. Általában nem viselem különösen jól, ha Geralt ellenkezik velem – bár azt hozzá kell tennem, hogy nagyon sokszor értem már tetten a fifikáját, ha valamit macerásnak ítélt meg – be kellett ismernem, hogy ezúttal ilyesmi még csak szóba sem jöhetett. Sok mindent rá lehet fogni, hogy a portálok elleni ellenszenve csupán kislányos hiszti, és nem méltó egy sokat látott vajákhoz, hogy a semlegessége, amire mindig is oly büszke volt, nem egyszer sodorta már bajba, hogy kőből van a szíve, és csak a pénz hajtja, de azt nem lehetett mondani, hogy velem és Ciri-vel ne törődött volna. Épp ezért, mivel a józanész szólt belőle, engedtem nyugtató, lágynak szánt, de érvektől stern hangjának, hogy hasson rám. És végső soron abban is egyet kellett értenem vele, amit Ciri-ről mondott.
- Szépen szóltál, vaják. Első egy település, minden más csak utána. Ki tudja, amint megtudjuk, merre járunk épp, és merítettem is egy forrásból, egy portál segítségével még akár távozhatnánk is. – Tudom, hogy nem volt a kedvenc hobbija portálból portálba ugrálni, de tény, hogy gyors volt, és praktikus. – Igazad van. Ciri a leányunk, átadtuk neki minden tudásunkat, ami a túléléséhez kell. Épp annyira varázslónő is, amennyire vaják.
Ugyanakkor nem azért féltettem, mert nem tudott volna vigyázni magára, vagy mert hiányos lett volna a tudása. Azért féltettem, mert az volt nekem, ami sosem lehetett az enyém: a lányom. A családom, egy olyan összekötő kapocs, ami egészen átszőtte a viszonyokat, amik Geralt-hoz kötöttek. De mindezt már nem hangoztatom, és most először hálás vagyok érte, hogy én tudok telepatikus csatornát nyitni a férfival, de visszafele ez nem működik. Szerencsére a járás öröme valami olyasmi, ami felett hamar visszanyertem az irányítást – ha már az időérzékemről és az emlékeim éléről lemondhattam egy időre – de azért még jól esett Geralt erős karjába, majd ahogy még közelebb húz magához, forró hátába kapaszkodni. Nem fogom neki bevallani, mert a végén még meginogna a rólam alkotott képe, amin évekig dolgoztam, de nem csak a bizonytalan bokám miatt volt jó érzés ennyire a közelében lenni. Volt ebben a csendes melegségben valami otthonos, ami azt súgta, „ide tartozom.” Szemeim állott ibolyavize lecsillapodott már azóta, hogy elhagytuk a dombot, amin ébredtünk, ezt a férfi is láthatja, ahogy visszatérítem a rám eső pillantását. Igyekeztem megőrizni arcom vonásainak keménységét, de ahogy belemegy a deskriptív leírásba, akaratlanul is heveny, de undok fintor kúszik rá.
- Szóval ebben egyetértünk. Bármennyire is tisztelem az oneiromanciában járatos kollégák tudását, amennyire belelátok, a sok szélsőséges körülmény együttállása ellenére is meglehetően ritka, hogy ketten egyszerre ugyanazt álmodjuk. Majdhogynem lehetetlen.  Sokkal valószínűbbnek hat számomra, hogy az, amit most ilyen álomszerűen élünk meg, nagyon is a valóság volt. Nem mondom, hogy ha így van, ezek szép kilátások, de amíg ezt nem tisztázzuk le, nem fogunk tudni tovább lendülni az eseményeken.
Csak egy cseppet lepődtem meg, ahogy Geralt bevág elém, és felém fordulva átkarolja utazóövtől karcsú derekamat. Szerettem ezt a férfit. Jobban, mint valaha a tudtára akarnám vagy tudnám adni. Nekünk az olyan pillanatok maradtak, mint amilyen ez is volt; a halál szorító ölelésében jövünk rá, hogy mennyire élnénk is még, nem mondjuk ki, mennyire imádjuk is a másikat, amíg el nem veszítjük, és nem ragozzuk sosem, mennyire hiányzott is, amíg távol volt, mert azzal elárulnánk, hogy többek vagyunk, mint amennyit mutatunk magunkból. Egyik hasított pupillából a másikba pillantottam, míg hangjának lágy húrjait pengette, én pedig nem tudtam megállni, halovány, de annál stabilabb mosolyra álltak az ajkaim.
- Felesleges esküdöznöd. Tudom, hogy így lesz.
Erős késztetést éreztem – olyat, amilyet már rég nem éreztem – rá, hogy itt és most megjutalmazzam ajkaim ízével, annak ellenére, hogy tökéletesen tudtam, sem az idő, sem a hely nem megfelelő, az alkalom valami mást követel meg, és sürgetett bennünket az a sok kérdés és teendő, ami megválaszolatlanul lebegett a fejünk felett. Végül úgy döntöttem, engedek a kísértésnek. Az istenek verjék meg, hát azért mégis csak a halálból jöttünk vissza! Ennyi jár, nem? Jár hát. Épp csak egy leheletnyivel döntöttem oldalabbra a fejem, és simultam össze vele még szorosabban, hogy hollószín loknijaim buja takarásában röpke csókot lopjak tőle. Aprót, mint egy lepke.
Egy kissé kínos ez a helyzet, ami kialakult a kunyhó gazdái és közöttünk. Mindenesetre a ház asszonya beengedett bennünket, és míg Geralt a falakat pásztázta, az én figyelmem valami egészen más vonta el. Döngölt földpadló. Tökéletes. A ház ura favágó volt, épp odavolt a munka miatt, a felesége, Bonetta megvendégelt bennünket, miután kikerekítettem egy pofátlan hazugságot arról, hogy mi járatban is vagyunk, milyen régóta és honnan is jövünk. Szegény emberek lévén nem sok falatot tudtak ránk áldozni, de mivel elsősorban nem is ezért voltunk itt, nem panaszkodtam. Egy-egy kupa kútvíz, némi szőlő és sertéssajt, pár szelet száradóban lévő kenyér, és egy kis tál tökfőzelék került ki az asztalra elénk.
- Köszönjük szépen a jóltartást.
Úgy tettem, mint aki mohón vágyik az ételre, ez azonban hazugság volt. A gyomrom még mindig nem kívánta az ételt a történtek után. Pár szem szőlőt és némi sajtot így is legyűrtem az álca kedvéért, de csak Geralt láthatta, hogy a hátam mögött szabad kezem mutató- és középsőujját összeérintve, lanyha fénnyel világítva épp teljesen kimerítem a parasztcsalád viskója alatt elterülő, élő földparcellát.
- Van egy olyan sejtésem, hogy egészen eltévelyedtünk az úticélunktól. Bonetta kedves, melyik a legközelebbi nagyváros? – kérdeztem mézes hangon, melyről csak Geralt tudta megállapítani, hogy süt belőle a hamis csengés.
- Vizima – rebegte az idősödő hölgy, aki láthatóan még mindig meg volt szeppenve a jelenlétünktől, de már kevésbé feszengett, mint eddig.
Elismerőn Geralt-ra pillantottam.
- De hisz ez nagyszerű hír. Nem szeretnénk visszaélni a vendégszeretetével, Bonetta kedves, amint visszatért a lábunkba az éhségtől elillant erő, tovább is állunk.
A nő nem visszakozott. Még eligazított Vizima felé, de nem marasztalt tovább a kelleténél. Egy fél órába beletelt, míg kellően szürkére és porhanyósra szívtam a föld energiáit, majd megköszöntem a szívélyes vendéglátást mindkettőnk nevében, mielőtt továbbálltunk volna.
- Szóval Vizima.


Note:Dear Melitele, it's over 1000 words! Mood: Close enough...

Yent talán már túl rég óta ismerem ahhoz, hogy a jól palástolt érzelmei ellenére is észrevegyem az aggodalmat a Ciri kapcsán váltott szavaink rá eső részében.
A Sors annak a leánynak a képében annyiszor bizonyította, hogy a létező legképtelenebb dolgok is könnyűszerrel valósággá válhatnak, ha a megfelelő személy kerül az ember útjába. Az évekig való húzódozásomat végül legyűrte a többszöri találkozás és a nilfgardi terjeszkedés okozta károk, Yen pedig Ciri okítása közben jött rá, hogy megkapta azt az életétől, aminek a hiánya oly sok éven át kínozta. Egy ilyen ajándékba pedig minden magtalan ember úgy kapaszkodik, mint az utolsó szalmaszálba.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódok miatta, de azzal is tisztában vagyok, hogy a világ talán két legveszedelmesebb szakmájának értő képviselőitől tanult és emiatt elképzelni sem tudom, hogy miféle veszélynek van kitéve az, aki ártani akar neki.
Yen portálokkal kapcsolatos megjegyzésére félig megjátszott fintor ül ki az arcomra. Ha lettek is volna kétségeim, hogy nem mellette ébredtem, most már mind elszállt volna. Egy fél napja sincsen annak, hogy visszatértünk a halálból, erre ő az érzékeny pontjaimat kihasználva csipkelődik. A személyiségének ezt a részét még egy doppler se tudná ilyen hűen leutánozni.
Való igaz, hogy ha tehetem, akkor inkább Keszeget használóm utazásra, mint a térmágiát, de ennek jó oka van. Az a baleset még mai napig kísért és sokszor fertőzi meg az álmaimat. Egy ilyen sokkoló élmény örök életére nyomot hagyna bárkiben és ezt Yen is tudja.
- Inkább ülnék Keszeg hátán. - dünnyögöm az érces hangomon - De ló híján kénytelen leszek megbízni egy portálban.
Ha az érzelmekről van szó, Yen talán még magának is nehezen ismeri el, hogy a szívének vannak apró és törékeny részei. Talán a varázslónői büszkesége nem engedi, hogy a szavaival is éreztesse azt a lágyságot, amit az erdei séta során való hozzám bújással kifejez, de ez most annyira nem is lényeges. Hozzászoktam már, hogy nála legalább annyira a tettek és a gesztusok fontosak, mint egy hallgatag witcher esetében. Az sem mellékes, hogy az ilyen apró és eldugott pillanatok sokkal jobban éreztetik velünk az együvé tartozást, mint bármelyik halál torkában megeső kétségbeesett vergődés.
Nem tagadom azt, hogy élvezem ahogy a  teste hozzásimul az enyémhez, a csókja pedig rég tapasztalt nyugalmat áraszt szét benne. Elfeledteti velem azt az érzést, hogy mi is vagyok valójában és megadja annak a látszatát, hogy nem vagyok a világ páriája. Talán ha többen belegondolnának abba, hogy a varázslónők és a witcherek is emberi lények a sok mágia és mutagén ellenére is, szebb hely lenne a világ.

Jó hasznát látjuk Yennefer ezüst nyelvének, amikor a ház "űrnőjét" kell jobb belátásra bírnunk. Számára ez rutin munka, de ha egyedül keveredtem volna ide, akkor nem biztos, hogy bármit is elértem volna néhány megvető pillantáson kívül. A witcherek manapság inkább megtűrt, mint elfogadott tagjai a királyságok polgárainak és ez nem nagyon fog változni, hacsak hirtelen meg nem fordul egyet az emberek viszonyulása a másfajúak irányába.
Nem számítottam arra, hogy még ételt is kapunk, de Yennefer ügyesen forgatott szavai még ennek a lehetőségnek a kapuit is megnyitják előttünk.
Ahhoz képest amit az utazásaim során megszoktam még azt is mondhatom, hogy elkényeztet minket a háziasszony. Az éhség ugyan nem marcangolja a gyomromat, de az a tény, hogy frissen főt főzeléket, gyümölcsöt és érlelt sajtot ehetek valamennyire meghozza az étvágyamat és meg kell valljam kútvíz még nem esett ennyire jól.
Lehet, hogy ez csak a halálból visszatérés hatása, de a jóízű falatozásommal sikerül elvonnom Bonetta figyelmét arról, hogy Yen az evés közben akkurátusan lecsapolja a ház környékének energiáját.
- Köszönöm! - mondom a házigazdánknak amikor elveszi előlem a tálkát - Rég ettem ilyen jót.
Ez a kijelentés még akkor is megállná a helyét, ha a Ríviai pogrom egy órával ezelőtt történt volna meg.
Bonetta útbaigazítása után megfordul a fejemben, hogy Yen nem véletlenül vetette fel a portálok témáját az erdei sétánk közben és amint megfelelő távolságra érünk a házikótól megcsapolja kissé a felfrissült energiáit annak érdekében, hogy gyorsabban Vizimába jussunk.
- Miért érzem úgy, hogy le akarod vágni az utat?- húzódik nem túl magabiztos félmosolyra az arcom
Akár Yen nyitja őket, akár nem, a portáloktól mindig tartani fogok. Ezen nem fog változtatni semmi.
Lelkiekben már készülök egy kis finom szurkálódásra és eldöntöm, hogy becsukott szemmel fogok átlépni a kapun.
Annak örülök, hogy Kökörcsin még nem írt rólam dalt a "Witcher, aki félt a portáloktól" címmel. Teljesen aláásná a szakmai hírnevem.

Out of time @

Végül kénytelen voltam a sorsra bízni Ciri-t. Arra a kegyetlen és szeszélyes sorsra, amely összekötött engem Geralt-tal, majd őt Ciri-vel. Tudom, hogy bár ellene – és ellenem, pontosabban az érvem ellen - érvelt, de neki is ugyanolyan fontos a leány, mint nekem. Igazat adtam neki, és ő is nekem.
Legalább annyira élcelődtem is a portálok emlegetésével, amennyire komolyan is gondoltam, és fordítva. Való igaz, egy portál Vizimába sokkal gyorsabb lenne, mint akár csak egy ló, és most, hogy meríteni készültem, gondot sem okozna. Voltam már olyan biztos használója a térmágiának, hogy az, ami ezt az én szívemnek oly kedves vajákot üldözi rémálmaiban, meg nem történhet az én kezeim által. Mégis, ahogy előbukkant Geralt-ból az a vajákokhoz nem élő fifika, nem tehettem róla, szórakozottan elmosolyodtam, még lágyan fogam fehérjét is kimutatva – amire egyébként kínosan ügyelni szoktam, hogy ne látszódjék, Geralt az egyetlen, aki efféle mosolyokat tud kicsalni belőlem.
- Én is szívesebben ülnék egy egyszarvú hátán, de nem hogy unikornisunk nincs, még az a vén csataló Keszeg sem dugja elő a fejét a füttyszóra. Ellenben a mágia hamarosan újra a mi oldalunkon áll majd.
Nyomatékosítottam a mondanivalómat egy jelentőségteljes pillantással. Bár tény, én sem akartam rögtön visszaugrani egy energia- és koncentrációigényes térmágiába azon nyomban, amint lehetőségem adódik, de tény, ami tény, egyszerű és hatékony.
Ugyan büszke varázslónő hírében álltam, akárcsak az összes többi barátném, én mélyen legbelül mindig is úgy hittem, és magamnak is ezt vallottam, hogy nem szégyen azzal lenni, akit szeretsz. Nem szegik presztízsed vagy image-od szárnyait, ha annak utána mész, akit szeretsz. Épp ezért nem feszélyezett az sem, hogy egymásba kapaszkodva sétáljunk az erdőben. Ha nem épp onnan jöttünk volna, ahonnan, átélve mindazt, amit, keresve a kérdéseinkre az enyhet adó válaszokat, még bizton azt is állítanám, hogy egészen romantikus, mi több, vadregényes is kettesben sétálgatni a természet lágy ölén. A Nap is úgy süt az égen, át a lombkoronákon, mintha mi sem történt volna, madarak énekeltek, és a levegő sem volt se túl hideg, se túl meleg. Azt pedig igazán nem róhatja fel nekünk senki, hogy egy ilyen helyzetben, közvetlenül egy olyan esemény után, mint az ott Riviában, igényeljük egymás társaságát. Érdekes mód magam is mintha megnyugodtam volna valamelyest. Egy cseppet voltam csupán zaklatott, hajtott előre az a sok megválaszolatlan kérdés, és ezt senki szóvá nem teheti, de arra az egyszerre rövid és hosszú percre, amíg csak egymásnak vagyunk – egymáséi – ez mintha mind eltörpült volna.
Szinte lelkiismeretfurdalásom volt, hogy úgy hagytuk ott a határozottan megilletődött, de a szíve mélyén jólelkű Bonettát, minden fizetség és háládatos ajándék nélkül, de arra a következtetésre jutottam, hogy ha a mágiát hívnám segítségül, hogy valamivel megháláljam a segélynyújtását, rögtön lerombolnám azt az amúgy is igen pofátlan hazugságot, hogy utazóvándorok vagyunk, és csak vízért meg élelemért álltunk meg. El is határoztam magamban, hogy ha legközelebb erre hoz az utam, törlesztem az adósságunk.
- Magam sem számítottam ilyen jóltartásra. Pedig sem axi, sem egyéb elmegyakorlat nem állt mögötte – folytattam később, amint elég távol értünk az erdei viskótól; még egy tréfát is elsütöttem volna, aminek az lett volna a lényege, hogy kifaggatom, biztosan nem nyúlt-e axi jeléhez, de inkább letettem róla – Már-már rossz érzés, hogy jelenleg nem áll módunkban egyéb módon köszönetet mondani. Nem veszett még el ez a föld, ha élnek rajta még gondos lelkű emberek. Legközelebb háláljuk meg valahogyan.
Pillantottam a férfira magam mellett, a véleményére éhesen. Ahogy tovább haladtunk, úgy kezdtek kissé megritkulni a fák. Huncut fény csillant a szememben.
- Van ellenvetésed? Mármint azon kívül, hogy a személyes preferenciád repertoárján nem tudtál neki helyet szorítani. Lovunk nincs, a portál pedig gyors és praktikus, egy szempillantás alatt elvisz bennünket Vizimába. Nem mintha kifogásolnám az erdei levegőt, a minőségi időt és a szójátékokat, de talán magad is érzed, hogy vannak égetőbb gondjaink is, amik prioritást élveznek. – Geralt tudhatta, tudnia kellett, hogy a portálok az én kezemben olyan biztosak, mint a kelő Hold az ég peremén, különösen most, hogy frissen merítettem magamnak energiát – Akkor hát készen állsz? Háromra odateleportálom magunkat. Egy, kettő…  - kivártam, amíg a férfi lehunyja a szemeit - ahogy mindig – én pedig már emeltem is a begyakorlott mozdulatra a kezem, hogy egy lanyha gyomorfordító út után kikössünk egy borbélyüzlet és egy taverna közt húzódó, apró, és sötét sikátorban - … Három.
Leporolgattam az öltözékem – ez mégis csak Vizima! – és segédkezet nyújtottam a férfinak, ha igényelte. A távolban egy macska pöffeszkedve és ingerülten fújt egy nagyot, majd eliszkolt, még azon is túl pedig hallani lehetett a hazafelé igyekvő város álmos zaját.
- Geralt, volna itt valami… - kezdtem óvatosan, hiszen tudom, hogy személyes árulásnak veszi, akárhányszor rálőcsölök egy portálokon átívelő utazást, pláne akkor, ha még meg is tréfálom kissé a számolással – Nem gondolod, hogy bölcs döntés volna meglátogatni egy medikát vagy druidát? Úgy értem… Egyikünk sem tudja pontosan, mi történt, az adrenalin és a mutagének miatt pedig a te szervezeted egészen máshogyan reagál a fájdalomra.
Indokoltam meg a felvetést, de igazából mindketten tudtuk, hogy ez egy olyan indítvány volt, amibe amaznak vajmi kevés beleszólása van.


Note:820 szó Mood: Gusta mi Magla

Yen szinte minden helyzetben tudja, hogyan tud finoman csipkelődni az emberrel. A számunkra oly sok kellemes órát okozó kitömött unikornis felemlegetésével is csak ezt bizonyítja.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a preparált állat emlegetésére nem lepné el az elmémet rengeteg sikamlós emlék és nem válna kicsit kényelmetlenné a nadrágom ágyék tájon. Egy-két Yennel eltöltött alkalmam talán annyira pikáns is megvan, hogy még Kökörcsin is belepirulna, ha le tudna itatni annyira, hogy meséljek róla neki.
- Nem vagyok benne biztos, hogy az az egyszarvú sokáig fogja bírni a gyűrődést, ha még egyszer felkerülünk a hátára. - ül ki egy nálam huncutnak számító mosoly az amúgy kissé viharvert ábrázatomra
Yen bármennyire is tréfának álcázva vetette fel a teleportálás lehetőségét, tudom, hogy nem fogom megúszni a térmágia használatát.
Vizima akár több napi járóföldre lehet, nekünk pedig semmink nincsen a rajtunk lévő ruhánkon és fegyvereimen kívül. Engem ez különösebben nem zavarna ha egyedül utaznék, de Yennefer esetében ügyelnem kell arra, hogy bizonyos kényelmi opciók is rendelkezésre álljanak. Márpedig ha egy tisztáson kellene éjszakáznia mindenféle úti holmi nélkül igencsak veszélyben forogna a másnapi jókedve.
Félig jóllakottan nem sok eszem, vagy türelmem van érveket felsorolni a teleportálás ellen és bármennyire is irtózom a gondolattól gondolattól, hogy újra átéljem azt a gyomorforgató élményt, amit egy térkapun való átlépés jelenet, nem tudnék racionális érvet felhozni a témában. Az meg igencsak szánalmas lenne, ha csak a saját rossz tapasztalataim miatt ágálnék a teleportálás ellen.
- Legalább gyorsabban tudok venni egy új Keszeget. - mormogom félig magamat győzködve, bár hallatszik a hangomon, hogy nem vagyok túl lelkes
Bár magamnak is megjegyeztem, hogy milyen feltűnően kedves volt Bonetta, de Yen mintha csak a fejemből olvasta volna ki a szándékaimat, ha legközelebb hasonló helyzetbe keverednénk.
Az emberek nagy tömegben ostobák, előítéletesek és rendkívül kegyetlenek, de egyéni szinten néhányukból elő tud bújni belőlük a kedvesség még az olyanokkal szemben is, mint én.
Egyetértően hümmögök Yen javaslatára és határozottan bólogatok. Nem hiszem, hogy feltételezné, hogy túlságosan eltér a véleményünk. Meg Bonetta tényleg olyan önzetlen volt, ami mellett nehéz elmenni viszonzás nélkül.
- Valahogy csak kibírom.- sóhajtok egyet, miközben eltakarom a szemeimet - Essünk túl rajta.
Szorosan a szemeimre tapasztom a kezemet miközben számol és ha lenne még egy pár karom, most magamhoz ölelném és belefúrnám az arcomat a hajába, hogy legalább egy biztos pontot érezzek, miközben a térbe ütött hasadékon átérünk Vizimába.
A gyomrom nem cigánykerekezik annyira mint ahogy azt vártam. Azt nem mondom, hogy nem gyűlik fel a nyál a számban jelezve az enyhe hányingert, de két nagy nyeléssel már sikerül kikászálódnom a rosszullétből.
Szinte már meg sem lep, hogy Yen nem várta ki a hármat.
A nagyváros jellegzetes aromája gyorsan beeszi magát az orromba. Az állatok szaga, a füst, a sikátorokba kiöntött ágytálat orrfacsaró bűze olyan jellegzetesen orrfacsaró aromát alkot, amit sehol máshol nem szagolhat az ember, csak egy királyi fővárosban.
Beletelik néhány pillanatba, amíg sikerül letompítani az orromat annyira, hogy ne fogjon el újra a hányinger a szagoktól.
Yen pedig nem is lenne Yen, ha nem állna elém a következő logikus lépéssel.
Ahogy említi a sérüléseket újra belém hasít a vasvillát tartó fiú képének emléke és önkéntelenül is a mellkasomhoz emelem a kezemet. Furcsa hogy eddig nem tűnt fel, hogy nincs három tátongó lyuk a szívem környékén.
- Az nem ártana. - mondom egy kicsit kótyagos hangon - Nem vagyok már kölyökfarkas és azt sem tudjuk mennyi idő telt el a Pogrom óta.
Ezzel talán választ kapunk néhány fontosabb kérdésre.

Out of Time @

Áh, az unikornis. Számtalan fűszeres, fülledt emlék elengedhetetlen kelléke. Elismerem, talán nem most volt itt az ideje annak, hogy elvesszek a puha, lila ködben, de az tény és tagadhatatlan való, hogy a hangulatot oldotta, mint a sósav az ezüstkanalat, és erre talán most nagyobb szükségünk volt, mint valaha – a feltételezhető szörnyűségek fényében. És őszintén felvirágoztatja a lelkem, hogy képes voltam legalább egy fáradt mosolyt fakasztani azon a gondoktól mélyen barázdált arcán. Geralt kontrázására huncutság költözött lanyha mosolyomba.
- Ha tartasz a közel nyolc hüvelykes eséstől, mindig vannak neked alternatíváim. Például, mint a legutóbbi alkalom a levegőben. Csupán kérned kell. – riposte-oltam könnyedén.
Tudom, tudom, utálja a portálokat. Meg még megannyi mást, például a hanyagul sütött húst és a banketteket. Azt is tudom, miért utálja őket oly nagyon, de nem szándékoztam az értékes időnket – amiből amúgy sem állt rendelkezésünkre, vagy éppen Cirinek, túlságosan sok - azzal pazarolni, hogy magamat ismétlem. Frissen merítés után amúgy is kisebb a rizikófaktor mint amúgy. Arról nem is beszélve, hogy semmi kedvem nem volt még három, vagy Melitele bocsá’, öt napot a természet lágy ölén tölteni, tartani attól, hogy az utunkat keresztezi egy fél falka farkas, vagy éppen fojtólidérc. Nem. Egyetlen gyors és praktikus portál Vizimába, és rendben vagyunk.
- Na látod, tudsz te optimista lenni, ha akarsz – dicsérgettem meg jó szerető módjára, miel őtt elrepítettem volna magunkat Temeria fővárosába.
Talán kegyetlen tréfa volt ez a férfival szemben, de tudja jól, hisz ismer, a drasztikus megoldások híve vagyok, és ha rám bízza – nos, nem mintha volna választása - a fóbiái gyógyítását, akkor hasonlóan drasztikus elixíreket fogok használni ahhoz, hogy kigyógyítsam a portálok iránti megrögzött iszonyából. Nekem is érdekemben állt, hisz nem ritkán jó 10-15 percet is elvesztegettünk a portál előtti toporgással. Ugyanakkor egy kicsit, bevallom, hiányozni a híres-neves Fehér Farkas eme intim fifikája, ha teljes egészében elmúlna, így annyira nem siettem őt kikúrálni a portálok elleni félelméből.
- Elismerem, lehet ezt elegánsabban is csinálni – söprögettem le a vállaimról a nemlétező szöszöket – Nehogy azt hidd, hogy én odáig vagyok Vizima egyedi sikátor aromájáért, és ha az sem érdekelne, hogy jópár rendes népet ad hoc elvinne a hátsófali infarktus, egyenesen oda teleportáltam volna magukat – mutattam el Vizima főtere felé – de nem tudjuk, mennyi idő telt el, és ki keres bennünket, vagy hogy keresnek-e egyáltalán. Nem tudunk semmit. Jobb nem kockáztatni.
Indokoltam meg a döntésem, míg a cipőm orrával elegánsan félrelöktem róla egy vaskos rostély krumplihéjat.
- Nekem még így is te vagy a legjóképűbb vaják e földkerekségen – hízelegtem neki egy huncut mosollyal körítve - Igyekezzünk nem túl nagy feltűnést kelteni.
jelentőségteljesen pillantottam a férfira, majd megindultam a főtér felé, abba az irányba, ahol a korábban pöffeszkedő macska eltűnt. Nem kerülte el a figyelmemet a gesztus, amivel Geralt a mellkasát masszírozza, és ettől hirtelen az én elmémbe is emlékek tódultak. Csatazajról, mindenféle szerzetek egybefüggő kiáltásaitól, a fém kellemetlen együttes csörgéséről, vér jellegzetes vasszagáról, egy gyorsan lendített vasvilláról… Még nem voltam benne egészen biztos, hogy mindez hogyan lehetséges, de arról már meggyőződtem, hogy igenis emlék volt. Nem álom, és nem is rémálom. Megtartottam magamnak a gondolataimat. Olyan törékeny a csend most kettőnk közt, semmiképp nem zúznám össze azzal, feleslegesen fecsegek valami kellemetlen és egyenesen szívszorítóról. Nem mondom, hogy nem kellett egyszer-kétszer megállni, hogy megtudakoljam valakitől, hogy merre található a legközelebbi medika sátra, de mire az alkony az ősz színeivel festette meg az égboltot, csak megtaláltuk a nekünk kellő felcsert. A sátor szája előtt még a férfihoz fordultam.
- Geralt, várj – pillantottam rá határozottan – Ezek egyszerű népek, próbáljuk meg nem halálra rémíteni őket a mesénkkel. Csak semmi bizalmas információ, szót se a végzetről meg próféciákról, és lehetőleg kerüljük el, hogy nevén nevezzük az akkor ott egybegyűlteket. Nem hiányzik nekünk se a skandallum, se a kéretlen társaság.
Bíztam benne, hogy így tesz, és így lesz, csak a biztonság kedvéért láttam jónak felfesteni a szabályokat. Nyilván az lesz a medikák első kérdése, hogy mi történt, és mindezt így hirtelenjében nekem is gondot okozna anélkül elmesélnem, hogy ne legyen gyanús vagy különös. Biccentettem a feleletre, majd a sátor száját fellibbentve betértem a sátorba.
- Jó estét kívánok – vettem át az irányítást a jól megszokott rutint követve – Szűrésre és ellátásra volna szükségünk.
Ha nem is találnak semmit, mert bár sebnek helyét én személy szerint nem érzem, akkor is egy kicsit megerősíthetnek bennünket egy-két főzettel, elixírrel, és ha szerencsénk van, még éjszakára is maradhatunk, mielőtt továbbindulunk.


P.S.:719 szóMood: Mir Da'len Somniar

Talán az unikornis felemlegetése és a hozzá kapcsolódó sok szép emlék volt az, ami miatt nem teljesen felkavarodott gyomorral érkeztünk meg Vizimába. Ahogy Yent ismerem még azt is lehetségesnek tartom, hogy direkt idézete fel ezeket a közös élményeket, hogy ne kelljen annyit bajlódnia annyit a meggyőzésemmel, hogy használjunk mágiát az utazáshoz.
E nélkül is hajlottam volna a térkapu használatra, bár néhány órát biztosan eltöltöttünk volna azzal, míg ténylegesen meggyőzöm magamat, hogy nem jobb néhány napot végigbaktatni az erdőn keresztül.
- Bármekkora esés lehet végzetes. - mondom érezhető szarkazmussal a hangomban és sejtelmes mosollyal az arcomon - Különösen ha rosszul becsülöd fel a vízmélységet.
Nem szokásom az önérzeteskedés, de néhanapján megengedhet magának az egyszeri vaják egy-két élcet a saját rovására.
Különösebben még így sincs kedvem teleportálgatni, de Yen csipkelődése felpaprikáz bennem valamennyi férfiúi virtust. Az optimizmussal kapcsolatos kis fricskája pedig különösen  jót tesz a félelmemen felülkerekedő bátorságomnak.
Nincs kedvem lelombozni azzal, hogy az erszényem olyan üres, mint a szántóföld háború idején. Ez pedig felveti a Vizimai tartózkodásunk egyik problémáját. De ezzel majd ráérünk törődni, amikor ott leszünk.
A Vizimai sikátor gyomorforgató szagát lassan megszokja az orrom. Kisöprök egy elszabadult hajtincset az arcomból, miközben Yen lesöpri magáról az út nem látható porát.
Nem kárhoztatom érte. Megszokta az élet finomabb oldalát és már az első találkozásunkkor feltűnt mennyire ragaszkodik a tisztaság minden formájához.
- Nem panaszkodom. - próbálok kevésbé fintorgó képet vágni mert egy kicsit még mindig piszkálja a szaglószervemet az utca bűze, de Yen érveit hallva egy halovány mosoly költözik az arcomra - Te mindig is körültekintőbb voltál nálam.
A bók egy kicsit szélesíti a mosolyt az arcomon, ahogy a szemébe nézek. Átölelem a derekát és gyengéden magamhoz húzom.
- Örülök, hogy a földkerekség legszebb varázshasználója ilyen szép szavakkal hízeleg nekem. - hajolok közelebb hozzá és egy apró csókot lehelek az ajkaira
A mindent elárasztó hugy, ürülék és rothadó szemét szagát elnyomja az Orgona és egres bódító illata én pedig érzem, hogy ismét egy kis nyugodtság járja végig a testemet. Ritka pillanatok ezek és talán kelleni is fognak az ilyen emlékeke, ha a világ ismét ránk rak valami nehezen cipelhető terhet.
Megfogom Yen kezét és követem a főtér irányába. Az esti város nyüzsgése bár nem olyan, mint egy napközépi vásáré, de még így is szép számmal forog itt mindenféle nép. A mutatványosok és komédiások éppen az esti műsorukat kezdik.
A hirdetőtábla mellett elsétálva egy határozott mozdulattal tépem le a nagy betűvel szedett Vaják kerestetik című kiírást és fél kézzel összehajtogatom, majd becsúsztatom az egyik zsebembe. Gondolni kell arra is, hogy miből fogjuk majd fizetni a szállást meg az ételt.
Bárdok dala hallatszik ki a csapszékekről, ami eszembe juttatja Kökörcsint. Vajon hol lehet most az a hétpróbás szoknyapecér és hivatásos ripacs? Remélem, hogy nem egy átgondolatlanul megejtett leánykérés fájó következményeit nyögi.
Ha nem bujkálna az eltűnésünk és újból megjelenésünk kérdés mindkettőnk elméjében, akkor úgy érezném, hogy ez az este tökéletes lenne arra, hogy csak Yennel törődjek.
A világi örömökből nagyon kevés adatik meg a számunkra amiatt, hogy kik vagyunk. A csálé tekinteteket és az orr alatt elmormogott szitkok szinte mindenhol vendégek, ahol megfordulunk.
Látom, hogy a hollófekete fürtök övezte arcának homloka gondterhelten ráncosodik. Ezt a kifejezést csak ritkán látom az arcán, de akkor általában valami miatt nagyon őrlődik és jobb nem bolygatni szavakkal a lelkét.
Elengedem a kezét és átkarolom a vállát, hogy érezze itt vagyok neki.
Nem kellett volt épp túl könnyű rábukkanni egy praktizáló gyógyítóra, végül ott álltunk a sátor előtt.
- Majd azt mondom, hogy összekaptam a városi elöljáróval a díjazásomat illetően és emiatt meg akart lincselni a falu. A parasztok legyűrtek a túlerejükkel és helyben kivégeztek egy vasvillával. Utána pedig az erdő közepén tértem magamhoz. - mondom a féligazságokba bújtatott fedőtörténetet, majd ismét élcelődök egyet a saját kontómra - Nem túl fantáziadús, de Vaják vagyok, nem mesemondó.
A kora esti vendégek nem lepik meg a sátor tulajdonosát, aki egy fiatal férfi. Az új hóbortnak számító szemüveget viseli a monokli helyett és éppen néhány gyógyító kencét próbál kikeverni.
Illedelmesen köszönt minket, majd utasít, hogy vetkőzzek le derékig.
Leoldom a hátamon lévő kardhüvelyeket és nekitámasztom az asztal szélének, majd vajákpáncélt csatjait is akkurátusan kikapcsolom, végül pedig az ing is lekerül rólam.
Az egyetlen dolog, ami rajtam marad az a farkasmedál.
Előrébb lépek néhány lépést, hagyva hogy a lámpás megvilágítsa a hegekkel szabdalt felsőtestemet.
A tükörbe nézve látom csak, hogy ott ahol négy kör alakú lyuknak kellene lennie a mellkasomon, nincsen semmit.
- Mi a panasza? - kérdezi az medikus, én pedig szépen elmondom a kint megbeszélt mesét
Egyre inkább emelkedik a szemöldöke, ahogy megosztom vele a részleteket és hitetlenkedve bámul rám.
- Ha találgatnom kellene, akkor azt mondanám, hogy túl sok Fehér Sirály került az egyik főzetébe Vaják uram.
- A hölgy nem fogyasztott semmilyen főzetet, de meg tudja erősíteni, hogy átéltem azt a borzalmat, ami miatt kilyukadt a mellkason. - próbálok minél tárgyilagosabban válaszolni a medikusnak

Out of Time @

Örülök, hogy Geralt végül legyűrte a portálokkal szembeni ellenszenvét, és belátta, hogy gyorsabb, praktikusabb, és leginkább kényelmesebb a térmágia igénybe vétele, mint egy régi-új Keszeg hátán még napokat zötykölődni a temeriai főváros centrumáig. Nem mintha nem lett volna meg a varázsa a szabad ég alatt éjszakázni, csak kettesben, de semmiképpen nem most volt itt ennek az ideje. A vaják riposte-ját hallva azonban huncut mosolyra kanyarodtak az ajkaim.
- Touché. – jobbnak láttam nem belegondolni a részletekbe, de bizony előfordult már, hogy a rosszul megválasztott szavaiért az elnyert jutalma egy panoráma bázisugrás volt. Madártávlatból. – De ezúttal kivételesen valami sokkal egzotikusabb, és alighanem kellemesebb alternatíva fordult meg a fejemben.
Lehet, erkölcstelen, vagy éppen formabontó, de én tudom nagyon jól, hogy élvezte azt a bizonyos alkalmat a levegőben. Bármit is mondjon így utólag.
Nem csak, hogy megszoktam, de elvárt megjelenési forma is részemről, és a világ felém támasztott elvárásait tükrözi, hogy mindig tiszta, elegáns, és ápolt külsőt mutassak. Ki látott már olyan Páholy tagot, vagy éppen politikai tanácsadót, aki csatakos, lucskos, és a város latrináitól bűzlik? Bizonyára senki, és egy ily módon deskribált perszónának, joggal legyen mondva, bizony semmi keresnivalója királyaink színe előtt.  
- Persze, hogy nem – felelem könnyedén, hisz tudom jól, ha vaják mutációi nem is fosztották volna meg egy-két nagyon is emberi igényességi követelményétől, a professziója nem mindig engedhette meg, hogy válogasson. Olykor, nem is ritkán, épp a korábban említett csatornákban és pöcegödrökben megbújó bestiákért fizetnek neki nem épp egyenértékű bért. Ha újraszülethetnék, vaják biztosan nem lennék. De ezt a vajákot nagyon is szeretem. – Hívjuk szakmai ártalomnak, kedvesem.  
Tudta, hogy amivel ’vádol’, rá épp olyannyira jellemző, csak épp más esetekben kerül a felszínre, mint énnálam. És ez épp így volt jó, hiszen ennek köszönhetően bármikor rábíznám az életemet, ha egy szörnyeteg ellen indulnánk csatába. Cserébe szociális készségeimmel siettem a segítségére a civilizált övezetekben. Az én természetesen rózsás ajkaimon is kiszélesedik a mosoly, ahogy nálánál karcsúbb derekam egész felületén megérzem az övének súlyát és melegét nekifeszülni.
- Hízelegsz… - emlékeztettem szerelmes hangon, hogy igenis tetten értem. Nem mintha bántam volna. Ez a lopott pillanat Vizima mocskos sikátorában csak a miénk. Valahol megölelt a tény, valahol pedig kedvem lett volna irigyeim képébe törölni, hogy a vaják, aki után annyi kollegina megfordult, csak értem és csak velem van most. Tőlem ritka, az otthon melegét idéző lágysággal forrok Geralt ajkaihoz. Esküszöm, nincs mágia a dologban, de mintha ismét elemelkednénk a föld színétől pár hüvelyk magasságba, az utcára öntött moslék és csatornavíz fölé. Nem átallottam kesztyűvel vékonyan borított ujjaimmal a szabadon hagyott, fehér tincsekbe simítani, ahogy két karommal egyszerre fontam körbe a nyakát. Nem voltam annak a híve, hogy bárhol és bármikor el lehet csábítani, hiszen általában a listába rendezett teendőim tetején mindig volt valami, vagy épp több sokkalta nagyobb prioritást élvező teendő, és ez most sem volt másképp, de úgy döntöttem, megérdemeljük. Megérdemlünk pár lopott, meghitt pillanatot, mielőtt ismét halálos veszély meresztené ránk éles szemfogát, mielőtt ismét eljön a Megvetés ideje, a Farkas-förgeteg, a Zord vadászat, a Fehér Fagy, és egyéb rémségek, amikbe jobb nem is belegondolni.
- Menjünk tovább, Geralt – súgom szeretve az ajkaira, miután elváltak az enyéimtől, tovább pedig a kezét nem eresztve indultunk. Tekintetem épp oly mértékű érdeklődéssel fordítom a szürkületben hazafelé igyekvő emberhullámra, esti mutatványosok készülődő műsorára, és a tavernából kiszűrődő, egyre vidámabb muzsikára és tobzódásra, hogy az még ne legyen árulkodó és illetlen. Érdeklődve magasabbra szöktek szénnel festett szemöldökeim, ahogy Geralt leszakított egy vajákoknak szóló felhívást a hirdetőtábláról.
- Mindig csak a munka, igaz? Még hogy te nem vagy olyan körültekintő és előrelátó, mint egy végtelenül csinos, és messze földön szépségéről híres varázslónő.
A tallér egy olyan oldala ennek az igencsak összetett szituációnak, ami kivételesen az én figyelmem kerülte el. Még szerencse, hogy egy profival van dolgom. Nem kell a férfi gondolataiban vájkálnom ahhoz, hogy kitaláljam, mi jár a fejében.
- Meg fogjuk találni. Őt is, és Triss-t, Zoltan-t, és Ciri-t.
Valóban, nem tagadom, ha nem lennék észnél, egy kicsit még hagynám is, hogy magával ragadjon a város fényes forgataga, mint zsenge pillangót, de azok az átkozott prioritások ugyebár… A pogrom csatamezejére visszakalandozott gondolataimból egy erős, és meleg kéz ránt vissza, melyre bár összerezzentem, de nem a kézfej, és nem is a gazdája tehet róla, sokkal inkább, hogy tetten értek. Egy kissé fáradtra sikerül az a mosoly, amelyel megnyugtatom, hogy felesleges aggódnia miattam. Hamarosan minden kiderül, már nem kell rá sokat várni, ugyanis ráleltünk egy még gyertyafényes medikai sátorra. Azt hittem, Geralt neheztelni fog rám, amiért óvatosságra intem, mint valami gyereket, de szerencsére mindig megmutatja, ilyen helyzetekben meg aztán főleg, hogy van ám neki humorérzéke, nem is akármilyen.
- Remek alternatíva. Kökörcsin büszke lenne rád. És mit mondasz akkor, ha semmi nyoma dulakodásnak? – pillantottam rá jelentőségteljesen, és bármennyire furcsán hangzik, inkább az előzőben reménykedtem. Annak több értelme volna, és indokolt is lenne a medikai sátorban éjszakázni. Belépve a sátorba és felmérve a férfit, meg a kenőcsöket, amiken dolgozik, úgy döntök, jobb, ha nem vagyok az útjában, és egy félreeső sarokba húzódok várakozni. Igyekszem nem túl kotnyelesen leskelődni a háttérből, hisz nekem épp olyan esszenciálisak az eredmények, amire a druida jut, és igyekszem nem elragadtatni magam a látvány által. Meglepetéssel tölt el, hogy a végzetesnek bizonyult vasvilla halálos döfése sehol sem mutatkozik. Bár megingat a látvány, és le is döntöget pár valóságnak hitt tényt, rögtön új teóriákat és téziseket állít a helyükbe. Egyetlen pillanat erejéig kedvem lett volna a tenyerembe fejelni, hallva, hogy Geralt a látható sérülések hiányában is épp ugyanazzal a mesével áll elő, és már épp átengedtem volna magam a pillanatnyi pániknak, de szerencsére a druida jól reagál az egész helyzetre. Megnyugszom. De csak addig, amíg Geralt feleletét meg nem hallom. Hangtalanul sóhajtok. Nos, azt kell, hogy mondjam, ennyi év után is nem véletlen, hogy ezeket a helyzeteket én kezelem, és nem ő. Kénytelen voltam igazodni Geralt meséjéhez, különben még képes és ennél is nagyobb bolondoknak néz bennünket, és egyenesen az Örök Tűz szekta óvó gondjaira bíz bennünket.
- Valóban? – csillant fel a felcser szeme némiképp izgatottan – A kisasszonynak vannak fájdalmai?
- Hát, tulajdonképpen énnekem… - kezdem fennkölt gőggel, aztán lopok egy pillantást Geralt arcáról – Talán nem áltana a szűrés.
- Erre, erre tessék.
A medika beterelgetett egy papírpavilon mögé, hogy zavartalanul levethessem a felsőkabátomat és a gyolcsingemet, ami alatt nem maradt más, csupán a ma oly divatos fehérnemű. A medika szignifikánsabb külső sérülést énrajtam sem talált, ellenben megelőlegezte a mesénk orvoslására a pihentető, sátorban töltött éjszakát. Miután visszavettem a levetett ruhadarabjaimat, felzárkóztam Geralt-hoz.
- Van egy feltételezésem – pillantottam oldalra rá. Kíváncsi voltam, mit szó mindehhez.


P.S.:Kapaszkodj, 1076 szó Mood: Derniére Danse

Néha talán túl jóleső dolog egy kicsit játszani a tűzzel. Yen alapvetően elég temperamentumos tud lenni, ha olyan témákban nem ért vele egyet az ember, amiket fontosnak gondol. Néha meg csak megmakacsolja magát és kiutal nekem egy gyors fürdőt valamelyik közeli tóba, amiből páncélzatban kikecmeregni még egy magamfajta szörnyvadásznak is felér egy kiadós tréninggel.
Jelen pillanatban mindketten próbáljuk oldani az újbóli feltűnésünk problémája miatti feszültséget, így a mások számára nem túl nyílt szokásainkon való humorizálás mindkettőnk számára kapóra jön, hogy másképp borzoljuk egymás idegeit.
- Nem spórolnék az összegen, ha arra kellene fogadni, hogy valami igazán különleges dologgal állnál elő. - somolygok a bajszom alatt
Valahol érzem az iróniát a felett a helyzet felett, hogy két nemzőképtelen személy ennyire ötletesen és szerteágazóan képes művelni azt a tevékenységet, aminek a tényleges végeredménye soha nem adatik meg nekik. Talán pont emiatt merünk ennyire engedni a testi vágyainknak.
Kicsit furcsa Yent nem tökéletesen rendbe szedett külsővel látni, de még az út porától belepve is ugyanolyan szemet gyönyörködtetőnek tűnik, mintha frissen mosott ruhákban, fürdőtől megpuhult bőrrel és az elmaradhatatlan orgona és egres illatot magára permetezve lépett volna elő a budoárjából.
Nem tudom, hogy annak a djinnek köszönjem-e, vagy a Thannedi pucs előtt megesett beszélgetésnek, de úgy tűnik ezt a nőt még akkor is teljes szívemből szeretném, ha hajlott háttal, bottal járva, hiányzó foggal és bibírcsókosan lépne elém egy mézeskalács házikóból.
- Ennél pontosabban nem is nevezhetted volna meg. - húzódik szélesebb mosolyra az arcom annak ellenére, hogy a hangomban nem bujkál tettem érhető humor - Egy dézsa forró víz a második legcsábítóbb dolog, amit el tudok képzelni egy fárasztó vadászat után.
A vaják lét a szóbeszéddel ellentétben nem öli ki az emberből az érzés képességét, de a velünk kapcsolatos előítéleteknek van némi alapja. Egy idő után már annyi szörny-zaklatta falut lát az ember, hogy az érzelmi körültekintés kikopik belőle és csak a pragmatikusság jegyében cselekszik.
Ezen a téren tényleg hátrányban vagyok egy varázslónő, egy bárd, de még talán egy hétköznapi örömlányhoz viszonyítva is.
Yen csókja sosem fog semlegesen érni. Még ebben a lágy ajakérintésben is érzem a szeretetét, a szenvedélyét és a ragaszkodását, aminek hatására jóleső borzongás járja végig a gerincemet és sugárzik át a tarkómba.
Pont annyira hagyom magamat belefeledkezni a pillanatba, amennyire az erdőben. Nem törődök a méltatlan környezettel. Csak az fontos, hogy érzem Yent a karjaimban és az ajkaimon.
- Csak annak, aki méltó rá. - nézek Yen szemébe játékos pajkossággal a macskaíriszeimen
Ha nem éppen az újbóli megjelenésünk rejtélyére keresnénk a válaszokat, akkor úgy érezném, mintha csak átlagos pár lennénk, akik némi esti szórakozásra vágynak mielőtt elvonulnak egymás társaságát élvezni. Lehet, hogy öregszem és ezért érzem át az esti város romantikáját, de azt is meg merem kockáztatni, hogy Yen van rám ilyen hatással.
Az biztos, hogy Kökörcsinnel nem fogom kibeszélni a témát, ha sikerül túltennie magát az újbóli felbukkanásunk sokkján, mert a végén még papírt és tintát nyom a kezembe és addig nem hagy békét nekem, amíg nem faragok pár suta rímet.
- Másképp vagyok körültekintő. - engedek meg magamnak egy mosolyt - De a társadalmi szokások ránk is érvényesek és az Axii sem mindenható.
Ciri, Kökörcsin és a többi barátunk említésére egy árny suhan át az arcomon. Nem tudom, hogy miként érinthette őket a látszólagos halálom. Tartok attól, hogy lidércnek, vagy valami visszajáró holtnak hisznek majd minket és még az olyan egyértelmű erődemonstrációval sem fogom tudni meggyőzni őket, mint a Jelek használata. A nótafa pedig még inkább aggaszt. Ha sikerül meggyőzni, hogy tényleg mi vagyunk azok, akkor olyan dalokat költ rólunk, ami igencsak felsrófolja az elvárásokat velünk szemben.
- Amiatt nem is aggódom. - próbálok nem túl aggodalmasnak hangzani - A kérdés az, hogy ők el fogják-e hinni, hogy tényleg mi vagyunk azok. Elvégre már nem egy hajmeresztő természetellenességet tapasztaltak az oldalunkon.
A sátor előtt tanácskozva érzek némi idegességet, de próbálok Yen jelenlétéből erőt meríteni. A dicsérete hallatán halkan kuncogok egyet.
- Ő már akkor is tálentumot látna bennem, ha három összetett mondatot elmondanék egymás után. - jegyzem meg szárazon, bár az arcomon alig észrevehető mosoly játszik - Túlságosan jól nem tudok hazudni, de majd kitalálok valamit.
Miközben az orvos vizsgál nem tudom nem észrevenni, hogy Yen mennyire türelmetlenül várja a vizsgálat eredményét. Bár az igazat megvallva nem hiszem, hogy csak amiatt tisztel meg annyi lopott pillantással a vizsgálat közben.
A felcser kissé tudálékos hangnemére nem számítottam túlságosan, így az ingerültségem válaszol a megfontoltságom helyet. Nem kell ránéznem Yenneferre, hogy tudjam most éppen egy lesújtó pillantással honorálja a meggondolatlan megnyilvánulásomat. Nem tudom hibáztatni. Egyikünk sem így gondolt az improvizációra.
A felcser kap az alkalmon, hogy Yent is megvizsgálja. Talán kicsit tál lelkesen is teszi ezt.
Az ujjaim lassú és ropogó ökölbe zárásával jelzésértékű üzenetet küldök neki, hogy a vizsgálatot a lehető leggyorsabban végezze el, mindenféle sallang nélkül.
Most rám esik a nézelődés sora miközben visszaveszem magamra az ingemet és a tunikámat, de túl sokáig nem kényeztet Yen remekbe szabott domborulatainak látványa, mert a medikus megértette a ki nem mondott üzenetet és rendkívüli sebességgel végezte el a vizsgálatot.
- Hallgatlak. - mondom miközben az egyik tábori ágy alá csúsztatom a páncélingemet és a kardjaimat
A fekhelyek nem tűnnek túl kényelmesnek, de legalább nem a földön kell aludnunk. Ez pedig azért már előrelépés.

Out of Time @

Ha volt is bennem valami feszültség, a férfi aurája szép lassan feloldotta és elűzte mind. Már semmi olyan gondolat nem gyötört, amit ne tudtam volna fejben megválaszolni, megoldani, vagy épp elaltatni.
- És nem tévednél. Bár hazudnék, ha azt mondanám, ismeretlen volna a terep…
Somolyogtam magam is, egyre inkább adva alá a lovat.
- Igazán? – kérdeztem vissza pajkos vigyorral az arcomon, mintha nem sejtettem volna a választ, mosolyom alól kivillantak formás, fehér fogaim – És mi van az első helyen?
Bevallom, egyre nehezebben viselem magamon a nem csak piszkos, de helyenként véres – Geralt vére az… - gönceimet. Amennyire különös lehet a látvány Geralt-nak, úgy annyira diszkomfort nekem.
Szerettem ezt a vajákot, szívem minden jégszilánkjával, bár sok kolleganő és uralkodó joggal állíthatná, hogy nem marad belőle semmi, vagy tán nem is volt sosem. Az ő véleményük vajmi kevéssé számít, és fog számítani a jövőben. Aki igazán számít, az ez a férfi a karjaimban, akkor is, ha a friss borostája szúr, és akkor is, ha izzadt ló és alvadt vér aromája van. Ő, és Ciri. Az ajkaitól elválva is őrzöm magamon a mosolyt.
- Geralt… Én is örülök, hogy veled lehetek itt… Őszintén.
Semmi mágia nem volt a levegőben aznap este, azt éreztem volna, mégis ott volt mindenhol a varázslat. Az illúziója annak, hogy mi is olyanok vagyunk, mint bárki más.
- Ha innen nézzük… Végül is neked is igazad van. De azért védem azt a széles hátad, ha a társadalmi szokások lesiknél és ördögfajzatoknál is rémesebb szörnye rád támadna.
A vaják kérdése, és az arcán átsuhanó érzelmek garmadája izgalmas irányba terelte gondolataink lineárját. Magam is kénytelen voltam fontolóra venni az opciókat ahelyett, hogy csuklóból válaszoltam volna.
- Minden okuk meglenne azt feltételezni egy ilyen után, hogy valaki megvezetni tervezi őket, felhasználva az alakunkat. De én úgy hiszem, pont azért, amiért magad mondtad, a barátaid, és Ciri egyaránt látott már egyet s mást a közös útjaitok során, talán még annál is cifrábbakat, mint hogy két halottnak hitt személy visszatér a halálból, ráadásul egyszerre. Nem mondom, hogy kis falat lesz megemészteni, de idővel belátják majd, hogy nem is akkora képtelenség. Időből pedig nem jutott túl sok egyikünknek sem.
A sátor szája előtt még futott tőlem egy mosolyra.
- Kökörcsintől sosem állt oly távol a költői túlzás. Nomaen east omaen, kedves vajákom. – bár Geralt minden igyekezetével rejteni kívánta azt az apró mosolyt, én minden igyekezetét felülírva észrevettem azt, és ez engem is mosolyra fakasztott – Ettől tartok magam is.
Geralt vizsgálatának eredménytelensége meglepő módon cseppet sem lepett meg, de ha már láthatom páncélingből kibújtatott, gyolcsingtelen mellkasát, adózok neki egy nem túl feltűnő pillantással, vagy kettővel, de aztán gyors és váratlan irányt vesznek az események, és a cirógató, hízelgő pillantásból hamar dörgedelmes, szúrós mérges tüskék lesznek. A megérzéseim, mint általában, most sem csaptak be. A medikus talán túlontúl is lelkesen kap az alkalom után – nem hibáztatom érte, amilyen vészterhes időket élünk, tucatnyi sebesült és életképtelen sérült férfiember közt, férfiként,  én is felüdülnék egy női alaktól. Azonban teljes mértékben megértem, ez Geralt-nak miért is nincs ínyére. Szólnék is, ha nem épp saját magának ásta volna meg ezt a gödröt. Minden kezdeti fellángolás ellenére a medikus szakértelemmel és gyors precízióval végezte el a vizsgálatot – nem talált semmit, mit is talált volna? – aminek utána csatlakoztam a fehér hajú vajákhoz, már a gyolcsingemmel kiegészülve.
Apaszthatatlan türelemmel kivárom, hogy a medikus nyugovóra térjen, addig magam is elbíbelődök fekete és fehér  toalettem összehajtogatásával – egyetlen ránc sem eshet rajta, ha már az út pora így elcsúfítja – és amint a férfi távozóra fogta, jelezve ezt azzal, hogy eloltotta a világot adó faggyúgyertyáit, Geralt felé fordulok. Arra azonban változatlanul kínosan ügyelek, hogy a szavaimmal ne keltsek a kellőnél nagyobb figyelmet, vagy épp felháborodást. A kikívánkozó, elkövetkező monológ annyira égeti a nyelvem, hogy a szó legszorosabb értelmében nem foglalkozok a visszavett gyolcsingem revelációival.
- Talán kissé vad feltételezés, és az is marad, amíg nem járunk alaposan utána a dolgoknak. De elképzelhető alternatívának tartom, hogy azért nincsen fizikális nyoma a Ríviában történteknek, mert még éppen sikeresen végrehajtottam a varázslatot, mielőtt teljesen lemerítettem volna a készleteimet. Nos, majdnem teljesen. Az obszidián csillagom visszatartó ereje mentett meg bennünket. – imádtam látni Geralt arcán azt az idegen, értetlen arckifejezést, amint mágiáról kezdtem el beszélni – Na, ne nézz már így. Úgy vélem, sok mindenre fény derülhet, ha felkeresünk egy oneiromantát. Álomfejtőt, ha úgy tetszik. Feltételezem, hogy ha alávetjük magunkat egy álom-kúrának, választ kell kapjunk olyan esszenciális kérdésekre, mint hogy mennyi idő telt el az utolsó közös emlékünk óta, és mi történt utána. Ha azonban az álomfejtő nem lát semmit… Nos, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem álom volt. Így vagy úgy, de előrelépést teszünk. Az pedig több, mint amire a mai nap után vágyhatok.
Érdekelt a vaják véleménye minderről az akadémikus eszmefuttatásról és teoretizálásról, és tertmészetesen arról, hogy akkor holnap reggel mehetünk-e is tovább a dolgunkra. Elég volt egyetlen futó pillantással végig cirógatni a felcsersátor ágyait, hogy tudjam, nem ez lesz életem legkellemesebb éjszakája, de nagy erőket mozgósítottam, hogy ezt ne hozzam Geralt tudomására. Ez az ágy legalább nem vöröses hajszálakkal van tele. Annál még az ágyi poloska is szívesebben látott vendég.
- De most tegyük el magunkat holnapra. Sok minden vár ránk.


P.S.:850 szó Sokáig tartott, ne haragudj Mood: I of the storm

Láthatóan Yennefernek egyáltalán nincs ellenére az alig leplezett pajzán humorizálás és mintha egy kicsit engedne is a feszültség, ami rajta ül, mióta magunkhoz tértünk.
A vállai alig láthatóan lejjebb ereszkedtek, a légzése is sokkal egyenletesebb és a hangjában is mintha kissé kevésbé lenne jelen az parancsoló mellékzönge, ami az esetek többségében gyorsan ellenérzéseket vált ki az emberek többségéből.
Nem tagadom, kedvemre való, ahogy az incselkedő megjegyzéseivel inkább sejteti, hogy miféle fülled elképzelések vannak még a tarsolyában. Yen már eddig is többször bizonyította, hogy rendkívül ügyesen forgatja úgy a szavakat, hogy ne kelljen pironkodnia a vágyai miatt. Jobban belegondolva még a hüvelyujjamra se lenne szükségem, ha meg akarnám számolni, hogy hányszor fordult ez elő, mióta megismertem.
- Ki tudja... - nézek rá a szemem sarkából egy apró mosollyal az arcomon - Talán a Striga és a Vaják után a Holló és a Farkas is megőrzi majd a nevemet az utókornak.
Belegondolok, hogy mennyire tartaná közönségesnek Kökörcsin, hogy a nevemre a
magasröptű költeményei helyett a testi szerelem kultúrájából fognak emlékezni az emberek és máris jól szórakozok. Majdnem kacaghatnékom támad amikor eszembe jut, hogy az én kócsagtollas barátom a költészet világára gyakorolt káros hatásuk ellenére ellenére, meglehetős gyakorisággal gyakorolná ezeket az új praktikákat.
- Hidd el mindkettőnknek kedve telne benne. - válaszolok a vadászat utáni legpihentetőbb tevékenység kérdésére - Ha elég nagy a dézsa, akkor az első két dolog lényegében csak egy helyet foglal el a listán.
El kell ismernem, hogy Yen elég jól bírja a hagyományos utazással járó problémákat. Főleg a tisztasággal kapcsolatosakat.
Annyira megszoktam már, hogy állandóan frissen mosott, orgona és egres illatú, makulátlan ruhákat visel, hogy ez út porától és alvad vértől koszos gúnyájában egy egészen új oldalát is láthatnám, ami másképp vonzó, mint a mindig friss és üde Yennefer.
Azt hiszem ebből is látszik, hogy az a dzsinn csak a kezdőlökést adta meg kettőnk számára, mert ilyen érzéseket nem hiszem, hogy lehetne varázslattal vagy bűbájjal beleültetni valakibe.
Ezt alátámasztandó Yen tesz egyet azokból a vallomásokból, amiket csak négyszemközt és nagyon bensőséges helyzetekben szokott. Akárki akármit is mond, ő és Ciri az én legnagyobb kincsem és ezek az apró pillanatok is csak cáfolnak minden közszájon forgó sületlenséget, amiket a varázslónőkről és a vajákokról mondanak.
Kisimítom az egyik hollófekete tincset az arcából és a szemébe nézek. Nem kell egy szót se mondanom, a tekintetem beszél helyettem. Csak azért nem csókolom meg újra, hogy nehogy elfelejtsem kiengedni a karjaimból.
Amikor hallom, miként fejtegeti kettőnk előrelátásának különbségeit egy apró morranásszerű nevetést hallattok. Nem tehetek róla, de Yen hasonlata beindítja a szakmai humoromat.
- Jól kiegészítjük egymást. - mondom miközben próbálom elhessegetni annak az abszurd helyzetnek a képét, ahogy a vajákok tűzdelik ki egy hirdetőtáblára az elöljárókkal való társalgás segítésére felhívó felhívásokat, amit néhány perc múlva lerohannak a vajákokénál jobb beszédkészségű varázslónők
- Bízok benne, hogy nem lesz olyan nehéz meggyőzni őket. Mindenesetre ha rájövünk a rejtély nyitjára, írok egy levelet mindenkinek, akiről tudjuk, hogy hol tartózkodik.
A Kökörcsinnel kapcsolatos megjegyzésére nem tudom nem elvigyorogni magam.
- Felkopna az álla, hogy nem élne vele gyakran.- mondom mielőtt belépek a sátorba
Nem tudom nem észrevenni, hogy Yen tekintete a kelleténél többet időzik el a szikár izmok és rút hegek borította felsőtestemen, miközben a medikus vizsgálat alá vet. Gyakorlott kézzel és gyorsan teszi a dolgát, így néhány percen belül már ismét magamon érezhetem az ing anyagát az én hollóhajú varázslónőm legnagyobb bánatára.
Nem mondhatom, túlságosan vágott volna az eszem a felcser kérdésére, így hamariságom levélt most Yennefer issza meg, akinek eddigi lágy és kissé vágyakozó tekintete a másodperc kis része alatt olyanná változik a meggondolatlan megnyilvánulásomra, hogy azzal egy valódi sárkányt is karóba lehetne húzni és lassú tűzön sütögetni. Gondolatban kérek egy alapos nyaklevest Vesemírtől és elhatározom, hogy amint lehetőségem lesz rá megbékítem valahogy
Semmi kedvem arra ébredni reggel, hogy a szél az arcomba vág, miközben veszélyes gyorsasággal közelítek egy tó lustán hullámzó víztükre felé.
A medikus javára legyen mondva, hogy ért a ki nem mondott szép szavakból és csak egy kicsivel több tölt Yennefer vizsgálatával, mint amennyire a megítélésem szerint szüksége van.
Végső soron nem hibáztathatom. A munkája miatt nem sokszor lát női testet és nagy eséllyel manapság van annyira fáradt, hogy ne akarja felfrissíteni az orrát a vázából kivett virágszálak fakó illatával. Mindenesetre ért az ezüsttel kivert kesztyűbe bújtatott kezem sokat mondó mozdulatából és nem játszik a türelmemmel.
A férfi nyugtázza, hogy mindketten makkegészségesek vagyunk, majd magunkra hagy minket, hogy a számunkra kirendelt tábori ágyakon élvezzük egymás és még néhány sebesült bennfekvő lélekemelő társaságát.
Miután kialudt a gyertya kitágítom a pupilláimat, hogy a megváltozott fényviszonyok ellenére is elfogadható részletességgel láthassam a környezetemet. Mondhatnám, hogy szakmai ártalom, de nem az elővigyázatosság vezérelt. Csupán szeretném látni Yen arcát miközben hozzám beszél.
Úgy tűnik egész könnyen továbblépett az akaratlan nyelvbotlásomon, mivel egyből a lelehetőségeinket kezdi el latolgatni. Nem is lenne varázslónő, ha nem mágiával akarna a dolgok végére járni, de jelen pillanatban tényleg nincs más lehetőségünk annak a kiderítésére, hogy mi történt velünk.
A szeme huncut csillanása és az ajkai szélében megjelenő apró gödröcskék kétséget sem hagynak afelől, hogy az elhangzottak olyan kifejezést csaltak az arcomra, amiről egy tehetségesebb festő a zavarodott vajákot mintázná meg.
- Tudod, hogy annyira értek a mágiához, mint Vesemír az ékesszóláshoz, de feltételezem, hogy egy nagyon valószínű eshetőségről beszélsz. - játszok rá kicsit az értetlenségemre, hátha ezzel egy kicsit szélesebbre tudom varázsolni a ritkán látott mosolyt Yennefer arcán - Az oneiromanta egész jó kiindulási pont lehet, főleg, ha ért a hipnózishoz is. Megeshet, hogy valami olyan történt, amit az elménk megpróbál elfeledtetni velünk. Jól sejtem, hogy van a városban olyan ismerősöd, aki ezen a területen dolgozik és adósod?
Azt már látom, hogy rengeteg dolgunk lesz holnap az emlékeink felkutatásán kívül is. Reggel alaposabban át kell néznem azt  hirdetést, hátha olyan megbízásról van szó, ami nem igényel túl nagy erőfeszítést. Nem hiszem, hogy bárki is szívesen fogadná a hitelbe való fogyasztást, Yen pedig megszokott egy bizonyos kényelmi szintet, amitől nem lenne szívem megfosztani.
Bár ha ez a hirdetmény egy ilyen forgalmas nagyvárosban fent marad a táblán, akkor talán nem kellene túlságosan derűlátónak lennem.
- Egyet értek. - mondom miközben közelebb húzom az ágyam az övéhez
Tudom, hogy nem így kellene eltölteni az új életünk első éjszakáját. Sérültek és haldoklók között. Egy hatalmas ágyban kellene feküdnünk egymást átölelve. Én legalábbis sokkal nyugodtabban aludnék, ha érezném Yen vállamra nehezedő fejének súlyát és a karját a nyakamon.
Közelebb hajolok hozzá és bocsánatkérően csókot lehelek az ajkára.
- Jó éjt! - köszönök el tőle, majd miután elhelyezkedett az ágyán én is ledőlök aludni

Megjegyzés:

Elnézést kérek a szemtelenül hosszú várakoztatásért.

Out of Time @

Cinkos, de még mindig elegáns mosolyra húztam szépen telt, keskeny ajkaimat, különösen ahogy az én legkedvesebb vajákom – ki a második leghelyesebb a kontinensen Lambert után – is hasonló, meleg szikrákkal örvendeztetett meg engem.
- Ne álmodozz róla.
De az már igaz, a Kökörcsinen múlik, azon a lókötőn, túl sok beleszólásom nem lesz a dologba. Az egyetlen reményem az, márpedig telepátia használata nélkül is kérdés nélkül tudom, hogy máris elkéstem, az az, ha Geralt moderálja azt, amit a poétának csepegtet kettőnkről.
- Nem kételkedem benne. És tulajdonképpen különösebb kifogásom sincs ellene, azon kívül, hogy előbb a munka, aztán a szórakozás.
Vannak helyzetek, amikor egy kényelemhez és makulátlan tisztasághoz szokott varázslónő sem panaszkodhat. Nem mondom, hogy nem tudnék kivetkőzni magamból és a ruháimból akár váltás hiányában is, és a fent említett dézsa forró és illatos vízzel csak tovább fájdítja a szívem, de azért el sem vagyok veszve. Az olyan szaktekintélyeknek, mint Ritának vagy nekem még az út és az utca mocska is csak hozzáad a méltóságunkhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem jut eszembe ilyen sötétségbe bújtatott, lopott pillanatok alkalmával az a rinde-i dzsinn, amelyik utolsó kívánságát Geralt arra pazarolta el, hogy sorsainkat az idők végezetéig összekösse. Énrám, aki se nem jószívű, se nem házias, se nem simulékony, aki képtelen ugyanott maradni, és szereti a szabadságát – énrám, aki a mai napig nem mondtam le arról, hogy felkutatok egy másikat, megszelídítem, és visszaforgatom a kívánságát. De amíg ez nem történik meg, addig egészen biztosra veszem, hogy Geralt és Ciri az, akik a legfontosabbak nekem ennek a vén kontinensnek a kerekén. És alighanem ez visszafele is igaz, nem úgy, mint a népi hiedelem arról, hogy a vajákok, de még a varázslónők is lélektelen vázak. Hűs, ibolyavizű tekintetemmel pillantok fel rá, ahogy pár számára zavaró, fekete tincset eltűr az arcomból. Egy szót sem szól, mégis értek mindent. Ott van a szemében. Azonban tisztában voltam vele, hogy ha magam nem válok ki a karjaiból, sosem indulunk tovább. Ingerült morranásnak is beillő, bariton kuncogását – mely közt egyébként avatott fülnek nehéz különbséget tennie, de nem nekem – hallva oldalra pillantok rá egy lágy mosollyal az arcomon.
- Magam is így gondolom. – minden ellentét, minden vita, minden mosolyszünet, és minden viharos távozás ellenére. – A te barátaid esetében egy kicsit könnyebb dolgod van. Lambert, Eskel, Kökörcsin és a többiek minden bizonnyal különösebb teketóriázás nélkül elfogadják, hogy feltámadtál a halálból. Ha azonban a Páholyban megy híre az én visszatértemnek… Beláthatatlan politikai következményei lehetnek. Bármennyire is igyekeztem kimaradni belőle, ha Francesca, Sabrina, netán Filippa, és mindenki más szerezne tudomást róla… Egyelőre jobb, ha óvatosan járok el. Ezek a körök mindig is veszélyesek voltak, tán nem annyira, mint egy fészekaljnyi nekker, - még ha egy-két kolléganő arra is tudott hasonlítani olykor – a lényeg, hogy nem várom el, hogy megértsd. És nagyon kérlek, óvakodj attól, hogy túl sok mindent mondj Kökörcsinnek. Nem hiányzik még egy eposz. – intézem még hozzá, mielőtt belépnénk a medikus sátrába. Legnagyobb meglepetésemre Geralt a jól ismert és régi hegeken kívül nem büszkélkedhet újakkal, ami csak megerősíti bennem a feltételezést, hogy valóban benne volt a kezem ebben, és bár tény, hogy szigorúan szakmai szemmel vizsgáltam a sarokból, azért nem tehetek róla, vegyült bele egy kis izgalom is. De csak addig tartott, míg Geralt ostobán banális nyelvbotlásával be nem tuszkol a pavilon mögé engem is. Vetettem oda egy szúrós pillantást, de végül alámentem a vizsgálatnak. Ki hibáztatja szegény medikust? Egész nap rondábbnál rondább férfiak undok sebeit kezeli, bizonyára jól esik a szemének olykor egy nő – főleg, ha olyan, mint én. Az, hogy Geraltot már érzékenyen érinti, a saját főztje. Miután mindenki megbizonyosodhatott a tény felől, hogy kutyabajunk, mindketten visszaöltöztünk, majd röviddel azután a fáradt gyertya lángja is kihunyt. Úgy látom, Geralt csodálja, hogy nem tartok neki sem fejmosást, se nem hajítom bele a Vizimai-tóba, amiért bicsaklott egyet a nyelve. Az igazság az, hogy már elengedtem. Szükséges rossz volt, rosszabbat is kiálltunk a másikért. Egymásért. AZ, ellenben, hogy mint a legtöbb problémát, memóriánk kihagyását is mágiáal orvosolnám, már vajmi kevéssé lepi meg.
- Tudom. Épp ezért igyekszem érthető és tömény maradni. – tettetett értetlensége célt talán, az arcomon a mosoly egyenesen arányosan kiszélesedik – Magam is így vélekedek róla. Egy oneiromanta sokat segíthet nekünk abban, hogy feltárja ezeket a rejtett kis zugokat az elménkben. – a kérdésre elmerengek. Már előre sejtem, hogy a férfi nem lesz oda a válaszért. – Novigradban. Tehetséges oneiromanta, és jó barátnőm. Talán te is hallottál róla, Corinne Tilly-nek hívják.
Rengeteg minden történt ma, ha átgondolom, még mindig belezsong a fejem szinte, és még legalább ennyi minden vár is ránk, holnap, amint megszólalt a kakas, és megpirkadt a horizonton. Felhúztam a lábaim az ágykeretre, ahogy az én legkedvesebb vajákom varázslónővel együtt közelebb húzta magához az ágyat. Cinkosul megmosolyogtam a gesztust. Tény, nem így terveztem az esély nyújtotta új életünk első éjszakáját, szívesebben volnék egy széles, kétszemélyes, puha ágyban, gyümölcstállal a jobbomon, baldachinnal a fejem felett, és a férfival a karjaim közt, de ebből is ki tudom hozni, amit csak lehet. Gyengéden átfonom a nyakát annak a jóéjt csóknak az erejéig, mielőtt elhelyezkednék. Szigorúan és szorosan az oldalában, átkarolva, amennyit átérek a mellkasából.
- Szép álmokat, kedvesem.
Másnap reggel, mikor már a kakas is kukorékolt, és meg is virradt, halk anyagsuhogással öltözködtem, kihasználva, hogy a betegsátor férfitagjai – beleértve Geraltot és a medikust is – még javában alszanak. Az útra készülődtem, hisz ahhoz, hogy Vizimából Novigradba érkezzünk, Geralt nagy kárára portálokat fogunk használni. Ehhez pedig merítenem kellett. Vizima macskaköves utcái nem nyújtottak épp megfelelő táptalajt a földből való merítéshez, így egy könnyed kézjellel a levegőhöz fordultam. Csak az obszidián csillagom derengése adott fényforrást a hajnali sötétségbe burkolózott sátorban.


P.S.:919 szó Mood: Punagra

Annak ellenére, hogy nem éppen helyeslő választ adott, Yen érti a pajzán tréfát. Ha valaki ránk nézett volna és túllát a kevély varázslónő és a marcona vaják képén, akkor talán olyan benyomása támadhatott volna, mintha egy koravén házaspárt látna. Mindketten jócskán elhagytuk már a háromnegyed századot, a magunk módján érettek és megfontoltak vagyunk, de mégse vette el tőlünk a kor a tettvágyat és az ifjúságra oly jellemző heves érzelmeket.
Igaz ebben volt némi közbenjárása egy dzsinnek és egy jól megválasztott kívánságnak is.
Mégsem merném biztosra mondani, hogy ne kötöttünk volna ki egymás mellett e mágikus segítség hiányában.
- Az álmodozás a művészeknek való. - húzódik cinkor kis mosolyra az arcom viszonozva Yen gesztusát
Nem kell túl sokat gondolkodnom azon, hogy tudjam mi jár Yennefer fejében a témával kapcsolatban és tiszteletben tartom a véleményét. Kökörcsin még akkor sem fog egy szót se kihúzni belőlem, ha éppen Dijkstra valamelyik jól bevált vallató módszerének bevetésével fenyegetne.
Csak egy beleegyező hümmögéssel jelezem egyet értésemet a dézsával kapcsolatos gondolataira.
Talán túlságosan tréfára vettem a dolgot ezzel kapcsolatban. Elvégre Yen sokkal kevésbé barbár körülményekhez van szokva a tisztaság terén, mint bármelyik vaják. Ebből adódóan sokkal kényesebben áll hozzá a több napja mosatlanul hordott ruhákhoz és az ehhez köthető kellemetlen velejárókhoz. A Vilgefortz fogságában töltött idő pedig csak tetézheti az ilyen irányú igényeinek alaposabb kielégítését.
Ibolyaszín tekintete még mindig megigéz és rabul ejti a pillantásomat. Ezek azok a rövid pillanatok, amikor annyira megszűnik körülöttünk a világ, hogy csak mi ketten maradunk benne. Ilyenkor annyira elveszünk egymásban, hogy egy vasvillás parasztnak se jelentenénk gondot és mindkettőnknek komoly erőfeszítést okoz, hogy megtörje a pillanatot.
- Kökörcsin két elmondott szót is évekig tartó eseménysorrá tud színezni. - mosolygok Yenre - Biztos vagyok benne, hogy a Fél évszázad költészetében vámpírok és óriások ellen is verekedtünk a még az előtt, hogy megvívtuk a csatát a Yaruga hídján. De tiszteletben tartom a kérésed. Amíg újra nem találkoztok, addig titokban tartom előtte, hogy te is visszatértél. Még csak az kellene, hogy az ő balladái alapján találjon ránk egy újabb hataloméhes varázsló, vagy ügyeskedő kém.
A vizsgálat után tovább szőjük terveinket arra, hogy miként deríthetjük fel csodálatos megmenekülésünk részleteit.
- Még nem volt hozzá személyesen szerencsém. - válaszolom Yennek a kolléganőjét emlegetve
- Novigradban? - ül ki tetetettnek szánt ijedség az arcomra amikor rájövök, hogy ez mit jelent - Remélem ez alkalommal megvárod majd a hármat.
Bár még mindig ösztönös viszolygás fog el még a térmágia sejtetésére is, de azok után amin keresztül mentünk úgy érzem, hogy ideje lesz megemberelnem magamat és legalább eljátszani, hogy nem rémülök halálra az esetleges rossz kimenetelt illetően.
Yen felhúzza a lábát, amikor megfogom az ágyat és elkezdem magam felé húzni. Amikor már csak néhány centire van a sípcsontomtól elengedem a mozgatható fekvőhelyet és kilépve a két ágy közül egymás mellé igazgatom a két bútort.
Bár ritka vendég a teljes alvás számomra, Yen kezét érezve a mellkasomon engem is hamar elfog az álom és nem is ébredek túl korán.
Yennefer hiánya egyből feltűnt és kellett egy-két pillanat, mire rájöttem, hogy valószínűleg újból megpróbál meríteni az elemekből, a novigradi utunkat lerövidítendő.
Ráérősen és nyugodtan öltöztem fel és öltöttem magamra a könnyű páncélomat. Csak most tűnt fel, hogy a kardokat a hátamra rögzítő szíjról hiányzik a főzeteket táska és egy halk káromkodással az orrom alatt konstatáltam, hogy az új ló mellé újabb alkímiai szettet is be kell szereznem.
A tarkóm alatt felkötöttem a váll alá érő hajamat, majd Yent keresve kiléptem a sátorból.

Megjegyzés:

Újfent elnézést kell kérjek a szemtelenül hosszú várakoztatásért.

Out of Time @

Amikor betemetett bennünket az a sok törlemék és rom, ami Rindéből maradt, nem gondoltam volna, hogy így ér véget kettőnk története. Arra pedig, hogy mégsem ez a vége, nem hogy én, de minden bizonnyal senki sem számított. Így tehát, megannyi minden után, amin túl voltunk, mikor közösen, mikor egyénileg, mégiscsak különös, hogy úgy tudunk egymás oldalán sétálni, mintha mi sem történt volna.
- Még szerencse, hogy egyikünk sem az – hehhentem cinkosul, míg lopva a bőrkesztyűvel borított ujjai közé bújtattam az én bársonykesztyűseimet. Egy fürdő gondolata most jobban felvillanyoz, mint bármi, ami eszembe juthat. Rossz emlékeim vannak azokról a periódusokról, amikor nem jutottam napi egyszeri tisztálkodáshoz. Ilyen értelemben a mi rejtélyes halálunk, és az azt követő, még rejtélyesebb feltámadásunknak is rossz emléknek kellene lennie, de mégsem éreztem annak. Nem teljesen. Hisz itt voltunk egymásnak – ő énnekem és én őneki, és ugyanazzal a lánggal csókol, ha nem forróbbal, mint az első alkalommal, aranysárga szemének tüze még mindig értem ég, csak a borostája szúr kicsit, amihez nem vagyok szokva.  Bár, gyanítom, ő sem.
- Tudtam, hogy lehet rá számítani. Abban a címeres ökör cimborádban, Kökörcsinben azonban már korántsem vagyok ilyen biztos. Hisz köztudott, hogy az a nótafa könnyed, reggeli pletykából is kész balladát tud költeni. – engedtem meg magamnak én is egy egészen szerelmesre sikeredett mosolyt – Ez már csak amolyan szakmai ártalom lehet. Hisz mi mással tudnának birokra kelni egymással a költők és poéták, ha nem cirádás és ékes rímeikkel? A végén az egész másnak sem tűnik már, mint egyszeri piaci egymásra licitálásnak. – hálásan biccentettem a szavaira. Igazából a kérdés nem az volt, hogy elterjed-e a rejtélyes visszatérésünk híre, hanem az, hogy mikor. És minél később, annál jobb. – Köszönöm, Geralt. És most menjünk.
Mikor végére értünk a kötelező jellegű vizsgálatoknak, ismét tudtam két fontos szót váltani jégszívem vajákjával.
- Ez nem meglepő. Az volna az, ha lett volna. – felelem tényszerűen, majd lassan, nyomatékosítva hozzáteszem – Novigradban.
Öröm látni azt az érzelemkavalkádot Geralt arcán, amit akkor vonultat fel, amikor rájön, hogy itt bizony térmágia lesz a dologban. Ha egyetlen hobbim tarthatnám meg, és az összes többiről le kellene mondanom, ez lenne az.
- De hiszen mindig megvárom. – teszem hozzá huncut játékossággal a hangomban. – De most ideje aludni, vaják.
Felhúzom a lábam, ő pedig magához húz ágyastul, hogy a két bútor összeérjen az éjszaka. Tudom, hogy az ő dunyhája a csillagos égbolt szokott lenni, a vánkosa pedig a Hold, de talán most az egyszer, csak ma éjjel nem bánja, ha ölelő karjaimban érheti a hajnal.
Előbb ébredek nála. Ebben meglepetés nincs. Illetve hát ki tudja, sok éjszakát töltöttünk együtt, azt követő hajnalokat már kevesebbet. Megvan az a rossz szokásom, hogy amíg az éppen aktuális legfontosabb teendőm nincs elvégezve, addig nem alszom túlságosan jól. Ráadásul az éjjel rémképek is gyötörtek. De erről nem szólok Geralt-nak. Annak örülök, hogy legalább ő jól alszik, míg én az útra felkészülvén merítek a levegőből. Fülem hamarosan lágy anyagzizegés, visszafogott lánccsörgés, bőr csikorgásának, és halk szitkozódásnak zaja üti meg, innen tudom, hogy az én kedvesem felébredt. Hamarosan léptek zaja is követi a korábbiakat, és amikor a sátor száját félrehajtja, felé fordulok.
- Jó reggelt – léptem oda hozzá egy lágy, reggeli csókra. Magam már menetkész voltam, szellős, fehér ingben, illetve jobb híján a tegnapi ruháim egy variánsában. Egy javaslattal értem, amint elszakadtam az ajkairól – Azt tanácsolnám, hogy még mielőtt nekivágunk Novigradnak, látogassuk meg a piacot. Biztosan volna miből utánpótlást szerezned. Nekem pedig nem ártana váltásruha. Megbolondulok ettől a piszoktól.  


P.S.:565 szó Mood: Yennefer

Nehezen barátkozom meg azzal a kósza gondolattal, hogy milyen csodás és egyszerre furcsa az, hogy mindkettőnknek adatott egy új esély az életre. Nem vagyok nagy barátságban az istenekkel, de megeshet, hogy így próbáltak üzenni nekem, hogy a balszerencsés ríviai események előtt megfogalmazott szándékaim nem a meggondolatlanság és a hirtelen felindulás szülték.
Az egész kontinenst átszelő vándorutam olyan dolgokra döbbentett rá, amik évek óta ott voltak a szemem előtt és csak az elvesztésük okozta hiányérzet miatt lett világos, hogy sokkal többet jelentenek számomra, mint azt bármikor is gondoltam volna.
Zoltan és Yarpen ugyan elsőre jót derült, amikor megpedzegettem, hogy hivatalosítom a dzsinn által létrehozott köteléket, de nem vettem fel tőlük a a csípős megjegyzéseket. Főleg azért, mert Zoltan is hasonló, bár más indíttatásból fogant tervet dédelgetett a csavaros törp agyában.
- Megkíméljük a világot pár igen érdekes műremektől. - toldottam meg a tréfát még egy kis aprósággal
Yen kesztyűs kezének érintése jóleső melegséget sugároz és fakítja annak az emlékét, hogy milyen körülmények között kellett itt hagynom ezt a világot. Hiába vagyunk mocskosak az út porától, hiába tompítja az orgona és egres illatát a ruhánkba tört fű és hiába érezheti úgy, hogy kölcsönkértem egy sündisznótól a bundáját, itt vagyunk, élünk és kiderítjük, hogy miért.
- Amúgy sem szoktam sokat beszélni. Kökörcsin meg biztos megorrol rám, amikor találkozni fogtok, de az ő haragját könnyen el lehet oltani pár demizsonnyi borral. - viszonzom Yen egészen érzelmesre sikeredet mosolyát - Gyönyörűen fogalmaztad meg, hogy a poéták szakmája a színpadias nagyot mondás. Bár ettől sokan biztos vérig sértődnének a trubadúrok céhéből.
Az oneiromantával való ismeretségem hiányára való reakció majdnem előcsal belőlem egy pajkos mosolyt és egy morranásszerű kuncogást.
- Már a Páholyból is túl sok kollégádat ismerem ugye?- kérdezem enyhe szarkazmussal a hangomban, remélve, hogy ezzel inkább a hiúságát legyezem és nem a féltékenységét táplálom
Látom az arcán, hogy élvezi minden egyes pillanatát, ahogy az arcomról leolvassa a felismerést. Bár nem mondom ki, de a gondolataim elég hangosak ahhoz, hogy egy-két cifra mentális kép eljuthasson hozzá azzal kapcsolatban, hogy hova kívánom azt, aki megnyitotta az első térkaput.
- Legalább a szemeimet hadd takarjam majd el. - nézek rá egy kicsit jobban rájátszva a viszolygásomra, miközben próbálom élvezni az arcán szétterülő kárörvendő mosoly látványát
A rögtönzött két személyes ágy még mindig nem a legkényelmetlenebb fekvő alkalmatosság, amihez volt szerencsétlenségem, így a körülményekhez képest egész komfortosnak mondanám, ha nem Yennefer igényei lennének a mérvadóak.
Még így is hálásnak érzem magam, hogy egymást átölelve tölthetjük el ezt az éjszakát és nem a vadonban őrködve kell vigyáznom az álmát. Apró kis ajándékok az élettől, amiket igazán meg kell becsülnünk.
A reggel úgy ér, mintha csak a kapcsolatunk elején lennénk. Én már harmadjára fordulok át a másik oldalamra, miközben ő már régen túl van a fontosabb dolgain. Egy kissé nosztalgikus, de jobban örültem volna, ha úgy ébredek, hogy a karjaimban találom.
- Neked is. - mondom majd viszonzom az lágy csókot, amivel fogad
Végső soron nem is akkor baj, hogy nem együtt ébredünk. Egy ilyen köszöntésért sok férfi a lelkét eladná.
- Ha már itt tartunk. - mondom és előhalászom a tegnap este leszakított hirdetményt - Nincsen egy árva orenem se és nem hiszem, hogy a helyi banknál nyitottam volna számlát. Jelenleg ez az egyetlen dolog, amiből pénzt tudok csinálni.
Magam elé emelem a tekercset és reménykedem, hogy Yennek van valami mentőötlete, mert semmi kedvem megint egy Zeugllal megküzdeni.

Out of Time @

Amikor borostát fogott arcú egyetlenem, a fehér farkas Ríviai Geralt azt latolgatta, hogy megfosztom e vén Kontinenst egy potenciális remekműtől, könnyedén, és leginkább egyből a nyelvemre tódult a válasz.
- Lesz megannyi másik legújabb hőstetteidről. Egyébként pedig nem kíméljük meg. Csupán késleltetjük. Mindennek megvan a maga ideje, szerelmetes vajákom. Annak, hogy Temeria, Redania, Kaedwen és a többi ország leghatalmasabb emberei tudomást szerezzenek a visszatértünkről, még nincs. Taktikusan kell használnunk, és előnyt formálni belőle. Nem értesz egyet velem?
Úgy sétálunk így, kéz a kézben, mintha mi sem volna természetesebb. Mintha nem a földi, és a túlvilági poklot jártuk volna meg éppen. Mintha nem lesne ránk, vagy Ciri-re újabb halálos veszély. Csak még egy kicsit. Míg nem kell az újabb akadályt megugrani. Míg nem kell újra lóhalálában menekülni. Míg csak Ő van, és én.
- Tudom, hogy így lesz. – húzódott egészen visszafogott, de annál szeretőbb mosolyra szigorúan cakkozott ajkam. – Ha legközelebb találkozok azzal a nótafával, személyesen fogok magyarázattal szolgálni a viselkedésedre, mi több, az elnézését fogom kérni. Biztosan megérti majd, ha az én szememmel látja majd a dolgokat. – újabb meleg pillantás – Hát akkor semmiképp se mondjuk el nekik, hogy ez a véleményünk.
Nem lepett meg, hogy Geralt nincs tisztában a novigradi varázslónőkkel, megjegyzését, bár tisztában voltam vele, hogy nem ingerelni kívánt – ostobaság is volna tőle önként háborítania, ennél azonban tudom, hogy jobban ismer – nem hagytam válasz nélkül.
- Épp kettővel többet. – jegyeztem meg legalább olyan szarkasztikusan, mint ő, de még mindig fenntartva természetes eleganciámat. Enyhített rosszkedvem telén a mimika, amire a rettenthetetlen szörnyvadász, legendák hősének arca állt, portálok és egyéb térmágikus függelékek iránt érzett szenvedélyes gyűlöletét kifejezendő. Tudtam, hogy egy kicsit direkt is csinálja, méghozzá nem másért, mint hogy láthasson engem mosolyogni, és ezért elmondhatatlanul és feneketlenül szerettem. Habár a titkot, hogy rájöttem magamtól is, megtartottam magamnak.
- Ha az segít, ám legyen. – legyintettem engedékenyen, mielőtt előkészültünk volna az estére. a hirtelen összetolt, és így egy duplává egyesített két sima ágy nem volt a legkényelmesebb fekvőhely, amin valaha osztoztuk ezalatt a sok-sok év alatt, mégis jobban aludtam, mint sok másik esetben. És nem, nem az ágy tehet róla, hogy korán reggel már ébren voltam, hanem az, hogy ha egyszer beindulnak a gondolataim, akkor abból alvás már aligha lesz. Egészen biztos vagyok benne, hogy Geralt jobban örült volna, ha megvárom a hajnalt a karjaiban, és ki tudja, egyszer talán, nagyon talán, a nem túl távoli jövőben egy nap majd valóban úgy ébredek fel, hogy nem tudom, mi legyen a következő lépés. Hogy nincs több célom vagy vágyam. Akkor talán, ha eljön az a nap, képes leszek majd a szeretett vaják karjaiban ébredni. De ez nem az a hajnal volt. Meleg, szerető jóreggelt csókot hagyok Geralt ajkain, mielőtt átcirógatnám az arcát, amin kiserkent a borosta.
- Hm. Nem is áll rosszul. Karakteres. Megtartod? – szúrtam be a beszélgetésbe, még mielőtt előkerült volna a tegnapi papiros, amit a hirdetőtábláról tépett le. – Éppenséggel megfordult egy alternatíva a fejemben. Szimplán azért, mert nincs időnk megvárni, míg levágod azt a szerencsétlen zeugl-t. Azért, mert neked nincs itt folyószámlád, nekem még van. Álnéven, természetesen. Nem hiányzik egyikünknek sem, hogy a Páholy, vagy bárki más a nyomunkra bukkanjon. Vivaldi úgyis jön nekem egy szívességgel, amit még nem hajtottam be rajta. Most éppen jól jön. Cserébe egy nagyon pontos listát várok el arról, hogy mit is kívánsz venni. Mert ha már piacolunk, akkor piacoljunk rendesen.


P.S.:553 szó Mood: Kaer Morhen

- Nem tagadom jól jönnek ezek a hősköltemények, amikor szóba kerül, hogy mennyi pénzt kérhetek el egy megbízásért. Minden más esetben csak akadályozó tényező, ha az emberek azt hiszik, hogy egy kézzel lecsapom a sárkány fejét, miközben csókot lopok a másik karomban tartott felettébb csinos varázslónő ajkáról.  - mosolygok pajkosan Yenre - De ettől függetlenül nem vágyom a hírnevet.
Csak szeretném látni, hogy az a kevés ember aki fontos nekem jól van és szeretnélek minél hosszabb ideig magam mellett tudni. Úgy tűnik, hogy életemben talán először a vágyaim és az érdekeim egy követ fújnak. Így jobban egyet sem érthetnék veled ebben az ügyben. Attól meg nem féltem azt a kelekótya nótafát, hogy felkopik az álla.
Nem tudom már milyen régóta nem kellett aggódnunk semmi miatt, amikor egymás társaságát élveztük. Az eltűnésünk rejtélyén kívül most semmi nem nyomta a vállunkat és ez is egy olyan probléma volt, amiről tudjuk, hogy rövid időn belül a végére járunk. Most nem aggaszt minket se Vilgefortz, se az uralkodók egymás közötti torzsalkodása, se Emhyr terjeszkedése, se a Yen kolléganőinek machinációi. Csak mi ketten vagyunk és az az időt amit együtt tölthetünk. Ilyen pedig ennyire tiszta állapotában talán soha nem adatott meg nekünk eddig.
- Nem kételkedek benne. - gyönyörködök Yen meleg mosolyában - Talán nem is fogja már annyira magasan hordani az orrát Emiatt. Mióta kimentetted Vilgefortz karmai közül meglehetősen jó irányba alakult a rólad alkotott képe. Talán ez és a háborúban szerzett élményei enyhítették az ilyen jelleg hiúságát.
Az általam ismert varázsnők számával kapcsolatos ingerkedés csak annyira cukkolja fel Yent, hogy félig flörtölve, félig szarkazmussal átitatottan válaszol.
- Kettővel több, aki elhomályosul melletted. - mondom neki egy kedves mosollyal az arcomon
Tudom, hogy az ilyen jellegű hízelgés inkább Kökörcsinre mint rám jellemző, de ha már kaptam egy új esélyt az élettől, akkor nem fogom elfecsérelni arra, hogy még kettesben is a mogorva vaják legyek. Yen tudja, hogy szeretem és megérdemli, hogy erre rendszertelen időközönként emlékeztessem.
- Egy keveset talán fog. - mondom, miközben a két ágyból egyet csinálok
Hamarosan már mindkettőnket egymást átölelve ér az álom.
Reggel meg sem lepődök, hogy Yen már hamarabb talpon van mint én. Ha valami elkezdi foglalkoztatni, az általában nem hagy neki túl sok nyugtot és hajlamossá teszi a korai kelésre.
- Még elgondolkodom rajta. - válaszolok az erősödő borostámmal kapcsolatos kérdésre - A szedett-vetett hanzámmal való utazás során egész megszoktam, de még így is zavar, ha néhány naponta nem húzhatom le a borostámat.
Azt hiszem, hogy szemmel láthatóan megkönnyebbültnek tűnök, amikor Yen közli, hogy nem kell a város csatornarendszerében derékig gázolva bóklásznom mindenféle csápos rondaság után, mert a Vivaldi bankjában tartott pénzéből meg tudjuk oldani az anyagi problémáinkat.
- Te mindenre gondolsz. - engedek meg magamnak egy megkönnyebbült sóhajt miközben őszinte mosoly ül ki az arcomra - Hagy vegyem sorra....
A vértezetem és a kardjaim megvannak, de ezen kívül szinte minden felszerelésem elveszett. A főzettartó a vállamon olyan üres, mint templomi persely tűzvész után. Ugyanez igaz az erszényemre is. Se váltás ruhám, csizmám és köpenyem, se lovam, se főzetkészítéshez szükséges eszközeim. Azt hiszem sok időt fogok én még eltölteni azon az unikornison, mire kárpótlom Yent azért az összegért, amit rám fog áldozni.
- Azt hiszem jobb, ha egy hosszú tekercset kerítesz. - próbálom megtartani a vidám arckifejezésem, de úgy érzem, hogy nem nagyon sikerül - Ez egy felettébb hosszú lista lesz.

Out of Time @

Míg a szívemnek legkedvesebb vaják – kit arca jóvágását tekintve csak Lambert utasít maga mögé – az őt körbetáncoló legendákat, és azok praktikumait latolgatta, én feszült figyelemmel, és szigorúra cakkozott ajkam sarkában bujkáló mosollyal adóztam a mesének.
- Mindig is ilyen voltál. – hehhentem, meg sem próbálva elrejteni a hangomból a kacagást. – Bár ez a romantikával kevert szentimentalitás még új nekem. De nem utálom – jutalmaztam meg a férfit egy újabb mosollyal – Sose változz meg, Geralt. Kérlek.
Határozottan új élmény, hogy épp nem koslat a nyomunkban sem a scoia’tael, sem a Zord Vadászat, sem más hataloméhes mágiahasználó, de míg Geralt ezt képes volt végtelen nyugalommal kiélvezni, addig az én gondolataim már két lépéssel előrébb jártak. Bízzunk a legjobbakban, ám készüljünk fel a legrosszabbra. Ez a politika még eleddig sosem hagyott cserben. Bárki, illetőleg bármi is keresztezze az utunkat, készen fogunk rá állni. Együtt. Biccentettem a Kökörcsinnel való találkozásunkkal kapcsolatos vélemény kifejtését.
- Tiszteletben tartom kettőtök kapcsolatát annyira, hogy tartozok neki ezzel a magyarázattal. És egy őszinte, varázslónői bocsánatkéréssel. Ha ugyan találkozok vele még egyszer ebben az életben.
Mert hogy jelen pillanatban ebben sem voltam biztos. Bokros teendőim közepette nem feltétlen volt lehetőségem időt szakítani arra, hogy Kökörcsint keresgéljem, így bíznom kellett abban, hogy ő talál majd meg engem. Úgy látom, Geralt tökéletesen megértette, hogy az incselkedésen túl azért fel is piszkálta azt a kihűltnek hitt kupac hamut. De túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy az ilyesmi vérem szítsa.
- Tényleg? – incselkedtem tovább – Pedig vannak nálam szebb varázslónők ezen a vén Kontinensen. Fiatalabbak. Csinosabbak. Tán még tehetségesebbek is. Nem is kell, hogy feltétlen ismerjem őket. Róluk mi a véleményed?
Az a megannyi minden, a mélyvíz, a pokol, és a mennyország, amit mind együtt jártunk meg, határozottan pozitív irányba mozdította kettőnk kapcsolatát, és ezt nem csak a vajákon, de magamon is érzem. És nem kell már mindezt különösebben tettekkel bizonyítani sem. De azért még jól esik hallani néha-néha. Elmosolyodtam a fehér hajú férfi portállal kapcsolatos replikájára, majd az oldalában, a karjaiban hagytam, hogy utolérjen az álom.
Másnap reggel, mikor mindketten készen álltunk az indulásra, még váltottam az én szerelmetes vajákommal pár fontos szót.
- Úgy emlékszem, sosem szeretted – nyúltam vissza pár régebbi emlék felé az elmém fiókjaiban – De botorság lenne részemről azt állítani, hogy nem áll jól. Ad egy… Hm. Keretet az arcodnak. Idősebbnek tűnsz tőle, már ha ez volt a cél. – cirógattam meg még egyszer a férfi kiserkent borostáját. Úgy látom, Geralt őszintén megkönnyebbült tőle, hogy nem zavarom le a csatornákba különféle kategorizált undormányokra vadászni. – Ez a dolgom, kedvesem. Hogy mindenre gondoljak.
Türelemmel kivárom, míg amaz sorra veszi, mi minden is hiányzik a készleteiből. Legyintettem.
- Majd megbűvölöm a pergament. Csak mondjad.
Pár könnyed kézmozdulattal elő is varázsoltam egyet, illetőleg egy mindig író pennát, és ha a kedvesem diktálni kezdi, hogy mi mindenre van szüksége, a penna vele egyszerre kezd sűrű körmölésbe. Megvárom, míg a lista végére ér, csak aztán folytatom.
- Nem szórakoztál, ez aztán tényleg lista a javából. Jól van, azt javaslom, induljunk is neki. Vivaldinál Széptövisi Janka néven van folyószámlám, ha esetleg vissza kell ide térned a piacolás során. Mert hogy amint kivettük a megfelelő összeget, el fogok válni tőled, hogy a magam dolgait intézzem. De ne aggódj, kedves. A főtéren megvárlak, és onnan együtt indulunk tovább Novigradba. Még ma este látni szeretném Corinne-t.  

P.S.:543 szó Mood: Colours

Yen szolid mosolyát látva nagyon sokan azt hinnék, hogy untatom a rám nem túl jellemző bőbeszédűségemmel. Aki viszont ismeri, az tudja, hogy miként kezeli az ilyen helyzeteket. Gyorsan, hatékonyan és nem kevés finesszel. Vagyis nem udvariaskodna, hanem a szavamba vágva felvetne egy másik témát.
Ahogy látom, most csak szórakoztatja, hogy nem két-három szóval rendezem le az válaszokat, hanem kicsit beszédesebb kedvemben vagyok.
- Nem tehetek róla, de öregszem. - húzom mosolyra az arcom jobb szélét - Nem ígérek semmit, de nagyon igyekszem majd.
Túl régóta ismerem már Yent ahhoz, hogy nem tudjak olvasni az arcából. Most is azon gondolkodik, hogy merre tovább és mit kellene lépnünk.
Látom ahogy alig észrevehetően meggyűrődik a bőr a szemöldökei között. Túl gyakori vendég volt az arcán ez a kifejezés az elmúlt pár évben, de senki nem hibáztathatta érte. A háború, Ciri keresése és a Vilgefortz fogságában töltött idő nem sok lehetőséget adott a lazításra. Cseppet sem lep meg, hogy még akkor is a jövőn jár az esze, amikor a jelent kellene egy kicsit élveznie.
- Szerinted van olyan kegyes Melitele, hogy ne legyen mindkettőnk minden erejére szükség amikor valami olyanba mászik bele, amiből saját erejéből nem fog tudni kivergődni? - somolygok az orrom alatt pedig tudom, hogy ez az eshetőség gyorsabban utolér minket, mint azt bárki gondolná - Nem kell attól tartanod, hogy adósa maradsz a bocsánatkéréssel.
A kis incselkedésem úgy tűnik löttyintett némi olajat a tűzre és replikázásra kényszeríti az én hollóhajú szépségemet. Látom a szeme villanásán, hogy jó irányból legyezgetem a hiúságát, de a büszkesége nem engedi, hogy ennyivel beérje.
Nem is ő lenne, ha nem állítana egy kis kihívás elé, de ez olyan feladat aminek örömmel látok neki.
- Elismerem megeshet, hogy az elfogultság bűnébe estem, de a fiatalságnak velejárója a tapasztalatlanság és a meggondolatlanság. A tehetséget mindig kíséri némi önhittség és túlfűtött szakmai önbizalom. A testi szépség ideáljáról pedig sosem fog egyértelmű közvélekedés születni. - sandítok oldalra a hollószín fürtöket kémlelve - Számomra te vagy A varázslónő Yen. Páholyon belül és kívül.
A reggeli nap viszonylag pihenten ér minket. Yen rá jellemzően már a korai órákban is keresi, hogy mit tehet és az a kis időt, amit én még alvással töltök ő a mágikus feltöltődésre szánja.
- Szakmai szempontból nézve nem éppen praktikus. - dörgölöm meg a borostámat az államon - Mertem remélni, hogy megfontoltabbat és érettebbet mondasz, de valahogy kibírja majd a büszkeségem.
Yen keze gyengéden végigsimít a borostával övezett arcomon én pedig nem bírom ki, hogy ne húzzam magamhoz és kóstoljak bele az ajkaiba.
A belőle áradó orgona és egres betölti az orromat és minden más illatot vagy szagot kizár az elmémből.
Miután számba vettem, hogy mi mindenre lesz szükségem elkezdem tollba mondani a mágikus pennának a tételes listát.
A lista egyre csak gyarapodik, a toll szorgalmasan serceg, én pedig egyre inkább úgy érzem magam, mint egy telhetetlen gyermek, amikor észreveszem, hogy a penna már a második ívnek áll neki.
- Általában nem kell ennyi mindent egyszerre beszereznem. - vonom meg a vállam bocsánatkérőleg akikor a toll végre megpihen
Figyelmesen hallgatom Yen további terveit és az emlékezetembe vésem a fontosabb részleteket.
- Mennyi időt szánsz a bank után a készletek beszerzésére? - tartom oda neki a jobb karomat, ezzel jelezvén, hogy készen állok az indulásra

Out of Time @

Bárki, aki azt mondta volna, hogy fárasztott, mi több, terhemre volt a vaják terjengős kedve, az hazudott volna. Persze, a korábbi tapasztalataimmal szembement a viselkedése, de minden elvárással ellentétben kifejezetten örültem neki. Nem csupán azért, mert ez az én gondolataim felől is elkergette a viharfellegeket, hanem azért is, mert végre őszintén, igazán boldognak láthattam ezt a számomra nem éppen közömbös férfit. Ha csak egy rövid időre is. Halovány, de annál melegebb mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Én szentimentálisan, mi több, szenilisen is ugyanúgy foglak szeretni. – biztosítottam a férfit végtelen érzelmeim árjáról. S valóban, e röpke intermezzo hatására tényleg egy árnyalatnyival derűsebben véltem látni a közeli, de még a távoli jövőt is. Bármi is vicsorítja ránk a fogát, jobb, ha tudja, mivel áll szemben. Hehhentem a Kökörcsinnek felfestett jövőképen.
- Egyszer mindenkinek benő a feje lágya, szerelmetes vajákom. Ez alól a cicomás trubadúr barátod sem kivétel, nem lehet az. A kérdés inkább az, hogy mikor történik ez meg végre.
Ez eszembe juttatja, hogy bizony a dalnok sem fiatal már, mi több, megette a kenyere javát. Amilyen szerencséje van a konfliktushelyzetekben, valószínűleg ősz halántékkal és tarkóval fog meghalni 10, legfeljebb 20 éven belül. Szomorú nap lesz az nekünk, no meg mindannak, aki szerette.
Geralt meglepően jól vette azt a kis incselkedő kihívást, ami elé állítottam. Le vagyok nyűgözve.
- Hm… egészen úgy beszélsz, mint aki végleg elhatározta magát – hevítettem még kissé győzedelmi zászlóm zászlórúdját, feleslegesen. Őszinte mosoly volt a vaják ajándéka – Hiszek neked.  
A reggeli nap hosszú idő óta először nem ért sürgetően vagy kellemetlenül. Dolgunk így is akadt egy városnegyedre való, de ma először nem bántam volna, ha még nézhetem egy fél órát, hogyan alszik az én holló szívemnek farkasa.
- Tudod, hogy ha nem vagy vele elégedett, bármikor levághatod. Személy szerint nincs kifogásom ellene. Nem emiatt szerettem beléd. – vállat vontam – Ezek belső tulajdonságok, szerelmetes vajákom. A borosta és a szakáll az arcot öltözteti, nem a szívet. Különben is, hova lehet ezt a két attribútumodat növelni már?
Remélem, ez az egyszerű incselkedés kicsit őt is jobb hangulatba rázza. Rövid távon legalább is biztosra veszem abból, ahogy erősen, mégis gyengéden átölel, és hol kérlel, hogy megcsókoljam, hol meg csak úgy elveszi, mintha járna neki. Mint ahogy jár is. Végigsimítottam puha ujjaimmal az érdes, már-már szúrós borostán, végig az álla alatt, az arcélén, a járomcsontja mentén, fel a tarkójára, hogy belemarkolhassak a hajába. Csak aztán engedtem el, hogy nekikezdjünk a napnak.
A pergament, melyet látszólag könnyedén előhívtam, mágikus pecséttel láttam el, mely tulajdonképpen úgy működik, mint egy nyomkövető. Ha szükségem van rá, és emiatt előhívom, csak megjelenik egy ív pergamen. Praktikus, nem igaz? Van még pár csecsebecsém, amit ezzel a pecséttel megjelöltem, de azok inkább személyes tárgyak. Az én kedves vajákom nem is spórol az ívekkel, vagy kíméli a pennát, rögtön két pergament is teleír.
- Ne szabadkozz, kedvesem. Én is mindenből újat szándékozok venni. Igen, fehérneműből is.
Gyorsan lediktáltam magam is a hősies kis pennának meg a pergamennek, hogy mi mindenre lesz szükségem, és bár a lista így is számottevő volt, a nyomába sem ért a vajákénak. Teszem hozzá halkan, hogy én nem is vagyok szörnyvadász – tisztában vagyok Geralt professziójának vonzataival.
- Hm. Nem kell sietnünk, de estére szeretnék átérni Novigradba, ugyanis tudom, hogy az oneiromanták álmai sokkal hatásosabbak éjszakánként. Az odajutáshoz pedig teleportot fogunk használni, így ez sem vesz igénybe pár percnél többet. Most, hogy így végiggondolom, megeshet, hogy még ebédelni is tudunk valahol. Mit gondolsz? – karoltam bele a vaják nekem tartott jobbjába, majd elindultunk a macskakövön Vivaldi bankja felé. Fehér gyolcsingem, ahogy ráesett a reggeli napfény, úgy tűnt, szikrázik.  

P.S.:589 szó Mood: Geralt z Rivii

Az évek során már többen is alaposan elcsodálkoztak azon, hogy milyen mennyiségben gyakorlom az állhatatosság erényét Yennel szemben.
Ezen véleményüket általában csak azok az emberek hangoztatják, akiket az adott pillanatban legalább három mérföldnyi távolság választ el Yennefertől és nem ismernek eléggé minket. Tény és való, hogy Yen könnyen fel tudja kapni a vizet, nekem meg néha olyan a modorom, mint egy kutya szájából kirángatott dörzspapír. Ez a két tulajdonság általában nem alkot veszélytelen elegyet, de mindketten vagyunk már olyan idősek, hogy tudjuk kezelni ezeket a tulajdonságokat. Egymás kiismeréséhez nincs szükség semmilyen kívánságra, csak néhány évnyi tapasztalatra és türelemre.
- Szerencsére a mutagének a szenilisség problémáját megoldják még vagy hetven-nyolcvan évre. Ami a szentimentálisságot illeti... - húzódik egy szűk mosolyra az arcom - Nem lenne túl jó ötlet összetévesztenem a romantikával. A végén még lerombolnám a vajákokról terjengő egyesek szerint megalapozott babonák egy részét.
Talán túlságosan is élvezem, hogy végre csak mi ketten vagyunk és semmi gond nem nyomja a vállunkat, de igazán megérdemeljük, hogy egy kicsit egymással is foglalkozzunk. Mióta Vilgefortz feltűnt és azon szervezkedett, hogy felhasználja Cirit a saját céljaira nem sok nyugtunk volt és pár lopott pillanaton kívül jutott számunkra sok idő és ezeket is beárnyékolta a nyakunk felett lebegő képzeletbeli császári pallos.
Yennek majdnem sikerül meglepnie a Kökörcsinnek kapcsolatos véleményével. Akármennyire is hajlamos nem a fejét használni gondolkodásra, Kökörcsin is érett egy keveset az évek alatt, noha ezt soha, semmilyen körülmények között nem merném megmondani neki, mert az első dolga az lenne, hogy megcáfolja ezt a kijelentést.
- Remélem, hogy nem tévedsz vele kapcsolatban. - nézek Yen ibolyaszín szemébe - Egy szalmaszálnyit talán felelősebben viselkedik, de a változatosság kedvéért örülnék neki, ha nem nekem kellene már megint leszedni a nyaka körül képletesen és szó szerint szoruló hurkot az újbóli találkozásunk alkalmával.
Bár egyikünk se mondja ki, mégis ott bujkál a szavaink mögött, hogy mindketten féltjük ennek az örök gyerek nótafának az életét és jó eséllyel meg fogjuk  érni azt a napot, amikor róla fognak gyászballadát írni.
Yen még ha akarná, sem tudná elrejteni, hogy megpendítettem a szíve és lelke húrjait. Látszik rajta, hogy jólesnek neki a szavaim. A szemein, a hangján. Ha nem tartanám teljes képtelenségnek, akkor még azt is meg merném kockáztatni, hogy megcsalnak a szemeim és egy halovány árnyalatnyit vörösebb lett az arca.
- Nem esne nehezemre. - viszonzom Yen bájos mosolyát
Megdörzsölöm a felemlegetett szakállat. Különös élmény hallani a sercegését, még annak ellenére is, hogy a folyamatosan  bővülő hanzával való utazás során egyre ritkábban szántam rá az időmet arra, hogy rendesen megborotválkozzak.
- Van még időm kitalálni, hogy mi legyen vele. Nem liheg a Zord vadászat a nyomunkban. - mondom bár tudom, hogy nem véletlenül kaptam a megjegyzést
Yen ritkán dicsér, de akkor halálosan komolyan gondolja amit mond.
- Régóta nem kaptam ilyen szívmelengető dicséretet. - simítok ki egy rakoncátlan tincset Yen hajából
Tudom, hogy az ilyen megjegyzések után mik szoktak történni, ha kettesben maradunk. Azok a dolgok pedig egyikünknek sem szoktak ellenére lenni.
A penna ritmikusan serceg a pergamenen, miközben sorolom a szükségleteimet. Ki gondolta volna, hogy ennyi minden szükséges ahhoz, hogy lefőzzek pár adag Fecske-, Villám- és Macska főzeteket meg pár fegyverolajt.
Most szembesülök csak vele, hogy jó minőségű vaják-szolgáltatást nyújtani nem is éppen olcsó mulatság, pedig még olyan alapvető dolgokról nem is beszéltünk, mint pár váltásnyi ruha vagy a ló és annak a szerszáma.
Az utóbbit érdemesebb lesz Novigradban beszerezni. Szabad kereskedőváros lévén sokkal jobb minőségű hátashoz juthatok, mint Vizimában.
- Nem utasítom vissza a segítséget, ha jó szívvel adják. - engedek meg magamnak egy kétértelmű mosolyt
Yen is irat egy terjedelmesebb listát a szükségleteiről, majd a penna és a tinta pihenőre vonul.
- Akkor bőven lesz időnk összekészülni az utazásra. mondom és elindulok, miután Yen belém karol - Mit szólnál, ha az Új Narakortban találkoznánk az első délutáni harangszó után?
Egyszerre furcsa és jóleső, ahogy ilyen mindennapi dolgokról beszélgetünk az uralkodói és varázslói intrikák helyett. Gyorsan haló lehetőséget ad pár percig, hogy elfelejtsük mennyire sok múlott rajtunk az elmúlt néhány évben és megtapasztaljuk milyen az egyszerű emberek élete. Néhány percre vagy néhány órára, de mi is belesimulunk a tömegbe.
A Templomnegyed néhány szűk utcáján való átvágás után elsétálunk a Szent Lebioda kórház mellett, majd a Kereskedő negyedre nyíló kapun való átkelés után meg is találjuk a Vivaldi bankot.
- Megvárlak az előtérben. - mondom miután beléptünk az épületbe