Miután lerendeztem az ügyeimet Cirivel Toussaintban ismét szétváltak az útjaink. Nem tudom, hogy az ismert világ melyik szegletébe keveredett el, de biztos voltam benne, hogy ha szüksége van rám, vagy csak látni akar, akkor nagyon gyorsan a nyomomra fog bukkanni.
Keszeg hátán baktatva próbáltam minél kisebb feltűnést keltve átkelni a határokon, nehogy Kökörcsin Menyétkéjének a fülébe jusson, hogy visszatérten a hercegségbe. Túlságosan sok kedvem nem lett volna ahhoz, hogy oktalan és gyorsan fellángoló haragjának tüzében perzselődjek meg amiért minden jellemhibája ellenére is a barátaim közé sorolom azt a léha nótafát, aki heti rendszerességgel szédelgett más nők mellé egy ilyen olyan nő mellett, akinek olyan hangulatváltásokkal és temperamentummal bír, amihez a széljárás változása egy stabil és tökéletesen kiszámítható dolognak számít.
Északnak vettem hát az irányt, hogy minél távolabb tudhassam magamat Annariettától, de legfőképp Emhyrtől.
Nagyon remélem, hogy a visszatérésem híre még csak pletyka nem pedig forrásokkal alátámasztott hír formájában került a fülébe, mert bár szavatartó embernek tűnik, de az államérdek egy nagyon akaratos szerető és nem tudni, hogy mit kellene tennie, ha az adott szava kisebb súllyal ülne a mérleg egyik serpenyőjében, mint az országának igényei.
Ha nem viszolyognék elemi szinten a térmágia használatától, akkor minden további nélkül megkértem volna Cirit, hogy teleportáljon el Temeriába, de az utóbbi hónapokban már így is túl sokszor kísértettem a sorsomat az ilyen jellegű utazásokkal. Még akkor is, ha történetesen ezeket a kapukat mindig az én hollóhajú Yenneferem hozta létre. Hiába, a félelem egy ösztönös reakció és nagyon sok dolgot képes felülírni még egy harcedzett vaják számára is.
Több hónapnyi lovaglás után, Temeriában kötöttem ki, az országban, ahol az új életem elkezdődött.
Le merem fogadni, hogy Foltest már aznap tudott a visszatérésünkről, hogy felbukkantunk Vizima egyik mocskos sikátorában, de bölcs uralkodóként elhallgatta ezt az információt még a legbizalmasabb tanácsadói elől is.
A határokon való átjutás nem jelentett különösebb gondot, bár arra is kínosan ügyeltem, hogy ne kelljen megszabadulnom a csuklyámtól az ellenőrzés alatt.
A több hónapnyi utazás után úgy döntöttem, hogy ideje lesz megengedni magamnak azt a fényűző luxust, hogy megmosakodva, friss ágyban töltsem el az éjszakát, ne pedig a szabad ég alatt meditálva pihentessem nem mindennapi szervezetemet.
A legközelebbi falu fogadójában vettem ki egy szobát, de túl sokáig nem élvezhettem a reggeli (és sajnos egyéni) lustálkodás örömeit, mivel a szobám ajtaján már a hatodik harangozás után vaskesztyűbe bújtatott kezek zörgettek.
Mint kiderült híre ment a jelenlétemnek a faluban és a helyi földesúr is szeretné megnézni magának a farkasmedálos vajákot.
Bármennyire is dicséretes, hogy valaki ennyire törődik a tartományaival, de az évek által finomra csiszolt ösztöneim azt súgják, hogy nem csak egy barátai audenciára vagyok hivatalos, hanem van valami olyasmi is a háttérbe, amit jótékony hatást fog gyakorolni a fogyóban lévő orenjeim gyűjteményére.
Túlságosan sokat nem is várattam meg őgrófságát, csupán annyi időt kértem, hogy magamra ölthessem a felszerelésem és felnyergeltethessem a lovamat.
Nem is telt bele túl sok idő és máris a kúriájában fogadottak, mint valami hatalmas méltóságot.
A gróffal való találkozásom igazán mély benyomást tett rám.
Ahogy a dolgozószobájában lévő moderáltan díszített íróasztala mögül felállt látszott rajta az a fajta magabiztosság, amit hadi korai sikerekkel megtámogatott ifjonti hév táplált. Ránézésre nem tűnt többnek huszonkét évesnél, a kiállása mégis olyan volt, mint egy érdemeivel szívesen dicsekvő vajáké, aki már rutinból gyilkolja a wyverneket és gólemeket.
- Vaják uram! - lépett oda hozzám és olyan kézfogásban részesített, amit még semmilyen kontinensi nemestől nem kaptam - Szerfelett restellem, hogy ilyen korai órán kellett megzavarnom magát, de amint meghallottam a pletykát, hogy a környéken egy hivatásos szörnyvadász jelent meg, tudtam, hogy maga lesz a gyógyír az én problémámra.
- Részemről a megtiszteltetés.... - próbálom tovább göndöríteni a beszélgetés folyamát megkímélve magam a felesleges szócsépléstől
- Oh! Nézze el nekem a modortalanságon. Annyira megszoktam már, hogy apám nem rég megesett halála óta mindenki tudja ki vagyok ezen a vidéken, hogy bele sem gondoltam abba, hogy maga nem járatos a tájon. - szabadkozik, bár látszik rajta, hogy túlságosan nem idegesíti magát a formalitások ilyen fokú hanyagolása miatt - Hansel Von G'Astone báró vagyok.
- Roger Eric du Haute-Bellegarde. - mutatkozom be neki a Vesemír által hangos kacajjal elutasított korai álnevem egy rövidített változatán - Jól sejtem, hogy valami olyan dolog miatt vagyok itt, amivel a katonái nem tudnak megbirkózni?
- Jól vág az esze Roger uram! - meg sem emelem a szemöldököm, hogy ennyire közvetlen velem - Foglaljon helyet, szolgálja ki magát és hallgassa meg a mesémet.
Tapsol kettőt és a szolgák friss bort, szőlőt és érlelt sajtot hoznak be. Az illatuk alapján nagyon is jó minőségű és zamatos élelmiszerek, látszik, hogy nem sajnálja magától az igazán értékes táplálékot.
Tölt a borból és a kezembe nyomja a kupát.
- Tudja lassan abban a korban vagyok, amikor egy férfiembernek illene már megállapodnia és a saját család alapításának szentelnie a gondolatait. - emeli meg a saját kupáját
Viszonzom a gesztust, majd mindketten jót kortyolunk az italból.
Nem kellett csalódnom, tényleg minőségi borral kínált.
- Drága édesapám, nyugosztalják az istenek, még a háború előtt elrendezett számomra egy olyan arát, akiről ritka magánbeszélgetéseik alkalmával még Foltest király is elismerően nyilatkozott. Kedves és bájos nemes hölgy, viszont a háború alatt a Scoia'teal megtámadta a birtokukat és menekülni volt kénytelen. A népek elmondása alapján egy elhagyatott, de jó állapotban lévő tünde romkastélyban talált magának menedéket. Ennek már több hónapja, lassan egy éve, az én szívem pedig feladta a reményt, hogy valaha is viszont látom ezt a kedves hölgyet. Csak pár napja lángolt fel bennem a remény, hogy talán nem veszett el minden. Az egyik vadászom az erdőt járva elkeveredett azokhoz a romok és minden isten nevére megesküszik, hogy bizony látta a távolból az egyik ablakban a hölgyet. Éjszaka volt ugyan és megcsalhatta a szemét a holdfény, de nem akarom kivizsgálatlanul hagyni a dolgot.
- Megható a története G'astone gróf, de nem látom, hogy miért lenne szükséges egy vajákra ahhoz, hogy átnézhesse a romokat.
- Nem legyen türelmetlen Roger! - int egyet mosolyogva majd folytatja a meséjét - Azokról a romokról az a pletyka járja, hogy el van átkozva. Hogy aki belép a kapuján az nem jön ki onnan többet. Éjszakánként pedig valami szörny rója az épület környékét.
Unottan sóhajtottam volna egyet legszívesebben, de a szakmai fegyelem nem engedte meg, hogy ennyire lekezelő legyek.
Egy vaják többször fut bele ilyen esetbe, mint figyelmetlen katona a lócitromba. Az emberi remény egy igen csalóka délibáb tud lenni. Mindezek mellett van valami furcsán távolságtartó módon emlegeti azt a bizonyos nemeshölgyet. Mintha egy tárgyról és nem egy élő lélegző emberről beszélne.
- Tudom, hogy nagyon kevés az esélye annak, hogy élve megtaláljuk a szívem hölgyét, de kérem Roger segítsen nekem. Csak néhány nap a maga idejéből és hatszáz orennel lesz gazdagabb, ha igaz az átokról szóló legenda, ha nem.
Meg kell valljam ez a megközelítése a dolgoknak már egészen más megvilágításba helyezi a megbízást. Bár nem szeretem fecsérelni az időmet ilyen nyilvánvalóan fals ügyekre, de ha ilyen könnyen juthatok hatszáz orenhez, akkor nem fogom visszautasítani.
- Nem bánom, teszek vele egy próbát. - iszom ki a kupámat
- Nagyszerű! - G'astone gróf szinte felrepül a székből örömében, miközben kiissza a saját kupáját - Ne tudja meg, hogy mennyire nagy örömöt okoz nekem ezzel.
- Csak óvatosan az örömmel grófom. - próbálom a realitás talaján tartani - Még semmi sem biztos. Lehet, hogy tényleg csak délibábot fogot kergetni.
- Nem biztos kedves Roger! - csillan sokat sejtetően a férfi szeme - Tudni illik biztos, hogy van ott valami varázserejű dolog.
- Mitől ilyen biztos benne? - kérdezem még mindig kicsit szkeptikusan
- Vendégül látok egy varázslónőt. Amolyan szívességként nálam piheni ki a Foltest királynál töltött fárasztó hónapok fáradalmait. - magyarázza a gróf lelkesedéstől csillogó szemekkel - Megkértem, hogy tapogassa le az építményt és határozott mágikus erőt észlelt, amikor ezt elvégezte.
Bár nem látszik az arcomon, de az udvari varázslónő említésére elkezdtem aggódni. Ha valaki találkozik velem Foltest köreiből, akkor talán gyorsabban híre megy a csodával határos visszatérésemnek, mint azt gondoltam volna.
A gróf megragadja az asztalom lévő csengőt és határozottan megrázza.
Guntast! - kiállt a szolgálója után, aki szinte azonnal meg is jelenik - Kérlek fejezd ki a legőszintébb sajnálatomat Ms. Merigoldnak, amiért ily korán kell felráznod az álmából, de azt hiszem Roger vaják szeretne pár szót váltani vele.

Talán a több évtizedes gyakorlat miatt, vagy a mutagének által okozott élettani változásoknak köszönhetően, vagy pusztán a szakmai fegyelem segít,  de könnyedén sikerül legyűrnöm az arcizmaim és a szemem önkéntelen reakcióit, amikor a vendéglátóm és megbízom ajkait elhagyja az a bizonyos név.
Rég találkoztam Trissel és a közhiedelemmel ellentétben a vajákok semmilyen téren nem érzelmi nyomorékok, így nem kellett túl sokat törnöm azon a fejem, hogy a rőt hajú mágusnő miféle érzelmeket táplál irántam. Azt hiszem Cirinek is feltűnt, hogy Triss miként érez irántam, pedig amikor Kaer Morhenből Neneke szentélyébe mentünk még nem biztos, hogy értette az ilyen jellegű dolgokat.
Talán, ha annak idején Kökörcsin nem lett volna olyan meggondolatlan azzal a dzsinnel, teljesen másképp alakulnak a dolgok. Talán a varázslat hiányában engedtem volna a pillanatnyi kísértésnek és talán Yen bosszúból mindkettőnket az óceán közepére hajított volna egy portálon keresztül.
Túl sok a talán és a vagy. Ami megtörtént megtörtént és nem érdemes  múlton lamentálni.
Fogalmam sincs, hogy Trisshez eljutott-e az a levél, amit azután küldtem az ismeretségi körömbe tartozó diszkrétebb személyeknek, hogy Yennel a végére jártunk a különös körülmények között történt feltámadásunknak.
Ha van egy kis szerencsém, akkor csak amiatt fog meglepődni, hogy itt talál, nem pedig visszajáró lidércet fog látni bennem.
Próbálom magam felkészíteni magam arra, hogy miként reagál majd a megjelenésemre és remélem, hogy G'Astone a szomjamnak fogja majd betudni, hogy két hajtással leküldöm a számomra kínált igencsak zamatos bort.
Eltelik pár perc, mire a Gunstast jelenti Ms. Merigold érkezését.
Nem kell fatalistának elkönyvelnem magam, amikor a kinyíló ajtóban Triss férfiszem számára kellemes alakját pillantom meg.
A bájait erőteljesen kihangsúlyozó zöld ruha csak még jobban kihangsúlyozza smaragd szín szemét, kontyba tekert vörös fürtjei pedig visszafogott eleganciát sugároznak.
A megdöbbenését egész jól palástolja.
Az arcáról semmit nem lehet leolvasni, csak jádeszín szemein látszik, hogy a hirtelen felbukkanásom már-már majdnem sokként érte.
- Üdvözlöm kegyedet! - fogom meg a kezét és a nemesi etikettnek eleget téve kézfejére lehelt csókot imitálok - Roger Eric du Haute-Bellegarde vagyok. Vaják a farkas iskolából.
Ez a gesztus inkább a vendéglátónknak szólt és más körülmények között sokkal közvetlenebb módon köszöntöttem volna, de jelen pillanatban még ügyelnem kell arra, hogy ne lepleződjön le a kilétem.
Pont ezért is reménykedek benne, hogy G'Astone nem veszi észre Triss szemének fura csillogását és az éppen csak megemelkedő szemöldökét.
Tapintatlanság és kegyetlenség lenne egyből a szakmai részre térni egy ilyen találkozás után.
- Tudom, hogy minden apró részletet szeretne hallani kedves gróf uram... - szólok a vendéglátonkhoz - ...de a varázslónővel szót ejthetünk olyan dolgokról is, aminek már hallatára is megőszülhet a haja és elhagyhatja a testét a férfierő. Emiatt és nem pedig a maga felé tanúsított tisztelet hiányából szeretném megkérni, hogy biztosítson egy olyan helységet számunkra, ahol Ms. Merigold anélkül mesélhetné el nekem, hogy mire jutott, hogy illetéktelen fülek próbálnának belehallgatni a társalgásunkba.
Láthatóan a férfiasságának és fiatalságának veszélyben forgása megfelelő ösztönző erőt képvisel ahhoz, hogy ne kelljen a vaják kódex valamelyik kitalált passzusával kikényszerítenem azt, hogy egyedül hagyjon Triss-sel.
A szavaimra aggodalom suhan át a tekintetét és arcára egy pillanatra a kétségbeesés árnya vetül. Nem kell mesterkémnek lenni ahhoz, hogy az ember lássa komolyan veszi az esetleges veszélyeket.
- Jól gondolja Roger. - kezd bele a mondandójába magabiztosságot erőltetve a hangjára - De leendő arámnak érdekében áll, hogy egy ereje teljében lévő férfi mellett éljen, nem pedig egy olyan emberrel össze meg az életét, aki belerokkant a megmentésébe. Guntast kérlek vezesd el Ms. Merigoldot és Roger vajákot a sövénylabirintusba!
Az inas szolgálatra készen kinyitja az ajtót, majd kiengedi Trisst és az engem. A kória folyosóján felkínálom a jobbomat Triss számára és ha belekarol, akkor a lépteim hosszát és szaporaságát az övéihez igazítva követem Guntast a labirintus bejáratáig.
Miután magunkra hagyott a labirintus bejáratánál és megtettük az első néhány lépést, Triss elé fordulok.
- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod, hogy életben vagyok. - mondom neki macskaszemeimmel az ő smaragdszín tekintetét kémlelve - Küldtem egy levelet neked, Vesemirnek és még néhány olyan embernek, akinek nem szokása pletykálkodás, de úgy tűnik hozzád nem ért el időben a futár.