Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Velen-be vetett az a szeszélyes és kiszámíthatatlan sors. Általában kerültem a nagyobb városokat, ott aztán nem hogy nem fizetik meg tisztességesen a vaják kemény munkáját, de még a bőrt is lenyúznák rólad, ha nem figyelsz. Csak áthaladni terveztem ezen is – annak ellenére, hogy nem volt egy Novigrad, vagy egy Oxenfurt, már ha a méreteket néztük – de ha már így áthaladóban voltam, hívjuk szakmai ártalomnak, megálltam a főtér közepén álló hirdetőtábla előtt. Leugrottam Złoty nevű kancámról, a vén csatalóról, és közelebb sétálva átfutottam a feltűzött hirdetéseket. Elsőre semmi nagy nem tűnt szembe, csak alaposabb szemrevételezés után vettem észre. A felhívás egy, a várost körülölelő erdőségekben garázdálkodó lényre hívta fel az átutazó vaják figyelmét. Volt pár tippem már most, arra, hogy mi lehet ez a lény, de nyilván csak azután lehettem teljesen biztos a dolgomban, ha magam járok utána a dolgoknak. És 432 korona azért bármikor jól jön. Ahogyan viszont a kezem a papirosért mozdítottam, hogy letépjem azt, hirtelen oda nem illő hőmérsékletű, és meglehetősen puha textúrájú dologba ütköztem helyette. - Ah! – hagyta el az ajkaimat egy meglepett gasp, és csak ezután vettem a fáradtságot, hogy szemügyre vegyem az illetőt, akinek a meglehetősen nőies kezébe volt szerencsém beleütközni. Halovány érdeklődés gyúlt az arcomon, de jobbára közömbös maradtam. Csak a szemöldököm enyhe emelkedése utalt heveny érdeklődésemre. Karba tettem a kezem. - Nocsak. Nem minden nap találkozik az ember lánya női vajákkal. És ráadásul épp ugyanarra a leshenre fáj a fogunk mindkettőnknek? – itt kiköptem – Melitele bizonyára tréfás kedvében lehet… Bár Freya sem spórolt éppen az anyaggal, amit beléd rakott. Bólogattam elismerően. Csinos leány volt, azt meg kellett hagyni. Amolyan, amelyik pont az esetem. - És mondd csak, melyik iskolából jöttél, szépségem? Az én nyakamban, mint öltözékem dísze, ott zörög barátságos lánccsörgéssel a macskafejet formáló vajákmedálom. - No mi van? Netán elvitte a cica a nyelvedet? – vigyorodtam el pimaszul – Karméle La Valette, és azt a hirdetést éppen kinéztem magamnak. Már ha a szép hölgy sem bánja. De ha visszajöttem, és megkapom érte azt a 432 koronát, amit ígérnek, este visszajövök kegyedhez és… Nos, majd meglátjuk, mi lesz még itt az este… A szemem sarkából egy harmadik alakot is felfedezni véltem, és bár először ösztönösen a kardomért nyúltam, amint kiszúrtam a kecses alakon túl a harmadik vajákiskolához tartozó medált, elismerően füttyentettem. - Melitele mégsem tréfás kedvében van. Egyenesen megpukkad a röhögéstől valahol. De Freya is.
P.S.:389 szó // Laza szószámmal kezdek ^_^ Mood: Isara
Apró sarok mozdulattal lépésre fogtam vissza a lovamat. Neki sem akaródzott ténylegesen itt sétálnia, de azért még sem rakoncátlankodott. Tisztán érzékeltük mind a ketten, a kanca és én is, hogy a nehéz, párás levegőt átjárta a halál aromája. Jahe sokkal jobban viselte a halál és a vér szagát, mint a hátasok általában, ahogy a veszélytől sem ijedt meg egy könnyen. Jelezni jelzett, de bátran lépdelt tovább mindig. Most sem volt ez másképp. Igazi csatákban edződött kanca volt, és már összeszokott párost alkottunk, évek óta. Nem egyszer néztek ránk furcsán, amiért nem volt rajta zabla, kötőfék, de még nyereg sem, de nem volt rá szükség. Csak engem engedett a hátára, nekem viszont tökéletesen engedelmeskedett. Most is egyakarattal lépdeltünk a háború nyomai között. A fákon itt-ott lengedező akasztott emberekre csak az egyik szemöldököm vontam fel. Érdekes szokása volt ez az embereknek, amit nem sikerült túlságosan megértenem, vagy inkább átéreznem. Talán mert nem közöttük nőttem fel. Nem rémisztett, vagy épp borzasztott el, egyszerűen nem értettem, hogy miért volt az jó, hogy az akasztott embereikkel egy-egy nagyobb fájukat díszíteni voltak képesek. Mintha szerették volna a halált, és a hullafalók legkülönbözőbb fajtáit a szomszédságukban tudni. Elnyomtam egy sóhajt ekkora figyelmetlenség, vagy inkább következetlenség láttán. Az ő következetlenségük adta sokszor a magamfajta vándoroknak a munkát. Újabb parányi simítás Jahe nyakán, hogy a főtér irányába szaporázza meg a lépéseit. Már kezdtem szűkösen lenni a legutóbbi vadászatom óta, gondoltam megnézem, nincs~e véletlen valami magamfajta vajáknak kitéve felhívás, hirdetés. Nem kicsi meglepetés várt, amikor a főtéren nem csak, hogy hirdetés volt, mely egy magamfajtát érdekelhet, de egyből ott is volt már két másik vaják is rajtam kívül. Ráadásul mind a ketten nők. Nem sok női vajákkal találkoztam eddigi vándor utam során. Arra lassított csak a lovam le, amikor az egyikük a kardja után nyúlt a látványomra. Szinte egymás ellentétei volt a két nő. Az egyiküket még a legjobb indulattal is inkább lánynak mondanám. Korra mindenképp. Vékony, törékeny, bár a látszatnak semmiképp nem dőltem volna be, ugyanis maga az a tény, hogy vaják medált viselt, már igen csak figyelmeztető volt, hogy sok minden, csak nem elesett kishölgyről van szó. Különleges, hófehér haja, és legalább olyan világos bőre volt. De ami a leginkább feltűnő volt benne, az a zöld szemei, amik szinte világítottak. A másik nő ellenben kreolosan sötétebb bőrrel rendelkezett, vagy csak a fehérhajú mellett tűnt annak? Jóval sötétebb színek domináltak nála. Akkor szálltam csak le Jieh hátáról, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a sötétebb színekben pompázó nő sem szándékozik kardélre hányni. -Én is örvendek a találkozásnak! - hajoltam meg füttyös hangú, érdekes köszöntésre. Ámbár az istenségek említése furcsán csengett a fülemben. Főleg egy vaják szájából. Nem voltam hozzá szokva, hogy vaják társaim őket emlegetik. De ettől eltekintve kíváncsian lestem rá, noha feltűnés nélkül, hogy miféle papírosra fájt mind a kettejüknek a foga. -Azért remélem nem vadászat előtt művelnek ilyesféle dolgokat - biccentettem parányit mégis válasz gyanánt, majd a papírosra mutattam -A vadászat? Külön külön, és aki elejti azé a jutalom, netalán közösen, és megosztozunk az aranyon is? - kérdeztem a felhívás láttán. Nem kisvad volt a préda, így egyik verziót sem éreztem túlzásnak.
Ahogy megállt a Gors Velenre néző domb tetején, egészen úgy érezte magát, mint a hal a horgon. Szíve szerint egyetlen mozdulattal megfordította volna a lovát Thanedd látványától. Akkor is, ha ebből a szögből, csak a sziget csücskét láthatta. Hányinger járta át, de muszáj volt újra lemennie a városba. Előbb azonban eltöltött egy estét a tűz mellett. Nem azért, mert messze járt a céltól. Éppen azért, mert közel. Ki akarta élvezni a szabadban töltött estét. Így korán táborozott le, komótosan tüzet rakott, letisztogatta a lovát, elrendezgette a málháját, de még arra is jutott bőségesen ideje, hogy gondosan mérlegelje, melyik kártyát cserélje ki az aktuális gwent paklijából. Nyújtotta az időt, mint jó pék a tésztát, egyre távolabb tolva magától az elkerülhetetlent. Ez azonban kétélű fegyver volt. Minden perc, melyben a szeme végigsiklott Velenen, felébresztette benne a régi emlékeket. A piactéri kis színjátékot, a varázslónőkkel fürdőzést. Még a Zord Vadászattal való találkozásának hátborzongató képei is gyötörhették. Volt rá idejük. Cirilla azonban a fájdalom és az undor hatására sem mozdult. Remélte, hogy ha kívánja, eltűnik Gors Velen, neki pedig nem kell majd odamenni. Hiú ábránd. Reggel vágott neki a lassú menetnek, mint aki az utolsó pillanatig abban reménykedik, hogy valamilyen csoda történik. Persze nem történt, neki pedig keresztül kellett lovagolnia a kapukon. Nem volt egészen olyan élmény, mint régen. Sokkal fájdalmasabb, elgyötörtebb mozgással lüktetett a hely, mint amire emlékezett. Igaz, akkor Yennefer kisasszony jelenléte verte a legnagyobb port. Most pedig egyedül van. Sem varázslónők, sem Fabio. Egyedül jött most ide, aminek be kellett vallania, volt egyfajta varázsa. Velen a valódi arcát mutatta. Ciri pedig gyűlölte ezért, mégis tisztelte. Nagy kincsnek tartotta az őszinteséget, ez a hely pedig most tisztán az volt. Őszinte és egyenes. Mégsem akart sokáig itt időzni. Valójában céllal érkezett, és üres erszénnyel. Utóbbi adta az előbbit, s be kellett látnia, hogy igazán egy dologgal tudja most lekötni magát, ami nem kelti fel az üldözői figyelmét. Vaják munkát kellett keresnie. Cirilla tehát oda indult, ahol egy maga fajta szörnyvadász pénzhez juthatott. A főtérre fordította a lovát, és esze ágában sem volt leszállni. Szűk utcákon, letaposott lábú asszonyságok szitkai közt menetelt, de 300 koronáért sem tette volna a lábát a földre, míg célt nem ér. Így ugyanis bárkit arcon rúghatott, aki hozzá mert volna érni. Ez pedig biztonságérzettel töltötte el a lelkét.
Cirilla hamar felfedezte azt, amire szüksége volt, és csak akkor érte a lába a macskakövet, mikor pár lépésre került a táblától. Odanyúlt egy céduláért, de elakadt a mozdulat, mikor valami megérintette. Furcsa összhatást keltett, hiszen érdes, mégis puha. A vajáklány azonnal felismerte a tapintásban a női fegyverforgatót. Lecsapott a hirdetményre, aztán alaposan megnézte magának, kivel hozta össze a sors. Amit látott, nem volt ellenére. De óvatosságra intette. Hagyta, hogy a másik kiélje magát a szócséplésben. Ciri arcán pedig váltakoztak a grimaszok. Kihívóból gőgössé, majd enyhén undorodóvá, míg el nem jutott az őszinte vigyorhoz. Karméle nem volt ellenére, egyelőre mégis csípőre tett kézzel várta mit is akar kihozni a beszélgetésből. Mígnem feltűnt egy lovas nő, s az Ősi vér gyermeke nem bírta tovább. Kuncogni kezdett, mert Velen mértani közepén, épp három női vaják gyűlt össze. Aztán átfutott az agyán valami, s elkomorult a tekintete ismét. Tudniillik hamar felfogta a helyzet komolyságát. – Szerintem nem nevetnek. Viszont kezdek tartani attól a Lesitől, aki ellen három vajáklányt gyűjtenek össze az égiek. És picit sajnálom is azt a szerencsétlent. – Tette hozzá, majd közelebb lépett a két nőhöz. – Ha nem tévedek, a mantikór medált hordod. Láttam képeken, de sosem gondoltam, hogy találkozok egyel közületek. Azt hittem titeket Nilfgaard kiírtott. Jó, hogy tévedtem. – Ekkor fél vállról Karmélre pillantott. – A Leshen vadászatról eszem ágában sincs lemondani. Ha az isteneid hármunkat hoznak ide, hát megér ez a munka háromszor négyszáz koronát is. Ötöt, ha jól alkudunk. – Ekkor körbenézett, s ráeszmélt, hogy fogalma sincs merre kellene indulnia. – Ki tudja merre kapjuk el a kastellánt? Vagy igazán bárkit, aki felvilágosítást adhat? Na és hol szerzünk alkoholt?
Persze rosszalltam, hogy az a vajáknő – azzal a szép, ezüstösen csillogó, hamuszürke hajával, meg a smaragdként izzó, szép vágású szemeivel, kecses alakjával és nőies, de nem túl hivalkodó öltözködésével – csak úgy zsebre vágta azt a hirdetést, amit magamnak néztem ki, de átértékelve a helyzetet, egy lesi olykor nagy kihívást jelent egyetlen szál vajáknak, két vaják már némileg felnagyítja az esélyeinket. - Nehéz volna megállapítani, melyikünk volt előbb itt, kedvesem. Mi lenne, ha civakodás és kölcsönös „kinek a lova nagyobb” helyett inkább összedobnánk, amink van, és ketten indulnánk a lesi nyomába? Tovább is folytattam volna, ha meg nem érkezett volna a második szépszemű dáma, ki vonásai alapján rám jobban hasonlított, mint Hófehérkére. Hitetlen szemmeresztésemből heves fejrázásom térített vissza. - Hah! Igazat kell adnom neked, szépségem! Ám én inkább egyenesen szánom azt a szegény lesit, amelyik nyomába három vajákot küldenek – egy farkast, egy macskát, és bizony jól látod, egy mantikórt, kedvesem. Manapság bizony ritkaság számba megy, hogy akár csak két vaják is összetalálkozzon az Úton, nem hogy három! Még hogy három vaják, de három női vaják! Mindjárt kiköpök a szerencsétől! Háromszor, hisz hárman vagyunk! Kemény harc elébe nézünk, az már biztos. A lesik ősi lények, a prédáikból, amit elkapnak, jó, ha csontok maradnak. De gyakoribb, hogy az sem. A természet egyaránt az ő oldalukon áll, képesek holló rajt, farkas falkát összetrombitálni, de még vihart is fakaszthatnak a semmiből. Ó, és el ne felejtsem, hogy tökéletesen rejtőzködik a szem elől. Önmagában megtalálni lesz egy feladat. Jó, hogy hárman voltunk ellene. A sötét hajú vaják szavaira jóízűt kacagtam. - Az az új barátnőmtől függ. De egyetértek, hölgyeim. Három több, mint az egy, minek versengjünk egyazon lesi szarvasagancsos fejéért, amikor egyébként sem könnyű a préda, és hárman nyilvánvalóan többre megyünk, mint egyedül? Én azt mondom, dobjuk össze, amink van, ha az emlékeim nem csalnak, három dologra lehet szükségünk egy ősi lesi ellen. Igni-re, relikt olajra, és dimeritium bombára. De a smaragd szemű dámának is jók az ösztönei, kutassuk fel a megbízás feladóját, koccintsunk valami erős szesszel a szerencsénkre, és az éjszaka folyamán készítsünk annyi főzetet és bombát, amennyit csak bírunk. Természetesen, mivel mindhárman megdolgozunk a bérünkért, így a lesiért kapott koronát is harmadoljuk. Milyen gondolat? Tetszik a hölgyeknek? Naná, hogy tetszik, miért ne tetszene? Azt mondom, induljunk el arra! Annak, aki felméri, hogy mi minden kószál a közeli erdőkben, hathatós személynek kell lennie, ezért egy magas beosztású tisztre vagy mesterre gondolok. Mondjuk a polgármesterre. – indokoltam meg, egyszer s mind vettem át a vezetést anélkül, hogy bármelyik lányt kifaggattam volna azt illetően, hogy esetleg másirányú terveik lettek volna. Megragadtam Złoty, a lusta kancám kantárát, és vezetve indultam el Gors Velen visszhangos főutcáin, sasolva, hátha meglátok egy vastagon szedett, és figyelemfelkeltő „Városháza” vagy épp „Polgármesteri Hivatal” feliratot.
P.S.:450 szó//Edit: A game bestiát vettem canonnak.Mood: Uptown Funk
Picit oldalra biccentettem a fejem, míg hallgattam a két idegen nőt, akikkel most a sors összehozott. Nem futott át semmilyen érzelem az arcomon, ahogy az iskolám kipusztulásának a hírét hozta fel a fehér hajú lány. Csak egy parányit biccentettem a mondandójára. Nem volt ellenemre a dolgok alakulása, így eszem ágában sem volt, hogy ellenkezzek. Jahe nyakán tartva a tenyerem, lépésben sétáltunk a többiek után. Míg a többiek a Városházát keresték, nekem más felé kalandoztak a gondolataim. Söntés bejáratát kerestem. Na nem azért, mert oly részegeskedő életmódod akartam itt folytatni újdonsült ismerőseimmel, és vajáktársnőimmel. Sokkal földhözragadtabb indokom volt rá. Na és az én fejemben mindenképp igen csak logikus. Nem sokára kiszúrtam magamnak, egy erre alkalmasnak látszó ivót. -Igazából… -megadtam nekik a lehetőséget, hogy ne is hallják meg a szavaimat, de ha mégis figyeltek rá, folytattam -Az a kocsma, noha nem a város vezetőjének a háza, mégis alkalmasnak tűnik, hogy a vezetőhöz jussunk azon keresztül. - nem zavart, ha nem értették egyből az észjárásom. -Ott egy helyen megtalálhatunk mindent. Alkoholt is, minden mennyiségben a főzetekhez -na meg ha fel kell esetlegesen a készleteket tölteni, de ezt nyilvánvaló okokból kifolyólag nem tettem hangosan hozzá. -és lássuk be, hogy egy kocsma vendég serege se bírja ki erőfitogtatás nélkül, ha egy fegyveres nő belép az ajtón, netalán italt rendel. És ez az ital nem gyengébb, mint amit maguk isznak. Ha most mi hárman bemegyünk, háromszorosnak fogják érezni a nem létező sérelmet a férfiasságukon. -nem egyszer tapasztaltam már ennek a környéknek a férfi népének ezen sajátosságát. Sokkal ritkábban használták az eszüket, tisztelet a kivételnek, mint ahányszor mentek a nem túl letisztult ösztöneik és vágyaik után. -És főleg alkoholt okozta heveny bátorságukban, szinte bizonyos, hogy megpróbálják bebizonyítani férfiúi erényeiket. Vagy szóbeli, vagy tettleges bántalmazást eszközölve, amit ha csírájába elfolytunk -vagyis idült bolondságuk okán megverjük őket -utána kérdés nélkül a vezető elé fogunk jutni. Egyenesen oda kísérnek minket. Ha még sem lenne ilyen szándékuk, még mindig rá vehetjük őket egy kis vaják bűbájt bevetve. Utána pedig már tárgyaló helyzetben vagyunk, hisz helybe érkeztünk! Meg van az alkohol, meg van a vezető egyszerre! -avattam be őket egy brilliánsnak tűnő terv szerűségbe. De ez nem azt jelentette, hogy szerény személyen ne lett volna nyitott, és fogékony más, legalább ilyen pallérozott kidolgozottsággal rendelkező tervre, sőt! Mindig szívesen tanultam újat, ilyen ritka alkalmakkor. Még, ha pontosan ilyen alkalom eleddig nem is fordult elő szerény kis életem folyamán. Minden esetre visszasüllyedtem a hallgatás baráti műveletébe, és a többség döntését lestem a továbbiakra vonatkozóan. Ha már beleegyeztem a csapatmunkába, ez volt a legkevesebb!
A hozzászólást Faithel Jieh összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 25 2018, 22:42-kor.
Cirinek tetszett is a helyzet, meg nem is. Egyfelől sosem találkozott más iskola vajákjaival, most pedig mindjárt kettő is kijutott neki, másrészt tudta, hogy az ilyenek sosem véletlenek. Az a Leshen aki ellen mennek nagyon nagy hatalmú, vagy a munkának nagyon zűrösnek kell lennie. Utóbbit tartotta valószínűnek. Amikor aztán meghallotta a spekulálást az ivászatról, elfintorodott, és a lova kantárjába markolt. – Egy vaják sosem lehet túlságosan is felkészült. Nem inni akarok, hanem főzni. Macskát, fecskét, rozsomákot, farkast. Bár egy kupa bort most legurítanék, nem ott jár az eszem. – Cirilla elmerült a gondolataiban. Mert sokat mondott, de csak keveset bírtak. A macska nem szólt rosszakat. Valóban ez a három a lesi gyengéje. A farkas viszont olyan főzetekben gondolkodott, amitől a vaják lesz erős, nem a szörny satnya. Elkezdte hát méregetni a lányokat. Karméle, ha a macska iskola tényleg a fürgeségre oktatja a vajákokat, ahogy Vesemir bácsi mesélte, a farkasból és a fűzfából profitálna a legtöbbet. Ha már látszólag nem áll meg a nyelve sosem, hát jó lenne, ha a keze sem, mikor harcolnak. A mantikór ezzel szemben erős. Talán hármójuk közül a legkeményebb lesz, bár ezt jól rejti. A tartásából mégis arra gyanakszik, hogy ő lesz a legkeményebb. Csók és Villámfőzet. A legjobb kombináció, ha esztelenül akarsz beesni a csatába, vagy gyorsan akarsz neki véget vetni. Legalábbis, Vesemir bácsi ilyesmit mondott. Talán egy kis Fecskével fokozva a zerrikán maga lesz a troll ökle, ami lesújt a lesire. Ezen mélázott a lovát vezetve, mikor megütötte a fülét a gondolataiban épp felvértezett nő hangja. Előbb kaján vigyor húzódott az arcára, mert ismerte ő az ivókban felfokozott bikák viselkedését. Főleg, mikor fegyverrel lépett valahova. Túlságosan sokat tudott erről, ami kellemes emlékekkel halmozta el. Mert bizony ahányszor ilyenkor bajba került, párszor fegyverrel vágta ki magát, máskor szóval. Ezek pedig mind élvezetes eseményekként peregtek előtte. A folytatás azonban letörte a jó kedvét. Mert Cirilla bármennyire is vágyott egy kiadós kocsmai bunyóra, épp annyira nem akarta magára felhívni a figyelmet. Rosszalló grimasz ült a fejére. – Nem lenne rossz ötlet, de itt Gros Velenben nem akarnék fegyvercsörgésbe keveredni. És bízz bennem, ezek nem kisvárosi, meg falusi söntések. Itt valahonnan elő fog kerülni egy penge, én pedig meg fogom magam védeni. Márpedig akkor fejek hullanak majd, ami több bajt szülne, mint megoldana. Egy kisebb városban tökéletes taktika lenne. – Mert azt Ciri is belátta, hogy az ötlet egyáltalán nem rossz. – Én azt mondom, keressük fel a piacot, ragadjunk meg annyi alkoholt, zsírt, gyógyfüvet és puskaport, amennyit elbír az erszényünk, aztán az első egyenruhást szólítsuk le, ígérjünk neki valami nagyon csábítót és vitessük magunkat a kastellánhoz. Nem olyan izgalmas, mint a… Mi is a neved? Az enyém amúgy Ciri. – Ezt éppen csak félhangosan merte kiejteni, de forgott is tovább a nyelve. – Szóval nem olyan izgalmas, mint a te ötleted, de hatásos. A cirmos amúgy is csábos kedvében van. – Itt a könyökével barátságosan oldalba bökte Karméle-t. – Hát használjuk ki a remek alkalmat. Kicsit talán túllőtt a célon, de az ötletéhez tartotta magát, ha csak nem jött jobb. – Egyébként arra gondoltam, hogy Farkas, Fűzfa, Csók, Villámfőzet és Fecske kellene nekünk. Na nem egyszerre. Vagy ha bárkinek volt dolga mostanság Éjlidércekkel és sikerült palackba zárni az esszenciájukat, akkor főzhetünk Teliholdat is. Bár kötve hiszem, hogy lenne bármelyikőtöknél ilyesmi. Az alkímisták, meg többet kérnek érte, mint egy király a lánya kezéért. – A piac felé vette az irányt. – Tudom, hogy a könyvekben a tűz, az olaj és a bomba a lesi gyengéje, de nem árt, ha mi is erősek vagyunk, nem?
A mantikór halkan susogó szavát épp egy hajszálon múlt, hogy el ne mulasszam. Még jó, hogy nem csak a látásom, de a hallásom is éles, akár a macskáé. Figyelmesen végighallgattam a fiatal vaják javaslatát, csak a végére bukott ki belőlem egy testes nevetés. - Micsoda észjárás! Nem csak csinos, de eszes is. De igaza van, miért ne használhatnánk ki az oly sokszor épp átkosnak vélt kocsmai életképeket, és hajtanánk a nekünk megfelelő malomra vele a vizet? Bár az igaz, hogy némiképpen drasztikus megoldás, és zajos sikert aratnánk a prefektus előtt is, de ha mást nem is, a csavaros gondolkodásmódot meg kell hagyni, van az neked éppenséggel, kedvesem. Csak egy cseppet szontyolodtam el, amint a farkas eloszlatja a kétségeimet azt illetően, hogy valóban nem meginni akarja az alkoholt, hanem főzni belőle. - Eh, hát pedig nagy kár érte… Na de üsse rosseb, ami megmarad, azon megosztozunk. Milyen érdekes népekkel, ráadásul épp fehérnépekkel hozott össze a sors. Az egy dolog, hogy a mantikór milyen csavarosan közelíti meg a kastellán felkutatását, de hogy a farkas is egészen máshogy álljon a lesihez, mint én… Pedig ugyanabból a kódexből tanulunk, vagy mi. Vagy hát, nem igazi kódex, de azért még az ember azt gondolná, hogy akiknek a fejébe ugyanazt töltik, azok ugyanúgy is fognak gondolkodni. Nekem első gondolatom volt a lesit legyengíteni, hogy a farkas felerősítené magát, bizony hátraszorul a listámon. Kilencedik lecke, az önhittség a vaják halála. Felina mindig mondta, hogy az önhittségem fog egyszer a sírba vinni. Az, meg a kíváncsiságom. Jó is, hogy így alakult, jobb, mintha egyedül kellett volna bármelyikünknek csatába szállnia, három igen különböző, már majdhogynem ellentétes beállítottságú és specialitású vaják biztosan sikerre viszi ezt az akciót. Az aranyon meg úgy osztozunk majd, ahogy nem szégyellünk. - Az már igaz – helyeseltem a farkas elővigyázatosságára – Gors Velenben hamar híre menne a rendbontásnak, és sajnos visszafelé is éppúgy elsülhet a dolog, mint jól. Szöget ütött a fejemben a… szóval Ciri fondorlata is, részemről irány a piac, lányok. Ami pedig az egyenruhást illeti… - vigyorodtam el kajánul, épp hogy csak dorombolni nem kezdtem – Ha nem fűlik a fogadok a női praktikákhoz, szívesen magamra vállalom a nemes feladatot. Oh, a nevem egyébként Karméle. Karméle La Valette. Biccentek az invitálásra, és ha mind egyetértünk a tervben, akkor a piac felé veszem a mi kis triónk útját. - Nekem volt! – kapom fel a fejem lelkesen – Egyet se félj, mert a macska spórolt az anyaggal, no nem mindegyikkel. De ha van egy kis szerencsétek, egy nagy, vagy épp két kisebb adag Teliholdra elég kell, hogy legyen. – felhördültam – Aranyárban mérik mostanság a hozzávalókat, az már hétszentség. Már a jó öreg gyűjtögetés sem hozza meg olykor a kívánt eredményt. Dehogynem, kedves, tökéletesen gondolkodsz. Jól van, csapjunk bele a dolgokba, ma éjjel bulizunk!
Hát ha nem, akkor nem! Teljes nyugalommal bólintottam, hogy leszavazták az ötletemet. Ámbár a másik ötletre majdnem sóhajtottam egyet. Sosem éltem ilyen technikákkal vagy épp praktikákkal. Hamarabb törtem be bárkinek is az orrát, mint hogy kellessem magam. Szerencsére nem rám gondoltak. A sebhely az arcomon, amúgy is érzékelhetően riasztotta el az embereket. Nem is bántam mondjuk. Nem mutattam a megkönnyebbülésemet sem, hogy Kárméle lett végül a szerencsés kiválasztott. -A nevem Jieh. -mutatkoztam be csendesen, ha már sorba vettünk mindenkit. De nem erőltettem tovább a dolgot. A fontosabbakat már tudtuk egymásról. Vajákok voltunk mind a hárman. Ez pedig igen csak sok mindent elárult. Ellenkezés nélkül vettem elő az erszényem magam is a bevásárláshoz. A vaják mestereim a szörnyek vadászatára tanítottak meg, míg a sárkány tanítóim inkább az emberek megfigyelésére neveltek. Tökéletesen érzékeltem a fehér hajú leány megtorpanását. Az én, sárkány morgáshoz szokott fülemnek igen csak feltűnt az elvétett ritmus. Kíváncsian, ámbár lopva néztem meg magamnak. A szemei igazán különlegeseknek tűntek megint csak. Valami vonzotta az embert, valami különös báj áradt belőlük. Nem volt se ártatlan, se kislányos, egyszerűen különleges. Talán maga a lány sem volt ezzel tisztába. Az önvédelmet szorgalmazta, már támadás előtt. Ez megfontolt harcosra vallott. A küllemét nem vettem alapul a korának, lehetett akár hatvan éves, és nézhetett ki ilyen fiatalon. Nem tudtam meglepő módon a szemeiből sem megállapítani, hogy fiatal lehet, sőt gyermek korú, avagy már sokat látott felnőtt, aki a mutagéneknek köszönheti fiatalságát. Túl visszafogott volt, kissé talán túl megfontolt. Nem tudtam, hogy ezekből miket lehet leszűrni, egyelőre elraktároztam az információkat. Amúgy sem szándékoztam velük mit kezdeni, hisz ha most együtt is dolgozunk, akár évtizedekre is elkerülhetjük utána egymást. A vándor élet szépsége volt, hogy ilyen kiszámíthatatlanul sodorta a vajákot, mint a tavaszi szél az elhullott virágszirmot. A másik lány ellenben furcsán közvetlen volt. Lelkesen mosolygott, hangosan beszélt. Szokatlan volt a számomra, legalábbis vajákoktól ilyet is ritkán láttam. Még a sárkányok is inkább voltak fenséges lények, mint nevetgélősek. Különös lelki ereje lehetett, hogy ő így tudott élni és viselkedni. -A gyógyfüvet és a zsírt szívesen megveszem, elegendőt mind a hármónk számára. Valahol ezt viszont ki is kell főzni. Majd ha már a megbízó elé járultunk utána? - tudtam néhány, az emberektől távoli jó helyet, ami mégsem volt még az erdő felségterületén. Ha netalán az előkészületekhez szükségesnek érezték őket. Gyakorlott emberkerülő voltam ugyanis.
Lassan visszaszökött belé a közönyösebb kedv, sőt. Karméle elszántságára még el is vigyorodott. Nem volt az ő ötlete a világ legeredetibb terve, de hatékony, mert a tapasztalatra épít. És örült, hogy ezt belátta a két vajáklány is. Ha belátta, nem csak lenyelték a büszkeségüket. – Majd iszunk mikor van mire. – Vetette vissza az ivászatos megjegyzésre, aztán lopva ugyan, de észlelte a mantikór érdeklődését. Nagyon remélte, hogy nem veszi majd a szívére, a leszavazottságot. Mert bármennyire is kellett Cirinek is egy jó bunyó, tudta mire számíthat itt, és az neki nem kellett, ilyen közel a tűzhöz. Talán tartozott egy magyarázattal. Talán csak el akarta mondani. – Egyébként félre ne értsetek, pont annyira szeretek betörni pár nagy arcot, mint akármelyik vaják. De jártam már az itteni helyeken. – Itt kezdődött a ferdítés, csakhogy ezúttal úgy mesélte, mint aki igazat mond. Mert egy pár percre neki is el kellett hinnie. – És volt már bajom a törvénnyel is Gros Velenben. Úgyhogy tapasztalatból mondom, nem jó, ha a munkánkért kapott pénzből kiveszik a károkat a városnak. – Ennyit akart csak elferdíteni a dolgokon, s ment is tovább a valósággal. – De az ötlet tetszik nekem is. Meg az észjárás. Ha így vág az eszed a Leshennel szemben is, akkor nincs mitől tartanunk. – Yennefer mondta neki egyszer, hogy ha jól akarsz hazudni, hidd el magad is, és mondj köré sok igazat. Ő pedig megfogadta ezt a tanácsot, mert szüksége volt néha a lódításra. Aki olyannak születik mint ő, csak akkor lehet maradéktalanul egyenes és őszinte, ha örök harccá kívánja tenni az életét. Ciri viszont mást tervezett, még ha a vajáksága meg is kívánta a harcokat. Ő szörnyekkel akart verekedni, nem elfekkel, varázslókkal, varázslónőkkel meg egy teljes birodalommal. Úgy kellett az neki, mint troll lábára saru. Igaz találkozott egyszer egy Shupe nevű trollal. Rá még zekét is adott volna, úgy szerette. A gondolatai azonban hamar visszatértek a mostba. A felajánlásra pedig megcsóválta a fejét. – Nem Jieh, ha közösen vadászunk, és egy helyről kapjuk a fizetséget, akkor közösen vesszük a hozzávalókat is. De abban benne vagyok, hogy akkor harmadolunk, mikor már megvan minden. A cirmos viszont nem mond rosszat, irány a piac. Az sem baj, ha nem mindent fizetünk ki, amíg nem vesznek észre. – Felderült az arcán a cinkos mosoly. – Ha már aranyárban mérik, hát csökkentsünk a költségen mi. – Ezzel előre lépett, mint idegenvezető. Elvégre úgy tűnt számára, hogy egyedül ő járt már Gros Velenben, akkor is, ha évekkel ezelőtt. Még emlékezett dolgokra. A nyeregből aztán hátraszólt a többieknek. – Az osztozkodáson ne törjétek azt a szép kobakotok. Mondom, hogy az a lesi, akire három vajáknőt küldenek az égiek, háromszoros árat is megér. Kialkudjuk a kastellántól az egyenlő fizettséget, vagy keresnek mást. Vannak ötleteim, hogy merre találunk még munkát, egyet se féljetek. A főzést viszont mindenképp utána kell. Szabadban jobb csinálni, mint itt a tömegben. – Próbált az eszénél maradni, de kissé azért eltöltötte magabiztossággal, hogy ennyien és ilyen sokrétűen fognak majd neki ennek a harcnak. Vegyesek voltak az érzései, ami kiült kissé az arcára is. A várostól is irtózott, ugyanakkor tetszett is neki, mint gyerekként. A szörnyetegtől pedig tartott, hogy csatában feléjük kerekedhet. Viszont szánta is, amiért ők esnek majd neki. – Lassan a piacon vagyunk. Szálljunk le, vegyetek ki minden értékeset a málhából és vágjátok zsebre. Nagy lesz a forgatag. – Ez kissé úgy hangzott a szájából, mintha felcsapott volna csapatvezérnek, így megköszörülte a torkát, és egy darabig hallgatott inkább. Nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy ő szeretné megmondani, mit csináljanak. Pont ugyanúgy csak ötleteket dobált a közösbe, mint a másik kettő. Aztán rájött valami fájdalmas görcs a koponyájában. Ugyanis eszébe jutott, hogy Karméle-t és Jieh-t is felvértezte főzetekkel, csak magát nem. Ami pedig még rosszabb, hogy ötlete sem volt, mit is kéne ledöntenie. Kellett volna nafta az agyának, hogy át tudja gondolni az erősségeit. Nafta! Csapott Ciribe a felismerés. – Mit is mondtak a vének? A Leshen irtózik a tűztől? Kellene nekünk egy hordó naftalin. Támadt egy ötletem. – Míg az övéről elkezdte levenni az erszényét, felvázolta a tervét. – Kilocsolunk egy körbe némi naftát, aztán a közepén otthagyjuk a hordó maradékát. Odacsaljuk a lesit, és valaki berobbantja egy ignivel a hordót. Macerás terv, de sokat nyerhetnénk rajta, ha jól csináljuk.
Barátságosan megpaskoltam a mantikór vállát, csak hogy érezze, ahogy üzenem, rá sem érdemes rántani a hidegre tett ötletére. - Óh, milyen ezgotikus hangzása van! Illik egy olyan karakteres vágású pofihoz, mint a tiéd, szépségem! Mosolyogtam melegen, és ahogy előkerül az erszénye, lopva végigmérem. Nem épp sovány, de sokkal kevésbé kövér, mint azt hittem vagy reméltem. Mostanában valahogy minden megbízásért úgy kell kapaszkodni, szörnyű, én mondom, miféle időket élünk. Észrevettem a mantikór szemrevételezését, de úgy tettem, mint aki elsiklik a tény felett. Láttam, hogy a farkast is alaposan végigméri, és bár tudom, hogy nem afelett próbál napirendre térni, hogy melyikünket vigye az ágyába, mégis azt kívánom, bár így lenne. Érdeklődve hallgattam a javaslatát a piaci osztozkodásról, de Ciri gyorsabban vágott be elém, mint hogy felelhettem volna elsőnek. - Úgy igazságos, ha mindhárman egyformán kiesszük a részünk a költekezésből – bólogattam, mintha legalább is az én ötletem lett volna – Bízzátok rám. Elterelem a kofa figyelmét, ti meg jól megszeditek magatokat ebből-abból helyettem is. Áll az alku, hölgyeim? Vigyorogtam magam is, meg nem állva a jókedvet, amit a rendbontás izgalma fokozott fel bennem. - Ohó, mindig van mire inni, kedvesem. Ha azt is hiszed, hogy nincs, akkor is csak egy okot kell találni az ivászatra – böködtem oldalba a farkast finoman a könyökömmel, csak hogy érezze a törődést, és folytattam is volna nagy elánnal, talán még nagyobbal, ha nem éreztem volna a következő szavainak súlyát – Uh-oh. Úgy sejtem, emögött a pár szó mögött egy igen szaftos történet rejtezik. Egy nap szívesen meghallgatnám. Mondjuk ha sikeresen legyaktuk a lesit. Tetszett nekem a farkas meg a gondolkodása. Pont úgy viselkedett, mint aki már számtalan életet végigélt, és legalább ennyiszer meg is halt. Ebben pedig találtam valami tudat alatt vonzót. Akarva-akaratlan is feltűnt, hogy a farkas milyen magabiztosan lépett a hármas csapatunk élére. No, nem mintha bántam volna, sőt, épp ellenkezőleg, éppen hogy hozzáadott a farkas amúgy is ellenállhatatlan aurájához egy extra réteget. Ezt a nőt, ha szépen megkér rá, a pokolba is követném. - Mindenre fel vagy készülve, nem igaz? – húzódtak az ajkaim kacér félmosolyra, ahogy egészen mellé léptettem a lovammal. – Akartam is javasolni, hogy menjünk a csillagok alá, Gors Velen túlságosan is tömött az én ízlésemnek. Aztán ki tudja, még lehet, a falnak is füle van. Jobb ez így. A farkas rosszul hiszi, ha azt hiszi, nem vettem észre azt a gondterhelt súlyt szép vágású, fiatalos arcán, és csupán azért nem szóltam egyetlen szót sem, mert nem tudtam eldönteni, mi az, ami zavarja. Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy nincs éppen odáig ezért a városért, ha viszont ennek ellenére mégis hajlandó kockára tenni az életét, akkor kénytelen leszek szerelmet is vallani neki, mielőtt elválnak útjaink. Küldtem neki egy jelentőségteljes pillantást és mosolyt, amint tetten érte saját parancsolgatását, de csak behunytam a szemem és megállítottam Złoty-t. - Igenis, kisasszony – játszottam kicsit rá pajkosan, mielőtt leugrottam volna a nyeregből, és a legértékesebb dolgaimat magamhoz vettem volna. Megvártam a mantikórt, hogy kettejük mértani közepén lépjek a piac porondjára, közben mintha nagyon halványan átfutott volna egy gondolat a fejemen, de mire utána kaptam volna, már el is illant. Vajon mi volt az? - Hm? Ja, valami olyasmit – helyeseltem a farkasnak, de amint megemlíti a nafta szót, felszikrázik a tekintetem, pont, mint a szóban forgó hordó – Zseniális! Csináljuk! Magamhoz vettem az erszényem én is. Mostanában szerencsém volt a megbízásokkal, így akár hitelt is tudok adni a többiek ebben-abban. - Akkor alkohol, zsír, gyógyfüvek, puskapor, és naftalin. Rátok bízom, én pedig bevetem magam. Intettem nekik abban a biztos tudatban, hogy megszerzik a kellő mennyiséget a kellő anyagokból, amíg én elbájolok vagy épp elfoglalok egy-egy kofát, mindig egy másikat.
Nem akármilyen energiája volt Karméle~nek. Bár ilyen téren Ciri sem panaszkodhatott. Ha jó magam más személyiség is voltam, élveztem üde társaságukat. Igaz, arra felvontam a szemöldököm, hogy a barna hajú lány szavai igen csak sugallták a csenés művészetét. Egy nagyobb szusszanással reagáltam le az ötletet. Ugyanis salétromot vadásztam már a tekintetemmel, és az orrommal egyaránt. Mikor rájöttem, hogy a pillantásom elől tárolóba rejtették az értékes anyagot, úgy döntöttem, hogy az orrom után megyek. Behunytam a szemeimet, és picit feljebb emeltem az orrom. A piac szaga továbbra is ott lüktetett körülöttem. Minden féle szag keveredett az emberek szagával, igen csak kétes elegyet alkotva. Fürdés, jó néhány jó atyafinál már igen csak elkéllett volna, mert olyan régóta rakódott rájuk a mocsok, úgy saccoltam, hogy sarujukat, ruhájukat nem kell leteríteni, kibújnak belőle, úgy ott állva meg is marad mind. Koncentráltam, kizártam a kellemetlen nagytöbbséget. Egy bizonyos, szúrós, nem kevésbé kellemetlen, de nagyon is jól ismert szag után kutattam. Halványan meg is éreztem a keresett aromát. Amire kipattantak a szemeim. -Egy pillanat, azt hiszem picit körbe lesek a piacon kívül is!…-mormogtam, és már mentem is. Más egyéb kincsekre is igen csak szükségem volt az elkövetkező harchoz. Vagyis az alkímisták felkutatásához láttam. Egészen a Feketeágig kellett mennem, hogy a kívánt termékekre rábukkanjak. Egy idősebb emberke árulta a szükséges holmika, és persze még sok más, számomra igen csak értékes anyagot.. Egy adag alkudozás után egész jutányos áron jutottam salétromhoz, nem kevéshez, és még Optima anyag is volt neki, a kénről nem is beszélve. A jó vásár megkötése után nagy gondosan rejtettem el a vásárolt csomagocskát, majd indultam ténylegesen körbe járni a piacon. A másik két társnőmet egyelőre nem zaklattam, had vásároljanak ők is, vagy épp szedjék össze az információkat. Azzal is egyet értettem, hogy Zöldszemű tüzet akart csiholni a Leshi köré. Komoly kérdés volt, hogy mi legyen a Leshi csali? Vagy inkább ki? Úgy döntöttem, hogy ezt aközben is meg tudjuk beszélni, hogy a vadászatra készülünk. Megint a levegőt szimatoltam, majd megtalálva az árusom, gyűjtöttem be jó nagy adag fagyöngyöt. Kutyafaggyút úgy sejtettem, tudunk majd begyűjteni. Egészen biztos voltam benne, hogy van a város környékén nem egy elhullott jószág, amiből minden gond nélkül kinyerhetjük. Még azt is el tudtam képzelni, hogy majd megyünk a szag után. Ha csak volt más megoldás, nem mészároltam le az élő kutyákat, és főleg városban, a sok elhullott kóbor állat között szinte mindig volt más megoldás. Ezek után kerestem meg a fehér hajú leányzót. -A puskaporhoz van minden hozzávalóm. Néhány döglött kutya felkutatása után a Relikt olaj és a Dimetrium bombához is lesz alapanyag. Te hogy állsz? -kíváncsiskodtam, meg pillantottam Kárméle felé, hogy lássam, le kell~e már rugdalnunk róla egy-egy túlhevült udvarolót.
Ciri csak kicsit tudott örülni annak, hogy Karméle rájátszott a parancsolgatásra. Egyrészt nagy kő esett le a szívéről, mert vették komolyan, ám ugyanakkor rémesen el is keserítette, amit a vajáknő mondott. Pontosan ezt akarta elkerülni, és úgy tűnt számára, mintha az arca előtt jelenne meg a lidérc, ami elől futott. De nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta az érzés, mert sokkal fontosabb dolgokra kellett koncentrálnia. Egyfelől, míg ő elmerengett Jieh eltűnt mellőlük, másrészt a macska is belefogott az elterelő hadműveletbe. Ideje volt akcióba lendülnie a farkasnak, ha zsákmányt szeretett volna. Több furcsaságot is felfedezett a két nőn, s amíg észrevétlen lenyúlt némi fagyöngyöt, – ami az évnek ezen szakában arcpirító árakon mozgott, – vagy némi sisakvirágot markolt fel attól a kofától, akit Karméle félrehívott, egyre csak villogtak az elméjében. Egyrészt a macska vaják közvetlensége lepte meg, párosítva a ténnyel, hogy több félreérthetetlen utalást is tett arra, milyen tervek viharzanak keresztül azon a csinos kis buksiján, mikor rájuk pillant. Cirilla előbb ösztönlénynek gondolta, aztán csodabogárnak a szörnyvadászok közt is. Akinek ugyanis az a foglalkozása, hogy rémeket öljön a semmi közepétől néha jobbra, néha balra, annak egy idő után teljesen elment a kedve az emberi lét ezen rétegétől. Ciri nagyon is közelről ismerte. Elvégre tudta milyen Lambert vagy akár Vesemir bácsi. Hogy Geraltról szót se ejtsen. A lány tudta, hogy a vajákokból nem ölik ki az érzelmeket és a közvetlenséget. Magukból irtják ki, mert a századik nincstelen, de sokat ígérő senkiházi után, egyre nehezebben bíznak meg bárkiben is. Mindenki munkát ajánl. Nem fizetséget, csakis a feladatot. Így tehát Karméle egy furcsa szerzet még a mutánsok közt is, ami nem kis teljesítmény. Mert ő még harcol a cinizmus és a kiégés ellen. Talán el is hiszi, hogy amit tesz, javít a világon? Ennyire fiatal volna az ösvényen? Vesemir bácsi azt tanította, minden ifjú vaják egy két lábon járó hősregény. Aztán telnek az évek és egyre jobban kezdenek hasonlítani a valóságra. Ez a nő viszont nem tűnt olyannak… Nem volt újonc kinézete. Sem érzete. Egy kifejlett nagymacskával dolgozott együtt, aki mégis képes volt dorombolni és gombolyagokkal játszani. Furcsa érzéseket keltett benne ez a kettősség. Már persze a vonzalmon túl. Elcsent egy üveg spirituszt az asztalról, majd azonnal a köpenye alá rejtette, s minthogy éppen annyi pénze volt, hogy a minimumot fedezni tudja, minden alkalmat megragadott, az osztozkodás ráeső részének csökkentésére. Ehhez pedig egy nagyon ősi trükköt vetett csak be. Mindenki szeme előtt bújt el. Egy csuklyás, alakot könnyű felismerni a forgatagban. De ahogy elcsent valamit fordult is tovább, majd a sokaságban elveszve leoldotta a köpenyt, a karjára terítette, aztán visszafordult Karméle irányába. A sikert több módon jelezte, mely mindig tartalmazott egy érintést, miközben elhaladt a macska mögött. Több ízben a hátára tette a tenyerét, vagy lopva a karjára siklott a keze. Most azonban belebújhatott a kisördög, tudva, hogy mindenük megvan, ami a főzéshez kellhet. Amíg ellépett a vajáknő mögött a fenekére paskolt, jelezve a sikert. Nagyjából ekkor suhant át az agyán, hogy egyáltalán nem beszélte meg vele ezeket a jeleket. Ha a másik nő szemszögéből nézi, teljesen jogosan gondolhatja, hogy Ciri lopva fogdossa. Kifejezetten remélte, hogy Karméle érti a szituációt. Nem akart neki ötleteket adni. Ahogy ezen merengett, és kivételesen becsületesen kifizetett három ropogós almát, megjelent mellette a mantikór, aki ugyanakkora rejtély volt számára, mint La Valette. – Minden megvan, plusz egy alma. – Ezzel Jieh kezébe nyomta a gyümölcsöt, majd a sajátjával koccintást imitált, mielőtt beleharapott. – Havufam. Fafta fifs. – Nyelt inkább. – Naftát még nem sikerült szereznem. Minden más a helyén. És a cirmosnál jobb elterelőt keresve sem találnánk. Még ott áll az előző pultnál, hogy ne legyen gyanús. – Végigpillantott a sárkánymacskán. Nagyon jól rejtette, de valóban egy erős, keménykötésű nő volt. Ahogy ilyen közel kerültek egymáshoz, ez teljesen nyilvánvalóvá vált a szakavatott szemnek. De nem igazán tudta hova tenni. Megvolt benne az a bizonyos emberkerülő hozzáállás, amit Ciri már megszokott. Viszont olyan érzések kerülgették, melyek azt sugallták, egészen másból ered ez, mint amit az Oroszlánkölyök megszokhatott. Olyan benyomást keltett, mint aki a világtól tart távolságot. Valamit rejtegetsz, gondolta az ezüsthajú lány, ahogy elfordította a tekintetét a mantikórtól. Nem hibáztatlak érte, ismerem milyen. Mégis kíváncsivá tesz, mi lapul a sötétben. Cirilla maga sem teljesen értette, mi váltotta ki a kíváncsiság ezen fokát, habár nem voltak illúziói azzal szemben, mennyire nem tud az érdeklődésén úrrá lenni. Valahogy mégis másféle. Annyi kérdése volt, ám egyelőre egyiket sem tette fel. Talán majd a tűz mellett. Ott van a helye a kíváncsiságnak. [/b]
Úgy tűnik, nem csak a farkast taglózta le a tény, hogy milyen energikusan is viselkedek, de szemmel láthatóan a mantikór figyelmét is megragadta. Nem hibáztatom őket, elvégre a macska éjszakai állat. Fognak még ennél jobban is meglepődni, sőt, egyenesen megköszönik majd nekem, hogy ilyen vagyok. Annak ellenére, hogy úgy látom, a farkas tulajdonságai sem egyeznek teljesen az általa képviselt értékekkel, valahol mégis csak örömét leli a találkozásban, és a hanzában, amivé összeálltunk. Tán nem approválja a módszereimet, de annyi baj legyen. Ínséges idők drasztikus megoldásokat kívánnak. Ha engem kérdezel, szerintem teljesen kreatív módja a problémakezelésnek, és ha jól csináljuk – és ténylegesen senki nem szerez tudomást a mi kis csínytevésünkről – akkor meg úgysem fáj egy léleknek sem. Legnagyobb meglepetésemre a mantikór egyszer csak fogta magát, és és minden további nélkül beleszimatolt a levegőbe. Ötletem sem volt, hogy mit keres, de bármi is volt az, erősen kételkedtem benne – hazudok, biztosra véltem tudni – hogy nem fogja megtalálni. Úgy értem, ez Velen, mi több, annak egyik legforgalmasabb piaca, és ha nem volna elég a tény, hogy mindenféle gyümölcs, zöldség, virág- és fűszerféle ont magából megannyi illatot, az embertömeg sem könnyíti meg a dolgát. Leginkább az, hogy erre az embertömegre ráfért volna egy kollektív, mi több, igen alapos fürdő. A legjobban mégis az lepett meg, hogy a halmozottan hátrányos helyzet ellenére egyszer csak sarkon fordult, és eltűnt. - Komolyan beszélsz? – pillantottam utána nagyra kerekített szemekkel, majd váltottam egy értetlen pillantást a farkassal. Bármit is keresett a mantikór Jieh, bizonyára megtalálta, és ez arra adott okot, hogy megirigyeljem azt a bájosan fitos orrát – holott az enyémre sem lehetett panasz. - Na! – csaptam egymásba a tenyereimet – Akkor lássuk, miből lesz az endrigál! Egy intéssel leváltam a farkastól, én pedig az első herbalista asztalánál leálltam érdeklődni, alkudozni, valójában ez mind része volt a tervnek. Az, hogy énrám figyeltek, nem az ezüsthajú nőstényfarkasra, tökéletesen beleillett az elterelő hadműveletbe, amit kifundáltunk. Sőt, a tény, hogy vaják voltam, és a nyakamban ezüst macskafejet viseltem, épp annyira jött kapóra, hogy nem kellett megdolgoznom a kofák és kereskedők figyelméért, szeretném hinni, hogy a rajongásuknak nem csak a pénzes tasakom, de a szépségem súlya is közrejátszott. - Farkasölő füvet tíz korona / kötegért? – fintorogtam és sápadoztam egyszerre – Remélem, most szórakozik velem! Dehogy, kell a tökömnek ennyiért! Szemmel tartottam Ciribiri ténykedését, természetesen csakis diszkréten és észrevétlenül, s ha jól számoltam, nem csak az évnek ezen a szakában csillagászati árban mozgó fagyöngyöt, de még némi sisakvirágot is bezsebelt. Továbbálltam az alkoholok és szeszesitalok standjához amott is érdektelenkedni kicsit, ott úgy tettem, mintha vásárolnék, és azért kóstolgatom végig a kihelyezett mintákat, de a valóságban csak be akartam csípni kicsit. Ciri persze itt sem tétlenkedett, kiváló asszisztálásomnak hála egy egész üveg spirituszt fújt meg! A farkas egész ötletes, és felettébb diszkrét módon adta mindig értésemre, ha feleslegessé vált a falazásom, és bár szerettem volna azt hinni, őszinte érdeklődését fejezi ki ezekkel a gesztusokkal, be kellett látnom, hogy mindez csak addig tartott, míg a közös érdek szolgálta. Legalább is ezt hittem, egészen addig, míg a fűszerek bódéjánál egyszer csak meg nem éreztem a fenekemen egy suhintás erejéig valaki kezét, ettől meglepetten kihúztam magam, és ha nem láttam volna hirtelen jobbra, majd balra fordulva, hogy az a kéz valójában a farkas vajákhoz tartozott, bizonyára vettem volna a kardom, hogy Blavikent csináljak a piactérből. De mivel az ő keze volt, így csak egy sunyi, kéjenc vigyort küldtem utána. Aranylón csillogó szemem sarkából észrevettem, mikor a farkas kiegészült a visszatérő mantikórral, és ez arra ösztönzött, hogy rövidebbre fogjam az alkudozásnak álcázott figyelemelterelést, ami végül azzal ért véget, hogy a percek óta hevesen alkudozó kofát egy tűzről pattant, de annál hatásosabb „tudja, mit, ennyiért akár fel is dughatja aep arsse magának” kijelentéssel társított legyintéssel hagytam faképnél, majd magam is csatlakoztam a másik kettő vajákos vajákhoz. Ha jól számoltam az elterelő hadművelet közepette az arányokat, semmi nem hiányzik a naftalinon kívül, és még van almánk is! - Hinnye, szép munka! – karoltam át a mantikór vállát, ahogy melléjük léptem – Köszönöm, háládatosan köszönöm, farkas koma! mesélje csak el nekem, hogy s mint volt azzal a seggrepacsival, hm? – karoltam át az ő nyakát is, miután alaposan megdicsérgetett. Még nem felejtettem el neki azokat a lopott érintéseket, és gesztusokat, bár tudom, hogy szeretné, mi több, azt szeretné, ha nem érteném félre. Azért sem fogom, kedveském. Nincs akkora szerencséd. És ez a mosoly az arcomon is ott ült – Ha tényleg minden a helyén, akkor azt javaslom, fenyítsünk meg az életével egy patikáriust, és fosszuk ki a naftalin készleteit!
Kicsit gondolkodnom kellett, hogy mi is a hiányzó hozzátevő, de végül csak kiderült, hogy a naftalin maradt már csak ki. Ha csak kis mennyiségben kellett volna, egyből felajánlottam volna, hogy keressünk hangyákat. Egy-két termeszvár ugyanis kész kincsesbánya lehetett egy szakavatott szem számára. Esetleg némely növény, és állat is termelt a saját szervezetében naftalint. De túl nagy pusztítás lett volna ennyit így előállítani. Abban némán értettem egyet velük, hogy a piacon nem volt, annak éreztem volna a jellegzetes szagát. Így viszont más megoldás után kellett néznünk. Meg sem lepődtem az egyből felmerülő ötleten, hogy fosszunk ki egy apotékát. Kezdtem magam kész haramiának érezni a készülődés közben. El is képzeltem, ahogy berontunk, amire természetesen forgácsokban repked mindenfelé az ajtó darabkái, és a megrémült farmakológust a meteorkarddal sarokba szorítva, villogó szemekkel (a mi esetünkben ez természetesen szó szerint értendő) fosztjuk ki az üzletét. Megfelelően érdekfeszítő kép volt, ennek ellenére nem időztem túl sokat nála. Főleg, mert szokatlanul közvetlen volt a macskalány. Akaratlanul is megfeszült a testem, ahogy Karméle hozzám ért. Nem voltam hozzá szokva a fizikai kontaktushoz. Kivételt ez alól legfeljebb Nisa jelentett, de őt kis róka kora óta ismertem, félig meddig, vagy épp egészen én neveltem fel. És nem volt ember, a legkisebb mértékben sem. Mástól viszont, nos nem bíztam meg ennyire a környezetemben szinte sosem. De ez irányú problémáimmal igen csak egyedül voltam. Nagyon úgy tűnt, hogy attól, megérintsenek az előzetes beleegyezésem nélkül, csak én irtóztam a csapatban, ugyanis a macska épp a farkast kérte ilyen téren számon. Még ha éreztem is az illatán, hogy minden kérdőre vonás ellenére igen csak élvezte a helyzetet, akkor is. Ez érdekes észrevétel volt a számomra, mármint hogy ennyire közvetlenek errefele a vajákok is. -Nem biztos, hogy szükséges a fenyegetőzés… - jegyeztem meg csendesen. - Mármint kocsmai verekedés tilos, patika rablás javallott? - ellentmondásnak hatott számomra. -Ha most az szolgálja az érdekeinket, hogy meghúzzuk magunkat, akkor javaslom, hogy sokkal inkább vásároljuk meg azt a naftalint. Ha erre úgy is olyan könnyen ugranak a helyi pribékek. - ne hívjuk fel magunkra a figyelmüket. Nem szándékoztam emberekkel harcolni amúgy sem. A közhiedelemmel ellentétben nem ezért hordtam magamnál a meteorit kardot. -Inkább használjuk fel ezt - pakoltam egy erszényt a macska kezébe, miközben egy kecses mozdulattal bújtam ki a karja alól. Még nem döntöttem el, hogy kellemesnek ítéltem az érintését, avagy problémásnak, és egyelőre nem is szándékoztam ezen aggódni. -Azt hiszem, akkor már csak annyi van hátra, hogy keressünk egy patikát, illetőleg egy döglött kutyát. Utána hozzá is láthatunk az előkészületeknek! Ha úgy bánnak velük, mint az emberekkel- utaltam a rengeteg akasztott emberre a fákon -Akkor nagy bajt nem fog jelenteni a keresgélés - füttyentettem magamhoz Jahe~t, aki jött meglepő lelkesen. A feltartott tenyeremhez döntötte a fejét. Megsimogattam a nyakát, mielőtt a többiekre pillantottam volna a vállam felett. - Indulhatunk? - kérdeztem halkan, ahogy a lovam hátára ültem. Lépésben indultam meg, amennyiben követtek. Reméltem, hogy ha megvan minden, már kimehetünk a városon kívülre. Nyomasztott az emberek jelenléte meglepő módon. A szaguk, a hangzavaruk, az érthetetlen szokásaik. -Ha meg van minden, merre verünk tábort? - kérdeztem végül.
Amikor beérte őket a macska, hát egy pillanatra maga sem tudta mit mondjon. Ciri arcára kiült a jellegzetes, kaján vigyor, de igazából halvány lila gőze sem volt, miként magyarázza ezt. És ekkor lassan belehasított a felismerés saját magával szemben. Mármint, miért is akarna magyarázkodni? Épp pár perce találkoztak csupán, legfeljebb egy órája, ő meg máris felelősségre vonható? Na azt már nem, gondolta magában. Hagyta a mosolyt az arcán, amikor Karméle magához húzta, s hogy kellőképp eleressze magát, átkarolta a nagymacska derekát, de még a fejét is a vállára hajtotta. Értsd ahogy akarod, futott keresztül az agyán. Ha a tábori éjszakát ennek a nőnek a kezei közt tölti, legalább lesz egy szép éjszakája. Nem volt rá jellemző, hogy ezen morfondírozzon. A Patkányok óta egyáltalán nem tulajdonított ennek jelentőséget. Sőt, az arcán végigfutó sebhelyről is úgy vonta el a figyelmet, hogy eggyel kevesebb gombbal húzta össze az inget a mellkasán. Probléma megoldva, mondta magának. Hát akkor a LaValette is gondoljon róla meg az érdeklődéséről, amit csak akar. – Jogos az észrevétel. Kissé elragadtatod magad cirmos. – Igazat kellett adnia Jieh aggályának. Valóban azért így fogtak neki az egésznek, mert nem akarták felhívni magukra a figyelmet. Így tehát a patikarablás teljesen kizárva. Amúgy is minden mást ingyen szereztek, így tehát belefért a keretbe a naftalin vásárlás. – Legyen valami, amit becsületesen megveszünk. – Cirilla lóra pattant, majd egy bólintással jelezte a mantikórnak, hogy szép ötlet, s előre indult. Rémlett neki egy patikaféleség, még régről. Ha Velen tényleg úgy maradt, ahogy volt, akkor annak is éppen azon a sarkon kell állnia. A lendület azonban csak három kofával odébb vitte. Ott ugyanis kártyák sorakoztak, s bár a legtöbb Cirit egyáltalán nem érdekelte, valahol középen meglátta a Zord Vadászat királyát. Egyszerre töltötte el undorral az a lap, mert Eredint ábrázolta, ugyanakkor mindenáron meg akarta szerezni. Azzal a lappal bármelyik kocsma lakosságának pénzét a saját erszényébe rakhatja. Ám mikor rákérdezett, mennyiért is adná a kofa azt a lapot, a szívverése megállt. Elfordította a tekintetét, és kissé csalódottan léptetett tovább. Ennyi pénze nincs most. Csak reményei lehetnek, hogy ez még itt lesz, mikor visszajön. Hacsak Velen nemesei nem gyűjtők, úgy erre mérget vehet. Szinte biztosra vette persze, hogy ez is Kökörcsin keze munkája. Az a dalnok rengeteget tett, hogy a balladái, meg a népmesék valós szereplői bekerüljenek a játékba. Oxenfurtban pedig elég volt, ha valaki ismeri a kártyákat hitelesítő bizottságot. Mókásnak és szomorúnak érezte egyszerre, hogy az emberek külön bizottságot hoznak létre egy játékhoz, de az igazán fontos kérdésekben semmit nem tesznek. Ciri pontosan érezte ennek a visszásságát, ahogy azt is, mennyire része ő ennek. A fenébe is, az emberek túl sok lényegtelennel töltik meg a fejüket. De még a vajákok is. – Ha minden jól megy, – kezdte, ahogy beérte a lányokat. – akad itt egy apotéka négy utcányira, keletnek. Velen nem sokat változott, szóval remélem ez sem változott. – Meg azt, hogy én is jól emlékszem, tette hozzá gondolatban. – Utána muszáj felkeresnünk a kastellánt. Még az előtt, hogy elindulunk. Leölt Leshennel nehéz alkudni, ha jó árat akarunk. Márpedig az a lesi, aki ellen hárman megyünk megér 1200 koronát Gros Velennek. Ha nem, akkor megosztozunk a gyógyfüveken és a naftalinon, aztán a magam részéről tovább állok. – Talán kissé sokat osztott meg, mindazonáltal le akarta szögezni, hogy semmiképp nem hajlandó 400 koronát megosztani hármójuk közt, ha már ilyen szépen összegyűltek és be is „vásároltak”. Egy lesi amúgy is nyolcszáznál indul minden normális vidéken. Ezerkettőszáz egészen baráti ár ha így nézi. [/b]
Amikor balomat a farkas nyakába akasztottam, láthatóan ő sem tudta hirtelen, mit mondjon. Hogy mit gondolt ellenben, az ott volt az arcán. Széles, éhes rókavigyor képében. Szóval ugyan nem méltatta a feleletemet, de abból, ahogy az arcán őrizte a mosolyt még azután is, hogy magamhoz húztam, sőt, még a vállamra is hajtotta a fejét, egyértelművé vált számomra, hogy a legkisebb mértékben sem kíván visszakozni. Ez pedig előre vetíti a ma esti tábortűz mellett töltött éjszaka feltételezhető hangulatát – ha nem egy-két interkurzust is. A mantikór azonban közel sem bizonyult ilyen lazának, kifejezetten megfeszülni éreztem, amikor az ő nyakát is átkaroltam volna. Hanyagul vállat vontam, mielőtt beleharaptam volna az almába. - Ezért szerettek, nem? Mert mellettem sosem unatkoztok. – de ahogy körbenéztem a társaságon, csak helytelenítő pillantásokat láttam. Unalmas banda! – Jó, jó, amen legyen mondva a jóságos Melitele anyácskának, vásároljuk meg a naftalint. – vettem át a pénzes szütyőt a mantikórtól, ügyesen elterelve a figyelmem arról, hogy milyen észrevehetetlen mozdulattal bújt ki az ölelésemből. Erélyes füttyszóval hívtam magamhoz az én lusta csatakancámat, Złoty-t, vetettem egy kíváncsi pillantást a mantikórra és a lovára, illetőleg azok bensőséges kapcsolatára, mielőtt felhúztam volna magam a nyeregbe, és a farkas után, de a mantikór előtt léptettem volna át a piactéren. Észrevettem, hogy valami megragadta a farkas figyelmét, de nem tudtam pontosan, micsoda, csak amikor elléptettem a faképnél hagyott kofa mellett, vettem szemügyre. Áh, szóval egy kártyalap. Gwint, vagy Gwendolin, vagy micsoda. Hallottam már róla, csábítottak is már, hogy játsszak, de még nem vetettem bele magam. Láthatóan nagyon fáj rá a foga, de nyilván épp nem teheti meg, hogy megvegye. Ezt pedig csak úgy elemelni képtelenség. Még egyszer a kártyára pillantottam, majd a farkas csinos, formás hátára. Lemaradtam egy kicsit, de hamar behoztam az elvesztegetett időt és távolságot. - Kellünk mi egyáltalán hárman a patikáriushoz? – morfondíroztam, bekapcsolódva a diskurzusba – Bőségesen elég, ha ketten mentek, a farkas jól tárgyal, a mantikór pedig biztosan megvédi, ha valami balul sülne el. Én vállalom szívesen, hogy idő közben felkutatok egy elhullott ebet a zsírjáért, aztán pedig találkozunk az elöljárónál. Mert ahogy azt a farkas igen csak előrelátóan és bölcsen megmondotta, olyan veszéllyel, ami már nem fenyeget, nem éri meg alkudozni. – máris éreztem azt a 400 jó koronát a zsebemben. És mivel semmiképp se szerettem volna, ha a farkas kereket old még az este előtt, nyomatékosítottam, hogy magam sem szándékozom alulfizetni magunkat a kastellán helyében – Miután pedig teszünk neki egy olyan ajánlatot, amit képtelen lesz visszautasítani, tábort verünk a várfalon túli erdős részben, ahol lesz bőséggel időnk pirkadatig elő- és rákészülni erre az ütközetre. Nos, mit szóltok?
Nem mutattam, hogy megkönnyebbültem, hajlottak az okfejtésemre, miszerint ne vegyünk egy patikát se ostrom alá, míg nincs rá ténylegesen okunk. Vigasztalóan lapogattam vállon a macska társunkat, hisz rájöttem, macskaként igényelte igen csak a fizikai kontaktust! Bár nem ez volt az egyetlen, amiben úgy viselkedett, mint a cirmosok. Egy pillanatra végig futott az eszemen, hogy vajon az iskolákban olyan viselkedési formát is tanítanak észrevétlenül, mint amilyen állathoz vagy lényhez tartozik a hely. Simán el tudtam képzelni, elvégre a harcmodort befolyásolta, legjobb tudásom szerint. A patikáriust rábíztam a farkas lányra. Igéző zöld szemeivel, és érzékelhetően komolyabb emberismeretével, ő tűnt számomra a legalkalmasabb személynek a feladatra. Karméle is emberinek tűnt, sokkal inkább, mint amennyire én magamat éreztem, de ő különös módon, szabad folyást engedett az indulatainak, és mindent kiült az arcára, főleg azokkal a fitos ajakbigyessztésekkel. Viszont volt más feladat, amit tökéletesnek éreztem a saját magam számára. Tárgyaláskor fenyegető tényező lenni! Ahogy eddigi vándorlásaim során tapasztaltam, népem tagjai nem csak különlegeseknek számítottak ezen a vidéken bőr és szemszínünkkel, de ijesztőek is voltunk, sejtésem szerint legfőképpen azért, mert annyira más volt a kultúránk. És ezzel nem tudtak mihez kezdeni. Ez a tapasztalatlanságból fakadó félelem most pont kapóra jöhetett a számunkra. Addig viszont volt egy halom megvásárolandó naftalinunk. Még nem nálunk, de ezen mindenképp változtatni akartam. Némán bólintottam a cica javaslatára, hogy ő addig elvégzi a piszkos munkát, amíg mi vásárolgatunk. Egy pillanatra átvillant a fejemen, hogy melyiket is csinálnám szívesebben. Ismeretlen árusokkal vesződni, vagy legalábbis jelen lenni az üzletelésnél, vagy kutyazsírt gyűjteni elhullott állatokból. Nos, nem volt biztos válaszom erre a kérdésre. Így mentem nyugodtan a fehér hajú lány után. Magabiztosnak tűnt az apotéka helyét illetően, vagyis rábíztam teljes mértékben a vezetést. Maga a gyógyszertár már messziről szaglott, és még be se léptünk. A fertőtlenítőknek, és különböző gyógyfüveknek semmivel össze nem téveszthető aromája körbe ölelt bennünket, ahogy megérkeztünk. Kellett pár pillanat, hogy hozzá szokjak az érzékszerveimet ostromló ingerekhez, majd kíváncsian pillantottam körbe, míg lecövekeltem, szigorúan Ciri mögött. Hallgattam a beszélgetésüket, nem is annyira a jelentését, sokkal inkább a dallamát, a hanghordozásukat. A férfi közben időről időre, egyre sűrűbben felém pillantott. Nem zavartattam magam, nem vettem le róla a borostyánszín pillantásom. Éreztem az illatán, hogy ijesztő neki a helyzet, és kényelmetlenül érzi magát miattam. Egyáltalán nem mozdultam, még pislogni is elfelejtettem szándékosan. A vérszomjamra ügyeltem, véletlenül se nehezítse meg a patikárius életét, ettől függetlenül, már akaratlanul is egy ragadozó ugrás előtti megfigyelésére hajazott, ahogy követtem az eseményeket.
Hülyén érezte magát. Valahogy úgy, mint aki most indul alvilági módszerekkel alkudozni egy patikába, némi naftalinért, amivel aztán vagy felgyújt egy fél erdőt, vagy nem. Izgatott is volt, de el is kellett gondolkodnia, alaposan. Úgy érezte, mintha elfelejtett volna valamit. Elvégre a Leshenek egy ekkora városhoz közel nem jelölnek területet. Ez a bestia itt volt már, mielőtt Gros Velen megépült. Erős volt, ezt a felhívásból sejtette, ráadásul Thaneddhez is ilyen közel. Undorító volt belátnia, hogy a varázslók közelsége inkább taszította volna a lesiket. Márpedig ha ez olyan erős, mint amilyennek látszik, meg amihez három vajáklány kell, akkor előbb került ide, mint a mágusok és boszorkák. Konklúziót kellett vonnia. Nem csak nem foglalkoztak vele a Veleniek. Kifejezetten megfértektek egymás mellett. Elvégre ha a megérzései nem csalnak a lesi előbb volt itt, mint a város maga, és engedte az embereket maga mellé települni. A varázslónők nem űzték el, nem fogták el. Zavaros volt, hogy miképp maradt meg egy erős Leshen egy Gros Velen méretű város mellett. Rá kell kérdezni a kastellánnál. – Jieh. Rád szeretnék bízni egy kérdést. – Félig fordult csak hátra a nyeregben, ahogy megközelítették az apotékát. – Ha a kastellánhoz érünk, juttasd eszünkbe megkérdezni, hogy kerül egy erős lesi egy ekkora emberlakta település mellé. Van egy nagyon rossz megérzésem. – Ezzel lepattant Kelpie nyergéből, s megigazította a ruháját. – De csak szép sorjában. – Belökte az ajtót, s hallotta, ahogy a feje felett csengő szólal. Felpillantott, s elmosolyodott. Egy csengettyű, ami jelzi, ha belépnek a boltba. Bárki is a patikus, egyedül viszi az üzletét. Ez pedig megkönnyítette a dolgukat. Ha ez a szerencsesorozat így folytatódik, kifejezetten unalmas lesz a vadászat. – Jövök már! – Idősödő férfihang kúszott elő az épület belsejéből, s ahogy előbukkant a tulaja, Ciri elfordította a tekintetét a különböző üvegekről. – Jöjjön is jóember, mert nagy szükségem van egy patikusra! – Cirilla hangja harsány volt, s ahogy az öregember előlépett bájos vigyort húzott az arcára. Érezte, hogy milyen lesz a dinamika. A fickó csak fél szemmel fog ráfigyelni, mert a zerrikán nő sokkal jobban le fogja kötni az agyát, így Cirinek akkora rést nyit, hogy azon egy nilfgaardi lovasosztag beférne. Ez pedig jól indult. – Miben segíthetek kisasszonyok? Ellentétben a mendemondákkal nem árulok magzatelhajtó főzetet. Nem ismerek ránctalanítő kencéket, sem más handabakárékat. Tehát miben segíthetek? – A patikusnak nem ők voltak az első női vásárlói, ezt tökéletesen tisztává tette, viszont a hamuszürke lánynak egy grimaszt varázsolt az arcára. – Úgy nézek én ki, mint akinek magzatelhajtóra volna szüksége? – Megigazította a kardot a hátán és felcsillant a szeme. Érezte, hogy Jieh látványától kirázza az öreget a hideg. Nem mert odafordulni, nehogy vele is hasonló történjen, így folytatta. – Egészen más kell nekem és a barátnőmnek. Egy nagyobb hordó naftalin kellene. – Hogy mi? – A hang magasba emelkedett, a kérdés homlokon csattant, s az öreg arcán nem csak a meglepettség, de a zavarodottság is könnyen olvashatónak rémlett. – Minek az maguknak? – Be akarok törni Molnar Gincardi bankjába és robbanóanyag kell hozzá. – Flegma hangszínt öltött magára, amiért előbb tágra nyílt pupillákat, majd rosszalló tekintetet kapott válaszul. – Ne járassa velem a bolondját. – Nem teszem. Tényleg szükségem van egy nagyobb hordó naftalinra és tényleg robbanóanyagnak kell. És ha mindenképp tudnia kell, minek, hát horgászni indulunk a barátnőmmel egy harmadik lánnyal és két jókötésű katonával. – Amilyen magabiztosan képes volt a valóságba beleszőni a folyékony hazugságot, azzal magát is meglepte néha. Ugyanakkor figyelte a jeleket. Látta a verejtéket az öreg homlokán, tehát a mantikór jó hatással volt rá. Helyes, gondolta, ennyivel is könnyebb. – Kimegyünk a vízre fojtólidérceket ölni és ami hal feljön a víz tetejére, azt este megsütjük, a többit meg eladjuk. Elmeséljem az éjszakánk tartalmát is, vagy kibök egy árat? – Arra aztán semmi szükség. – Ellenkezett a vénember, bár látszott rajta, hogy módfelett kíváncsi volna rájuk ruházat nélkül, viszont ebben a korban már valószínűleg inkább csak fájt volna neki a gondolat. – Egy nagyobb hordót kétszáz koronával mérek, vagy száznegyven orenben. – Tehát a temeriai és a novigradi pénznek is értéke van itt. Ciri feljegyezte magának. – Furcsa módja ez a halászásnak, de ha kevesebb fojtólidérc marad tőle Velenben, akkor legyen. – Cirilla jól érvelt. Pontosan tudta, hogy azt nem közölheti, hogy a Leshenre kell neki, mert ami ilyen régóta a város közelében él, az valószínűleg csodálókat is szerez. Márpedig egy patikus, akinek kell az erdő, minden valószínűséggel az lehet. Ellenben a fojtólidérceket mindenki utálta. Egybehangzó gyűlölet övezte őket, tehát könnyen lehetett alkudni a ritkításukkal. – Furcsa népek vagyunk. Én például egynegyed skelligei vagyok. A barátnőm pedig zerrikán a javából. Viszont beszéljünk erről az árról, mert kétszáz korona jó ár a naftáért, de – ezen a ponton Ciri a férfi vállára tette a kezét, amivel effektív vonta magára a figyelmet. – egy kisebb szolgálatot teszünk mi ezzel a városnak. Mi lenne, ha levinnénk az orenben mért árára a koronák mértékét, és hoznánk a halból is? Vagy akár a fojtólidércekből is, ami használható. Jómagam ismerem, hogy miből főzhető jó kenőcs a sebekre, vagy méreg a patkányok ellen. – Száznegyven korona? Meg van maga húzatva? – Nem hagyta, hogy még egy mondatot hozzátegyen. – Legyen százhatvan. Százhetven a max amit hajlandó vagyok adni érte. – Az öreg számolt fejben, ezt érezte, tehát elmosolyodott. – Jó. Százhetvenért kapnak egy hordóval. – Cirilla arcára boldogság húzódott mosoly képében. – Drágám, add az erszényed és segíts kigördíteni a hordót. – Ekkor fordult először a mantikór felé, és megengedett egy játékos kacsintást. Jól csinálták, Ciri pedig meg tudta védeni attól, hogy egy szót is szólnia kelljen. Ahogy aztán megkapták a hordót, kigördítették és a lovak közé kötötték, hogy szállítható állapotba kerüljön, úgy helyezkedett, hogy Jieh közvetlen közelségébe kerüljön. – Ezt a technikát Lamberttől tanultam. Egy farkas vaják ő is. Azt mondta, naftát sose görgess annál tovább, mint amit mindenképp szükséges. Problémákat okozhat. – Óvatosan a nő vállára ejtette a kezét. – Köszönöm a segítséget. Láttad hogy izzadt, mikor meglátott? Csodálatos volt. – Aztán visszahúzta a mancsát, ügyelve arra, hogy Jieh érezze a háláját, de ne kelljen túl sokat érintkezniük. Ha azt akarta, hogy a vadászaton jól működjenek, ki kellett ismernie őket. Karméle egyszerű eset volt, mert könnyen oldódott. De a macskasárkány egy keményebb dió volt. [/b]
Amikor bajtársam, bár mostanra igencsak jogosan barátnőmnek titulált vajáklány, a mantikór megveregette a vállam, felragyogtak a szemeim. - Há! Tudtam én, hogy nem tudsz ellenállni! Engem mindenki szeret! – húztam ki magam büszkén, aztán amikor ismét csak a mantikór némán áldását adta a felajánlásomra, miszerint ideje felkutatni pár elhullott ebet a faggyújáért, már a farkas sem ellenkezett. Hagytam hát, hogy az a kettő belépjen az apotékába, én pedig magamhoz füttyentettem Złoty-t, és nyeregbe pattanva nekiindultam döglött kutyákat felkutatni. Ehhez el kellett távolodnom valamennyire Gors Velen centrumától, és inkább az annak a peremvidékén lakó, valamivel zöldebb részek felé lovagoltam, némelyiknek kertje is volt. Az itteni lakosok már csak a praktikum miatt is előszeretettel tartottak ebeket, kutyákat, jó házőrző voltuk miatt. Nem szívesen gyilkoltam volna élő példányokat, de azért a túl régen rothadó tetemeket sem volt arcom a kolleginák elé vinni. Beletelt egy kis időbe, na meg válogatásba – nem sokba – mire felkutattam a szaglásom segítségével három olyan tetemet, ami egyáltalán szóba jöhet. Az egyik, a legfrissebb, épp ma reggel hullott el, végelgyengülésben. A gazdája szerint jó kutya volt, és nem volt szíve ledöfni akkor sem, amikor már nem volt alkalmas a házőrzésre. A másik, kisebb testű, de fiatalabb korcs tegnap előtt este hullott el egy betörési kísérlet alkalmával. A betörő elmenekült, de a kutyát halálosan megsebesítették. A harmadikat, méretre éppen megfelelőt, a helyi mocsarakból kellett kiráncigálnom. Erről már ember fia nem mondta meg, miben hullott el, de mivel a zsírja kellett, különösebben erőfeszítést sem tettem. - Ennek elégnek kell lennie – állapítottam meg, majd ismét csak a csatakancám nyergébe visszamászva tettem meg az utat a Gors Veleni főtérig, azon belül is a patika környékéig. Épp mikor leugrottam a lovamról, hogy szobrozásba merevedve megvárjam, míg a vaják kolleginák befejezik az alkudozást a naftalinra, nyílt az ajtó, és görgették ki közös erővel a hatalmas hordót. Pimasz vigyor kúszott fel a képemre. - Szép munka volt, csajok. – léptem hozzájuk, és ha igényeltek további munkát a hordóval, akkor segítettem rögzíteni – Részemről is megvan a zsír, most már csak a kastellánt kell megvizitálnunk még szürkület előtt, hogy méltó összeget ajánljon fel a lesiért. Utána pedig csak fel kell készülni a tényleges ütközetre. Ha minden megvolt, kantárszáron ragadtam Złoty-t, és a csapat élén megindultam a nemrégiben felújított kastelláni hivatal felé.
-Kastellánnál tett kedélyes látogatásunk idejére hol lehetne biztonságba tudni a friss szerzeményeinket? Nagy kár lenne érte, ha újra kéne kezdeni ezt a féle vadászatot… - kérdeztem vagy inkább jegyeztem meg. -Őszintén szólva, nem bízok annyira a helyi milíciába, hogy ne lopnának el egy hordó naftalint, ha csak letámasztanánk a kastellán kastélyának ajtajába a falhoz… - tény, nem voltam egy bizalmaskodó alkat, de melyik vaják az? Ráadásul láttam én már olyan csuda dolgokat a vándorlásom során, ennél kissé egyszerűbb felmenőkkel áldott volna meg az aranysárkányok istensége, lehet édes jó felmenőmhöz fohászkodtam volna priznicelésért könyörögve, szokatlan alázatossággal. Mindezt persze arcom tíz körömmel történő cirógatásával nyomatékosítva. Így azonban, egyszerű lélekként, simán csak nem bíztam az emberekben feleslegesen. Néha jól jött volna valami terülj terülj puttonyka ilyen esetekre. Amibe bármit el lehet süllyeszteni anélkül, komolyabban akárcsak dudorodni kezdene az oldala. Nagyba megkönnyítené a vándorlását a magunk fajtának! Egy elnyomott sóhajjal raktáraztam el a gondolatot, hogy ha sikerül olyan módon elkapnom egy mágust, netalán adósom legyen, megüzletelem vele, bűvöljön el ilyen módon valami tarisznyát a részemre. De ez még a jövő zenéje volt mindenképp. Most Lesi zenékre kellett inkább készülnünk. -Ciri! - értem óvatosan épp csak hozzá a farkasleány ruhájához.-Ne felejtsd el megkérdezni, a kastellánt a lesi közelségére. - jogos kérdés volt, nagyon nem egy ekkora település mellett szoktak élni! és Velen se most épült, hogy hirtelen jött együttélésről lehessen beszélni. Én meg emlékeztettem, ha már külön megkért erre. -És ha ott végeztünk, merre fogunk főzeteket és bombákat készíteni? - érdeklődtem le, felváltva nézve a két nőt. Ciri úgy tűnt, tökéletesen ismerte a helyi szokásokat. La Valette pedig tökéletesen szót értett az emberekkel. Míg jómagam az emberkerülésbe voltam profi. Vagyis rájuk bíztam, hogy a kastellán után merre is húzzuk meg magunkat a vadászatig. -Ha jól sejtem, tisztviselő… mármint ők vitézeknek is számítanak? Minden esetre a nevezetes kastellán uraságnál az egyszerű jelenlétem nem lesz olyan mértékben elegendő, mint a patikáriusnál volt - köszörültem meg enyhén a torkomat - Vagyis a kérdés, mennyire lehet vérszomjat eregetni, míg ti tárgyaltok? - egy cseppett se változott az arckifejezésem, de már maga az a tény, hajlandó voltam ennyit beszélni, arra engedett következtetni, kezdtem megkedvelni az útitársnőimet - Ha én tárgyalok, annak sokszor az a vége, hogy reszketve, halálra váltan hagyom ott a munkaadót, aki aztán nem akar kifizetni… - adtam gyors magyarázatot, miért is bíznám rájuk az érdemi részt, és vállalnám a csendes fenyegető tényező szerepét inkább újra magamra. -Esetleg meg lehetne neki említeni, hogy áttervezhetné a város díszítését, ugyanis az akasztott emberek egyfelől rémesen büdösek, másfelől tökéletes csaliként szolgálnak minden némű szörny számára… - és csodálták néha, jobb szerettem lakatlan vidéken a szabad ég alatt éjszakázni… vagy a saját rókabarlangomban…
Miután Ciri elrendezte a gondolatait, kisebb szünet támadt a beszédében. Egyfelől azért, mert nem akart belevágni Jieh szavába, akinek kivételesen megeredt a nyelve. Másfelől igyekezett összekötni a szálakat. Voltak elméletei, de azok sosem nyernek bizonyosságot, míg valaki ki nem böki az igazat. Innentől kezdve kár lett volna előadnia a többieknek. Megtartotta a teóriáit magának. Viszont nem hagyta nyugodni a tény, hogy egy ilyen öreg Leshen ilyen közel éljen Gros Velenhez. Maradt tehát a kérdés, hogy miért éppen most akarnak tőle megszabadulni? Mi változott az elmúlt évekhez képest? Talán évszázadhoz képest? Egyetlen egyre tudott gondolni, s ahogy haladtak a kastellán irányába, úgy gondolta, ideje megosztania a többiekkel. Pont akkor, mikor Jieh emlékeztette a kérdésre. – Kösz. Épp ezen jár az agyam. Miért éppen most akarnak tőle megszabadulni? Mármint ősi lesik nem költöznek csak úgy, hipp-hopp nagyváros mellé. Viszont emberek költöznek nagy hatalmú szörnyek mellé. Tehát eddig együtt éltek. Azt pedig mindenki tudja, hogy a Leshenek ölnek, vagyis nem az első halál miatt akarják elűzni. Van egy olyan rossz előérzetem, hogy valaki nagyon fontosnak, valaki nagyon fontosa tűnt el a Leshen miatt. Vagyis személyes ügybe avatkozunk bele. – Ezt az egy elméletet tudta szín tisztán behatárolni. – Vagy valakinek nagyon kell az a terület, amit a lesi őriz. Akkor meg kapzsiságból akarnak megszabadulni tőle. Viszont akkor kelleni fog a kardunk éle mikor a pénzünkért jövünk. – Számtalan ötlet forgott az agyában, s ahogy kijelentette magában, hogy nincs több, felbukkant egy új. Zavarta a tény, hogy nem tudják az okokat. Márpedig anélkül a vaják morális iránytűje nem mutat semerre. Ez pedig idegesítette Cirillát. Szerette megindokolni, hogy mit miért csinál. Mármint annál erősebb érvekkel, hogy pénzre van szüksége. Miért öljön Leshent, ha az évekig együtt élt a várossal? Volt a természetnek egy rendje, amit nem akart megtörni. Megteszi, ha kell, de nincs ínyére. – Fogalmam sincs, hogy hol rakhatnánk le a naftalint. Bár én simán bevinném tárgyalni. Még meg is jegyezném, hogy az őrségben nem bízok. Az sem kizárt, hogy a hordó tetején ülnék. Az közismerten sokat dob a kastellánok tárgyalóképességén, ha olyasmit viszel hozzájuk, amivel a teljes kócerájt a levegőbe repítheted. Szóval én arra szavazok, hogy vigyünk be mindent, amit vettünk. Azt a legkönnyebb megőrizni, ami nálad van. – Jieh felvetése jogos volt, ezt el kellett ismernie, ugyanakkor közel sem óhajtott semmit szem elől téveszteni. Meg aztán az alkudozásról futtatott gondolatai is igazak voltak. – Egyet se félj. – Megveregette a macskasárkány vállát, de épp csak annyira, mint az előbb. – Mi beszélünk majd. A cirmossal kialkudjuk az 1200 koronát, aztán megyünk is a dolgunkra. Amilyen megnyerő és bájos a macska, szerintem annak kell majd jobban örülnünk, ha a kastellán úr nem akarja menten nőül venni. – Végignézett Karmélén, s el is képzelte menyasszonyként. Széles vigyor húzódott ettől az arcára, s ekkorra biztosra vette, hogy egy sátorban alszanak. Mert ez viszont nem lesz alkuképes. Aztán Jieh gondolata elkapta az elméjét. Igaza volt a mantikórnak, hiszen a hullák odavonzzák a szörnyeket. Annak pedig mindig az a vége, hogy vajákot kell hívni. Ami nekik jó, hiszen pénzük lesz. Viszont senki másnak. – Imádom ahogy az eszed jár. – Cirillának eszébe sem jutott ezt megkérdőjelezni, mert gyerekkora óta természetesnek vette, hogy a városok közelében a legnagyobb fák tömegsírok. Viszont nem volt normális egy pillanatra sem. Néha az volt az élménye, hogy bár a kontinens lakói gondolták magukat civilizáltabbaknak, kultúrlényeknek, valójában Skelligén vert tanyát az ép ész. – Rákérdezünk. Sőt! – Hirtelen felkiáltott, s a smaragd szemekben hirtelen két csillogó aranytallér fénye villant. – Eladjuk neki ezt az információt. Százhetven koronáért megveheti ezt az információt, vagy fizethet egy vajáknak hullafalónként negyvenet. – Végül odalépett Karméléhez, s belekarolt. – Tudsz valami helyet a közelben cirmos? Van egy csendes, nyugodt rész a lesitől nem messze, de a városon kívül, ahol megfőzhetünk, meg felverhetünk két sátrat?
Amikor biztonságosan rögzítettük kiváló precízióval megalkudott zsákmányunk, és megállapodtunk benne, hogy ideje megvizitálni Gors Velen kastellánját, a messzi Zerrikániából érkezett kollegina égető kérdések ― s még annál is kardinálisabb válaszok ― felé kormányozta három fős armadánkat. ― Na, látod, ebben van valami… Ami azt illeti, nekem sem fűlik hozzá a fogam, hogy újra össze kelljen vadászni, amit eddig már megszereztünk… Vagy levágni pár enyveskezű kurafit, akik azt hitték, bölcs dolog nem is egy, de három vajákot megrövidíteni. ― s ahogy így hallgatta Ciri, a smaragd szemű farkasleány meglátásait, izgatott tűz gyúlt a szememben ― Akkor ez eldőlt! Ezt fogjuk csinálni. ― tapsoltam egy nagyot izgatottságomban ― Bevisszük a naftalint magunkkal. Akinek egy kis sütnivalója is akad, tudja, hogy egyetlen csettintés alatt porig rombolhatjuk nem csak a városházát, de még a környékét is! Természetesen nem fogjuk megtenni, de ők erről mit sem tudnak… ― vigyorodtam el aljasul, majd a pénzhalom gondolatára a lelkem a frissen köpült vaj állagát vette fel. Szokatlan türelemmel adóztam elébb a mantikór, majd a farkas aggodalmainak, már ami a lesi tartózkodását és szándékait illeti. Ha őszinte akartam lenni, engem nem igazán foglalkoztatott a dolog. Persze, tisztában voltam vele, hogy az emberek milyen ostobán képesek megbojgatni a náluknál dekádokkal, mi több, centúriákkal ősibb lények élőhelyeit, és azt is tudtam, hogy nem annyira ritkán még önnön érdekeikből ezt az egyébként is törékeny harmóniát is hajlandóak felrúgni, de többnyire nem tehettem meg, hogy válogatok a munkában. Ez persze nem jelentette azt, hogy szívesen megyek ölre akármilyen Szférák Együttállása korabeli rettenettel. ― Miért ne kérdezhetnénk meg az elöljárót erről is? Hogy miért vált hirtelen ilyen fontossá a lesi száműzése? Mindhármunk munkáját erősen megkönnyíti… A válaszától függően pedig eldöntjük, hogy milyen taktikát használunk a lesi, illetve a helyi milícia ellen. Ne felejtsük el, hogy nekünk a néma csend is legalább annyira beszédes, mint a szó. Kedvemre volt a mantikór megeredt nyelve, karcos, légies hangja. Úgy sejtettem, semmi más nem álld mögötte, csupán az, hogy minden látszat és ribillió ellenére igenis kezdi szívéhez közel érezni a társaságunk. Szavaira pedig egyenesen felkacagtam. ― De még hogy beszélünk helyetted! Meglátod, be sem áll majd a szám! ― veregettem meg a mantikór vállát a farkasénál valamivel nagyobb, de a korábbi érintéseimhez képest gyengédebb elánnal ― Te már megszolgáltad a magad részét a patikáriusnál, mi pedig boldogan elintézzük ezt a farkassal. Nem igaz, Ciri? ― kacsintottam rá pajkosan, csak hogy érezze a dolog súlyát. ― Hah! Még hogy nőül! Ez jó! Aki velem megesküszik ― és túléli! ― annak tudnia kell, hogy ő lesz az én menyecském, nem pedig fordítva. Tréfát félretéve, a házasság intézményét nem az olyanoknak találták ki, mint mi. Bár nem lehet rossz. Építeni egy apró halászkunyhót a tengerparton, minden nap kihajózni, és eladni, amit kifogok. A maradékból pedig mi élnénk. Megtanítani a fiamat vagy a lányomat halat fogni… Ha a jó Melitele anyácska kegyes a sír után, kapunk egy másik életet, amiben minden kívánságunk teljesül. ― Tény, az akasztott emberek fája nem éppen májusfa vagy yule fenyő… Valami van a levegőben, én mondom. Már a tömény hullaszagon kívül. Már egy ideje nincs háború, az ilyen és ehhez hasonlatos látványok messze nem szűntek meg… Sőt, mintha valaminek az előszele lenne. De ne legyen igazam. Néha belegondolok, hogy a mások nyomorából mi tulajdonképpen milyen jól is élünk. A háború sajnos jót tesz a vaják erszényének. Őszintén elképesztett a farkas gondolkodása. Magam se voltam azért tökelütött a világ dolgaihoz, de eszembe sem jutott volna házalni az ilyen és ehhez hasonlatos szakmai tanácsokkal! ― Hogy eszem a pofádat, te! Hát csillag van a homlokodon! Süt belőled az ész, én mondom! Hogy erre eddig miért nem gondoltam! Mostantól kezdve, bármerre járok, és hasonló szépséget látok, inkorporálni fogom ezt a fajta alkudozást az életembe. Aztán az említett ― halálba dicsért ― farkas belém karol ― mit belém karol, pofátlanul flörtöl! ― én pedig mit sem tartva a lángtól, ami úgy vonzott magához, mintha molylepke volnék, kacéran visszavigyorogtam rá. ― Hogy tudok-e? Naná, hogy tudok! Nem csupán a látványban gyönyörködtem, míg összekanalaztam a kutyafaggyút, kiszúrtam a tökéletes táborhelyet magunknak! Van egy nyírfákkal keretezett tisztás egészen az erdő szájánál. Lehet, hogy nem a legtágasabb, de főzni, előkészülni, és aludni ― már ha spórolunk a hellyel… ― bőségesen elég. Attól a tisztástól számítva pedig az erdőség csak sűrűbb és sűrűbb lesz, tehát a lesink is minden kétséget kizáróan arra tanyázik. Ilyen és ehhez hasonlatos beszélgetésekkel hamar elment az idő, és bár szürkületig tudtam volna folytatni, hogy hogy nem egyszer csak az elöljáró rezidenciája előtt találtuk magunk ― én, a mantikór, a farkas, és a naftalin.
Csendesen hallgattam, mi kerekedett ki abból a néhány gondolatból, amit megosztottam velük. A Macska lelkesedését, hogy mindent ilyen teljes szívből tudott csinálni, picit talán irigyeltem is. Nem mintha teljes mértékben elhittem volna neki. Viszonylag friss vaják voltam a magam negyven évével, ám azt már én is megértettem, hogy az ilyen letörhetetlen jókedélyt, amivel ez az ifjú hölgy bírt, nem adják csak úgy ingyen. Kíváncsi lettem, min kellhetett neki keresztül mennie, ami ilyenné formálta? Elvégre a mondás is úgy tartotta, hogy a legragyogóbb mosoly rejti a legtöbb fájdalmat és tapasztalatot. Ahogy Ciri is különös rejtély volt. Látszólagos zsenge kora ellenére vágott az esze, mint a borotva, és tökéletesen feltalálta magát, mi voltunk rá az élő példa, minden féle alakkal szemben. Megint csak izgalmas talány volt, vajon mik vezethettek el mind a kettejük esetében, hogy ilyen csiszolt drágakövekké váljanak. Annál azért több eszem volt, nem adtam ténylegesen hangot egyre jobban feltámadó kíváncsiságomnak. Már maga az a tény, vajákok voltunk, nyilvánvalóvá tette, hogy nem a nemesek kényelmes életét éltük. Bár el nem cseréltem volna a kettőt semmi pénzért. Senki épeszű lény fel nem vett volna magától olyan fűzővel meg abronccsal ellátott szörnyűséget, amit ruhának neveztek a magas körökben. Belegondolni is rémes! Karméle gondolata azonban felkeltette a figyelmemet. Mintha valami előszele lenne ez a sok akasztott ember, és meggondolatlan őrültség, amivel éltek. Ízlelgettem egy picit még magát az ötletet, majd elraktároztam, egy kevésbé eseménydús időszakra. Némán mentem társnőimmel, egészen az előkelőség rezidenciájáig. Maga az épület, érződött, hogy nem a köznép, főleg nem a pórnép otthona volt. Mégsem volt olyan díszes, mint mondjuk egy hercegi kastély lett volna. Vettem egy mély levegőt, majd bent tartottam azt. Az ismert illatokat gyorsan kiszűrtem, az ismeretlenekre pedig próbáltam rájönni. Az emberek szaga nyilvánvalóan dominált. Nem fürödtek koránt sem olyan sűrűn, mint kellett volna, ritkán találkoztam olyanokkal, akik az én orromhoz mérten is kellően tiszták voltak. A fa és a bőr illata úgyszintén régi ismerősként fogadott. A fémek eltéveszthetetlen aromája lengte őket körbe. Kiengedtem egy sóhajnak álcázva a levegőm. Akaratlanul is hangtalanul mozogtam, ámbár társnőm és a naftalinos hordó még nekem is birizgálta a humoromat. -Reméljük díszes vonulásunkat eléggé komolyan fogják venni hozzá, alkudozni kezdhessünk. Amikor elkapja az embert a nevethetnék, naftali ide, tűzveszély oda, könnyen elfelejtkezhetnek magukról, és a veszélyről egyaránt. Ezen a vidéken mi az, ami még csak fenyegető egy kancellárral szembe, és mi az, ami már tettlegességnek számít? - érdeklődtem le tőlük, azért legyünk tisztába a határokkal. Nem szerettem volna pont én felesleges veszélybe sodorni magunkat! Szóval jobb volt már az elején tisztázni az alapokat. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, eddig milyen nagy gonddal (és kíneservvel) próbáltunk ügyelni arra, ne a csendőrség, meg láncsás, kardos jónépek kísérjenek a főispán, netalán hóhér elé. -Ha tegyük azt kardot rántok, az gondolom már fenyegetés, ha tőrt? - odahaza a tőr még teljesen elfogadott módja volt a tárgyalási formáknak. Barbároknak hívtak minket sok helyen, pedig még a túlfinomodott előkelőségek is igazat adtak abban nekünk, hogy egy penge igenis súlyt tudott adni az érvelésnek. És lássuk be, katona nemzet voltunk, a sárkányok gyermekei! Szerettünk súlyosan tárgyalni, sokszor vérre menően. -Vagy maradni kell a néma, fegyvertelen fenyegetésnél? - tény, ragadozók voltunk, úgy sejtettem hármunk közül valamennyien. Vagyis a vérszomj, mint olyan, és annak tudatos irányítása teljes mértékben megszokott dolog volt mindannyiunknak
Miután megvitatták a lesiírtás kétességét, a hullafák értelmetlenségét, végre olyasmire terelődött a szó, ami közben Ciri kicsit felengedhetett. Nem látszott rajta, de valahol nagyon mélyen a gondok nehéz leple ölelte körbe. A vajáklány a legrosszabbra számított, ha ilyen problémába ütközött, ez a hozzáállása pedig ritkán csalta meg. Most azonban nem egyedül dolgozott, s nem csak támaszkodnia kellett a többiek erejére a siker érdekében, de akarta is mindezt. Oly ritkán találkozott szakmabelivel az úton, hogy teljes mértékben szomjazta most hármójuk csapattá alakulását, ha csak időlegesen is. Cirilla közel sem volt magának való, habár a munkája sokat tartotta magányban. Vágyott az emberek társaságára, főleg ilyen módon. A legtöbb esetben ugyanis valami komoly problémába torkollott, ha valahol rövidebb időre elengedte magát. Ezért aztán bezárkózott az ismerős dolgok homályába. Most azonban biztonságban érezte magát, ha nem is olyan módon, mint Geralt mellett. Aztán az incselkedésére flörtölést kapott válaszul, amire széles vigyor húzódott az arcára. – A hellyel spórolni fogunk, azt garantálom. Nem akarok egy komplett tisztást lefoglani, mert azok az éjjelek szoktak emberrablásban, rajtaütésben és egyéb csodákban végződni. Szóval én azt mondom, hogy mi ketten egy sátrat fogunk elfoglalni, Jieh pedig alhat külön. Nekem nincs ellenemre, hogy összehúzódjunk, ahogy viszont a mantikórt elnézem kényelmesebb neki, ha meghagyjuk a személyes terét. – Egy vigyort dobott hátra, mielőtt Karméle felé dobott egy kacsintást. Aztán megérkezett a következő kérdés. Néha nem igen tudta hova tenni a zerrikán nő kérdéseit, de pillanatokon belül realizálta, hogy más kultúrához tartozik. Ahonnan ő jön, ott mindenki harcos. Csak úgy, ahogy Skelligén egy jóízű vita közben elcsattanhat néhány tasli, minden bizonnyal náluk a pengeváltás hasonlóan beleépült a társalgásba. Érdekes szituáció lehet, de látott mindkettőben egy nagy adag becsületet. Ha az igazadat érvényesíteni akarod, akkor állj készen arra, hogy kihívnak a hóra. Még ha nem is kell a halálba küldeni a másikat, nagyobb a súlya mindennek. – Egyelőre maradjunk annál, hogy ha mi pengét rántunk, akkor te is. Errefelé nem veszik jó néven a fegyveres tárgyalást. Viszont abba emberi lény nem köthet bele, ha a tőröd hegyével piszkálgatod a körmöd, míg mi beszélünk. – Csak remélte, hogy Jieh érteni fogja, a macskáról pedig pontosan tudta, hogy felfogta. Talán még alkalmazta is ezt a módszert párszor. Ciri tudta magáról, hogy tárgyalt már így. A kézben lévő fegyver előny, akkor is, ha nem feltétlen küzdőállásban tartja a vaják lánya. Ha viszont minden kötél szakad, nem marad fegyvertelen. Aztán felsorakoztak az épület előtt, s már messziről látta, ahogy a katonák egymásnak súgnak. Nem szerette az ilyesmit, de értette. Városi őr ritkán lát három vajákot, – pláne női vajákot, – és főleg nem naftalinos hordóval felszerelve. Érthető volt tehát a susmorgás, de meg akarta előzni a fogcsikorgatást. – Adjon Melitele kendeknek egy falka egészséges lánygyereket! – Köszöntötte őket, ahogy közeledtek. – Úgy hallottuk, akad a városnak némi problémája egy sétáló fával, bölénykoponyával a feje helyén. Én és a társnőim elvállalnánk, ha a tiszteletreméltó uraság volna oly kedves és ellátna minket némi információval a bestia felől. Ha valamelyikük volna szíves a helyes irányba bökni, azt némi, – ezzel Kelpie nyeregtáskájába nyúlt, s elővett egy kis üvegcse törp spirituszt. Külön alkudozásra használt nedűt tárolt ott, s amennyi volt még náluk, most nem sajnálta. – lélekmelegítővel is meghálálnám. – Rázogatta meg az üvegcsét, s mélyen reménykedett benne, hogy elegendő lesz a két bajszosnak.
Miután Ciri rákontrázott kicsit sem bújtatott, buja flörtömre, el kellett vigyorodnom. Egy ravaszdi, éhes róka vigyorával. És én még azt hittem, visszakozni fog! Mekkorát is tévedtem! ― Hallod-e, te egérhajú! Ehhez a szép pofihoz azt hinné az ember, egy szende szűz jár! De talán még sosem örültem neki ennyire, hogy melléfogtam. Most már csak azt kellett kipuhatolnom, vajon melyik csapatban rúgja a bőrt. Ennyire tökéletes nem lehettet. ― Azoknak a tökkelütötteknek is úgy kell, akik úgy gondolják, bölcs dolog rajtaütni három vajákon. Nem mintha visszakoznék, semmi pénzért, stip-stop a farkas! ― azzal átkaroltam a smaragd szemű lány nyakát. Elébb neki dobtam egy mindentudó, pajkos mosolyt, majd a mantikórt részesítettem e kitüntetésben. Rosszul kellett volna éreznem magam, hogy így kihagyom a jóból ― elvégre minél többen, annál jobb, nem? Ha meggondolja magát, nem tervezek megpatkolni a következő nyolcvan évben. A kastellán birtokának határán kíváncsian beleszimatoltam én is a levegőbe, de a mantikór megelőzött. ― Az anyád úristenit, hát milyen szaglásod van neked? ― nyögtem valami „elképesztő vagy” és „büszke vagyok rád” közti érzelmi töltettel a hangomban. ― És persze nem feledkezhetünk el a lovakról sem. Olyan istállószag jön a birtok mögül, hogy mindjárt felfordulok. Ez persze az ügyünk szempontjából közömbös, de ha valami balul sülne el, jó, ha tudjuk, vannak itt lovak. Egy macska minden büszkeségével végighallgattam távoli kuzinjaim eszmefuttatását a fegyveres, illetve a fegyvermentes tárgyalás fontosságáról, majd hozzátettem: ― Erre nem lesz szükség. Érzem a zsigereimben. Bízzatok bennem. Én is bíztam bennük. Bíztam, amikor Ciri előlépett és hangos szóval köszöntötte a strázsáló őröket. Bíztam, amikor összesúgtak egymással, amikor ki gyanakvón, ki éhesen végigmért bennünket. Bírtam, amikor abbahagyták a morgolódást egymás közt, és az egyik ― a legbátrabb, szerény véleményem szerint ― szóra nyitotta a száját. ― Az a kastellánra tartozik. Mink csak egyszerű bakák volnánk. Nem tudunk mi semmit az ő ügyeiről. ― Ami azt illeti, a kastellánhoz jöttünk. Látogatóba. ― vetettem be valamivel füstösebb, búgóbb hangot, a szerep kedvéért még Jieh vállára is támasztottam a könyököm. Reméltem, a színjáték kedvéért most hagyja, hogy kicsit megjátsszuk az eszünk. Gombostűre tudtam volna tűzni a pillanatot, amikor egy alacsonyabb strázsa szeme értelemmel csillant fel. ― Te Marell, ezek nem azok a luvnyák, akiket a főnök rendelt? Bingó! Marell összeráncolta bozontos szemöldökét, megvakarászta a homlokát a sisak alatt, majd sokadjára is vizsgálón végigmért bennünket. ― Nem is tudom, Gothse, nekem ezek zsoldosfélének tűnnek, nem cédának. Arany fény cikázott keresztül a szememen. ― Hogyhogy, hát maguk nem tudják, kik vagyunk? Vadászkéssel lehetett vágni a társaimból áradó feszültséget, annak ellenére, hogy a maréknyi baka a lehető legostobábban pislogott ránk. ― A nevem Julia Abatemarco. Ezek pedig a lányaim. A Szabadcsapatból. ― Julia Art--- Abra--- Gothse oldalba bökte Marell-t, majd a fülébe súgott. Csak nem elég halkan. ― A Cuki Ribi, vagy más néven Édeskönnyelmű. Brenna ünnepelt hősei. Marell arcán értelem csillant. Nem tudtam megállapítani, hogy valós, vagy színlelt. ― Hát kedveskék! Miért nem ezzel kezdik? Ez indokolja a zsoldos öltözetet is. Szabad a bejárás a kishölgyeknek, de ha van magácskákban egy csepp jó lélek, azt a spirituszt itthagyják. Hűvösek még az éjjelek. Cserébe elmondok pár dolgot. Ezen a ponton némán Cirire pillantottam, elégedett mosolykával a szám szélében, majd megvártam, míg átadja a flaskát az uraknak. Marell lepattintotta a dugót, beleszagolt, taknyosan köhögni kezdett, majd továbbadta a társainak. ― Az agancsos fára gondolnak, ha jól tévedek. Én ugyan nem láttam, és az asszonyt meg a kölköket is tiltom az erdőségtől, de a fél karom rá, hogy azért dühödött fel, mert a város nekikezdett ledönteni a fáit! Persze, én csak egy babonás baka vagyok, skrupulusokkal, meg is vénültem, pedig annak idején én is kalandor voltam, mint ti! Aztán nyilat kaptam a térdembe. ― a szemem forgattam. ― Mendegy is. Kerüljenek beljebb a kishölgyek, a kastellán már várja magácskákat. A gyertyafényes nyugati toronyban megtalálják. Majd ő elmondja töviről hegyire a mesét. Az őrök arrébb húzódtak a kapuból, és vedelni kezdték a mahakami spirituszt, mi pedig úgy léptük át a birtok kapuját, mint forró kés a frissen köpült vajat szokás.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Velen-be vetett az a szeszélyes és kiszámíthatatlan sors. Általában kerültem a nagyobb városokat, ott aztán nem hogy nem fizetik meg tisztességesen a vaják kemény munkáját, de még a bőrt is lenyúznák rólad, ha nem figyelsz. Csak áthaladni terveztem ezen is – annak ellenére, hogy nem volt egy Novigrad, vagy egy Oxenfurt, már ha a méreteket néztük – de ha már így áthaladóban voltam, hívjuk szakmai ártalomnak, megálltam a főtér közepén álló hirdetőtábla előtt. Leugrottam Złoty nevű kancámról, a vén csatalóról, és közelebb sétálva átfutottam a feltűzött hirdetéseket. Elsőre semmi nagy nem tűnt szembe, csak alaposabb szemrevételezés után vettem észre. A felhívás egy, a várost körülölelő erdőségekben garázdálkodó lényre hívta fel az átutazó vaják figyelmét. Volt pár tippem már most, arra, hogy mi lehet ez a lény, de nyilván csak azután lehettem teljesen biztos a dolgomban, ha magam járok utána a dolgoknak. És 432 korona azért bármikor jól jön. Ahogyan viszont a kezem a papirosért mozdítottam, hogy letépjem azt, hirtelen oda nem illő hőmérsékletű, és meglehetősen puha textúrájú dologba ütköztem helyette. 
Apró sarok mozdulattal lépésre fogtam vissza a lovamat. Neki sem akaródzott ténylegesen itt sétálnia, de azért még sem rakoncátlankodott. Tisztán érzékeltük mind a ketten, a kanca és én is, hogy a nehéz, párás levegőt átjárta a halál aromája. Jahe sokkal jobban viselte a halál és a vér szagát, mint a hátasok általában, ahogy a veszélytől sem ijedt meg egy könnyen. Jelezni jelzett, de bátran lépdelt tovább mindig. Most sem volt ez másképp. Igazi csatákban edződött kanca volt, és már összeszokott párost alkottunk, évek óta. Nem egyszer néztek ránk furcsán, amiért nem volt rajta zabla, kötőfék, de még nyereg sem, de nem volt rá szükség. Csak engem engedett a hátára, nekem viszont tökéletesen engedelmeskedett. :origin()/pre00/1eda/th/pre/i/2015/293/8/c/golden_dragon_1_by_wieszcza-d9ds305.jpg)
Persze rosszalltam, hogy az a vajáknő – azzal a szép, ezüstösen csillogó, hamuszürke hajával, meg a smaragdként izzó, szép vágású szemeivel, kecses alakjával és nőies, de nem túl hivalkodó öltözködésével – csak úgy zsebre vágta azt a hirdetést, amit magamnak néztem ki, de átértékelve a helyzetet, egy lesi olykor nagy kihívást jelent egyetlen szál vajáknak, két vaják már némileg felnagyítja az esélyeinket. 
️️️️️️️️️️
A mantikór halkan susogó szavát épp egy hajszálon múlt, hogy el ne mulasszam. Még jó, hogy nem csak a látásom, de a hallásom is éles, akár a macskáé. Figyelmesen végighallgattam a fiatal vaják javaslatát, csak a végére bukott ki belőlem egy testes nevetés.
Barátságosan megpaskoltam a mantikór vállát, csak hogy érezze, ahogy üzenem, rá sem érdemes rántani a hidegre tett ötletére. 
Úgy tűnik, nem csak a farkast taglózta le a tény, hogy milyen energikusan is viselkedek, de szemmel láthatóan a mantikór figyelmét is megragadta. Nem hibáztatom őket, elvégre a macska éjszakai állat. Fognak még ennél jobban is meglepődni, sőt, egyenesen megköszönik majd nekem, hogy ilyen vagyok. Annak ellenére, hogy úgy látom, a farkas tulajdonságai sem egyeznek teljesen az általa képviselt értékekkel, valahol mégis csak örömét leli a találkozásban, és a hanzában, amivé összeálltunk. Tán nem approválja a módszereimet, de annyi baj legyen. Ínséges idők drasztikus megoldásokat kívánnak. Ha engem kérdezel, szerintem teljesen kreatív módja a problémakezelésnek, és ha jól csináljuk – és ténylegesen senki nem szerez tudomást a mi kis csínytevésünkről – akkor meg úgysem fáj egy léleknek sem. Legnagyobb meglepetésemre a mantikór egyszer csak fogta magát, és és minden további nélkül beleszimatolt a levegőbe. Ötletem sem volt, hogy mit keres, de bármi is volt az, erősen kételkedtem benne – hazudok, biztosra véltem tudni – hogy nem fogja megtalálni. Úgy értem, ez Velen, mi több, annak egyik legforgalmasabb piaca, és ha nem volna elég a tény, hogy mindenféle gyümölcs, zöldség, virág- és fűszerféle ont magából megannyi illatot, az embertömeg sem könnyíti meg a dolgát. Leginkább az, hogy erre az embertömegre ráfért volna egy kollektív, mi több, igen alapos fürdő. A legjobban mégis az lepett meg, hogy a halmozottan hátrányos helyzet ellenére egyszer csak sarkon fordult, és eltűnt.
Amikor balomat a farkas nyakába akasztottam, láthatóan ő sem tudta hirtelen, mit mondjon. Hogy mit gondolt ellenben, az ott volt az arcán. Széles, éhes rókavigyor képében. Szóval ugyan nem méltatta a feleletemet, de abból, ahogy az arcán őrizte a mosolyt még azután is, hogy magamhoz húztam, sőt, még a vállamra is hajtotta a fejét, egyértelművé vált számomra, hogy a legkisebb mértékben sem kíván visszakozni. Ez pedig előre vetíti a ma esti tábortűz mellett töltött éjszaka feltételezhető hangulatát – ha nem egy-két interkurzust is. A mantikór azonban közel sem bizonyult ilyen lazának, kifejezetten megfeszülni éreztem, amikor az ő nyakát is átkaroltam volna. Hanyagul vállat vontam, mielőtt beleharaptam volna az almába.
Amikor bajtársam, bár mostanra igencsak jogosan barátnőmnek titulált vajáklány, a mantikór megveregette a vállam, felragyogtak a szemeim.
Amikor biztonságosan rögzítettük kiváló precízióval megalkudott zsákmányunk, és megállapodtunk benne, hogy ideje megvizitálni Gors Velen kastellánját, a messzi Zerrikániából érkezett kollegina égető kérdések ― s még annál is kardinálisabb válaszok ― felé kormányozta három fős armadánkat. 
Miután Ciri rákontrázott kicsit sem bújtatott, buja flörtömre, el kellett vigyorodnom. Egy ravaszdi, éhes róka vigyorával. És én még azt hittem, visszakozni fog! Mekkorát is tévedtem!