Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Báthory grófnő kék szemei szinte lángoltak a haragtól, amit arcvonásain remekül palástolt ugyan, de ha bárki bele tudott volna lesni a gondolataiba, láthatta volna, milyen válogatott kínzásoknak szeretné alávetni az elkövetőt, mire megadta volna neki a jól megérdemelt, kegyes halált. A grófnő vett egy mély levegőt, és végigjáratta tekintetét a színpadon heverő romokon: a színpad fölötti tetőről lezuhant, hatalmas kristálycsilláron, aminek minden ékköve a koviri bányák gazdagságát hirdette, aranyozott karjai pedig, melyek alig fél napja még büszkén és rendíthetetlenül nyújtóztak kovácsolt indák és kacsok ölelésében, törp mesterek utánozhatatlan tehetségéről árulkodott. Most a csillár lehangoló látványt nyújtott a körülötte elszenesedett és több helyen darabokra tört fadeszkák közül kinyújtózva, mint holmi groteszk növény, mely elégett fajtársainak hamvaiból próbált újranőni fémként, de a színpad épen maradt részén és a földön heverő gyertyák ölelésében inkább hasonlított egy bosszúszomjas holt lélek utolsó próbálkozására a sírjából való feltámadáshoz. A színészek Emilia körül álltak egy kicsit távolabb a tett színhelyétől - avagy a szín tetthelyétől - gondterhelt és szánakozó tekintettel méregetve a színpadot - vagy legalább is ami maradt belőle. Mindannyian a jelmezüket viselték még, senkinek nem volt ideje átöltözni a kavarodásban és rémületben, amit az előadás közepén lezuhanó csillár okozott. Csodával határos módon egyik színész sem sérült meg komolyabban, és a gyertyákból felcsapó lángokat is viszonylag hamar sikerült eloltani, de a legtöbb jelmez megsínylette a merényletet. A közönségből mindenki sértetlenül távozott az előadásról, amilyen gyorsan csak tudtak, egymáson átbucskázva menekültek ki a Pillangó színházból, és negyed órával később már fél Novigrad tisztában volt vele, mi történt. “Tragédia! Igazi tragédia!” - sóhajtozta mindenki a színházon kívül, és akik nem élték át az eseményt, azt sajnálták a leginkább, hogy nem voltak jelen a bekövetkeztekor. A színészek ellenben nem szóltak egy szót se, míg a grófnő egy nagy sóhajjal feléjük nem fordult. -Mindannyian épségben vagytok, ugye? - kérdezte őket, őszinte aggodalommal hangjában, végigjáratva tekintetét a színészeken, megbizonyosodva róla, hogy mindannyian jelen vannak, és senki nem tűnt el. Az emberek bólintottak, néhányan megjegyzést tettek jelmezük, hajuk vagy sminkjük siralmas állapotára, mások pedig röhögcsélve megjegyezték, hogy igazán fényes, mi több, ragyogó volt a mai előadás, többen erre felnevetve kontráztak, miszerint jó nagyot is szólt! Báthory grófnő megengedett magának egy félmosolyt - ha az emberei humorérzéke a helyén, akkor alighanem nincs komoly bajuk. - Még szerencse, hogy nem vettétek komolyan azt a “kéz és lábtörést” az elején - jegyezte meg, mire többen felkacagtak, mások vigyorogva hehhentek csak. - ...Látta valamelyikőtök, mi történt? Teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy nem baleset volt. A színészek rögtön el is kezdték mondani a magukét - valaki meg akarta gyilkolni az egyiküket, hisz ez már a második eset, egy hete a leomló díszlet, most meg ez! Egy hete a grófnő nem volt jelen az esetnél, azóta viszont minden alkalommal a közönségben ült, és hat napon át nem történt újabb eset. Máig. Ma a grófnő úgy döntött, azt a hírt kelti, hogy ma nem fogja tudni megnézni a darabot - ezután pedig elrejtőzött a díszletek mögött. Sejthette volna, hogy az elkövető nem lesz olyan bolond, hogy kétszer ugyanazon a helyszínen próbálkozzon, de nem feltételezte, hogy olyan merész lesz, hogy a csillárral próbálkozzon. A színpad fölötti tető, a Mennybolt, olyan, mint egy padlás, akár öt ember is kényelmesen elfér ott, illetve megannyi emelőszerkezet, amellyel bravúros színpadi trükköket lehet bemutatni az ámuló közönségnek. Az egyik színész megesküdött rá, hogy látott valami alakot. Többen helyeseltek, de senki nem látta rendesen. De biztosak voltak benne, hogy nem volt ember. A grófnő erre felvonta szemöldökét. - Csakugyan? Már miért nem? - kérdezte. - Hát mert egyszerűen köddé vált! Eltűnt! Mint valami… valami… - Mint valami fantom! ...Ahá. Szóval fantom. A grófnő hümmögve vette tudomásul a megállapítást, és még sokáig tanácskozott a társulattal, de másnap már néhány hipotézissel előállva kereste fel kedvenc főügyészét, hogy némi segítséget kérjen tőle.
***
A főügyésztől távozva Emilia legalább olyan bosszús volt, mint amikor tegnap végigmérte a színpad romjait. “Grófnő, én elhiszem, hogy ez önnek fontos, de nem sérült meg senki, nem? Biztos valamelyik elhanyagolt szeretője akart bosszút állni.” - mondta a férfi vigyorogva. Átkozott kurafi! “Különben meg, ha tényleg fantom, vagy valami ilyesmi lény, akkor én aztán tényleg nem tudok mit tenni. Egy vajákkal többre menne.” Nem mintha ő kímélte volna a válaszaival a főügyész egóját, de amíg utazott a lakhelye felé, elgondolkodott. Szóval fogadjon egy vajákot…? ...Végső soron, az a nyomorult szukafattya, aki mindenáron meg akarja hiúsítani a Pillangó Színház működését, aligha nem, nem véletlenül tetteti magát fantomnak. Lehet, érdemesebb volna belemennie a játékba. Ha fantom, akkor legyen fantom. Ha pedig fantom, vagy valamilyen ilyesmi lény, akkor legyen ellene vaják. Vajon honnan tud a leghamarább előkeríteni egy vajákot? Három szembejövő, kifürkészett gondolattal később hirtelen irányt váltott, és a Szomjas Ökör nevű kocsma felé vette az irányt. Nem derogált neki, hogy maga keresse fel a szörnyvadászt. Alkonyodott már, mikor betért a kocsmába, és először is kiállt az útjából egy épp elboruló férfinak az ajtóban, majd ügyet sem vetett az őt méregető tömegre, ahogy beljebb lépett - szokatlan látványt nyújtott nemes hölgyként egy ilyen lepujban, de kifejezetten szórakoztatta, mi több, élvezte magán a méricskélő tekinteteket. Azon töprengett, milyen bort rendeljen, mielőtt belevágna a kérdezősködésbe, de egy borvirágos orrú, kissé foghíjas, és az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenesen arányosan megnőtt harcikedvvel és közvetlenséggel bíró kocsmatöltelék odaszólt neki az asztalától. - Na miva’ kiscsibe, eltévedté’? - kérdezte, kéjenc vigyorral, és megnyalta ajkait. - Keresel valakit éccakára, mi? Na gyereee, gyere ide kiscsibém, apuci majd hazakísér! A többi asztalnál is jóízűt röhögtek a felszólításon, a grófnőnek még a szeme se rebbent, ahogy beljebb lépett, közelebb a férfihoz, gúnyos mosollyal ajkain. - Majd akkor ajánlkozzon, ha újra tud járni a piától és nem borul fel két lépés után. Viszont valóban keresek valakit. - felelte, meg se várva a férfi reakcióját, ahogy végigjáratta tekintetét a kocsma tartalmán, hangosabban szólva. - Egy vajákot keresek. Állítólag itt találom, és munkám volna a számára. Nem igazán foglalkozott már a részeg kannal tovább, inkább az ivóban összegyűlteket szemlélte, remélve, hamar megtalálja a neki kellő férfit.
Countess Báthory
A hozzászólást Emilia Elizabeth Báthory összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 11 2019, 20:12-kor.
Egy hosszúra nyúlt, és meglehetősen fárasztó vadászat után mire vágyik a kimerült vaják? Forró marhaa- vagy disznósültre, jó borra, szőrmevánkosra, esetleg egy forró fürdőre. De biztosan nem egy velős, kocsmai verekedésre. Azt, innen megmondom neked, pont a hátam közepére kívántam aznap este. - Hogy mondtad, te szukafattya? Gyere ide, oszt úgy megölellek, hogy visszasírod a rongy szeretőidet! Ellenben, ha egyvalamire jó volt, akkor arra mindenképpen, hogy levezessem magamon a megbízóm által generált feszültséget, amit azzal szült, hogy az ígért 150 novigradi korona helyett nem volt hajlandó, csak 120-at odaadni azért az átkozott fojtólidércért. Pedig nem is egyedül volt, az a nyomoronc, hanem rögtön hozta magával a barátait, és egy egész csapat kelt azonnal a védelmére! - Figyelmeztettelek, kibaszott hideg van, rossz hangulatban vagyok, és ha nem ülsz rá arra a mocskos szádra, vagy tömöd be valami ledér fehérnéppel, te leszel az, aki mindennek megiszod a mosogatólevét, Ötujjú Thordas! Hogy miért hívták éppen Ötujjúnak, arra sosem derült fény. A bárpultos régi cimborám volt, és szerencsétlen már szóvá sem tette a perpatvart, amit rendeztem. Egy vízihulla nyugalmát magára öltve törölgette tovább az égetett agyag korsókat, mintha mi sem történt volna. - Nem is figyelmeztettél, hogy az ótvaros nyúl basszon meg! – üvöltött vissza Ötujjú Thordas rekedtesen, nyálát és sörtől bűzös leheletét fröcskölve szét. Elborult az agyam, és először a jobb öklöm kóstoltattam meg teljes erőmből amaz orrával, aki ettől egészen a bejárati ajtónak tántorodott, valami olyasmit mormogva a patakokban vért csöpögő, törött csont alatt, hogy „te ringyó”, mire én válaszul megfogtam az egyik faragott mahagóni széket, és olyan vehemenciával – no meg csatakiáltással – lendítettem a mellkasának, hogy amaz az ajtóval együtt penderült ki a hideg szürkületbe. Észrevehettem volna, és a szemem sarkából észre is vettem, csak nem fordítottam rá különösebb figyelmet, hogy épp belép egy kifinomult, amolyan úrihölgy féle a frissiben kitört ajtón. Vagy épp betört, tudja a fene már. Megálltam a küszöbön, és a földön vergődő nyomorult fölé magasodtam. - Hát akkor most figyelmeztetlek. Rühes kurafi. – ahogy beszéltem, az egyre hűvösödő estében meglátszott a leheletem. Kiköptem, majd otthagytam Ötujjú Thordast az ajtó romjain, és a tegnapi sárban fetrengeni, visszalépve a kocsma melegébe pedig bocsánatkérőn odaintettem a csaposnak, hogy tudja, majd lerendezem a kárt. Válaszul visszaintett. Már épp azon voltam, hogy fújva egy nagyobbat kijelentem, hogy ez jól esett, és erre igazán szükségem volt, mert hogy teljességgel megnyugodtam, de hazudtam volna, ugyanis ahogy a kialakuló párbeszéded hallgattam, amiben főszereplője az adrenalin által tudatomból teljesen kizárt hölgyemény volt, no meg a következő önjelölt Ötujjú Thordas, felkaptam a fejem. Morcosat ciccentem, és szinte emberi szemmel követhetetlen volt az a hosszított mozdulat, amivel a másik mahagóni szék mögött termettem – azzal a különbséggel, hogy erről nagyon is jól tudtam, hogy foglalt volt – és a háttámláját megragadva egy kézzel rántottam el, majd vágtam földhöz a foghíjas, borvirágos szukafattyat. - Melyik részét nem értetted annak, hogy szólottam? Ősi nyelven mondjam, az anyád úristenit?! Ne zavard a hölgyet, különben úgy Ötujjú Thordas után penderítelek, hogy a néhai anyád a másik oldalára fordul a föld alatt! Megértetted? Ide figyelj, ha nekem akár csak megmoccansz, vagy megnyikkansz, úgy összetörlek, hogy imádkozni fogsz, hogy inkább a nilfgaardiak kössenek fel az Akasztott Ember fájára. Maradj lent, ha mondom! Akaratom megerősítő, még meg is tapostam a biztonság kedvéért amaz kézfejét. Hallottam recsegni-ropogni az ízületeit, a porcait, őt meg az anyja után vonyítani, de pontosan annyi erőt fejtettem ki a talpammal, hogy tudjam, még nem töröm semmijét. Kiköptem, egyenesen az illetőre, csak aztán hagytam a hátam mögött, hogy a konfliktus főszereplőjéhez forduljak. - A világért sem szeretnék udvariatlannak tűnni, szép hölgyem, de akarva-akaratlan hallottam, miről próbálta ezt az istentelen kurafit faggatni, és azt kell, hogy mondjam, én vagyok a szépasszony embere. Karméle La Valette, vaják a macska-iskolából. Miben állhatok a szolgálatára? Már azon túl, hogy jobb létre szenderítem a kéretlen csőcseléket a helyi tavernában, ami egyébként, köztünk legyen mondva, kisasszony, igencsak veszélyes hely az olyanoknak, mint magácska. Gondolja csak el, mi lett volna, ha nem vagyok itt. - Bólogattam nagy meggyőződéssel. – De borítsunk fátylat a történetre. Ami elmúlt, már a múlt, és ami kimúlt, Melitele vissza nem hozza. Legyen nékik könnyű a föld. Inkább árulja el, kegyedben kit tisztelhetek?
Re: The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia]
To: Karméle la Valette
The Phantom of the… Opera?
Bizet - Carmen • 601 words
Agrófnő talán csak amiatt nem vette észre a verekedős kedvű nőt, mert úgy vélte, semmi esélye nincs annak, hogy ez a személy legyen az ő embere, pedig épp az ajtóban ment el mellette. Ellenben ahogy a kötekedő részeg férfi újra szólásra nyitotta volna a száját, hogy verbális elégtételt vegyen a sértésért, ugyanaz a harcias nőszemély hallgattatta el, amelyik korábban egy másik, a borvirágos orrú társához hasonló kvalitásokkal rendelkező, úriembernek a legjobb indulattal sem nevezhető kurafit könnyűszerrel kihajított az ajtón - az ajtóval együtt. A grófnő igyekezte a lehető legjobban leplezni érdeklődését, amíg a barna hajú, fiatal és igen brutális erővel bíró nő székestül borította fel a férfit - de csak nem állta meg mosolygás nélkül, amíg a szitokáradatot hallgatta hozzá. “Hogy a néhai anyád a másik oldalára fordul a föld alatt” - ez különösen tetszett neki, és már azt is tudta, melyik karakterének milyen élethelyzetben adja a szájába ezt a sértést, ha majd arra kerül a sor az íróasztalánál. Aztán ahogy az amazonszerű nő még egy utolsót tiport a földön vonyító, részeg férfiból egy szempillantás alatt árva kisfiúvá avanzsáló kocsmatölteléken, Emilia most még alaposabban szemügyre vette a hozzá forduló perszónát. Alkatra első pillantásra hamarább gondolta volna bárki férfinak, mintsem nőnek, de ahogy leplezetten, lopva végigmérte tetőtől talpig, felfedezgette azokat a csakugyan nőies vonásokat, amik így, megbújva, szokatlan vonzalmat ébresztettek benne. Azon kapta magát, hogy kedve volna a ruhája alatt is szemrevételezni, s ujjbegyeivel feltérképezni azt a megannyi hirtelen elképzelt idomot, az összes dombot és völgyet, amelyekre csak járhatnának ujjai a nő testén. Az amazon testének topográfiáján való képzelgésből a nő hangja zökkentette vissza a valóságba, s ugyan már felkészült rá, hogy a kocsma tartalmának közönséges, és az egyetemes jóízlés által alighanem perverznek vélt gondolatai közt kelljen kikeresnie a neki kellő személy néma hangját, de Karméle - minthogy ezen a néven mutatkozott be - megspórolta neki ezt is. Egy kicsit furcsállta, ő legalábbis amennyire tudta, nőket igen ritkán találni a szörnyvadász szakmában, de nem igazán vette zokon, sőt…!
Noha alapvetően két évszázad alatt sem tudott szabadulni attól a természetes viszolygástól, amit ezek a teremtmények - mert egy vajákot aligha nevezhetett embernek - váltottak ki belőle, lévén úgy tudta, hogy az ő családjával is egy ilyen szörnyvadász végzett, ennek ellenére azonban ez a nő nem keltett benne ellenszenvet - bár ezt lehet, annak a számlájára írná inkább, hogy a nő milyen leplezetlen haraggal kelt a védelmére. No meg persze meglepően tisztelettudóan, már majdhogynem kedvesnek nevezhetően fogalmazta meg szavait, amire Emilia nem számított azok után, ahogy a két akasztófavirágot helyretette és elküldte melegebb éghajlatra. Akárhogy is, felkeltette az érdeklődését a Macska iskola szörnyvadásza, és örömmel bújt a kétségbeesett, de méltóságteljes üzletasszony szerepébe: - Igazán örülök, hogy ekkora szerencsém volt, és itt találtam magát, La Valette kisasszony, hát még azzal, hogy nem volt rest a segítségemre sietni. - Gyengéden biccentett a nő felé, hálásnak tetsző mosollyal ajkain. - Ami engem illet, a nevem Emilia Elizabeth Báthory grófnő, s a novigradi Pillangó Színház tulajdonosa vagyok. Ahogy bemutatkozott, jobb kezét kecsesen nyújtotta a vajáknő felé, éppen csak annyira tartva lefelé ujjait, hogy egyértelmű legyen számára, a grófnő rangjához méltó üdvözlést várt. Szeme sarkából látta, hogy hirtelen a kocsmában mindenkinek sokkal fontosabb lett a rendelt italával foglalkozni, mi több, egyenesen az asztalon álló korsójuk legmélyére nézni, a továbbra is földön fetrengő férfi pedig halkan nyekkent, mikor meghallotta, milyen “kiscsibét” akart olyan nagyon hazakísérni pár perce. Emilia mindezt elégedetten vette tudomásul, de ügyelt rá, hogy ez ne tükröződjön az arcán, és nem méltatta megjegyzésre a közönség reakcióját. - Ami miatt viszont szükségem van a segítségére, La Valette kisasszony, hálás volnék, ha nem itt tárgyalnánk meg. Jöjjön velem, kérem.
Countess Báthory
A hozzászólást Emilia Elizabeth Báthory összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 11 2019, 20:10-kor.
Kellett még pár teljes értékű pillanat, hogy a légzésem normalizálódjon, és a kedélyeim is végleg elcsituljanak a korábbi, egyébként teljesen átlagos kocsmajelenet fényében. Némi értetlenkedéssel az arcomon és a fejemben álltam meg végül a nemeskisasszonynak ható hölgy előtt. - Már ne vegye zokon a kishölgy, de ez aligha a szerencsén múlott. Mindenki tudja, aki ismer, hogy a városokban töltött időm nagy százalékát az efféle kuplerájokban töltöm. Le sem szívesen lombozom, mégis megteszem, ugyanis jobb, ha tőlem tudja, hogy az a csökevény Ötujjú Thordas már két nyara a bögyömben volt. A cimborája csak egyszerűen balszerencsés volt, amiért magácskán kívánta levezetni a feszültséget. Sejtéseim egy pillanat alatt beigazolódtak, amint a hölgy bemutatkozott, miszerint valóban nemes kis pillangó keveredett a zűrös kocsma forró lángja közelébe. Édes kicsi naiv gyermek…! Minden önuralmamra szükség volt, hogy ne engedjem át a mimikámat túlzottan az érzelmeimnek és a gondolataimnak, hogy fenntartsam annak látszatát, hogy összeszedett és nyugodt természet vagyok. Haha. - Minden tiszteletem az öné, Emilia Elizabeth Báthory kisasszony. – nem voltam túlontúl jártas a felső körök etikettjében és szokásaiban, szerintem ezzel nem rontottam el senki számára semmiféle élményt. Így történhetett csakis, sehogy máshogy, hogy előbb a felém nyújtott kacsóra, majd a grófnő kék szemeibe, végül a síri csendbe borult kocsmatöltelékekre pillantottam. Rémes némaság uralkodott el a tavernán, az a fajta csend, amit jobb volt nem feszegetni, amelyik ordítja az igazságot, ami valahogy engem kikerült, mert még mindig csak a csendet hallom. Vajon miért talált hirtelen mindenki izgalmasabb elfoglaltságot, mint a társalgásunk? Jó, hát tényleg nem gyakori, hogy egy grófkisasszony leereszkedjen a pórnép közé egy italért, de azért nem is a világ vége. A szemem sarkából elkaptam az én csapos barátom alakját, aki valamit nagy elánnal, és úgy látom, felettébb türelmetlenül mutogat, mint valami rossz pantomim, ami csücsörítést és a kézfejét vette igénybe, de csak értetlenkedve megráztam magam. Bármit is akar mondani, várnia kell vele. A grófnő tekintete sürgetett, úgyhogy megköszörültem a torkom, sután belecsaptam a jobbommal, hogy megszoríthassam, a balommal pedig tömören kétszer megpaskoltam ezt a kézfejek együttesét. - Igazán örvendek a találkozásnak. Nem elég, hogy grófnő, de még színháztulajdonos is! Ez aztán valóban a legkevésbé sem mindennapi! – harsogtam, hátha az elnyomja, hogy mennyire nem illik a számba az ékesszólás, bár így utólag átgondolva minek, az előző jelenet után azt sem hinné el senki, ha gloriette lenne a fejem felett. Még jó, hogy nincs. - Hogyne, természetesen. Állok rendelkezésére, kisasszony. Ajtót nyitottam volna a kishölgynek, ha nem épp az előbb törtem volna ki, vagy be, a fene tudja már, így a legtöbb, amit tehettem, hogy udvariasan magam elé engedtem, és segítettem kikerülni Ötujjú Thordas-t, aki azóta is a küszöbön vergődött. Nem tudtam, van-e rá szükség, de ébren tartottam a figyelmem, hátha védelemre szorul a pőre Báthory grófnő. - Grófnő? Nem is grófné? – ingattam a fejem érdeklődve, míg vakon követtem a nő kecses lépteit. Hozzá képest én egy üvegszilánkokon osonó elefánt képét kelthettem bárkiben. - Minek egy ilyen kellemes-szellemes szépségnek vaják, ha szabad tudnom? Már ha valóban a vajákra van szüksége, nem pedig a zsoldosra. Vaják és zsoldos. Esetenként oknyomozó, de ez most mindegy. Jaj, nekem. Beültet egy színdarabra? Ez is az elöljáró egyik hóbortja? Esküszöm, ha a kezem közé kapom, én---
Báthory grófnő kellemes mosollyal arcán, érdeklődve hallgatta La Valette kisasszony beszámolóját arról, miként szereti eltölteni a szabadidejét, illetve az Ötujjú Thordasnak nevezett anyaszomorítóhoz fűződő, nem éppen baráti kapcsolatáról, no meg Második Ötujjú Thordas sajnálatos balszerencséjéről. Nem kerülték el figyelmét azok az apró vonások sem a vajáknő arcán, melyek arról árulkodtak, hogy valamilyen okból igazán igyekszik visszafogni magát amaz. A grófnő azt is könnyedén megtudhatta volna, hogy pontosan mi lehetett az emberi szemmel észrevehetetlen rezdülések kiváltó oka, de hova tűnt volna akkor a kitalálás öröme, ha rögtön kiolvassa a nő gondolatai közül? Karméle kisasszony meglepően illedelmes üdvözlését követően Emilia kíváncsi volt, vajon tudta-e a vaják, miként illik nem csak szóban, hanem tettben köszönteni egy grófnőt, noha kézfejét sokat sejtetően nyújtotta a nő elé. Sejtette, hogy La Valette kisasszony, ha találkozott is nemes hölgyekkel munkája során, azok nem feltétlenül vártak el tőle fizikai kontaktust már a köszöntéskor - nem hogy még kézcsókot. Mindazonáltal egy pillanatra sem vette le tekintetét a szörnyvadászról, amíg a Szomjas Ökör teljes vendégköre síri csönddel és lesütött pillantással adózott a jelenetnek - szinte hallani lehetett a kocsma légterében zümmögő legyeket is. Egyetlen személy volt, aki igen visszafogottan ugyan, ámde annál kétségbeesettebben próbálta a szemmel láthatóan tétovázó vaják tudomására hozni, mi a teendő, s a grófnő figyelmét sem kerülte el a kocsmáros elszánt próbálkozása. A heuréka-élmény azonban sajnos elmaradt. Karméle La Valette kisasszony, a Macska Iskola vajákja ugyanis torkát megköszörülvén tétován jobb kezébe fogta a grófnő tenyerét, majd baljával kétszer megpaskolta kézfejeiket. Azok közül, akik merészeltek engedni a kíváncsiságnak, és figyelemmel kísérték a jelenetet, néhányan felszisszentek, ezt a hangot pedig hamar az agyagkorsók alján levő alkohol felkortyolásának álcázták. A csapos a plafonra emelte tekintetét s csendesen homlokára csapott egyik kezével, majd tenyerébe temetve arcát a söntésre borult. Emilia Elizabeth Báthory grófnő lapis lazuli szín szemeiben pedig megcsillant valami, ahogy egy pillanatra szélesebben elmosolyodni látszott - de a kocsma gyér fényében, s a kitört ajtón túlról beszivárgó szürkület miatt erre a rövid pillanatra még akár azt is hihette az ember, hogy csak a szeme káprázott. Míg a vaják néhány szóval igyekezte leplezni az iménti jelenet esetlenségét, a grófnő eltöprengett, s végül arra jutott, hogy a kézcsók elmaradásának oka alighanem az kellett, hogy legyen, hogy La Valette kisasszonynak még senki nem tanította meg az ilyetén etikettet. Legalább is nem úgy tűnt, mint aki sértésnek vette, hogy nő létére egy másik nőnek kellett volna kezet csókolnia, illetve meglehetősen ostobának kellett volna lennie, ha szándékosan akarta volna megsérteni leendő munkaadóját.
~ Annyi baj legyen, - gondolta Emilia - majd megtanítom erre én… De akkor már nem csak a kezemet fogja megcsókolni. Kérésére természetesen Karméle rögtön ajánlotta magát, így miután a szörnyvadász finom támogatásával túlléptek az ajtón fekvő Ötujjú Thordas-on - akinek neve kapcsán Báthory grófnő elgondolkodott, mi lehet ennek a megmaradt öt ujjnak a története - már el is indulhattak a koraesti köpenyét magára öltő Novigrad utcáin. A Szomjas Ökör nagyot sóhajtott, s csatlakozott az olajlámpások és gyertyák fényével pislogó ablakok füzérjéhez sajátjaival. Emilia megengedett magának egy halk kuncogást, mikor a vajáknő a rangja felől érdeklődött, s csak egy könnyed bólintással adta tudtára, hogy valóban születése szerint nemes. Már amennyire felmenői ködbevesző, több mint kétszáz éve elfeledett családfájának fennmaradt forrásainak hinni lehetett… A szörnyvadász - aki egyúttal zsoldos, illetve esetenként oknyomozó is volt - kérdésére s feltevéseire pedig majdhogynem felkacagott. - Ugyan, kedvesem…! Ehhez az ügyhöz az elöljárónak igazán semmi köze. Bár nem mondom, igazán mulattatna, ha az a gazfickó közönségszervezőt játszana néha a kedvemért, de szerencsére nincs okom panaszra, ami a színház népszerűségét illeti… - mondta, s a kedélyes mosolya szép lassan eltűnt arcáról, ahogy a mondat végére ért. - Megtisztel a bókja, de ami miatt a segítségére lenne szükségem, az attól tartok, mindhárom munkakörére, de legalább is kettőre bizonyosan kiterjed. Hogy pontosan melyik kettőre, azt meg fogja tudni azonnal, amint odaérünk a színházhoz. Vett egy nagyobb lélegzetet, ám mielőtt folytatta volna mondanivalóját, a vajákhoz közelebbi kezének ujjbegyeivel lágyan, szinte alig érezhetően a nő karjára simított. - Szabadna...? Hadd karoljak önbe, kérem… - súgta, feltekintve Karmélére, mintha éppen csak egy pillanatra merte volna magát gyengébbnek mutatni. Noha nem annyira az eset miatt érzett sérelme tehetett erről - egészen egyszerűen csak szerette volna közelebbről érezni a vaják érintését.
Countess Báthory
A hozzászólást Emilia Elizabeth Báthory összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 11 2019, 20:16-kor.
Amikor Báthory grófnő kellemes mosolyra fakadt, és úgy tetszett, őszinte érdeklődéssel viseltet az Ötujjú Thordasok múltja és sorsa iránt, valami meleg zavar kezdett el cirkulálni a véráramomban, de legnagyobb meglepetésemre ez a bizarr kavalkád legalább annyira volt kellemes is, mint kellemetlen ahhoz, hogy tegyek ellene. Nem tudtam megmondani így hirtelen, hogy mi az oka, tán a kisasszony jellegzetes, ugyanakkor a legkevésbé sem tolakodó gyógynövény – mindent átható, édes dohány, egy marék szárított levendula, egy csipet diszkrét kamilla, és egy szár citromfű tán – illata. El ne felejtsek majdan rákérdezni, ha nyugodtabb vizekre eveztünk, hogy milyen apropóból öltözteti magát herbáriumokkal. Vagy hogy melyik novgradi herbalistával töltött éjszaka után szaglik így. Őszintén nem értem, hogy mi az oka a síri csendnek és a feltételezhetően késve érkező hullaszagnak. Tán nem ment minden bökkenőmentesen, de szerintem egészen jól ment a dolog! Hát aztán megnézném én magamnak, hogy ezek a nyüves szukafattyak hogy szerepelnének egy ilyen helyzetben! Nem véletlenül vagyok vaják, zsoldos és esetenként oknyomozó, de igazán egyik munkakörömbe se tartozik bele a felsőbb körök etikettjének ismerete! Úgy látom a grófnő arcára vetülő árnyak függönyében, hogy nem kevésbé az ő tetszését is valamelyest el kellett, hogy nyerje, mert mintha pozitív görbére álltak volna azok a szépen faragott, rózsás ajkak. Aztán persze lehet, hogy csak a szemem káprázott. Legnagyobb örömömre szolgált, hogy a kedves grófnő viszonylagos könnyedséggel át- és túllendült a még mindig az ajtón kívül vergődő kurafi nyújtotta látványon, hisz így a lehető leghamarabb máris úton lehettek. Még egyszer visszapillantottam a vállam felett a Szomjas Ökör kocsmára, mely távozásunk után szinte érezhetően megkönnyebbült. Életemben nem láttam még ennyi paranoiás, és drámában leginkább túlontúl ismeretes embert egy helyen. Értetlenkedve, de egyáltalán nem visszakozva a hangja ellen hallgattam a nő csilingelő kacaját, s mintha abba a minimalista gesztusba, mellyel megerősítette bennem, hogy igen, ő valóban születésétől fogva nemes kisasszony, zavar uralkodott el az arckifejezésemen. - Minden világos… Ha az iménti viselkedésemmel netán megsértettem, nézze el nekem. Jómagam, a legtöbb vajákkal ellentétben sosem voltam hivatalos elátkozott hercegkisasszonyok, és államérdekeiket féltő uralkodók színe elé. Ez a vaják, zsoldos, és esetenként oknyomozó egyszerű jellem, garázdálkodó szörnyek és vakmerő szukafattyak leöléséért kapja a napi betevőt. Bátorkodtam – haha – a szép hölgyemény mellé sorolni. Ha nem tudnám, hogy épp valami zsíros megbízás vár rám az út végén, kellemes kora esti sétának is beillene ez a jelenet. - Nem is tudja, mennyire örülök, hogy ezt mondja, kedves grófnőm. Nekem és a novigradi elöljárónak… Hm. Maradjunk annyiban, hogy megvan a magunk közös története. A novigradi elöljáró, amikor először szépséges városában jártam, és felbérelt egy, a csatornarendszerbe befészkelt vízibanya likvidálására, bár a munkámmal maradéktalanul elégedett volt, ellenben életcéljául tűzte ki, hogy kultúrát ver belém. Azóta, ha áthaladok vagy megszállok Novigrad büszke városában, nem mulaszt el hasonló fenyegetéseket tenni felém. Érdeklődve figyeltem a grófnő örökzöld arcáról leolvadó mosolyt – Égek a kíváncsiságtól, hogy végre megtudjam, miről is volna szó. Egyszer csak puha, meleg kéz érintését éreztem gyengéden, de magabiztosan az alkaromra simulni, én pedig meglepetten, vérbő arcszínnel pillantottam le a nálam valamivel alacsonyabb hölgyre. - Természetesen. Minden további nélkül. – egy pillanatra elrévedt a tekintetem, próbáltam megállapítani, hogy vajon a kocsmai konfliktus, vagy a kocsma fülledt melegéről való esti hűvös okozhatta ezt a pillanatnyi elgyengülést. – Elfáradt, kisasszony? Megálljunk pihenni? Gond nélkül a karjaimba is veszem, csak kérnie kell. Ami a sáros és macskakőtől göcsörtös utat elnézve egyáltalán nem volna meglepő kérés részéről.
Amikor Báthory grófnő a Szomjas Ökör fogadóból való távozásuk után egy kis kedélyes csevelyt követően látott felseljeni némi zavarra utaló kifejezést La Valette kisasszony arcán, csak lopva somolygott az amazon reakcióján. A vajáknő tétova elnézést kérése hallatán azonban már nem tudta, s nem is akarta leplezni mosolyát. Alig ismerték egymást tíz perce, de Emilia kíváncsisága minden eltelt perccel nőttön nőtt. Sejtette már az ivóban is, hogy Karméle jószándékú, de az etikett szempontjából kritikán aluli üdvözlése csupán annak a számlájára írható, hogy La Valette kisasszony nem sűrűn forgott még falusi elöljárónál magasabb rangú személyek társaságában, s a vaják töredelmes vallomását hallva e sejtelme megerősítést nyert. - Ah, vagy úgy… Nos, ez esetben igazán pökhendi és arrogáns viselkedés volna részemről, ha számon kérnék önön olyasmit, amit nem volt lehetősége elsajátítani, nem igaz? - mosolygott Karmélére játékosan. - Bár, be kell vallanom, éltek bennem olyan romantikus illúziók a vajákokról, melyek szerint a borgőztől fűtött hangulatú kocsmák helyett többször szólítja őket a kötelesség elvarázsolt erdők mélyén bajba jutott hölgyek megmentésére, királyi kastélyokba átkok feloldozására, vagy esetleg bűvös tornyokba egy aljas varázsló móresre tanítására… De alighanem, mindez csak a poéták hősi balladáiban van így, s kegyed a valóságban kénytelen több időt elölteni a városi csatornákban, hogy fullasztánynak hitt patkányhordákat kergessen néhány koronáért, semmint egy vámpírhercegnő meghívására egy maszkabálban fogócskázzon a vendéglátójával… - elmélkedett a grófnő lágy hangon, szinte trillázva szavait, majd halk, lemondó sóhaj hagyta el ajkait, ahogy fejét ingatta a végkövetkeztetést követően. Mindezektől függetlenül, pontosan tudta, hogy a szörnyvadászok élete a legjobb indulattal sem nevezhető irigylésre méltónak, de még elfogadhatónak sem. Ugyanakkor mit is tudhatna erről egy novigradi grófnő, akinek legnagyobb baja jelenleg csupán az volt, hogy a szívének oly kedves társulatának tagjai kis híján merénylet áldozatául estek, s hatalmas anyagi károkat szenvedett hőn szeretett színháza?
Koraesti sétának is beillő andalgásuk alatt, ahogy lassan teljesen egymás mellé szegődtek, a grófnő jókedvűen, de elnézőn biztosította La Valette kisasszonyt, hogy nincs oka aggódni a túlbuzgó elöljáró esetleges magánakciózását illetően. - Csakugyan? Lekötelezne, ha egyszer megosztaná velem ezt a közös történetet - mosolyogta Emilia, őszinte kíváncsisággal hangjában. (Ritkán lehetett ezt elmondani róla, elvégre egy hozzá hasonló perszóna esetében az ember sosem lehetett teljesen biztos benne, hogy mikor [nem] színészkedik, de az érdeklődése szinte kivétel nélkül már-már gyermekien őszinte kíváncsiságról árulkodott.) - Persze, majd csak azután, amikor már a végére jártunk az ügynek, ami miatt a segítségét szeretném kérni - tette hozzá egy leheletnyit komolyabban. Ahogy pedig a grófnő megpendítette a téttelen társalgásból felvezetett, természetében kissé komorabb ügyet, La Valette kisasszony biztosította teljes figyelméről és érdeklődéséről, Emilia pedig, mielőtt még a lényegre tért volna, óvatosan a szörnyvadász karjára simított. Ahogy fellesett Karmélére, örömmel nyugtázta a vajáknő orcáin kiviruló rózsákat, amiket, ha ember lett volna, egészen bizonyosan nem látott volna a lassan aláereszkedő, esti sötétségben. Karméle ajánlkozását hallva pedig csak kicsin múlott, hogy nem kacagott fel, de szerencsére volt már pár évszázadnyi gyakorlata abban, hogyan uralkodjon a mimikáján. Az ok, ami miatt ilyen közvetlen módon fejezte ki igényét a vajáknő közelségére, nem volt sem számító, sem előre átgondolt: igazándiból csak érdekelte, hogy a szörnyvadász miként felelne rá - s a reakció meglehetősen imponált neki. Lehet, hogy másnak esze ágában nem lett volna egy sörtől és vértől szagló szörnyvadásznak akár még csak a közelébe is kerülni, nem hogy még hozzá is simulni. Ráadásul a grófnő, egy emberrel ellentétben, azt is meg tudta mondani a szag alapján, hogy azt a fél korsó redaniai lagert, amit Karméle a Szomjas Ökörben ivott, három az egyhez arányban vizezte fel a smucig kocsmáros, és abban is biztos volt, hogy a vaják nem oly régen mártózhatott meg novigrad valamelyik csatornájában - vagy a kikötő vizében, buké szempontjából majdnem ugyanaz - és alighanem ott végzett legalább egy csapat fojtólidérccel is. (Többek közt amiatt is szokott rá a pipázásra, hogy Novigrad ilyen, és ehhez hasonló bűzétől megkímélje az emberekénél sokkalta érzékenyebb orrát, s emiatt vegyítette az édes pipadohányhoz egy marék szárított levendula, egy csipet diszkrét kamilla, és egy szár citromfű őrleményét.) - Ó, kedvesem, elkényeztet. Lehet, más körülmények között mernék visszaélni az ajánlatával, hogy a karjaiban vigyen… - kuncogta. - De így most kellemes, hogy magam mellett tudhatom önt. Köszönöm - mosolygott a grófnő, miközben tovább andalogtak Novigrad utcáin, s lassan már láthatóvá vált az egyik épület oldaláról függő cégér, mely a Pillangó Színházat hirdette.
Countess Báthory
A hozzászólást Emilia Elizabeth Báthory összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 11 2019, 20:17-kor.
Amikor Báthory grófnő csak egy visszafogott mosollyal felelt az igen zavaros, nos, zavaromra, biztos voltam benne, hogy mindjárt hívja a járőröket, amiért csorba esett a prüdériáján. Vagy még rosszabb sorsra szán, és egyenesen a novigradi elöljárót hívja, hogy kiműveljen és kultúrát töltsön a fejembe. Bocsánatkérésem viszont meghathatta – ott az a színészi véna, na! – mert a mosolya, mely somolygásból most kiszélesedett, őszintének tűnt. Véleménye valamikor akkor értékelődhetett át, mikor egyenesen és köntörfalazás nélkül megvallottam, hogy tőlem ilyesmit kérni olyan, mintha az ebet kérnénk, hogy másszon fára. Meg tudná csinálni, egész biztosan, de mivel hogy nincs szokva hozzá, igencsak nehezére esne. - Azt nem mondanám – védekeztem villámgyorsan, nehogy még ennél is jobban megsértsem a szépséges, és nem mellesleg illatos grófnőt. – Tán akadnak köztünk szerencse fiai, akiknek csillag van a homlokukon, vagy akiket megcsókoltak az istenek születésükkor, hogy csupa ilyen és hasonló, khm, romantikus, ahogy a grófnő mondta, terminussal éljek, küldetésbe botlik. De sajnos gyakoribb, és ily módon kevésbé romantikus az, ha csak egy csapat fullasztányra, vagy hullafalóra bérelnek fel bennünket. Még ritkább az, hogy csak le akarjuk tenni a seggünket a nyeregből, és meginni valamit a söntésből. Nincs ezzel semmi baj, grófnőm, ha szabad megjegyeznem. Tisztességes, őszinte munka, a védtelen pórnépre vigyázni pár tallérért cserébe. Nem gondolja, grófnő? Lehet, az én mesém nem illik krónikáskönyvekbe, sem nem születnek róla hős regények, de a pulya épen és sértetlenül hazatér a nap végén az anyjához, a paraszt nyugtával dicséri a napot, és a fehérnépet sem rántja a víz alá semmi. Lehet, most leromboltam a szépséges Báthory grófnő minden romantikus reményét a szenzibilis és érző vajákokról, de mit volt mit tenni. Ez volt az igazság. Nem voltunk sokan már, de a sokunk többsége a szó legszorosabb értelmében vadászott a munkára. Semmi dicsőség nem jutott a vajáknak pár nekker, vagy ghoul levágásában, a tallér se volt sok, de mivel ez jutott, ezt kellett szeretni. A diskurzusunk úgy nyúlt meg, ahogy nyárestén az árnyak szoktak, mire kettőt pislogtam, már az utakat koptattuk. - Hee… Hát nincs abban semmi különös. Tán még inkább idegesítő is, mint szórakoztató. Bár lehet, a grófnő megtalálja benne a komikumot. Majd megosztom magával. Azt már nem tettem hozzá, hogy legszívesebben nem csak a történetet osztanám meg vele, hanem a vacsoránkat, de még az ágyamat is. - Segítek, maradéktalanul, Már mondtam. Vegye úgy, hogy a kontraktus megköttetett. De hogy eleget, azt éppen nem tudok erről az esetről, amire felbérelt épp. Minden apró részlet fontos lehet, kérem, osszon meg velem mindent, amit fontosnak talál. Meg mindent, amit nem. És még annál is többet. Na, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar! Nem tagadom, megilletődtem a grófnő érintésétől – ki ne jött volna zavarba ettől? – a hangulatot pedig tovább fokozta, ahogy egymásra pillantottunk. Én őrá, és ő énrám. Onnan próbáltam kiolvasni, míg is csinálunk épp, de a grófnő szemei olyanok voltak, mint egy csukott könyv. Nem lehetett belőlük olvasni. Ha én tudnék gondolatot olvasni! De az valami, amire a ajákmágia nem tanított meg. A grófnő nem csinált semmit, még csak nem is mondott semmit, én, a vaják pedig szintén nem értettem semmit, lassan kénytelen voltam elhinni, hogy ennek a gesztusnak semmi jelentőséget vagy mögöttes tartalmat nem tulajdoníthatok, azon kívül, hogy kíváncsi volt, milyen arcot vágok. Különös volt. Nagyon sok szempontból – magasságból, magabiztosságból, kiállásból és egyebekből – feljebb soroltam ennél a nőnél, mégsem éreztem úgy, hogy nálam lenne az irányítás. Ez pedig valami, amivel viszonyleg kevésszer volt dolgom. - Hát jó. Nem tudja, mit hagy ki – kacsintottam rá cinkosul, de nem húztam-nyúztam tovább a kedves grófnő idegeit, mert mire a Nap egészen leszédült az égről, mi is megérkeztünk az úticélunkhoz. Felpillantottam a komplexum oldaláról függő cégérre, elismerően bólintottam párat, mielőtt magam elé engedtem volna a hölgyet. - Jó nagy színház ez. Sokkal kisebbre voltam felkészülve. Jól van, kedves grófnőm, hol kezdjük? Instruáljon, legyen szíves.
Amikor Báthory grófnő meghallgatta Karméle beszámolóját a vajáklét gyakoribb és kevésbé romantizált aspektusairól, cseppet sem lepődött meg, kiváltképp nem érzett csalódottságot, de oly hevesen magyarázott és magyarázkodott a vajáknő, hogy nem állta meg somolygás nélkül. A kérdését hallva azonban elgondolkodón hümmögött. - Pedig amit elmondott, kedvesem, annak is megvan a maga romantikája… - elmélkedett a grófnő, ajkain lágy mosoly íve derengett. - Biztosan belegondolt már ön is, mit érezhet egy anya, aki visszakapja gyermekét épen és egészségesen, pedig már minden reményét elvesztette, hogy újra látja. Vagy az egyszeri szántó-vető, akinek épp elég azon törnie magát, hogy az adót is megfizesse, de éhen se haljon télen; s még azzal is verje meg az élet, hogy egy rablóbanda kifosztja a faluját mindenestül…? A női nemnek pedig legjobb volna, ha semmi más miatt nem fájna a feje, csak amiatt, hogy a szerelmesük vajon csak estére rántja a dunyha alá őket, vagy még esetleg hajnalban is - fűzte tovább gondolatmenetét Emilia, majd sóhajtott. - Én magam, bár nem vagyok anya, nélkülöznöm sem kell és a szerelmet sem tagadták meg tőlem az istenek, mégis biztosra veszem, hogy nincsen száma annak a tallérnak, mely felérne, vagy akár csak egy fikarcnyi kárpótlást is nyújtana bárkinek, aki elveszítette élete értelmét, legyen az akár gyermek, akár birtok, akár szerelem… - töprengett tovább Báthory grófnő, ám a filozófiai eszmefuttatás végén cinikus mosollyal pillantott Karmélére, s így szólt: - ...Lehet, emiatt mérik olyan szűkmarkúan a vajákok fizetségét… Ahogy nőtt a Szomjas Ökör fogadótól megtett távolság mögöttük, úgy nőttek meg az árnyak is a két nő körül, mígnem a hosszú sziluettek belevesztek az alkonyi félhomályba, s beszélgetésük témái is tovább gomolyogtak, éppen úgy, mint az alakjukat körbederengő esti köd. - Ha valaki kívülről szemlél egy szituációt, garantáltan megtalálja benne a komikumot - kuncogta a grófnő az elöljáró történetéhez fűzött megjegyzést hallva. - Végtére, a közönség is olyan jót mulat egy szerelmespár perlekedésén - pedig a résztvevőinek az a vita alighanem minden lehet, csak mulatságos nem, sőt... De ne értsen félre, drága vajákom, eszem ágában sem volna kegyed kárán kacagni! Ellenben a kíváncsiságomat mindenképpen kielégítené…
Illetőlegesen Emilia azt sem vette volna zokon, ha másképp is kielégítette volna ez a gyönyörű, edzett amazon, a maga profán bájával. Szerette volna elkényeztetni azokat a szép, kidolgozott izmokat a nő karjain, a vállain, a hátán, s gondolatai akaratlan is elkalandoztak arrafelé, vajh milyen keményen, és mégis milyen lágyan szorította volna a vajáknő erős combjai közé az ő fűzőtől karcsú derekát, miközben ő maga addig a feszes mellek dombjait becézgette volna lágyan és incselkedőn ajkaival… Ah, de elébb a munka, a munka, természetesen. Ördög vigye azt az átkozott fantomot a csillárral együtt. - Azonnal, kedvesem, azonnal. Amint odaérünk, az utolsó szögig megvizsgálhat mindent, és én is töviről hegyire el fogom mesélni, hogyan és miként történt, hogy tegnap este előadás közben a csillár a színpadra zuhant… De engedelmével, ezt semmiképpen sem az utcán szeretném megtárgyalni önnel, ha nem bánja, drága vajákom - sóhajtotta a grófnő, majd ahogy felsejlett benne a gondolat, azt máris tett követte, s Karméle karjára simított, majd a nőbe karolt - akinek reakciója egy fikarcnyit sem okozott számára csalódást. Jól palástolt élvezettel figyelte a vaják arcán felsejlő zavart, érintése pedig éppen arra volt csak elegendő, hogy semmiképp se lehessen eldönteni, vajon csupán csak szelíd, lelki támaszt kereső kézmozdulat volt ez részéről, avagy nagyon is érzéki, testiségre vágyó kihívás. Ellenben, bár a vajáknő egészen biztosan nem tudott gondolatot olvasni, felelete mégis a grófnő kedvére való volt, kiváltképp a cinkos kacsintás. Cinkos mosollyal honorálta, s lágyan duruzsolt válaszképp: - Csak késleltetem… - felelte csupán, s minek okán a Pillangó Színház cégére addigra már büszkén aranylott fölöttük néhány fáklya fényében, Emilia egy biccentéssel előre lépett a bejáratnál, s kitárta az ódon tölgyfaajtó egyik szárnyát, ám mielőtt belépett volna, hátrapillantott Karmélére sejtelmes mosollyal: - Kövessen, kedvesem. Keskeny folyosó tárult fel előttük, melyből két helyiség nyílt: jobbra egy kisebb, ahol a nézőhelyeket árusító személy tudta tárolni a pénzgyűjtő perselyt és leszámolni annak tartalmát, balra pedig egy lépcsőház, mely a grófnő lakosztályába vezetett. Emilia azonban továbbhaladt a kis folyosón, melynek falaiból egy-egy kandeláber nyúlt ki, rajtuk gyertyák fénye világította be a különben sötét teret, illetve a falakon lógó hatalmas táblákat, melyek ízelítőt adtak a Pillangó Színház éppen aktuális repertoárjából. Harpagon L’Avare: A ládika. Molly Érie: A szélhámos. William Marlow: A Menyétszelidítő. Morgan Malcolm: A Cuki Ribi. Megint csak Marlow: Hajótörés - szereposztásában maga Báthory grófnő egy Aria nevű karakter szerepében. A meg-megnyikorduló fapadlón továbbhaladva egyenesen a földszinti, olcsó nézőtérre lehetett jutni egy díszes boltív alatt áthaladva, melynek két oldalán keskeny, de annál dekoratívabb lépcsők vezettel fel a páholyokhoz. Emilia egyenesen a földszinti nézőtérre vezette vendégét, akinek kérdései keserkés mosolyt csaltak arcára. - Itt rögtön, kedvesem. Remélem, az előtér elnyerte tetszését, mert abban biztos vagyok, hogy ami a színpból maradt, nem fogja - sóhajtotta a grófnő, ugyanis ő maga ismét csak keserű fintorral vette szemügyre az összeroskadt színpad itt-ott szenes deszkái közül kikanyargó, díszes csillárt, mely ugyanolyan siralmas látványt nyújtott, mint tegnap délután.
Countess Báthory
A hozzászólást Emilia Elizabeth Báthory összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 11 2019, 20:18-kor.
Amikor Báthory grófnő mosolyát rám villantotta, úgy éreztem, bukfencet vet a gyomrom. Pedig biztos voltam benne, hogy a vaják mutációknak még mindig működnie kell. Már csak azt reméltem, hogy legalább a véredényeim megfelelően működnek, és nem árulkodnak semmi olyanról, amiről én nem akarom, hogy árulkodjanak. Elgondolkodva ingattam a fejem. - Ha ilyen megvilágításba helyezi a kisasszony… Tényleg beleakadni néhanapján olyan népekbe, akik hálásak az elvégzett feladatért, és / vagy szívesen kifizetik az összeg egészét, amiben megállapodtunk. De sokkal gyakoribb az, hogy amikor a veszély már nem fenyegeti őket többé, arrogánssá válnak, nem ritka az sem, hogy megpróbálnak rászedni, és elvenni az ígért összegből. Az már igazán szerencsésnek mondható, akire ezek után nem uszítják rá a kutyákat, dobálják meg őket kővel, vagy szegődnek a nyomába vasvillákkal és fáklyákkal. De nagy általánosságban beszélve, ha az embernek nincs dolga vajákkal, akkor csak tíz lépésről bámulja, összesúg másokkal, vagy elbújtatja a pulyákat. – Hazudnék, ha azt mondanám, maradéktalanul felfogtam a relációt a kijelentés és a feltételezés közt. De hát ez a nő színházigazgató, természetes számára, hogy cirádákban és csipkékben beszél, én meg csak egy vaják vagyok, én szörnyeket tudok ölni - … Szóval nincs senkid? Jó, jó, előbb a munka, aztán a szórakozás. De hát ha valaki, én pontosan tudom, hogy a sok szerető egyenlő csak igazán az „egy semmel”. - Lehet, kisasszony. Igazán nem tudom, mi az oka. Ha netán színdarabot ír egyszer egy nyomorú sorsú vajákról, és rájön az okára, feltétlen ossza meg velem. Mert hát nekünk is abrakolni kell a paripát, no meg nekünk se ártana enni néha, mi több, néhanapján jól esik ágyban, tető alatt aludni. Aztán átnyergeltünk a valamivel könnyedebb témát nyújtó novigradi sztratoszta és a csatornák ügyére, meg az esetre, amikor megfenyegetett, hogy kiművel. - Na de ki foglalkozik a helyzetkomikum szereplőivel? Róluk ki ír darabot? Azokról a szereplőkről, akiknek igaz érzéseit nevetség tárgyává tették? Szerintem, és ne haragudjon, amiért ellenkezek, ez szomorúbb, mint egy igazi tragédia. A szürkület, ami idő közben ránk ereszkedett, nehezebbé tette a látóviszonyokat, de nem nekem, ugyanis a szemem egy pillanat alatt alkalmazkodott az aktuális fényviszonyokhoz, így eshetett meg, hogy már messziről látni véltem úticélunkat, az Arany Pillangót. - Ehh… - fintorogtam el csalódottan – Pedig engem különösebben nem mozgat meg, hogy bárki belehallgathat a párbeszédünkbe. Nehezemre esik a bájcsevely, kisasszony. Bizonyára észrevette, hogy nem az erősségem. Az én erősségem abban a tudásban rejlik, amivel a szörnyeket el lehet pusztítani. Szívesen elbeszélgetnék színdarabokról és versekről máskülönben, de nem értek egyikhez sem. Villámgyorsan el is feledkeztem erről, ahogy a grófnő belém karolt – azóta sem sikerült kiderítenem, hogy azért, mert az egyensúlyéra vigyáz, vagy azért, mert flörtöl. Mindegy is tulajdonképpen, tisztábban látnék vele kapcsolatban csupán, de a hatás mindenkképpen ugyanaz marad. Zavar. Pillangók. Citromfű és dohányfüst. Cinkos kacsintásomra cinkos mosoly volt a válasz, a feleletre pedig egészen meleg görbe rajzolódott fel az arcomra. - Hiszek a kisasszonynak. A cégér alá érve alaposabban szemügyre vettem azt – kurzív görbéit, aranyló színér, mely a napfényben biztos százszorta szemkápráztatóbb, az egyszerű, kellemes pillangót rajta. Nem véletlenül ilyen népszerű, gondolom. Talán ha két életem lenne… Talán. - Mindig a sarkában vagyok, grőfnő. – léptem be Báthory grófnő mögött a színház épületébe. Szemügyre vettem a kis kabint, ami valószínűleg a jegyszedő kis birodalma, tőle balra a lépcsőt, ami valószínűleg a színészek lakosztályaihoz vezetett. Megnéztem magamnak a gyertyatartókat is, amik az egyetlen fényforrás voltak az amúgy sötét helyiségben. Megálltam a falon függő nyomtatványok előtt, hogy alaposabban áttanulmányozzam őket. Csalódottan kellett konstatálnom, hogy egyik szerző vagy cím sem mond nekem semmit. Na, majd panaszt teszek Leonartnál. Illetve, tennék, ha foglalkoznánk még kisvajákok kinevelésével. Akkor indítványoznám, hogy kultúrát is csepegtessenek már azokba a kobakokba, meséket és balladákat, regényeket is verseket. Nekem meg már úgyis mindegy. Egyvalamit mégis csak lehámoztam a nyomtatványokról. - Nocsak, a grófnő is színpadra áll? – pillantottam utána érdeklődve, közben pedig felzárkóztam. Áthaladtunk egy díszes boltív alatt, aztán kilyukadtunk a nézőtérre, ahol már különösebb erőlködés nélkül látni lehetett, mi a baj. - … Ó. – Ó bizony. Nem sejtettem, hogy ekkora a baj. A színpad deszkáit teljességgel pozdorjává zúzta a csillár súlya, és láhataó, hogy a csillár sem úszta meg a találkozást épen. Mindkettőt egy vagyonba kerülhet majd megjavíttatni. Közelebb sétáltam a csillár, és a tribün romjaihoz egyaránt, a nyakamban aprót rezdült a medalion. Leguggoltam. - Hm. Mi történt pontosan? Az elejétől szeretném hallani, a legapróbb részletekkel kiegészítve. Minden fontos lehet.
Amikor Báthory grófnő meghallgatta a vajáknő feleletét saját elgondolására, hasonlóképp ingatta fejét, mint Karméle, bár nem annyira tanácstalanul, mint inkább csöndes elfogadással. Hanem amikor az amazon hosszas és cicomás eszmefuttatásából egy olyan velős, rövid és tömör végkövetkeztetést vont le, mint amilyenre rákérdezett - ráadásul tegezve! -, Emilia nem tehetett róla, de kedélyes kacaj hagyta el ajkait. - Úgy mondanám inkább, hogy nincs senki az életemben, akinek hűséggel tartoznék - pillantott hamiskás, egyszer s mind kihívó, de mindenképpen többet sejtető mosollyal a grófnő Karmélére, a szörnyvadász megjegyzését hallva pedig elmélázón hümmögött. - Ami azt illeti, bár nem én írtam, de volt már a színház műsorán olyan mű, aminek vaják volt a főszereplője, ráadásul nem is akármelyik vaják… Bizonyára ön is hallott már a híres-hírhedt Blavikeni Mészárosról? - kérdezte Emilia somolyogva - kevesen voltak azok, akik ne ismerték volna a Novigradhoz oly közeli Blaviken városában megesett történetet arról, mivel érdemelte ki a vaják, akit különben Ríviai Geraltnak hívtak, a Blaviken Mészárosa titulust. - ...Meglehetősen tanulságos történet… - mondta a grófnő meghatározhatatlan pillantással. - Viszont, ezúttal alighanem önre mosolygott a szerencse, kedves vajákom, ugyanis garantálom, hogy nem fog hiányt szenvedni sem ételben, sem italban, illetve puha vánkos és forró fürdő is várja majd… - mosolyodott el Emilia, bár abban a mosolyban ott bújkált még a kimondatlan ígéret valami másra is. Ahogy azonban a beszélgetés a tragikomédia keservei és a drámaelmélet felszíne felé vette az irányt, a grófnőnek igencsak vissza kellett fognia magát, hogy ne zúdítsa minden gondolatát az egyszeri szörnyvadászra. Helyette a magvas gondolatokra egyetértőn bólintott, s csak annyit fűzött hozzá: - Kiválóan látja, kedvesem. De mindez csak és kizárólag attól függ, honnan, kinek a szemszögéből nézzük - jegyezte meg Emilia somolyogva, ám ajkainak íve szép lassan elvesztette felfelé hajló báját, s mikor a színházban történt események kerültek szóba, a grófnő kitérő válaszára a szörnyvadász némi elégedetlenségének adott hangot. Báthory grófnő azonban szavait követően elbűvölő mosolyt varázsolt arcára ismét, úgy felelt: - Igazán sajnálom, amiért ily módszerrel vagyok kénytelen késleltetni az elkerülhetetlent, de kérem, kedves vajákom, ne nehezteljen rám. Vagy legalább is ne nagyon. És kérem, ne gondolja, hogy nem ért a művészethez - azok alapján, amiket az imént mondott, úgy vélem, igenis fogékony volna az irodalomra… Még akkor is, ha foglalkozásából adódóan az a dolga, hogy lerántsa a leplet és megszabaduljon ezektől a titokzatos és rémületes bestiáktól, vagy éppen varázslattal fenntartott illúzióktól - mondta a grófnő eltöprengve, s folytatta volna még gondolatmenetét, de hamar izgalmasabb irányba fordult a társalgás, kiváltképp a vajákkal váltott gesztusok nyelvén, illetve ők maguk is elérték úticélukat, ahogy befordultak a színház aranyosan csillogó cégére alatti kapun az épületbe.
Báthory grófnő otthonosan mozogva vezette végig vendégét a kis folyosón, Karméle kérdését hallva pedig somolyogva pillantott a mellé zárkózó vajákra. - Néha előfordul. Bár jobban élvezem, amikor a darabok színpadra vitelét és a társulatom tagjait rendezhetem, de vannak olyan szereplők, akiknek örömmel bújok a jelmezébe magam is… Néha egész egyszerűen jól esik valaki másnak lennem… - sóhajtotta, majd eszébe jutott valami, még mielőtt beértek volna a színtérre, s meg is kérdezte. - ...Gondolt már ön ilyesmire? Hogy egy napra, vagy néhány órára valaki másnak az életét élje? - kérdezte, s csak a válasza után vezette be a szörnyvadászt a nézőtérre, ahol is szembesülhetett a pusztítással. Emilia egyetértő, ugyanakkor keserű sóhajjal nézett végig ismét szeretett színházának felforgatott termén. Míg a vaják közelebb lépett a romokhoz, hogy leguggolva megvizsgálja őket, a grófnő az első sor egyik székén foglalt helyet, közvetlenül a szörnyvadász mögött. A kérdést követően pedig vett egy mély lélegzetet, és mesélni kezdett: - Az a katasztrófa, amit itt lát, kedves vajákom, a tegnap délutáni előadásnak majdhogynem a kellős közepén történt. A díszletek mögött rejtőztem el, és onnan figyeltem a színpadot, ugyanis nem ez volt az első eset, hogy valaki, vagy valami megpróbálta szabotálni az előadást. Egy héttel ezelőtt, ugyanitt, szintén előadás közben a színpadra borult a díszletként használt, festett háttér. Sajnos ennél az esetnél nem voltam jelen személyesen, de miután a színészeim esküdni mertek volna rá, hogy a díszlet nem magától vagy véletlenül borult fel, sőt, valami homályos alakot is láttak elsuhanni, majd köddé válni, nem akartam a véletlenre bízni, hogy még egy hasonló eset történhessen, és onnantól minden előadást figyelemmel kísértem a közönség soraiból… Bármi is volt a támadó, volt annyi esze és taktikai érzéke, hogy ez alatt az idő alatt meg se kíséreljen támadni - sóhajtotta Emilia cinikusan. - Tegnap este is gyanítom, azért mert előbújni a rejtekéből, mert azt a hírt igyekeztem elterjeszteni, hogy azon az előadáson nem leszek jelen - de amint mondtam, a díszletek mögé rejtőztem, hogy elkaphassam a támadót, vagy legalább is kileshessem, ki lehetett. Csakhogy annak az aljas gazembernek esze ágában sem volt a díszletek mögött feltűnni - mondta a grófnő keserűen, s tekintetét a színpad fölötti Mennyboltra emelte, ahol a csillárt tartó szerkezet terhe nélkül függött, meglehetősen haszontalan látványt nyújtva. - Ahogy említettem, az előadás már majdnem a közepénél járt, épp a tetőpont előtt, amikor a Mennyboltban - ott, abban a padlásszerű tetőben a színpad fölött - valami hatalmasat reccsent, a következő pillanatban pedig lezuhant a csillár… Emilia vett egy mély levegőt, s némiképp hiányolta kezéből a pipáját, de egyelőre csak Karmélére pillantott, fürkészve arcát, hátha meg tudná állapítani a véleményét az eddig elhangzottakról.
Egészen zavarba jöttem volna Báthory grófnő csilingelő kacajától, melyet meglehetősen egyszerű, viszont ezek szerint annál szórakoztatóbb válaszom váltott ki belőle. És ha most nem lettem volna vaják, és nem tudtam volna olyan profin uralkodni az arckifejezésemen, illetve a véredényeimen, talán még zavarba is jövök. De mivel hogy vaják voltam, nem tettem. ― De hisz az jobb, mintha lenne valakije. ― summáztam az eddigieket. A személyes tapasztalataim amúgy is azt mutatják, hogy jobb a vajákosnak egyedül, vagy legalább is alkalmi szeretőkkel. Nincs szükségem senkire. És az utolsó dolog, amire vágyok, az az, hogy valakinek szüksége legyen rám. Közepes érdeklődéssel végighallgattam a Blavikeni mészáros drámájának szinopszisát, de a grófnő érdeklődő kérdésére mindenki legnagyobb bánatára nem tudtam mást felelni, csak azt, hogy: ― … Soha a büdös életben nem hallottam róla. Egy pillanatra éreztem, hogy beleremeg a szívem, mint a kocsonya a meleg étel, a jó ital, a puha ágy és a forró fürdő gondolatába, ám ahogy a grófnőre pillantottam, huncut csillogást véltem felfedezni a tekintetében, s bevallom, ez felettébb tetszett nekem. ― Hát… Most leginkább azéból, akik a helyzet résztvevői. ― próbáltam kapdosni az értelem utolsó cérnaszálai felé, amíg még nagyjából képes voltam követni, miről is van szó. ― Valóban úgy gondolja? Én úgy látom, hogy csak akadékoskodok az által, hogy rendre az azzal ellentétes nézőpontot pártfogolom, amelyiket mindenki más. Azonban ezen a ponton elkerülhetetlenül megérkeztünk a grófnő által patronált színházba, így a kötetlen társalgás is némiképp másfelé terelődött. ― Pedig lefogadom, hogy csodaszépen pompázhat ezekben a jelmezkölteményekben ― feleltem, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kosztümben láthassam a grófnőt ― Hogy én… ? Komolyan elgondolkodtam a kérdésre, mielőtt egy csepp mélabútól selymes hangon feleltem volna. ― Számtalanszor. De mindig ugyanarra a zátonyra futnak a gondolataim. Mi lennék, ha nem vaják? Istálló legény? Halász? ― lemondón megcsóváltam a fejem. ― Nehéz olyan dolgot bánni, amit nem magunk választottunk. Ezek után a grófnő kivezetett a nézőtérre, ahol első ránézésre is megállapítható volt a baj. Figyelmesen végighallgattam a grófnő minden szavát, míg az leült a nézőtér egy épen maradt székére, én pedig a létező összes szögből körbejártam a lehullott csillárt. Itt-ott érdeklődve beleszimatoltam a levegőbe, vagy ellenőriztem, van-e rajta bármi árulkodó. Aztán amint a grófnő lapis lazuli szemét a mennyezetre emelte, így tettem én is. Ott azonban csak a lezuhant csillár valamikori lánckapcsai lengedeztek árván. Tekintetem a mennyezetről a kötélpadlás felé emeltem. majd egy nagy levegőt véve, a térdeimre támaszkodva felemelkedtem. ― Na, lássuk… Az egyetlen dolog, amit elsőre teljes bizonyossággal állítani tudok, az az, hogy mágia van a levegőben. Amint beléptünk a helyiségben, a medálom bukfencezett egyet. Ez azt jelenti, hogy valaki a közelmúltban vagy mágiát használt, vagy valami mágiával kapcsolatos lénnyel van dolgunk. Engedelmével, kisasszony, szeretném megvizsgálni a korábban említett kötélpadlást. Oh, és a társulatot sem volna hátrány kikérdezni. Hátha elsiklottak valami kardinális információ felett, ami elengedhetetlen, hogy a dolog végére járjunk.
Kezdőlap
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] MKw1O9zI2fDiLi3zPBjv1](https://images.plurk.com/mKw1O9zI2fDiLi3zPBjv1.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 39oL2yf9oLlO13W9fKCvHR](https://images.plurk.com/39oL2yf9oLlO13W9fKCvHR.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] Northern%20Realms](https://gwent.one/image/icon/faction/hc/Northern%20Realms.png){kind=icon}
Északi Királyságok![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] Nilfgaard](https://gwent.one/image/icon/faction/hc/Nilfgaard.png){kind=icon}
Nilfgaard![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] Skellige](https://gwent.one/image/icon/faction/hc/Skellige.png){kind=icon}
Skellige![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] Scoiatael](https://gwent.one/image/icon/faction/hc/Scoiatael.png){kind=icon}
Scoia'tael![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] Syndicate](https://gwent.one/image/icon/faction/hc/Syndicate.png){kind=icon}
Vajákok![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 200168](https://teamaretuza.com/www/images/leaders/200168.png)
Varázslók![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] Monster](https://gwent.one/image/icon/faction/hc/Monster.png){kind=icon}
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 43a2s2WUCUI7B74zp8ftZS](https://images.plurk.com/43a2s2WUCUI7B74zp8ftZS.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 2vKaCSL8KuecTLuw6oZH7q](https://images.plurk.com/2vKaCSL8KuecTLuw6oZH7q.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 1qYcfC160EJodB9P3fv0E8](https://images.plurk.com/1qYcfC160EJodB9P3fv0E8.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 6bcXSemB8hhH1wrg5fJqoA](https://images.plurk.com/6bcXSemB8hhH1wrg5fJqoA.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 4yNWiY53Z5XVWkRggwNbTG](https://images.plurk.com/4yNWiY53Z5XVWkRggwNbTG.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 3xFZe7I9lawm5B06HcJhlU](https://images.plurk.com/3xFZe7I9lawm5B06HcJhlU.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] GzwOvwlKUMXXVIokAIccS](https://images.plurk.com/gzwOvwlKUMXXVIokAIccS.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 44YyyDMI7n4TZ603jJXULQ](https://images.plurk.com/44YyyDMI7n4TZ603jJXULQ.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 2Eba0Sv68KL0VpAwTNx4CT](https://images.plurk.com/2Eba0Sv68KL0VpAwTNx4CT.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 4GT4krJnzrTZYm4OP4GOTP](https://images.plurk.com/4GT4krJnzrTZYm4OP4GOTP.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 2d1qunGPhkQY1mCRbk3l4x](https://images.plurk.com/2d1qunGPhkQY1mCRbk3l4x.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 6AAEyLDxfD7rVOfwRgfsme](https://images.plurk.com/6AAEyLDxfD7rVOfwRgfsme.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 7dQ9nvr6T7EOnd4fD7PE2i](https://images.plurk.com/7dQ9nvr6T7EOnd4fD7PE2i.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 1jhSSnMTTrYnOzSQzhYyec](https://images.plurk.com/1jhSSnMTTrYnOzSQzhYyec.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 7wA9XTMDvqaUFNrV1pUR1R](https://images.plurk.com/7wA9XTMDvqaUFNrV1pUR1R.png)
![The Phantom of the... Opera? [Karméle & Emilia] 2Fjco8Ttcp5kTuqP9gOpmz](https://images.plurk.com/2Fjco8Ttcp5kTuqP9gOpmz.png)
Egy hosszúra nyúlt, és meglehetősen fárasztó vadászat után mire vágyik a kimerült vaják? Forró marhaa- vagy disznósültre, jó borra, szőrmevánkosra, esetleg egy forró fürdőre. De biztosan nem egy velős, kocsmai verekedésre. Azt, innen megmondom neked, pont a hátam közepére kívántam aznap este. 
Kellett még pár teljes értékű pillanat, hogy a légzésem normalizálódjon, és a kedélyeim is végleg elcsituljanak a korábbi, egyébként teljesen átlagos kocsmajelenet fényében. Némi értetlenkedéssel az arcomon és a fejemben álltam meg végül a nemeskisasszonynak ható hölgy előtt.
Amikor Báthory grófnő kellemes mosolyra fakadt, és úgy tetszett, őszinte érdeklődéssel viseltet az Ötujjú Thordasok múltja és sorsa iránt, valami meleg zavar kezdett el cirkulálni a véráramomban, de legnagyobb meglepetésemre ez a bizarr kavalkád legalább annyira volt kellemes is, mint kellemetlen ahhoz, hogy tegyek ellene. Nem tudtam megmondani így hirtelen, hogy mi az oka, tán a kisasszony jellegzetes, ugyanakkor a legkevésbé sem tolakodó gyógynövény – mindent átható, édes dohány, egy marék szárított levendula, egy csipet diszkrét kamilla, és egy szár citromfű tán – illata. El ne felejtsek majdan rákérdezni, ha nyugodtabb vizekre eveztünk, hogy milyen apropóból öltözteti magát herbáriumokkal. Vagy hogy melyik novgradi herbalistával töltött éjszaka után szaglik így. Őszintén nem értem, hogy mi az oka a síri csendnek és a feltételezhetően késve érkező hullaszagnak. Tán nem ment minden bökkenőmentesen, de szerintem egészen jól ment a dolog! Hát aztán megnézném én magamnak, hogy ezek a nyüves szukafattyak hogy szerepelnének egy ilyen helyzetben! Nem véletlenül vagyok vaják, zsoldos és esetenként oknyomozó, de igazán egyik munkakörömbe se tartozik bele a felsőbb körök etikettjének ismerete! Úgy látom a grófnő arcára vetülő árnyak függönyében, hogy nem kevésbé az ő tetszését is valamelyest el kellett, hogy nyerje, mert mintha pozitív görbére álltak volna azok a szépen faragott, rózsás ajkak. Aztán persze lehet, hogy csak a szemem káprázott. Legnagyobb örömömre szolgált, hogy a kedves grófnő viszonylagos könnyedséggel át- és túllendült a még mindig az ajtón kívül vergődő kurafi nyújtotta látványon, hisz így a lehető leghamarabb máris úton lehettek. Még egyszer visszapillantottam a vállam felett a Szomjas Ökör kocsmára, mely távozásunk után szinte érezhetően megkönnyebbült. Életemben nem láttam még ennyi paranoiás, és drámában leginkább túlontúl ismeretes embert egy helyen. Értetlenkedve, de egyáltalán nem visszakozva a hangja ellen hallgattam a nő csilingelő kacaját, s mintha abba a minimalista gesztusba, mellyel megerősítette bennem, hogy igen, ő valóban születésétől fogva nemes kisasszony, zavar uralkodott el az arckifejezésemen.
Amikor Báthory grófnő csak egy visszafogott mosollyal felelt az igen zavaros, nos, zavaromra, biztos voltam benne, hogy mindjárt hívja a járőröket, amiért csorba esett a prüdériáján. Vagy még rosszabb sorsra szán, és egyenesen a novigradi elöljárót hívja, hogy kiműveljen és kultúrát töltsön a fejembe. Bocsánatkérésem viszont meghathatta – ott az a színészi véna, na! – mert a mosolya, mely somolygásból most kiszélesedett, őszintének tűnt. Véleménye valamikor akkor értékelődhetett át, mikor egyenesen és köntörfalazás nélkül megvallottam, hogy tőlem ilyesmit kérni olyan, mintha az ebet kérnénk, hogy másszon fára. Meg tudná csinálni, egész biztosan, de mivel hogy nincs szokva hozzá, igencsak nehezére esne. 
Amikor Báthory grófnő mosolyát rám villantotta, úgy éreztem, bukfencet vet a gyomrom. Pedig biztos voltam benne, hogy a vaják mutációknak még mindig működnie kell. Már csak azt reméltem, hogy legalább a véredényeim megfelelően működnek, és nem árulkodnak semmi olyanról, amiről én nem akarom, hogy árulkodjanak. Elgondolkodva ingattam a fejem.
Egészen zavarba jöttem volna Báthory grófnő csilingelő kacajától, melyet meglehetősen egyszerű, viszont ezek szerint annál szórakoztatóbb válaszom váltott ki belőle. És ha most nem lettem volna vaják, és nem tudtam volna olyan profin uralkodni az arckifejezésemen, illetve a véredényeimen, talán még zavarba is jövök.