Isteni Színjáték [Adalbert & Emilia]

**Vendég** · Vendég

To: Adalbert LaCroix

Isteni Színjáték

Divina Comedia • 710 szó

A grófnő lapozott. Aktuális olvasmánya, mely az asztalán hevert előtte, épp annyi idős lehetett, mint ő maga, hacsak nem pár évtizeddel öregebb, de a bőrkötéses kódex lapjai remekül tartották magukat és ellenálltak az idő vasfogának - no meg a rágcsálókénak is. Látszott a sárgult lapokon, de a könyv gerincén is, hogy viszonylag keveset használták, és többnyire vastag portakaró alatt pihenhetett, beékelve két hasonszőrű társa közé pár évszázadnyi elfeledésre kárhoztatva.
Emilia reménykedett benne, hogy némi segítséget fog nyújtani a bestiárium abban, hogy ha nem is fellelni, de legalább valami használható nyomon tudjon elindulni fajtársai felkutatására - bár ha magából és saját rejtőzködéséből indult ki, akkor legfeljebb úgy lett volna képes megtalálni és felismerni egy magafajtát, ha az elé állt volna és bemutatkozott volna. Egyelőre sajnos a kódex sem kecsegtetett túl sok reménnyel - bár kétségkívül gyönyörű illusztrációk gazdagították, telis tele volt babonás felvetésekkel és hiedelmekkel, hovatovább megannyi tárgyi tévedéssel. Annyi különbség mégiscsak volt eközött (Charles dar Win: A fajok eredete) és a többi, szakirodalomnak gúnyolt rémgyűjtemény között, hogy ebben legalább meg se próbálta a szerző azzal hitegetni a valószínűleg rémült olvasókat, hogy a fokhagyma, a vallásos kegytárgyak, vagy esetleg a nappali világosság és fény képesek megóvni őket egy vámpírtól - a dar Win úr inkább egy sokkal hatásosabb megoldást javasolt: keressenek fel egy vajákot.
A grófnő sóhajtott, és halványan elmosolyodott. Életében kétszer találkozott vajákkal, ebből az egyiket éppen ő kereste fel egy kellemetlenebb színházi incidens orvoslására - a másik pedig állítólag két évszázada végzett az egész családjával, őt leszámítva. Sokszor elgondolkodott ezen a történeten, amit csak elmondás alapján ismert, és a hosszú évtizedek alatt valami természes óckodás alakult ki benne a vajákok iránt - egészen addig, amíg a legutóbbival nem találkozott. Tény és való, hogy könnyebb úgy tárgyalni egy szörnyvadásszal, ha nem ő a szörny.
Halk kuncogást csalt ki belőle ez a gondolat, majd elgondolkodott a Sors iróniáján: nemrégiben ugyanis, mikor először olvasta át a kódexet és megakadt a szeme azon a bizonyos félmondaton, miszerint: “...minden esetben, alacsony- vagy magasabb rendű vámpír felbukkanása esetén is a legbölcsebb cselekedet, ha vajákot fogad az ember!” - nos, úgy döntött, felfogad egy vajákot.
Másnap reggel már ki is plakátoltatta Novigrad utcáit hirdetésével: ”Mindenre elszánt vaják kerestetik bújkáló rémségek levadászására! Siker esetén jutalmát a hős maga nevezheti meg! Az érdeklődőket várja: Emilia Elizabeth Báthory grófnő, a Pillangó Színház tulajdonosa.”

***

Az első jelentkező szinte vele egyszerre érkezett a városi kastélyába, majd nagyjából öt perccel később távozott is, azt hajtogatva, hogy nincs az a pénz, amiért ő hajlandó lenne megöletni magát egy vérszopóval. A második talán még hallotta a szitkozódásait, amiket kollegája ordibált kifelemenet, és vigyorogva biztosította a grófnőt, hogy nem kell aggódnia, akad néhány gyáva kutya ebben a szakmában is, de szerencséje van, mert ő megérkezett. A feladat felvázolását követően rezzenéstelen arccal és egy cseppet sem vigyorogva jelentette ki, hogy előlegként szeretne felvenni 3000 novigradi koronát, de mivel kárára arra mert gondolni, hogy meglép a pénzzel, a grófnő fintorogva elhajtotta. A harmadik jelentkező pár órával ezután futott be, reménykedve, hogy még aktuális a felhívás, majd az utasításokat hallva elröhögte magát, és javasolta a grófnőnek, hogy kicsit fogalmazza át a hirdetést, miszerint “siker esetén a túlélő maga nevezheti meg az összeget” - azzal távozott.
Emilia ezek után kicsit lehangoltabban pipázva fogadta a negyedik jelentkezőt, aki estére érkezett meg, majd a részleteket hallva kerek-perec őrültnek titulálta, és kijelentette, hogy ha a nagyságosasszony térdre borulva könyörögne neki, sem vállalná, de még ha itt helyben leszopná, akkor sem - mire kapott egy jólirányzott és meglepően erős ütést a homloka közepére a pipával, majd a nagyságosasszony ráparancsolt, hogy szíveskedjen távozni, amíg még a lábán tudja ezt megtenni. A vaják ordibálva és szitkozódva távozott, elhordva a grófnőt mindennek, és utána már nem akaródzott jönni újabb jelentkező. Így hát Emilia a kódexet lapozgatta unalmában, vacsora után, és bár reménykedett újabb jelentkezőkben, tartott tőle, hogy arra a napra már kifogytak.
Késő este, amikor már épp majdnem elaludt a kódex fölött, szólította meg Juli, az egyik szolgálója, hogy egy újabb vaják érkezett a hirdetményre. A grófnő sóhajtott, majd nyújtózott egyet, s megkérte Julit, kísérje fel az urat a Kék Szalonba, addig is elgondolkodva, hogy ha ez az ember is olyan pimasz lesz, mint az eddigi jelentkezők, akkor sajnos rajta fogja kitölteni mérgét a pincében - majd elindult, hogy fogadja a vendéget. Elsőre azért kedvesen.

Countess Báthory

**Vendég** · Vendég

Emilia & Adalbert @

A novigradi éjszaka, semmit sem változott azóta, hogy Adalbert fogta a sátorfáját és Skeligére költözött. Igazából most sem lett volna túl sok keresnivalója a városban, ha a Síró Torony rejtélyes teleport csapdája, a környékre nem veti. Így azonban kénytelen volt a környék legnagyobb városába eljönni és körülnézni. Ugyanis pénzre volt szüksége, méghozzá a sok pénz jelzésű kövér erszényre. Különösebben nem volt tartozása, de Nivogradból Skeligére a hajóút egyáltalán nem volt olcsó. Már csak a távolság miatt sem volt egy kényelmes sétagalopp, de a skeligei kalózok jelenléte és az a tény, hogy némi kenőpénzzel, azért el lehet kerülni a lemészárlódás tényét. Adalbert fogadót keresett, bár igazából az a közel sem meglepő tény, hogy egyetlen lyukas Oren sem volt nála, ezen egyáltalán nem segített. Még a Sánta Katában sem álltak volna vele szóba, pedig egy ideig sokat látogatta, az egyébként olcsó bordélyt. Pénz nélkül, azonban nem sok keresnivalója van az ismerős arcnak sem, az efféle kulturális intézmények falain belül. megfordult a fejében, hogy behajt néhány régebbi tartozást, hiszen borozgatás, nőzés közben azért üzletek is kötődnek, de rá kellett jönnie, hogy anno távozása előtt, behajtotta mindenkin az utolsó vasat is. Még a rossz hírű koldusnegyed felé is tett egy kisebb kerülőt, abban az egyáltalán nem bizalomgerjesztő pénzszerzési lehetőségben bízva, hogy valaki majd beleköt. A banditák kirablása egyáltalán nem könnyű pénz, de valami jót is tett volna a közrend érdekében. Egyetlen férfi lett volna olyan botor, hogy végül kikezd vele, remélvén valamiféle zsákmányt, de Adalbert macskaszeme megcsillant egy közeli fáklya fényében. Bárki is próbálkozott rablással, elég bölcs volt ahhoz, hogy az efféle eltéréssel rendelkezőket messziről elkerülje. Talán rossz tapasztalata volt? Így végül a rabló kirablása sem hozott egyetlen petákot sem a konyhára, ami elkeserítette volna Adalbertet, ha valamit meg nem lát lengedezni, egy hirdetőtáblán. Távolról és a sötétben nem látta jól, hogy vajákoknak szóló hirdetés vagy valami jól menő kereskedő hirdeti a portékáját, így közelebb ment és letépte a papírost. Arrébb sétált néhány lépést egy éjszakai fáklya fényéhez és mosolyra húzta a száját. A papír, amit a kezében tartott, a megoldást jelentette minden problémájára. Valami grófnő vajákot keresett, tehát munka áll a házhoz. Bár igaz, ami igaz, amikor Ivonne testét leemelte a bitófáról, megígérte magának, hogy hagyja a Redánokat megrohadni a maguk szörny problémájával egyetemben. Az a nő, aki az anyja helyett anyja volt, jelentette neki a mindent a világon. Erre, ezek a mocsadékok felkötötték, mint valami köztörvényes bűnözőt. Most mégis úgy döntött, hogy megnézi magának a melót. A színház pontos helyét csak sejtette, a sikátorok között, mégis úgy közeledett a célja felé, mint a vadászkutya, ha szagot fog. Az egyik sikátorban, egy tarka kandúr borzolta föl farkát és domborította ki a hátát, amikor megpillantotta a sötétben Adalbertet, jelét adván nem tetszésének, hogy eme patkány járta utcácskában, csak egy ragadozó fér meg. A vaják különösebben nem mutatta jelét annak, hogy szívére vette volna a cirmos feldúltságát, céltudatosan haladt a megbízó lakhelye felé. Végül könnyedén megtalálta a cégér messziről hirdette az intézményt. Bekopogott az ódon tölgyfa ajtón és amikor a kukucskálónyílás félretolódott, hogy kinézzenek rajta, ki akar ily későn bebocsájtást nyerni a hirdetést a nyílásba nyomta.
- Vaják vagyok, ez egy ajánlat és ide szól.
- Kopj le mutáns, késő van. - szólt a késői látogatóval szemben, cseppet sem megértő válasz. Adalbert vállat vont. - Én lelépek, de te mondod meg a grófnőnek, hogy elküldtél egy vajákot. - az ajtó valamilyen oknál fogva varázsütésre kinyílt. Úgy tűnik a grófnőnek, nem jó rossz hírt szolgáltatni. Beinvitálják és bekísérik egy szalonba, közlik vele, hogy ott várjon.
- Hozhatna egy pohár bort, vagy egy kis teát.
Mondja Adalbert még a távozó inas vagy akármicsoda után, de nem úgy tűnik, hogy készségesen a rendelkezésére akarnak állni. nyugodtan várakozik, miközben a falakat díszítő tárgyakat mustrálja.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

**Vendég** · Vendég

To: Adalbert LaCroix

Divina Commedia

La Quattro Stagioni - L’Inverno • 724 words

A novigradi Pillangó Színház igen remekül kialakított épület volt: a földszinten és az első két emeleten magának a színházépületnek adott otthont, fentebb pedig, igen kényelmes módon, Báthory grófnő lakosztályának. A bejárattól egy folyosón át lehetett bejutni a földszinti, olcsó nézőtérre, s két oldalt keskeny, de annál dekoratívabb lépcsők vezettel fel a páholyokhoz. A kis folyosóból két helyiség nyílt: jobbra egy kisebb, ahol a nézőhelyeket árusító személy tudta tárolni a pénzgyűjtő perselyt és leszámolni annak tartalmát, balra pedig egy lépcsőház, ami a grófnő lakosztályába vezetett.
Ha valaki csak a művészet élvezetének kedvéért kereste fel a színházat, a folyosón tovább haladva ízelítőt is kaphatott a színház repertoárjából, melynek falain ugyanis hatalmas plakátokon virított az éppen műsoron levő színdarabok címe és szereposztása. William Marlow: A novigradi kalmár. Ben Johannson: Rókabáró. Tomas Kyd: A soddeni tizennégyek. Morgan Malcolm: A Cuki Ribi. Megint csak Marlow: Midaëte-éji álom, és Hajótörés - utóbbinak szereposztásában maga Báthory grófnő egy Aria nevű karakter szerepében.
Ha a szellemi táplálékra éhes látogató tovább haladt volna, a jobboldali lépcsősor alatt találhatott egy másik ajtót is, ami egy udvarra nyílt, és onnan macskaköves utacska vezetett a nyitott színház felé - ugyanis két színpaddal is büszkélkedhetett a Pillangó Színház. A belső, fedett színtér egész évben fogadta a látogatókat, míg a másik, nyitott színpad tavasztől őszig tárta ki kapuját a tömegeknek.

A kései órákban érkező vajákot rögtön Emilia lakosztályába vezette a szolgáló, a Kék Szalonba, ahogy az úrnő kérte. A helyiség nevét, nem túl meglepő módon, az ablakok előtt lógó, lapis lazuli színével vetekedő mélykék függönyök adták, melyek remekül harmonizáltak a szobában található, díszesen faragott diófa bútorokkal. A szobába két ajtó nyílt, egymással szemben, az egyik felől érkezett a vendég és az őt vezető cseléd. A szolgáló a kezében tartott gyertyát egy kisebb, kerek asztalra helyezte, ami az utcára néző ablak előtt állt, s egyúttal a férfit is hellyel kínálta, majd távozott, hogy értesítse a grófnőt, miszerint vendége készen áll, hogy fogadják.
Az asztalon pislákoló gyertya illékony fényében egy átlagos ember ugyan nehezen látott volna ilyen kései órán, de a vajáknak aligha okozhatott kihívást, hogy a gyér világban szemügyre vehesse a szalon berendezését: az ablakkal szemközti fal mentén egy sor vitrin és könyvespolc húzódott, ügyeskezű ácsmesterek remekművei, polcaikon temérdek kódex, tekercs és kisebb könyvek álltak tömött sorban. A Gesta Regum mellett rögtön ott sorakozott Effenberg és Talbot Encyclopeadia Maxima Mundi-jának mind a tizenhat vaskos kötete, kicsit lejjebb fellelhető volt Attrei János Heraldika című könyve is. Még egy kicsit lejjebb pedig doktor Albertus Rivus Megjegyzések a biztos halálról című művét is meg lehetett találni, bár már csak fektetve fért fel a többi kötet fölé - és lehet, nem is ott volt a rendeltetett helye, mert feltűnően elütött a többi könyv tematikájától.
A többi falfelületet festmények díszítették, szám szerint négy, gyönyörűen faragott keretekben: a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél allegóriái. A Tavasz, mint sudár ifjú, aranyszőke hajkoronájában virágszirmokkal, anyaszült meztelenül nyújtózott a zöldellő növények közt állva, melyek épp csak ott takarták, ahol ildomos volt. Nővére, a Nyár, hosszú, barna hajának hullámai alá rejtette bájait, telt, aranyszínű búzakalászok közt állva mosolygott, míg ujjai saját maga telt hasára simultak, melyen látni lehetett, hogy hamarosan új élet születik belőle. Az Ősz, egy vörös hajú, szeplős lányalak, egy rókacsalád tagjai mellett ült, s figyelte, hogy játszadoztak a rókafik a kopaszodó fák elhagyott, színpompás leveleivel, ő maga eközben vöröslő szőlőfürtökről szemezgette a gyümölcsöt. A Tél pedig, fekete hajú, szakállas férfi, jégkoronával a fején és bundába burkolózva, szigorú pillantással figyelte a többi évszakot - no meg a szalonban tartózkodókat.
Immáron pedig releváns a többesszám is, Báthory grófnő ugyanis rögvest azután lépett be a szalonba, hogy a vaják orrát szokatlan, gyógynövényekkel vegyített dohányfüst illata csaphatta meg - a grófnő bal kezében tartott, kecses női pipájából.
- Jó estét, vajákuram. Megtisztel, hogy ilyen késői órában is felkeresett, és igazán bízom benne, hogy több reménnyel kecsegtet, mint az önt megelőző négy kollegája - mosolygott a férfire Emilia bájosan, majd még az ajtóban aprót szippantott a pipából, s könnyedén kifújta a füstöt.
- A nevem Emilia Elizabeth Báthory grófnő - mutatkozott be, majd közelebb lépett a férfihoz, s jobb kezét nyújtotta felé, épp csak annyira tartva lefelé ujjait, hogy egyértelmű legyen a vaják számára, a grófnő rangjához méltó üdvözlést vár.
- Önben kit tisztelhetek? - kérdezte, ahogy leplezetten végigmérte a férfit, s csakugyan mindkettejük érdekében bízott abban, hogy nem fog neki csalódást okozni a hamarosan kifejtendő munka kapcsán.

Countess Báthory

**Vendég** · Vendég

Emília & Adalbert/ @

Adalbert, lassan engedett ki a kinti hideg után a fűtött szoba levegőjén. Csöndben, iskolájához méltó némasággal rója a szobát, de nem mint egy bezárt vad, akit a ketrec másik oldaláról lesnek. Fürkésző kíváncsisággal nézi a könyveket, amelyek némelyikéről, csak sejtései vannak, a tartalmát illetően, de lát ismeretlen szerzőt vagy címet is. a festmények előtt is elidőzik pár röpke pillanat erejéig, hogy megtekintse, eme remekműveket. Ugyanakkor nem tölthet túl sok időt eme képek és könyvek vizslatásával, több okból sem. Az első és legfontosabb oka az az, hogy nincs pénze, és lassan korogni kezd a gyomra, no meg vannak céljai, amiket el kellene intézni, lehetőleg időben. A második és az elsőnél sokkal komolyabb ok, amiért be kell fejeznie a szemlélődést, az a hely tulajdonosának megérkezése. A nő pipázik, a különféle gyógynövények illata, akár a tömjén, nyomja el a szobában korábban fellelhető szagokat. Pedig a könyvek ódon illata, a festményekről lassan, az idő múlásánál is lassabban pergő festék szagán túl, van valami különös. valami mélyen eltemetett illat, amit most szempillantás alatt elnyomott a szárított gyógyfüvek balzsamos, már már ragacsos, bódító szaga. A formás nők alakját, szakavatottan felmérő szempár, akár a vadászó macska kúszik végig a kellemes idomokkal bíró grófnő alakján. Bokától derékon át, a kebleknél a másodperc töredékénél kissé tovább pihenve, a jól tápláltság látható jeleként duzzadó, de mégsem telt nyakig.
~ Végre valami jó is van ebben a városban. ~
Gondolja egy pillanatig, majd kezével finoman megérinti a grófnő felé nyújtott kacsóját és lassan ajkához közelíti. Mégsem érinti ajkával a bőrt, amely különös hűvösséggel hat. Alig a kézfej felett ejti meg a mozdulatot, amely a rangnak járó tisztelet, tökéletesen kivitelezett formája. A nemesek nem szeretik, ha a közemberek hozzájuk érnek, ez éppen így vonatkozik a mutánsokra is. A gesztus elvárt, de maga az érintés, kizárt. Ami az ajkát illeti.
~ Majd később, valahol, másutt. ~
Suhan át a férfi fején a pajzán gondolat, amelyet nem hagy elkószálni.
- Adalbert LaCroix, vaják, utazó és szörnyvadász. Állok szolgálatára, még ily késői órán is.
~ Különösen éjszaka ... ~
Bár nincs különösebben rosszabb dolog, mint valamilyen szörnyetegre vadászni az éjszaka kellős közepén és Adalbertnek egyáltalán nem füllik a foga egy ilyen éjszakai vadászathoz, különösen most, amikor oly szívesen elkalandozna, egy barátságos, szemernyit sem életveszélyes, terepen.
- Olyan időket élünk, amikor nem különösebben válogathatjuk meg az időszakot, hogy mikor kívánunk válaszolni egy felhívásra. Meglepő, hogy kollégák közül, már négyen is jártak itt. Biztos benne, hogy vajákok voltak és nem szélhámos, álmodozó, balga ifjak?
Teszi fel a kérdést bőven azután, hogy elengedte a grófnő kezét és kiegyenesedett. Az ő iskolájából valószínűleg nem maradtak sokan, más iskolákból sem hemzseghetnek ilyen számban. Természetesen gyanús is lehet, hogy milyen munkával állt elő a hölgy a korábban már itt járóknak.
- Sárkányra nem vadászom, ezt jobb, ha most tisztázzuk. A Striga vadászathoz késő van... papucsot és diadémot lopó ördögfiókák pedig nem léteznek, bárhogyan is próbálta önnek a szobalány bemesélni.
Mondja Adalbert korábbi tapasztalataiból kiindulva, a különösebbnél különösebb megbízatásokat tekintve, amelyet idióta nemesek képesek adni. Persze még az is kiderülhet, hogy valamilyen véletlennél fogva, tényleg valami bonyolult megbízatással fog előállni.

P.S.: Mood: Isara

**Vendég** · Vendég

To: Adalbert LaCroix

Divina Commedia

La Stravaganza • 746 words

Amikor Báthory grófnő belépett a Kék Szalonba, kedélyes mosolyát, melyet a bent nézelődő vajáknak küldött, édes dohánylevél, szárított levendula, egy csipet kamilla és egy szár citromfű illatának keveréke előzte meg érkezésekor. Bájos mosollyal üdvözölte a férfit, s kiélvezte a szakavatott méricskélést, ahogy a vaják pillantása, akár egy zsákmányra leső nagymacska tekintete végigkúszott alakján a cipője orrának hegyétől egészen álla csúcsáig, s nem kerülte el figyelmét az a fél pillanatnál is rövidebb megtorpanás, valahol a keblei táján. Még csak a férfi gondolatait sem kellett kifürkésznie, pontosan tudta, hogy kedvére van a látvány - a grófnő pedig egy pillanatra sem bánta. Megszokta, sőt, igazán élvezte, ha gyönyörködtek benne, különösképpen, ha a vajákhoz hasonló, jóképű férfiak tették, s mint mindig, ezúttal sem állta meg, hogy bele ne lessen a gondolataiba közben. Mindig is felcsigázták a vággyal és kéjjel átitatott, sikamlós fantazmagóriák, s az a sóvárgó, pajzán kreativitás, aminek hála százféle módon és ezerféle formában láthatta már magát férfiak - és nők - forrongó vágyálmainak bársonyos ölelésében.
Emilia le sem vette lapis lazulit idéző szemeinek pillantását a vajákról, míg amaz rangjához méltó módon üdvözölte, s bár elégedettséggel töltötte el a gesztus, mindössze csak arra volt elég, hogy felszítsa kíváncsiságát. Nem mintha a grófnő nem tehette volna meg, hogy fittyet hány az etikettre, ha úri kénye-kedve éppen úgy kívánta - legalább is volt már rá precedens, nem is egyszer - de ezúttal kedvére volt az udvarias formába bújtatott incselkedés. Hiszen akármelyik úrikisasszonyka zavarba jött volna, ha egy szörnnyé tett szörnyvadász, egy vaják igazán megcsókolta volna a kézfejét - de ahogy a férfi pajzán gondolata feljeslett elméjében, igencsak ügyelnie kellett mimikájára, hogy ne árulja el magát egy kacér mosollyal.

Lágyan biccentett, miután Adalbert a kézcsókot követően bemutatkozott, ám szemeiben különös, csalfa fény csillant, amit az ember akár a gyér világban hunyorgó gyertyaláng játékának is hihetett - amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tova is tűnt, éppen úgy, mint a férfi gondolata. Szóval különösen éjszaka? Alig várta.
Báthory grófnő halkan kuncogott Adalbert szavaira, majd szippantott egyet a pipából, miután a vaják elengedte a kezét, s gyógynövényillatú füstfelhőt fújt maguk fölé.
- Azt állították magukról, hogy vajákok, én pedig nem kérdőjeleztem meg a mibenlétüket - felelte, hangja, akár a füst, lágyan gomolyogva cirógatta a férfi fülét. - Miből tudtam volna megállapítani, hogy nem imposztorok? - vonta fel szemöldökét, úgy téve, mint egy gyanútlan és naiv nemeskisasszony, de aztán sejtelmesen elmosolyodott. - Már azon túl, hogy elszeleltek volna a pénzemmel, ha hajlandó lettem volna előre fizetni… - jegyezte meg, majd újabbat szívott a pipából, s újabb adag illatos füstöt fújt a levegőbe, majd kihívó mosollyal nézett a vaják macskaszemeibe. - ...Hanem önnel mi a helyzet, kedves vajákom? Ha visszautasít, azt kell majd hinnem, hogy ön is csak egy szélhámos, álmodozó, balga ifjú? - kérdezte, közelebb lépve Adalberthez, szabad kezét a pipát tartó karjának könyökhajlatán nyugtatva maga előtt.
Ajkaihoz emelte a csibukot, míg a vaják felelt, nyugtázva a kivételeket, melyekre a férfinak nem állt szándékában vadászni, az ördögfiókákról hallva azonban halkan felkuncogott.
- Mmm, szerencsére a cselédeimnek nincs okuk rá, hogy meglopjanak. De megnyugodhat, vajákuram, sem sárkányt, sem strigát nem kell ölnie. Bár az a gyanúm, nem kevésbé veszélytelen az a lény, amit szeretném, ha élve elhozna nekem - mondta a grófnő, figyelve a vaják reakcióit. - Bizonyára ismeri a vámpírok fajtáit, igaz…? Nos, nekem egy élő példányra volna szükségem, lehetőség szerint egy értelmesebb alfajból - jelentette ki a grófnő, s mivel már fel volt készülve a legváltozatosabb módokon kifejezett hitetlenkedésre és hüledezésre (egyészen pontosan a “kisasszony, talán tréfál velem?” jellegű, szelíd értetlenkedéstől kezdve a “na tudja kivel szórakozzon” féle ingerült morgáson át egészen az “elmehetsz a picsába, hülyének nézel, te ribanc?!” típusú ordenáré ordítozásig mindenre) rögtön folytatta is, még mielőtt Adalbert bármilyen választ adhatott volna:
- Magam is tisztában vagyok vele, hogy a feladat nem egyszerű, és igazán nehezen kivitelezhető, erre a kollégái is felhívták már a figyelmem. Nem véletlenül jelöltem meg a fizetség módját úgy, ahogy - mondta komolyan, majd nagyobbat szippantott a pipából, sóhajtva fújva ki a füstjét. - Amennyiben azonban úgy véli, hogy mégsem teljesen lehetetlen az, amit kérek, mi több, még el is vállalná, azesetben kérem, foglaljon helyet - intett az asztal és az egymással szemben elhelyezett két szék felé - és ezer örömmel kifejtem önnek a kérésem részleteit és okait. ...Ha azonban mégsem vállalná… - sóhajtott Emilia - ...Akkor Juli visszakíséri a kijárathoz, és vélhetően nem találkozunk többet - mondta a grófnő, bár nem volt teljesen őszinte - abban ugyanis teljesen biztos volt, hogy felkereste volna még a férfit más okokból…

Countess Báthory

**Vendég** · Vendég

Elizabeth & Adalbert/ Isteni színjáték @

Adalbert figyelmét, szemernyit sem kerülték el az aprócska hangokkal adott válaszok. A test finom rezdülései, a mosoly, a szemek játékos villanásai. S bár gondolataiban fel-fel sejlettek vágyak és érzelmek. Egy pihegő asszony hófehér kebleinek le-fel mozgása. Forró, már -már parázsló vágy a keblek érintése iránt, a gömbölyded hátsó játékos megmarkolásának elmébe hasító és kéjt jósló ígérete. Viszont mielőtt a vaják saját fantáziálásában merült volna el, Emília pedig a férfi gondolatainak szenvedély vörös tengerében, egyetlen fekete villanás elmosta az egészet.
~ Megrezdült a medálom. Pont, amikor belépett ... ~
A férfi figyelemmel követte Emília szavait a korábbi jelentkezőkről s amikor az ő kompetenciájának magyarázatára került sor, csak halkan szól. Keze közben megérintette a nyakában lógó medált.
- Grófnőm, egy igazi vaják mindenkori ismertetője a nyakában lógó medál, amely iskolájáról is tanúskodik. ~ Mágia, talán illúzió? ~ Hivatásunk szimbólumán túl, másról is tudósít bennünket. ~ Nem, üres, akár egy kiszáradt kút. ~ Oltalmazza a vajákot, figyelmezteti a veszélyre. Nem áll módomban visszautasítani, pénzszűkében vagyok. Ezen kívül a hivatásomra vetnék rossz fényt, ha ily késői jelentkezés után, egyszerűen visszatáncolnék. ~ Az is érdekel, hogy miért rezeg a medálom. Átkozott lenne? ~

Adalbert gondolatait sem kell különösebben fürkészni, amikor Emília közli vele, hogy miféle szörnyeteget kellene kézre kerítenie. Egyszerűen közlik szemei, a smaragd zöld macskaszemek, hogy olyasmit hallott, amit egyáltalán nem várt. Összeszűkültek, egyetlen késpengére hajazó nyílássá. Ha most Emília belepillantana a vaják fejébe a gondolatok sokasága, emlékképek, olyan mennyisége száguldana keresztül rajta, hogy a grófné beleszédülne mindabba a töménytelen információra, amit Adalbert végig gondolt egy röpke pillanat során. Az asztalkát, amelyhez hellyel kínálta a grófnő a vajákot a székkel ellentétes oldalról kezdi kerülni. Már-már úgy tűnik, hogy távozóra fogja a vaják, amikor Adalbert megtesz egy félkört az asztalnál és lassan kihúzza a széket. A grófnőre szegezi tekintetét, a végig pillantás ismét megtörténik, de nyoma sincs bujaságnak vagy vágynak. Vagyis, valahol messze, a vaják elméjének egy eldugott szegletébe. Baldachinos ágy, a grófnő ruhájának lassú lecsúszása, ahogy feltárul a hófehér bőr, az arcra és a keblek bimbójára kiülő rózsás pír. Adalbert lassan simít végig a hófehér domborulaton, hüvelykujjával kacéran játszik a vérbőségtől kemény és rubinban játszó csúcsdíszen. De a valós, a felszínen lévő gondolat a pillantással társuló érzések, éles késként hatolnak Emília szívébe. A grófnő számára azonnal világos lehet, hogy a férfi vadászik, tekintete egy vadászó macskáé és ha ostoba nemes kisasszonyka lenne, akkor elhinné, hogy, csak a nemes női öl iránti vágytól fűtve csillannak a szemek. A vaják gondolatai azonban mást tükröznek, ki akarja deríteni, hogy mivel van dolga..

- Kíváncsi vagyok, hogy milyen okból akar valaki élve elfogni egy vámpírt. Különösképpen úgy, hogy értelmesebb alfajai alig vannak a vámpíroknak. Az esetek többségében csak legenda a társalgásra bírható vámpír. Ritka, amikor valós eseményeken alapul ama történet, hogy valaki; egy vaják vagy egy varázsló, ténylegesen diskurzust folytatott volna egy vámpírral. Vámpírra akadni különösképpen sem egyszerű, hát még olyanra, amely leül az emberrel trécselni. Mindazonáltal, lehetségesnek tartom, hogy egy vámpírt, élve kézre keríthessünk. ~ Bár abba valaki belehal. ~ Az előkészületek sem egyetlen napig tartanak és főleg nem olcsó. ~ Legalább háromezer és ötszáz arany, bár inkább négy ... jó, ha itt és most levenné a ruháját és meglovagolna ebben a kényelmes székben ülve .. mondanék kétezret is. ~

Adalbert ismételten végig pillantott a nőn. Megrázta a fejét.
- De, nem akartam félbeszakítani, kérem mesélje el a miérteket. Az illő árat azt hiszem kialkudhatjuk később is.
A férfi nem beszélt, amíg Emília elmesélte neki a miérteket. Bár gondolatai még mindig a megvetett vánkos körül jártak a grófnővel vagy éppen medálja jelzése okának kiderítésén. Inkább a nővel folytatott bujálkodás volt előtérbe.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

**Vendég** · Vendég

To: Adalbert LaCroix

Divina Commedia

La Stravaganza • 1008 words

Amikor Báthory grófnő belépett a Kék Szalonba, fogalma sem volt róla, hogy ezzel éppen egyidőben, hajszálpontosan abban a pillanatban, amikor átlépte a küszöböt, az épület pincéjében magához tért kedvenc “fantomja” is - egy Ban Ard-ból kicsapott varázsló, aki hamar realizálta, hogy legutóbbi főzetének kevergetése közben alighanem túl nagy mennyiséget szórhatott az üstbe az egyik komponensből, ugyanis felfedezni vélte a kotyvalék ragacsos masszájának maradványait nyirkos patakocskákban végigfolyni az arcán. Minek okán pedig a pincében uralkodó fényviszonyok igen siralmasak voltak, első dolga volt egy varázsige elmormolásával fénygömböt bűvölni maga elé, hogy szemügyre vegye a pusztítást, és elkönyvelje, hogy ha aranyat nem is, de temetői ködöt és szagot tud már árasztani ez a trutyi, aminek a grófnő talán örülni fog, hisz a Pillangó Színház produkcióiban gyakori színhelyként szokott szolgálni egy-egy sírkert.
Emilia mit sem tudott arról, mivel foglalatoskodott éppen házi mágusa, akit még az ő szép Karméléje leplezett le, mikor a Pillangó Színház fantomjaként riogatta a közönségét. Nem tudta, mindazonáltal biztos volt benne, hogy az előtte álló vaják medáljának megrezdülését nem az ő megjelenése váltotta ki, hiszen egy hozzá hasonló, magasrendű vámpír jelenlétére nem csak a vajákmedál nem volt képes figyelmeztetni tulajdonosát, de még egy varázsló sem tudta volna mágiával érzékelni a jelenlétét. Ha valaki, akkor a grófnő pontosan tudta ezt, így biztosra vette, hogy az Adalbert elméjéből kiérzett, reá irányuló gyanakvás teljesen alaptalan, így hát teljes nyugalommal és arcán sejtelmes mosollyal hallgatta a vaják kimondott és kimondatlan gondolatait, lustán követve pillantásával a férfit, ahogy elébb medáljához nyúlt, majd a megbízás mibenlétét hallva összeszűkültek szemei.
Báthory grófnő szemeiben ártatlan érdeklődés fénye gyúlt, de szándékosan nem leste meg a vaják gondolatait, ugyanis a grófnő mindig is kifejezett örömét lelte abban, hogy pusztán egy-egy apró gesztusból, egy mosoly ívéből, a szempillák rebbenéséből vagy éppen egy kimondott szó hanglejtéséből következtesse ki partnere szándékait. Különben is, hova lenne úgy a játék öröme, ha minden titkot azonnal kilesne minden játszótársa gondolataiból? Rémesen unalmas volna minden beszélgetés, ha mindig tudná az emberek maszkjai mögött megbúvó, valódi érzelmeket. Márpedig Emilia sose szeretett unatkozni.
Így azonban elbűvölve kísérte figyelemmel a vaják mozdulatait, miután rezzenéstelen arcáról semmilyen reakciót nem tudott leolvasni, de ahogy a férfi az asztalkát lassan megkerülve tett pár lépést, a grófnő majdnem felsóhajtott, annyi érzelmet látott bele minden mozdulatba. Tétovázást, elszántságot, komorságot, lemondást, vasakaratot és kíváncsiságot, és, mélyen valahol vágyat - de hogy mire… Egy pillanatra őszintén nem tudta eldönteni, vajon a vaják elfogadja-e, vagy visszautasítja a megbízást, így mosolya, mely ajkaira kúszott, mikor Adalbert kihúzta az asztal mellett álló széket, igazán őszinte örömről tanúskodott. Ezután pedig, ahogy elkapta a férfi pillantását, meg is bizonyosodhatott róla, hogy a vaják mozdulataiból kiolvasott érzelmeket csakugyan pontosan mérte fel - egy vérbeli vadász állt előtte, és pontosan tudta, hogy ezúttal nem - csak - rá vadászik.
Közelebb lépett Alberthez, s megállt a másik szék mögött, míg hallgatta a férfi szavait. Igazán nagy önuralomra volt szüksége, hogy arca még csak meg se rezdüljön, míg a vaják a vámpírok természetéről és jellemzőiről beszélt, s uralkodnia kellett arcvonásain, hogy kíváncsiságot és ámulatot tükrözzön, és semmiképpen se törjön ki kacagásban. Már nem mintha gúnyolódni kívánt volna a férfival, hisz az professziójából adódóan tájékozódott a vámpírokról, a grófnő azonban legszívesebben angyali mosollyal arcán csak annyit felelt volna Adalbertnek: “De drága vajákom, hiszen épp szemben állsz egy ilyen vámpírral…”
Ahogy azonban a férfi kijelentette, hogy mindezek ellenére lehetségesnek tartja egy vámpír kézre kerítését élve, Emilia mélykék szemei felcsillantak, ám ezúttal ki akarta fürkészni a vaják mögöttes gondolatait - már csak azért is, hogy még véletlenül se tervezzen előleget kérni és meglógni a pénzével. Albert gondolatai viszont ezúttal is kedvére voltak, kiváltképp a pimasz ötlete a székben történő lovaglásra… Bár nem tagadta, ő is kipróbálta volna, s ezokból csak még inkább élvezte a férfi méricskélését, s megengedett magának egy dögös mosolyt, mikor a férfi megrázta fejét, tán azért, hogy az iméntihez hasonló, pimaszul kéjenc gondolatoktól megszabaduljon - egy időre legalább is.

- Nem vettem zokon - mosolygott a grófnő, majd szabad kezével intett a férfinak, hogy üljön csak le bátran, s ő maga is így tett, miután kihúzta az előtte álló széket, kecses modulattal helyet foglalva az ülőalkalmatosságon, pipáját tartó kezével a karfára könyökölve. Komótosan szippantott a csibukból, s lustán kifújta a gyógynövényes füstöt, mielőtt folytatta volna.
- Lekötelez, amiért elvállalja a megbízást, drága vajákom. Őszintén reméltem, hogy így lesz - mondta, ahogy hálásan a férfira mosolygott. - Ami az előkészületeket illeti, meg voltam róla győződve, hogy nem egyik napról a másikra történne, de árulja el, kérem, pontosan mennyi időt szánna rá? Már csak amiatt is, hogy mennyi ideig élvezhetem a társaságát - jegyezte meg a grófnő sejtelmes mosollyal.
- A fizetséggel kapcsolatban pedig természetesen ráérünk, hisz ahogy a felhívásban is írtam, a megbízás elvégzése után áll szándékomban fizetni, viszont, kifejezetten bőkezű vagyok ilyen téren. Minél nagyobb sikerrel hajtja végre a feladatot, annál nagyobb jutalmat nevezhet meg magának a végén.
Újfent szippantott a pipából, s lassan engedte ki ajkai közül a füstöt, szemmel láthatóan komorabb tekintettel, mintha további mondanivalójának előszele simított volna végig az arcán.
- A miértekről… Drága vajákom, ön bizonyára már sok tragikus történetet hallott, így talán az enyém sem fogja oly nagyon meghatni vagy megríkatni… Nekem mégis nehezemre esik beszélni róla - sóhajtotta a grófnő. - Dióhéjban, a családomat… majd’ húsz évvel ezelőtt lemészárolták. A szüleimet, a testvéreimet, és az összes szolgálónkat… Hogy én miként és miért éltem túl, miért engem kímélt meg az a szörnyeteg, ami véghez vitte ezt a borzalmat, nem tudom. Azok se tudták megmondani, akik megtaláltak a bölcsőben - még járni se tudtam akkor, csak sírni és üvölteni. Azt viszont elmondták, hogy a lény, amely kiírtotta a családomat, egy vámpír volt.
Báthory grófnő úgy adta elő a történetet, mintha színigaz lett volna - és csakugyan érezte annak a keserűségnek az utóízét, mely kétszáz év alatt lassan elhalványodott emlékeiben, de még épp eléggé emlékezett rá, hogy elő tudja hívni és tökéletesen adja elő a vajáknak. Színésznő volt, igazi színésznő, az előadása pedig azért volt igazán kiváló, mert félig mégiscsak igaz volt. Hisz a családját csakugyan lemészárolták mind egy szálig, azonban nem egy vámpír műve volt a vérontás - hanem egy vajáké.

Countess Báthory

**Vendég** · Vendég

Emília & Adalbert/cím @

- Az előkészületeket ne úgy képzelje el, kedves grófnő, hogy leülök a szobában és átböngészem a vaják kézikönyvet, hogy tanácsot nyerjek, mit is kellene tenni egy ilyen helyzetben. Komoly kutatómunkát igényel, nyomokat kell keresni, értelmezni kell a fellelt és árulkodó nyomokat, kiszűrni a hamis és téves adatokat. Rosszul gondolja, ha arra tippelt, hogy elindulok a megbízás elfogadása után és elkezdem Novigrad katakombáit átfésülni. Így kérdésére, hogy meddig is fogja élvezni a társaságom, a válaszom egyszerű: még magam sem tudom.
Válaszolta fesztelenül a székben ülve, miközben smaragd, macska szemeivel figyelte a nőt. Amikor a fizetségre esett a szó újfent, kissé hátradőlt a székben, hogy kényelmesebben üljön, majd miután macska szemeinek írisze keskeny vágássá szűkült újfent megszólalt.
- Legalább ezer koronát előre kérek, különben nincs üzlet. Amint említettem, az előkészületek költségesek, kenőpénzek, szívességek, nekem is vannak egyéb költségeim, amelyek kifizetése nélkül nem tudom elvégezni ezt a munkát. El kell készíteni bizonyos alkímiai készleteket. Ezt remélem megérti. - ha a grófnő esetleg bepillantana a férfi elméjébe, hogy vajon a pénzével akar meglépni, hát alaposan meglepődne. A férfi fejében többször fordul meg a grófnővel való szenvedélyes hempergés egy baldachinos ágyban, mintsem a pénzzel való elszökés gondolata. Amikor azonban a grófnő elmeséli a miérteket, a férfi fejéből nagyon gyorsan eltűnik szinte minden, ami a küldetéssel vagy éppen a grófnővel kapcsolatban forog. Még a pénz lehetősége és az azzal való meglépés gondolata, ami egyébként is távol állt a férfitől, kialszik.

- Nem értem. Arra akar kérni, hogy olyan nemes vámpírt fogjak, aki képes beszámolni arról, hogy mi történt húsz esztendővel korábban? Egy vámpír felhajtása sem gyerekjáték, de egy olyan kerítése, amely rendelkezik is némi információval a két évtizeddel ezelőtti gyilkosságról... nem vállalom. Nyomok hiányában, kiszűrni a sok közül, azt az egyet, amelyik rendelkezik információval és hajlandó is megosztani azt velünk. Képtelenség. Elnézését kérem a késő esti zavarásért.

P.S.: Mood: Isara

**Vendég** · Vendég

To: Adalbert LaCroix ️️️@

Amikor Báthory grófnő kérdésére felelve a macskaszemű szörnyvadász kifejtette válaszát, Emilia rezzenéstelen arccal hallgatta csupán. Éppenséggel akadt róla információja, hogy egy vaják miféle metódusokkal kezdhet bele a munkába, hiszen nem olyan rég volt szerencséje végigkövetni, ahogy Karméle felgöngyölítette a Pillangó Színház fantomjának ki- és mibenlétét, de Adalbert előtt úgy tett, mint akinek most van dolga életében először professzionális szörnyvadásszal. Ennek okán pedig adta az értetlen, kissé tán arrogáns nemeshölgyet, míg amaz beszélt, aztán ahogy a vaják hátradőlt a székben, s hasított pupillái keskeny vágássá szűkűltek, a grófnő csak hümmögve bólintott.
Hanem amikor Albert az ezer koronát előre kérte, felvonta szépen ívelt szemöldökeit, s lapis lazulit idéző szemeiben sértett szikra csillant. Nagyot szippantott filigrán pipájából, s lassan fújta ki a gyógynövényillatú füstöt. Aznap este már át akarták verni hasonló indokkal, s mint akkor, most is beleolvasott a férfi gondolataiba, az ismerős képeket látva azonban kicsit lejjebb lohadtak ellenérzései, s meglehetősen tompította szavainak élét, ahogy válaszolt:
- Ezer koronát előre? - kérdezte, fejét ingatva, ahogy felsóhajtott - Drága vajákom, ha ezzel nem magát Radovid király első számú besúgóját tervezi lefizetni, nem tudom elképzelni, miféle alakokra akarja elszórni a pénzem. Ami az alkímiai összetevőket illeti, elégnek ítélem, ha a családom címerével lepecsételt s általam szignózott levelet megmutatja bármelyik novigradi patikáriusnak vagy herbalistának, és a rendelkezésére bocsátanak mindent, amire szüksége van. Utána pedig felkereshetnek engem a számlával - vont vállat könnyedén, ám ahogy újabbat szívott pipájából, elmerengőn, egyszer s mind kiválóan eljátszott keserűséggel fejtette ki a szörnyvadásznak küldetésének miértjeit.
A vaják válaszára arcizma sem rezdült. Persze, csalódott, de jobb színésznő volt annál, semhogy ezt kimutassa.
- Nagy kár, drága vajákom. Igazán reménykedtem benne, hogy ön talán hajlandó volna vállalkozni erre a küldetésre. De ha nem, hát nem. Ön még mindig kellemesebb társaság volt, mint az előző négy kollegája - somolygott a grófnő, ahogy újra szájába vette a pipát, s aprót szippantott belőle, majd könnyedén fújta ki füstjét. - Juli! - szólt aztán ki a szalon előtt várakozó szobalánynak, aki pár pillanattal később csendesen belépett az ajtón. - Kísérd ki kérlek az urat. Ha bárki érdeklődne még az éjszaka folyamán, nem fogadok több látogatót - sóhajtotta, majd még egyszer a vajákhoz fordult. - Örvendtem a szerencsének. Remélem, még látjuk egymást - küldött a férfinek egy kikapós mosolyt, ahogy felállt az asztaltól, s kezét nyújtotta búcsúcsókra.

Emilia Elizabeth Báthory

Post Scriptum: Köszönöm a játékot!

**Ajánlott tartalom**

» Adalbert LaCroix
» Adalbert LaCroix
» Egy medál becsülete - Adalbert és Wilkina
» Macskaszem és zafír (Adalbert és Cenra)
» La Belle est la Bête - Dettlaff & Emilia