Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Hogy őszinte legyen, ritka szar napja volt. Bár Beauclair nagyon szép volt, sokkalta szebb, mint Rívia, vagy Lyria, vagy bármelyik város Dol Angrától délre, amerről jött. A Cervantes-hágón keresztül jutott be Toussaint-ba, és Beauclair-be érve úgy döntött, hogy egy kicsit letáborozik itt, hiszen az egész város olyan volt, mint egy óriási ékszeres-szelence, szinte ragyogott, és teljesen elvarázsolta káprázatos gazdagságával. Tele is tömte a zsebeit mindenféle csillogó-villogó csecsebecsével is, ahonnan épp el tudta csenni - innen egy réz ajtógomb, onnan egy drágaköves bross, amonnan egy arany zsebóra, eminnen egy porcelán teáskanál... De arra nem számított, hogy pont akkor fogja elkapni egy lovag, amikor éppen egy lekváros fánkot igyekezett észrevétlenül elcsórni, mert a gyomra is megkordult. A lovag volt olyan gáláns, hogy a beígért csonkítás helyett (“Pár évvel idősebb lennél, kölyök, egy ilyenért kérdés nélkül levágnám a kezed!”) csak a grabancánál fogva átrepítette a piac túlsó felébe, miután visszatetette vele a fánkot a helyére. Az esést szerencsétlen módon egy tízévesforma kislány fékezte meg, mivel hogy éppen Bíbic mögött állt egy stand mellett, amikor a fiú rázuhant. Hamar lekászálódott róla ugyan, de a kislány eszeveszett módon bömbölni kezdett - nem azért, mert annyira fájt volna mindene, inkább azért, mert az esés következtében darabokra tört az addig kezében szorongatott, porcelánfejű babája. Onnantól hiába csitítgatta, nem egészen két pillanattal később feltűnt a kislánynál nagyjából öt-hat évvel idősebb bátyja, és miután egy-két istenes pofont lekevert a fiúnak, elráncigálta magával egy piros ajtós ház elé babástul, és közölte vele, hogy ide most szépen bemegy, és addig nem jön ki, amíg nem hoz egy megjavított, vagy egy pontosan ugyanilyen babát. A nyomaték kedvéért a kiváló morális iránytűvel megáldott lovag is velük tartott, hogy biztosan ne szökjön el félúton. Így hát hörögve-morogva, tudomást sem véve se a kis vércsíkról az orra alatt, ami az egyik pofont követően került oda, se a szintúgy pofon által még kipirult bal orcájáról, benyitott a helyiségbe, kezében a törött baba maradványaival, és már most a pokolba kívánta az egész helyzetet.
ülönös, hogy az emberek mi mindenhez képesek ragaszkodni. Szeretteiken túl önnön rövid életükön át a legkisebb és legnagyobb csecsebecsék, berendezési tárgyak, díszek, épületek, használati eszközök és persze, a játékok éppen annyira fontosak számukra, mint saját testi épségük. Vagy még annál is értékesebb. Földi javakra, luxusra úgy költenek, hogy még tulajdon lelkük is eladnák egy idegennek, ha az megadhatja nekik azt amit elérhetetlennek gondolnak és észre se veszik mi bír valódi értékkel. Nem. Vakon ruháznak fel megmásítható dolgokat eszmei árral miközben a felbecsülhetetlent és egyedit elhajítják. Undorító. De, hogyan is haragudhatna rájuk egy egyszerű játékkészítő? Egy magának való mogorva alak? A halandók élete egy pillantás alatt tovaszáll még az előtt, hogy bármit megtapasztalhattak volna. Teljesen más értékrenddel működnek, mint azok, kik testét az idő vasfoga tönkre nem teheti csupán lelkét marcangolhatja szét és köpheti bele a ragadós sárba, majd útjába sodorhat valakit, kitől elszakíthatja ezzel újabb próba elé állítva őt. Ostoba, buta teremtmények ezek az emberek. Megbíznak egy idegenben s elutasítják egy ismerős segítségét. Semmi logikus nincs bennük. Önnön vágyaik irányította férgek, de hogyan is mondhat ítéletet felettük egy férfi ki hatalmas figyelemmel, nagy gonddal áll neki elkészíteni az egyedi megrendelést? Megjavítja a hőn szeretett játékot, mintha új lenne és ezzel örömet szerez valakinek, ám időközben ő maga is boldoggá válik. Telik az idő, vánszorog előre halhatatlan életében és megtanulja értékelni a legapróbb dolgokat. A legkisebb gesztusokat és tudja mit jelent lelkének egy darabkáját is beletenni a műalkotásba. Szétszórja szellemének magvait munkája által és azt hiszi ezzel ad a világnak, de csak elvesz. Az emberek tovább romlanak és elfelejtik értékelni mások odaadását és a megjavított tárgyak korábbi fontossága szépen lassan elvész. Látod? Jót tennél, de csak mérgezel vele. Kérdem én, hát megéri így szentnek lenni? Na ugye, hogy nem. Csodálkozol ezek után, hogy a vörös ajtón belépve miután a csilingelő hang elhalkul egy kellemetlen érzés lesz rajta úrrá miként a bolt tulajdonosa közelebb lép, ki a gyertyafénybe és lepillant rád? Sejtettem válaszod. Nem meglepő a szúrós tekintet mely mintha lelkedig látna és felfedné legbensőbb éned mivoltát. S az a hang… Megforgatja benned a kést. — Veled meg mi történt, Fiú? — szemöldökeit enyhén összeráncolva lépett hozzá közelebb Beauclair szörnyetege — Tehetek érted valamit? — hangszíne vérfagyasztó, kellemetlenül cseng s nem tudni az ifjú zavarta meg valamiben vagy a bánásmód nem tetszik neki, amiben az erre tévedt lelket részesítették. Csak az idő mondhatja meg. Mert idő… az idő a válasz mindenre. Volt, van s lesz is mindig, mert ha meg áll… minden összeomlik. Minden megváltozik és ki lehet a megmondója mi történik akkor?! De, ezzel nem a mi tisztünk foglalatoskodni, nemde bár? Sokkal érdekesebb mi lesz ennek a találkozónak a kimenetele, mint valami olyanon rágódni ami ellen úgy sem tehetünk semmit.
Ahogy a fiú belépett a gyermekjátékot ábrázoló cégér alatt a vörös ajtón, homlokát ráncolva nézett körbe a helyiségben, míg elült a bejárat fölötti csengettyű hangja. Lassan járatta végig pillantását a polcokon sorakozó fabábuk, játékfigurák, rongy- és poreclánbabák, ládikák és dobozok sokaságán, a kosarakba helyezett játékfegyvereken, labdákon és üveggolyókon, majd ahogy tekintete megállapodott egy faragott hintalovon, addigra már nyoma sem volt a szemeiben megbánásnak - ámulatnak annál inkább. Alig töltötte be a tizenharmadik életévét - bár arra se igazán emlékezett, mikor van a születésnapja - és ez volt az első játékbolt, amit életében látott. Csodálkozásából egy kellemetlen, érces hang zökkentette ki, s azonnal a forrása felé kapta tekintetét - és bár egészen addig szinte ragyogtak felemás szemei a játékboltba beszűrődő gyér világban, ahogy szembe találta magát a bolt feltételezhető tulajdonosával, önkéntelenül is tett egy fél lépést hátrafelé, s ijedtében majdnem elejtette az addig kezében szorongatott, törött babát. Aztán amint realiztálta, hogy az iménti, öntudatlan reakciója milyen gyávának tűnhetett, vágott egy fintort, ami a férfi első kérdését követően csak szélesebben húzódott végig arcán. - Semmi - felelte gyorsan, szippantva orrán, és kézfejével le is törölte gyorsan a vércsíkocskát, majd a kezét a nadrágjába törölte. Bár nem nézett fel a férfira, látta, hogy közelebb lépett hozzá, de ő maga megvetette a lábát ezúttal, és bármennyire is benne lett volna az inger, hogy hátráljon, a helyén maradt. Viszont azt a borzongást, ami végigfutott a gerincén az idegen következő kérdése után, nem tudta megfékezni, és azt sem igazán értette, mi váltotta ki belőle, hogy ennyire óckodjon a férfitől - még csak nem is hasonlított Haczykra, viszont volt valami az egész lényében, amitől az első pillanattól kezdve borsódzott a háta. Hallgatott egy kicsit a kérdést követően, azt latolgatta, vajon tudna-e elég gyorsan futni ahhoz, hogy meglógjon a kint várakozó lovag és testvérpár elől - úgy egyáltalán, kint vannak-e még és várakoznak-e rá, vagy csak szivatják - de végül nyelt egy nagyot és a férfira pillantott. - Azt… azt mondták, hogy jöjjek ide be és addig nem jöhetek ki, amíg nem hozok egy ugyanilyen vackot - mutatta a férfi felé az addig háta mögött rejtegetett, törött játékot. - Vagy egy újat, vagy ezt a szart megjavítva - mondta, majd félrepillantott, ahogy szabad kezével megvakarta tarkóját. - Szóval… vagy meg tetszik tudni javítani… vagy ha nem, akkor tessen mutatni egy másik ajtót, amin meglóghatok. Félig-meddig reménykedett benne, hogy lesz a boltnak egy hátsó kijárata, de hiába kémlelt körbe megint, a lépcsőben végződő folyosón kívül más utat nem talált, ellenben a tekintete újfent megakadt a játékokon, legfőképp a csillogó üveggolyókon, a polcokon sorakozó ólomfigurákon és a többi, félhomályban fel-felsejlő mechanikus szerkezeteken az asztalon - legszívesebben zsebre vágta volna mindet, hogy aztán később a napfényben is megcsodálhassa a csillanásaikat. De ahhoz előbb még innen ki kellett jutnia, ahhoz pedig valamilyen úton-módon meg kellett egyeznie a nem túl barátságos játékkészítővel…
tt magasodott a fiatal gyermek fölött. Vasszigorral arcán nézett le rá, sötét szemöldökeit enyhén összeráncolva figyelte a nálánál jóval alacsonyabb lelket. Egyenesen állt, nem hajolt le hozzá és még így is tökéletesen látta vonásait, gesztusait és még inkább, hallotta szavait melyekkel felelt s nem-felelt egyszerre a neki címzett kérdésnek. Ugyan nem tetszett a bolt tulajdonosának, ki megzavartak dolgában, hogy elzárkózik a fiú egy normális válasz elől, ám nem volt egy ma született bárány…. Mit bárány! Ma született ragadozó, aki ne tudta volna megsejteni miről is lehet szó. Bár, a férfi törődik a fiatalabbakkal, már ami a gyermekeket illeti és nem holmi szeszélyes hóbortból, nem. Nem vacsorának szánja őket, egyszerűen csak lát bennük valamit, de ha az illető maga keresi a bajt, akkor Dettlaff-tól menedéket nem kaphat. Mikor az ismeretlen összeszedte bátorságát és feltekintett ugyanazzal a ridegséggel találta szembe magát, mint amilyennel odalépett a Játékkészítő. Végig őt bámulta, nem vette le róla tekintetét és várt. Csendesen, mozdulatlan, de annál ijesztőbben várt. A felemás szín szempár egy rezzenést, egy egészen aprócska izommozgást annyit nem váltott ki belőle. Hallgatag állt, míg az idegen szóra nyitotta száját. Megszeppenten? Mondanivalója bizonytalannak hatott és elsőre úgy tűnt mintha süket fülekre találtak volna. Miután a menekülést is szóba hozta a fiú végleg elhallgatott. Figyelmét az üzletben fellelhető portéka kötötte le és ekkor, mikor nem figyelt az előtte álló alak szemöldökei még közelebb kerültek egymáshoz, majd a semmiből egy hirtelen jött mozdulattal képen tenyerelte a fiatalt. A pofon hangosan csattant a puha orcán, ám Dettlaff jellemét ismervén örülhet az ifjú, hogy ennyivel megússza. — Mutass némi tisztelet. — jelentette ki mogorván az idősebb, aztán mély levegőt vett önnön maga megnyugtatására mielőtt valami meggondolatlant tesz. — Nincs hátsó ajtó, de ha lenne sem engednélek ki rajta. — folytatta kicsit sem kedvesen — Az amit a kezedben tartasz valakinek a munkája, amit sok idő és még több energia befektetésével készített el. — hangja betöltötte az egész boltot. Nem kiabált, de jól érezhetően lehordta a fiút. Szavaihoz már nem tette hozzá, hogy minden egyes baba egyedi, nem készül két egyforma így talán, a készítő memóriájától függően még az is megmondható kinek lett csinálva. Arról pedig végképp nem tett említést a mesterember, hogy ő volt az a bizonyos valaki, aki megalkotta annak a kislánynak, kinek apró pityergését a kifinomult hallás következtében jól hallotta, akárcsak a másik két alak morgolódását. Mind odakint vártak, pár lépésnyire az ajtótól. Egyetlen pillanatra sem vette le világos szín szemét a zsiványról, kinek kezében még most is ott volt a törött játék. Dettlaff végül lassan, immáron látható mozdulattal fonta össze kajait mellkasa előtt. Pillantása szúrós volt, arcának vonásai szigorúak. Nem mondott többet inkább arra várt a fiú kezdjen el dalolni, na, nem a szó szoros értelmében, persze.
Amikor Bíbic tekintete újfent elkalandozott a játékbolt portékája felé, utolsó dologként számított arra a pofonra, amit az ismeretlen, érces hangú férfi lekevert neki. Felnyikkant a csattanást követően, s az ütés helyére kapott egyik kezével, ahol szinte lángra lobbant az arca – érzésre és látványra egyaránt. - Hogy az a ku--- - kezdett volna bele a káromkodásba, ahogy haragos szemekkel felpillantott a férfira, de ahogy tekintetük találkozott, inkább lenyelte a további mondanivalóját, azonban gondolataiban a mondatkezdemény úgy folytatódott, hogy „---rva kőkeléses, híd alatt hágó hegyitroll harapná le a kezed!” Igencsak össze kellett szorítania állkapcsát, hogy még véletlenül se szidalmazza amazt hangosan, helyette fintorogva, orcáját masszírozva s hörgölődve grimaszolt, „tisztelete” jeléül, ha már a játékkészítő erre szólította fel. Egy fokkal hangosabb morgolódással vette tudomásul, hogy csakugyan nincs hátsó ajtaja a boltnak, s mikor a mogorva alak azt is közölte vele, hogy ha lenne, sem engedné ki rajta, már nem bírta tovább visszanyelni mérgét, s dacosan fújt egyet, mint holmi kóbor macska. - Bánom is én, hogy ki, meddig meg hogyan csinálta, meg tetszik-e tudni javítani vagy sem?! – bukott ki belőle aztán, ahogy haragosan pillantott fel a férfire, miután amaz csöndesen lehordta. Nem mintha kevésbé félt volna tőle, sőt, azután a pofon után még inkább ügyelt, hogy ne legyen kartávolságon belül amaznak, s résen volt: ha lendülni látná amaz karját, rögtön elugrana. Ugyanakkor gyávának sem volt hajlandó tűnni a férfi előtt - akkor már inkább még egy pofon. Még szerencse, hogy ennek az embernek nem volt kampó a jobb keze helyén – de a felmerülő emlékképet igyekezett olyan gyorsan száműzni a gondolatai közül, amennyire csak lehetett. Egy egészen kicsit borzongott csak bele. Kérdését követően cehhenve az ajtó felé sandított, majd a kezében tartott, törött játékra, de csak lopva, utána állta a játékkészítő világos szín szemeinek pillantását, s látta, ahogy amaz összefonja mellkasán karjait, hallgatásba burkolózva. Állta a szúrós, szigorú tekintetet, s bár a férfi hallgatása csak még inkább hergelte, egyúttal meg is rémítette, de félelmét dacosan palástolni igyekezte azzal, hogy némi néma farkasszemezést követően mérgesen megszólalt: - Egyébként sem én törtem el ezt a vackot! – emelte meg a kezében tartott játékot. - …Jó, egy kicsit, egy nagyon-nagyon kicsit miattam tört el, de nem azért, mert jobb dolgom sincs, mint picsogó fruskák nyavalyáit tönkretenni, nem akartam eltörni! Semmi dolgom nem volt azzal a bőgőmasinával, nem is láttam, hogy ott volt, csak ráestem, nekiütköztem, ez meg eltört, de arról meg nem tehetek! – morogta, majd maga is összefonta mellkasán karjait, s továbbra sem fordította el tekintetét a férfiről. - …Különben is, ha olyan kurva drága meg fontos, meg mittudomén, akkor vigyázhatott volna rá jobban is. - tette hozzá egy kicsit halkabban. Nyűgös volt, fájt az arcán a korábbi pofon helye - meg az azt megelőző kettőé -, és mindennek a tetejében még éhes is volt, hiszen azt a lekváros fánkot kénytelen volt otthagyni, amikor a piacon a lovag elkapta. Ráadásul a játékkészítővel sem igazán jutott egyről a kettőre. - ...De most már amúgy is tök mindegy, el van törve és kész. Engem meg belökdöstek ide, annak a nyafkának a bátyja, meg valami lovag, vagy mi a franc, és most már csak azért sem megyek ki, akár meg tetszik tudni javítani ezt itt, akár nem - fejezte be mondanivalóját, le sem véve felemás szemeit a férfiről.
émán figyelte a fiút, szemöldökeit összébb húzva, kifejezetten kimutatva nemtetszését és szigorát a nálánál jóval fiatalabb lény irányába. Hallgatta őt, reakcióját és mozdulatait leste miközben megpróbált uralkodni önnön indulatain és nem kihajítani a kölyköt az ajtóval együtt az utcára. Már csak azért sem lett volna szerencsés, mert odakint bizony vártak rá és ha nem ő veri vörösre a gyerek alfelét, akkor azok fogják odakint. Kérdéses melyikükkel járna rosszabbul, sokáig vitatkozhatnánk róla, de sokkal izgalmasabb figyelni mit tesz emez helyett Beauclair Szörnyetege. Mellkasa előtt karba font kezekkel csendesen bámult le az ismeretlenre, aki oly’bá tűnik igyekezett némi bátorságot magára erőltetni, ám a férfi, ki egyenesen föléje magasodott pontosan tudta mi rejtőzik a fiú szívében. Felemás színű szemeiből és a mellkasában dobogó szerv ritmusából meg tudta állapítani a legalapvetőbb érzelmeit és ebből következtetni tudott arra is, mi járhat az elméjében. Csendben maradt. Nem szólalt meg pedig kedve lett volna ahhoz is és egy újabb pofonhoz is. De, nem tette. Mint kőszobor állott ott és egyenesen, pislogás nélkül meredt a vele szemben lévő szemeibe. Tekintetében nem volt semmi kellemes, ahogy kisugárzásában sem, pedig semmit sem csinált. Egyszerűen az ember ösztönösen érezte, hogy jobb félnie mintsem megijedve halálba zuhannia. Volt benne valami, a megjelenésében, amitől Dettlaff egyszerre volt magának való, ijesztő és olykor, alkalomadtán kifejezetten kellemes társaság. Pedig semmi természetfeletti nincs benne, legalábbis külsőre, bár jobban belegondolva, most nem viselt köpönyeget. Nem volt feltűrve ingének ujja, kicsit sem mutatott idősödő játékmesteri megjelenést, hiszen fekete bőrkabátja körbe ölelte őt és az a szigor amit hagyott kiülni arcának vonásaira hamar elkergette volna az embert, ha nem volna fontos itt létének oka. S talán, de csak talán még kellemesen is csalódhatnak egymásban. Az Élet útjai kifürkészhetetlenek és mindketten tartogatnak még meglepetéseket. Aztán megszólalt a fiú. A vámpír néma maradt. Nem hatotta meg az idegen testbeszéde, a felháborodása és szavai. Miután befejezte a makacskodást és a történetet, Dettlaff még csendes maradt egy pár percig. Szúrósan meredt lefelé a fiatalra, ám mielőtt túlságosan is zavaróvá vált volna szóra nyitotta vékony ajakait: — Tisztelet. — intette le a gyermeket, ki tapló módon adta elő a történteket és véleményét — utóbbira nem is volt kíváncsi a Játékkészítő — mindazok ellenére, éppen alig pár perccel ezelőtt kapott egy jókorát orcájára ugyanezen okból. A férfi hangja komolyan és mélyen szántotta fel a csöndet. Vonásai nem enyhültek. Mielőtt újra megtelepedett volna a némaság közöttük, a bolt tulajdonosa megmozdult. Nyugodtan tenne, semmi hirtelenség. Leengedte karjait mellkasa elől, majd egyikkel a pult felé mutatott. — Ülj le. — hangszíne nem lett barátságosabb. A pult mögé lépett, de előtte még egy széket helyezett elébe, amire a fiú leülhetett, aztán intett neki, hogy tegye a játékot a közöttük lévő pultra — Nem csak pénzben lehet mérni az értéket. Valami akkor is lehet drága, felbecsülhetetlen, ha számodra értéktelennek tűnik. Mondjuk egy szalmából készült rongyos baba. — magyarázta tárgyilagosan miközben alkarjával feltámaszkodott — A gyermek, aki megannyi időt eltöltött vele, meglehet, a világot látja benne. Neked ez csak egy játék, ami eltörött, de annak a kislánynak olyan, mint szeme világa. — fejezte be a gondolatot és a mellette lévő polcról levett egy egyszerű, díszítetlen faládikót. A pultra tette és kinyitotta. Különféle eszközök voltak benne, közöttük festékek, ecsetek, apró faanyagok, textíliák és miegymás. — Mindent rendbe lehet hozni. — szólalt meg újfent immáron valamivel barátságosabban — Még a stílusodat is. — bökött egy akkor elővett apró szerszámmal a fiú felé — Mi a neved? — látszólag kezdett megenyhülni és már nem is tűnt annyira ellenszenvesnek, ám az igazság valami egészen más volt.
Amikor Bíbic befejezte mondanivalóját, már valamelyest fel volt rá készülve, hogy a mogorva, goromba férfi megint hallgatásba fog burkolózni, mielőtt felelt volna neki. Sejtése be is igazolódott, és bár továbbra is elmondhatatlanul dühítette - és rémítette - a játékkészítő némasága, dacosan állta a szúrós pillantást. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy megtörje az ismételten rájuk telepedő, zavaró csendet, ami legalább annyira bosszantotta, mint a férfi átható és vesébe látó tekintete - nem volt hát csoda, ha tartott egy kissé tőle, kiválképp azután a pofon után - de a játékkészítő megelőzte ebben. Bíbic egy élesebb lélegzetvétellel honorálta a férfi megjegyzését, és noha egy-pár ízes káromkodás már ott volt a nyelve hegyén - kiváltképp a leintő gesztusra - csak annyit felelt: - Azt tisztelem, aki megérdemli - morogta dacosan, a férfi szemeibe nézve. Fel volt készülve rá, hogy elhajoljon a megjegyzése után várható ütés elől, és bármennyire is tudta, hogy nem túl okos ötlet jelenlegi helyzetében feleselni, nem bírta szó nélkül hagyni a kijelentést. Nem élt ugyan még túl sokat, de ahhoz pont eleget látott, hogy tapasztalatból tudja: sem a kor, sem a rang, de még a foglalkozás sem biztos ok arra, hogy képes legyen tisztelni valakit, kiváltképp nem egy ilyen goromba valakit. Ha jobban belegondolt volna, még akár azt is sejthette volna, hogy a vele olyan ellenségesen és undokul bánó ismeretlennek is éppen olyan jó oka volt ellenségesnek és undoknak mutatni magát felé, mint Bíbicnek arra, hogy pimasz és kiállhatatlan legyen - de ebbe nem gondolt bele most még. Helyette továbbra is farkasszemet nézett a játékkészítővel, s talán épp emiatt rezzent össze, mikor a férfi megmozdult - gyanakvón figyelte, ahogy amaz lassan leengedte karjait, majd felszaladtak szemöldökei, ahogy a pult felé mutatott… Aztán még magasabbra szöktek, amikor a játékkészítő felszólította, hogy üljön le a székre, amit a pult elé tett neki. Olyannyira meglepte a gesztus - minek okán előbb számított újabb pofonra, semmint felszólításra - hogy tett néhány tétova lépést a szék felé, s bár a férfi hangja egy cseppet sem lett barátságosabb, szavai lassan felszították érdeklődését. Csekély mérlegelés után ugyan leülni nem ült le, de a babát a pultra tette, s némi kétkedéssel, de kifejezetten kíváncsian hallgatta tovább a játékkészítő mondanivalóját - s majdhogynem el is hagyta a száját egy meglepően koraérett, cinikusabb hehhenés. Ha valamit, hát azt megtanulta a háborúban, hogy a pénznek az égvilágon semmilyen értéke nincs. Egy korty tiszta víz, egy ehető fakéreg, de még az a néhány, valahogy megmentett, rongyos kis gyermekélet is többet ért a Hét Királyság összes kincstárában felhalmozott aranynál és drágakőnél. A szalmababa említésére azonban mintha felrémlett volna benne valami, valami régi-régi, megfakult és homályos emlék, de abban sem volt biztos, hogy a sajátja volt-e egyáltalán. Rövid, vékony ujjak suhantak valakinek a szalmasárga hajtincsei között, sebeseben összefonva őket egy varkocsba, majd ugyanezek az ujjak értek őhozzá - látta a barázdált, kérges tenyeret, s érezte a homlokán az ujjbegyek lágy cirógatását, arcán a száraz kézfej finom simítását. Aztán ahogy jött, úgy el is illant az emlék, Bíbic pedig akaratlan is a törött babára nézett, majd elhúzta a száját, s inkább félrepillantott, ahogy mellkasán összefonta karjait. Ahogy a játékkészítő mondta, neki ez a baba nem volt több egy törött játéknál. Nem jelentett számára az égvilágon semmit. De nem akarta eltörni. Kényelmetlenül feszengve állt egyik lábáról a másikra, ahogy valami furcsa érzés kígyózott a mellkasába, és hiába gondolt arra, hogy annak a picsogó fruskának jobban kellett volna vigyáznia a játékára, hiába mérgelődött magában, hogy ha az az átkozott lovag nem kapta volna el, most nem lenne itt… De mégse tudott mit kezdeni azzal a gondolattal, mely újra és újra felmerült benne - hogy miatta tört el az a baba. Ebből a gondolatmenetből végül a játékkészítő zökkentette ki, amikor Bíbic hallotta, hogy elővett valami dobozt. Odakapta pillantását, s kíváncsian figyelte a ládikát, amit a férfi a pultra tett, majd mikor ki is nyitotta, megfeledkezett korábbi dacoskodásáról, s egyik lábával feltérdelt a mellette levő székre, hogy aztán a pultra felkönyökölve belelessen a dobozba. Felcsillantak a felemás szemek, ahogy alaposan megnézte a ládikában rejlő festékeket és ecseteket, fadarabkákat és rongyocskákat, s ahogy a játékkészítő újra megszólalt, Bíbic arra gondolt, hogy amaz rögtön munkának is lát, s megjavítja a törött babát. Legalább is a nem túl feltűnően, de valamennyire mégiscsak érezhető barátságosabb tónus, amivel a játékkészítő kijelentette, hogy mindent rendbe lehet hozni, ilyesmit sejtetett számára, s ez okból még a gyomrát mardosó éhséget is hajlandó volt egy kicsit tovább tűrni. Azonban amikor az ismeretlen hozzáfűzte, hogy a stílusa is úgymond menthető, már elszakította pillantását a doboz tartalmáról, s szúrós pillantást küldött a férfi felé - majd grimaszolva kiöltötte rá nyelve hegyét. (Aztán rögtön vissza is húzta, mert mégiscsak félt egy kissé a lehetséges válaszreakcióktól.) Majd amikor a játékkészítő a neve felől érdeklődött, egy rövid pillanatra elgondolkodott, s végül úgy döntött, emberibbnek tetsző nevén mutatkozik be: - ...Fritz - felelte, tekintete pedig visszasiklott a doboz tartalmára ismét, majd lassan újra az idegenre pillantott. - És a tiéd, bácsi? - kérdezte aztán, és bár letegezte a szemmel láthatóan nálánál sokkalta idősebb férfit, ezúttal már talán valami kezdetleges tiszteletnek is beillő árnyalatot lehetett kihallani hangjából. - Most rögtön meg is tetszik javítani?
P.S.:Kicsit megszaladt a reag hossza… De remélem, tetszik. ^^Mood: Coffee
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
️️️