yötrelmes napok teltek el azóta, hogy magára maradt. Egy csuklyás idegen mentette meg az életét, ám ő továbbra is úgy érezte, mintha minden egyes másodpercben küzdenie kellene egy újabb lélegzetvételért. Bizonytalan lábakon állt. Hasi tájékon fájdalom járta át testét, tüdejét meg nem tölthette az egyre sűrűbben jelentkező köhögések következtében. Úgy tűnt az a kevés erő, amit sikerült összeszednie csak átmeneti volt és a tünetek, a rosszullétek egyre elviselhetetlenebbek lettek. Gondolatai sem hagyták nyugodni a férfit, ki egyre sápadtabb lett és talán némi visszatérő lázzal is szembesülnie kellett. Megfordult fejében, hogy a méreg mégis tett vele valami maradandót vagy éppen megöli őt, csak sokkal lassabban és keservesebben. Félt egy idegen helyen, távol a hőn szeretett otthonától meghalni és különösen a gondolattal miszerint az őt eláruló Aen Elle végül mégis csak eléri célját. Dühítette, de nem tudott annál többet tenni minthogy tovább emelje egyik lábát a másik után. A táskában hagyott kulacsa kiürült, az ismeretlen fák sűrűjéből pedig lassan kiért. A nap magasan járt s erősen tűzött. Vagy csupán ő élte meg oly’ hevesnek sugarait? Nem igazán számított és elmélkedni sem volt ideje rajta ugyanis nem sokkal ezután feltekintetett az égre, majd eszméletét vesztve összeesett.
Kellemesen világos árnyalatban úszik az őt körülvevő zöld szín fényesség. Csodálkozón tekint le tenyereire, majd előre ahonnét egy hangot hall. Egy nő hívogató, csilingelő hangját mintha csak egy aranytorkú madár lenne. Alakja sötétbe burkolódzik, közelít és mielőtt megláthatná őt hangja sikollyá válik amelyet egy ló vészjósló nyerítése szakít félbe. Végül az idegen eltűnik és a ló ő, az Aen Elle felett ágaskodik. Egy fehér szín paripa ki egyenesen őreá tekint, lábaival felé kapál és egyre közelebb ér patáival.
Mielőtt az álomkép fejen vágta volna riadt fel. Olvadt ólomszín íriszei egy ismeretlen alakot pillantanak meg. Először nem tudja kivenni arcának vonásait az őt körülvevő napsugaraktól. Csupán ijedt hangját hallja, de szavait nem érti. Eleinte nem. Beletelik pár másodpercbe mire ténylegesen visszaszerzi eszméletét és eljut tudatáig a fiatal női arc vonala, a világos kék szempár és az azt keretező sötét fürtök képe. A férfi első reakciója, hogy eltolja magától a kezet, mely eddig ébresztgette és kelletlenül, mintha még csak most józanodna s ekképpen szólaljon fel egy nyelven melyet az idegen t’án nem is ért:
— Va vort a me, Dh'oine.¹ — fordult oldalára, hogy megpróbáljon feltápászkodni a földről, de akkor heves köhögés lett rajta úrrá. Levegőért kapott, de csak vérhez jutott. Vöröslő folyadék került elő torkából és mire sikerült abbahagynia a fuldokló köhögést addigra már alkarjain támaszkodott és szavait próbálva ismételni igyekezett elküldeni maga mellől a látszólag fiatal nőt. Utálatból vagy megóvásból talán maga se tudta volna megmondani, hiszen még felocsúdni sem volt ideje az álomból. Arra nem emlékezett hogyan került oda, gondosan elf munkával készült kardja vagy tarisznyája ott van-e még mellette vagy az eszméletének elvesztése közben, netalántán egy pár kiesett pernyi idő alatt pár méterrel odébb hagyta-e volna, de még az sem jutott eszébe a nő miféle bajt hozhat egy általa nem ismert hegyes fülűre ki némileg koszos, de annál strapabíróbb drága, elegáns selymet visel. Megannyi kérdést felvet mindenki részéről és ezen dolgok ismeretlenje lesz az, mi érdekessé teszi eme találkozást.
— Va… vort… a... me...² — hangja elhalkult, majd szemeit lehunyva esett előre. A világ ismét elsötétült előtte és ezzel megkezdődött egy remek történet, egy új fejezet… mindkettőjük életében.

¹ Maradj távol tőlem, Ember.
² Maradj... távol... tő-lem...

Laeroth Genleth aka Auberon

szméletét vesztetten egy másik helyen járt. Álmában látott egy alakot. Egy nő körvonala rajzolódott ki előtte amint virágos mezőre lép, ki egy erdő fáinak sűrűjéből és a napfény egyenesen megcsillant hamuszín haján. A nő lassan lépdelt előre felé, majd szelíden hátrapillantott. Gyönyörű zöld szemei élettel teltek voltak és szinte rá mosolyogtak az őt bámuló Auberon-ra. Már-már félve közeledett hozzá, jobbját felé nyújtva szólott hozzá:
— Squass…'me.¹ — hangja halkan szólt, oly’ erőtlenül és őszintén, hogy a végére nem csupán elhallgatott, de ekkor tért ismét magához. Álmában, lázasan beszélt fennhangon. Igaz, szinte suttogás volt szava, ha valaki odafigyelt vagy elég közel volt még elkaphatta a végét mielőtt a vékony, magas férfi magához tért volna. Pillái nehezen emelkedtek meg. Beletelt néhány másodpercbe mire ólomszín íriszeivel megpillantotta ama idegent, kit korábban is. A barna tincseket s kék tekintetet. Erőtlenül, némi felháborodással ejtette ki a következőket:
— Va vort a me. Va vort a me, Dh'oine!² — próbált ismét önerőből felemelkedni és ellökni magától a nő kezét s mindössze ekkor vette észre az Aen Elle, hogy már másutt van és selyem ruhája ki van bontva mellkasán. Az anyag lazán lógott vállain miközben ő egyik alkarján támaszkodott és a nő felé fordult. Meglepetten nézett körbe. A lágyan lobogó tűz, a puha mohaágy…
— Que… Que suecc's?³ — micsoda félreértés — Squass'me⁴ — feldúlt szavai ekkora teljesen megnyugodtak, hangszíne meglágyult és mindössze ekkor döbbent rá a nem-emberi lény, hogy minden bizonnyal az ember egyetlen szavát sem érti. A hosszú évszázadok amiket otthon töltött olyannyira hozzászoktatták anyanyelve használatához, hogy a tudat, egy másik világban van nem volt elég a közös nyelvre való átálláshoz. Szabad kezét homlokához emelte, szemhéját egy kis időre lehunyta és mély levegőt vett a bordái között lévő szúró fájdalom dacára.
— Elnézést. — szólalt fel végül az emberek által használt közös nyelven, amelyet az ismeretlen nő is beszélhetett. Eztán nyitotta ki szemeit, engedte le kezét és nézett fel a mellette lévő emberre. Lomhán végigmérte, majd lassan visszafeküdt a mohára.
— Miért van itt? — kérdezte végül önmagát ismét gyengének érezve. Tekintete időközben a fák lomjaira tévedt. A levelek közt árszűrődő napfényre fürkészte, az ágak vonalát vizslatta és a sűrű zöld közt a kék eget kereste. Egy pillanatra mintha visszatért volna álmába, az ott látott mezőre és az ifjú nőt kutatta. A kedves tekintetet, mely valami sokkal többet jelentett számára egy egyszerű leánynál, egy barátságos, meleg mosolynál. Több volt ebben az egyszerű képben, s a fiatal nőben, mint azt egy egyszerű kívülálló elképzelni tudná. A merengés olyannyira elvitte magával, hogy észre sem vette az eltelt perceket. Kiesett számára az idő és csak most eszmélt fel önnön elméje világából. Szelíden pislogott néhányat mielőtt a távoli égről újfent az idegenre emelte volna ólomszín szemeit.

¹ Bocsáss... meg.
² Maradj távol tőlem. Maradj távol tőlem, Ember!
³ Mi... Mifolyik itt?
⁴ Elnézést.

Laeroth Genleth aka Auberon

uberon ólomszín szemeiben — melyekkel a fölötte magasodó nőt fürkészte — gyengén pislákolt az élet fénye. Némán hallgatta a nő szavait egészen addig a pillanatig, amíg a testének való átvizsgálásáról nem beszélt. Ekkor elkapta az ismeretlen nő csuklóját olyan gyorsasággal, amit ez ember kicsit sem nézett volna ki belőle. Nem szorította meg. Gyengéden fogta és nem engedte, hogy közelebb nyújtsa felé és eközben tekintetével az ember arcának vonásait fürkészte. Végül elengedte, mikor a nő folytatta és a gyógyításról beszélt neki.
— Mi okod lenne arra, hogy egy magamfajtán segíts?! Csak nem vársz valamit érte?! Nincs semmim, amit adhatnék. — hangja eleinte nyersen csengett, szemöldökeit alig észrevehetően összébb húzta a benne lakozó utálattól, ám mikor arról beszélt, hogy nincsen semmije hirtelen lesütötte szemét és hangja elhalkult. Eszébe jutott ki is ő valójában és mennyi mindene volt. Elméjébe hatolt az árulás gondolata és megannyi érzés. Fájdalom, de nem fizikai, hanem lelki. Keserűség, elveszettség. Egyedül maradt és az, mi ide jutatta mélységesen bántotta őt. Elveszettnek érezte magát és a megannyi rosszérzelem ellenére valahol üresnek is. Végtelen szomorúság ült ki tekintetére, ám ekkor már nem a nő arcán járt, inkább csak maga elé meredt. Csendben maradt a magát nem csak testileg, de lelkileg is erőtlennek érző férfi, míg végül a letargiát maga törve meg szólt a nőhöz.
— Megmérgeztek. Elárultak és meg akartak ölni. — fordította el fejét és a lángokat kezdte nézni szüntelen — Nem tudom mi volt benne és azt sem meddig tart még ez…. Gyenge vagyok, vért köpök és olykor elviselhetetlenül fáj a gyomrom, az oldalam. — mesélte végül, de nem holmi bizalomból vagy szimpátiából. Inkább azt remélte, hogy a nő egyszerűen itt hagyja mondván nem akar másokkal vitába szállni és ezen információk túl kevesek az érdemben való segítségnyújtáshoz. Reménytelen eset. Igen, ezt akarta elhitetni vele, a lemondást melyet ő maga is érzett. Átakarta neki adni, hátha ettől az ember fogja magát és egyedül hagyja, mint mások.
Nem az a legrosszabb, amiben most a férfi van. Nem az a mocsár, melybe beleragadt és húzza lefelé, hanem, hogy igen jó az emlékező képessége és t’án sosem fog tudni megbocsátani. Feledni semmiképpen ez pedig csak nehezebbé teszi a gyógyuláshoz vezető utat. Önmagát rántja le, holott lelkének legmélyén küzdene és menne tovább. Egyszerre adná fel és állna talpra. Saját magával vív csatát miközben a testében okozott kár alig látszik gyógyulni, sőt, meglehet lelkének fájdalma kiül fizikai valójára és ezzel csak nehezíti az így is ólom súlyú lábainak megemelését a jövő felé. De, még nincs minden veszve. A férfi maga is küzd vegyes érzelmei ellen s így a jövő kifürkészhetetlenségében megannyi titkot s meglepetést rejt... Vajon mit tartogat az ifjú leány és a sokat megélt Aen Ellen számára?!

Laeroth Genleth aka Auberon

osszasan merengett miközben tekintete elveszett a narancsszín lángokban. Az önmagában való vívódás lassanként elhomályosította elméjét. Észre sem vette mikor mondta a nő, hogy valójában nem egyszerű vándor vagy környéken lakó közrendű, hanem egyenesen papnő. Mintha minden egyes szó elment volna a füle mellett, legalábbis így hatott, mert hiába törtek a hangok utat maguknak elméjébe, reakciót nem tudtak kiváltani belőle. Egyszerűen csak ott feküdt tehetetlenül és talán, de csak talán jobb lett volna, ha valóban életét veszti azon a napon. De, nem így történt. Vajon miért? A sors akarhatta így? Vagy a véletlen műve lenne, hogy egy ismeretlen személy túlsegítette a legnehezebb időszakon, de nem készítette fel az azt követő útra? Netalántán valóban isteni közbeavatkozás lenne, mert akad még valami, amit meg kell tennie az egyébként is hosszú életében mielőtt elhagyja az élőket? Megannyi lehetőség s kérdés és egy sem lehet igazabb a másiknál. Auberon mindenképpen önmaga árnyékává vált és sok tanulni, tapasztalni való van még számára mielőtt ama hosszú és rögös út végére ér, ahol már ereje teljében és felszegett fejjel állhat. Bizony, eljő még a nap, mikor az Égerfakirály visszaszerzi trónját.
— Nincs… semmi? — suttogta erőtlenül továbbra is a táncoló tüzet bámulva — Minden… minden… elveszett. — folytatta, majd lehunyta pilláit egy rövid időre. Nem lehetett többre, ugyanis az ismeretlen emberleány föléje magasodott egy fatálkával kezében. A férfi lassan nyitotta ki szemét, a nőre emelte ólomszín szemeit, végül elfordította fejét ellenkezését mutatván. Túlságosan is erőtlennek érezte magát ahhoz, hogy többet tegyen ennek kifejezésére.
— Tégy amit akarsz, dh’oine. — felelte továbbra elfordítva tőle arcát mindarra, hogy mellette tartózkodna amíg felépül. Az Aen Elle vívódott magában, nem volt biztosa sikerben és leginkább abban, lenne-e értelme. Makacs egy öszvér volt és nem is fiatal már ahhoz, hogy könnyedén meg lehessen győzni dolgokról. Ám, valamilyen oknál fogva mikor a nő bemutatkozott, majd az elf hosszabb hallgatásba burkolódzott végül maga törte meg a csendet önnön kíváncsiságát kielégítendőn.
— Myrzocha? — kérdezett vissza valamivel később — Még sosem hallottam róla. — jegyezte meg végül. Hangja nem volt erős, nem mintha egyébként a kiabálásáról lenne híres, de az átlagosnál is halkabban csengett. Nem faggatózott, csak finoman tett egy megjegyzést ezzel nyitva az ember felé, noha ezt sosem ismerte volna be se magának, se másnak. Ó, nem-nem.

Laeroth Genleth aka Auberon