Geolazian & Yennefer

Úti célul ezúttal Novigradot tűztem ki magamnak. Ennek nagyon egyszerű az oka, hiszen kikötő város, így bizonyára több gazdag kereskedő is megfordul arra felé. A népsűrűség is nagyobb lehet, ami több lehetőséget biztosít a pénz keresésre, akár munkáról vagy bűnözésről van szó. Szükségem is van a pénzre, főként azért, mert a városok közti utazgatás egyáltalán nem olcsó mulatság. Szállás, élelem stb. Arról nem is beszélve, hogy mindenhol gyilkos szörnyek fenik karmaikat, azért, hogy a gyanútlan vándorok húsából egy jóízűt lakmározzanak. Én pedig nem adom olyan könnyen magam. Nem is kell engem nagyon félteni, mivel igyekszem elkerülni a lehetséges veszélyhelyzetek, de hát mindig vannak váratlan pillanatok. Ilyenkor az egyszerűbb bestiákkal el tudok bánni, de sok olyan szörnyeteg is van, akiktől örülök, ha élve el tudok szabadulni. Megtanultam hát nyitott szemmel járni és figyelni, hiszen csak így élheti túl az ember ebben a veszélyes világban.
Verőfényes délutánnak nézek elébe, így a felém magasodó fák árnyéka egészen kellemesen véd a nap sugaraitól. Köpenyem csuklyája a fejemre van húzva, hiszen mégsem engedhetem, hogy mindenféle fűt fát a hajamba kavarjon a szél, hiszen akkor úgy nézne ki, mint egy luxus madárfészek. Az erdőség vége felé közeledem és a távolban már látom a város tornyait, miként nyújtózkodnak a nap felé. A tölgyesből kiérve az aranyló búzakalászok között próbálok menedékre lelni a hőség elől, de kevés sikerrel. Azonban nem messze innen, megpillantok egy malmot és szállingózó füstöt körülötte. Bizonyára egy falu vagy egy nagyon kicsi lakóközösség lehet, s talán ott kaphatok némi finom falatot is itókát. Gyors léptekkel haladok a füst irányába, s közben észre sem veszem, hogy a növények felsértik orcámat, s kezeimet. Végül a szúrós növények sűrűjéből kiérve látom, hogy nem kémény füstöt láttam én az égen szállni. Egy kis csapat fegyveres férfi ül a tábortűz körül és ha jól látom éppen vaddisznót forgatnak a nyárson. Nem tűnnek katonának, inkább egyszerű kalandoroknak, mint én aki szintén karddal járja a világot. Egy jó kis pecsenyénél nincs is jobbra szükségem ezekben a kora délutáni órákban, így hát meg is szólítom az idegeneket.
- Adjon isten jó urak! - köszöntöm őket illendően, s az öt ember mindegyike rám szegezi tekintetét.
- Mit akarsz kölyök? - morran rám egy őszülő bajszú férfi, bizonyára a csapat közül ő a legidősebb.
- Nem tudtam ellenállni eme csodás illatoknak, s  reméltem, hogy megkínálnak, mint sorstárs vándort - még egy mosolyt is villantok, hogy erősítsem bennük barátságos szándékomat.
A személyes varázsom ismét tarolt, mivel igencsak biztató választ kapok az öregúrtól.
- Sorstárs mi? Na eriggyé' a viskóba egy kis borért, aztán megkapod a jussod!
- Na ez a beszéd! Mingyá' jövök - válaszolom, s közben az udvarias stílusom átváltom barátira.
Utam az kunyhóba vezet, de amit ott találok az ugyan vörös, de koránt sem bor. Egy paraszt asszony és férfi holteste terül el a deszkalapokon vérbe áztatva, döglegyekkel körítve. Míg nincs szaga, így minden bizonnyal friss hullák. Azonban arcomra a félelem sápadtság formájában ül ki, habár nem ez az első alkalom, hogy holtestet látok, de csak most tudatosul bennem, hogy mekkora veszélybe sodortam magam.

Jegyzet:501 szóZene: Zene

Geolazian x Yennefer @

Azután történt, hogy némiképp viharosan távoztam az alapító páholytag Enidtől Dol Blathannából, de még mielőtt elértem volna a hírből hallott lyukat a falban, ahol tudomásom szerint Triss Merigold – szintén páholytag és kolléganőm - tartózkodott volna.  Még szerencse, hogy úgy döntöttem, lóval teszem meg a kelettől nyugatig átívelő távot, ugyanis ha úgy döntök, térkapun keresztül közlekedek, akkor most nem lenne mit mesélnem.  Hogy biztosra vegyem, senki kéretlen nem ismer fel és nem is állít meg kéretlenül az uramon, fehér szegélyű, ébenfekete utazóköpennyel rejtettem a kilétem, amit orrig az arcomba húztam. Bár egy-két göndörded, hollófekete tincs még így is kilátszott alóla. Amerre jártam, jellegzetes orgona és egres illata terjengett a levegőben. Hátason léptettem át a redániai fővárosba vezető erdőségen, és valószínűleg ha nem így teszek, fültanúja sem lettem volna annak a beszélgetésnek, mely egy a közelben tábort vert, valószínűleg útonállók csoportja és egy fiatal vándor közt zajlott. Csak fél füllel figyeltem oda, sőt, jobb ügyhöz méltó makacssággal igyekeztem kimaradni a dolgok menetéből – hisz mindenkinek így a jobb; bár azt a szerencsétlen palira vett madarat sajnáltam, ugyanis aligha látszott többnek tizenhétnél – amikor váratlan hirtelenséggel a tejfelesszájú fiatal hátat fordított a rosszarcú népségnek. Legyen néked könnyű a föld, kedvesem. Ahogy sejtettem, nem telt bele öt egész másodperc se, az egyik máris halkan suhogva szablyát húzott elő, és a rókafiók után indult. Nagyot, terheset sóhajtottam. Minek avatkozok bele? Bizonyára nem ez az első viskó, aminek lemészárolták a lakóit, mint a haszonállatokat, és bizonyára nem is az utolsó. Akkor miért? Mert ez a helyes? Vagy mert ehhez van kedvem? Az istenek tudják, vagy tán még ők sem. Ibolyavizű szemem forgattam csak, ahogy leugrottam a nyeregből, és a viskót megkerülve egy másik irányból közelítettem. A rókafiók valami meghökkentő revelációt tehetett – képzelem, egy, netán több tetem látványa okozhatta – ezt kihasználva pedig az elébb a nyomába szegődött fegyveres kurafi némán lendítette a fegyverét, hogy lesújtson. És meg is tette volna, ha a viskó mögül felbukkanva fel nem villan a nyakamban az obszidián csillagom, és egy varázsigét nem igénylő, néma kézmozdulattal meg nem állítom a férfi karját a levegőben. Az láthatóan meglepődött, hogy nem mozdul a karja, előbb azt próbálgatta, majd felmérve, hogy nem a szőkés hajú suhanc tehet átmeneti bénulásáról, hanem én, undokul rám vicsorgott – amiért hálát adtam Melitele anyánknak, hogy nem volt hozzám túl közel, semmi gusztusom nem lett volna a szájbűzéhez. Hanem amikor az már nem volt hova fokozni a helyzetet, összébb húztam én is szép vágású szemem, aztán a pillanat töredéke alatt koncentráltam a szukafattyú karja köré összpontosuló energiát, és egy elegáns csuklómozdulattal kettétörtem a férfi alkarját. Biztos voltam benne, hogy a roppanás hangja is elég erőteljes ahhoz, hogy hallani lehessen, de ha ez nem lett volna elég, utána élesen és keservesen felvonyított – ahogy csak egy férfi tud. Az útonálló elejtette a szablyát, és a karját fájlalva arrébb tántorgott. Most először pillantottam a rókafiókra, a csuklyámat még mindig a fejemen tartva.
- Figyelj. Jön a többi.
És valóban, a társuk hangjára a maradék négy is felpattant, és a viskó mögé tébláboltak.  


P.S.:495 szóMood: Yennefer

Geolazian & Yennefer

A hangos reccsenés hatására ocsúdok fel a sápadtságból, s félve fordulok hátra, mivel ütésre számítok. Azt hittem a küszöb reccsent ilyen furcsán, de hátra fordulva látom, illetve eléggé jól hallom is, hogy egészen más a helyzet. Torkaszakadtából üvölt a férfi, s egészen biztos vagyok abban, hogy nem azért, mert szegbe lépett. Fegyverét a földre ejtve botorkál arrébb a karját fájlalva. Ahogy eltűnik az útból, meg is pillantom a csuklyás hölgyet, aki valamilyen „házi” praktikát alkalmazva megmentette a bőröm. Biztosra veszem, hogy nem puszta kézzel törte ketté a bandita karját, így vagy varázsló, vagy valami kedves szörnyeteg, bár én az előbbire szavazok. Mindenesetre az utazó figyelmeztetésére felkészülök, hogy helyt álljak az útonállók elleni harcban. Habár nem tudom megidézni a holtak seregét, mégis van egy néhány trükk, vagyis inkább varázslat a tarsolyomban. S mint egyszemélyes hadsereg, most csatába kell vonulnom. Az ajtón kilépve pár pillanatig elvakít a napfény, de nem nagyon foglalkozom vele, hanem nekilátok a varázslatnak. Először is szokás szerint erőt merítek a földből, majd nekilátok a kézjelek formázásának és végül elkiáltom a szélbe a varázsigéket is.
- Sparʼle ractle… nem… Sparʼle rectae!
Bizonytalan voltam először a varázsigében, így nem igazán jön létre a varázslat, csak tenyerem kezd gyengéd izzásba. Nincs mit tenni, ezúttal határozottan ismétlem meg, mivel a végén már rájöttem a helyes igére, így hangosabban is kiálltom el magam.
- Sparʼle rectae!
Tenyeremből szikrázva tőr elő a láng, s végeláthatatlanul zúdul az ellenfélre. Nagyjából egy méteres lehet a csóva hossza, s mozgatom is a kezem jobbra-balra, hogy a kis kézi lángszórómból mindenkinek jusson, aki hatótávon belül van. Bizonyára komoly égési sérüléseket szerezhet az, akit elér eme izzó rettenet, de amelyikük teheti, az inkább távolabb lép tőlem, hiszen szeretnék ép bőrrel megúszni a találkozást, akár csak én. A forróságtól nehezen tudom nyitva tartani a szemem, de úgy látom, hogy két embert sikerült megsebeznem a támadásommal, s ezt az is erősíti, hogy fájdalmas kiálltásokat is hallok, a tűz zubogása mellett. Nem tudom túlságosan hosszú ideig fenttartani ezt a varázslatot, így a kézfejemből kilövellő lángcsóva lassan elalszik. S végre láthatom, hogy valóban sikerült elintéznem két férfit úgy, hogy nem kell a miatt aggódnom, hogy egyhamar újra talpra állnak. Viszont még mindig van kettő másik, akik bosszúra szomjas tekintettel figyelnek minket, habár már látszik szemükben a rémület. Ki tudja, talán még menekülőre is fogják a dolgot, ha van annyi eszük. Azonban ez se biztosítsa épségüket, mivel lehet, hogy én vagy az ideiglenes társam nem hagyjuk meg neki ezt az örömöt.


Jegyzet:407 szóZene: Zene

Geolazian x Yennefer @

Mire az ifjú legény hátrafordul, már épp csak azt kaphatja el, ahogyan a kurafi eldobja a fegyverét, és a karját fájlalva nagy hangzavart csapva arrébb húzódik. Ez bizonyára idevonzza majd a tábor többi tagját, így mikor a kisherceg felfedezi, hogy oly jószándékúan kihúztam a csávából, odabiccentettem a csuklya alól, majd figyelmeztettem a következő hullám érkezésére, akiknek a közeledtét már hallottam is. Őszintén arra számítottam, hogy felkapja az elejtett kardot, vagy valami más, keze ügyébe akadó tárgyat, és azzal fog az életéért küzdeni, ehelyett meglepő, és számomra igen jól ismert, bombabiztosra begyakorolt kézmozdulattal látom, hogy a rókafiók épp merít a földből. A tény, hogy mágiával védi meg magát, jobban meglepett, mint a tény, hogy ha csak egyetlen másodperccel később érkezek, amaz már nem élne. Érdeklődve, de nem túl árulkodón felvontam a szemöldököm, és megfigyeltem. A kézmozdulatait, az intonációját, a testtartását… Semmi kétség, adeptus. Olyan, amilyeneket Ban Ard-ban tanítanak, és ez látszik is, bár nem az ifjút minősíti, merev, bizonytalan, semmi elegancia, semmi tökély nincs benne. Csak és kizárólag hatékonyság. Ennek majd érdemes lesz utánajárnom, ha levegőhöz jutunk. Mindenesetre most, hogy harmadik próbálkozásra sikerrel jár a mágia – melyet már csak a varázsigéből is értek, hogy mit szeretne eszközölni – a maradék négy támadóból kettőt igen sikeresen ledöntött, miután kikiabálták magukat. Elismerőn hümmentettem. Nem menthetetlen. Egy tapasztalt és nagyhatalmú mágiahasználó kezei alatt még akár sokra is viheti. Befut az utolsó kettő szukafattyú is, bár látom a szemükbe szökni a rémületet, ahogyan felmérik a viszonyokat – engem, a rókafiókot, és a három sérült cimborájukat. Nyakamban hideg fénnyel felderengett az obszidián csillagom, a csípőmnek támasztottam az egyik kezem.
- Nos? – kérdeztem az utolsó kettőt, mire látom, hogy az egyik diszkréten megkocogtatja a másik vállát.
- Oj… Pucolgyunk ennét! Ez az a némber! A boszórka a Sodden-hegyrűl! Amegyiknek úgy monnyák, a háború lovasasszonya!
A másik féleszű szemében értelmet véltem csillanni, ahogy összekapcsolta az információt a látottakkal. Büszkén kihúztam magam, a másik kettő meg a társaikat feltakarítva visszavonultak. Utánuk pillantottam, majd a rókafiókra.
- Nem is voltál olyan ügyetlen, kedvesem. Még egy kis gyakorlás, és úgy fog menni, mint a karikacsapás.
Biccentettem oda, mintegy búcsúzásképp, aztán sarkon fordultam, hogy visszatérjek a lovamhoz, és folytathassuk az utunk Novigrad felé.

P.S.:359 szóMood: Roki

Geolazian & Yennefer

Hamar elönt a harcikedv, s az izgalom, hiszen mindig nagyon nagyszerű érzés, ha sikerül kiviteleznem egy látványosabb varázslatot, s véleményem szerint ez még jól is festett. Bizonyára, akik látták, s nem túlzottan ismeretesek a mágiában, azok szájukat tátják, s kétszer is meggondolják, hogy érdemes-e belém kötni. No persze az egész nem az én érdemem, mivel ha nem segít a hölgy, akkor már régen hátba szúrtak volna. Óvatosabbnak kéne lennem, de hát annyira megörültem annak a szép kis sültnek, hogy még a józaneszem is tovaszállt. Még szerencse, hogy vannak ilyen segítőkész emberek, mivel a legtöbben nem kockáztatnák életüket egy egyszerű kölyökért, mi több, talán még én sem. Azonban a maradék útonállók gatyája is egyértelműen tele van. Egy rövid mérlegelés után, meghozzák a legésszerűbb döntést, hogy érdemes lenne elhagyniuk a helyszínt. Eleinte fel sem tűnik a nagy izgalomban, hogy felismerték jótevőmet, s az se, hogy micsoda legendával harcoltam az oldalamon, így csak a boldogságtól repesve kiáltok a banditákra.
- Ezt nektek! Csak próbáljatok meg még egyszer hátba támadni…
Természetesen ezek után elég szúrós szemekkel néznek rám, mielőtt még útnak indulnának, s bizonyára szitkozódnak is, de azt nem hallhatom, mivel akkor már messze járhatnak. Az ismeretlen hölgy szavaira elmosolyodik és kissé el is pirulok, mivel örülök, hogy végre valaki megdicsérte mágikus képességeimet, hiszen erre már régen nem volt példa.
- Köszönöm a segítséget. Egyszer biztosan meghálálom.
A nő tovább is indul a lova felé, s ekkor esik csak le, hogy mégis mit mondtak az útonállók. Kezemet a homlokomhoz csapom, hiszen csak nem lehetek ennyire vak, hogy ne vegyem észre. Mivel egy ilyen alkalmat nem lehet elhalasztani, így rögvest utána is sietek, hogy rákérdezzek, hogy valóban ő-e Yennefer.
- Várj! Ezek a semmirekellők azt említették, hogy kegyed Vengerbergi Yennefer, vagy legalábbis én nem ismerek senkit, akit a háború lovasasszonyaként emlegetnének. Valóban így lenne?
Egyre jobban érzem, hogy valóban ő az, de hát hallottam már alakváltokról is, így jobb biztosra menni, de azért a szívem kezd egyre szaporább ritmusban verni. Igazán csodálatos lenne, ha sikerülne találkoznom egy ilyen híres és erős varázslónővel, s talán még segíteni is tudna kicsit, hogy hogyan járhatnám a mágia rögös útját.



Jegyzet:351 szóZene: Zene

Geolazian x Yennefer @

Isteni gondviselés kellett, hogy legyen a mai napban. Nem tudom, melyiké, és miért avatkozott közbe, mert hát máskor sem érdekel különösebben mások szerencsétlen sorsa (ahogy egy igen frappáns, de annál igazabb törp mondás tartja, „aki hülye, haljon meg”), de olybá tűnik, ezúttal az én jégszilánkosra fagyott szívem rejtett melegsége kifizetődik. Szerencsére jobb eszükhöz tértek a szemtelen kurafik, és belátták, hogy nem vehetik fel a versenyt ellenem (persze ott volt az ifjú adeptus is, és bár sikerrel hajtotta végre a varázslatát, az is épp csak a szerencsén múlott, ezt jóindulattal sem lehet fenyegetésnek nevezni), úgyhogy nagy sietősen felmarkolták törött karú cimborájukat, és bár kijutott bőven a csúnya és morcos pillantásokból, elpucoltak. Csak a fejem csóváltam a tapasztalatlan adeptus lelkesedésére. Ifjúság, bolondság! Elpucolsz egy kis szemetet az utadból, aztán mintha megverted volna Nilfgaardot a Soddenen. Ha nem volna fontosabb és égetőbb – haha – dolgom, még egészen bájosnak is gondolnám tudatlan fiatalságát, amivel képes elpirulni három kellemes szótól.
- Egyszer biztosan. Várni fogom a napot – biccentettem vissza a csuklya alól.
Mire amaz kettőt fordul, én már a lovam felé igyekszem, hogy folytassam az utam Novigrad felé, és már épp azon voltam, hogy felszállok éjfekete ménemre, amikor a fiatal adeptus éktelen hangzavarral beér. Észrevétlent sóhajtottam, majd ahogy megpördültem a tengelyem körül, visszafelé, úgy fogtam be amaz száját bársonykesztyűvel borított kézfejemmel.
- Halkabban. Nem hiányzik egyikünknek sem a felhajtás. – addig tartottam ott a kezem, amíg nem láttam amaz szemében, arcán a hajlandóságot, hogy lemond a fülsértő decibellről. Csak akkor engedtem el a száját, ha biztosra vettem, nem kiabál tovább – Én volnék. Okosan tették, hogy meghátráltak, ugyanis semmit nem gyűlölök jobban, mint mikor az utamba állnak. – végigmértem még egyszer a szénahajú fiatalt – Erről senkinek nem beszélhetsz. Megértetted? Itt sem voltam, nem én segítettem rajtad. Ez nagyon fontos. Megértetted?


P.S.:291 szó Mood: Yennefer

Geolazian & Yennefer

Hamar a varázslónőhöz érkezem, s eléggé hangosan, már szinte kiabálva beszélek hozzá a nagy izgalom hatására, hiszen nem mindennapi dolog egy ilyen híres varázslónő oldalán harcolni, ha valóban az az ábra, amit hiszek. Azonban a varázslónő egy hirtelen pördüléssel szembe fordul velem, s kezével leszorítja ajkaimat, hogy több szó ki ne szaladhasson rajtuk. Rögvest rájövök, hogy nem kéne ilyen hangosan hangoztatni Yennnefer hírét, így el is hallgatok. Szemei még jobban felcsillannak, hiszen ilyen közelről, már majdhogynem biztos vagyok benne, hogy valóban a nagy Vengerbergi Yennefer áll előttem. Bár igazán kellemesnek mondható selymes kesztyűje a számon, rövidesen el is távolítja azt arcomról, miután már jeleztem neki egy biccentéssel, hogy megérettem a mondandóját. Végül, mikor elismeri, hogy valóban ő az széleskörben elismerté vált varázslónő, a hideg néhány pillanatig futkosni kezd a hátamon, viszont sokkos állapotban kerülök, hiszen fogalmam sincs, hogy miként cselekedjek. Számomra mindig is egy legenda volt Yennefer, egy megfoghatatlan karakter a könyvekből, történetekből, balladákból. Elmémben inkább egy fikciós, mesebéli szereplőnek jelent meg, de most, hogy itt állunk szemtől szemben, az érzés egyszerűen leírhatatlan. Pontosan úgy fest, mintha éppen most lépett volna ki az egyik krónikás könyvből.
- Izé… hát… őőő… Megtiszteltetésnek az örülök… vagyis Örülök a megtiszteltetésnek.
Orcám ismét kipirul, főként azért, mert elég csúnyán beégettem magam a hősnőm előtt. Mindenesetre az elszomorít, hogy nem vághatok fel a nagy találkozással, azonban semmiképpen sem szeretném elszalasztani ezt az alkalmat, s szeretném a legtöbbet kihozni ebből az igazán rövidtávú ismerettségből.
- Afelől megnyugodhatsz, hogy nem árulom el senkinek találkozásunkat. Azt esetleg elárulnád, hogy merre felé tartasz? Talán mehetnénk együtt egy darabon, ha nem vagyok a terhedre. Még az is lehet, hogy segítségedre lehetek abban, amit éppen tervezel, s ezzel viszonoznám is a szívességet. Mellesleg, ha érdekel, én éppen Novigrad felé tartottam, mikor, szerencsére, megtettem ezt a rövid kis kitérőt, de szívesen veled tartok tulajdonképpen bármerre, hisz idővel aztán bővelkedem.
Igyekszem barátságosan és meggyőzően mosolyogni, hogy a varázslónővel mehessek, bár azt is megértem, ha nem vágyik egy olyan társaságára, mint én, hiszen ő mégiscsak Yennefer.




Jegyzet:333 szóZene: Zene

Geolazian x Yennefer @

Amikor botor botcsinálta bajtársam kiabálással kívánta oldani a benne felgyülemlett adrenalint – más magyarázatot ugyanis nem láttam arra, hogy miért áll neki a semmi közepén fontos infókat óbégatni – táncos piruettel fordultam felé, hogy betapaszthassam a száját. Ez a rövid kis intermezzo elég volt ahhoz, hogy megértessem vele, hogy a visítozás nem vezet semmire. Ugyanakkor ahhoz is, hogy a szénahajú fiatal mágustanonc bizonyosságot nyerjen róla, hogy valóban az a Yennefer volnék. Az egyetlen. A biccentésnek hála, mellyel értésemre adta, hogy felfogta a mondandómat, rávettem magam, hogy – bízva benne, hogy nem kezd el ismét zajongani – szabaddá tegyem amaz száját. Amíg a szőke hajú szerencsefia áthidalta a sokkot és a meglepetést, hogy találkozhatott élete hősnőjével, addig én a lószerszámaim körül matattam. Halovány mosolyt csalt az arcomra amaz bohókás viselkedése, és ahogy felé fordultam, ennek utolsó szikráit még láthatta az arcomon
- Hasonlóképpen. Mit is mondtál, hogy hívnak? – nekem, ezek szerint feleslegessé vált bemutatkoznom. Talán kissé szigorúan utasítottam rendre ezt a fél lábbal még gyerek tanoncot, és most épp olyan pofit vág a ténytől, hogy nem dicsekedhet el a velem való találkozásával, mint egy lelenc, akitől elvették a cukrosmandulát.
- Köszönöm, ez kedves tőled – tényleg az, felmértem, és tudtam, milyen nehéz ellenállni az ingernek, ha már egyszer találkoztak velem, hogy ne adják tovább a hírt fűnek-fának. De jelen helyzetben fokozott fontossággal bírt, hogy kéretlen fülek ne szerezzenek tudomást róla, hogy mégsem vesztem oda Ríviában. – Hát ami azt illeti… - kezdtem volna bele, hogy épp Novigrad felé tartok, de az ifjú dalia beelőz a hírrel, miszerint ő is éppen oda tart. Vállat vontam. – Tudod, mit, csipisz? Éppen én magam is Novigradba tartok. Egy kedves ismerőshöz. Ha már így alakult, nem bánom, ha mellém szegődsz. Közben pedig mesélhetnél arról, hogy hol tanultad a varázslás alapjait.
Felhúztam magam a lovam nyergébe, nem tudom, amaznak van-e efféle luxus közlekedőeszköze, mindenesetre bevártam, míg minden cókmókjával beér.
- Na, legalább tanultál is valamit a mai esetből, ugye?  


P.S.:316 szó Mood: Na Ivana

Geolazian & Yennefer

A szám befogása igencsak sikeres húzás volt Yennefer részéről, hiszen észre sem vettem, hogy mennyire hangoskodom a nagy izgalomtól. Kissé el is szégyelltem magam, de lelkesedésem semmi sem törhette meg. Mikor nevem felől érdeklődik, hirtelen eszembe jut, hogy még valójában be sem mutatkoztam, pedig úgy lett volna illő. Bánom, hogy  így letámadtam, de hát nem minden nap találkozik az ember ilyen nagy hatalmú varázslókkal.
- Ó, el is felejtettem a nagy izgalomban. Geolazian Krogald volnék, szolgálatodra.
Némileg meg is hajolok a hölgy előtt, hogy tiszteletem fejezzem ki ezzel is. A beszélgetés haladtával eléggé elszontyolít a tény, hogy nem beszélhetek a találkozásról, habár nem is nagyon vannak olyan ismerőseim, akiknek felvághatnék ezzel. Nos ott a családom, de velük egy jó ideig nem tervezek találkozni, s mást nem nagyon ismerek, csupán azokat, kik szülővárosomban laknak, de mint említettem, nem térek oda vissza egy darabig, sőt talán soha sem. Azonban Yennefer válasza ötletemre, amit eddig szinte kilátástalannak hittem, felvillanyoz.
- Hohó, ez nagyszerű!
Az akadémiai múltamról kicsit kínos lesz beszélni, hiszen bizonyára egészen le fog nézni a hősnőm, ha elmondom neki, hogy nem sikerült teljesíteni a tanulmányaimat, de hát végül is sok közöm nem volt a mágiához azelőtt, így talán nem is oly meglepő, hogy nem ütöttem meg a mércét. Viszont az akadémián töltött évek nem voltak haszontalanok, mivel elsajátítottam jó pár dolgot, ami éppen érdekelt. Szerencsére nincs sok holmim, hiszen gyalogszerrel nem volna egyszerű mindent cipelnem, így hamar beérem Yennefert, hogy mellette sétálva haladjak tovább.
- Persze, hogy tanultam! Méghozzá azt, hogy érdemesebb melletted állni, mint az utadban.
Kacagok is egy jót a dolgon, hiszen élvezetes kis kaland volt ez számomra, s szinte eltörpül a tény, hogy majdnem otthagytam a fogam. Ha haladunk tovább, akkor bele is kezdek a mesélésbe, hogy miként is tanultam meg a mágiáról egy, s mást.
- A Ban Ard Akadémiába jártam… egy ideig. Nem éppen voltak ínyemre az ottani szabályok, illetve mindig is szerettem a saját utamat járni. Azonban a teljesítményem nem volt elegendő, legalábbis a tanárok szerint. Viszont, mint megmutattam, pár dolgot elsajátítottam, mielőtt eltanácsoltak volna. Úgyhogy most a nagy világ az otthonom, s keresek valakit, aki elvállalná tanításomat, de eddig még nem jártam sikerrel…



Jegyzet:359 szóZene: Zene

Geolazian x Yennefer @

Amikor bársonykesztyűvel borított kézfejemmel befogtam hangoskodó kompánia-jelöltem száját, gyorsan és világosan értésére adtam, hogy túl sokat, és legfőképpen túl hangosan beszél. Ezzel bizonyára ő is egyetértett, ugyanis utána szinte azonnal moderálta magát. Jó. Öreg vagyok én már elölről kezdeni a gyermeknevelést.
- A legjobbakkal is megesik, az adrenalin a legbiztosabb normákat és szokásokat is felülírja. Örvendek a találkozásnak, Geolazian Krogald. Bemutatkoznék, de a szemed csillogásából úgy értem, felesleges.  
Legalább valami protokoll a helyén maradt, legalább is a meghajlása erre enged következtetni. Büszkén kihúzom magam. Már majdhogynem megsajnálom szegény kölköt, hogy megtagadom tőle a dicsekvés jogát, mint a kisgyerek, akitől elvesszük a cukrozott mandulát, de nem engedhetem meg magamnak, hogy illetéktelen fülekbe jusson… Nos, az. Aztán úgyis hamar elterjed majd, hogy a Kontinens különféle pontjain febukkanok – és ez még csak nem is hazugság – és akkor majd el lehet büszkélkedni a ténnyel, hogy megmentettem a fenekét egy alapos kiporolástól. De legalább ellensúlyozhatom mindezt azzal, hogy megengedem neki, hogy velem tartson. Igazából százszorta, ezerszerte jobban szeretek egyedül utazni, de mit volt mit tenni. Ha egy irányba mentünk, hát egy irányba mentünk. Úgy látom, legalább őt örömmel töltötte el a felajánlásom. Felszegtem az állam.
- De siess, már így is túl sok időt vesztegettem azokra az anyaszomorítókra.
A vér nem válik vízzé, mondják. Már azzal is szívességet teszek, hogy bár lovam éppen volna, de nem ülök vissza rá, hanem séta közben vezetem, csak hogy a kompániám ne érezze magát túlságosan alsóbbrangúnak. Legalább értett a szóból, és hamar beért azzal a szütyővel, amiben feltehetőleg az élete volt. Huncut oldalpillantást vetettem rá a válaszát hallva, végül elismerően biccentettem.
- Nem éppen erre gondoltam, de ez is egy nagyon fontos lecke. – épp ennyiben is hagyhattam volna ezt a témát, de valami arra késztetett, hogy mégiscsak folytassam. – A világ már nem olyan biztonságos, mint régen. Ma már mindenki kapcsán kétszer, háromszor el kell gondolkodni: tud-e ártani nekem, bízhatok-e benne. Az olyan töretlen naivitás, ami benned lapul, azonnal megölet, ha nem vagy racionális és egy kicsit előítéletes.
Késő tavaszi napfény sütött át a zöld lombernyők függönyén, aranyozott fénynyalábokat festett az előttünk álló erdei ösvényre, közben pedig, az ifjú Geolazian meséjét hallgattam a Ban Ardi nagymesterekről. Minden elképzelést felülmúlva se nem nevettem, se nem gúnyolódtam az ifjú adeptus történetén.
- Még a mesterek sem tudnak mindent, kedvesem. Én a helyedben egy pillanatig sem bánkódnék, hogy kitették a szűröm Ban Ardból. A magunkfajtának úgyis olthatatlan szomja van az autodidakta tanulásra, a régi korok és alakok tudására. Itt a tökéletes alaklom, hogy teljesítsd, amit elgondoltál magadnak. – a fejem ingattam. Geolazian tehetséges, megvolna benne a potenciál, hogy még vigye is valamire, ha értő kezek ápolják. Mégis csak gyereket fogok nevelni, öreg korom ellenére. – És, miféle mesterre gondoltál? - kérdeztem, mintha elengedtem volna a fülem mellett mindenféle célzást.


P.S.:453 szó Mood: The Last Wish

Geolazian & Yennefer

Elmondhatatlanul nagy öröm, hogy a varázslónővel tarthatok a városba. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen történhet velem. Habár sokszor elképzeltem hasonló bajba keveredős szituációkat, de valahogy mindig is úgy hittem, hogy nagyobb az esély arra, hogy egy közönséges fojtogató menti meg az életem, mintsem a földkerekség erős, ha nem a legerősebb, varázslónője. Külön jó érzés, hogy nem száll fel lovára, hanem mellettem halad tovább, így nem érzem magam alárendeltnek, kevésbé fontosnak, pedig ha a valóságot nézzük, akkor egyáltalán nem vagyok fontos. Tovább haladva felmerül a kis kaland tanulsága, amit egy egyszerű kis poénnal próbálok elsőként hárítani, de végül lehajtott fejjel válaszolok.
- Tudom... csak olyan éhes voltam és úgy megkívántam azt a pecsenyét, na meg a társaságot. A hosszadalmas utazások után, melyeket egyedül tölt az ember, szinte már szomjazik mások társaságára.
Ezután bele is kezdek a kínos történetbe, hogy miért is kellett otthagynom a mágus akadémiát. Nem egy vidám történet, legalábbis számomra nem, hiszen nagyra vihettem volna, így pedig csak tengődöm, legalábbis addig, amíg valami csoda folytán nem találok magamnak egy megfelelő tanárt, bár ez után a találkozás után már bármit lehetségesnek vélek. Az idő legalább továbbra is csodaszép, s ilyenkor mindig kedvem támadna kiülni egy teraszra valahol a hegyekben és elkortyolgatni egy kis finom szőlőbort.
- Ez igaz... én úgy vélem, hogy egy kollektív akadémián nehéz a diákokat tanítani, hiszen mindenki másra fogékony, más érdekli. Az egész hely és helyzet olyan, mintha sárkányokat meg fojtólidérceket tanítanának repülni.
Yennefer szavait az alkalomról nem teljesen értem vagy talán inkább nem akarom megérteni. Mélyen legbelül sejtem, de lehetetlennek tartom, hogy ilyesmi történjen. Pont velem, mégis ki vagyok én, hogy ilyesminek a részese legyek.
- Olyas valakire, akit sokat látott már a világból. Varázsereje hatalmas, de főként az számít, hogy érti a dolgát. Illetve  ha még elismert is, az volna a tökély, hiszen mégiscsak jobb egy olyantól tanulni, aki valóban tehetséges, mint egy imposztortól. Illetve a hollószín ruhában járó varázslónőket mindig is kedveltem, s elismertem őket.
A végén egy viszonylag egyértelmű célzást teszek, hogy megbizonyosodjak a dolgokról. Azonban bárhogy is alakul, talán egy ajánlást csak tud tenni, hiszen az tényleg semmibe se kerül.



Jegyzet:351 szóZene: Zene

Geolazian x Yennefer @

Amikor belepillantottam hamar-hirtelen verbuvált kompániám arcába, egyszerűen tudtam, éreztem, hogy hálás, amiért inkább sétával vezetem a lovam ahelyett, hogy felülnék rá. Ez nekem is jól esett. Jobb embernek éreztem magam tőle. Nehezen értettem, mit mormogott az orra alatt, olyan mélyre hajtotta az ifjú adeptus a fejét, hogy közelebb kellett hajolnom, hogy értsem is. De amikor közelebb hajoltam hozzá, rögtön el is fogott a kacaghatnék, őszinte, tüdőből feltörő nevetés, ami arra kényszerített, hogy a lassan sajogni kezdő rekeszizmaimra simítsam bársonykesztyűs kezem.
- Hát ez fantasztikus… Nézd, kedvesem. Megértem, hogy ha az ember sokáig egyedül utazgat, akkor egy idő után hiányzik neki a társaság, de még azt is, hogy belátható ideje nem volt szerencséje sült húshoz és tűzmeleghez. Azonban sokkal körültekintőbben kell megválasztanod a társaságot, amelyikkel egy tábortűzön osztozol. Különben csúnyábban végződik a mese, mint most. Példának okáért figyeld meg, hogy mennyit ittak, keress palackokat, kupicákat, figyeld meg a beszédüket, ha túlságosan részegesnek tűnik, nem érdemes kockáztatni. Vagy figyeld meg, hogy mennyi és milyen fegyverük van, és mennyire tartják közel magukhoz. És akkor még szóba sem álltál velük. Csak megfigyeléseket végeztél. Ez olyasvalami, amit az évek meg a rutin majd megtanítanak neked.
Leszámítva a tényt, hogy most árultam el évek és évtizedek megrövidítésének módját. Na, de ez volt az utolsó. Kizárt dolog, hogy elölről kezdjem a gyermeknevelést, nota bene egy mágustanoncét. Hűvösen elmosolyodtam.
- Azzal, amit most mondtál, a létező összes elmúlt, jelenlegi, és jövőbéli iskola, akadémia és egyetem létjogosultságát kérdőjelezted meg. Ugyan abban igazad van, hogy ha az alapján ítélnénk meg egy halat, hogy milyen jól tud fára mászni, miközben a vetélytársa egy majom, az eredmény nem lesz épp kecsegtető. De vannak bizonyos dolgok, amiket minden adeptának és adeptusnak el kell sajátítania. – nyomatékosítottam a „minden” szót egy erős intonációval. – Továbbá kizárt, hogy minden, mágiára valaha fogékony tanulót a már neves mágusok és mágusnők tanítsanak tovább. Elfoglalt életet élünk királyok és politikusok mellett, tanácsadóként, vagy épp szeretett akadémiáinkat igazgatjuk, hogy a jövőben is nagyhatalmú varázslók és varázslónők kerülhessenek a Kontinens véráramába.
Szúrom kőkemény racionalitásommal gombostűre amaz naivitását, hátha attól majd egyben látja a képet, úgy, ahogy valójában van, de arra az egyértelmű célzásra kiszélesedik az arcomon a nem túl hívogató, vagy éppen meleg mosoly.
- Biztos vagy ebben? Kemény tanár vagyok, tán még a jó Laux-Antille kisasszonynál is többet követelek, és jól bevált diszciplináris rendszerem is van. Idegen helyekre fogunk menni, idegen emberekkel tárgyalunk majd, az egészből egy szót sem értesz majd, és egy darab varázslatot nem süthetsz el az engedélyem nélkül. Még egy ilyen kicsi ráolvasást sem. Így is akarod?


P.S.:419 szó Mood: Kaer Morhen

Geolazian & Yennefer

A varázslónő hangos kacagásban tör ki magyarázatom hallatán, hogy miért is álltam szóba azokkal a veszélyes idegenekkel. Yennefer szavai igazak, hisz valóban lehettem volna körültekintőbb. Ráadásul ezúttal elég sok jel utalt arra, hogy nem éppen az úriemberek társaságára bukkantam, viszont én figyelmen kívül hagytam. Igazából nem is tudom miért, azt mondtam, hogy az éhség és a társaság hiánya végett, de valójában fogalmam sincs. Talán csak a bajt kerestem, vagy a sors keze vezetett... de végtére is, ha nem állok szóba ezekkel, akkor nem találkozhattam volna a legendás hősnőmmel.
- Óvatosabb szoktam ám lenne, csak most... - sóhajtok egyet lemondóan - mégsem voltam az...
Ezután Yennefer kifejti saját véleményét az akadémiáról, illetve arról, hogy az állításom miért nem teljesen helytálló. Egy pillanatra le is sütöm szemem, hiszen bele sem gondoltam abba, hogy a neves varázslók, varázslónők valóban igencsak sűrű teendőlistával rendelkeznek, így nem sokuknak fér bele az idejükbe egy fiatal tanonc tanítása. Pár pillanatig hallgatok is
- Ez igaz, erre nem is gondoltam. Nem vettem figyelembe az érme másik oldalát...
Már értem, hogy miért is nem lehetséges az amit én szeretnék. Megint csak magamra gondoltam és nem gondoltam a másik oldalra. Na persze nem mintha egyedül én tehetnék arról, hogy a legtöbb esetben csak magamra gondolok, hiszen szüleim mindig is úgy neveltek, hogy csak én, illetve a családunk számít. Ha kell, akkor földönfutóvá kell tenni embereket, vagy akár porrá zúzni őket, hogy a család jóléte fennmaradjon. Persze igyekszem ettől a mentalitástól megszabadulni, de ennyi év után nem könnyé. S mivel egyedül vagyok, így csak magamra számíthatok, csak magammal kell foglalkoznom, mert ha másnak jó, attól nekem nem feltétlenül lesz jó.
Amikor egyértelmű utalást teszek arra, hogy a varázslónőt szeretném tanítómnak, megjelenik az arcán egy bajjós mosoly, majd ismerteti velem a szabályokat, melyek feltételei lennének annak, hogy a tanítványa legyek. Gondolkodóba esek, hiszen mégiscsak nagy feladat lenne ez számomra. Jóval nehezebb lenne, mint az akadémia, s jóformán önként vonulnék bilincsbe a tudásért. Azonban több ilyen lehetőség nem fog adódni, számomra biztosan nem, de valószínűleg mások számára sem, még hosszú ideig, így bolond volnék nem beleegyezni a dolgokba. Ezt az áldozatot meg kell hoznom, hiszen másként folytathatnám az utcákon való tengődést.
- Igen, így is szeretném. Hiszen hány ember számára adódik ilyen lehetőség. Bármely valamire való adepta vagy adeptus jobbját vágná le azért, ha egy ilyen elismert varázslónő taníthatná.



Jegyzet:386 szóZene: Zene

Geolazian x Yennefer @ 

Amikor Ban Ard-ból kibukott, fiatal adeptus kompániám kifejtette banálisan egyszerű indíttatását, ami arra vetemítette, hogy vadidegen martalócokba helyezze bizamát, ismét nevetnem kellett. Harsányan, gúnyosan, és felettébb felsőbbségesen.
- Maradjunk annyiban, és ezzel lezártnak tekintem a dolgot, hogy szerencséd volt, hogy arra jártam, te fiú. – feleltem neki fagyos hangon, s valóban, nem vártam erre a megállapításra választ. hangtalanul figyeltem a szemem sarkából, ahogy a csizmája orrát izgalmasabbnak találja mindannak fényében, amit a fejéhez vágtam az oktatási intézmények fontosságáról, illetve a varázshasználók teendőinek listájáról.
- A végzet kardjának két éle van, kedvesem. Az egyik tenmagad. Ősi driád mondás. Jól vésd az eszedbe, bár ez nem tartozik szorosan sem a tananyaghoz, sem ahhoz, amit én fogok neked tanítani. Gondolj rá úgy, mint… Hm. Baráti tanácsra.
Meg sem lepődök rajta különösebben, hogy képtelen a világot globális szinten nézni. Ha nem volna elég ránézni, és abból megállapítani, hogy az utazóköpenye is majd egy század élelmezését fedezné, ott a tény, hogy nem kisebb helyről, mint Ban Ard-ból tanácsolták el (figyelembe véve, hogy az a jégkocka fent Kaedwenben tele van Dethmold ujjlenyomataival, ezt aligha írnám fel, mint veszteséget). Ilyen és hasonló információkból nem nehéz leszűrni, hogy valami nemes ficsúrhoz akadt szerencsém. Az olyanok pedig, mint tudjuk, nem ritka, hogy valami képzelt piedesztálról szemlélik a politikát, gazdaságot, infrastruktúrát, és minden mást. De ez nem az ő hibájuk, egyszerűen így nevelik őket. Úgyhogy erre rákérdeznem felesleges. Arra azonban, hogy volt-e a felmenői között varázshasználó, mindenképp érdemes lesz – csakis szakmai szempontból, természetesen.
Láttam, ahogy az ifjú adeptus mély gondolkodóba esik, ezt pedig felettébb értékeltem. Helyes, gondolja is át ezt alaposan, hiszen nem kis dologra vállalkozik, és bár azt hiszi, hogy ő ezt érti, majd egy hét múlva érti csak meg igazán, hogy semmit sem tudott. Mindezek ellenére biztos voltam benne, hogy ama kérdésemre, hogy valóban engem akar-e, határozott igennel felel majd, és mikor jövendölésem bizonyosságot nyert, elégedett, de mindenképpen sötétnek mondható mosolyra álltak szigorúan cakkozott ajkaim. Ó, ha tudná, hogy három nap múlva ő maga fog könyörögni, hogy bocsássam el! Alig várom, hogy láthassam az arckifejezését!
- Még hogy a jobbját! Ha nem az egész életét! Figyelj rám jól, mert csak egyszer mondom el. Megengedem, hogy velem tarts, és segíts engem az utam során, ha olyan kedvem van, és az időm is engedi, akkor felülírjuk azt a sok szemetet is, amit a fejedbe töltöttek ott fent Kaedwenben. Megtanítom neked Tissaia de Vries iskoláját. Valószínűleg az utolsó leszel, aki ebből tanult. Cserébe nem kérdezel, nem engedetlenkedsz, és nem panaszkodsz. Akkor és azt teszed, amit mondok, a válasz pedig mindig: megértettem, Yennefer kisasszony. Világos?
Úgyis tudom, mit fog válaszolni. Ez egy olyan kétdés, ami nem is kérdés igazán. Biccentettem.
- Helyes. És most Novigradba megyünk. Be kell ugranom Vivaldi-hoz pénzügyek miatt, aztán meglátogatom Triss Merigoldot. Nem, te nem jössz velem. Vivaldi-hoz igen, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, de Triss-hez nem. Ezalatt te azt csinálsz, amit akarsz. Ha akarsz, eszel, vagy vásárolsz, rugdalod a köveket a macskakövön, vagy amit a gazdagok csinálnak, nem érdekel. Érthetően fogalmaztam? 


P.S.:492 szó Mood: Kaer Morhen

Geolazian & Yennefer

Végül a varázslónő zárja le a bandita témát, azzal, hogy szerencsém volt, hogy éppen arra járt. Ez teljesen igaz, hiszen máskülönben már bizonyára a férgek lakmároznának testemből. Viszont ki tudja, talán így én lettem a legszerencsésebb ember a földön, hiszen tanár keresés közben egészen egyszerűen az ölembe pottyan a lehetőség, a világ valaha élt egyik, hanem a legerősebb varázslónőjének formájában. Talán fel is vehetném valamiféle tiszteletbeli címnek, mint mondjuk Geolazian a szerencsés vagy Geolazian a mázlista. Igen, kifejezetten jól csengene...
Egészen elszégyelltem magam, hogy nem vettem figyelembe mások nézőpontját, viszont Yennefer egy ősi mondással próbálja megértetni velem a dolgokat. Az igazat megvallva, nem teljesen értem a mondást, hiszen, ha én vagyok a végzet kardjának egyik éle, akkor ki vagy mi lehet a másik? Mindenesetre próbálom eszembe vésni a mondást és később talán, ha lesz időm, jobban is elgondolkodhatok a jelentésén. A későbbiekben azonban egy kis gondolkodást követően elfogadom a Yennefer feltételeit, bár valójában még én is egészen meglepődtem volna, ha másként határoztam volna. A varázslónő arcán egy vészjósló mosoly jelenik meg, ami finom szólva a frászt hozza rám, hiszen kitudja miféle gondolatok járhatnak a fejében és, hogy éppen mire készül. Yennefer lefekteti a szabályokat, melyeket be kell tartanom, hogyha igényt tartok a tanításaira, illetve mindenképpen, hiszen már elvállaltam a dolgot, így ezentúl nem igazán van visszaút, vagy ha van is, azt bizonyára sűrű erdő és veszedelmes lények őrzik. Kicsit túl sok nekem ez a sok szabály, nem is tudom, hogy hogyan fogom mindet betartani, hiszen már egy jó ideje szabályok nélkül élem az életem, s most hirtelen mindenhol "zárt ajtókba" fogok ütközni.
- Igen, de... vagyis, megértettem Yennefer kisasszony...
Ezután a varázslónő azt is ismerteti velem, hogy mi járatban van Novigrad fele, illetve, hogy én nem igazán leszek résztvevője a programjainak. Igazából nem is nagyon bánom a dolgot, hiszen Novigrad egy nagy és érdekes város, sokkal érdekesebb, mint a bankban ücsörögni vagy éppen varázslónőkkel teázgatni. Végtére is, legalább nem kell felhagynom az eredeti tervemmel, így igencsak nagy egyetértésben válaszolok Yennefernek.
- Igen, megértettem Yennefer kisasszony!
El is mosolyodok, mert egészen mókásnak találom, hogy így kell felelnem, mint valami kiskatonának. Eddig igazából tetszik a dolog, bár hosszútávon nem tudom mennyire fog, hiszen jóformán a szabadságomat, sőt az életemet adtam fel, hogy a mágiatanulás rögös útjára ismét belépést nyerhessek. Azonban ezúttal nem engedhetem meg magamnak, hogy letérjek az útról, hiszen az út szélén szakadék tátong, mely a feledésbe és semmibe taszítana engem.



Jegyzet:400 szóZene: Zene

Geolazian x Yennefer @ 

Amikor banálisan gondolkodó ifjú kompániám a jó előre lefektetett, mi több, elvárt válasz helyett ellenkezéssel kezdte mondandóját, szénceruzával szigorúra ívelt szemöldökeim elégedetlen ívet vettek fel. Ez elég lehetett ahhoz, hogy meggondolja magát, és gyorsan korrigáljon. Ezt már sokkal lágyabban fogadtam. legalább gyorsan tanul.
- Helyes. Induljunk is rögvest, mielőtt újabb kellemetlen meglepetésbe botlunk.
Tovább lépdeltünk az erdei ösvényen, mely Novigrad felé vezetett, én a lovamat vezetve, az ifjú adeptus egyedül. Kiolvashattam volna gond nélkül, mi jár abban a légies kis fejében, ugyanis volt egy olyan sejtésem, hogy nincs éppen odáig a legfrissebb tanárnőjétől, de minden az arcára volt írva, így tehát felesleges lett volna ezen fáradoznom. Különben is, ő választotta ezt az utat, én pedig előre figyelmeztettem, a reklamációja annyit ér, mint halottnak a csók.
- Kiváló. Látom, ez már nagyszerűen megy. Mindazonáltal igen unalmas az út, ha nem telik diskurzussal. Mesélj egy kicsit magadról. És amikor azt mondom, kicsit, úgy értem, mindent. szeretném tudni, hogy kitől örökölted a mágiára való affinitásodat, anyai, illetve apai ágon kaptad-e, és annál még mélyebben, melyik nagyszülő, déd- illetve ükszülő hordozta a hajlamot. Nagyon fontos, hogy mivel foglalkoztak, mivel keresték a kenyerüket. Tudni akarom, pontosan, hogy mikor és milyen módon derült ki, hogy fogékony vagy a mágiára. Hány éves voltál ekkor, és hány éves korodban döntöttek úgy a szüleid, hogy Ban Ard-ba adnak tanulni. Vannak-e testvéreid például, akik szintén örökölhették az áldást? Vagy esetleg örököseid, fattyaid, akiknek továbbadhattad volna? Ne nézz így rám, kedvesem, hány esztendős lehetsz? Tizennyolc? Tizenkilenc? A te korodban már nem egyedi, hogy valakiből apa legyen.  
Amilyen hosszan és cirádásan tettem fel a kérdésem, olyan hosszú választ várok is el cserébe. Nemeseknél egyáltalán nem ritka, hogy akár évszázadokra vissza is tisztában legyenek a családfájukkal, azonban ebben nem lehettem egészen biztos. Mindazonáltal jogos és helytálló kérés a részemről, hogy minden információval tisztában legyek, mielőtt ténylegesen elkezdem tanítani.

P.S.:305 szó Mood: Cold Rain

Geolazian & Yennefer

Miután tudattam újdonsült tanárommal, hogy mindent megértettem, neki is iramodunk az útnak Novigrad felé. Az igazat megvallva, magam sem tudom, hogy felfogtam-e vajon mégis milyen lemondásról is van itten szó. S még magam is egészen meglepődtem azon, hogy belementem a dologba. Mintha nem is lettem volna egészen önmagam. Hol van az a Geo, aki egy egyszerű pofonnal verte volna fejembe, hogy a saját kényelme ezerszer fontosabb minden másnál, de hát belementem és nem igazán van már visszaút. Meg amúgy se lett volna értelme elszalasztani az esélyt. Az úgy egy rövid ideig igencsak csendesen telik, de aztán Yennefer megkér, hogy meséljek magamról, hisz unalmas az út ilyen csöndben. Nos, ezzel a kijelentéssel nem is érthetnék jobban egyet, bár már előre sajnálom, ugyanis imádok magamról és a családomról fecsegni. Lehet a végére azt fogja kívánni, hogy bárcsak néma csendben telt volna az út. Azonban mikor fattyakról esik szó, kissé furcsán és sértődötten nézek Yenneferre.
- Nagy örömmel mesélek magamról, de akkor haladjunk csak szépen sorban. A Krogald család múltja sok nemzedéknyi időre nyúlik vissza. Az igazat megvallva elég pontosan van vezetve a családfánk, viszont a legősibb családtagok kiléte rejtély vagy csak titkolt előttünk. Mindenesetre a család egy bizonyos Beelmad Krogald nevű férfihoz vezethető vissza. Róla vannak a legkorábbi feljegyzések, miszerint rangos katonaként szép mennyiségű földekre sikerült szert tennie. Persze ezek után az összes leszármazott azon munkálkodott, hogy a területek mennyiségét növeljék, s hogy ezekből a lehető legtöbb pénzt hozzák ki. Így alakult ki lassacskán a család nemesi vonala, habár nem mindenki a földekkel foglalkozott, mivel a családból sokan álltak kereskedőnek, bírónak vagy egyéb rangos tisztséget jelentő személynek, illetve nagy ritkán katonának is. Csakhogy természetesen, mint minden családban, itt is akadtak olyanok, akik szégyent hoztak a családra, így ezekkel a személyeket általában elküldték az akadémiába, viszont mivel ezek után sohasem tértek vissza, így sanda gyanúm, hogy ennél csúnyább dolgot művelhettek velük. Ezek után ráadásul még a családfáról is törölték a nevüket, hogy az utódok ne emlékezzenek rájuk. A családunk elég szervezetten működik, s ez a szervezettség egy régi családi hagyomány is egyben. Ugyanis a család tulajdonában lévő legnagyobb kastélyban, amit családi kastélynak hívunk, élnek a nagyszüleim. A többi családtag szétszórva él a világban. Azonban időnként rendeznek egy gyűlést és egy bált a kastélyban, amikor is a család ügyeit vitatják meg a felnőttek. Persze a családfők szava a döntő, akik minden családi dokumentummal rendelkeznek. Haláluk után vagy akár előtt is, azok kapják meg a családfő rangot, akik legtöbbet tettek a családért, s ezt általában szavazással döntik el. Az pedig, hogy ilyenkor ki hogyan vesztegeti meg a másikat, már más tészta.
Ennél bonyolultabban nem is tervezek belemenni a családom történetébe, hiszen másként sohasem érnék a mondandóm végére.
- Sajnos arról fogalmam sincs, hogy ki lehetett a mágiára fogékony rokonom, viszont azt meg tudom mondani, hogy olyan 16-17 éves lehettem, mikor útnak indítottak az akadémiára, s egy varázslónő volt a kísérőm. Persze azóta sok minden történt, ami nem lényeges, de már 3-4 éve nem jártam otthon.
Ezután kérdőn pillantok a varázslónőre, hogy kíváncsi-e esetleg még valamire vagy nem-e hagytam ki valamelyik kérdésére a választ.


Jegyzet:508 szóZene: Zene

️️️️️️️
Amikor megkértem újdonsült tanítványom, hogy meséljen nekem a családjáról, annak teljes reményében tettem, hogy megtudhatok valamit, valami többet arról, hogy vajon honnan is szerezte, avagy örökölte Geolazian Krogald, a Krogald család legifjabb vére ― legalább is állítása szerint, amíg ki nem potyogtat egy porontyot. Lanyha türelemmel, mi több, közepes lángon égő érdeklődéssel hallgattam hát a Krogald család történelmét, reménykedve valamiféle kataklizmában, de az sosem jött el. Megerősítem. Valóban kár volt minderre rákérdeznem. És az sem hozza el számomra a kielégülést, hogy legalább zavarba hoztam egy kicsit az ifjú adeptust a fattyakkal és pulyákkal. Gőgösen felhúztam az orrom.
― Tehát a nap végén mindaz, amit megtudtam arról, hogy kitől örökölted eme áldást, vagy épp miként derült rá fény, az az, hogy se neked, se másnak még csak ötlete sincs róla. Ha tudom, hogy ily módon vesztegeted el az időmet, már az első mondat után leállítalak. Most van egy csomó információm a Krogald család múltjáról, amit nem kérdeztem. Mert hogy, ― és sajnálom, ha kiábrándítalak, de ― csak és kizárólag a mágikus tehetséged miatt érdekelt ez a kis kitérő. Tőlem lehetett az alapító ősöd Dezmod kuzinja is, az se érdekelne, hisz tudom, tényszerűen, hogy semmi mágikus nem volt a szukafattyában. Varázslónő vagyok, a fenébe is! A mágia a szakterületem, vagy mi! ― Nagyot, gondterheltet sóhajtottam. Hiába, nem lehet mindenki Ciri. Ő egyedülálló, minden tekintetben, száz évente, ha születik olyan gyerek, amilyen ő. ― Kérlek, hogy a továbbiakban tartózkodj a felesleges kitérőktől, és szigorúan csak is arra válaszolj, amit kérdezek.
Az erdőség zöld ágain túl terrakotta téglák, színes tetőcserepek, sátrak, muskátlik, és füst adta tudtomra, hogy tagadhatatlanul megérkeztünk Novigradba. A fejemre húztam a csuklyámat.
― Megérkeztünk. Javaslom, te is tégy így. Novigrad utcái már rég nem olyanok, mint egykoron. A hangulat pillanatról pillanatra változik. A bankig elkísérhetsz, ha arra vágysz, de utána sürgős elintéznivalóim vannak. Muszáj meglátogatnom valakit, utána pedig felvenni a kapcsolatot valakivel.

Geolazian & Yennefer

Miután befejeztem mesémet, melyet nagy izgalommal mondtam el a családom múltjáról, nem várt véleményt kapok. Minden bizonnyal félreértettem Yennefer kérdését, aki szidalmaz amiatt, hogy feleslegesen tudattam vele rengeteg információt a családomról. Őt csupán a mágiával kapcsolatos részek érdekelték volna. Az izgatottságom hamar elszáll, s bűnbánóa leszegem fejem, miközben valójában igazságtalannak gondolom a kijelentését. Hisz ő kérte, hogy meséljek magamról, meg a családomról, habár való igaz, hogy kissé elragadtattam magam, de azért mégsem érdemeltem meg ezt a hangsúlyt. Az út további részében sértődötten, s leginkább némán haladtam tanárom mellett. Fejemben leginkább az járt, hogy mégis, hogyan fogam ezt kibírni, ha már az első pár órában sem tudtam megfelelni neki. A város környékére érve Yennefer csuklyát húz arcába, mivel bizonyára szeretné fenntartani azt a tévhitet, hogy halott. Engem is figyelemre int, hogy tegyek hasonlóan, hisz Novigrad utcái nem olyanok, mint régen. Nos, én régen se jártam erre, szóval nem tudom miben lehet más, azt viszont sejtem, hogy mire gondol a varázslónő. Én viszont úgy döntök, hogy nem veszek fel csuklyát, hisz minek is takarjam el szép arcomat, had lássa csak mindenki. Meg amúgy is csak egy javaslat volt, nem kell megfogadni.
- Nem lógok rajtad feleslegesen, nyugodtan intézd csak a dolgodat. Én a főtérre megyek, ha van itt valami ilyesmi.
Minden bizonnyal van, s ott lehet nagy az élet. Pont számomra megfelelő hely. A város már kívülről is hatalmasnak fest, s úgy hallottam, hogy az utcákon is könnyű eltévedni. Ezért úgy döntök, hogy csak a főutcákat használom, hisz azok minden bizonnyal a fő városrészeket kötik össze a kijárattal. Gondolom úgyis bőven lesz időm megismerni a várost, míg arra várok, hogy Yennefer elintézze bank-és egyéb ügyeit. Talán jobb is, hogy nem kell vele tartanom, s unatkoznom. Ha napokig kéne a városban maradni, akkor talán még egy fellépést is vállalhatnék némelyik fogadóban, bizonyára többet is fizetnének egy afféle produkcióért, amit én tudok nyújtani.


Jegyzet:309 szóZene: Zene

️️️️️️️
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebb lelkifurdalást éreztem, amiért így leteremtettem az ifjú tanítványomat. Pontos instrukciókat adtam neki, azt pedig sejthette, ha máshonnan nem is, hát a nagybecsű Kökörcsin mester balladáiból, hogy milyen szeszélyes is vagyok valójába, hogy nem fogok vele sem kivételezni, sem pedig kesztyűs kézzel bánni. Jó előre figyelmeztettem, hogy mivel jár, ha velem óhajt tartani, ő pedig vállalt minden felelősséget és kockázatot. Ha őszinte akartam lenni, még örültem is, hogy a Novigrad határáig esedékes utat néma csendben töltöttük.
Ébred bennem egy kis harag, amiért dacból és sértődöttségből Geolazian nem hallgat rám, és nem teszi fel a csuklyát, minden intésem ellenére, de hamar lecsillapítom magam. Méghozzá azzal, hogy nem az én felelősségem, ha bármi baja esik. Én intettem a biztonságra és a rejtőzködésre, innentől kezdve mosom kezeimet.
― Legyen úgy. ― méltatom e két szóval a csuklyás etapot, majd tekintetem a színes tetőcserepekre és téglaépületekre fordítom ― De még milyen főtér! El sem tudod téveszteni.
Nem kötöm az orrára. Fel fogja ismerni a csillagot mintázó macskakövet, az izgalmasabbnál izgalmasabb piaci bódékat, a nyüzsgő embereket, zenészeket, és igen, a prédikáló papokat és a zsebmetszőket is.
― Nekem most halaszthatatlan banki és egyéb ügyeim vannak. Megtalállak, ha végeztem, ha pedig neked van rám szükséged…. Nos, sok szerencsét.
Azzal leváltam tőle, és a nyugati kapu irányába indultam. Emlékeim szerint azt őrizték a legkevésbé, besurranni pedig még mindig kevesebb kockázattal járt, mint beteleportálni.
Az biztos, hogy nem könnyítettem meg Cianfanelli dolgát, akit soron kívül és halaszthatatlan ügyek közt látogattam meg. Azok pedig, akik elé vágtam a sorban, csak elképzelni tudták, mi a hangoskodás, ajtócsapkodás, asztalborogatás és egyéb törékeny tárgyak csörömpölésének az oka.