Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Igazán későre jár az idő, miként az utcát is csak a holdvilág, illetve az ablakokon kiszűrődő halovány gyertyafény világítja meg. A fogadó hangos, s túlnyomóan részeg férfiak kurjongatásától zeng az egész épület. A kocsmáros figyelme nem lankad egy pillanatra sem, hisz nagy a forgalom, sok a munka. Azonban a színpad ezúttal sem üres, ezúttal én vagyok az a szerencsés, aki megvillanthatja tudását, hogy a népet elszórakoztassa. Talán még sohasem volt ezelőtt ilyen nagy közönségem, bár igazából nem is sokan érdeklődnek utánam, mikor a színpadra lépek. Néhány tekintet rám szegeződik, de ez nem tartós, mivel pár pillanat elteltével szinte csak az első sorban ülők figyelik a produkciómat. Ennek ellenére én nem zavartatom magam, s boldogan rutinszerűen a trükköket, melyek már bőven volt lehetőségem gyakorolni és előadni is, bár csak jóval kisebb közönség előtt. Néhány egyszerű kártyatrükkel kezdek, viszont, hogy érdekesebbé tegyem az előadást, így kiválasztottam néhány olyan trükköt is, amihez a jelenlévők segítségére lenne szükségem. A szememet végig futtatom a nézőkön, míg végül egy fiatal, szemrevaló hölgyön akad meg tekintetem. Nem is habozok tovább, hiszen megvan az asszisztensem. - Nos, hölgyeim és uraim, a következő trükkhöz szükségem lenne egy segédre. Mondjuk magácska ott hölgyem. Felfáradna hozzám a színpadra, nem lesz nehéz feladata ne aggódjon! Megvárom válaszát, ha válaszol, s ha úgy dönt, hogy feljön hozzám, akkor megvárom, de ha elutasítja a kérésemet, akkor keresek más jelentkezőt. Mikor a segédem mellém kerül, akkor nekilátok elmagyarázni a feladatot. - Annyi lenne a teendő, hogy húzzon egy lapot a pakliból, amit nekem nem, de a nézőknek megmutat. Addig én is megmutatom a paklit, hogy nem csalok. Így is teszek, ahogy mondtam, szétterítem a kártyákat, s körbe mutatom, amennyire csak tudom. Ezután a segédemhez fordulok. - Most visszarakom a kártyát a pakliba és jól megkeverem. Eszerint is cselekszem, majd óvatosan mozgatni kezdem a paklit, miközben egy kártyalap csúszik ki a többi közül. - Vegye el és mondja meg, hogy ezt a lapot választotta-e!
Azon ritka alkalmak egyike ez, mikor nem én vagyok a fellépő a kocsmában. Talán nem is baj, ma csak megpihenni jöttem ide, pénzem van elég az elkövetkező pár napra legalább. Egy nagyjából velem egykorú, szőke hajú srác lép fel a színpadra, érdeklődve figyelem a borom mellől. Hát igen, néha napján én is fogyasztok egy kis alkoholt. Érdeklődő tekintettel figyelem, ahogy csinálja a trükkjeit, várom, mi fog kisülni ebből. Lehet, igazából varázsló, csak titkolja? Vagy csak sima bűvész ő, semmi több? Annyi kérdést tennék föl neki most, de félő, tolakodásnak venné, ha letámadnám. Körbenézek, nem létezik, hogy engem szólít ez az ember, olyan nincsen kérem szépen, én csak egy jelentéktelen hölgy vagyok, szólítsa azt, ki bátran jelentkezik, ne pedig azt, kinek agyába most befészkelte magát valami hülye gondolat hogy szerelmes dalt dúdoljon, ne már. Kifáradok és rámosolygok. - Rám gondolt, uram? – persze tudom, hogy igen, de azért mégis. Kihúzom magam és körbenézek, a szokott látószögből figyelem az embereket. Jobb egy színpadon, mint a tömegben szerintem, barátságosabb, jobb a hangulat. Hallgatom, ahogy magyaráz azzal a kedves hangjával, ez egyszerűnek ígérkezik. Pont, mint az egyszer egy, könnyű, gyors, semmiség ez. Kihúzok egyet és megmutatom az embereknek, backi, ez az egyik kedvenc kártyám, ez most jó ómen vagy rossz ómen? Ki tudja, mindjárt kiderül. Figyelemmel kísérem a keverését, próbálom kiszűrni, hogy hamiskártyás-e, vagy nem. Honnan vette amúgy a bátorságot ahhoz, hogy pont engem hívjon ki? Rejtély, de ezt visszafogja kapni, esküszöm Melitelére. És meg is van már, hogy pontosan hogyan. Szegényke, nem tudja még kit hívott ki. Rávigyorgok, és fejet rázok. - Nem, ez egy teljesen másik kártya! – Tettettet felháborodás, hogy hogy merészelt elrontani egy ilyen pitiáner kis egyszerű trükköt, aztán kirobban belőlem a nevetés, nem bírom visszatartani – természetesen ez volt, elárulod, hogy hogyan csinálta, uram? Mert nagyon szépen keveri a kártyákat, és összevissza, szóval még azt se mondhatom, hogy bekeverte, itt valami más áll a dolog hátterében.
A szép hölgyemény hamar ki is fárad a színpadra, s ami az elsők között feltűnik, hogy egyáltalán nem lámpalázas. Az ilyenhez jó szemem van, hiszen aki nem szokta meg a tömeg előtti szereplést, általában furcsán, természetellenesen viselkedik. Azonban a lány viselkedése, már-már túlzottan színpadiasnak hat. Az apró mozdulatok, amik talán nem is tudatosak, arra utal, hogy nem most áll először közönség előtt. Ezt pont saját magamból kiindulva tudom megállapítani, mivel szinte minden egyes trükkömnél elengedhetetlen fontosságú a figyelem elterelés, így gyakran akaratlanul is teszek olyan mozdulatokat, melyek elterelhetik a figyelmet a csalásról. Azonban a legeslegszembetűnőbb dolog, a lány szépsége. Habár sok szép és csinos lányt láttam, de ez a teremtés valahogy más. Olyan kacér kisugárzása van, mintha csak arra csábítana, hogy felfedezzem. Elmélyülve szépségében, egy kissé habozok a válasszal, de végül biccentek, hogy valóban őt szólítottam. El is kezdjük a trükköt, megtörténik a keverés a húzás, viszont nagy átverésnek leszek áldozata. Nagyot koppanok, mikor azt állítja a hölgy, hogy más kártyát választott. Arcomra rémület ül ki, s pár pillanatra teljesen elsápadok, hiszen ez szinte lehetetlen, ennyire nem lehet balfácán. - Mi?! Aztán mikor a lány nevetésbe kezd, a tömeg is hangos kacajban tör ki, s úgy tűnik már jóval többen figyelik a műsort, mint eddig. Felsóhajtok, s még egy kis vigyort is erőltetek arcomra, mert azért kínos ez a helyzet, de valahol mégiscsak mókásnak találom a leány viccét. Talán humorista, s ezért nem szokatlan neki a színpad világa. - Nincs itt semmi más a háttérben, csak ügyesen csalok kezeimmel. Azonban, ha elárulnám a megoldást, akkor mindenki ezt csinálná, s nem állhatnék színpadra. Kacsintok a lány felé, majd közelebb lépek hozzá. Kezemet a füléhez nyújtom, ha nem húzza el fejét, majd egy papírfecnit húzok elő. - Úgy látom nem mosakodtál meg elé alaposan a füled mögött. Elvigyorodom, majd átnyújtom neki a cetlit, melyben csupán a következő áll:
Idézet :
Ha kíváncsi vagy a trükkre, gyere a fogadó 3 számú szobájához az előadás után!
- Köszönöm drága asszisztensem segítségét. Tapsoljuk meg! Megtapsolom a hölgyet, s reménykedek benne, hogy találkozunk még. Azonban ezúttal igyekszem kissé rövidebb előadást tartani, hiszen nem akarom megvárakoztatni a leányzót. Néhány egyszerű érme trükkel folytatom.
Színpad, mondhatnám lassan olyan természetes hely számomra, mint a több éves hullának hat lábbal föld alatt lenni. Vagy természetesebb igazából. Mára már képtelen vagyok elképzelni az életemet a színpad, a fellépések nélkül, melyeknél a napi betevőmet szerzem meg. Hiába, a bárd éhen marad, ha nem zenél, a rajzolás meg nem annyira kifizetődő, bármennyire is tudok jól, ha festeni nem, emellett egy idő után rá is unok. Ilyen vagyok én, Janka, az egyszerű trubadúr. Nem mondom, hogy nem néz ki jól az ifjú mágus, de attól még nem egy szőke herceg fehér lovon. Mondjuk, szőkének szőke, most hogy így belegondolok. ki tudja, egyszer-egyszer megpróbálhatnék máshogy is közeledni az ellenkező nemhez, de most? Végülis, egyszer élünk. Képtelen vagyok nem kacagni, az az arc mindent megér, ahogy azt hiszi, hogy elszúrta a varázslatot, pedig szimplán csak én verem át. megtörlöm a szememet, rég kacagtam már ilyen jót, hiányzott ez a vidámság. Nem mintha nem lennék mindig az, de kellett valami ami még jobb kedvre derít engem. Aham, persze, általában már felismerem, milyen trükk hogy zajlik, de ezt nem. Ki kell derítenem és kész, nem hagy nyugodni ez. Mi az, amivel megcsinálta ezt az egészet, mi a titka? Kérdés, melyre most rögtön akarok választ kapni, nem holnap vagy sohasem. Közelebb lép, én meg megteszem neki azt a szívességet, hogy nem hátrálok meg. Amikor a fülemhez ér, komolyan azt várom, hogy egy érmét húz elő, így nem megjátszott a meglepettségem, ahogyan előhúz egy kis cetlit. Miután elolvasom, megállapítok egy dolgot. Hogy ez a srác elég merész ahhoz., hogy a színpadon, nagyközönség előtt hívjon szobára. Melyik is a hármas szoba ablaka? Meghajlok és lesétálok, vissza a helyemre. Pár perc múlva pattanok felé és sietek a szobámba, hogy felkészüljek a találkozásunkra. Hajamat hátra fogom, ingem alá gyűröm, igazából nem tudok sokat tenni azért, hogy férfinak nézzek ki. Magamra terítem a köpönyegemet, lantot kézbe és kisietek. Melyik a hármasé? Ha enyémből azt lázom, akkor megvan! Mikor már biztos vagyok benne, hogy a fiú a szobájában van, a hangomat elmélyítem, belekezdek. - Gyere ki rózsabimbóm a szabadba, gyere ki gerlicém ablakodba, nézz le rám még egyszer a szemeddel, fogadj be még egyszer a lelkedbe – mindig is pocsék voltam az improvizálásban, ha szerelmes verset kellett alkotnom.
A jó ízlésem ezúttal sem hagyott cserben, ugyanis a lány szépségén kívül, igencsak mókás és karizmatikus személyiség. Bizonyára nem unatkozik mellette az ember, persze egyáltalán nem biztos, hogy valójában ilyen, hiszen a legtöbben "álarcot" viselnek a színpadon, csak egy szerepet húznak magukra, mint mondjuk a szegény sajnálni való bárd özvegyasszony, aki valójában nagykanállal habzsolja az életet, na meg a férfiakat. Persze vannak kivételek, hisz jómagam is igyekszem önmagamat adni az előadások során. Bár ez így nem teljesen igaz, sőt, néha egészen nagy szükség van a színészkedésre, illetve a figyelemeltereléshez, hisz bűvészet legfontosabb része majdhogynem ez. Az előadás további részében gyakran pillantok a tömeg felé, azonban minden egyes alkalommal a lány felé tekintek, kinek még a nevét sem tudom, de ha jól alakul az estém, akkor ez gyökeresen meg fog változni. Az előadás vége után, meghajlok, majd az összegyűlt pénzből igyekszem is hamar kifizetne a szobát, amit megelőlegezett nekem a kocsmáros. Ez talán az egyik legsikeresebb előadásomnak mondható, talán ez a lány érdeme is, így egészen szép mennyiségű pénzt kerestem. Azonban nincs idő számolgatni a tallérokat, hiszen ha nem sietek, akkor lekésem a randevút. A szobába belépve villámgyors készülődésbe kezdek, azonban pár fésűhúzásnál nem jutok tovább, hiszen furcsa, torz hangokat hallok beszűrődni az ablak alól. Az ablakhoz sietek, hogy meggyőződjek a versike forrásától. Végül egy kis csodálkozás után leesik a mesés szerenád mibenléte. Ez a mókás belépő is a leányzóra vall, így eltávolodok az ablakból, úgy téve, mintha hidegen hagyna a dalocska. Azonban leszedem a függönyöket a helyéről, hogy összekötve egy felvonó szerkezetet készítsek belőle, majd leengedem a lánynak. Ha beleül, akkor felhúzom, de ha nem akkor kinézek és megkérem, hogy üljön bele, illetve, ha már indulóban van, akkor utána kiáltok, hogy ne menjen még sehová sem.
Kuncogva nézem a szerkezetet, mit nekem épített, de köszönöm szépen, ez a lány nem él ilyenekkel, de nem ám. Ő szeret küzdeni, ne pedig a kényelmes utat választani. Szóval ennek örömére a lantomat szépen beleteszem a felvonóba, majd én nyújtózkodom egy kicsit, kiropogtatom a vállamat, gerincemet, és a nehezebbik úton egyszerűen felmászok. Hogy mennyire hiányzott már ez az egész! Mikor felérek, első dolgom elterülni a földön és csak nevetni, hiszen szegény feleslegesen fáradt. Vagyis nem, tényleg. - A lantom benne van, fel tudnád kérlek hozni? - kérdezem meg tőle, miközben felülök, és a hajamat kiszedem az ingem alól, aztán meg ki is engedem és beletúrok. Feltápászkodom, leporolom magam, és ránézek. Ha kell, segítek a srácnak, ha nem kell, akkor nem. Hát, így jár az, aki engem színpadon szobára hív és igent mondok neki. - Janka Petrezselyem – számba harapok lányos zavaromban, képes voltam a saját nevemet is elrontani, egy jóképű bűvész társaságában, hát ez nem vall rám, de így van ez rendjén. Azt hiszem, megtaláltam a múzsámat, akit lerajzolnék, megfestenék, verset és balladát költenék rá – Peterson nem petrezselyem vagyok. És téged hogy hívnak? – Figyelem az ifjút, a reakcióit, jókedvűen mosolygok, azt hiszem ez az, amiről senkinek se kell tudnia, hogy mi zajlik a szoba falai között. Meg hogy mi fog. Tényleg, mi fog? Ebbe még bele se gondoltam, lehet, le kéne fektetni a játékszabályokat előtte. Vagy csak úszni az árral, és hagyni a dolgokat megtörténni? Vagy csak beszélgetni? Egy rejtély számomra a fiú, amit ki akarok deríteni, nem hagy nyugodni semmi, meg amúgyis, fiatal még az éjszaka, szóval vigyorogva szólalok meg. - Nagyon ügyes voltál a színpadon, lehet egy kérdésem? Miért utazol? Mert első ránézésre olyan vagy mint én. Nyakadba veszed az országutat, minden este máshol adsz elő és a kocsma vendégeinek a kegyére vagy bízva.
A rögtönzött felvonót hirtelen súlyosabbnak érzem, bizonyára a leányzó ült bele. Bár az igazat megvallva vagy én építettem nagyon jól meg a szerkezetet vagy a leány ennyire könnyű, de mindenképpen meglepő a dolog, hiszen valamennyivel azért nehezebbnek saccoltak. Mindenesetre elkezdem felhúzni a függönyt, ami nem egy túl fáradtságos munka. Viszont fél útnál tovább nem jutok a feladattal, ugyanis az ablakon hirtelen csak bemászik egy barna szépség. Kár tagadni, hogy igencsak meglepett ez az akció, s nagyra kerekedett szemekkel nézek a lányra. Csakhogy hamar leesik, hogy miféle gúnyt űzött velem a leány ismét, így elengedem a felvonót, hiszen bizonyára csak egy méretesebb követ pakolt bele. Ámde annak hallatán, hogy a lantját rakta a felvonóba, azonnal a függöny felé nyúlok, amit még éppen időben tudok elkapni, így legfeljebb a hirtelen rázkódástól legfeljebb csak elhangolódik. Ki is nézek az ablakon, hogy egyben van-e még hangszer, s így messziről mindent rendben találok. - Megmentettem! Huh... Gyorsan fel is hozom a lantot, majd kicsit leseprem és átnyújtom a hölgynek. Azon, hogy a lány családneve Petrezselyem elsőre nem is lepődök meg, hiszen nem is egy olyan nőről hallottam már, akit mondjuk Rózsának neveztek. Mindazonáltal mikor kijavítja saját magát, akkor mosolyra húzódik a szám, hogy a saját nevét elrontotta. Tán ilyen nagy hatással lennék a nőkre? Ki tudja?! - Én Geolazian Krogald vagyok, szolgálatodra! Első rangú vándorbűvész! Kicsit kérkedek is, habár lehetséges, hogy nem én vagyok az első rangú, de jelenleg nem igazán tartózkodik olyan a szobában, aki ezt meg tudná cáfolni. Persze azt véletlenül se akarom megemlíteni, hogy azért konyítok a varázslatok kántálásához is, hiszen akkor egyből azt hinni, hogy csak varázslattal hajtottam végre az összes trükköt. Végül is gyakran ez a cél, de az emberek mégis tudják, hogy nem ez áll a háttérben. Na persze szerintem a bűvészkedéshez talán némileg több tehetség kell mint a varázsláshoz, legalábbis ezen a szinten. Mikor Janka megdicsér, hogy ügyesen szerepeltem a színpadon, meg is hajlok előtte, amolyan színpadiasan. - Köszönöm. Azonban úgy tűnik van bennünk egy közös pont, amit én is felfedezni véltem a színpadon, viszont annak története, hogy miért is kerültem az utcára, nem éppen egy vidám mese, így nem is szívesen beszélek róla. - A szüleim az utcára dobtak, mert nem úgy táncoltam, ahogy ők fütyültek, ha érted mire gondolok, így most a városokat járom, itt-ott tartva néhány előadást, napról napra élve. Egyébként nem bántam meg semmit, mert a szabadság érzése kárpótol mindenért. Arcom néhány másodpercig drámai komolyságra vált, hogy hatásosabb legyen a történet, majd hirtelen egy mosoly kúszik arcomra. - Veled mi a helyzet. Miért járod a világot? Ha jól sejtem te meg a húrokat bűvölöd, igaz?
Amikor békés nagymamaféleként fogom mesélni az unokáimnak, hogy milyen volt az országot-világot járni és idegen férfiak ablakába bemászni, biztos vagyok benne, hogy mosolyogva fogok visszagondolni eme csillagfényes, gyönyörű estére, hol egy kékszemű ifjú várakozott rám. Nem tehetek róla, elvarázsolt már a színpadon, hirtelen nyert értelmet számomra s került új megvilágításba minden ballada és vers, mely a gyöngéd érzelmeket meséli el, akár beteljesedtek, akár tragikus véggel értek véget. Hisz mi tragikusabb annál, mint hogy nem lehetsz azé, akit szeretsz, mert a szüleid már eleve elígértek egy gazdag kereskedőnek vagy egy nemesnek kiskorodban, hogy rangot vagy vagyont szerezzenek általad, s haszonélvezői legyenek nyomorodnak? Hát kérdem én, feltétlen muszáj a mai világban ennyire gyalázatos módnak elfogadottnak lennie? Természetesen a dolgokat meg nem tudom változtatni, életem legfontosabb lépése is csak annyi, hogy lóra pattanva vágtattam el a helytől, melyet kiharcoltam magamnak. És most meg megyek föl, meg is érkezem valakihez, kinek nevét még nem is tudom, csak a kinézetét, mint egy balladában lennék, vagy egy történetben, úgy érzem magamat jelenleg. A lantom! Oké, tévedtem, meg fogom verni ezt a srácot, hogy merészeli elengedni? Ijedten nézek ki, de elkapja, és felhúzza. De akkor is, hogy merészelt egyáltalán ilyet csinálni? Egye-fene, el nem nézem neki, de attól még nem hagyom itt faképnél. Igen, megmentette, de rám nézhet és láthatja, elképzeltem ahogy lassan kiherélem, majd megölöm és loncsként a kutyák elé vetem. Drága Melitele, hát nem teljesen ciki, hogy képes vagyok a saját nevemet is elrontani? Paradicsom piros az arcom, te jó ég, mit követtem most el, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Kélek szépen, ne ijesszen el téged az, hogy én ilyen kis sükebóka vagyok, esküszöm, hogy csak te vagy rám hatással. - Ha te első rangú vándorbűvész vagy akkor én meg híres-neves igric – vigyorodom el, tetszik ez a magabiztosság. tetszik a hangja, a neve, Geo, ó, Geo, még ha meg is szenvedek elsőre a tökéletes rím megtalálásával, kapni fogsz egy verset, egy igazit, mely lehet, rövid lesz, még nem tudom, de megkapod! Hogy felező tizenkettes esetleg hetes lesz, lesz-e benne disztichon vagy épp jambikus verselésű lesz, halványlila gőzöm sincsen róla, de az biztos, hogy kész lesz egyszer és megkapja. Vagy személyesen, vagy postán. - Látszik rajtad a gyakorlottság, és az, hogy szereted mit csinálsz. Még sok ilyen kellene hogy legyen a világon – hiszen csak akkor élvezetes egy előadás a közönség számára, ha az előadó számára is az. Vagy csak én vagyok ilyen naiv, hogy így gondolkodom? Kitudja, ezen változtatni nem akarok. Sorstárs, ő is olyan mint én. Valaki, akinek nem tetszik a jelenlegi rendszer, szokás, de változtatni rajta képtelen, és senki sincs, kivel összefoghatna. Hogyan válaszoljak, hogyan válaszoljak. Megvan! - Janka a nevem, hírem nincsen Azt se tudom, hol a helyem Nem hiszem, hogy tűzhely mellett Kölest fűzve, rojtot tűzdelve Abban belehalnék, azt hiszem.
Persze tudom én, urak, hölgyek, Ez nem egy szokott helyzet, Teljesen természetes nektek, E korban a lány férjhez menése, Remélte az apám, megteszem, Soha nem is csalódott addig bennem, Otthon is mindig tettem a dolgomat, Nos, mégis kereket oldottam. Verselem el neki egy költeményemet, majd rávigyorgok.
A lant elkapása után csak szúrós tekintetekkel találkozom a lány felől, melyeket teljesen megértek. Ha valóban ez a munkaeszköze, akkor talán az egyik legfontosabb dolog a számára ez a lant és az is lehet, hogy érzelmileg kötődik hozzá. Mindenesetre egy kis fejvakarászással és kínos kacagással, próbálok javítani a helyzetemen, mely látszólagosan eredményes, bár a leány gondolatai kifürkészhetetlenek. S hiába próbálok olvasni égkőként ragyogó szemeiből, nem sikerül. Minél több időt töltök azzal, hogy gesztenye szín hullámos hajzuhatagát, s mesés arcát bámulom, melynek keretet ad eme csodás hajkorona. Úgy érzem, hogy menten kővé válok, s elveszítem a józan eszem. Mintha a világ megállna körülöttem, s elfelejtem a kegyetlen valóságot, mert itt van ő, a csodálatos, aki mellett egésznek érzem magam, s semmi más nem számít, csakis az ő boldogsága, Janka boldogsága. A beszélgetés haladtával nem sikerül füllentenem a lánynak, ugyanis gondolkodás nélkül átlát a szitán, s még rá is tromfol a kijelentésemre. - Ez csak természetes. Nem is kételkedtem benne egy percig sem, hogy világunk egyik legnagyobb dalos pacsirtájához van szerencsém. Egy önelégült mosoly villantok a lány felé, de igyekszem érzékeltetni is, hogy csupán tréfálkozom vele. Tetszik, hogy a leányka is benne van a mókában és nem rontja el a dolgokat, a "varázslatot", ha úgy tetszik, hanem táplálja, sőt tovább szítja. A lány következő kijelentései hallatán kihúzom magam és önelégülten bólogatok, azonban az utolsó kijelentésnél felszalad a szemöldököm. - Jaj, bőven elég egy is belőlem. Mellesleg meg elveszne az egyediségem, ha még több ilyen mászkálna, mint én. Gondolj csak bele, kevesebb embert érdekelne a művészeted, ha belőled is több lenne, mert nap, mint nap hallanák a daloló bárdokat és nem volna már számukra különleges, az egész elveszítené a varázsát. Ugyanolyan hétköznapiassá válna számukra, mint a piacon kotkodáló csirkék hangja. Várok kicsit a válaszra, majd felteszem kérdésemet a lány múltjával kapcsolatban és nagy meglepetésemre egy igencsak szokatlan választ kapok, méghozzá egy vers formájában. Először nagyra kerekednek szemeim, majd feszülten figyelem a csodálatos kis előadást. A kellően hosszú és mesteri versike alapján, nagy vonalakban mindent megtudok Janka multájról. S őszintén szólva, most látom csak igazán, hogy mennyire is különbözünk, s ennek hangot is adok. - Nagyszerű előadás volt! Már alig várom, hogy ismét halljak egy hasonlót tőled, vagy egy dallamot. Ha egyszer játszol, majd valahol, akkor szeretnélek megnézni. Mellesleg, akkor valóban egy cipőben járunk, te meg én. Mosolygok a lányra közben, illetve tapsolok is. Nagyon élvezetes és kissé szerintem humoros volt a versiker, így nem is kérdéses, hogy tűkön ülve fogom várni a következő alkalmat. Bizony, ha rajtam múlik, akkor ez nem csak egy találkozás lesz. Hisz ezek az érzések, amiket ébreszt bennem Janka, jobban függővé tesznek, mint a fisztekk.
Mondtam már hogy nem szeretem, ha bármi is fenyegeti a lantomat? És erre fel ez a srác pontosan ezt csinálja, mintha öngyilkos akarna lenni. Bár, azt nem értem hogy akkor miért nem megy egy szál semmiben egy nekker fészekbe, de ki vagyok én, hogy ilyeneken eltöprengjek. Szúrósan nézek rá, megérdemelne minimum egy tökön rúgást, vagy azt, hogy abba a gyönyörű, selymes, szőke loboncba otromba módon belenyírjak egy rozsdás ollóval. Megérdemelné, de még mennyire, hogy meg. Maradjunk annyiban, hogy megmentette a lantomat, mellyel elérte, hogy a megverését elnapoljam. semmi köze sincs a csodálatosan kék szemeihez, vagy ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül hívott fel magához. Se a hangjához, se a kinézetéhez, se a pillangókhoz a gyomromban nincsen semmi köze. Semmihez sincsen. - És hogy hogy errefelé tengeti a mindennapjait ön, uram? – mosolygok is hozzá, nagyon jó mellette mosolyogni és izgalmas, van egy olyan érzésem, hogy mellette nem igen tud unatkozni az ember lánya. Hmm, lehet megérné egy ideig vele tartanom, az biztos, hogy jól elszórakoznánk ketten, főleg, hogyha még össze is hozunk egy műsort. És emellett még vele gond nélkül lehetne viccelődni is, meg végre valaki a korosztályomból, már nagyon hiányzott ez az érzés. Hát na, hiányoznak a fiúk az akadémiáról, jó volt velük viccelődi, szívatni a másikat. Jelenleg semmi ilyesmi sincsen, naná hogy unatkozok néha a szabad perceimben. kell valaki, akivel nyugodt szívvel mókázhatok és nevethetek és nem rontja el a varázslatot, hanem tovább táplálja. - Ugyan már, kell egy, aki keresi a kenyeret, egy, aki pihen, és egy, ki kedves szavakkal és csecsebecsékkel, finom érintésekkel és ígéretekkel halmozza el a kedvesét – vágom rá rögtön. Az biztos, hogy ha belőlem lenne több, egyet már nyomnék is a jegyesem kezébe, hogy aztán én szabadon élhessem az életemet, nem tartva attól, hogy egyszer rám találnak és férjhez kényszerítenek. ha legközelebb szöknöm kell, sokkal nehezebb lesz minden. Természetesen ennek az esélye eléggé valószínűtlen, de mi van ha igen? Ott van egy félsz. Mondjuk, ha már nem vagyok érintetlen, akkor lehet nem is kellek neki. Oké, kell egy barát, egy szerető. Tetszik, hogy tetszett neki a versem, legalább van, ki értékeli a művészetet, ez vagyok én. Egy szökött leány, ki jelenleg mosolyog és optimistán próbál nem megdegleni. Élvezi az életet és örül, hogy nincsen gondja. - Köszönöm, neked bármikor szívesen játszok – főleg ha tovább nézel rám azokkal az igézően kék szemekkel, melyeket versbe foglalva kell megörökíteni az utókornak, főleg akkor. Ez lenne az a bizonyos érzés, melyet annyian énekeltek már meg? Ez az a vonzalom? Szívem szerint csak ölelném és bújnék hozzá, míg világ a világ.
A kis lantos ügyeskedésem látszólag nem igazán tetszett a lánynak, noha meg is értem valahol a dolgot, de amint igyekszem mosolygással és kacagással elfedni ezt a kínos helyzet, úgy tűnik a leány szíve is megenyhül. Janka egy kérdést szegez felém, mely hallatán egy pillanatra eszembe is jut minden az életemről, ami kissé furcsa is, hiszen eddig egészen úgy éreztem, mintha se múltam, se jövőm nem volna, csak ez a lány. Mindenesetre megforgatom szemeimet, s az ablak felé tekintek. Gondterhesen sóhajtok egyet, majd megpróbálom mosolygásra erőltetni számat, s megválaszolom a kérdést. - Nos, én csak vándorlok a nagyvilágban. Éppen ezért kerültem ide is. Nem szoktam sokáig maradni, csupán pár hétig, amíg elég pénzt tudok összeszedni a boldoguláshoz. Ezután tovább is szoktam állni. No persze néha megesik, hogy váratlan dolgok maradásra marasztalnak. Ekkor Jankára pillantok és mosolyra húzódik a szám. Próbálom a nézésemmel azt sugallni a lány felé, hogy ezúttal a váratlan dolgok alatt őt értem. Furcsa érzés ez, de olyan, mintha minden lelassulna körülöttünk. Mintha minden pislogás, lélegzetvétel, egy hosszadalmas, de szép és elbűvölő folyamattá válna. Azon kijelentésemre, hogy belőlem bőven elég volna egy is, egy igencsak humoros, de meggyőző választ kapok. - Mondjuk ez így igaz. Bár lehet kétségbe volnék esve, hogy melyik elfoglaltságot válasszam magamnak. Az igazat megvallva, mind hármat szeretem csinálni. Habár kár lenne tagadnom, hisz némely pillanatban valóban jó lenne, ha valakit kiállíthatnék magam helyett és elmenekülhetnék a problémáktól, kínos szituációktól. Mindazonáltal úgy hiszem, hogy minden ami történik, az az életem része és unalmas lenne, ha éppen semmi bonyodalom nem jönne közbe. Vannak rossz emlékeim, de ezektől az emlékektől érzem igazán azt, hogy ember vagyok, azt, hogy élek. - Én pedig bármikor eltűntetlek a közönséged elől, hogy minden egyes hangod, csak az enyém legyen. Egy rövid ideig próbálok komolyan nézni, majd ezt az állapotot sikertelenül tartva, elkacagom magamat.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Igazán későre jár az idő, miként az utcát is csak a holdvilág, illetve az ablakokon kiszűrődő halovány gyertyafény világítja meg. A fogadó hangos, s túlnyomóan részeg férfiak kurjongatásától zeng az egész épület. A kocsmáros figyelme nem lankad egy pillanatra sem, hisz nagy a forgalom, sok a munka. Azonban a színpad ezúttal sem üres, ezúttal én vagyok az a szerencsés, aki megvillanthatja tudását, hogy a népet elszórakoztassa. Talán még sohasem volt ezelőtt ilyen nagy közönségem, bár igazából nem is sokan érdeklődnek utánam, mikor a színpadra lépek. Néhány tekintet rám szegeződik, de ez nem tartós, mivel pár pillanat elteltével szinte csak az első sorban ülők figyelik a produkciómat. Ennek ellenére én nem zavartatom magam, s boldogan rutinszerűen a trükköket, melyek már bőven volt lehetőségem gyakorolni és előadni is, bár csak jóval kisebb közönség előtt. Néhány egyszerű kártyatrükkel kezdek, viszont, hogy érdekesebbé tegyem az előadást, így kiválasztottam néhány olyan trükköt is, amihez a jelenlévők segítségére lenne szükségem. A szememet végig futtatom a nézőkön, míg végül egy fiatal, szemrevaló hölgyön akad meg tekintetem. Nem is habozok tovább, hiszen megvan az asszisztensem.
