Ha azt mondaná bárki is, hogy egy nap, egy kölyköt fogok istápolni, nos annak nagy valószínűséggel beverem az orrát, már ha szerencsés és nem kívánom kitépdelni a végtagjait.
Farkasként szelem át az erdőt, valami nagyobb vadat keresve, mit könnyeden elkaphatok. Nincs kedvem az ember vadászathoz. Viszont nagyon futni se, a nélkül pedig nincs vacsora. Puha léptekkel és szaglászva figyelem a körém magasodó erdőt, hátha akad valami finom falat. A nyakamban fityegő medál ad ki némi zörgő hangot, de fekete bundám tompít rajta. ~E nélkül régen halott lennék.~ Rázom meg fejem makacsul. Igazam van-e téren. Ahogy a többi fajta társam is végezte, ha nem volt óvatos. Egy kevésbé ágas területen a sötétlő égre tekintek, ahonnan a kerek Hold tekint le rám cinkosul, hívogatón. Szinte egy felhő nincs az égen, kitünő fényt biztosít a vadászatnak. Szerencsémre kiszagolok egy magányos őz sutát, mi csak arra várt, hogy eleségem legyen. Kihasználom meglepetségét, valamint nagyobb erőmet, ezzel szerezve neki könnyed halált. Az más kérdés hogy darabjait, csak a hajnal hasadtakor fogyasztom el teljesen. Vissza kell térnem az emberek közé, húzom el pofám a gondolatra, de lábaim már visznek. Egy nagyobb inget és nadrágot a közelben rejtettem el. Emberi alakot öltve veszem fel a ruhadarabokat, de még mindig idegennek érzem magamon. ~Csak a telihold teszi.~ Fújom ki a bent tartott levegőm. Közel az erdőszélhez viszont egy bundást pillantok meg. Fakó kék szemeimmel követem, ahogy a bundásból egy 10 maximum 12 éves fiú térdel a fűben.
-Legközelebb ezt kicsit bentebb tedd meg kölyök! Könnyedén észrevehetnek!- szólalok meg a magamhoz képest gyors módon. Mégis mit művelek? Ez az ő dolga, nem az enyém!



Jegyzet:Itt is van, ahogy igértem . Ha nem tetszik szólj és javítom
Zene: Wolfblood

Dzsungel Könyve -

Nymeria & Fricska @

Amikor Bíbic a telihold fénye által vezetve egy fiatal farkas alakjában kiért az erdő szélére, nagyon remélte, hogy sikeresen lerázta üldözőit, vagy legalább is azok a nyomát vesztették a sötétben. Lihegve, szájában a nemrég megszerzett arany gyertatartóval körbenézett, beleszimatolt a levegőbe, és mivel úgy ítélte meg, hogy tiszta a terep, minden teketóriázás nélkül visszaváltozott emberi alakjába. Előtte az arany ereklyét a földre ejtette, és miután a szürkés bundát felváltotta a bőr és a ruha, a kölyök még megrázta fejét, majd kisöpörte arcából az arcátlan, kusza, vörös hajtincseket.
Nagyot fújtatott, aztán, még a földön guggolva kezébe vette a gyertyatartót, és elégedett mosollyal szemlélte annak fakó csillanását a holdfényben - na, hát ezért megérte. Az az Ökör Tűz, vagy mi a fittyfenének a papja, szóval az a szektás szukafattya, akitől az egész kurva falu főtere zengett még alkonyatkor is, megállás nélkül arról papolt, hogy közel a világvége, az emberek térjenek meg, különben a lelküket elemészti a tűz, úgyhogy ideje megváltani a lelki üdvösségüket, legyenek becsületesek és adakozzanak - és ha már úgyis benne vannak az adakozásban, adományozzák minden pénzüket az Örök Tűz felszentelt terjesztőinek. Azaz neki. Hát hogyne. Meg az anyja tetves picsáját, azt - gondolta Bíbic, majd látta a falubelieket, ahogy azonnal tülekedni kezdtek a vörös csuhás kurafi körül, hogy elsőként dugják a pénzt a reverendájába, és hasonlóan szépen csillogó “áldozatokat” hagyjanak a pasas mögött levő szentélyen. Az anyja csuháját!
Igazából az lett volna a terve, hogy azokat a fényesen csillogó tallérokat, amiket az istenadta nép oly nagy vehemenciával igyekezett a papolós pap zsebébe tömködni, egész egyszerűen elcseni úgy, mintha ő is csak adakozni akart volna, azonban a dolog nem sült el túl jól. A franc se tudja, miféle istensége van ennek az istenverte Ökörtűznek, de esélyesen nem kedvelte Bíbicet, ugyanis az a reverendás rohadék még azelőtt elkapta a karját, hogy egyáltalán a közelébe ért volna, és ahogy a kölyök felemás szemeibe nézett, levonta a megtámadhatatlan és kifejezetten hangos következtetést: “Boszorkányfattyú!”
A lényeg a lényeg, hogy Bíbic nem nagyon lett meggyőzve ennek az Ökörtűz vallásnak az előnyeiről, ellenben nem sok ideje volt arra, hogy létösszegzést végezzen, ugyanis egy idegen hang zökkentette ki új szerzeményének mustrálásából, amitől ijedtében majdnem elejtette a szóban forgó gyertyatartót.
Körbenézett rémülten, majd amint észrevette a rőthajú perszónát, felállt és a háta mögé rejtette a gyertyatartót. Majd, miután gyorsan végigmérte, némi megnyugvással tapasztalta, hogy nem látta az üldözői között - ezt a vörös loboncot megjegyezte volna - ahogy azonban eljutott tudatáig a nő szavainak értelme, egy szempillantás alatt sápadtabbá vált a Holdnál.
- ...Te… láttad…? - bukott ki belőle rémülten, s máris ugrásra kész helyzetet vett fel, hogy ha a nő közelebb merészkedne, azonnal menekülni tudjon.


P.S.:438 szó, hát, jó soká várattalak! Remélem, tetszik, igyekszem most már gyorsabb lenni!Mood: Nyitány

Látom rajta, hogy nem számított rám. Én sem rá, tény és való. Vállammal megtámaszkodom egy fa törzsén ahogy figyelem mozdulatait. Elmosolyodom barátságosan és egy pillanatra behunyom szemeim és a Holdra tekintek, kinek uralma lassan hanyatlik.
-Ne aggódj! Nem bántalak és a titkod is jó helyen van. - igyekszem bátorító mosolyt küldeni felé. Tekintetem egy rövid időre a fenevadamévá vált, vadan tekintek rá, mégis szelíden. Hasonlóak vagyunk, de koránt sem egyek.
-Igen láttam, és legközelebb légy óvatosabb! Még a végén üldözőbe vesz egy horda falusi, vagy egy vaják. Egyik sem szép vég egy büszke lénynek. - rázom meg fejem. Akárki akármit mond, hogy átok, meg ilyenek. Nincs igaza. Áldás, melyet sokak nem tudnak használni. Nincs aki megtanítsa, akkor nem is lesz. Lassan lépek közelebb a fiúhoz és nyújtok neki segítő kezet. Vagy mancsot, ki minek nevezi.
-Nymeria vagyok! Téged hogy szólíthatlak? - igyekszem emberien kezdeményezni, mégis egyfajta dominanciát sugallva.



Jegyzet:Itt is van, ahogy ígértem .
Zene: Wolfblood

Dzsungel Könyve @

Amikor Bíbic holtsápadtan pillantott fel a nőre, már fel volt készülve rá, hogy azonnal menekülni tudjon, ellenben a rőthajú fehérnép barátságos mosolyát látva egy kicsit hezitált. Figyelte, ahogy a Hold sápadt fénye ezüstös csillogással vonta be az ismeretlen arcát. Aztán amikor újra szólt hozzá, s halvány szemeinek szelíd tükre rávetült, nem kerülte el figyelmét az íriszek mélyéről felsejlő fenevad pillantása. Azonnal tudta, hogy nem teljesen emberrel van dolga. A nő szavai azonban egy kissé elűzték első riadalmát, ugrásra kész, megfeszített izmai elengedtek, noha a kezében szorongatott gyertyatartót szinte ösztönösen emelte maga elé, mint egyetlen “fegyverét.” Kérdésére azonban a nő még szokatlanabb választ adott.
A már-már anyai feddést hallva felszisszent, s akaratlan is lopva háta mögé lesett, bár nem hallotta, hogy bármilyen csürhe a nyomában loholt volna.
- ...Hát, az már megtörtént… - mormogta halkan, nyugtázva, hogy vajákkal is volt már dolga, de ezúttal csak a falusi horda háborgatta. Azt a jelzőt azonban, hogy “büszke lény” lenne, talán most hallotta életében először olyan személytől, aki tudja, mi ő valójában. Meglepettség csillogott felemás szemeiben, ahogy a közelebb lépő nőt figyelte, aztán tekintetét a felé nyújtott kézre szegezte, majd amint Nymeria bemutatkozott, s a nevét tudakolta, újra felpillantott rá.
Rengeteg fel nem tett kérdés cikázott fejében. Tényleg megbízhat benne? De hisz Nymeria is olyasmi, mint ő… nem? Nem lehet ember, vagyis nem teljesen, de akkor vajon micsoda? Létezhet, hogy ő is…?! Létezhet, hogy találkozott egy élő dopplerrel?!
- ...Bíbic. Bíbicnek hívnak - mutatkozott be ő is, majd zavarában először a gyertyatartóval együtt nyúlt volna amaz kezéért, de még időben észbe kapott, s gyorsan átvette baljába a kegytárgyat, majd még gyorsabban háta mögé rejtette, hogy utána torkát megköszörülve csapjon amaz mancsába jobbjával.
- Te amúgy hogy a picsába kerülsz ide az éjszaka közepén? Meg se éreztelek! - bukott ki belőle az első kérdés abból a tíz tucatnyiból, amelyek továbbra is a gondolatai közt cikáztak, de ez volt a leggyorsabb. Abban viszont biztos volt, hogy farkasként meg kellett volna éreznie egy másik doppler szagát, főleg, ha emberalakban volt.


P.S.:333 szó.Mood: Nyitány

Különös nyugalommal figyelem, ahogy ő is ezt teszi. Felemás szemei még inkább gyermekre emlékeztetnek, ki igyekszik megbarátkozni a kinti világgal. Ez megmosolyogtat, ám nem vagyok bolond, hogy ezt gonoszan tegyem. Sokkal inkább... mint egy családtag, aki próbál elmagyarázni valamit amit vagy elfelejtettek, vagy meg sem mondtak. Örömmel látom, ahogy feszített izmai lassacskán elvesztik feszességük és egyfajta bizalmat ad nekem. Kicsit meglepett a gyertyatartó, főleg, hogy a szaga alapján valamelyik vallási felekezet tulajdona lehetett. Füstösség alapján az Örök Tűz-re tenném a szavazatom, noha nem vennék rá mérget. Nem kerülte el figyelmem, hogy lopva néz maga mögé, de nem teszek megjegyzést. ~Szóval friss zsákmány...~ A zsákmánya miatt még óvatosabb mozdulatokat tettem, hogy véletlen se riasszam meg, még jobban. Hagyom, hogy végigmérjen, hiszen én is ezt tettem, noha nem látványosan. Zsoldosként elég rövid idő alatt fel kell tudnom ismerni dolgokat.
-Örvendek Bíbic! - Rázok vele kezet, majd megdöntött fejjel hallgatom kérdését, mire eltakarva száját kuncogni kezdett.
-Ilyen beszédstílussal jobban járnál a kocsis szakmával, mint a tolvajlással. - kezdem kicsit viccesen, ám utána változik arcom és hangom is. Tanító jelleggel kezdek mondandómba és felmutatok a Holdra.
-Miatta. Nem épp életbiztosítás ilyenkor emberek között tanyázni. Mielőtt bárhova mész bundás alakodban, jobb ha meghemperegsz kicsit az avarban. A tárgyaddal is ezt tedd, így az esetleges ebek sem tudnak olyan könnyedén követni. Ha a közelben van víz, folyó vagy tó, érdemesebb a sekély részeken menetelni. Az iszap ugyan megtartja a nyomod, de ember legyen a talpán aki azt követni tudja. Ha pedig gázló közelében vagy érdemes jobban megzavarni az üldözőidet... - miközben ezt magyarázom, kezemmel a földre mutatok, ahol egy kisebb pocsolyában megrajzolom lábammal az útvonalat, ami gyorsan kivitelezhető és egyben időt is nyer vele.



Jegyzet:Itt is van, ahogy ígértem .
Zene: Wolfblood

Dzsungel Könyve @

Amikor bemutatkozása közben véletlenül a gyertyatartót nyújtotta Nymeria felé, Bíbic még időben korrigálta a dolgot, s miután kezet ráztak, rögtön faggatni kezdte a rőthajú harcost. Annak kuncogását és megjegyzését hallva azonban először felvonta, majd összeráncolta szemöldökeit, hogy aztán pimasz, féloldalas vigyort villantson a nőre.
- Ehhez itt jobban értek, mint a szekérhajtáshoz - mutatta meg újra a gyertyatartót, de ezután már nem rejtette háta mögé, csak maga mellett tartotta.
Ahogy azonban Nymeria tekintete megváltozott, Bíbic akaratlan is kíváncsian közelebb lépett hozzá, pillantásával pedig követte a nő kezének mozdulatát, s tekintetét a sápadt Hold korongjára emelte. Furcsállotta az indoklást, hisz sosem tapasztalt még olyat, hogy a telihold bármilyen hatást gyakorolt volna rá, ami miatt nem lett volna tanácsos emberek között lennie. Bár, hallott már nem egy férfit olyasmiről magyarázni két sör között, hogy a Hold cikl… cukl… csuklásától, vagy mi a fenéjétől függ a nők csuklása is - bármit is jelentsen ez, gondolta ő gyerekfejjel. Emiatt van az is, szólt a további okfejtés, hogy teliholdkor minden perszóna úgy viselkedik, mintha keresztezték volna őket egy hárpiával és egy vizibanyával.
Gondolataiból azonban hamar visszazökkentették a valóságba Nymeria szavai, s tekintetét a Holdról újra a rőthajú nőre függesztette, figyelmesen hallgatva a tanácsait. Ismerősek voltak számára a taktikák, azonban nem mindig volt ideje alkalmazni őket, lévén, akár csak most is, igen sietősen kellett távoznia.
- Akartam… - kezdte, miközben figyelte az útvonalat, amit a nő lábával a pocsolyában rajzolt. - Csak azok a szukafattyak túl hamar rámtámadtak. De szerintem leráztam a rohadékokat - pillantott még egyszer háta mögé, de az erdő csöndes volt körülöttük. Csak néhány éjjeli ragadozó neszeit lehetett hallani, akik zsákmányukat becserkészve rajtaütöttek táplálékukon. Egy kósza kuvik hangja szállt az esti széllel, mely beleborzolt a fák lombkoronájába, de a meg-megzizzenő levelek hangján kívül más zajt nem lehetett hallani - csak Bíbicet, ahogy azonnal faggatni kezdte Nymeriát:
- Szóval a Hold miatt jöttél ide? És merről? Zsoldos vagy, igaz? Van csapatod is? És ők… ők tudják, mi vagy? - kérdezte a nőt, s olyan lelkesedés járta át, amilyet rég érzett utoljára. Hiszen mégiscsak egy fajtársával állt szemtől szemben! Életében először találkozott egy másik dopplerrel! Persze, hogy mindent tudni akart róla!


P.S.:356 szó, remélem, tetszik! Mood: The Vagabond

A fiú enyhe zavarára eltakarja arcát és kuncog. Valahogy úgy érezte igazat kell adnia a fiúnak abban, hogy így nagyobb eséllyel fogja túlélni az élet nevű kegyetlen kockázást. Szeme sarkából figyelte, ahogy a másik bátorkodik odalépni hozzá.
Figyelte, ahogy a fiatal magyarázkodik és mosolyra húzta szeplős arcán száját. nem tudja miért próbálja óvó mancsa alatt tudni a fiút, és elkomorul arca. Azonnal abba az irányba tekint és figyelmesen vár. nem lát és nem is hall jelenleg semmit, de megjegyezte, hogy jobb lesz óvatosnak lenniük. Emberek és egy ellopott értéktárgy sosem jelent jót. Ilyenkor mutatkozik meg az a masszív kitartásuk, mit javarészt harcokban az inukba esik vissza, ha egy őrjöngő nőstényfarkassal sodorja őket össze az élet.
A fiú hirtelen letámadására csak mosolyog majd belekezd a lassú kimért válaszokba.
-Igen, amolyan zsoldos szerűség vagyok. Az igazat megvallva mikor mi. - jobb nem részletezni bizonyos dolgokat a kölyök előtt.
-Annak idején voltam csapatban, de bizonyos okok miatt inkább elhagytam őket. Magam keresem a kenyerem, de nem jelenti azt, hogy nem szegődök oda olykor egy-egy falka vívóhoz, olykor kellemetlen meglepetéseket okozni nekik. - kacsint barátságosan, hiszen nő léte miatt gyakorta elítélik, hogy gyenge meg tehetetlen... és a felismerés, hogy ez a gyenge védtelen nő szétkap szinte bárkit semmi perc alatt fenomenális.
-Nem. Egy valaki tudta, de már ő is a föld alatt pihen. - néz szomorúan az égre, felidézve a férfi arcát maga előtt.


Jegyzet:Itt is van, ahogy ígértem .
Zene: Wolfblood

Dzsungel Könyve @

Amikor biztosra vették mindketten, hogy a sűrű éji erdő fái által körbeölelt tisztáson egyetlen ember sem tartózkodik éppen, Bíbic leplezett izgatottsággal ostromolta Nymeriát további kérdéseivel. A lassú és kimért válaszok azonban nem hogy kielégítették volna a kíváncsiságát, de mintha csak olajat öntöttek volna a tűzre, újabb és újabb kérdéseket vetve fel a fiúban.
- Aha. És mikor mi? - kérdezte pimasz mosollyal arcán. Nem kellett neki bemutatni, hogyan viszonyul egy zsoldos a munkához - pénzért öl embereket, valószínűleg olyanokat, akik megérdemlik.
- Milyen meglepetéseket? - kérdezte tovább kíváncsian, bár ahogy végigmérte a nőt korábban, feltűnt neki, hogy meglepően alacsony és karcsú ahhoz képest, hogy fegyverforgatással keresi a kenyerét. Valószínűleg más is be szokott dőlni Nymeria megtévesztő külsejének, hogy aztán a zsoldos ezt kihasználva fölé kerekedjen.- És akkor ezek szerint most nincs is csapatod?
Bíbic elgondolkodott ugyan, hogy ennek a másik dopplernek nem volna-e célszerűbb férfialakot felvennie, ha már egyszer zsoldos, és ha már bárkinek kiadhatja magát. Nymeria következő válasza azonban szinte azonnal eloszlatta minden feltételezését, tekintete komorrá vált, ahogy eszébe jutott, ő maga miért viseli Péter alakját, bármi történjék is.
- ...Értem… - bólintott, leszegve pillantását, míg Nymeria az égre emelte tekintetét. És bár fel sem merült benne a gondolat, hogy félreértette volna a helyzetet, azonban a nő keserűségét és gyászát mindennél jobban értette - és megértette. Hosszasan hallgatott, míg gondolataiba merülve viaskodott a benne dúló kétségekkel és kíváncsisággal, míg végül megszorította a kezében tartott gyertyatartót, s mindenre elszánt tekintettel Nymeriára emelte felemás pillantását.
- Veled mehetek? - kérdezte, majd ahogy rádöbbent kérdésének súlyára, zavarba jött, s gyorsan hozzátette: - E-egy darabig. Én… csak néhány barátomat keresem, de… Még sose találkoztam senkivel, aki pont olyan lett volna, mint… Mint én… - motyogta egyre halkabban.


P.S.:285 szó, remélem, tetszik! Mood: The Vagabond

Valahol belül tetszett neki, hogy a fiatalt ennyire érdekli a körülötte lévő világ. Mondjuk, ő nem volt ilyen, talán most éli ezt ki, a gyerekkori felfedezés örömét. A fiú visszakérdezésére hajának egy hosszabb tincsével kezd játszani. Vörös, akárcsak a vér, miből annyit látott. Miből sokat ő folyatott ki. Különös mosolyra húzza  száját.
-Voltam zsoldos, voltam az, ki csak egy bizonyos ember életét kérte némi pinzért s utána távozott és voltam olyan mint te. - bök állával a gyertyatartó felé. A következő kérdésen el kellett gondolkodnia.  Viszont magabiztosan tudott választ adni.
-Gondolom csodálkozól, hogy ilyen ternettel zsoldosnak álltam. Egyszerű a magyarázat. Sokakat megtéveszt. -mosolyog ahogy csak az utcalányok szoktak, majd vissza is vált egy gondoskodó mosolyra. Nemlegesen rázza meg fejét és szóra nyitja száját.
-Nincs. Egy kicsit kell a nyugalom az emberektől, meg a többi idegesítő tényezőtöl. Nem mindig jó a csata hevében aludni egy fa gyökereinél, meghempergve az avarban elfedve a szagot. - magyaráza és kicsit megmaszírozza nyakát. Majd a fiúra tekint a hírtelen körüllengő illatfoszlányt és felemelte egyik szemöldökét, ahogy a fiú elhatározta magá.
-Nem bánom. Legyen. Ha gondolod segítek megkeresni a kis... falkád. - mosolyog a fiúra és ha engedi a kezét a vállára helyezi. Úgy érzi mondania kellene még valamit, így azt is teszi.
-Tudom milyen egyedül lenni és magányosan. Ne aggódj! Biztosan a barátaid nyomára lelsz.


Jegyzet:Itt is van, ahogy ígértem .
Zene: Wolfblood

Dzsungel Könyve @

Miután cinkos mosollyal felelt kérdésére a vöröshajú zsoldosnő, Bíbic kihívó vigyorra húzta száját, de csak addig, míg Nymeria ki nem fejtette okát annak, hogy ilyen külsővel miért is állt harcosnak.
- Hah, az biztos - bólintott egyetértőn, hiszen őt is félrevezette a nő. De mi mást tenne egy olyan élőlény, aminek a lételeme az alakváltás?
Ahogy azonban kiderült, hogy igazából mindketten pont ugyanannyira egyedül vannak éppen, Bíbicből némi tétovázást követően kibukott a kérdés, miszerint csatlakozhatna-e a nőhöz egy kis időre - ha csak addig, amíg legalább egy valakit megtalál a barátai közül, már megérte. Bár meglehetősen ostobán érezte magát a kérdését követően, már-már gyerekesnek vélte a viselkedését - annak ellenére, hogy éppen csak tizenhárom életévével még bőven gyereknek lehetett minősíteni... Csak túl korán fel kellett nőnie.
Hanem, mikor Nymeria biztató szavait és egy baráti mosolyt követően vállára helyezte kezét, egészen megfeledkezett minden aggályáról, s felemás pillantását a zsoldos acélkék tekintetébe fúrta, ahogy lassan és, magát is meglepve, hálásan viszonozta mosolyát.
- Addig megyek, amíg meg nem találom őket. Valamelyiket… Bármelyiket. Ha be kell járnom értük az egész kurva Kontinenst, akkor meg se állok Nilfgaardtól Novigradig - jelentette ki elszántan. - ...Igazából, Rívia óta keresem őket. Ott voltunk együtt utoljára, amikor… Amikor a piacon elkezdték egymást ölni az emberek, a tündék, meg a törpök is… - mondta, egyre halkabban, ahogy eszébe jutott a ríviai pogrom és annak minden borzalma, Petya halála, és Haczyk - de hamar megrázta fejét, hogy elkergesse a nem kívánatos emlékeket.
- ...Mindegy. Szóval… - azt akarta kérdezni, merre induljanak, de belé fojtotta a szót egy távolról, de nem elég távolról felharsanó, ismerős üvöltés:
- Ott van! Utána! Elkapni a tolvaj boszorkányfattyat!
- Az Örök Tűzre…! Ott a boszorkány is!
Fáklyák fénye ragyogott elő a sötét erdő fái közül, kettő, négy, nyolc, egyre közeledve, Bíbic pedig hangosan káromkodott, majd a zsoldosra pillantott, ahogy eszébe jutott, hogy Nymeria nem biztos, hogy menekülni akar…


P.S.:314 szó, remélem, tetszik! Mood: The Vagabond

Valamelyest örül, hogy nem kell a fiú előtt minden lapját felfednie, ám szomorú is, hiszen... olyan fiatal az előtte álló kölyök. Talán még éhezik is. Mondjuk a maguk fajtának lételeme a vadászat, de ha nem tanítják ki rendesen az ember leányát, fiát elég nehéz megélnie. Az elismerő biccentésre pedig mosolyog. Nem kevés idejét ölte abba hogy jó legyen abba amit csinál. A fiúnak pedig báorítás kellett. Ezt pedig megpróbálja megadni azzal a lehetőséggel, hogy vele tarthat. Vagy inkább ő tart vele?
-Ez a beszéd! Biztosra veszem, hogy megtaláljuk a tieidet. - mosolyog bizakodón. Már-már anyai gondoskodással, ki igyekszik gyermekét támogatni. Talán fel is ébredt benne valami, mit jó mélyre el akart rejteni. Hallgatta a gyermek beszédét mire kicsit elkomorúlt.
-Sajnálom, hogy egyedül kellett megélnetek a progromot... -húzza el száját. Hallotta mi történt, nagyjából mindenki erről sutyorgott. Még a tolvajok is. Mikor újra szólna meghallotta a különös neszeket és a fáklyák fényeit is látja.
-Gyere gyorsan! - ragadná meg csuklóját és kezdene a másik irányba rohanni. Nincs értelme a vérengzésnek, a felesleges vérontásnak. Meg nem is erre akarja buzdítani a kölyköt, helyette inkább az ellenfeleik összezavarására koncentrál. Ide ugrik, oda slisszan, alig felverve az avart. Ha pedig elérkezettnek találja az időt a fiút egy nagyobb bozót alá vonja és bíztatja az alakváltásra.
-Lehetőleg cuki kölyök farkas legyél. - viccelődik, hiszen ezt nem ők határozzák meg. Ezt követően hagyja, hogy teste teljesen megváltozzon, s csak acélkék szemei mutassák emberi voltá. Majd a fiúra néz váva hogy így induljanak tovább az éjj leple alatt.



Jegyzet:Itt is van, ahogy ígértem .
Zene: Wolfblood

Dzsungel Könyve @

Amint a fáklyák fénye és a kurjantások hangja egyre közelebb ért hozzájuk, Bíbic egy ízes káromkodást követően pillantott a zsoldosra, aki rögtön megragadta a karját, majd mindketten rohanni kezdtek. A fiú hamar felzárkózott Nymeria mellé, másik kezével szorosan markolva a gyertyatartót - márpedig ő azt vissza nem adja! - s követte a nő minden mozdulatát.
Úgy lopakodtak a csalitosban, mint a portyázó farkasok, bár mindketten emberi alakot viseltek. Egyelőre legalább is. Bozótból a fák közé, fák közül cserjék takarásába rejtőztek nesztelenül, az emberek pedig hiába óbégattak és kiáltoztak, mire észrevettek egy-egy gallyat megmoccanni, vagy valamelyik bokrot megrezdülni, Nymeria és Bíbic már rég máshol jártak.
Aztán az egyik bozót alá bukva megálltak kicsit, s mintha csak mókáztak volna, Nymeria átváltozásra biztatta a fiút, majd ő maga alakult át a szeme előtt. Bíbic ámulva figyelte, ahogy az emberi arc orra és álla előre nyúlt, és szőr borította be, majd ugyanolyan szőrös fülek bukkantak elő a vörös sörény alól, mely végül egybeolvadt a sötét farkasbundával. Az emberi test végül mindenestül farkassá változott, s a fiú csak arra bírt gondolni, mennyire csodálatos látvány volt az egész metamorfózis. Még sose látott más alakváltót magán kívül, így azt se tudta, hogy néz ki, amikor átváltozik, most viszont ezen felbuzdulva maga is elvigyorodott, s ugyanannak a farkaskölyöknek az alakját vette fel, amelyikben korábban a tisztásra érkezett.
Bár tudta, hogy vadásznak rájuk, mégis felvonyított a holdra, hangosan és hátborzongatóan, hogy az üldözőik tudják: ha nem vigyáznak, könnyen lehetnek mindjárt ők a préda. Azzal szájába kapta a földre ejtett gyertyatartót, s máris futásnak eredt Nymeria után.


P.S.:254 szó, kicsit megkésve. ^^"
Mood: The Vagabond

A fiú káromkodására megforgatom acélkék szemeim és megragadva húzom magam mellé, hogy akkor játszadozzunk a nyomába szegődöttekkel.Szeretem érezni azt az erőfölényt amit a belső fenevadam kölcsönöz. Az állandó éberséget, a nyughatatlan mozgást. S ők fel nem képesek fogni mi épp merre járunk, s hogy csak a bolondját járatjuk velük. S a másik beláthatja, nem csak menekülésre jók azok, amiket mutattam.
Biztatom a fiút, hogy ő is válton alakot, hogy nem kell tartania tőlem. S én is ezt teszem. Hagyom a fekete bunda feltörjön és várok, míg a másik is alakot váltson. Az apróság vonyítására valami apró kacajt hallatok, mi különös morgásnak hallatszik, majd bekapcsolódom vonyításába. Saját túlvilági hangom is valami fenyegetést és egyben boldogságot hordoz magában. Mikor végez a dalával mellé lépve pofán nyalom, ha engedi, majd megindulunk a csalitos rejtekében. Ha pedig követnének minket ugyan csak bujkálunk, nincs szükség vérontásra. Ha pedig nem hagynak békét nekünk, csak fenségesen lépek elő elrejtve az apróságot.



Jegyzet:Bocsi a késlekedésért.
Zene: Wolfblood