Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Novigrad közelébe kellett tanyáznom míg a társaim is átérnek erre a területre. Szerencsémre több mint egy hét mire a tolvaj tanoncok átjutnak erre a területre. Kicsit rossz érzés, hiszen itt keveredtem bele ebbe az egészbe. Ahol úgymond komolyabb medika pályafutásom kezdtem. Megrázom fejem miközben egy fa ágáról tekintek az ég felé. A kék eget fellegek szelik át. Mintha három arcot látnék, két férfiét és egy nőjét. Mellettük róka képe tekint le rám. ~Sólyom tollasok...~ Enyhe hiányérzet kezd mardosni. Valóban semmi hírem nincs a kis csapatról. Hajamban lévő tollakat meglengeti a szél, ahogy vörös fekete tincseimet is. Lassan kezdenem kell magammal valamit, különben megesz az unalom. Leugrom kecsesen és a tenger felé lépkedek. Szeretem a különös illatát, a szél játékát... Mind mind olyan megnyugtató. Jobb fülemben két karika díszeleg meghegyesedett végeiben. Ilyen ez a volt fél elf lét. Könnyedén lépkedek a kavicsok közt, a homokban lassan süpped el lábam. Kellemes érzés. A part mentén mintha füstöt látnék. Közelebb érve egy fekete páncélos alakot vélek felfedezni. Mintha a tenger morajában keresne szabadságot. Lassú léptekkel közeledek felé, mellé állva szólalok meg. Persze, ha ütne elugrom kellő távolságba. -Üdvözletem! - majd ráemelem felemás ragadozó szemeim. Vér illata csapja meg orrom, mire rá is kérdezek. -Talán megsérült kelmed? Esetleg segíthetek ellátni. Az oxenfurti egyetem hallgatója voltam. - mosolygom rá barátságosan és ha elfogadja a tábortűz felé mutatok és mosolygom, hogy érezze, nincs veszélyben. Még ha egy rókával is hozta össze az élet.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Sebesült vállammal nehezebben ment a lovaglás mint azt gondoltam volna. Egyre rosszabb és lassan kezdi átitatni saját vérem a kötést. Úgy döntöttem pihenek egy kicsit a part mentén és kiszellőztetem a fejem. Leszállok a lóról és megállok a tengerparton. "Lehet ki kéne mosnom a sebet" -gondoltam magamban ám hamar elvetettem a gondolatot ugyanis medikus tudás hiányában lehet csak rontanék saját helyzetemen. Egyszer egy vörös hajú tünde lányt látok felém közeledni de úgy teszek mintha nem látnám, elvégre lehet csak vizet akar meríteni és nem én érdeklem. Habár azt meg kell hagyni, hogy igencsak szép teremtés. Még tündemércével is becsületére válhat lángvörös haja, melyek közé fekete csíkok találtak utat maguknak mint egy jól megvetett ágyban a fáradt kisgyermek. Amikor elért hozzám és megkérdezett így feleltem: -Szép napot kisasszony! Ez csak egy karcolás. - mondtam nagyképűen, ám jobban át gondolva a helyzetem gyorsan hozzátettem: - De azért ha nem gond lehet nem ártana ránézni. Válaszoltam mosolyogva, majd levettem sisakom és kezet nyújtottam. - Erhard Stehlen, hivatásos zsoldos!
A férfi különös számomra. Igen magas, mondhatni felnézek rá. Páncélzata alapján pedig elég keskenyke is. Noha nem szivesen ugranék neki. Főleg, hogy tőrjeim csak elsiklanának a páncélon. Hangja nyugodt ám nagyképű válaszára csak vállat vonok. A nem az nem. Lépnék tovább, ha már nem akar velem társalogni, de ekkor meggondolja magát. Érdekes egy fazon, azt meg kell hagyni. Bár melyik zsoldos ne lenne makacs? Mit is gondoltam, hogy könnyen fog menni. Sisakja nélkül szembetalálom magam különös arcával. Járom csontjai jó ívet adnak arcának, szemei barátságosak, ahogy mosolya is. A halántékánál lévő folt sem kerüli el figyelmem. A természet érdekes tréfája. -Airmid Czarny nevet kaptam. Vándor medika. - felelem mosolyogva és kezet fogok vele. Egy nagyobb szikla felé invitálom, hajam összefogom, hogy ne zavarjon a seb ellátásában. -Mutasd meg kérlek! Közben szeretném hallani, röviden mi okozta. - mosolygom rá és figyelek rá. Itt a rövid arra vonatkozik, hogy mi okozta a sebet és milyen régen. Zsoldosként érteni fogja mit kérek tőle és nem megsértődik.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Szerencsére nem hagyott itt azonnal, ennek örülök. Úgy tűnik nem ijesztettem meg és a kézfogásomat se utasította el. Mélyen a szemeibe nézek miközben bemutatkozik és elindulok vele a szikla felé amerre kísér. Kicsit kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam ezzel a sebbel, továbbra is reménykedem, hogy nem fog leütni és kirabolni. Habár belegondolva nem is maradt semmi pénzem. Csak egy kis étel a tarisznyámban meg "Fekete Villám" az oldalamon. - Nagyon örülök, hogy összefutottunk. -mondtam megejtve egy kósza mosolyt. Közben néha feltekintek a gyönyörű kék égboltra és gyönyörködök kicsit a tájban. Fontos, hogy az ember élvezze az élet apró örömeit, főleg ha más már nagyon nem maradt neki. Megálltunk a sziklánál és leültem. Kérésére elkezdtem levenni a vállamat takaró páncéllemezeket, majd a többit is, míg félmeztelen testemen láthatóvá és kezelésre alkalmassá nem vált a seb. Rábökök a kis vörös foltra, ami már kezdett szétterjedni mint a kiöntött bor a terítőn. Jól átgondolom a kérdését közben, hogy csak a legszükségesebbeket mondjam el. - Lényegében volt egy kardpárbajom és az ellenfelem úgy döntött, hogy próbára teszi a fegyver élességét és hosszát úgy, hogy megpróbálja átszúrni azt a vállamon, viszont az nem engedett neki teljes utat, elvégre szeretek tejet inni. Hogy hogy jön ez ide? Nos, úgy, hogy a napi egy bögre tejnek hála elég erős a csontozatom. Vagyis csontot ért a döfés.
Állom kék és sárga szemeimmel a tekintetét. Olyan melengető hatása van, de látszódik egyfajta bizalmatlanságot. Érzem az őt körüllengő félelmet, bizalmatlanságot. Nem csodálom. Egy idegen letámadja, hogy sérült és el akarja látni a nem látszódó sérülését. Gratulálok Airmid! Nagyon-nagy taps jár érte. -Szintén! - felelem. Ki tudja meddig tart szövetségünk. Figyelem, ahogy eltávolítja a páncélját és látom a kötést. Odatérdelek hozzá, hogy eltávolíthassam a kötést. Csunyán átvérzett, jobb minél hamarabb eltávolítani. Igyekszem óvatosan kivenni a sebből. Lekezelte valaki, viszonylag szépen. Táskámból kerítek aolevera nedvet és ruha darabot. A nedvet beleteszem a ruhába és lassan a seb környékét tisztogatom. -A varratok meglazultak, kellemetlen lesz, összehúzom. - a távolabbi szegleten módosult karmommal vágom el. Összehúzom az aló öltésekkel és csomót kötök rá. -Gondolom nem hallgattál a kollégámra és megterhelted. Így ne várd, hogy összeforrjon normálisan. Tudom... tudom a te szakmádban nem kivitelezhető. De jobban oda kell figyelned a sebeidre. Főleg ha nem akarod, hogy újra kelljen varni teljesen. A csontod nem hiszem hogy sínylette volna a dolgot. - próbálok arcára nézni, miközben újra átkötözöm. Miután végzek, lehuppanok a homokra és felé nyújtok egy kis krémes üvegcsét. -Mielőtt álomra hajtanád a fejed, kend be vele a seb környékét. Ne túl vékonyan, de ne is túl vastagan. Annyira, hogy beszívja a bőröd. - húzom magam alá lábaim és kicsit kérdőn tekintek rá. Miket élhetett át? Mi lehet mögötte? Fűt a rókák kíváncsisága.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
A medikus lány végül elkezdte leápolni a sebemet, Melitele-nek hála érte! Már kezdtem aggódni, hogy elfertőződik, de szerencsére időben elkapott. Kissé csípett amikor neki állt, de a végén egész kellemes hűsítő hatással ölelte körül a szer a sebem környékét, amit felkent azzal a ruhadarabbal. Meglepett, hogy felismerte ki kötözött be de gondolom ez valami medikus dolog. Biztosan mind ismerik a másik módszereit, talán együtt is tanultak. - Megpróbálom nem megerőltetni. Talán 1-2 napot pihenhetek is, rám férne már. Annak meg csak örülök ha tényleg nem sérült a csontrész. Legalább tudom még forgatni a kardot vele ha úgy adódik. Megvizsgáltam azt a kis üvegcsét is amit adott, de nem tűnt fel rajta semmi furcsaság. "Fenébe is! Túl paranoiás vagy Erhard! Ha megakart volna ölni már rég megtehette volna." - Köszönöm szépen az orvosságot meg a kötést. Ha valahogy meghálálhatom nyugodtan szólj.-mondtam bátorító mosollyal mert úgy tűnt kicsit feszült. - Egyébként tudsz erre valahol egy helyet ahol megszállhatok? Akkor át is tudnám majd kenegetni a sebet ha kell. Közeleg az este, ma már nem szívesen kelnék útra.
Szerencsémre egy nyugodt férfiút takart a fekete fém páncél. Nem izgett-mozgott, mint a legtöbb zsoldos. Mondjuk egyes esetekben nem a sebek miatt nem bírnak egy helyben megülni. Furcsa teremtések ők. A maguk módján szerethetők. Egy pillanat, részben én is az vagyok! Lehet azért is vagyok vele ilyen. Felnézve arcára felrémlik a nehéz páncélosunk arca. Ennyire hiányoznának? A seb egyértelműen nem laikus munka. Túl tiszták az öltések, még ha meg is lazultak. Az alsó öltéseket pedig laikus meg sem kockáztatja. Valójában, ez is olyan mint a művészet. Minden mozdulatban benne van a mancs nyomunk. Valakik hiába tanulja hosszú évekig, nem fogja tudni úgy megtanulni, ahogy kell lennie. Valakik érzéssel csinálják, valakik pedig tanulás útján. Ilyen vagyok én is. Bár a két harcos miatt akad gyakorlat is mögöttem rendesen. -Remélem egy darabig nem fog kelleni. Legalább míg beheged. - felelem fejem megcsóválva. A bátorító mosolyra hasonlóan cselekszem, majd megrázom fejem nemlegesen. -Jelenleg most nem. Talán egyszer felkereslek, ha valami olyan dologba keveredem, amihez egy zsoldos markára van szükség. - felelem és a tenger felé pillantok. A tenger kellemes moraja megnyugtatja lelkem és kicsit kitisztítja elmém. Így távolról szeretem is. A férfi kérdésére felé fordítom arcom és állam alá helyezem kezem gondolkodón. ~Nem tűnik túl gazdagnak, hogy bármely fogadóba megszállhasson...~ Nézek végig rajta és harci ménjén. A ló viszonylag ápolt, de ha fogadóban szállt volna meg, sokkal jobb állapotban lenne. Kardja markolatán a bőr friss, ellenben nincs bezsírozva a puhaság és ruganyosság megtartására. Idő és nyugalom hiányra utal. Az erdei kis vackomba invitálhatom, ha minden igaz van még főt ételem, amivel vendégül láthatom. -A közelben elég drágák a fogadók. -kezdek bele, tekintetem rá emelve, kezem visszahelyezem az ölembe. -Felajánlhatom kis vackom. Egy erdei boszorkány tanyát szedtem rendbe. - invitálom meg a nyugalmi időszakára. Ha kedve van, tovább marad. A tolvajok úgy sem ismerik rókaváraim elhelyezkedését.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Airmid-nek végül nem volt szüksége a szolgálataimra, ami kicsit elcsüggesztett mert szerettem volna valahogy megköszönni. - Rendben, ha úgy alakul viszont akkor ne féljen felkeresni kisasszony! -próbálok bátorítóan ránézni, hátha emlékezni fog erre. Ráadásul most azt is felajánlotta, hogy töltsem a házában az éjszakát. "Rendkívül kedves teremtés az már biztos!" -gondoltam magamban. - Már így is nagyon sokat tettél értem kisasszony, nem akarok visszaélni a kedvességével. Csak akkor fogadom el a vendéglátást ha tényleg nem zavarom ezzel és nem akadályozom a munkájában. Nem kívánok láb alatt lenni, biztosan sok beteget fogad magánál akiknek szintén szükségük van az ön gondoskodó kezeire. -közben megengedek magamnak egy apró mosolyt. Az elmúlt évek során nem találkoztam túl sok kedves emberrel, erre most, hogy összefutottam ezzel a lánnyal, aki még csak fizetséget sem kér a tudásáért...remény tölt el. Rég nem éreztem már ilyet. Talán mégis van jövőnk ezen a világon ha maradtak még ilyen tisztalelkű emberek. Habár tudom, hogy ő tünde, számomra ez nem jelent különbséget. Aki képes értelmesen gondolkodni és érezni az az én szememben ember. A külső különbségek pedig egyáltalán nem zavarnak. Habár úgy tűnik a törpék jobban kaphatóak a humorra és tréfálkozásokra. Lehet a tündék természetüknél fogva komolyabbak kicsit.
Látom rajta, hogy nem erre a válaszra várt, de sajnos nem tudok mit kérni. Meg nem is akarok, tekintve, hogy én támadtam le, nem pedig ő keresett fel. Felszólítására barátságosan biccentek. -Ne aggódj! Merek segítséget kérni, ha nem sikerül valamit megoldanom. - felelem magabiztosan. Úgy gondolom mindig szóltam, ha valami olyanba vágtam a fejszém, amit végül egyedül nem tudtam megoldani. Szavaira felállok, leporolom a homokot nadrágomról. -Ha zavarnál, nem hívnálak. Az oxfordi tanulók pedig gyakorlaton vannak, így nincs annyi munka a környékben. Csupán azokkal akiket elvétve találok. Annyi kérésem lenne, hogy a pincébe ne menj le. Nincs ott túl sok minden, csupán medikás dolgaim. Növények, üvegcsék. Viszont elég szűkös a hely, néha én is beverem a buksim. - fogom meg legutóbbi puklim helyét és mosolygom rá szelíden. Mosolyára én is mosolygom, a szokott rókás mosolyommal. Fél tünde kinézetem miatt páran nem engedik, hogy segítsek, mert azt hiszik ártani akarok. Pedig nincs bennem ártó szándék. Csak ha felmérgelnek, de akkor a rókával kell szembenézniük. Ha készen áll az indulásra, hátasával együtt elindulok lakhelyem irányába. A ház mögött van egy romos istálló, majd segítek neki legalább egy állást felszabadítani, hogy lova is védve legyen az éjszaka fertelmeitől. Nagyjából fél óra sétálást követően a volt boszorkánylak ajtaját kinyitom és ha kikötötte valahova hátasát, beinvitálom. Az asztalra teszek egy tányért, kenyeret, evőeszközt és a sült fácánt, mit reggel fogtam. Belépve egy puritán helységet talál. Az ajtóval szemben kandalló, balra egy nagyobb asztal, négy székkel. A falakon polcok, mik teli vannak különböző növényekkel, folyadékokkal, krémekkel és elvétve akadnak könyvek is. Jobbra pedig két ágy, köztük éjjeliszekrények. Az ágyaktól jobbra pedig egy apró kiszögellésben van a pince lejárat. Az mögött egy paraván, egy nagy dézsával. A kandalló tüze már melegíti a vizet. -Üdvözöllek szerény lakhelyemben. Gyere egyél! Ha gondolod, utána mosakodj meg. Forró víz a kandallónál, hideget pedig találsz a dézsa mellett. Ha valami kérdésed van, kint leszek!-intek neki és már megyek is hátra a régi istállóhoz és elkezdem arrébb pakolni a romos téglákat, feltépkedni az indákat.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Sosem éltem. Jöttem rá miközben lovagoltunk egymás mellett, mivel már rég meghaltam. Ott, akkor amikor a falut ahol felnőttem a földszínévé tették egyenlővé azok az egy ritmusra dobbanó szívek, teli gyűlölettel és haraggal. Erre gondoltam miközben Airmid válaszát vártam, aki már felelt is közben. Nincs rám szükség...nem lepődtem meg. Senkinek sincs rám szüksége. Ugyanakkor örültem, hogy meghív magához és bízik bennem. Furcsa gondolatok kerítettek hatalmukba mostanában. Ilyet még sosem éreztem. Akkor még nem tudtam mivel állok szemben igazából... - Szép pukli, habár az én sebhelyeim jobban állnak - feleltem neki amikor megmutatta a kis kitüremkedést a fején. Még ezzel az apró kis hibával is gyönyörű. Valószínűleg ügyetlen, de ez csak még aranyosabbá teszi őt. Nem tudom mire vélni ezt az érzést, hisz még sosem volt dolgom nővel. "Na de majd kiderül hova vezet mindez" -nyugtattam meg magam. Mind a sors játékszerei vagyunk. Megérkeztünk a kis boszorkánylakhoz és meglepődve vettem észre, ahogy betoppantam, hogy mennyi alkímiai felszerelés és növény áll rendelkezésére Airmid-nek. Habár még nem láttam medika lakást, immáron tudom mire számíthatok ha egyszer betoppanok egyhez. Azt mondta egyek és fürödjek meg, de hiába tátong egy óriási lyuk a vállamban én mégis utána megyek miután levettem a páncél vértem és magamra öltöttem fehér karingem és barna bőrnadrágom. - Lehet, hogy béna az egyik vállam, de azért még el tudok hordani 1-2 téglát ha kell - mosolygok rá reménytelien, várva elfogadja-e egy férfi segítségét.
Kicsit kezd bántani lelkem, hogy szomorúvá tettem ezt a magányos harcost. Szívem szerint elsüllyednék a tengerpart puha homokja alá, hogy senki ember fia, lánya meg se találjon. Elég nyers vagyok, amiből biztosra veszem, hogy haszontalannak hiszi magát. Miért vagyok ennyire béna? Feleltére megvakarom fejem és nevetek. Nem csak őt tarkítják hegek, hiszen egy itt díszeleg arcom bal oldalán. Múltam egy töredéke. Talán legnagyobb bűnöm, mit elkövethettem. -Elhiszem. - kacagok fel a magam gyermekiességével. Ártatlan, barátságos, nőies, mi jellemzi medika énem. A Sors csalfa játékában minden lénynek hatalmas szerepe van. Mindegy, hogy ember, tünde, törp vagy ép aguara... bábok vagyunk, olykor egy ládában pihenve, olykor miénk a színpad. Otthon pár téglát arrébb helyezek és szedret irtom, mikor megszólal mögülem. Barátságosan mosolygom rá és barátságosan tekintek barna szemeibe. -Rendben, de csak óvatosan. Ha úgy érzed feszül, szólj! Nem akarom, hogy a seb szétnyíljon, a varratok meglazulása vagy szakadása miatt. - nézek rá aggódón, de odaengedem addig a növényeket takarítom el. Közben orromra és fülemre támaszkodom, hogy a lovagnak tényleg ne legyen baja. ~Felpofozom, ha újra kell varrnom.~ Rázom meg rosszallóan fejem.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Napfényes mosolya erővel töltött el. Örültem, hogy legalább ennyit megtehetek érte ha már vendégül látott. - Nyugodj meg, nem lesz bajom -feleltem magabiztosan. Elkezdtem szépen elpakolni azt a pár téglát, viszont a dolog végeztével egészen elfáradtam. Kicsit furcsán is éreztem magam, mintha a fejemben egy dobot vernének, melynek disszonáns dallama egyre hangosabban szól és lassan meg nem őrjít. - Bocsáss meg, de egy kicsit most le kell dőlnöm. -mondtam fájdalmas mosollyal az arcomon, majd az ágyba zuhantam. Sebem körül pókhálóminta alakult ki, mely feketén fonta körbe vállam és egyre közelebb jutott szívemhez. "Bolond voltam, hogy lebecsültem Novigrad legnagyobb zsiványát... sejthettem volna, hogy nem küzdött fair módon. Az a szemét sisakvirággal kenhette be a pengéjét, csak az lappanghat ennyi ideig." -gondoltam félájultan. Utolsó szavaimmal próbáltam figyelmeztetni Airmidet, de csak nehezen jöttek kiszáradt torkomon keresztül a hangok: - M..ééé..re..gh -köptem ki a betűket mielőtt alásüllyedtem volna a rémálmok birodalmába. Körülöttem minden sötét volt. Egyedül éreztem magam és arra gondoltam talán itt a vége...aztán rájöttem mi váltotta ki azt a furcsa érzést végig az idefele úton és mi kísértett annyi ideig. Eljött értem a Végzetem! Hirtelen fény gyúlt a semmiben, a napkorong volt az és Airmid mosolyával bámult le rám, miközben én a hátamon feküdtem ájultan. Majd láttam magam előtt Velstadtot és Olafot Novigradban, ahogy megküzdök vele majd megkapom Olaftól "Feket Villámot", később pedig Sir Roderick holt teste felett állok tehetetlenül. Sokan beszélték, hogy az ember halála előtt lepörög a szemei előtt az egész élete, ám én azt hittem ennek nem visszafelé kellene haladnia. Különös volt. Aztán pedig futottam, csak futottam volt mentoromat hátrahagyva, míg el nem értem egy felégetett falut. Ez az én falum volt, de már korántsem ugyanaz. Mikor elértem a hamukból hirtelen bőrfoszlányos, csontos kezek emelkedtek ki, majd mikor feltápászkodtak megláttam a sötét szem nélküli arcukat. Habár inkább azt láttam ami megmaradt belőlük, mivel csúnyán megégtek. Betöltötte a levegőt az elégett húsuk kénes szaga, melytől legszívesebben öklendezni támadt volna kedvem. Felém közeledtek és mind egyként szóltak hozzám: "Miattad történt...miért hagytál itt minket meghalni Erhard?" -mondták miközben csoszogott felém a holtak serege, a volt barátaim és ismerőseim. De ez nem a legrosszabb...velük volt édesanyám is. Vagyis, ami maradt belőle.
Szavára bólintok és kicsit ravaszkásan tekintek rá. -Szavadon foglak! - felelem és elkezdem irtani az indás gyümölcsöt. Olykor megszúr, de nem hagyom annyiban. Szerencsére vele gyorsabban halad a dolog így én is elkészülök mire ő. Szavára felkapom fejem és odarohanok mellé. Betámogatom és a vendégágyra fektetem. ~Ájulás közeli allapot?~ Azonnal leboncolom róla ingjét és a kötést, amit felraktam. Erősen kivehető pókháló minta. ~Mérgezett penge! Hogy nem vettem észre előbb!~ Mondatára összeszorítom álkapcsom és azonnal lendülök a pincémbe. Polcokról gyorsan leveszem a kenőcsöket, krémeket és egy kivonatot. Mászom is vissza, a kivonatot megitatom vele. Talán felhígítja a mérget mielőtt szivéhez ér. Mielőtt átáradna egész testében. A krémeket arányosan egy másik tégelybe vegyítem. Felnézek a polcokra, és még beleörlök pár száraz növényt. Szétszedem a varratot és megcsapja orrom a genny kellemetlen szaga. A krémnek megfelelőnek kell lennie, körbekenem a pókhálós területet és kitakarítom a sebet. A csontra is ránézek. Valóban csak a csonthártya sérült. Elég fájdalmas lehet így is. Miután végzek, újra összeöltöm a sebet. Magam mellé veszek egy edényt, mibe az esetleges hányását fel tudom fogni. Egy másikba friss vizet hozok, néhány szövetet beáztatok és homlokára, csuklóira és bokáira teszem. A krémből még átkenem a szívénél, hogy beszívja a bőre. Véráramában pedig megküzdhessen a méreggel. Szemeit olykor összeszorítja. ~Lázálom...~ Egy széket teszek ágyához és leülök mellé. Sok energiámba tellik az álom manipuláció. Az álom is egyfajta illúzió, ígyhát meg tudom kicsit piszkálni, noha nem tudok teljesen része lenni és túl messzire sem hagyhatom el. Kezembe veszem kezét és erősen koncentrálok lehunyt szemekkel. Csak az intúíciómban bízhatok, hogy gyötrő álmában szerepelek, az ő oldalán, támogatva őt.
Ha sikerült, a férfi Airmidet találhatja maga mellett, kezét a férfi vállára helyezve. Ruházata nem az mit látott. Ha találkozott a kis céhvel biztosan felismeri, a harcra specializálódottak ruházatát. Testhez símuló csizma, kicsit magasabban, mint a térd, sötét szövet nadrág, mi a lovagláshoz megfelelően meg van erősítve. Egy ujjatlan, csuklyás kabát, mi leér a térdéig, a kabát rásímúl alakjára, kívülről széles, kilenc csattos öv védi derekát, hasát és veséit. Hátul a kabát szövete nincs egyben, kettéválik az öv aljától. Arcát most is sál takarja, mit akkor húz le, ha a férfi egy pillanatra rá tekint. A csuklya alól fején két füle dudorodik fel, a kabát alól pedig kilóg fekete végű vörös farka. Övén pedig két tőr díszeleg tokjában. -Küzdj ellene! Nem te vagy felelős ezért. Kaptál egy jövőt, mivel élned kell! - előrántja szabad kezébe a tőrt és védelmezőleg áll fel a férfi elé.
A külvilágban pedig folyamatosan cserélem az átmelegedett ruhákat, friss, hűs vizezetre, hogy lázát levigyem, és csökkentsem fájdalmát.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Egy darabig hideg volt körülöttem minden, de valószínűleg csak a félelem miatt. Úgy éreztem az ereimben megfagy a vér, amikor rátekintettem szeretett anyám életre kelt húskupacára. Szája mely egykor csókot lehelt homlokomra most széttört állkapocsban végződött mely már alig volt a helyén, nemhogy beszélni tudjon vele. Tengerkék szemeit melyek biztonságot és nyugalmat sugalltak most fekete gödör nyelte el, aminek mélysége feneketlennek tűnt. - Te nem lehetsz az anyám! - mondtam hitetlenkedve. Habár éppen csak feltudtam idézni arcát, biztos voltam benne, hogy ez nem lehet a valóság. Inkább pokolnak tűnt, mintsem mennyországnak...mondjuk abban sem voltam biztos hova kerülök miután ki leheltem a lelkem. Miközben baljós léptekkel közeledtek felém a holtak, hirtelen meleg érintést éreztem a vállamon. Furcsa alak jelent meg előttem tipikus tolvaj ruhában és arcát eltakarta, ám megnyugtató szavaiból sikerült megértenem, hogy a segítségemre sietett. A legmeglepőbb viszont tűzvörös farka volt, mely kabátja alól lógott ki és igencsak elcsodálkoztam rajta. Miután a csodálat pillanata elszállt, magabiztosan így szóltam hozzá: - Igen, igazad van. Ez csupán egy lázálom, ám le kell ezt zárnom egyszer, s mindenkorra! -mondtam a csuklyás róka farkú lánynak borotvaéles arckifejezéssel. Eközben mint égő pilácsra az éjszakában a rovarok, úgy közelítettek felém a rothadó húsból és láng nyalta sebekből álló sötét lények. - Jó, hogy itt vagy Airmid. Látom nem vagy egyedül -mondtam miközben az oldalán csüngő pengére biccentettem. Csakis ő lehetett az, ugyan ki más tudná, hogy itt vagyok? - Megtennéd, hogy lefoglalod egy kicsit a felénk csoszogó múltamat, amíg én mint egy mintagyerek meghallgatom a halott és oszló félben lévő édesanyámat, aki valószínűleg nem is ő? -közben megejtettem egy enyhe mosolyt. Meg sem várva a válaszát elkezdtem rohanni a torz jelenés felé, ki egykor a legfontosabb ember volt az életemben. "Remélem Airmid közben sikerrel jár és hamarosan megszabadulunk ebből a sötét karneválból."
P.S.:Javítani, bővíteni tudok ha kell Mood: Rip and Tear
Ha valaki betekintett volna az erdei kis kunyhóba, egy vörös hajú lányt látna, ki papírra ír, míg egy fiatal férfiú mellett ücsörög, kit lázálma kínjai dobálnak. A leány felemás szemei is kezdenek letapadni. Végül beadja derekát a fáradtságnak, így lehajtja fejét karjaira és lassan elalszik. De senki nincs, hogy benézzen és lássa a jelenetet. Mióta vendégem csak alszik és küzd az ereiben tomboló méreggel, mellette ülök és figyelek. Néhány jegyzetet készítek állapotáról, cserélem a hűsítő ruhákat, vagy minimális vizet csepegtetek az ajkaira, hogy ne száradjon ki és ne is jöjjön vissza. Az illúzió pedig eléggé lefárasztott. Fáradtan csúszom lentebb a széken, kezeim az ágyra helyezem, fejem pedig féloldalasan kezeimre. Lapos pislogásaim között pedig figyelek rá, míg teljesen el nem sötétül a világ. Talán ez is rásegített az álom manipulációjára, viszont engem is ugyan az a barátságtalan jelenés fogad. Így bátrabban szorítom meg tőröm markolatát. Szavára bólintok és vetem utána magam óvva őt pengém acélos fonalával, mit egyes tetemek ellen használok. Egyenes kíméletes vágásokat ejtek a már föld alatt heverőknek, kik természetellenesen vesznek szorosabb gyűrűre. Ennek ellenére küzdök ahogy egy rókától kitelik. Ahogy tőlem telik. A szűkült gyűrűből egy határozottabb ugrással kerülök ki, néhányuk vállára lépve és tovább lendülve. Erhardot keresem és megpillantva rontok felé. hogy ne tudják hátba támadni. Szuszogásom egyre ritmikátlanabb, de még kitartok mellett. Még nem fogok térdre rogyni néhány... élőholt előtt. Ők nem mások mint élő életük váza. Múlt nélküli és jövőtlen.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Sebesen rohantam drága édesanyám irányába, míg Airmid hátulról fedezett a sötét lidércek utánam nyúló nyirkos pengéitől, melyek valószínűleg a véremet szomjazták. Útközben elém rontott az egyikőjük, aki belém kapaszkodott és erősen szorította a kezemet. "Fekete Villámmal" átdöftem a lidérc szívét aki úgy tűnt meglepetten néz rám...csakhogy már nem lidércként. Rosie volt azt, gyermekkori pajtásom akinek a mellkasából az én kardom állt ki és folyamatosan vér patakzott belőle. Rosie, akivel régen a faluban csókolózósat játszottunk, hogy mi is olyanok legyünk mint a "felnőttek". Habár igaz, mindketten csak 10 évesek voltunk, de nagyon élveztük. Homok szőke hajában még mindig ott volt a tulipán amit a neve napjára kapott tőlem és még mindig éreztem azt a csodálatos illatot amit annyira szerettem benne. Kihúztam belőle kardom, miközben az élet utolsó nyomai is elhagyták a testét, de még egyszer utoljára átöleltem és arcon csókoltam őt. Majd a fülébe súgtam: - Szeretlek Rosie...annyira szeretlek! - mondtam miközben könnyeim földet értek. Rosie nem volt többé, mert elfújta testét a szél mint a homokot. "Tovább kell mennem! Most már tudom mit kell tennem!" -gondoltam magamban. Pár méter kellett és elértem édesanyámig. Már ő is olyan volt mint akkor. Gyönyörű kék szemeivel végignézett rajtam. A lidércek közben hirtelen megálltak és most mind ránk figyeltek. Lassan oda sétáltam hozzá és megtettem amit meg kellett. Szorosan magamhoz öleltem...ő pedig apró késével átdöfte a gyomrom. A távolban valahol már csak egy éles sikolyt hallottam, de már nem számított. - Ez a végzetem... -mondtam hörögve. Édesanyám rám mosolygott miközben helyeslően bólintott. Mindketten tudtuk: Meg kell halnom ahhoz, hogy újjászülessek. Még akkor is ha ez a lelkembe kerül. Megfizettem a Végzetnek az adósságom. Tudtam, hogy akkor ott a faluban nekem is meg kellett volna halnom. Most meghaltam. Az égbolt hirtelen megnyílt és a nap fénye elégetett minden sötét jelenést körülöttem, majd kinyitottam a szemem. Jó volt újra élni!
Kecsesen ugráltam körbe áldozataimat, míg hárítom támadásaikat. Figyelem merre is tart Erhard és igyekszem követni. Látva a jelenetet a lidérccel nem tudom mire vélni. Volt valakije? Volt aki szerette? Mégis ennyire megkeseredett. Sosem értettem teljesen ezeket a dolgokat. Főleg, hogy anya és a testvéreim is meghaltak, mégis életvidám vagyok és igyekszem élni, hogy haláluk ne legyen hiába való. De ez megint csak én vagyok. Felé tekintek mikor a nő gyomron szúrja és akaratlanul is felkiáltok. A valóságban, csupán fáradtan főzök egy kellemes meleg teát és melegítek némi ételt, reménykedve, hogy a férfi lassacskán magához tér. Olykor felé sandítok, de nem látok változást, így magam fogyasztom vacsorám. Töltök neki is egy csésze teát, mit az éjjeli szekrényre teszek és cserélem a borogatást, mikor szemei lassan kinyílnak. Fáradt arcomra mosoly húzódik és helyet foglalok mellette. Kezéről leveszem a borogatást, de a homlokán ott hagyom. Ha szemei már nem ködösek a maradék álomtól, akkor kezdek el beszélni hozzá. -Remélem jobban vagy és nem csak fájdalmad vert fel rémálmaidból. - nézek rá bátorítón és ha kell visszalököm az ágyba pihenni.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Kicsit szédülve tértem magamhoz, de igencsak megnyugtató látvány terült szemeim elé, méghozzá egy vörös hajú rókafüles lány képében. Lassan felhajoltam és beszédre nyitottam szám. - Jó újra itt lenni Airmid.- -mondtam halvány mosollyal az arcomon. - Köszönöm a segítségedet és kérlek bocsáss meg a kelletlenségekért. Egyébként tényleg te voltál az az álmomban? Jól emlékszem vagy csak lázálom volt? - nézek rá kérdő szemekkel és válaszát várva próbálok feltápászkodni, de nem sikerül. "Azt hiszem egy darabig várhatok még mire lábra tudok állni. Nem hogy kardot fogni a kezembe és mészárolni az ellent..." Körülnéztem lassan a szobában és próbáltam elterelni a gondolataimat, de folyamatosan azon kaptam magam, hogy Airmidre bámulok és hallgatom a mondanivalóját mint valami kisgyerek aki meg sem mer szólalni, nehogy idiótát csináljon magából a kislány előtt, aki iránt kibontakozóban lévő szerelmet érez.
Fáradtságtól kikandikáltak rókafüleim, de amint felébredt el is tűntek. Melegség járt át, hogy látom szemeiben azt a fényt, mi minden élőében ott van. Mosolyára én is mosolygom és megfogom ezét bátorítón. -Nekem is jó látni téged! Maradj fekve! Szükséged van a pihenésre. - felállok mellőle, mikor a kérdését hallom, közben pedig töltök magamnak egy újabb adag teát. Mégis... mit mondjak? Hazudjak? Mondjam el, hogy láttam meghalni és ezzel fájdalmat éreztem? Nem, jobb ha nem tudja. -Ugyan már! Medika vagyok, nem esik nehezemre vendégül látni és ellátni a sebeidet. Nem tudhatom, én melletted voltam, cseréltem a borogatásokat és elláttam a sebed. - felelem mézet rakva teámba és visszaülök hozzá. Segítek neki egy kicsit fentebb ülni és a párnámat háta mögé helyezem, hogy fél ülő pózban tudjon maradni. Odaadom neki a neki készített teát. -Kis fájdalom csillapító. Mézzel ízesítve. Vigyázz, forró! - ülök vissza helyemre és én is kortyolok a teámból. -Hogy érzed magad? - terelem a témát közérzetére. Nagyobb panaszára pedig fárad fejemben keresek megoldást, hogy enyhíthetek kínjain.
Jegyzet:Ha nem jó tessék orron pöccinteniZene: Blood Red Roses
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
