Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Szép ez az élet, fogytig ha kíméled. Nekem pedig a mutációk miatt elég sok időm van. Még ha ezt egyes napokon nem is gondolom így, néhány szörny miatt. Vagy néhány ember miatt. Björn-nel való találkozás valamennyit vidított rajtam, de még mindig hiányzik apa. ~Miért nem tudja felfogni senki, hogy azért nem akarom bemutatni, mert nem akarom egyiket se halotti máglyán látni?~ Sóhajtok egy nagyot, lehet mégiscsak én gondolom túl az egészet... Vagy nem... Idegesen dúrok vöröslő hajkoronámba és borostyán szemeim lehunyom. Ichaer horkantására nyitom ki, ki egy fogadó udvarába vitt be. -Nem lenne szabad... - paskolom meg kancám erős nyakát, ki kihasználta az alkalmat zablájára fogva előre dobott, így hatalmas nyekkenéssel értem földet az ivó udvarán. Ichaer pedig arcomba fújva lép az itatóhoz, ő márpedig itt tölti az éjszakát. ~Makacs dög~ Fújtatok, mire hátra sunyja füleit és jobb mellső lábával kapar. -Örülök neked... - morgom, mire felkapja fejét és agresszívan horkant. Megértettem, fáradt és kedve sincs cipelni. Feltápászkodva a porból leporolom magam, kikötöm és megpaskolom nyakát. Ezt követően lépek be a helyre és foglalok helyet egy sarokban. Ételt és italt rendelek, mit hamarabb fogyasztok el. nem is gondolva arra, hogy a mai napon semmit nem ettem. Az édes vörösborok gyorsan fogytak, ahogy az étel is előlem, viszont végezvén, italomba mélyedve tűnik fel, hogy nem biztos, hogy egyenesen ülök és egyenesen tudom tartani magam. Hátam nekitámasztom a széknek és próbálok szemezni egy szöggel a falban, sikertelenül, nálam három szög látszik. ~Fenébe is... Nem szoktam én ehhez hozzá...~ Ha már kifizettem, meg is iszom az utolsó korsóval, bár ne tettem volna. Az időre tekintve ez inkább lesz az naposság, mint másnaposság. Állnék fel, mikor három sálas alak lép elém. Az isten se tudja mit morognak, nem is érdekel. -Hagyjanak békén! - morranok fel és állnék is arrébb, mikor a hozzám közelebb álló visszataszít a székbe. Illik ilyet egy nővel? Egy tőr suhan felém, mielőtt elérne csusszanok le a székből és rúgnék alá az illetőnek. Mit is képzeltem, nem vagyok józan, hogy sikerüljön. Arrébb gurulok egy fejsze csapástól és egy oszlop segítségével igyekszem lábra állni. Előveszem acélkardom, de egykezes ellenére két kézzel fogok rá. Stabilitásom akár egy Eskel által megfejelt polc Kaer-ben. Mégis, mi a poklot csináljak? Tántorogjak arrébb, vagy... Végig se gondolom a dolgokat, gyomorszájon üt egy husánggal, mitől meggörnyedek. Ekkor a kocsma hangjait megtöri egy fenyegető férfi hang. Ki a franc az és melyik oldalon áll? Igyekszem felé pillantani, de vörös buksim és a nem kívánt hatások miatt nem igazán látom. A hangja viszont ismerős...
Jó pár napja úton lehettem, s a báró által adományozott étel is fogyandóban. Még pár harapatni szalonna maradt. Két napja a nagylelkűségemnek hála, még egy száll kolbásztól is búcsút inthettem. Háborús időkben, ki tudna nemet mondani, egy egyedülálló anyának, ki gyermekeit se tudja etetni. Általában egy ideje nem adok alamizsnát, viszont most kivételt tettem. Lyria-n áthaladva, amúgy is nagyobb a csábítás, ám mostanra már rég Aedir földjeit tapossa kancám. Elhagyatott vadászkunyhó bukkant fel a láthatáron. Igaz kissé félreeső, de nagyobb nyugodalomra nem is vágynék. - Eléggé megviseltnek látszik, de itt megpihenhetek. – félrehúztam jószágomat, majd azt a kevéske ételt is katonákra vágva bendőmbe tömtem. Az éjszaka azon merengtem, hogy vajon változott valami, ameddig én távol voltam. Netán meg fogok lepődni, néhány dolgon? Semmiben sem voltam biztos, de leginkább Wilkina sorsa aggasztott. Vajon azóta milyen? Netán még mindig együtt van azzal az utált alakkal? Megannyi kérdéssel zaklattam a csillagos eget, de mivel nem kaptam rájuk választ, így bementem a kunyhóba. Egy napraforgómaggal megtömött zsák, szolgált párnámul, majd lassan álomra hajtottam szemeimet. Másnap, már rég messze jártam a kunyhótól, de még mindig a tegnapi kérdések foglalkoztattak, na meg az éhség. Folyvást korgott a gyomrom, s ez idáig semmi élelemre utaló jel. Sajnos íj se volt nálam, mellyel vadat tudnák ejteni. Talán egy csapdával, viszont az is órákba telne. A távolból, mintha lovak tömkelegét látnám egy háznál. Ez valamiféle kocsma lehet, ha csak nem valami lakodalom van készülőben. Sálba bugyolált idegenek mennek be a bejáraton, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt se fogok tudni egyszerűen étkezni. Midőn kikötöttem a lovam, s hallottam némi perlekedést, megígértem magamnak, miszerint nem avatkozok bele a dolgokba, csakis az étellel törődök. A gyanús illetők egy nőbe kötöttek bele, ráadásul nem is akármilyenbe, az én kislányomba. - Hagyjátok békén! Aki még egyszer hozzáér, annak tőből kitépem a karját! – kurjantom el magam, szinte ellenkezést nem tűrve, és amint lendülne az a bizonyos kéz, én szinte rögvest ott teremve, levágom azt egy kardcsapással. Aard jelet rajzolok fel, mellyel a többi martalócot söpröm félre. Csakis a kézfejét vágtam le a másiknak, még mondhatni rendes is voltam, hiszen az nem a karja. - Jól vagy? – fordulok a farkashoz, majd visszanézek a többi tápászkodóra. A társuk, eszméletlenül hangos kajabálások közepette szidja az összes hozzátartozómat, míg a többi próbál minket bekeríteni. Méregetnek minket, miközben szemükben kétségek támadnak. Elég sokat kockáztatnak két vaják megtámadásával, szóval nem csodálom, ha nehezen veszik rá magukat. - Egy jó tanács...míg maguk próbálnak elbánni velünk, addig a társuk egyre több vért veszít. Hogyha nem látják el a sebét, akár pár pillanat alatt elvérezhet. – megyek elébe a további vérontásnak, és inkább takarodásra intem őket. Nehezen, de felfogják a kockázatot, azután kimentik a harmadikat. Megkönnyebbülve teszem vissza az acélt hüvelyébe. - Már, kissé berozsdásodtam... - elmúlt a veszély, de én még se ölelem Wilkinát, inkább továbbra is távolságtartó maradok vele szemben. - Azt hittem, három ilyen csenevész, neked meg se kottyan
A másik vajáknak hála van időm felegyenesedni. Igaz, minden homályos jobb pillanatokban csak duplázódik minden, amúgy triplázódik, kardom megfogom és a mögénk lépőt figyelem. A hangja még mindig nagyon ismerős, de nem tudok rájönni ki az. Geralt? Neeeem... Neki fehér haja van. Lambert? Nem, ahhoz túl hosszú a haja... Vesemir nem ilyen fürge már, Eskel, pedig nem így viselkedne... azt hiszem... Akkor... apa? -Hála neked igen! - Felelem és pár lépést hátrébb tántorgok. Szerencsére a szavára a támadók felkaparják sérült társukat, mire visszahelyezem acélkardom és dülöngélve, lábaimat pakolva próbálom megtámasztani magam, mielőtt csókot lehelnék a hely deszkáinak. Borostyán íriszeimet a férfi arcán pihentetem, igyekszem felismerni a jellegzetes járom csontot és a fekete harci festést, majd lepetten tapasztalom, hogy nem ölel meg. A szavai fájnak, de ha nem nem. Megvonom vállaim. -Jobb napokon és tisztább fejjel valóban nem. - morgom és hátam a tartóoszlopnak vetem. Ez legalább valóban stabil és viszonylag egyenesen állva nézhetek tovább a férfire. Noha szerintem még mindig hárman állnak velem szemben, bal kezemmel megfogom homlokom. Piros pozsgás arcomra mosoly húzódik. -Örülök, hogy újra látlak Apa! Hogy telik az idő, elég rég nem láttalak. - csak a kimondott mondat után jut eszembe, hogy is váltunk el, mire mosolyom lebágyad és szomorúan vizslatóm a parkettát, mi feltűnően kezd közeledni. Érzem, ahogy hátam eltávolodik az oszloptól, de a lábaim nem akarnak úgy működni ahogy én akarom, szóval esélyesen koppanok a deszkákon.
Szóval nem sok kell, hogy egy kocsmai verekedés elharapódzásához, a vaják pedig az ilyesfajta verekedésekhez, rossz hozzávaló, itt pedig nem is egyről, hanem kettőről beszélhetünk. A másik kaer morheni persze nem volt a helyzet magaslatán. Többet vártam tőle, de bizonyára ez egy egyedi eset, hisz a vak is látja, hogy támolyog. Az óvatosságra intésem ellenére, az egyik marcona keze elszabadul, én pedig kénytelen vagyok megfékezni azt. A padlót bemocskolja vérével, majd kiáltások közepette próbálja elszorítani, a spriccelő végtagot. Szerencsére elég jó előadó vagyok, ha a helyzet úgy hozza, ezért könnyűszerrel meggyőzöm a többit, hogy a fölösleges erőszak helyett, inkább lássák el sérült cimborájukat. Keményebben is megfenyegethettem volna őket, de én inkább választási lehetőséget ajánlottam nekik, amivel élnek is. A sérültjüket elviszik, így elkotródnak az ivóból. - Szóra sem érdemes, bármelyik apa ezt tette volna. – osztom meg vele nézetemet, majd kutakodó szemeit nézem. Kissé túlságosan is koncentrál íriszeivel, mintha csak egy hárpia fészket keresne a magasban. - Én is örülök neked. – erősítem meg akartam ölelni, de a mosoly elhalványulását látva, a szívem nehéz lesz. Orcámat fájón fordítom el, és meredek a semmibe. Jókora teher nyomja a lelkemet, és csak helyet foglalok az egyik széken, ahogy lábaim megrogynak. Az asztalon felborult korsóra vetülnek ezután vékony pupilláim. Megszagolom az enyhén vöröses maradékot, mely még lötybölődik halványan benne. - Tölgyfahordóban érlelt, enyhén fűszeres, édes cuveé. Nem rossz választás egy görbe estéhez, de mire fel ez a nagy magányos ivászat? Úgy hiszem nem alkoholistának neveltelek. Hányszor elmondtam, hogy Kaer Morhen falain kívül ne igyál, vagy legalább ne annyit…sajnálom. Itt te lehetnél rám mérges. – egy kis atyai szigor sohase árt, és ebbe jobb, ha belenyugszik, viszont a múlt árnyéka közbeszól. A lelkiismeretem nem tűri, hogy a lányomat oktassam, miközben két éve, én csak úgy kiléptem az életéből. Már felkészülök a riposztra, hiszen annyi dolog miatt lehet most mérges rám. Akár a sárga földig is elhordhat, és én nem csodálkoznék, sőt nem is hibáztatom érte. Úgy veszem észre egyre nehézkesebben, tartja magát, és hirtelen esni kezd. A kiélezett reflexeimmel se tudom megfogni szegényt. Jócskán beverte a fejét, és én egy kis vízzel próbálom magához téríteni, hogy az arcára fröcskölöm. Azt hittem fordítva lesz ez, és én fogok részegen a padlón feküdni, míg ő igyekszik kijózanítani.
Mire mind a hárman elkotródnak az ivóból, a hátam megtámasztva figyelem a férfit, ki úgy tűnik bántja valami. Legbelül tudom is mi az, de nem akarom szóba hozni. Nekem most örülnöm kellene annak, hogy itt van és él. Él! Nem halt meg és jól van. Már ha a lelki problémákat nem vesszük alapul. -Az orrod még mindig nem hagy cserben. - vigyorgom rá gyermekies ártatlanságommal. A szidást már fel sem veszem. Igaza van egy részében, de még megpróbálok kiállni magamért. Még ha ez nem is olyan egyszerű, sőt lehetetlen ebben a helyzetben. -Tudom-tudom... Huszonöt év alatt egyszer történik ilyen és lám pont belém botlasz... - kacagok fel kicsit fájdalmasan, hiszen ezzel meg tudtam "idézni". Hamarabb kellett volna ezt az estét végrehajtani, ha erre előkerül. -Legalább nem fiszteket használok... - felelem elcsukló hangon, de a következő érzés már az, hogy a földön csattanok. Kicsit kellemes a hűs padló, viszont az arcomat érő vízre szemeimet hunyorgón nyitom ki. Még mindig hihetetlen, hogy apa az. A pláne, hogy ez nem fordítva történik. Amint összeakad szemem az ő szemeivel, azonnal fellendülök, nem ülök, csak hasizomból felhúzom felsőtestem és megölelem a nyakánál. Nem erősen, ám mégis szeretet teljesen és homlokom a csuklyás izmára hajtom. -Hiányoztál Apa Farkas! - nyögöm ki végül utat engedve könnyeimnek. Már nagyon mardosott a bűntudat, hogy baja esett. Aggodalom és félelem, hogy soha nem tehetem meg azt, amit most megteszek. Akinek az életem köszönhetem miattam lenne halott. Még nyomok a járom csontjára egy puszit, majd visszahajtom a fejem és zokogom tovább.
Végre újfent kettesben maradhatunk, leszámítva a háttérben meghúzódó népeket, kik szerették volna a történésekből kivonni magukat. A zavaró csendet, újfent megtöri a suttogás, és az ittas vigadalom. Rögvest visszakapja a kocsma, az eredeti fényét. A kocsmáros se tétlenkedik, bár kicsit húzza a száját a takarítás miatt, de végül is olcsón megúszta. A bort megszaglászva, egy kis színpadias szidás vár a lányomra részemről. Minden okom megvan rá, hogy megmossam kicsit a fejét. Most sincs teljesen észnél, ráadásul, ha én nem avatkozok közbe, akkor kitudja milyen kimenetele lett volna a dolognak. - Sokakat megmentett ez az orr. – mutatok rá a megnevezett testrészemre büszkén. No, nem mintha a dicséret miatt elfelejtettem a hibáit, de legalább nem beszél vissza. A szemöldökömet enyhén megemelem, elcsodálkozva a kijelentésén. - Szóval csak egyszer? Netán nem emlékszer arra, mikor az első vadászatunkon voltunk. Zoltan akkor eléggé leitatott kisüstiből, annyira hogy már a kísértetolajt se tudtad volna megkülönböztetni a törpspiritusztól. – mosolyodik el a szám széle, habár ezt az emléket is az idő megszépítette, merthogy akkoriban ez se tetszett számomra. A fisztek hallatán, a mosoly kissé lelohad, és bele se mernék gondolni, mekkora szégyen lenne, hogyha tényleg így lenne. - Nem is szeretném, ha így lenne. – mondom már sokkal komolyabban, azonban nincs sok időm, ezen marcangolni magam, mikor hirtelen elesik Wilkina. Utána ugranék, de akkor már túl késő. Koppan egyet a buksija, majd kissé megkésve, ám odajutok hozzá. Amint magához tér, már érezhetem is ölelését. Hezitálva, de én is átölelem, és teljesen magamhoz szorítom. Újra érezni a közelségét, az illatát, a belőle áradó szeretet…szinte meg sem tudtam szólalni, csak egy könnycseppet morzsoltam el. A zokogására csak a hátát simogatva adom tudtára, hogy adja ki magából, adja ki magából az összes bánatát, amely eddig szívét mérgezte. - Te is… - suttogom, megkésve, majd a puszit is megkapom tőle. Mikor már eleget zokogott, szépen felsegítem, majd megtörölgetem a szemeit. - Na, keressünk neked valamit, ami felszívja az alkoholt. Egyébként is éhes vagyok. – két karéj kenyér, illetve két szál kolbásszal térek vissza a pulttól. Habár némi alkut kellett tennem az ételre. A kocsmáros úgy vélem, hozzáírta azt a kevés kárt is, amit neki okoztunk. Mindegy a lényeg, hogy megtömjem a hasam. - Egyébként mi járatban erre lányom? – teszem fel a kérdést, de nem sokáig tudunk kettesben ücsörögni, mert valami szédült paraszt, szinte beront az ajtón. Valami szörnyű teremtményről kajabál, ami elvitte a gyermekét. Minket meglátva, egyből hozzánk fordul, és szinte rángatja a ruhámat, hogy azonnal menjünk a rém után. - Elég legyen! Megmentjük a fiad! – a kezem közt lévő kenyeret mérgemben visszahajítom a tányéromba, majdan Wilkinara pillantok. Eléggé cefetül nézett ki, de van nálam egy hitves könny, amit lehelyezek elébe. Hogyha velem akar tartani, akkor meg kell innia, máskülönben maradjon itt, amíg elintézem a feladatot.
A jelenlévők egyáltalán nem zavarnak, tekintve, hogy egy olyan személlyel hozott össze a sors akit nagyon hiányoltam. Csak nem ebben a helyzetben és szituációban... De mi más lehetnek egy apa dolga, ha nem az, hogy figyelemmel kísérje leánya dorbézolását és rászóljon egy határ után. -Abban is biztos vagyok. - felelem egy fura vigyorral arcomon. Nem mintha lenne rá különösebb okom, csak szimplán jól esik. Mintha egy kicsit megint bohókás kölyök lennék, ki játékosan igyekszik meglógni a képzés alól. A visszakérdezésre ártatlanul emelem fel kezeimet és rázom meg fejem. -Hey! Én arra nem emlékszem... Egy olyan ütős kis este viszont megmaradt volna, még nekem is. - valóban nem emlékszem arra az esetre, bár a fene sem tudja. Örülök, ha Ichaer-t megtalálom az éjszakában és nem valami másik fekete gebére kászálódok fel. Jobb esetben lóra, rosszabban valami marha szerűségre. -Megnyugodhatsz... Nincs semmi ami rávegyen.. - gabalyodik össze nyelvem mielőtt elesnék. Szerencsére apa a közelemben van, ölel és simogatja a hátam. Mint régen, mikor bármi bajom volt. orromat megtöltötte jellegzetes illata. Fenyves, eső és némi szén, mi nagy valószínűséggel a festése miatt van. Bár gyakran vágott olyan arcot, mintha kökénybe harapott volna, tudom, hogy mindig is szeretett és a mai napig szeret. Mégis... van bennem egy enyhe kétely. Hagyom hogy felsegítsen és leültessen egy asztalhoz, míg ő kerít magának valami eleséget. Könyökömmel támasztom meg magam, míg homlokomra helyezem tenyerem és másik kezemmel könnyeim törlöm le. Ez idő alatt ő is visszatér néhány falattal. valamit felelnék, de már elő is kerül az idegen, ki valami szörnyről hadovál és eltűnt fiáról. Amikor lerakja elém a Hitves Könnyet felsandítok rá. Már most érzem, hogy ennek komoly következményei lesznek. -Rendben... - elfogyasztom és inkább kívánnék három napos macskajajt a fejemre, mint ezt a hirtelen tisztulást. Megborzongnom szinte össze is rándulok, majd elrakom apám szerzeményét. Nincs kedvem ide visszatérni. Amint lehet apám nyomába szegődök. Szeretném kihasználni vele ezt a kis időt, bár az más kérdés, hogy utána nem kerülök-e ilyen helyzetbe.
Jó újra látni a lányomat, de a találkozás körülményeinek…hát azoknak kevésbé örülök. Részeg, ráadásul, még meg is támadták. Más esetben, talán egy újabb sebhellyel gazdagodna, de szerencsére pont itt voltam. Minden esetre, amint tehetem, megkapja tőlem az első fejmosást. Nem beszél vissza, bár amikor azzal példálózik, hogy csakis a balszerencséjének köszönheti, miszerint ilyen pillanatban találkozunk, akkor én egy régi emléket előhalászok a tarsolyomból. - Pedig én nagyon is emlékszek. Ráadásul nem csoda, hogy te elfelejtetted…még énekelnem is kellett veled, annyira leittad magad. – végeredményben nem rossz emlék, és amúgy sem tudnék rá haragudni, még most sem. Persze apaként, meg kell nevelnem, így hát nem lehetek vele túlságosan elnéző. A szavai kicsit elcsuklanak, és nem rest ebben a lába is követni őt. Az esése kissé váratlanul ér, ezért nem tudom időben elkapni. Szerencsére nem lesz nagyobb baja, s máris egy szeretetteljes öleléssel fogad engem. Szinte az egész testemet, átjárja valami melengető érzés, amely mosolyt csal az arcomra. Ridegséggel váltam el tőle, de valahogy ez teljesen elmúlt. Még a világ összes medve kérője, sem halványíthatná el a mostani pillanatot. Wilkina-nak segítek felállni, mivel őt jobban megérintette az egyesülésünk, ráadásul, még mindig az alkohol befolyása alatt állt. Hozok némi elemózsiát, amely felszárítja az elázottságát. Nem sok, de ilyenkor az se jó, hogyha az ember össze-vissza eszik mindent. Most végre tudnánk, egy kicsit beszélgetni, hisz két év alatt annyi dolog történhetett, akár vele, akár velem, de egy ismeretlen megzavarja az eszmecserét. Nem örülök neki, ám a segítőkészségemnek nem tudom elfojtani. Inkább belemegyek ebbe munkába. Amúgy se szállt volna le rólunk a fickó, ahhoz túl kétségbeesett a tekintete. Egyetlen fiolát teszek le, a lányom elé, s valószínűleg jó tudja, mi az. Míg végez az üvegcse tartalmával, addig én megvitatom odakint a dolgokat a paraszttal. - Szóval, a fickót leütötte ez a valami, és azt mondta nagydarab volt, ráadásul beszélt. Értelmes lény lehet…vagyis olyasmi. Én amondó vagyok, nézzük meg a nyomokat, amíg azok forrók. – nem olyan messze volt, a helyszín. Egy korhadt fenyő, amelyet egy oltárra dőlt… a férfi elmondása szerint itt történt. A lovamról leszálltam, és a dulakodásnak látszólagosan jele volt. Egy ingujj hevert a sárban. Nem volt véres, csak valószínűleg leszakadhatott a gyermekről. Ráadásul valami más is ott hevert, melynek erős fűszeres illata összetéveszthetetlen. - Te is érzed? Szarvasgomba. Úgy néz ki, a gyerekrablónk, igazi ínyenc. – jegyzem meg, mialatt Wilkina is kereshet pár nyomot, majd megvárom, hogy megalkossa az elkövető bestia képét, a kutatások alapján.
Meg kell, hogy mondjam... furcsa erről hallanom. Tudom, hogy szeretek énekelni, még ha nincs is olyan jó hangom, mint a bárdoknak, de hogy rávettem apát(!), hogy velem énekeljen, az még nekem is erős. Pont ilyenre nem emlékszem, amit kőbe kellett volna vésnem, hogy megmaradjon az utókornak? -Azt kőbe kellett volna vésnem... - jegyzem meg utólag, mikor már a székben ülök és hátam nekivetem a támlának. Kicsit megdörzsölöm szemeimet és abba az irányba tekintek amerre ő eltűnt. Meg kell, hogy valljam, nem annyira bánom az idegen jöttét. Félek Björn felé terelődne a téma és megint csak harag lenne szeretet helyett. Megiszom a kellemetlen löttyöt és elpakolva az elemózsiát megyek apám után. Ichaer nyergébe lendülök és hallgatom a szóváltást. A helyszínre érve leszállok a fekete kancáról és a földet kezdem vizslatni, valamint a kidőlt fát. -A gyermek és a szarvasgomba nem ép jó párosítás egy erő kolosszussal szemben. - próbálok finoman fogalmazni, de vannak dolgok amiket nem lehet. Ilyen ez is. Aggódva húzom el számat és figyelem a vékony avar takarót, melyben látni süppedéseket. Ha minden igaz a lényé, ami itt járt. -Van a közelben híd vagy szakadék? - kérdezem a férfit, majd ha választ kapok apura nézek sokatmondón.
A kocsmában nem maradhatunk túl sokáig, ugyanis valami megzavarja a találkozót. Egy igazi vaják megbízásról, van szó, amely rosszabbkor nem is jöhetett volna. Nem fordíthatunk hátat ilyen ügyben. Inkább le kell nyelnünk a keserű főzetet, s túl kell esni rajta. Persze az egyikünk elég erre a feladatra, de én nem bánnám, hogyha Wilkina is velem jönne, ezért leteszem elé az hitves könnyet. A gyors kijózanodás nem túl kellemes, viszont az ő döntése. Amíg rendbe hozza magát a lányom, pár dolgot sikerül kiderítenem a szörnyről. Szóval olyan lény, amely tud beszélni…ez még mindig elég tág. Vámpír is lehet, ittrekedteknél is van pár olyan faj, na meg a hibrideknél szintúgy, amely tud beszélni. Kísértet nem hiszem, hogy lehet, az egészen más tészta lenne, de ezt az ötletet sem vetem el. Miután Wilkina is csatlakozik hozzám, szépen felpattanunk mindketten a hátasunkra. Egészen egy kidőlt fáig megyünk, ahol alaposabban is körülnézhetünk. Nem éppen bíztató nyomokra bukkanunk, méghozzá egy szarvasgomba maradványra. Netán egy igazi szakács rabolta el a gyermeket? - Nem nem…én szerintem a zsenge gyermek húshoz, amúgy is jobban illik a kakukkfű. – nevettem el magam, habár kissé megköszörülve torkomat adom a másiknak tudtára, hogy ez kicsit túl morbid vicc volt. A hülyéskedést félretéve, megvizslatom Wilkina által felfedezett nyomokat is. A lábnyomból, a beszédből, illetve a főzés iránti érdeklődésből, máris körvonalazódik a fejemben egy megelevenedett kőszikla. A kérdésre, büszke mosollyal válaszolok. - Úgy érzem egyre gondoltunk. Talán egy romos híd van a közelben. Azt hiszem egy kihalt család kúriájához vezet. – a lábnyomokat követve, szépen haladtunk, a híd irányába. Egyre beljebb érve, már a tűz jellegzetes illata megcsaphatta mindkettőnk orrát. A híd alatt futó patak, már rég kiapadt, és víz helyett sűrű réteg megbarnult avar tajtékzott benne. Látni lehetett a híd alatt fortyogó üstöt, valamint egy fából készült ketrecet, melyben nem is egy gyermek volt. A híd oszlopának takarásában, egy troll aprította a zöldségeket. - Csitt, csatt, nagyot csapj…hmmmmhmmm öld, húzd, húzd és nyúzd! – énekelte hamisan, de hirtelen felriadt, amikor észlelt minket. – Troll nem látta, hogy jönnek vendégek. Troll piszkos, troll máris hoz valamit, amellyel megkínálhatja a vendégek. - Nem kérünk semmit, inkább válaszokat akarunk. Miért akarod a gyermekeket megfőzni? – teszem fel a kérdést, melyre remélem egy értékelhető választ kapok. - Troll nem akar gyermekeket enni, nincs elég hús, meg sajnálja is őket…de szakácstroll-nak tenni kell, amire a troll báró megkérte. Troll báró, igazi ínyenc, neki nem elég az egyszerű étek, neki mindig különleges kell. Szakácstoll perszeee megtenni, de őt nem látni szívesen a villában, mint többi előkelő troll. – rögvest ránézek Wilkinára, enyhén zavart tekintettel, még hogy troll báró…egyre érdekesebb ez a megbízás. Jegyzet:Jegyzet helye Zene: Fable 2 Pub Games - Soundtrack #1
A hirtelen józanodást követően megtörlöm szám és Ichar-hez sietek, ki a maga módján üdvözöl. A képembe nyihog és nem engedi, hogy megfogjam a szárat. Kinyújtja nyakát és füleit hátra csapva vicsorog az ivó ablakának. -Ne mondj semmit, mindig ezt csinálja, ha nincs kedve dolgozni. - sóhajtok fáradtan, miközben egyik kezemmel a fülét húzom, másikkal a szárat. Miután ezt lejátszottuk, fellendülök nyergébe és apám után léptetem, ha kell nagyobb tempóra ösztökélem. Amilyen virgonc tüzes szokott lenni, most annyira érdektelen. Tudom, hogy fáradt, de nem tudok ellene mit tenni. A nyomok figyelésekor apám viccére megforgatom szemeim és színpadias sóhaj kíséretében felelek a torok köszörülésre. -Ki tudja... lehet a másik apám úgy tálalt volna fel az egyik vizi hullának, csakhogy ne bántsák az ő területét. - vigyorgom rá pimaszul. Még akkor ő maga mondta, hogy odavetne eléjük, ha nem félné az isteneket, hogy pusztulna meg. Sokszor gondolok arra, hogy visszamegyek megmutatni, hogy vittem valamire, vele és kölykeivel szemben. De a bosszú nem marad megtorlatlanul... Apa válaszára bólintok és mint két erdei fenevad követtük a lábnyomokat. Egyikünk sem csapott nagy zajt, az avar ellenére sem. Jó tanárom volt aki megtanította hova helyezzem a súlyom, mikor lépek és hogy ne keltek zajt, még a zörgő avarban sem. Orrom megtölti a füst illata, melynek fényét lassan látjuk is a kiapadt vízmosás helyén és mellette azt a bizonyos sziklát. Annak ellenére, hogy csendesek voltunk a troll észrevett minket és a maga módján kedvesen is fogadott. Apa és a troll beszédére kérdőn döntöm meg fejem és igyekszem felfogni mi is folyik itt pontosan. -Mond csak, beszélhetnénk ezzel a... báróval? Szeretnénk, ha a gyerekek lekerülnének az étlapról. - kezdek bele, mikor apa rám emeli értetlen tekintetét.
Eléggé kezdtek a dolgok, megváltozni. Főleg, hogy találkoztam a lányommal. Bajban volt, én pedig segítettem rajta. Talán abban reménykedtem, hogyha kijózanodik, akkor érdemben megbeszélhetjük egymás közt a dolgokat, viszont balszerencsénkre nem így lett. Újabb megbízást kaptunk, aminek hála már ülhettünk is fel lovaink hátára. Jót nevetek Wilkina makacskodó paripáján. - Nekem sincs, sok kedvem most dolgozni, úgyhogy nem csodálom a hátasod. – kacagok még mindig, de utána szerencsére mindketten nekiiramodunk, az említett helynek. Meg is találjuk a kérdéses területet, aztán a vaják érzékeinkkel, megnézzük az ottani nyomokat. Semmi jóra nem utalnak, a jelek, viszont én azt hittem, egy kis viccelődés belefér. Sajna a farkas leány tréfája, már túl morbid volt a számomra, ezért belém fagyott a szó. - Ez nem vicces… - mormogom az orrom alatt. Eztán inkább az esettre próbálok koncentrálni, amely egy bizonyos troll elkövetőt rejthet. Meg se állunk a közeli hídig, ahol a gyanúnk rögvest beigazolódik. Az értelmesnek nem éppen mondható lény, már forralja a vizet, közben pedig a ragunak valót is előkészítette. A lányom sokkal nyugodtabban kezelte a dolgot, s próbált szót érteni a bugyuta jószággal. Nem tűnt annyira veszélyesnek, s elmondása alapján, ő nem is akarta a gyerekeket megfőzni, csak valami felettese kényszerítette. Minden esetre viccesen hangzik, miszerint a trolloknak van bárója. - Vezess ehhez a báróhoz, s ameddig nincs ítélet az étrenddel kapcsolatban, addig hagyd békén a gyermekeket! – parancsolok a tohonya jószágra, ki némileg megsértődik, viszont int felénk, hogy kövessük. Egyenesen bevezet minket a hatalmas rozsdás kapuhoz, amely tárva nyitva áll. Egy másik fajtársa, ügyetlenül próbálja vagdosni a korhadt bokrokat, egy metszőollóval. - Még kertészük is van… - jelentem ki elképedve, s két marcona jószág előtt találjuk magunkat, kik az ajtónál őrt állnak. A szakács azt mondja, hogy csak eddig kísérhet el minket, innentől már magunknak kell bejutni. - Ki jár ottan? Mond a jelszót! – rikkantja el magát az egyik ajtónálló, kin egy mellvért lóg, eléggé ügyetlen módon.
Egyre érdekesebb helyzetbe keveredem. Nem elég, hogy nem tudom lerendezni magamban a dolgokat, hogy megtámadnak... ezekhez lassan hozzászokom, de hogy apámmal csatak részegen kell újra találkoznom, most meg még Ichaer is ellenem szövetkezik... kezdem úgy érezni az égiek valamit kiterveltek ellenem, mit szépen lassan végre is hajtanak. Egy sóhajjal nyugtázom a dolgot, majd a hídhoz érve olykor értetlen pillantást vetek a kőfejűre meg apára és kezdem tréfának felvenni saját életemet is, minek elég sötét, morbid a humora. Volt kitől tanulnom, tény, de úgy érzem, olykor túlszárnyalom apát is e téren. -Igazad van. Ez már kész röhej. Nem tudunk leülni végre beszélni, mert mind a kettőnket elszólít a munka. Még szerencse, hogy a te szakmádat tanultam ki, nem pedig valódi anyám ősi mesterségét és itt nem a barlang festményekre gondolok. - felelem enyhén összeráncolva homlokom és egy sóhajt követően a sárga szemeibe nézek, mikben macskaszerű pupillák enyhén kitágultak egy szeretett személy láttán. -Ne haragudj... Csak úgy érzem ez valami undorító játéka a sorsnak ami az elmúlt időben történt. - helyezem könyököm térdemre és fogom meg homlokom. Az árvák feláldozása az ekimarának, a molnár lányai és most gyermek rablás... Erre most itt van ez a bárós dolog. Valamivel lemaradva megragadom apám csuklóját. -Neked ez nem furcsa? Egy ilyen hiearchia ennyire... működjön náluk. - kkérdezek kimondottan halkan, hogy csak vaják érzékeinek hála hallhatja meg. Amint megállunk az "őrök" előtt rájuk nézek szúrós tekintetemmel és apámra nézek. -Jelszó? Honnan kellene tudnunk? - nézek a butyuta jószágra majd apámra. Ha itt nem jutunk be, majd keresünk más megoldást. Példának okáért akár egy pince lejárót, mibe ezek a böszme lények nem férnek be.
Hosszú út volt mögöttem, de semmi kedvem nem lett volna, egy jó kis megbízás elkerüléséhez. Főleg, hogy némi nosztalgia is járt a dologgal, mivel újfent Wilkinaval dolgozhattam. Habár a fogadott lányom elméjének tisztulnia kellett picit. Néha nehezen bírok a másik letargikus hangulatával, és tényleg nehéz ezt kezelni…nekem kéne megnyugtatnom, választ adnom neki, hiszen az apja vagyok. Hosszú ideje levettem róla a kezem, most meg amikor bíztatnom kéne, alig jön az ajkamra egy szó. A szemébe nézek, és szinte akaratlanul is egy halk sajnálomot sikerül kipasszíroznom. - Te ne haragudj, hiszen én hagytalak el, mikor szükséged volt rám. Talán egész életemben bánni fogom azt a napot. – jegyzem meg neki, egy nagy sóhajjal végül. Eléggé nagy kő gurult le a szívemről, hiszen ez az egész dolog, már napok óta kínzott. A hídhoz érve, mint annak a rendje egy trollt találunk, méghozzá nem is akármilyet. Egy szakács volt, aki pár árvát készült megfőzni. Szóval ide kerültek azok a gyerekek. Eléggé indulatossá válok, viszont szerencsére a másik vaják ura a helyzetnek. Követtük a bugyuta lényt, ki fel vezetett bennünket a romos épülethez. Wilkina a csuklómat megfogta mikor lemaradt, kicsit emlékeztetett ez a régi időkre, mikor még fele akkora volt, mint én. - Igen picit furcsa, vagy inkább már természetellenes. – jegyzem meg a halk szavakra, szintúgy válaszolva. Nem igazán értem, hogy és mint működik ez az utópisztikus troll birodalom, ám ha nem akarjuk, megannyi ártatlan gyermek halálát, akkor véget kell neki vetni. Egyszerűen nem tudunk tovább menni, hiszen nem ismerjük a jelszót. Akár neki is állhatunk, levagdosni az őröket, de ez elég kockázatos dolog…meg azt se tudjuk, hogy mennyien vannak bent. - Akkor menjünk. – javaslom Wilkina-nak, és egyenesen visszamegyünk a híd alá. – Szóval akkor más úton kell bejutnunk. A hídtól nem messze, egy falat vettem észre, mely valószínűleg a vár pincéjébe vezet. A folyó már rég kimosta a követ, mely takarta a téglákat. Megrogyott a régi fal, ezért egy kisebb lökéssel, szinte be is omlik az. Egyenesen egy régi borospincébe vezet, de néhány arakász nyugalmát zavarjuk meg, kik szinte ránk is támadnak. Már vésem is fel az IGN jelet, mellyel távoltartsam az ízeltlábú lényeket. Jegyzet:Jegyzet helye Zene: Fable 2 Pub Games - Soundtrack #1
Mikor ajkai bocsánat kérő szavakat formálnak megtorpanok. Olyan hülye vagyok. Nem hogy örülnék, hogy él, hogy itt van a vérét szívom, mintha muszáj volna. Akkora egy... áh! Könnyes szemmel állom útját, hogy széttárt karjaimmal megölelhessem, fejem a mellkasának hajtsam. Az sem zavar, ha arcomat nyomja a nyakában lógó farkasfej medál. -Jó újra látni téged Apa! - motyogom mellkasába. Talán valahol félúton lehetünk a hídhoz mikor ezt megteszem. Szükségem van rá. Mindig is szükségem lesz rá. Történjen akármi. Ő az apám. Nem az az elf akinek magjából lettem, nem az a részeg disznó aki feláldozott volna a fojtólidérceknek. Ő, aki megmentett tőle, aki értelmet adott életemnek. -Ne haragudj... Úgy sajnálom... - zokogom halkan, röviden. Vállam és vörös üstökóm aprón remeg. Talán a félelem, talán az aggodalom, talán az öröm mely ilyen furcsa játékot űz velem. Valamivel megnyugodva, kitörölve könnyeket szememből lépdelek utána hídhoz. Ami ott fogad felkelti harci kedvem, ugyanis a gyermekek fogyasztását nem viselem jól. Ezt követően mentünk fel a romos épülethez ahol megemelem rőt szemöldököm. Már épp elkáromkodnám magam mikor apa indulásra késztet. Morranva lépek utána és követem a hídhoz ahol mérgesen rúgok egy kőbe. Ekkor tűnik fel az omladozó falat. Apámra tekintek cinkos vigyorral. -Csak nem egyre gondolunk? - biccentek a fal felé. Látva hogy igen is egy a gondolat követem lépteit és minden figyelmem az elöttünk lévő feladatra terelem. Most nem gyengülhetek meg érzelmileg. Támaszt kell nyújtanom apának, nem hátráltathatom. A fal lökése után állott por ütötte meg érzékeny orrom. -Vigyázz! - szisszenek halkan, hogy ne zavarjam meg a jel mozdulat sorában. Magam az ezüstkardom veszem elő, így a lángok elülése után egyből tudok ugrani, hogy gyors vágás sorozatot ejtsek azokon, kiket a lángok nem értek.
Éles késként hatolt belém a bűntudat, melyet Wilkina indított el. Habár a valóságban nem létező kést, már késő volt megállítani, a lányom szint pár perc múlva megbánta tettét. Azonnal visszaszívta a szavakat, melyek sebeket ejthetnek. Nem az ő hibája…nyilván a szavak se lennének élesek, ha nem érezném azt a bűntudatot, amit érzek. - Ahogy téged is. – simítom ujjaimat végig haján, s kissé még jobban magamhoz vonom buksiját. – Hiányoztál…nagyon is. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rád. No, de ne gyengüljünk így el. Nyilván egy vajáknak is vannak érzései, akármennyire se lehet kimutatni azt, viszont vigyázni kell velük. Nehéz magam megacélozni, mialatt Wilkina zokogni kezd, de a pofiját finoman felemelem, és könnyeit letörlöm bőrkesztyűmmel. - Rád soha se tudnék haragudni. – mosolygok rá, ezzel újult erőt adva lelkének. Eléggé érdekes dolgokkal találkozunk a híd alatt, egy nem szokványos trollal, mely egy másik még különösebb fajtársát hozza szóba. Ez az ügy egyre gnúsabb. Szerintem még egy vajáktársam se találkozott, se most, sem pedig a régmúltban ilyesfajta társadalommal. Eme buta kőagyú lények evolúciós fejlődése, engem kissé sem zavarna, azonban mikor gyermekeket kevernek bele…azt már nem tudom kardom csapásai nélkül megtűrni. Eléggé felkapom a vizet, viszont diplomatikus úton próbáljuk az ügyet rendezni Wilkina-val. A kapunál utunkat állják, ezért újfent kiszáradt mederben keresünk kiskaput. Észreveszek, egy eléggé megrogyott falat, majd mikor egymásra nézünk, szinte érzem nem esett messze az alma a fájától. - De, de. – fejezem ki magam, és szinte rögvest jön a lökés, amely utat nyit nekünk. A poros és dohos pincében, megannyi törött borosüveg hever. Buggyant bor, illetve rohadt zöldségszag terjengett, s valami, mely még áthatóbb annál. A vaják orr rögvest kiszagolta az ízeltlábú lényeket. Fenyegetőn közeledtek felénk, de én némi tűzzel távoltartottam őket. A lányom se tétlenkedett, s pár jól célzott kardcsapással ártalmatlanná tett közülük párat. Valami nagy zajt lehetett hallani, az arakászok hada elmenekült. - Ki lenn? – kérdezi, egy buta hang, és hatalmas nyikorgás, csikorgás, utána óriási csattanás morajlik, mely felveri a földön lapuló port. A falépcső összetört a behemót alatt. Köhögések közepette próbálok levegőhöz jutni, és nem veszem észre a boros polcot, mely felém dől. Szinte az utolsó percben AARD jelét, mely eltaszítja a farakást. - Még egy rohadék troll. - káromkodom el magam, és veszem elő a hozzá való olajat, ameddig az feltápászkodik.
Símításai jól esnek. Nagyon hiányoztak az elmúlt időszakban. Mert fontos nekem, még ha néha az idegein is táncolok. -Ahogy én is rád. Örülök, hogy most összefújt minket a szél. - mintha megerősítene ebben az ősi elem, kicsit hajunkba kap, de azonnal elhal. Hagyom, hogy felemelje fejem. Állam megtámasztva mellkasán, úgy tekintek szemeibe. Amikor letörli könnyeim, óvatosan tenyeréhez símítom arcom. -Pedig megérdemelném... - mosolyából új erőt nyerek, s ez után indulunk a hídhoz.
***
Mikor visszatérünk a hídhoz és helyesel miközben a falra meresztjük tekintetünket, megindulunk. Amint a lángok elültek, magam pedig megfontoltan, ám mégsem, beugrottam, hogy pár lényt elírtsam, erre egy mamlasz beszakadva nagyobb port kavar. Köhögésem közepette nem figyeltem semmit, a por eldugította az orrom, könnyezni kezd tőle a szemem. Egy csattanásra felkapom a fejem. Noha a porfelhőtől csak alakot látok. Mintha apa helyére dölt volna egy polc. -APA! - próbálom kideríteni, alatta maradt-e, de a következő reccsenés okán beszakadok bokám bele ragad a lyukba. Mellettem egy polc meginog. -Csak ne erre dölj, csak ne erre...! - reménykedem, miközben a bokám igyekszem kiszabadítani. A fene esne bele.
Elég sok érzés kavarog bennem, vaják létemre, gyakran az érzéketlenséggel párosítanak, de most pont az ellentéte kezd beigazolódni. Nyilván sokat segít nekem, hogy újfent találkozhatok fogadott lányommal, azonban túl sok sebet okoztunk annakidején egymásnak, melyet ha nem is szándékosan, de feltépünk egymásban. Jó volt hallani, hogy engem se felejtettek el, legalább is Wilkina…de lemerném fogadni, miszerint Kaer Morhen magányos estéin a többiek is megemlítettek, egy korsó sör társaságában. Letörlöm a fiatal farkas könnyeit, azután lelki támaszt nyújtok neki. Szavaira kissé összehúzom szemöldököm, mintha nem akarnám elhinni azt, amit a szájából hallok. - Ne beszélj butaságokat…az én szívemben, mindig lesz hely számodra. - egy leheletnyi csókot nyomok homlokára, ezzel lezárva végleg a negatívabb gondolatait.
Új utat találtunk, egyenesen a kastély pincéjébe. Viszont ez a hely se volt zökkenőmentes, igaz itt jócskán kisebb ellenlábasokba futottunk, mintha egy troll őrnaszáddal kéne viaskodnunk. Még a gondolat is fura…mégis mi lesz a következő egy troll lakáj. Remélhetőleg, hamarosan az ügy végére érünk, mert eléggé furcsa ez az egész. A rovarszerű lényekkel hada támad ránk, hívatlan vendégekre. Rögvest szembetalálják magukat az ezüst, továbbá a tűz végzetes kombinációjával. Alig pár perc múlva megiramodnak a dögök, de nem miattunk. Valami hatalmas közeledett, amely lebontotta a pincéből felvezető lépcsőt. Igen még egy troll volt, amely szentségelve morgott. A felém közeledő polcot könnyedén eltérítettem. Wilkina kiáltására felfigyeltem, és homályosan láttam körvonalazódni a lehetséges veszélyforrást. Úgy tűnik, valamiért nem tud megmozdulni, viszont egy másik polc őt se tervezte kímélni. - Vigyázz! – kiáltok utána, majd mielőtt rádőlne, megállítom a hatalmas farakást a hátammal. Az alátámasztástól, egy-egy üresen csengő, vagy teli tompább puffanás követi, ahogy a bútorzat visszadől. Szinte pillanatok alatt, segítenem kell neki, mivel az oktondi bestia, már jön is a hangok irányába. Talán az utolsó pillanatban kell elugranunk, hiszen az óriási karok lecsapnak. Megreccsen a sötétre pácolt fapadló, s mindenféle szilánk repül szerteszét. - Használd az olajt! – szólítom fel Wilkinát, és felé dobom a természetes ogroidok ellen használt szert. – Hé, te behemót erre gyere! – kiabálok a bestia irányába, hogy annak eltereljem a figyelmét. QUEN jelet rajzolok fel, biztos, ami biztos alapon, azonban csak a leg alapvetőbb védelemmel látom el magam. A hely adottságait kihasználva, hordók, oszlopok védelmét próbálom kihasználni. Remélhetőleg a lányom ügyes lesz, és képes lesz végezni a szörnnyel, mert ha más nem, én is besegítek.
Jelenléte bátorít. Bátorít, miközben várom, hogy a tűz halkabban ropogjon, bátorít, mikor ezüstpengém az ellenben vágom. Mert halálosan megbízom a férfiben, kinek az életem köszönhetem. Történjen bármi, vesszünk össze akármennyire, mélyesszük egymásba csípős nyelvünk által éles agyarainkat, a bunda visszanő, a vérzés eláll. Amint a mamlasz dühöngve tápászkodik fel, magam is igyekszem bokám kiszabadítani. Maga a polc nem is zavar olyan nagyon, de szerencsémre apa megakadályozza, hogy rám essen. Viszont... az üvegek. Ugye nem állt bele egy porcikájába sem és csak saját vérem árnyalatát érzem, ahogy beletenyereltem tompítás közben. -Apa...! - próbálom tudtára adni, hogy a bokám miatt nem igen tudok lábra állni. Szerencsémre egy deszka az ő súlya alatt megmozdul, így ki tudom húzni a lábam. Elrugaszkodom amennyire sikerül, így a csapás lendülete tovább gurít. Kezeimmel védem arcom, de egy szilánk így is felhasítja a szemem alatti heget. Megrázom fejem és elkapom az üvegcsét. Amilyen gyorsan csak tudom bekenem a pengém, közben próbálok lábra kecmeregni. Amíg a bestia apám felé csapkod és lépdel megtámaszkodom egy épp hordón. -Tarts ki! - súgom magam elé és igyekszem a lény hátába kerülni. Halk macskalépteim után ép lábamra helyezem súlyom és úgy rugaszkodom. Igyekszem megkapaszkodni a vállában. Kardom a lágy részbe igyekszem mélyeszteni. Mivel nem hagyja magát, miért is hagyná? Karjaival kapálózik, forog, lépdel össze vissza. -A.. Axii! - próbálok kiabálni, kitérni a kapkodó kezektől és próbálom nem felnyomatni magam a különböző terepakadályokra. Nem akarom megölni, mi több mivel beszakadt a lépcső, így feljutásunk még nehezebb ki akarom kérdezni a jelszóról.
Micsoda szerencsétlenség, egy trollal kerültünk egy pincébe, ráadásul a felvezető utat is letarolta. Elég kellemetlen, hogy ennyi gondot okoznak nekünk ezek a bugyuta behemótok. Ha találkozok az eszmei szerzővel, azzal a troll báróval, biztos miszlikbe aprítom. Kíváncsi lennék rá, vajon ő milyen lehet, erősebb, okosabb, vagy rondább, mint a többi, annyira érdekli az agytekervényeimet, ez a homály fedte kép. Egyre inkább be akarok menni a abba a kastélyba, és ebben még ez pribék se akadályozhat meg. A polc száguld felém, de sikerül elkerülnöm a csonttörő ütközést. Hatalmas ricsajjal megy az ellenkező irányba, s borul fel, azonban nem csak az én vesztemet akarják a berendezések. Wilkina lába beszorul, s csak én akadályozhattam meg, hogy megsérüljön. Megállítottam a szekrényt, és így már kiszabadíthatta a lábát, viszont az ellenségünk nem hagyta nyugton. Hatalmasat lendített felé, melytől elrepült. A portól nem láttam mi történt vele, de pár gyors csapással visszaszorítottam a rémet. Az ezüst penge, éles csattanással verődött le a megkeményedett bőrről. A ronda teremtmény, védte az arcát, s kissé megszeppent. - Nem esett bajod?! – kérdezem hangosan, mialatt kissé hátraugrok, nehogy egy riposzt telibe találjon. Amikor az aggodalmam, alábbhagy, illetve megbizonyosodok arról, hogy minden rendben van, már repül is a főzet. Mivel Wilkina lába megsérül, így eltarthat némi ideig, hogy összeszedje magát, ám addig se kell aggódnia, én a fürgeségemmel, jó időre lefoglalom a bamba jószág figyelmét. A gyors mozdulataimba beleszédül a troll, dühödten csapkod ide-oda, de egyetlen találat se ér. Néhány faszilánk az, ami eltalál, mégis ekkora rombolás mellett ez elkerülhetetlen. Megcsapom a lény fejét, mikor látom a leányomat, hogy tettre kész. Támolyog az ütéstől, és kissé megrogynak sziklaszerű lábai. A lény üvöltésbe kezd az idegen érzéstől, mely a hátára csimpaszkodik. Nekem félre kell ugranom, mert szinte veszett nekkerként hadonászik a troll, és félek hogy minden csontomat összetöri, de valamit csinálnom kell. Szerencsére a lányom feltalálja magát. Úgy érzem, néha neki kéne engem tanítani. Az elme trükknek, nem tud ellenállni, és kiböki azt a tetves jelszót a báró szolgája ,,Nyárifecske’’ ez elegendő is volt. Számomra semmit nem jelent ez a dög, így kardomat feléje szegezem, viszont ha Wilkina megállít, akkor megkegyelmezek. Felfelé igyekszünk, majd újra megállít az a tiszteletet parancsoló, de mégis ostoba hang. Kissé úgy teszek, mintha gondolkoznék, azután meglepem a két barmot, ki utunkat állja. A jelszót kibököm, s ők csak vakarják az üres koponyájukat. - De hogyan, talál ki…bemehettek. - Nem feketerigó a jelszó? – kérdi a másik, mire kap egy hatalmas pofont a rangosabb fenevadtól. - Az egy hete volt! – kiált rá martalóc a másikra, és mi már be is jutottunk. A hatalmas fa ajtó, amely az épületbe vezetett résnyire nyitva volt. Óvatosan kinyitottam, de az hatalmas nyikorgással adta a bentiek tudtára, hogy valaki jön. - Üdvözletem! – a félszeg üdvözlés végighullámzott a csarnokon, és suttogássá szelídülve visszaverődött az ódon falakról. Minden olyan elhagyottnak, és szürke. A terem uralkodó anyaga a mészkő, illetve a sötétre pácolt tölgy volt. A régi családi címer mely a faragott karzaton helyezkedett el, megkopottan csillogott a kurta lángok táncában. - Ne tovább! Ki keresi a troll bárót?! – furcsa, de a megszokottnál értelmesebb hang szökött ki annak a bizonyos bárónak a száján. A félhomály hiába fedi, a mi szemeink a távolból is tökéletesen látják, hogy a trónon ülő dolog, csak pár kacatból összetákolt szeméthalom. A bugyuta alattvalóit lehet becsaphatja, de minket nem. - Mégis ki vagy te báró? – kérdem gúnyosan. – És mi dolgod van, az árvákkal? A megválaszolandó kérdésekre, apró káromlások érkeznek, és hezitáció. - Enged el a gyermekeket, és ígérjük, hogy nem zargatunk téged. – teszek egy ajánlatot, de arra csak morgás, na meg újabb káromkodás a válasz. - Megérdemlik azok az átkozott fattyak a sorsukat, a falusiak sohase hagytak békén! Pusztuljatok ti is! - egyre inkább világosabb, hogy valami ember van a dologban, vagy valami mással, ugyanakkor biztosan nem troll.
Aggódom apámért, nem látok el a porfelhő miatt. Nem tudnám elviselni, ha baja esne az én bénaságom miatt. Hogy tudnék a többiek szemébe nézni, ha az én lelkemen száradna ez a dolog. Björn elé sem tudnék állni, hiszen csalódtam magamban. -Jó...Jól vagyok! - igyekszem túlharsogni. Köhögök párat, majd elkapom az olajat. Szemem folyamatosan apán és a lényen tartom. Az ezüst különleges hangja a módosult felületen. Könnyek gyűltek a szemeimbe. Igyekszem minél hamarabb lábra állni és becsatlakozni. Apa energiái is végesek. Mi több jobb ha igyekszem és nem hagyok apára mindent. Jelzek neki, hogy felkészültem és megzavarta a behemótot. Hátára ugrom és próbálom kardom a megfelelő helyre szúrni. De realizálódik bennem, hogy innen nem tudonk feljutni így igyekszem apának jelezni, hogy szelidítse meg a melákunkat. Amint az lenyugszik, elengedem a nyakát és eleresztem, mielőtt rám dől vagy ilyesmi. De amint sérült bokámra helyezem súlyom felszisszenek. A fene esne bele... Egy pillanatra tekintek félre, amikor szemem sarkából látom megcsillanni az ezüst fonalat. A troll és apa közé rugaszkodom, de megcsuklok. -Ne apa! - emelem fel kezem és ha kell a pengét is, hogy hárítsam a lecsapást. Ha meghárál vagy meg akar halgatni próbálok felegyenesedni. -Még felhívás sincs rá! Ha a báróval nem tudunk tárgyalni, valóban problémás lesz még egy. De ha mégsem... had éljék a kis életüket itt. Erre tanítottatok. - igyekszem védeni a bugyuta jószágot legjobb tudásom szerint. A macska szemekbe nézek, majd ha indulásra int bicegve lépkedek mellette vagy mögötte. Amint egyre közelebb érünk az őrökhöz apa mellé lépek. Légvételem viszont szakadozott, arcomról próbálom letörölni a vért. Apám mellett bicegek be a hatalmas ajtón. A biztonság kedvéért ezüst kardom elő veszem, pupilláim összeszükítem, hogy a sötétségben is lássak. Apa köszönését nem követem, helyette halk macska lépteimmel lépek mögötte, mintha nem is lennék ott, de védjem apám hátát. Lépteinket egy hang fékezi meg a gyér fényben. Túl értelmes trollhoz, így feszült figyelemmel követem a történéseket. Hozzáállására megrázom fejem és morgom valamit, majd apám mellé lépek, amolyan biztosításként. -Mégis... mit követtek el ellened a gyerekek? - kérdezem, majd továbbra is feszülten figyelek, mivel utolsó mondatai egyáltalán nem bizalom gerjesztők.
Aggódok kissé Wilkina testi épsége miatt, ennyi idő után persze már bíznom kéne benne. Ő már nem az én pici lányom, hanem egy teljes értékű vaják. Gyilkos reflexekkel, ember feletti erővel, ez teszi őt egy tökéletes túlélővé…persze még neki is van mit tanulnia. Főleg akkor féltem, amikor a troll taszajt rajta egyet, azonban szerencsére nem esik komolyabb baja. Ameddig a lányom összeszedi magát, illetve az olajjal felkeni kardját, addig én folyamatosan az ellenkező irányba vezetem a behemótot. A lassú csapásai elől kitérek, elbukfencezek, s úgy játszok vele, mint macska az egérrel. Nem én vagyok az iskolánk legfürgébb egyede, azonban számára követhetetlen vagyok. Ahogy a Farkas kölyök felkészül, én máris megbódítom kicsit az ellenfelünket. Kihasználva a lehetőséget, felmászik a dög köves hátára, ám az nem hagyja magát. Olyan ez mintha csak egy mozgó hegyormot akarna megülni. Félrevonulok, mielőtt engem is elsöpörne, az egyik csapás. Végezni próbálna vele, de végül máshogy dönt. Elbódítja a megfelelő jellel, s nem tesz semmit. Rajtam van a sor, kardomat előre szegezem, s egyenesen a troll elébe állok. Egy erős csapással vetnék véget a szörny életének, azonban egy csengés töri meg a kivégzés nyomasztó pillanatát. A két mestermunka egymás élén csúszkál, s halvány szikrákat szórnak. Wilkina pengéje, illetve az enyém sohase találkoztak, legalábbis a gyakorlókard kivételével. Felszegett szemöldökkel, nézem, hogy miért teszi mindezt. - Mégis miért hagynád életben? Majdnem megölt! Ez egy megbízhatatlan fenevad. – az ércei meggyőznek, s sértetten csak legyintek az egészre. A bosszúvágy túlságosan is erősen él bennem, azonban Wilkina, valamint a küldetés kedvéért azt megpróbálom elfojtani. Végül is hasznát vettük annak a bugyuta jószágnak, hiszen a kapun beengedett a két őr. Már csak egy nehéz faajtó választott el minket attól, hogy felfedjük a misztikumot, ami ezt a kastélyt övezi. Kicsit csalódottan észlelem, hogy egyáltalán nincs itt, semmilyen troll alfaj, vagy olyan dög, amely kétszer magasabb a többinél, inkább csak egy agyafúrt valaki, ki egy bádogokból, és szemétből összetákolt trollnak kinéző szoborban lappang. Wilkina mellém lép, s ha kell vált-vált vetve fogunk harcolni. - Mégis mit nem? Az apáik, anyáik, kigúnyoltak, megvertek, s mindig is megvetettek. Ők is pont olyanná fognak válni, mint a szüleik, de én ezt megakadályozom! Öljétek meg őket! – kiabál fennhangon, mint akinek mindene ez a bosszú. A lányom szavai úgy tűnik kissé se hatották meg, a makacs bárót. - Én lefoglalom a trollokat, te hatástalanítsd a vezért! – adom ki a parancsot Wilkinának, hiszen négy behemóttal nem bírunk el. Talán, ha annak a mitugrásznak a torkának szegez egy kést a másik vaják, akkor az alattvalók se fognak kicsinálni minket. Ez egyik üvegcsét leveszem az övemről, azután belekortyolva. Szinte minden izmom megfeszül, s legbelül elönt valami erő. Egy hóvihart tartalmazó, fiola volt az, így már lesz esélyem a négyest feltartani. Kár, miszerint az ógre olajból, csak azaz egy volt, amit Wilkina már felhasznált, habár nem biztos, hogy szükség lesz rá. Próbálom a behemótokat kikerülni, viszont annak ellenére, hogy én vagyok a figyelem elterelés Wilkinnak se lesz könnyű dolga a trónhoz jutni. Hogyha eljut oda, majd észlelheti, hogy a szemét halom mögött, egy koszos férfi van, aki tele van mindenféle sérüléssel, és halálra van rémülve, már a puszta jelenlététől.
Apámék tökéletes fenevaddá neveltek. Egy olyan lénnyé, akit kevés dolog tántorít meg. Igyekszem a leggyorsabb, legrutinosabb mozdulataimmal elintézni a dolgot, majd vetem magam a lény hátára. Ekkor sikerült csak realizálnom, nincs felfele út, csak vissza a két lényen keresztül. Az gyenge Axii-m ellenére a lény kinyögi mi is a jelszó. A kivégzés pillanatába pedig pengéink lehelnek egymásnak csókot. -Ez a megbízhatatlan fenevad csak valakit követ. Miért törnéd el a lándzsát, ha eltörheted azt aki hajítja? - sértetsége némi bánatot kelt bennem, majd miután vissza felmegy a bugyuta jószágra tekintek. -Adósom vagy, tartozol nekem. - biccentek felé, majd gyorsítok lépteimen, hogy beérjem a nagy léptű farkast. Bár a férfi egyet lép, én vagy tizet. Nagy valószínűséggel ezt sosem fogom elnőni. De nem is akarom. Jó nekem a pici szerep. Az aranyos kishúg és a szeretni való lány szerepe. Bár szerintem ebből kiestem, mikor Björn mellett kötöttem ki. Hogy én mindig itt kötök ki gondolat menetileg? Ajtó mögé betérve egy Fecskét iszok, hogy bokám mihamarabb rendbe jöjjön. A trónteremben apám mellé lépek, s amint kiadja a parancsot a feletébb értelmes lény, kiütöm apám kezéből ezüstkardját, a sajátom adom oda neki, s mielőtt nagy csörómpöléssel érne földet a penge magamhoz veszem. Elég gyors vagyok, hogy ez a négy behemót érkezése előtt történjen. -Légy óvatos és sok sikert! - nyelek nagyobbat és már ugrom is a lépcsők felé, hogy a szemétből kialakított trónhoz érek pengém meglóbálom. Minden tudásom latba vetem, hogy fürge, ruganyos mozdulatokkal jussak fel hozzá. Ha kell a korlát maradványain rohanok végig, nem törődve más akadályokkal. Csak a céllal, hogy időben elérjem, hogy apámnak ne essen bántódása. Amint felérek és a trónhoz érve meglátom az ipsét, lehajolva hozzá ragadom meg vállait. -HÍVD VISSZA ŐKET! - rivallok rá és aggódva tekintek egy pillanatra apa felé. Ha pedig a teremben van az amelyik életét a pincében megkíméltem, csak remélni tudom, hogy nem bántja apát és a társait visszafogja.
Szinte meg se rezzent a kezeim közt lévő kard hosszú pengéje. Hezitálást nem tűrve akartam véget vetni a bestia életének. Viszont valaki megállított, méghozzá egy farkas kölyök…az én kölyköm. Nem akartam engedni neki, hogy ellágyítsa szívemet, hiszen akit véd, az majdnem mindkettőnkkel végzett, s talán most is végezne velünk, ha tehetné. Szavai viszont eljutnak hozzám, még ha csak tompán is csengenek a fortyogó harag miatt, s elvakult szemeim immár tisztán látják a dolgot. Leengedem lassan fegyverem, és megadom magam az értelem oltárán. - Igazad lehet. – ismerem be, mélyről jövő bűnbánattal. A kard visszakerül hüvelyébe, aztán azon eszközökhöz fordulunk, melyeket Wilkina hasznosabbnak gondol. A kód nem is oly sokára meglesz, azután egyenesen a fő bejárat irányába vesszük az utunkat. Minden egyes ajtó kinyitással közelebb kerülünk a leleplezéshez, s végül találkozunk azzal a bizonyos báróval. Kissé olyan volt a hangja, mintha egy sebzett vadállat próbálna kapkodni, a végzete irányába. Talán a trollok nélkül, könnyű is lett volna levágni, vagy foglyul ejteni, de így az ostoba fenyegetőzései, tényleg fenyegetően hatottak. Az ádáz teremtmények egyre csak közeledtek felénk, viszont nekem volt egy tervem. Hasonlóan működött volna, mint a pincében. Egyszerűen én leszek a csali, Wilkina pedig elvágja, a bábokat irányító szállat. Egy elég erős főzetet iszok meg, mellyel még inkább növelem az esélyeimet. Nem szabad alábecsülnöm a behemótokat, odalent csak egyet kellett bolonddá tennem, ám itt négyről volt szó. Minél gyorsabban, illetve ügyesebben kell mozognom. - Te is! – fejezem ki magam egyszerűen, mikor lányom óvatosságra int. Az első rém a földre csap, én pedig lábaimmal egyenesen a vállára szaladok. A hatalmas jószágról, a társa próbál lecsapni engem, viszont én elugrok, így mondhatni a másikat vágta nyakon. Piszok nagy csattanással ér földet a megsebzett troll, mely alatta a padló megrepedezve rogyik meg. Körbevesznek az ellenségek, mire sikerül összeszedniük magukat, majd az egyik oszlophoz szorítanak, én viszont az IGNI jellel leégetem a magabiztosságukat. Nem tudom vele annyira sebezni őket, viszont némi idegességet okozok soraikban. Sikerül mögéjük kerülnöm, míg a lángokat legyezgetik testükről, de aztán meghallom Wilkina hezitálást nem tűrő parancsát. A báró halálosan fél, eleinte meg se mer mukkanni, talán rá kell még egyszer rivallni, miszerint összeszedje a bátorságát akár csak egy szóra. - Rendbe, hagyjátok békibe ezeket az embereket! És most menjetek ki! – az ostoba jószágok, kissé hezitálnak. – Nem hallottátok, hagyjatok magunkra! A második parancsra, mindenki távozik, hármunk kivételével. Én lassú léptekkel közeledek a trón irányába, majd nézem meg a szoborszerű tákolmányt. Volt ott lábas, faág, tálca, kard, kocsikerék, minden lim-lom, amelyből összeépítették a báró testét. - Szóval…átverted ezeket a trollokat, a szobroddal, hogy gyerekekkel lakasd jól magad? – teszem fel a kérdést, megbontva a férfi körüli szeméthalmot. A koszos ruhájánál fogva kihúzom, s szúrós szemekkel nézek az övéibe. - Nem…Neeeem! Ők építették ezt, tiiitiszteletből. – a bolond szavait hallva, összenézek Wilkinával. – Tudják, én itt éltem a faluban. Miután lejöttek a trollok, én élelmet adtam neki, és ezt a kastélyt, hogy ne támadják meg a falumat. Megmentettem őket, és a csürhe azt hitte, hogy én fel akarom őket falatin velük, amiért a közelbe költöztettem ezeket a meg nem értett teremtményeket. Meggyaláztak, a házamat felperzselték…deeee, de most már azt teszem, amit gondoltak. Nem hagyom meg az ivadékaik életét!
Ahogy egyre bentebb haladunk úgy emelkedik el hátamtól a szőr. Kellemetlen megérzéseim pedig nagyobb óvatosságra sarkal. Szinte reszketek megfeszítem minden izmom. Mintha bármelyik pillanatban ugranom kellene. S sajnos ennek be is kell következnie. Egyetlen szavára rohanok fel és rivalloka báróra, ha kell többszőr is és felé kapok, ha nem hallgat a szép szóra. Kapkodva veszem a levegőt ahogy figyelem a lények távoztát, majd ahogy apa közelebb jön felmérem nem esett-e baja. Szigorú, zord pillantása miatt lentebb hajtom fejem, mintha nekem szólna. Mikor kirángatja a bárót ruhájánál fogva vállára helyezem kezem. Szörnyeket ölünk, nem embereket. Még ha azok szőrnyűségeket is csinálnak. Szavaira felvonom rőt szemöldököm és apám szemeibe nézek. -Ha ez valóban így van, csak magad teljesítetted be a rád mért bélyeget. - kezdek bele kimérten, visszaadva apámnak a kardját. -Megtehetted volna, hogy megmutatod a csürhének, ezek a lények megvannak emberek nélkül is. De te ehelyett arra adtál parancsot, hogy bántsák őket. Mit ne mondjak, hatalmas siker. - biccentek elismerően a bárónak és apámra nézek, hogy van - e valami mondandója. Ha meg akarná ölni, nem engedem neki. Hiába próbált megöletni minket, hiába próbálta apámat megölni. Egy nyamvadt emberről van szó.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
