Elfeledett vér
Meve & Steodrust

Nehezen jött az álom a szemere, annak ellenére, hogy hosszú gyalogtúra volt mögöttem, s csapatom többi tagjáról ezt ugyanúgy el lehetett mondani. A lábaim sajogtak, de hiába kerített hatalmába kellemes érzés, amikor leheveredtem a számomra fenntartott derékaljra, mégis rengeteget pislogtam a sötétben, mielőtt végül elszenderedtem. Rívia falai még a fővárosnál is inkább idegen érzést keltettek bennem, ámbátor küllemével csupán áthaladóban szembesültem. A reggel azonban gyorsan jött, felöltöttem magamra a szebb napokat látott felszerelésemet, majd elindultam az étkező felé. A napkorong még alig látszott az égen, csupán narancsos fény nyaldosta alulról a tiszta kékséget. A kaszárnya tornyainak árnyéka betakarta az udvart, a kőből épült, felfelé törő, vastag, dárdaszerű épületekben pedig halvány fény pislákolt az ott posztoló őrök részére. Magamba szívtam a friss, hűvös levegőt, mielőtt benyitottam volna az étkezdébe. Rajtam kívül csupán néhányan ültek a hosszú fapadokon. Egy talpas a pipáját igyekezett beizzítani, míg két számszeríjász kártyajátékkal múlatta az időt. A szakács meleg ragut szolgált fel, barnára sült, friss kenyérrel tálalta azt. Jóízűen fogyasztottam el az étkemet, a legtöbben csupán akkor jelentek meg saját adagjukért, amikor én már kifelé igyekeztem a teremből. A gyakorlótérre mentem, ahol egy hosszúíjjal lőttem párat, mire megjelent egy nagy darab fickó mögöttem, s a vállamra tette a terebélyes tenyerét.
- Steodrust, az istenedet!- hallatta mély, rekedtes hangját. Hátrapillantottam a nálam minimum egy fejjel nagyobb, komoly izomzattal megáldott katonára. Kopasz volt, bozontos rőtszakállú, zöld szemekkel, s elvetemült vigyorral.
- Bertold! Szép reggelt neked, barátom!- üdvözöltem a fickót, kinek a skelligei vonásai tisztán kivehetők voltak, miket állítólag anyjától örökölt. Ugyanabban a rangban szolgáltuk a királyságot.
- Mozgassunk meg kicsit az izmainkat, he?!- javasolta egy finomabb hátbaverést követően, melytől kevés híján orra buktam. Bólintással jeleztem egyetértésemet, néhány percen belül pedig már egymással szemben álltunk. Nála egy kétkezes gyakorlófejsze, míg én az egyik tréingre szánt fattyúkarddal hasítottam egyet a levegőbe, jelezvén, készen álltam a mérkőzésre. Ő nekem rontott, nem teketóriázva próbált meg kettészelni egy, a jobbjáról indított suhintással, mit sikeresen hárítottam, habár oldalra kellett kettőt lépnem az ütésének erejéből kifolyólag. Ebből a pozícióból megpróbáltam lesújtani rá egy mellkas tájékról indított keresztvásással, viszont a hosszú fanyéllel megakadályozta a gyakorlópengémet. Kezdetét vette a táncunk, záporoztak az ütések, egy hárítás, egy fejmagassági szúrás, egy bal-alulról meglendített hasítás, elhajolások a fejszeél elől. Ő erősebb volt, én pedig gyorsabb, mégsem voltam képes komolyabb lefegyverző mozdulatot végrehajtani rajta. Végül egymásnak feszültünk saját fegyvereinkkel, éreztem a leheletét az arcomban. A kezeim remegtek, mégsem akartam elengedni a tartást, ám Bertold hirtelen hátrahúzta nyakát, majd verejtékes homlokával lefejelt. Beszédültem, seggre huppantam.
- Miből van a fejed? Áááh, bassza meg!- dörzsöltem a kobakomat keserédes vigyorral, ő pedig hangosan nevetett.
- Elöljáró!- mennydörögte egy másodperc múltán a hangja, vigyázz állásba vágta magát, feltápászkodván a talajról követtem a példáját. Felénk ügetett a kapitány, Wigmund Ogden, a hosszú, varkocsba font, ősz haja meglebbent, ahogyan fekete ménje szedte patáit az udvaron. Pofaszakálla, szürke szeme, még a száján éktelenkedő vágás is tekintélyt sugárzott.
- Pihenj!- szólított fel minket, azután folytatta:
- A mai napon királynőnk, a mélyen tisztelt és szeretett Meve meglátogat bennünket, emberek! Személyesen szeretné ellenőrizni a seregét, annak minden velejárójával egyetemben. Mivel sok tiszt és altiszt a városban tartózkodik, így ez alól természetesen mi sem képezünk kivételt. Bertold őrmester! Készítsenek számvetést mindenről a kaszárnyákban, beszéljen az intézőkkel, a fegyvermesterekkel, a szakácsokkal! Semmi nem maradhat ki. Steodrust őrmester! Vegyen maga mellé féltucat lovast, s a várostól egy mérföldre lévő keresztúti elágazóban fogadja őfelségét és kíséretét, kísérje őket vissza Rívia falain belülre! Nem akarom, hogy a királynő azt higgye, félvállról vesszük az érkezését.
A parancsok tehát elhangoztak. Szólítottam a páncélba burkolt lovasokat, megcselekedtem az előkészületeket, ezt követően a város lobogójával felszerelkezve nekilódultunk az út porának. Átügettünk a zsúfolt utcákon, a felvont vasrácsos főkapu alatt, egészen a korábban emlegetett keresztútig. Ott aztán vártunk. Azon töprengtem, a nép bizonyára ujjongani fog, amikor megpillantják Mevet, iránta érzett imádatuk aligha csökkent a háború befejezése óta. Izgalommal ültem, fészkelődtem a nyergemben, a kancám prüszkölve koptatta maga alatt a földet egyik lábával, nyugtatásképpen vaskos nyakát simogattam néha. A gyalogláshoz, a vadon két lábon történő átszeléséhez szoktam jobban, a paripákkal nehezebb volt viszonyom, noha nem menthetetlen. Még délre sem járt az idő, amikor a királynő lobogói feltűntek a horizonton, ahogyan a lágy szellő csapkodta őket. Egyre jobban közeledtek, porfelhőt, patkó dobogás zaját húzva maguk mögött. Tűnődtem, vajon Meve hintóban utazik-e avagy emberei élén? A szívem egyre gyorsabban kezdett verni. A gyűrűmre pillantottam. Amint a lovasok beszédközelségbe értek, így szóltam:
- Sokáig éljen Meve, Lyria és Rívia királynője! Én Steodrust vagyok, a Lyriai 2. Divízió, 8. Felderítő Regimentjének őrmestere. Wigmund Ogden kapitány óhajára elkísérem önöket a város falai közé. Embereimmel állok rendelkezésükre, várom a parancsaikat!
A páncélok csillogása a fényben szinte elvakított, tekintetemmel a királynő után próbáltam kutatni. Hogyha szóba áll majd velem, avagy kíséretének bármelyik tagja, úgy örömmel szolgálok nekik válaszokkal mindenre, ami érdeklődésüket övezni, s módomban áll tájékoztatni őket róla.

Jegyzet: Bízom benne, elnyerte vitéz királynőm tetszését, amennyiben valami probléma volna a hozzászólással, egy szavába kerül, s javítom.

Zene: Zenecím

Elfeledett vér @

Amikor bejelentettem a kancellárnak, hogy a mai napot a várfalakon kívül kívánom tölteni, abszolút eltúlzott, egyszer s mind számomra teljességgel érthetetlen kétségbeesés lett úrrá rajta.  
- F-felség… - kezdett bele egy gondolatba az ifjú kancellár, azonban sehogy sem jutott túl az elején. Aggályaim voltak azzal kapcsolatban, amit mondani akart, azonban mégis meghallgattam.
- Mondd hát, Eshteban. Beshélj érthetően, ésh egybefüggően.
Hogy miért nem egy korosodó, kopaszodó, pocakosodó államférfi van most mellettem a friss és fiatal Esteban helyett? Mondjuk úgy, hogy szeretem, ha én formálhatom a kancelláriát, mintsem az engem. Az ifjak mindig olyan kéretlenül őszinték, az olyat pedig felettébb előnyben részesítem a bokám körül tekergőző vén rókákkal szemben. Esteban, a fiatal kancellár eltátotta, majd ismét becsukta a száját, mint egy hal.
- Hallgatlak, Eshteban. Mi kifogáshod van az ellen, hogy Lyria ésh Rívia királynője ma utcára lépjen?
- Úgy igazán semmi… - bukott ki belőle végre valami értelmes azon kívül, hogy „felség” – Csak…
- Cshak mi? – kérdeztem vissza megingathatatlan hanghordozással, mely arra késztette az ifjú kancellárt, hogy lenyelje a torkában felgyülemlett gombócot. Ezek az első napjai, gondoltam. Majd megszokjuk egymást, gondoltam, ő engem, és én őt.
- Rívia most épp… A pogrom… A téli főváros most épp nem a legmegfelelőbb hely felségednek.
Érdeklődve a magasba szökkentek szigorúra formált szemöldökeim.
- Azh meg hogy lehet? – tettem karba a kezem. Esteban, a kancellár nagyot nyelt, egy utolsót, mielőtt folytatta volna.
- Még mindig tart a romeltakarítás… Mindenütt romba dőlt, porig égett házak, műhelyek. Rívia most épp nem… - kereste, kutatta a legmegfelelőbb szót, láttam a szemében, de csődöt mondott, így végül csak annyit mondott: - szép…
Jáde láng lobbant zöld szememben. Bár hirtelen egyszerre támadt kedvem nevetni, legalább annyira, mint haragra gerjedni, egy harmadik opció mellett döntöttem. Egészen az ifjonc felé fordultam.
- Nézzhen rám, Eshteban. Ide bele azh archomba. Nézzhe ezht a shebhelyet azh archomon. Maga szherint ezh szhép?
A sebhely, amit a Jaruga-folyót átívelő hídért zajló csatában szereztem, fertelemesen ronda volt. Úton a gyógyulás felé duzzadt és vörös volt, mint egy meghízott cidarisi homár. Nem elég, hogy magával vitte az egyik fogam, de még örökre el is rondította azt az én messze földön híres szépségemet is. Esteban, bár azt hitte, készen áll a kihívásra, nem bírta tíz pillanatnál tovább tartani a szemkontaktust. Az orrom alatt szusszantam.
- Ne szhépítsük, jóuram, majd én kimondom maga helyett. A shebhely az archomon rondább, mint egy törp anyjának a hájash valaga. Ezhen felül mégiscshak úgy alakult, hogy azh én archomon landolt. Ha úgy tetszhik, az enyém. Na, ugyanezh a helyzhet Ríviával, édesh fiam. Lehet, hogy épp nem „szhép”, azhonban a miénk. Ésh mindig azh ish lesz. Adjon mellém egy tuchat jó legényt, nyergeltesshe fel a lovamat, ésh mire leszháll a szhürkület, visszha ish értünk.
Nem sok választási lehetőséget hagytam az ifjú kancellárnak. Minden és mindenki, amit kértem, egy fél órán belül indulásra készen volt. Még arra is futotta az én ifjú, bár felettébb alapos kancellárisomtól, hogy vércsével hozza a ríviaiak tudomására az érkezésem. Fényes, a nyári fényben való csillogástól fehérnek ható lószerszámmal szerelték fel átlagos, pej paripámat, az előttem lovagoló, illetve a sort záró két-két lyriai kezében összesen négy zászló lobogott. Kettőt Lyria büszke, fekete sasa díszítette, kettőt pedig ríviai, vörös ruták. A kíséretem páncélzatán még ezen felül itt-ott felbukkant nem egy cintrai oroszlán. A kis lélekszámú kompániák előnye, hogy minél kevesebben vannak, annál gyorsabban lehet velük haladni. A korai indulásnak megfelelően korai órában át is léptük Rívia határát. Innen már csak pár órába telt elérni a téli „nem szép” fővárost. Egy ponton, még mielőtt elérhettük volna a Ríviából kivezető keresztutat, sűrű, tejfehér köd ereszkedett az útra. Olyan erősen gomolygott, hogy épp a lovam füleiig láttam el. A lovak, amik velünk tartottak, nyugtalanul prüszköltek, nyihogtak, a kompániám bizonytalanul próbált felülkerekedni a félelmeiken.
- Eshkalott… - suttogtam magam elé, majd megemeltem a hangom, hogy mindenki hallja, aki velem tartott. – Ezh cshak köd, emberek! Mindig cshak előre!
Loch Eskalott-ot már gyerekkoromban is ez a különös, mi több, misztikus  köd lengte körbe. Állítólag árválkodik rajta egyetlen sziget, a Malus, a világ legfrissebb, legízletesebb almáival, de a jó Melitelére mondom, egyszer sem sikerült eljutnom oda. Habár gyermekként nem egyszer próbálkoztam meg vele. Aztán felnőttem, és lemondtam róla. A köd viszont, ami a tó sajátja, már nem rémített kicsit sem. Pontosan tudtam, hogy az út, amit igyekezett betakarni, továbbra is a lábam alatt fut. És hogy nem tart örökké. A köd valóban nem tartott örökké. A déli nap egy idő után felszárította a tó vonzáskörén kívül eső ködöt. A horizont felett nyeregben ülő lovasokat pillantottam meg, lehettek feleannyian, mint mi. Meglepett, hogy kapunk fogadóbizottságot, ugyanakkor jól is esett, hogy fogadnak bennünket. Megnógattam a lovamat, a köztünk feszülő távolságot végül ügetésben tettük meg. Amíg az utolsó lépéseket tettük meg, az egyik katona az élen megköszörülte a torkát, kihúzta magát, majd így szólt.
- Őfelsége Meve, Lyria és Rívia királynője nevében…
- Minden rendben, Botolf. Beszhélni azhért még tudok.
Botolf, a jó lyriai legény félrehúzódott a lovával, hogy helyet adjon nekem, aki most léptem csak elő ama hat katona gyűrűjéből, akik Lyria óta lovagolnak velem.
- Háláshan köszhönöm azh üdvözhlést, ésh a fogadóbizhottshágot ish. – biccentettem a felderítő csapat élén álló katonának. Csak eztán vettem alaposabban szemügyre, sötét haját, borostát fogott arcát, sötét, kék szemeit. Finoman oldalba böktem a csizmámmal a lovamat, hogy az őrmester oldalán léphessem át a Ríviába vezető kaput.
- Bizhonyára hallotta, mi szhél hozhott bennünket ma ide. A ríviai utómunkálatok megtekintése előtt azht reméltem, leszh oly szhíves körbevezhetni a táborban? Tehát, Shteodrusht őrmeshter, de egészhen őszhintén, még mielőtt magam szhemrevételezhem a viszhonyokat. Nem szhenvednek shemmiben hiányt? – pillantottam érdeklődve oldalvást a velem körülbelül egymagas férfira, tekintetem némán követelte magának az igazságot. – Mondja cshak, Shteodrusht őrmeshter. Hogy van mindig azh én hű barátom, Wigmund?

P.S.:944 szó Mood: Calm Before the Storm