I need a doctor @

Amikor Boldói Baltazár megbízott a Haczyk fejéért folyó hajtóvadászat kellős közepén, hogy kutassam fel a Lyria lerohanásakor elkeveredett, majd Nilfgaard-ba elhurcolt, végül ott eltűnt leányát, Hangát, először kiröhögtem. Aztán amikor értésemre adta – harag és melankólia bizarr egyvelegével a hangjában – hogy nem tréfálkozik, rögtön elhallgattam. Nem volt szívem egyenesen a háborús veterán himlőhelyes arcába mondani a rémes igazságot; hogy azoknak az északiaknak – kiváltképp ha fehérnép – akiket elhurcoltak a háború alatt, tán az optimális sors az, ha megölik őket, vagy önnön maguk szaladnak a halál karjaiba. Ha az, úgy hallom, szépséges Boldói Hanga életben is van, biztosan valami filléres lepujban húzzák lyukas garasokért, bizonyára a szépsége is megkopott, és közel nincs elég tallérja, mi több, reménye ahhoz, hogy az éj leple alatt mindent kockáztatva megszökjön északnak. Mindazonáltal megkedveltem a féllábú, háborús veteránt, annyira, hogy – bár kérése irracionális és veszélyes, mi több, teljességgel veszett ügy volt – mégis elvállaltam. Hosszú útra indultam, nem tudtam mást, csak hogy a leányt Hangának hívják Lyriából, és hogy valahol nilfgaardi területen van – ha él még egyáltalán. Dol Angrán átvágva – az Angra mentén haladva (egyetlen egyszer álltam csak meg, hogy az aaxi segítségével magam mellé, majd arra a mocsoks szájú kettős után állítsak egy kányát) – Toussaint felé vettem az irányt, hogy onnan majd Mettinában köthessek ki. Legalább is ez volt a terv. A Cervantes-hágó lábánál elterülő Caed Myrkvid-ben ugyanis kellemetlen meglepetésbe botlottam – pontosabban az az én semmirekellő csatakancám, Złoty, aki az erdőségen lusta sétatempóban átvágva megbotlott az aljnövényzetben. Illetve, azt hittem, abban. Hirtelen a buja avarból ocsmány, két méter magas rovarszerűség dugta elő csáprágós pofázmányát, a kancám pedig megvadulva nyerített. A túlméretezett, százlábúra emlékeztető bestia habozás nélkül rátekeredett a kancám lábára, felbuktatva, hogy akkor ő most megeszi ebédre. A lendület nagyot rántott rajtam a nyeregben ülve, átbucskáztam Złoty nyaka mellett a földre, amit tigrisbukfenccel csillapítottam. Villámgyorsan felmértem, hogy mivel is állok szemben, ám legnagyobb meglepetésemre még sosem találkoztam ehhez hasonló rémséggel. Ingerülten ciccentem.
- Basszameg, de ronda vagy…
Gondolkodás nélkül átnyúltam a vállam felett, és előhúztam az ezüst kardomat, hogy suhintsak vele egyet a százlábú felé, hisz a hátasomat mégse hagyhatom veszni. Biztos vagyok benne, hogy eltaláltam, de ez a bestia úgy viselkedik, mintha gyakorlatilag meg sem érezte volna az ezüst érintését. Ez nem jó hír. De legalább lemondott az lovamról. Helyes, vele úgyse járnál jól már nem is fiatal, és lusta, mint a nyű. Fordítottam egyet a kardon a kezemben, mielőtt támadó állásba helyezkedtem volna. A százlábú fölém magasodott, hullámzott mind a száz ocsmány lába, csáprágóiból csöpögött valami undok lé, amit valószínűleg a jó öreg Złoty-nak szánt. Gyorsan rávertem a lovam fenekére, hogy minél messzebb iszkoljon félelmében, még épp időben, mert ez a mocsok leharapta volna a karom, ha csak egy pillanattal lassabb vagyok. Most már mérgesen is sziszegett rám.
- Gyere csak, táncoljunk!
Dühösen visított, mielőtt visszaereszkedett volna talajszintre, és villámgyorsan, spirálos alakban el nem kezdett volna körözni körülöttem. Feszülten követtem macskás tekintetemmel, és a fejemmel is a rémség mozdulatait, gyengepontot, nyitást keresve, egy rést a pajzson, de egyet sem találtam. Elfogyott a türelmem, a kardom függőlegesbe állítva döftem egy nagyot a rovar páncélja felé, hogy a földhöz szegezzem. Az ezüst lecsusszant a kemény kitinpáncélról, látom ő is, ki is csúszik a számon egy testes, ingerült "basszameg", aztán egy meglepettebb, kevés levegővel kipréselt. A kurafi viszont megmérgesedett annyira, hogy agresszív hisszel egy pillanat alatt rám csavarodjon. Éreztem, ahogy a csontjaim, a szerveim összepréselődnek a szorítása alatt. Hiába szorítottam görcsösen az ezüstömet, gyakorlatilag meg sem tudtam mozdulni.
- ---Akkurva--- - szűrtem a fogaim közt két öblös nyögés közt.
Áldom az eszem, hogy sosem utazok védőfelszerelés nélkül, ugyanis a beste kurafi látványosan kereste rajtam a támadható felületet, hogy egy ízeset harapjon belém. Egy kissé megnyugodtam, ugyanis a legfontosabb szerveim és végtagjaim keményített bőrből vert vért védte, kivéve… A százlábú felvisított a fülem mellett, ahogy megtalálta tapogatóival fedetlen nyakam, a következő pillanatban pedig már éreztem is az eleven húsba mélyedni a kitin csáprágókat. Próbáltam felkészülni a fájdalomra. Nem sikerült. Nagyot, őszintét kiáltottam, aztán megéreztem a belém fecskendezett mérgének hatását, melytől egy kicsit be is lassult az érzékelésem. Bódulatomból csak az rántott vissza, hogy éreztem még szorosabban magam köré tekeredni-csavarodni a kemény kitint, és ahogy a szerveim csontjaim börtönében még összébb préselődtek, levegő után kapva felnyögtem. Észrevettem, hogy minél többet mocorgok, annál erősebben szorít ez a mocsok, úgyhogy kénytelen voltam állni és várni, hogy elvégezze a dolgát. Megkönnyebbülten fellélegeztem, ahogy éreztem enyhülni a szorítást, sejtettem, hogy közel a vége. Na de kié? A méregtől való kábulat közepette pillantásom rátévedt a bestia hasi, lemezelt ízeire, és ez adott egy ötletet. Mindent vagy semmit, eh? Pár hosszú másodpercig gyűjtögettem még az erőmet, illetve ami megmaradt belőle, majd a legváratlanabb pillanatban pontosan két ízelt lemez közé döfve az ezüstömet kardélre hánytam. A bestia keserveset felvisít, próbálván szabadulni a pengétől, de esélye sem volt, mert mélyebbre döftem benne, mire a százlábú földre került. Kirántottam a kardomat, az állat meg már épp sziszegve felemelkedett volna, újra, de én gyorsabb voltam, és amíg lehetett, átdöftem a fejét. Végigrángott valami utolsó impulzus a szörnyeteg ízelt testén, aztán nem mozdult többet. Fújtattam pár pillanatig, majd a nyakamat megérintve megtántorodtam. Valamivel később a kalandosan visszaszerzett csatakanca Złoty hátán léptettem be Vedette-be, kábán, kimerülten, erőtlenül. Nem meglepetés hát, hogy egy ponton egyszerűen csak lefordultam a nyeregből, és elsötétült előttem minden.


P.S.:870 szó ~Mood: Gentleman Jack

Átkozott bestiák

Karméle & Mákony @

Amikor belovagolt Vedette városába, a medikus ráérősen pipázgatott a nyeregben ülve, s mit sem törődött az őt illető, kedélyes pillantásokkal, esetleg kuncogásokkal, amik nem annyira neki, mint inkább a mögötte haladó kompánia látványának szóltak. Pej kancáját ugyanis már a városkapun való belépése óta két-három kóbor macska követte, de ahogy végigbaktatott az utcákon, csatlakozott a menethez még egy, aztán még egy jószág, és mire a Borvirág nevű fogadóhoz ért, már kilenc kóbor, bajszos egérvadász járt a nyomában, a tizedik pedig, aki nem tágított mellőle már évek óta, zavartalanul szendergett lova farán, éppen a gyógynövényekkel teli táskák fölött.
Mákony a fogadónál leszállt s kikötötte hátasát, a nyávogó kíséret pedig rögtön körbeülte az állatot, aki csak egy lomha nyerítéssel vette tudomásul a lusta őrség jelenlétét. A medikus - a ló hátsó felén heverésző fekete macska nem tetsző vernyogása ellenére - leemelte utazótáskáját hátasáról, majd illatos füstfelhőt húzva maga után betért a fogadóba, hogy kivegyen egy szobát. Hamar be is rendezkedett a földszinti helyiségben, ami pont elég tágas volt ahhoz, hogy egy rögtönzött laboratóriumot is össze tudjon állítani, illetve gond nélkül el tudjon látni bármilyen beteget, aki betéved hozzá. Arra az eshetőségre mondjuk nem volt felkészülve, hogy az első páciense egyenesen a lába elé fog zuhanni az egyik utcán, de ne siessünk ennyire előre.
Miután minden cókmókját és csomagját beköltöztette ideiglenes szállására, és még a koromszínű, bajszos istencsapása is elfoglalta megszokott helyét Mákony utazótáskáján, amit az ágya végébe tett le, felkereste a fogadóst, és megtárgyalta vele, hogy a következő pár napban bármilyen egészségügyi panasszal fordulhatnak hozzá segítségért, szolgálatait pedig felajánlja az itt megszálló vendégeknek is - már persze némi árcsökkentés ellenében, esetleg ingyen kvártélyért cserébe. Alkudozott egy kicsit a jó toussaint-i fogadós, de az végül is belement a dologba, bár a vendégház előtt gyülekező karmos bagázs jelenléte egy kicsit bökte a csőrét. Más választása nem lévén, aztán belenyugodott Mákony magyarázatába, mely szerint csak néhány gyógynövény illata van ilyen hatással rájuk, és az első eső után szét fog széledni a nyivákoló hadsereg.
Ezután a medikus gyorsan lenyergelte lovát is az istállóban, majd elindult gyalog, hogy látogatást tegyen a vedette-i patikáriusnál, akivel már néhány éve jó viszonyt ápolt, és baráti kedvezménnyel juthatott hozzá nagy mennyiségben a szükséges oldószerekhez, amik a gyógyszerei alapjául szolgáltak. Pipáját kivételesen zsebében hagyta, és már épp befordult volna a patika utcájába, amikor is éppen előtte, a főút közepén egy páncélt viselő lovas egész egyszerűen lefordult hátasáról és elterült a földön.
Az esetet a városi népek első meghökkenése követte, majd ezután hamar az eszméletlen illető köré gyűltek a bámészkodók - persze arra azért ügyeltek, hogy ne menjenek túl közel hozzá, hátha valami vérmes kór tört ki rajta. Aztán ahogy mindenki felocsúdott, hamar felzengtek a tömegből az aggodalmas kiáltások:
- Szentséges istenek! Medikát! Medikát ide, gyorsan!
- Ennek, medikát? Inkább egy papot!
- Ugyan már… ...Szóljon valaki a sírásónak!
Mákony eddigre már átverekedte magát az embertömegen, és az alélt lovashoz sietett, mellé térdelve a hátára fordította, és csak minimálisan döbbent meg a tényen, hogy egy nővel van dolga. Az ám, de a medáljából ítélve ráadásul vajáknővel!
Nem, nem az lepte meg, hogy fehérnépből is válhat szörnyvadász - ha valaki, akkor Mákony pontosan tudta, hogy sok nő veszedelmesebb harcos tud lenni, mint a legtöbb férfi. Ami miatt inkább megdöbbent, az az a tény volt, hogy vaják létére látszólag minden ok nélkül esett össze. Viszont már a kesztyűjén keresztül is érezte, hogy a nő arcán a bőr szinte lángolt a forróságtól, és sejtette, hogy a páncéllal fedett területeken is ugyanez lehet a helyzet. Aztán ahogy félresöpörte a szörnyvadász haját arcáról és válláról, rögtön észrevette a nyakán virító, nem túl nagy, de annál rusnyább sebet.
A sérülés széle úgy nézett ki, mintha a bőr megégett és ráolvadt volna a két keskeny, tőrszúrásra emlékeztető pontra. A medikus vágott egy fintort.
- Jóuram! - állt meg előtte egy termetes férfi aztán. - Kend akkor most medika, pap, vagy sírásó? - kérdezte kedélyesen, Mákony pedig morrant egyet.
- Medikus. Te meg ne csak állj ott, segíts feltenni a lóra! - kiáltott rá a férfire, és ketten együtt is megküzdöttek, hogy a szörnyvadászt keresztbe fektessék a lovon, Mákony pedig megragadta a ló kantárát, majd sebes léptekkel elvezette a Borvirágig, ott pedig aztán a fogadós segítségével becipelték a beteget Mákony szobájába. A férfi nem teketóriázott sokat, lefejtette a páncélt a nőről, az időközben megébredt karmos káosz pedig sértetten fújt a padlóra kerülő vértelemekre.
- Nyughass már, Szaffi! Sipirc onnét! - dobta le a medikus kabátját a széktámlára, majd ingujjait felgyűrte és miután megszabadította betegét minden ruhájától a fehérneműn kívül, tiszta kendőket szedett elő az egyik táskájából. Ezeket belemerítette a fogadós által hozott vödör vízbe, kifacsarta őket, és a nő homlokára terített egyet, majd másik hat hidegvizes kendőt a csuklóira, bokáira és combjaira tekert. Jobb lett volna, ha jeges fürdőbe fektethette volna, hogy levigye a lázát, de erre sem ideje se módja nem volt, így maradt a borogatás.
Ezután a táskájából egy nem túl bizalomgerjesztő, mocsárzöld színben kavargó lével teli üveget vett elő, lecsatolta a tetejét, és óvatos, de gyakorlott mozdulattal kipecázott belőle egy orvosi piócát, amit eszméletlen páciense jobb karjának vénájára helyezett, az állat pedig máris beledöfte szívókáját a forró húsba, hogy megszívja magát vérrel. “Nagyon helyes” - gondolta Mákony, ugyanis tisztában volt vele a seb megvizsgálása után, hogy bármilyen sav is marta ki a sérülés környékét, az jelen pillanatban a szörnyvadász vérében kering, és biztosra vette, hogy a nő csak azért élte túl, mert vajákként kimondottan ellenálló a szervezete. De még egy ilyen immunrendszer sem bírhat ki mindent orvosi segítség nélkül - úgyhogy Mákony hamarosan kipecázott még egy piócát, hogy a másik vénára helyezze.


P.S.:Voilá! 923 szó lett. XD
Mood: Gentleman Jack

I need a doctor @

Amikor betakart a hűvös, párakönnyű sötétség, biztos voltam benne, hogy valami véget ért. Valami véget ér, igen, de valami elkezdődik, valami más, valami új, tartja a mondás. De ki is szokta mondogatni… ? … Elfelejtettem.
Egyvalamiben biztos voltam.
Álmodtam.
És ez valami, amit gyerekkorom óta nem éltem át. Vajon a Füvek Próbája ettől is megfosztja a fiatal vaják adeptusokat, mint az érzelmeiktől?
Biztos így van.
De most álmodtam. Éberen, de mélyen, éberen és mélyen, gyorsan, össze-vissza, néha világosan és tisztán, másszor zavarosan és összefüggéstelenül.
Emlékszem Leonart-ra, a paripája hátán, a gyér tábortűz, amit én tákoltam össze igen esetlenül, ijesztő árnyékokat vetett szigorú arcára.
„Tudod-e, kis pillangó, hogy amit magad előtt látsz, az láng?”
Tudom. Már akkor is tudtam, amikor némán igent feleltem a kimondatlan kérdésre, ahogy a kezed felém nyújtottad. „Velem jössz?”
Én megfogtam a kezed, a képre pedig sötétség borult.
Villanás. A következő helyszín.
Hirtelen mintha gyermekkori magamat véltem volna elinalni látni. Mintha hátam mögül újra a kis Ka*&@-?< kacaját hallanám. Hogy is hívták… ? Itt van a nyelvem hegyén!
„Azt mondtam, ide gyere, ördögfiók! Nem hallod?! Le a mászófalról, de tüstént! Karméle!”
Leonart hangját az idő vasfoga sem lágyította meg az emlékeimben. Sem az álmaimban.
„Füle botját sem mozdítja…” panaszolta a mellé lépő Felinának, kinek a hangja épp olyan duruzsló és didergető maradt, amilyenre emlékeztem.
„Biztos nem nyerte el a tetszését a kapott neve.” Leonart csak lemondón legyintett, én pedig megéreztem a hátamon nem is egy, hanem rögtön két óvó macskaszempárt.
Ugrás. A következő helyszín.
Eső. Sár. Játékos nyögések, vidám szusszanások, egymásnak ütköző fa élénk csattanása. A falon vizes csizmák kedélyes cuppogása. Egy mosoly, cinkos, ferde; kék szemek, olyan kékek, hogy megfúlnék bennük.
Eső. Sár. És néma csönd. Nem énekelnek a fakardok, senki nem trappol a falakon, az inga merev, mozdulatlan. Néha gyászosan feldördül a messzeségben az égbolt. Akivel tegnap játszottam, holnap nem gyakorolhattam.
Sötétség. A következő helyszín.
Az első sikoly mindig más, mint a többi, ami követi. Az első sikoly őszinte. Meglepett. Halálra rémült. Az első sikoly elhiszi, hogy bármi is változik a hangjától. A második, harmadik, negyedik, de még a sokadik sikoly is csak megszokásból követi az elsőt. A második, harmadik, negyedik, de még a sokadik sikoly is tudja, hogy nem változik tőlük semmi. A fájdalom nem lesz kevésbé elviselhető. A második, harmadik, negyedik, és sokadik sikoly is csak azért sikít, mert mást nem tehet. A kitartó forradalom, egyszemélyes háború hangjai; vagy ez, vagy a halál.
Vajon megérte?
Sötétég. Csend. Új helyszín.
Amikor Leonart és Maurice együtt indultak el vadászatra, de előbbi egyedül tért vissza, akkor tudtam, hogy minden, amit rólunk, és a kőszívünkről fecsegnek babonás népségek süket duma csak. Hogy valami menthetetlenül véget ér. Valami véget ér, valami elkezdődik. Bár tudnám, ki hajtogatta folyvást! Úgy érzem, fontos volt. Tudom, hogy az volt.
Sötét homály. Némaság. A következő helyszín.
A magány a Farkasok sajátja. Én azután sem voltam sosem magányos, hogy néma egyetértésben elváltunk, Felina, Leonart és én.
Nem, ez nem igaz. Egyszerre voltam szörnyen magányos, és egy cseppet sem.
Álmodtam.
Álmomban pedig dörgő fergeteget láttam, viharos széllel hadakozó, arany pillangók hadát, fürge, csacsogó fecskék raját, erdő mélyén visszavonuló, meghunyászkodó vadmacskát.
Szempárokat láttam. Őrjítően kéket, mint a lapis lazuli, vad és kedves, azúr selyemágyon pihenő macskaszempárt, smaragd lánggal égő, örvényként magába rántó, zöld szempárt.
Egymásba csavarodó, viharos fürtöket, aranyat, mint a nyári búzamező, sötétet, mint az éjszakai, csillagos égbolt, ezüstösen csillogó, hamuszürke loknikat.
Kővé dermedő haragról álmodtam. Felhasított szívről, melyet szerelmes vallomások töltenek ki. Forró ölelésről cidri hidegben.
Nem igaz.
Mind elszöknek, ha eljő a reggel. Még az illatuk sem marad utánuk. Elillan a mindent átható, édes dohány, a marék szárított levendula, a csipet diszkrét kamilla, és a szár citromfű cseppet sem tolakodó egyvelege.
Együtt vesznek bele a haragos viharba, a fecske, a pillangó, a macska, és a farkas.
Verejtékben úszva ébredtem. Kipattantak a szemeim, mintha muszáj lett volna. Még minden zavaros volt, minden homályos, mintha a körvonalak nem tudták volna eldönteni, hova tartoznak. De egyvalamiben biztos voltam. Ez nem Caed Myrkvid többé, de nem is Vedette utcái. És ahogy megmozdultam, de nem éreztem a védőfelszerelésem szokásos súlyát, lassan összeállt a kép. Ahogy pedig amúgy lassú, mond azonban szinte rohanó vérkeringésemtől sajgó fejemhez kaptam, meg is értettem mindent. Emlékszem. Złoty rémült nyerítésére. Az óriás százlábú kitinjének hideg érintésére, mérges csáprágóinak kattogására, visítására, ahogy az ezüstkardom elpusztítja. Felültem, hogy lábra állhassak, azok azonban a legkevésbé sem kívántak engedelmeskedni. Átkozottul, de halkan szitozódtam, mikor a testem magától visszazuhant az ágyra.  

P.S.:732 szóMood: The Wolven Storm

Átkozott bestiák @

Amikor benyúlt a piócákat tartalmazó üvegbe, a medikus abban a pillanatban rántotta ki kezét a tárolóból, amint meghallotta az eszméletlen nő irányából érkező, vékony hangú sípolást. Egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy Szaffi járatja-e a bolondját vele, vagy a vajáknő torkát hagyja el ez a hang, de amint betegének alkarjára esett pillantása, rögtön egyértelművé vált számára a helyzet. Az imént felhelyezett orvosi pióca ugyanis szürreális szögben felpöndörödve adta ki magából a sipító hangot, miközben cirka félméteres szívókáját a lehető leggyorsabban igyekezte kihúzni “áldozatából” - a művelet végén pedig egy cuppanás kíséretében egyszerűen oldalra gördülve lepottyant a vajáknő karjáról, és halkan plattyanva kiterült a padlón.
- ...Azanyádúristenit - szaladt ki a medikus száján a káromkodás, így egyben. - Szaffi! Hagyod békén?! Sipirc onnét, sicc! - kiáltotta aztán, ahogy észbe kapott, s megragadta a bajszaság grabancát, épp mielőtt a karmos egérvadász szétkapta volna a piócát. A fekete macska vehemens karmolászásával mit sem törődve kicibálta a puhatestűt meglehetősen elégedetlenül nyervogó “asszisztensének” szájából, miután a piócás üveget is letette az asztalra, majd a sértett istencsapását a székre téve gyorsan bezárta a tárolót, amelynek zöldes vizében a megmaradt vérszívók úszkáltak. Hanem attól a pórul járt piócától sem állt szándékában megszabadulni még, s pillanatokon belül munkához látott: szabad kezével előszedett egy gondosan bebugyolált, üres üveglombikot, majd előhúzta medikusi táskájából azt az összegöngyölt bőrtokot, melyben szikéit tárolta, s gyorsan kiterítette a göngyöleget az asztalon, rutinosan kihúzva belőle a megfelelő vágóeszközt. A döglött pióca fejrészét egy mozdulattal metszette le, majd a lombik szája fölé tartva a puhatestűt, néhányszor megszorította a hengeres testet, hogy kifacsarja belőle a magába szívott vért - a látvány azonban nem volt valami bizalomgerjesztő.
A piócából kiszivárgó nedv ugyanis csak nyomokban emlékeztetett vérre, színében és állagában is inkább tűnt juharszirupnak, amit látva a medikus elharapott egy cifra káromkodást. Letette a lombikot, majd a vajáknőre pillantott, aki szemlátomást életben volt még: mellkasa gyors ritmusban süllyedt és emelkedett, arca egyik grimaszból a másikba torzult, kipirult teste úszott a verejtékben, a végtagjaira tekert hidegvizes borogatásokról pedig Mákony ebből a távolságból is meg tudta mondani, hogy legjobb indulattal is langyosak lehetnek már. A medikus teljesen biztos volt benne, hogy ha betege nem vaják lett volna, hanem egyszerű ember, a városkapun sem jutott volna át élve, hanem valahol az út mentén borult volna bele egy árokba holtan. Hallott ugyan a vajákok híres-hírhedt mutációiról, amiknek köszönhetően elképesztően ellenállóvá váltak bármilyen méreganyagra, és regenerációs képességeik is legendaszámba mentek - de ha ennél is sűrűbbé áll össze a vére, egy trombózist ez a vaják nem lesz képes túlélni orvosi segítség nélkül.
Mákony - miután a pióca tetemét az asztalra tette - ismét a medikusi táskába nyúlt, s lázas keresés után előhúzott még néhány, gondosan elcsomagolt kelléket: három óraüveg-tálat, egy félelmetesen festő fecskendőt a hozzávaló tűvel, aztán három jól bedugaszolt flaskát. A lombikban levő nedvet úgy osztotta el a három óraüvegen, hogy pontosan meg tudja állapítani, mekkora mennyiség került rájuk, s a három flaskából egy-egy cseppet öntött mindegyikre. Elhúzta a száját, mikor az első üvegen mégjobban összeugrott a szirupszerű vér a belecseppentett elixír hatására, a másodikon pedig a cseppecske nyomán sisteregni, majd füstölni kezdett a minta, Mákony legnagyobb megkönnyebbülésére azonban a harmadik üvegen levő, sűrű nedv szép lassan hígulni kezdett, noha színe még messze nem volt vérszerű. Visszadugaszolta a másik két üveget, s a harmadikba mártotta a fecskendőt, hogy gyorsan és szakszerűen felszívja a kellő adagot, amit igyekezett a lehető legpontosabban megsaccolni betege hozzávetőleges testtömege, életkora és az ebből becsült vérmennyisége alapján.
Szaffi mindeközben a szoba legtávolabbi sarkában álló ruhásládára telepedett, onnan figyelte zölden villogó szemeivel, ahogy Mákony egy alkoholba mártott textildarabbal megtörölgette az ágyon fekvő beteg sértetlen alkarját, majd kitapintva a vénát, gyakorlott mozdulattal belé döfte a fecskendő tűjét, a benne levő folyadékot pedig lassan, egyenletesen adagolta a nőbe. A medikus legalább ugyanilyen figyelemmel adózott betege minden rezdülésének, annak arcát eltorzító fintorainak, s azon töprengett, vajon miféle lázálmok gyötörhetik. Aztán amint kihúzta az üres fecskendőt a karjából, nagyot sóhajtott, majd nekiállt letekerni a vajáknő tagjairól a felforrósodott rongyokat, hogy újra a hidegvizes vödörbe mártsa őket, majd átmossa betege tagjait velük. Ehhez jobbnak látta a maradék ruhájától is megfosztani, amit az ágy melletti éjjeliszekrényre hajtott össze. Épp az utolsó borogatást akarta a szörnyvadász homlokára teríteni, mikor a nő szemei olyan hirtelenséggel pattantak ki, hogy Mákony majdnem eldobta a rongyot ijedtében, ahogy hátrahőkölt.
Ez utóbbit pedig jól is tette, különben a sebtében fejéhez kapó vajáknő azzal a lendülettel le is ütötte volna, így viszont a medikus sem tudta rögtön megakadályozni betegét abban, hogy megkíséreljen felülni - de nem is kellett, a nő ugyanis szinte azonnal visszazuhant az ágyra egy halk szitkozódás kíséretében.
- Na, csak nyugalom, ne kapkodj! - szólt rá Mákony, ahogy a nő mellé ült az ágy szélére, hogy homlokára helyezze a borogatást. - Lesz még alkalmad bőven hadakozni, ha ezt túlélted - beszélt hozzá tovább, hogy eszméleténél tartsa betegét, már csak amiatt is, mert egészen jó jelnek vette, hogy kicsivel a szérum beadását követően ébredt fel a lázálmából. - De most várj egy kicsit. Nincs mitől félned - folytatta, szemkontaktust keresve, lassan és tagoltan, úgy csepegtetve minden fontos információt betege tudatába, mint ahogy az imént adagolta belé a vérhigító szérumot. - Vedette városában vagy, a Borvirág fogadóban. Ide hoztunk, miután lefordultál a lovadról az utcán. Nem vettem el tőled semmit. A lovad az istállóban van, a páncélod és a kardjaid meg a földön. Nem volt még időm összeszedni. Ne, ne ficeregj nagyon, mert lecsúsznak a borogatások. Magas lázad van, azt próbálom épp levinni. Medikus vagyok, Mákonynak hívnak. Meg tudod mondani a te neved? - kérdezte végül, csak hogy biztosra menjen abban, hogy a nő magánál van.


P.S.:Voilá! 924 szó lett. XD
Mood: Gentleman Jack

I need a doctor @

Ha egész őszinte akarok lenni, a fülemben lüktető láztól és a tagjaimban sajgó fájdalomtól először észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Az ilyesmi nem jellemző rám, általában ugyanis még azt is meghallom, ahogy a másik ereiben cirkulál a vér ― ha máshonnan nem is, innen tudhattam, hogy valami valóban nincs rendben. A tény, hogy nem voltam egyedül, még azután sem vált egyértelművé, hogy hanyagul körbefuttattam továbbra is beszámíthatatlan tekintetem a közvetlen környezetemen. Még ott csengett a fülemben Złoty keserves nyerítése, az yghern kitinjének csilingelése, ahogy a kardommal találkozik, emlékszem fülsüketítő visítására, mielőtt belém mart volna, míg fogást kerestem a valóságon ― és az ágy szélén. Minden próbálkozásom és erőfeszítésem ellenére azonban a gyengeség továbbra is uralta a testem. Mindez alig pár szívdobbanásnyi időt emésztett fel.
Valamikor ekkor férkőzött be a tudatomba az idegen hang, s rögtön utána párosult hozzá a látvány is; újabb szívdobbanásnyi szünet, míg realizáltam, hogy olyan meztelen vagyok, ahogy az anyám szült. Hát már lendítettem is az öklöm egy skellig tengeri kutyákat megszégyenítő csatakiáltással ― hívjuk reggeli reflexnek ― hogy lepofozzam a perverz hajlamokkal élő medikust, aki--- m-mi, medikus?
Még szerencse, hogy a láztól körülbelül annyira lehetek pontos és erőteljes, mint egy részeg macska, különben az ütés, amit beviszek, három napra kiütötte volna a pórul járt vajákost. De így szerencsére még idejében elejét veszem a gesztusnak.
Pislogtam két nagyot ― nem meglepetésemben, a szememet szoktattam a fényhez ― majd egy másnaposhoz méltó morgással hagytam a medikusnak, hogy rám terítse a borogatását. Ha túléltem, mi? Hát a medikusok nem tudják, hogy már mind meghaltunk, legalább egyszer?
― Víz… ― nyögöm magam elé a halálomon, majd gyors egymásutánban, valamivel ezzel ellenkező hangon hozzáteszem ― Vizet, vagy lehánylak epével!  
Valóban nem vicceltem, amit ez a mondat elhagyta a számat, görcsösen megrándultam, mint aki nem tudja eldönteni, hogy tüsszentenie vagy köhögnie kell. Minden fenyegetés és igyekezet ellenére végül nem rókáztam le a medikust. Magam alá gyűrtem a plédet, hogy onnan hanyagul a mellkasomhoz fogva valamivel óvatosabban felüljek. Nem voltam szégyellős, több férfi ― és nő ― látta már a keblemet, mint ahányan fejből tudják Ithlinne mizériáját, de a jó Melitele anyácskára, úgy fáztam, mint egy kivert kutya!
A medikus szavaira úgy néztem rá, mint aki nem érti egy pillanatra, milyen nyelven szól hozzá. Most jöttem egy óriás százlábúról, amit minden jel szerint túl is éltem, ez meg arról karattyol, hogy nincs mitől félnem? Még jó, hogy nincs mitől félnem! Mindenki másnak van félnivalója tőlem! Speciel azt még nem döntöttem el, hogy a medikusnak van-e félnivalója.
Mindenki, de leginkább a vajákos legnagyobb meglepetésére hehhentem egyet a fogadó hallatán.
― Höh. Jó név. ― Borvirág… ― Ha már a neveknél tartunk, a tied, ne szarozzunk, fura. Ki nevezi el a kölkét Mákonynak? Má’ majdnem, mintha anyád hót bódulatban adta volna… ― Aztán egy pillanatra elhallgatok ― … Igaz, a Kökörcsin rosszabb. Fátylat rá.  
Valamelyest megnyugvással tölt el, hogy a lovam, a ruhám, és a kardjaim biztonságban vannak. Złotyért mindig azt mondom, nem lenne kár, pedig ha valójában elveszne, nagyon szomorú lennék. Ha pedig a kardjaim vesznének oda… Arról egy egész könyvet lehetne írni.
― Milyen láz? Élek és virulok! ― kontrázok szinte azonnal. Még sosem ébredtem medikusi ágyon. ― Ah, a nevem? A nevem Ka--- ― egy pillanatra megakadok, míg megköszörülöm a torkom ― Karméle La Valette. Köszönöm, hogy összeszedtél és elláttál. ― félve tettem csak fel a kérdést ― Mivel tudnám meghálálni?
Na de ha nekem a Meglepetés Törvényével jön, az biztos, hogy felrúgom!
Míg Mákony valamivel arrébb ment, valószínűleg felfrissíteni a borogatást, amit hiába próbál rám erőszakolni, a szemem sarkából észrevettem valamit.
― Cicc, cicc ― kattogtam a szoba közepén terpeszkedő nőstény macskának, aki idegesen járatta jobbra-balra a farkát, a hívó szóra hirtelen megdermedt, felpúpozta a hátát, és rám szisszent. ― Én sem szeretlek. Csak vicceltem.


P.S.:625 szóMood: They're alive

Átkozott bestiák @

“Talán mégiscsak jobb lett volna, ha eszméletlen marad” - futott át a gondolat a medikus fején, mikor épp időben elhajolt - újra - a vajáknő - immár szándékos - támadása elől, ami legnagyobb szerencséjére nem volt valami vehemens, a szörnyvadász állapotának köszönhetően. Hanem a borogatást azért csak ráterítette betege homlokára, s szemöldökeit összevonva hajolt közelebb hozzá ezután, hogy kihallja a nő rekedtes nyekergéséből a kérést (“Víz…”) és a fenyegetést is. Nem mintha a medikus ne lett volna hozzászokva, hogy esetenként a legkülönbözőbb váladékokban, testnedvekben és egyéb salakanyagokban kelljen könyékig turkálnia, de ha már elhangzott a figyelmeztetés a szörnyvadász részéről, bölcsebbnek vélte, ha tüstént feláll, és hoz neki vizet.
Egy üres agyagedényt húzott elő orvosi táskájából, s amíg megmerítette a rongyáztatásra használt, tiszta és hideg vízben, addig is szemmel tartotta páciensét, ahogy megremegve, nagy nehezen markába gyűrte a lepedőt, és azt maga elé húzva felült - ezáltal pedig a borogatások nagyja le is potyogott róla. Mákony csak sóhajtott, majd leült a nő mellé az ágyra, átnyújtva neki a vizet.
- Tessék - kínálta óvatosan, s ha úgy látta, hogy amaznak nehezére esik rendesen tartani az edényt, a legtermészetesebbnek véve a gesztust meg is itatta, de legalább is tartotta a nő fejét vagy a tálkát, míg amaz megitta belőle a vizet.  Amikor a vajáknő végzett, elvette az edényt, és a székre tette, betegének összehajtott alsóneműi mellé, hogy kéznél legyen, ha kellene még. Közben pedig igyekezte a lehető legérthetőbben a szörnyvadász tudomására hozni a fontos információkat, s bár elsőre kicsit elbizonytalanodott a nő értetlen pillantására, amint a mélybarna szempárban felszikrázott a felismerés, már Mákony is nyugodtabban folytatta, mi több, még egy mosolyt is megkockáztatott páciense felé. Ez a mosoly csak szélesebb lett, mikor a nő felhehhent a fogadó nevét hallva.
- Toussaint-ban vagyunk, itt minden a borról és a virágokról szól - jegyezte meg, amikor pedig a vajáknő megjegyzést tett a nevére, röviden felnevetett. A valódi nevével nem szokott dicsekedni különösebben - nem mintha körözték volna, vagy ilyesmi, csupán könnyebb volt az élet úgy, ha senki nem tudta róla, hogy valójában grófi származású. Egy vándor gyógyítónak állt nemesi sarj érdekes, egy ilyen figura után mindenki érdeklődik - egy virágnevű füvesember után már kevésbé. A medikus pedig szerette a békét.
- Még akár az is lehet - jegyezte meg cinkos vigyorral, aztán csak bólintott, mikor a vajáknő rálegyintett a témára - közben pedig igyekezte összeszedegetni a leborult borogatásokat, hogy a vizesvödör szélére terítse őket.
- Élni élsz, de hogy lázad se lenne… - húzta el a száját a férfi, majd könnyedén félresöpörte a barna hajtincseket a nő homlokáról, hogy tenyerét ráhelyezze, s elgondolkodón hümmögött, majd az agyagedénykét újra a vödör vízbe merítette, s odaadta a szörnyvadásznak. - Igyál még. Jót fog tenni.
Amint aztán Karméle is bemutatkozott, mi több, meg is köszönte az ellátást, Mákony elmosolyodott, s kicsit hátrább hajolt betegétől.
- Nem tesz semmit. Szerencséd volt, hogy a közelben jártam… Bármivel is akadtál össze, kegyetlenül elbánt veled… - jegyezte meg, ahogy az asztalon álló üvegekre, no meg azok tartalmára vetett egy futó pillantást, Karméle kérdésére azonban rögtön a szörnyvadászra emelte szürke tekintetét ismét, s elgondolkodón hümmögött.
Aztán még egyszer végignézett betegén, s mivel úgy ítélte, most már megmarad, felállt mellőle, s az asztal előtt álló székhez lépett, hogy annak támlájára terített kabátjának zsebéből kipecázza pipáját, illetve különleges dohánykeverékét, s a székre telepedve nekiálljon komótosan kitisztítani, majd újra megtömni a tubákot.
- Normál esetben azt mondanám, hogy harminc koronát kérek az életmentésért. Sőt, ha nagyon garasoskodni akarnék, még azt a méregdrága elixírt is felszámolnám, ami nélkül igen nehezen élted volna meg a holnapot, vajákmutációk ide vagy oda… - ingatta fejét, majd jelentőségteljesen Karmélére pillantott. - Ámde - kezdte, elsomolyodva - épp azért, mert vaják vagy, az jutott az eszembe, hogy máshogy is meghálálhatnád a szolgálataimat. Például - folytatta, míg az illatos gyógynövények őrleményét pipájába tömte - elmondhatatlanul hálás lennék, ha kerítenél nekem egy olyan dögöt - holtan!! - aminek a mérge benned volt…
Eddigre éppen végzett a pipatöltéssel, ám az csak ezután jutott eszébe, hogy nem volt kéznél parázs, amivel meggyújthatta volna, úgyhogy egy fintorral felállt, hogy kiszóljon a fogadósnak.
Ezt követően tűnt fel neki, ahogy Szaffi a szörnyvadász cicázására felborzolta szőrét, s ingerülten fújt a vajáknőre, mire a medikus csak sóhajtva szólt rá a bajszaságra:
- Szaffi, csihadj már! ...Elnézést. Néha rájön az ötperc…


P.S.:Voilá! 711 szó lett. XD
Mood: Gentleman Jack

I need a doctor @

Időbe telt, mire felfogtam, hogy a felém kínált edényben víz van, de amint erre rájöttem a láztól még mindig felhős gondolataimon túl, türelmetlenül, már-már mohón kaptam utána, irigyen elhessegetve a medikus segítő kezét. Legnagyobb meglepetésére azonban kifejezetten koordináltan nyeldekeltem be az edény tartalmát, és ha félre is csúszott egy-két patak, az inkább a mohóságomnak, mint a kétbalkezességemnek volt betudható.
― Ah, Toussaint ― sóhajtottam fel vágyakozón, álmodozón, erős akcentussal, még a mindennapi beszédemhez képest is ― Micsoda ékszerdoboz! Szinte kár, hogy sosem volt alkalmam hosszabban időzni itt. Mindig a munka szólított ide.
Nem mintha el tudtam volna képzelni magam színes szaténokban, úri társaságban, jelentéktelen műértékekről csevegve. Az esélyt sajnáltam. Egy kicsit. Annyi minden lehettem volna.  
A medikus nevetését hallva viszont összeráncoltam a homlokom.
― Te meg mit kacarászol itt, mint valami paprikajancsi? Csak nem? Te se állhatod a neved! Olyan bugyuta! Tuti valahonnan fentről jöttél, ott adnak ilyen hülye neveket, mint Mozaik, Pacsirta, Cincizsák, meg még ki tudja, milyen baromságok! Oszt mondsza! Melyik birodalomból jössz, hm?
Nulla közeli beleéléssel megint arra vetemedtem, hogy elhessintsem magam mellől a medikust, kevés sikerrel. Ahogy letapogatta a homlokomat, csendesen felbugyborogtam.
― Ha valamit egyszer túlélek, a fecske rendbe hozza. Maurice szavai. Egy kis láz semmi egy három láb magas eséshez képest ― Mi van amúgy is azzal a magassággal? Az embernek nem kéne a nyakát törnie, mert esik egyet.
Mindenesetre nem vitatkoztam, amikor visszakaptam az agyagedényt, ismét teli. Ezúttal kevésbé szomjasan kortyoltam a vízből.
― Egy yghern volt. Óriás százlábú. Kitinpáncélos, mérges ragadozó, csáprágókkal, ami egy kisebb tehenet is kettéroppantana. Csak tanultam róla fiatalkoromban, mert fent északon csak Brokilon erdejében őshonos, és aki járt is ott, vagy az yghern, vagy a driádok áldozata lett.
Furcsa. Tombol bennem a láz, de Maurice leckéit álmomból felkeltve is tudom.
Egy hosszú pillanatra elrévedt a tekintetem az asztalon sorakozó fiolák felé, azok tartalmát méregettem kritikusan. Úgy sejtettem, nem lehetett kis küzdelem felvenni a harcot az yghern mérgével. A legtöbb medikus törött lábakhoz, elfertőződött sebekhez, hasmenéshez van szokva. Az, hogy egy vajákot nyílik alkalmuk egészségbe ápolni, ritkább, mint hogy két vaják találkozzon az úton.
Érdeklődve szemügyre vettem a faragott pipát, kíváncsian várva, vajon miféle illatfelhő szabadul majd fel belőle. Vajon lesz-e köztük édes dohány, egy marék szárított levendula, egy csipet diszkrét kamilla? Egy szár citromfű.
Elkacagam magam.
― A dupláját hajlandó lennék kifizetni, hogy én vehesselek kezelésbe, kandúr… ― S némiképp csalódottan konstatáltam, hogy a fura nevű északi medikust nem hozza lázba az ajánlatom. ― Ez módfelett ― ezt a szót attól a lókötő Kökörcsintől tanultam ― érdekes… Csak nem ki akarod vonni belőle a mérgét? Előrelátásból? ― nyújtóztam egyet ezen a ponton, átmozgatva lassanként újult erővel engedelmeskedő izmaimat, nem törődve azzal, hogy a bájaimat épp semmi sem takarja. ― Semmi akadálya, mester uram. Az yghern-t ugyanis megöltem. A teteme még mindig Caed Myrkvid erdeiben kell, hogy feküdjön. Sőt, még azt is meghitelezem magának, de csak amiért ilyen jóvágású az orcája, hogy amint teljesen erőre kaptam, amit nagyjából napnyugtára saccolok, elkísérem a pontos helyre. Veszélyeses az a rengeteg egyedül. Egy vaják pedig jól jöhet. A vajáknak pedig egy medikus.
Kinyúltam a férfi, pontosabban a pipa felé, hogy ha nem is engedte át nekem, pedig nyújtóztam érte, akkor is közelebb legyek hozzá, aztán egy könnyed csettintéssel szívdobbanásnyi lángra lobbantottam a pipadohányt, mely szinte azonnal ki is aludt, nem hagyva mást maga után, mint parazsat és édes dohány illatot.
― Rá se ránts. ― legyintettem ― A macskák természetükből eredően nem szeretik a vajákokat. Sosem tudtam kideríteni, vajon miért. Különben is, két macska nem fér meg egy csárdában.


P.S.:587 szóMood: The end's beginning

Átkozott bestiák @

Amikor betege némi rájátszott akcentussal Toussaint csodáiról szólt álmodozó, vágyakozó hangon, Mákony nem tudta megállni, hogy elmosolyodjon. Őt is sokat szólította ide a munka, de kétségkívül több alkalma volt az “ékszeresdoboz” szépségeiben gyönyörködni, mint egy vajáknőnek lehetett.
Aztán ahogy a szörnyvadász megjegyzést tett a nevére, nem bírta ki nevetés nélkül, azon feltételezését pedig, hogy utálná-e a nevét, jóindulatúan figyelmen kívül hagyta, s csak a származását illető kérdésre felelt.
- Temeriai vagyok, Doriantől délre van egy kis házam és a laborom - mondta, míg a vizes kendőket szedegette össze a földről és az ágyról. Aztán ahogy letapogatta Karméle homlokát, a nő megjegyzésére felvonta a szemöldökét, de végül csak egy legyintéssel elengedte a témát.
- Végül is, egy vajáknak akár mindegy is lehet. Ami azt illeti, főleg a mutációidnak köszönheted az életed. Azt hallottam, a vajákok pulzusa negyed olyan gyors, mint egy átlagemberé… Másképp nem jutottál volna el élve Vedette-ig.
Miután újabb korsó vizet nyomott a szörnyvadász kezébe, érdeklődve hallgatta az yghernről szóló beszámolót, s hümmögve bólintott a végén. Hallott már ugyanis erről a bestiáról.
Neki szerencséje volt, sose találkozott vele élőben. Muire mondogatta neki alkalomadtán, hogy ha sokat idegesíti, ygherncsalinak fogja használni, és természetesen mindig a lehető legrészletesebben írta körül ennek a szörnynek a visszataszító küllemét, és hogy milyen rettenetes, pokoli kínok között öli meg az áldozatát a mérge. Azt is hozzátette mindig, miszerint az egyetlen szerencséje az yghern zsákmányának, hogy három percnél tovább sosem szenved, mert olyan hamar belehal a mérgezésbe - három perc alatt pedig még a brokiloni gyógyítók sem tudnák megmenteni, hiába tenyészett abban az erdőben nevetségesen sűrűn a fürtfogó névre hallgató, mára a Kontinens szinte minden más területén kihaltnak minősített gyógynövény.
Ami azt illeti, sok olyan gyógyfű termett Brokilon ősi erdejében, amit máshol képtelenség lett volna megtalálni, mint például a conynhaela és a hollószem - de akadt néhány ilyen növény abban a dohánykeverékben is, amit a medikus a pipájába tömködött. A vajáknő érzékeny orrát alighanem azonnal megcsaphatta a dohány édessége mellett az ánizs és az édeskömény testes, félreismerhetetlen illata csalánnal vegyítve, s egy leheletnyi zsálya aromája is, s ott gomolygott mindezek mellett néhány olyan illat, amit Karméle, hacsak nem szimatolt korábban brokiloni gyógynövényeket, aligha ismerhetett fel.
Aztán ahogy Karméle elkacagta magát az árat hallva, utána viszont a medikuson volt a sor, hogy elvigyorodjon a vajáknő kaján ajánlatát hallva.
- Az egy másik szakma, drágám, én orvossággal gyógyítom a betegeimet, nem természetben - felelte, de szürke szemeiben mintha kihívás csillant volna, ahogy lopva végigpillantott Karmélén - ezúttal férfiként, nem orvosként. Aztán amikor pontosította is a fizetség mibenlétét, csak bólintott a szörnyvadász kérdésére. - Is. Meg aztán, az alkímia sem esik messze a szakmámtól. Az az ygherntetem rengeteg lehetőséget rejt magában - fejtette ki röviden, bár a pipa fölött el-elkalandozott tekintete a nyújtozkodó macskavajákon.
A medikus előrébb dőlt a széken ültében, amikor a szörnyvadász felajánlotta, hogy elkíséri Caed Myrkvid erdejéhez, ahol az ygherntetemet hagyta. Tudta ugyanis, hogy az az erdő legalább olyan ősi, és majdnem olyan érintetlen, mint Brokilon tölgyese, s az a hír járta, hogy nemrégiben fagyöngyszedők, druidák költöztek oda. Ez a medikus számára egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy Caed Myrkvid erdejében nagyon ritka és nagyon értékes növények lapulhatnak. Mindenképpen el kellett látogatnia oda.
- Kiváló gondolat. Ha napnyugtakor elindulunk, pirkadatra már oda is érhetünk akár… Sötétben azért nem feltétlenül merészkednék Caed Myrkvid közelébe… - jegyezte meg, aztán ahogy Karméle előrenyúlt, értetlenül ráncolta homlokát a gesztusra, egészen addig, míg a vajáknő csettintését követően lángra nem lobbant a pipába gyömöszölt dohány.
- Oh - lepődött meg a medikus a felparázsló növényeket látva, majd hálásan biccentett Karmélének. - Köszönöm - mondta még, azzal tiszteset szippantott a tubákból, s egy sóhajjal a fejük fölé fújta a gyógynövényillatú, szürke füstöt.
- Hm, erről még nem is hallottam. A kutyák nem ugatnak meg titeket? Csak a macskák fújnak rátok? - kérdezte aztán kíváncsian, majd egy fáradt sóhajjal állt fel a székről, hogy grabancon ragadja a fekete bajszaságot, aki időközben veszedelmes verekedésbe keveredett Karméle alkarvértjével. - Erisszd. Mondom erisszd el. Na - ült vissza a macskával az ölében a székre, Szaffi pedig sértetten prüsszentve kucorodott a medikushoz, nyűgösen dagasztani kezdve a combján, amit Mákony csak egy szisszenéssel honorált.


P.S.:Verj meg, de akkor is 684 szó. xD  
Mood: Gentleman Jack

I need a doctor @

Midőn a medikus megmosolyogta a toussaintoise-ról alkotott, némiképp eltúlzott karikatúrámat, azon kaptam magam, hogy magam is mosolygok. Ferdén, féloldalasan, melegen, mint a július közepén kint felejtett, frissen köpült vaj. Mi a jó Melitele anyácska három szép orcája? Azt hittem, öreg vagyok én már ehhez! Lehet, ráment a gyógyír a szívemre, attól lehet karéj kenyérre kenni?
― Hmm… Most, hogy így belegondolok, nem igazán ismerek egy temeriait se… ― azért a biztonság kedvéért elkezdtem számolni az ujjaimon valamit, de végül egy fanyar fintorral cehhentem egyet ― Meg aztán… Ma már senki sem lehet biztos a másik származásában. Példának okáért, engem is hívnak Temeria tigrisének, pedig aztán--- … hinnye. Akartam mondani, hogy hova valósi vagyok, de elfelejtettem.
Ezen egy hosszú pillanat erejéig eltöprengtem magam elé révedve, míg a medikus a vizes borogatással sertepertélt körülöttem, végül hanyagul rálegyintettem a gondolatra.
Aztán ahogy újra hahotázni kezdett, értetlenül összeráncoltam a szemöldököm.
― Minden szó, amit hallottál, igaz. Skorpió, kobra vagy arakász mérge, te nevezd meg, immunis vagyok rá. Amilyen gyakran találkozunk yghern-nel, az persze nem szerepel a felhozatalban. Ettől még mutáns vagyok, továbbra sem lehet emberi mércével mérni. De csak azért, mert a túlélésem túlnyomó részét annak köszönhetem, ami vagyok, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok hálás az erőfeszítésért. Pulzus ide, mutáció oda, segítség nélkül már rég megmurdáltam volna.  
Csodálkoztam rajta, a medikus mennyire nem hatja meg a beszámolóm. Más mondén halandó elhűl, leveri a víz vagy kirázza a libabőr, de minimum elkerekednek a szemei! Ez meg itten, ez a paprikajancsi, épp hogy nem ásít bele! Mondanám, hogy mintha már találkozott volna eggyel, de azt biztosan nem élte volna túl…
― Egészen úgy viselkedsz, mint aki pontosan tudja, miről is beszélek. Gyanús vagy te nekem, Mákvirág.
Aztán a medikus megtömte a faragott pipáját, én pedig csalódottan konstatáltam, hogy nem hogy citromfű nincs benne, de még levendula, sőt, kamilla sem volt benne. Volt helyette benne a dohányon túl ánizs és zsálya ― mindkettőt kifejezetten gyűlölöm ― meg még pár számomra ismeretlen illat, ami igazából semmi jelentőséggel nem is bírt. Mindent elnyomott az előbbi párosítás.
― Kár, pedig sokkal jövedelmezőbb, és hosszú távon is megtérül. ― vigyorogtam magam is éhesen, apró, macskáéra emlékeztető, fehér fogaimat rávillantva, majd elégedetten nyugtáztam, hogy szakmai távolságtartás ide vagy oda, az úriember is csak egy türelmes farkas. ― Tetszik a látvány? ― hangomban megvetés és harag helyett pajkos bujaság csengett. Meghazudtolnám saját magam, ha azt mondanám, nem élvezem a férfiak figyelmét. És a nőkét. ― A tiéd lehet. Holnap. Vigyázunk a varratokra.
Lassaz az ágy szélére húzódtam, továbbra sem zavartatva magam a ténytől, hogy olyan csupasz vagyok, ahogy az anyám szült, készen arra, hogy szép lassan egy kupacba hordjam a dolgaim és felöltözzek. De egyelőre még a fogást kerestem a talpammal a talajon. Idáig egész könnyen ment.
― Valóban? Oszt miféle lehetőségekről beszélünk, doktor úr kérem? ― adtam elő az ostoba tyúkot egy pillanatra, amit a magukat sokkalta ostobábbnak, mímelő szajháktól lestem el, mint amilyenek valójában. ― Hát azért ajánlottam fel, hogy veled megyek, te szukafattya. Egyedül az az erdő öngyilkosság. Mint azt a mellékelt ábra mutatja. ― mutattam végig a továggra is mezítelen, csupasz magamon.
A medikus minden értetlensége akkor foszlott szerte, amikor meggyújtottam neki a pipadohányt, de menten utána el is fintorítottam az orrom.
― Nincs mit, te kurafi. Csak ne rám fújd a füstöt, különben kénytelen leszek kitekerni a nyakad. Nem bírom ezt a szagot. Ánizs és zsálya, egyszerre? Komolyan? Kinek jut eszébe… ― morogtam inkább csak magamnak, magam elé, aztán amint szaglóreceptoraim hozzászoktak a bűzhöz, amit a medikus pipája eregetett, végre válaszolni is képes voltam ― Csak és kizárólag a macskák. Nem tudom, miért. A herbalisták, dwimveadrák és boszorkák azt mondják, azért, mert a macska tudtán kívül használja az elemekben csörgedező mágikus forrásokat, emiatt pedig különösen érzékeny a mágikus impulzusokra és teremtményekre. ― itt tartottam egy röpke szünetet, míg a felszerelésemmel hadakozó, majd a szanitéc ölében dagasztó macskát figyeltem. ― Az a te pipád… Az sem közönséges pipa. Igazam van? Azért rezzent egyet a medálom. És lehet, a kandúrod viselkedésében is közrejátszik.

P.S.:665 szóMood: Kami ni nare