A Toussainti import borok hívogató illata úgy lengte körbe a fogadó felső teraszát, akárcsak a csinos kiszolgálók a gazdag, kipirosodott arcú vendégeket az alsó szinten. A tavasz már javában tartott, a virágok ezeregy színben tarkították a házak ablakait, a frissen tisztított macskaköves utak pedig csillogva verték vissza az utak szélén álló fáklyák fényét. Claidim az elé tárult látványba mélyedt, és bár már rengetegszer megjárta Északot, nem értette hogy lehet egy ilyen barbár, elmaradt hely néha mégis ennyire szép.
-Indulj! –  az ellenszenves, lekezelő hang és a hátulról csattanó kézfej a karján megtörte csodálatát és seperc alatt visszarángatta a valóságba.
Halk sóhaj hagyta el ajkait, majd megfordult és követte a katonát a folyosóra. Az ajtónál - melyhez közeledtek- két felfegyverzett őr állt.
Szúrós pillantást vetettek a fekete hajú, tagbaszakadt férfira miközben odébb álltak.
Claidim orrát rögtön megcsapta a kellemetlen pacsuli illata ahogy az ajtó kinyílt. Egy széles tölgy asztal foglalt helyet a szoba közepén. Az asztalon pedig félig széthajtott és összetekert térképek sorakoztak, semmi érdemleges, amiről eddig nem tudna. Nem voltak csapatjelölő figurák, sem jelölések rajtuk. Egyszerű, hétköznapi térképek, mögöttük pedig egy magas, vékony alak meresztette rájuk szemeit. Csak a díszes, kék fehér csíkok tarkította páncéljától tűnt valamivel izmosabbnak. Savanyú tekintettel fordult felé. Clad Ismerte ezt a nézést, azok találkoznak ilyennel, akik pénzért bárkinek felkínálják kardjukat; a zsoldosok.
Elég volt pár pillantást vetnie az arcára és mindarra amivel körülvette magát, hogy teljes képet kapjon a személyiségéről. Ennek megfelelően kezdett bele a tárgyalásba a neki szánt munkáról. A távolság egyre csökkent, ahogy Clad szavaival és közvetlen természettel leolvasztotta a jégfalakat közöttük. A beszélgetés végén ő és a férfi egy-egy pohár rozsvodkával pecsételték meg a megállapodást, már a többi, a szobában lévő katona is azt kívánta bárcsak ők is ihatnának velük.


Erdőkertes kis falucska volt nem túl messze Gors Velentől, alig pár tucat kunyhó, egyik feléről az erdő, másikról pedig egy kevés szántó fogta közre. Jelentéktelen hely, jelentéktelen emberekkel és a házak kertjéből áradó tyúkszarszaggal. Itt volt megbeszélve a találkozó, ahol átveszik az árut.
Több katona társaságában várta hogy a szekerek megérkezzenek és amikor feltűntek a láthatáron, Claidimnek furcsa émelygő érzése támadt. Minél jobban közeledtek annál nehezebb volt fenntartani az álcáját. Légszomj kapta el ahogy próbálta összeszedni az erejét, majd mielőtt bármit lépni tudott volna a varázslat megtört. A katonák felüvöltöttek ahogy észrevették megváltozott arcát és az eddig ismert barátságos barna szempár, hirtelen élénkvörösen kezdett izzani.
-Kapjátok el! – ordította az egyikük és felé iramodott. Claidim, elővette hátára erősített alabárdhoz hasonló fegyverét miközben a lovához hátrált. 6 férfi támadt rá egyszerre és hiába végzett kettővel azon nyomban, az egyikük egy mély vágást ejtett a karján, aminek köszönhetően nem tudta azt tovább használni. Felpattant a lóra és mit veszíthet alapon megugrasztotta azt, kitörve ezzel körből és az erdő felé vágtatott nyomában a felbőszült katonákkal. Tudta minek van ilyen hatása, csak egy dolog lehet ami erre képes; dimmeritium. De vajon mire kell nekik ekkora, két szekérnyi mennyiség, varázslók ellen vagy új fegyvereket fejlesztettek ki?
Amint ezen járt az esze, megcsapta a fülét a számszeríjak csattanása. Több nyílvessző suhant el mellette és pattant le páncéljáról, mígnem az egyik eltalálta lova combját. Hátsó lábaival hatalmasat rúgott a levegőbe, aminek köszönhetően Claidim lerepült róla, hiszen csak egyik kezét tudta használni és továbbra is gyötörte a légszomj.
Egy fának csapódott majd egy sziklás lejtőn kezdett lefelé gurulni. Semmit nem tudott tenni ellene, mint egy élettelen bábra, úgy hatott rá a gravitáció. A lejtő alján pedig feje egy nagy kövön ért földet. Szemeit megpróbálta kinyitni, de mindhiába, a ragacsos vér mely a szemébe folyt elhomályosította látását, ezután minden elsötétült.


Szörnyű fejfájásra ébredtem. Kezem a fejem oldalához szorítottam, reménykedve hogy ilyen módon el tudom zavarni a hasogató érzést. Amint a bőr a bőrhöz ért feltűnt kesztyűim hiánya, majd felidéztem az utolsó emlékeket. Üldözés!
A női hangra hirtelen felültem, ami amúgy sem tett jót kavargó gyomromnak. Észrevettem, hogy egy vékony takarón kívül nincs rajtam semmi más ruhanemű, majd mikor körbe néztem, megnyugodva konstatáltam, hogy nem egy fogdában van, pedig minimum arra számítana bármely lebukott kém, ha valami csoda folytán nem vágják el a torkát ott helyben. Meztelen ébredni pedig egy olyan helyen, nem leányálom, mondjuk így sem vagyok jobb helyzetben. Valószínűleg a nő látott meztelenül. Arcom a felismerésre vörösebb lett mint a szemem. A medálom után kutattam. Hova lett? Tudja hogy nilfgaardi vagyok, ismeri a szimbólumot?
-Hölgyem, hol vagyok, hogy kerültem ide? -kérdeztem a karosszékben ülő dekoratív nőtől Temeriai akcentust imitálva, aztán a földön heverésző hiúzra tévedt a tekintetem. Furcsa egy háziállat. Talán a falusi boszorkány lehet, azokról köztudott, hogy kedvtelésből tartanak vadállatokat.
Ahogy a takarót becsesebb testrészemhez szorítottam, hogy véletlen se bukkanjon ki alóla semmi, lábaim mozgatása közben az eddig is kerülgető hányinger felülkerekedett rajtam. Gyorsan a szám elé kaptam, majd visszanyeltem a távozni kívánkozó gyomortartalmam. Nem csak a jobb lábamban fellépő fájdalom volt szörnyű, de valószínűleg a láz is meggyengítve maga alá gyűrt.
Mérlegeltem a helyzetem, de tudatom még nem volt teljesen tiszta. Üldöztek, lezuhantam a ló hátáról. Képszakadás. Felkeltem, anyaszült meztelen vagyok, nincs meg a medálom, sőt még a ruháimat sem látom sehol, de karom be van kötözve, valószínűleg össze is öltve a lábam pedig sínben van.
A Temeriai népek túl együgyűek ahhoz, hogy ilyen módszerrel próbálkozzanak a bizalom elnyerése végett, szóval nem esetem fogságba.

A kérdésemre elneveti magát, tehát tudja ki vagyok. Lehet csak a hirtelen sokféle behatástól nem tudom felmérni, hogy milyen személyiséggel van dolgom, de mintha jelen pillanatban az összes tapasztalatom és tudásom elszállt volna. Elfogadom a felém nyújtott vödröt.
-Köszönöm – mondtam miközben magam elé vettem, ha hirtelen jön még egy inger akkor elég legyen lehajtanom a fejem.
Szavai hallatán lenyűgözve nézek rá, kevés ember van, aki Nilfgaardra nem egy zsarnok megszállóként tekint. De kérdem én, azon kívül, hogy felégettük házaikat, elvettük élelmeiket, mikor erőszakolt meg közülünk egy is, védtelen nőket? Melyikünk vágta el egy gyermek torkát, miközben anyja hullájába kapaszkodott? Erkölcstelenek vagyunk? Igen! De az északiak megelőznek ebben minket.
A nyakláncomat nyújtja felém, amiért rögtön kinyújtom kezemet, majd a nyakamba rakom és az ajkaimhoz emelem. Már attól féltem, hogy a lejtőn leszakadt a nyakamból. Ez az egyetlen dolog, ami a családomra, a hazámra és a császárra emlékeztethet, itt a rideg idegenben Ha eltűnne, akkor magamból is egy darabot elvesztenék.
Cserfes lányka, még alig tudtam megszólalni. Ha neki köszönhetem az életemet, biztosan akar érte cserébe valamit. Pénzem van, tudok neki adni amennyit akar, a legjobb minőségi textileket, zerrikániából származó sárkánycsont edényeket tudok neki hozatni. A legkevesebb pedig hogy elárulom neki a nevem.
-Claidim – mondtam miközben figyeltem minden egyes mozdulatát – de egyszerűbb, ha csak Cladnek hív. És Önt… téged, hogy szólíthatlak?
Kecsesen suhant a szobában, pehelykönnyű léptekkel, mit még a bálokon felnőtt lányok is megirigyelhetnének.
-Miért? – nézek fel rá miközben elém lép a vízzel – Mi okod van rá, hogy segíts nekem? – érdeklődve várom hogy mit szeretne az életemért cserébe.
A csipkelődésre zavartságom egy köhögés mögé próbálom rejteni. Nem illő hogy egy hölgy így lásson, hogy ne érezném magam kellemetlenül. A sebeim pedig. Hónapokig nem fogok tudni lábra állni? Kétlem, valamit kitalálok, csinálok valami főzetet, nem tölthetek hónapokat itt, ebben a… barlangban?
Elakartam venni tőle a poharat, de megint öklendezni kezdtem és ezúttal nem fogtam vissza, az egész tartalmát a vödörbe engedtem, majd elraktam magamtól távolabb, végre megkönnyebbülve.
-Elnézést. –kezembe vettem a kupát és egyszerre megittam az egész tartalmát, olyan mohón, mintha csak az élet vizét adták volna a kezembe. Fellélegeztem miután végeztem.
-Értem hogy biztonságban, de pontosan hol vagyunk? Temeriában? Mennyi ideig nem voltam magamnál? Hogy találtál rám? – záporoztak a kérdéseim.

Mikor bemutat a szőrős kis társának egy hangos nevetés hagyja el torkomat, ami ismét fájdalmat generált és épp kezemmel átkaroltam hatására a mellkasom. Ducipuff? Micsoda ostoba egy név, de meg kell vallani aranyos. Az északiak valami oknál fogva vonzódnak és odáig vannak a degenerált nevekért. Csalitosláp, Krattyogóberek, s még napokig sorolhatnám a többi ilyet.
-Örvendek Nio! – penge vékony mosoly jelent meg az arcomon - Nézd el nekem kérlek, hogy most nem hajolok meg előtted.
Jelenleg csak egy fejbólintással tudtam szolgálni számára. De valószínűnek tartom, hogy nem fog megsértődni, ha most nem tartjuk be az etikett által megkövetelt viselkedési normákat. Vélve, hogy már ott elbukott az egész, hogy ádámkosztümben fekszek az ágyán.
-A Nap sugara mindenkire rávetül, aki arra érdemes – szorítottam rá a nyakamban lógó medálra – köszönöm, hogy visszaadtad, végtére is aranyból van. Jó pénzt kaphattál volna érte.
Nemes cselekedet, nem csak az életemet mentette meg, de a ruháimat is kimosta, gyógyítót hívatott hozzám és visszaszolgáltatta a holmimat is. Mintha egy romantikus katona mese lenne, amivel a barakkokban szórakoztatják egymást a bajtársak. A sebesült katonát befogadja a csinos, kedves, hajadon. Ápolja és gondoskodik róla amíg fel nem gyógyul, majd boldogan élnek míg meg nem halnak. Nos… ha nem az lennék, ami és aki vagyok, talán reménykednék ebben a végkifejletben, hiszen valljuk be Nio különleges egy teremtés, a ruhája is arról árulkodik, hogy nem egy sima parasztlányka.
-Szóval a sors tervez még számomra valamit, hogy nem hagyott meghalni, hanem úgy alakította az eseményeket hogy akkor, pont épp a te utadba sodort.
Megkönnyebbülés tört rám, mikor közölte, hogy pusztán pár órája vagyok eszméletlen, de akkor olyan messze sem lehetnek az üldözőim tőlünk. A lovam hiánya pedig jelenleg, sérülten, hatalmas hátrányt jelent.
-Netán vénát ért a nyílvessző? – kérdeztem utalva, hogy vajon mitől nincs már meg a lovam. Valószínűleg elhullott, bár reménykedem, hogy a nyeregtáskám a tartalmával együtt még meg van, ha nem akkor csak azután tudok Nio-nak bárminemű fizetséggel szolgálni, ha sikerül elmásznom egy bankig.
-Isteni illata van – mondtam mosolyogva, megvillantva hófehér fogaim és nagyot szippantottam a levegőbe – köszönöm elfogadom. De ha megkérnélek előtte behoznád a ruháimat? Nem vagyok egy szende szűz, de kezd egyre hűvösebb lenni.
Hihető kifogást találtam, miért nem szeretnék továbbra is meztelen maradni. Voltam már nővel nem egyszer, de az mind azért volt, hogy esetleg befolyásos férjeikről információkat szerezzek és könnyen bejussak otthonukba, és nem akaratom ellenére kerültem ilyen helyzetbe. Talán ha megmentőm is hasonló szerelékben lenne mint én, nem érezném magam így, hanem élvezném is a helyzetet.

Az étel kellemes meleget áraszt a fán keresztül ahogy a kezembe veszem, bár bal karom, nem igazán akarom mozgatni még, nehogy szétnyíljon a seb így nem kezdek el enni. Csak nézem egy darabig és hallgattam közben Niot.
Könnyen kitudott volna találni valamit, rengeteg társunk hullott el Soddenben, Lyriában, Aedernben és sorolhatnám még hol. Ahol nem voltak túl alaposak a hullarablók és fosztogatók, ott elvétve még fellelhetőek efféle csecsebecsék. Nem egy címeres medált szolgáltattam vissza én is az elhullott katonák családjának.
Felemelkedve nagyot nyelek és izmaim megfeszülnek amint megérzem a finom érintést, mely végig siklik a térdemtől egészen a csípőmig. Ennek hatására pedig a vér szép lassan a többi testrészemből egy bizonyos pontba vándorol. Miközben keze a hasamra vándorol a kezembe adott tállal próbálom takarni növekvő érdeklődésem egyértelmű manifesztációját. Mikor elhajol és kisétál, reménykedek benne, hogy elegendő idő fog rendelkezésemre állni, hogy lecsillapítsam magam. De hiába gondoltam én fogatlan szottyadt öregasszonyokra meg itt északon őshonos vizibanyákra, amint ismét besétált az ajtón a testét szorosan körbeölelő ruhájával - ami nem sokat bízott a képzeletre – az a kevés vér amit sikerült visszanyernem az agyamba, ismét eltávozott.
-Csak tedd le kérlek valahova ide, majd megoldom – mosolyogtam.
Gondolataim még más helyeken kalandoztak és szemeim is próbálkoztak azokat a tájakat felfedezni, de a harcot sikeresen megvívtam velük és sikerült csak az arcára fókuszálnom.
-Véletlen a nyeregtáskám még meg van…. ? – tereltem minél gyorsabban a témát. Nem akarok terhére lenni és hiába világosított fel tökéletes nyomeltüntető képességeiről, valahogy nehezemre esik megbízni benne, még akkoris ha az életem köszönhetem neki. Minél hamarabb fel kell kutatnom egy hírnököt, vagy megaszkópot keresnem, hogy eljuttathassam a megszerzett információt. Ha a dimeritiumot az északi varázslóknak szánják, akkor lehetséges, hogy nemsokára gyengülést tapasztalhatunk soraik között. Nem lesznek, akik viharokat idézzenek ránk, vagy tűzesővel perzseljenek fel minket… ahogy ez a nő tüzel fel engem is jelenleg…. mi? A fenébe, elkalandoztam már megint…

Csendben végig hallgattam, majd bólogattam egy párat, jelezve, hogy kedvemre való az ötlet, kivéve azt a részét, hogy kint tölti az éjszakát, míg én nyugodtan terpeszkedve elfoglalom az ágyát. Elég nagy felület van, elférne mellettem ő is és ami azt illeti, az eddigiekből kiderült, nem férfi mivoltom közelsége miatt marad távol. Én is elővigyázatos lennék, nem tudja miféle vagyok, mégis idehozott az otthonába. Akkora kockázatot már nem vállal, hogy esetleg álmában elvágjam a torkát, még ha badarság is lenne tőlem, hiszen rá vagyok utalva.
-Jó éjt…. Nio. – tekintetemmel követtem ahogy egyre távolodik. Örültem volna neki, ha még mellettem marad egy kicsit, de megértem, nem lehetett neki sem könnyű napja, főleg mire elvonszolt ide.
Miután kisétált a szőrmókjával együtt, nehezen, de fentebb húztam magam az ágyon, hátamat a fa ágykeretnek döntöttem és befejeztem az evést, szinte az egész kancsó vizet leküldve mellé kísérőként. Ezután elkezdtem behatóbban vizsgálgatni a törött lábam. Még emlékszem a csatákban milyen gyógyító igék hangoztak el, de ha én azokat megpróbálnám most reprodukálni, lehet nem csak az egész lábamat veszíteném el. A mágia miatt amúgy is gyorsabban gyógyulnak a sebeim, csak egy kicsit türelmesebbnek kell lennem, míg beindul a folyamat, vagy holnap készíthetnék egy főzetet. Csak a hozzávalók beszerzésére kellene megkérnem megmentőmet, hiába nem akarom kihasználni a vendégszeretetét, ő is jobban jár, ha gyorsabban el tudok tűnni innen.
Magamra terítettem a szőrmét is majd a láz lassan maga alá gyűrt és mély álomba merültem. Annyi biztos hogy nem lehetett egy nyugodt éjszakám mert úgy ébredtem, mintha akkor másztam volna elő az alba folyóból.
Sajnos nem tudtam értékelni a beszűrődő fény gyönyörű játékát és a tenger moraját a madárcsicsergéssel társítva, mivel gondolataim más, sokkal jelentősebb dolgokra fókuszáltak; módot találni rá, hogy el tudjam juttatni Rideaxnak a jelentésem és a pontos tartózkodási helyem.
Nehezen, még kicsit szédelegve lábra kecmeregtem és a bútorokat használva támpontoknak, elugráltam a kandalló elé lógatott ruháimhoz. Leakasztottam őket majd az alsóneműm felhúztam és a karosszékbe ülve a nadrágommal kezdtem el szenvedni.
-Bloede Cuan! – szitkozódtam mikor már a tizedik próbálkozásom dőlt dugába és ingerülten hajítottam le a földre a ruhadarabot.
-Hogy hagyhattam magam ilyen helyzetbe kerülni? Jelentenem kell, erre itt ragadtam a fene tudja mennyi ideig! Hogy az a… – lépteket hallottam közeledni mire hirtelen elfolytottam saját nyelven elhangzott mondataim végét, majd Nio lépett be az ajtón – Jó reggelt!
Homlokomtól egészen tarkómig végigsimítottam a hajamon, hogy valami emberi kinézetet alakítsak ki magamnak a hölgy jelenlétében.
-Sajnálom a kellemetlenségeket, amiket okozok. – egy bűnbánó féloldalas mosoly kúszott az arcomra – ha lenne valami, amivel hasznossá tudnám tenni magam, kérlek ne habozz tudtomra adni. Mert nekem lenne egy kérésem.
Lábra álltam a szék támlájába kapaszkodva, cseppnyi jelét sem mutatva gyengeségnek, vagy éppen a fájdalomnak, ami erre a mozdulatra, szinte belülről mart szét. Valószínűnek tartom mégis, hogy Nio előtt ez sem maradhat titok. Még az én több százéves tapasztalatom ellenére is, úgy lát át rajtam akár egy szitán. Én pedig azt sem tudom, mit gondoljak róla.

A kissé nedves hajáról lecsöppenő vízcseppeket talán ő maga észre sem vette, de én igen. Ó de még mennyire hogy észrevettem, ahogy a szegycsontjától egyre lentebb gördülnek. Szavai szinte el sem jutnak tudatomba, egyedül hangja bársonyos dallama cirógatja érzékeimet. A tegnap este kiváltott, idegen érzések a látványára ismét felszínre törtek.
Meglepettségemet nem is titkolom, mikor félreérthető pózban letérdel elém. Ha most valaki betoppanna, nem mosná le magunkról egyikünk sem, hogy nem éppen egymás bájainak hódolásába akartunk belekezdeni.
Kissé habozok mielőtt belelépnék a nadrág egyik szárába. Eléggé kellemetlen helyzetben vagyok, soha nem szorultam senki segítségére, most pedig eljött az első alkalom, hogy igen. Amilyen pedig az én szerencsém, egy perverz nőszemély vett gondozásába. Sok férfi álma lenne, de én próbálom a munkám és a magánéletem különválasztani, utóbbiban pedig annyira erkölcsösnek és feddhetetlennek lenni, amennyire lehetséges. Most mégis a határaimat feszegeti ez a lány.
Másik lábam is belehelyezem a másik szárába, érzem, hogy próbál óvatos lenni, de most a leggyengédebb érintés sem éppen kellemes.
A cérna egyre vékonyabb és vékonyabb minden egyes gombbal, amelyet befűz, majd mikor megemeli nadrágom elszakad. Tudatom eufórikus érzés homályosítja el és az adrenalin szintem az egekbe röppen. Ajkaimat az övére tapasztom majd mielőtt ellenkezni tudna bármiben is, egy kézzel átölelem derekát és felemelem, mit sem törődve sebeimmel és törött lábammal, a legközelebbi dolog tetejéről – ami egy kisebb komódszerűség – másik kezemmel lesöprök mindent és odaültetem. Szervezetem úgy reagálja le ezt az egész jelenséget, hogy csatába készülök így szemeim a megszokástól izzani kezdenek. Ennek hatására visszatér az öntudatom és hátralépek egyet, majd a földön kötök ki, alkaromat szemeim elé tartom hogyha eddig véletlen nem vette észre, ezután se adjak rá lehetőséget.
-E…Elnézését kérem– nyögöm ki nehezen.

Hogy engedhettem magamból ilyen erős késztetéseket kiváltani? Több mint egy emberöltőnyi tapasztalat és sok év intenzív kiképzése dőlt dugába egy csinos arc és test láttán. Ennyire lennék képes? Hogy ilyen mélyre süllyedtem „öregségemre” az megdöbbent. Nem is, inkább elképeszt és felháborít. Én aki királyok udvarában úgy elvegyültem, mintha odaszülettem volna, én aki tanácsosokat, felső körökben mozgó személyeket megtévesztve férkőztem a bizalmi körök sűrűjébe, most lebuktattam magam… egy egyszerű köznő előtt.
Az úgynevezett „életbölcsessége” nem kimondottan segít jelenlegi helyzetemen. Ilyenkor jól jönne ha a varázsképességeimmel tudnék időt ugrani, vagy legalább döglöttem volna meg ott az üldözőim keze által, minthogy ilyen szégyenben legyen részem, még ha ő pont erre a reakció várt is éppen.
Szemeim még mindig izzanak a bennem keltett vágytól, ami eddig ismeretlen volt számomra. Hiába próbálom visszafogni. Hasonló a vérszomjhoz, mégis élvezetesebb.
Elveszi karomat szemem elől és tekintetével szinte vágásokat ejt arcomon.
-Hálás is vagyok mindezért, hidd el! – nem tudok szemébe nézni, egyszerűen nem megy ezek után – Annyival tartozom neked, hogy elmondjam. Nem egy egyszerű turista vagy katona vagyok. -csak halkan jegyzem meg.
Hogyan is fogalmazzam meg hogy mi és ki vagyok, úgy, hogy ne sodorjam ezekkel az információkkal se magamat, se őt veszélybe? Tudja, hogy Nilfgaardi vagyok és szerintem tisztában van a Birodalom helyzetével és képességeivel, szóval remélem ezzel egy kis tippet tudtam neki adni. De ha rákérdez, felelni már nem fogok arra a kérdésre amire igen vagy nem a válasz.
-Az ehhez pedig kifejezetten hasznos képességekkel rendelkezem úgymond… - segítségével lábra álltam egy nyögés kíséretében majd ajkaim összeszorítom inkább. Beletelik egy kis időbe, mire összeszedem megint gondolataimat.
-Sajnálom, többet nem mondhatok. – próbálom ennyivel lezárni a témát a kilétemmel kapcsolatban.

Látom ahogy idegesen fel alá járkál. A helyében én sem éreznék máshogy. Alaposan szétnézek a szobában, felmérve lehetőségeimet. Ha most végzek vele akkor marad elég étel, hogy azzal kivészeljem amíg megerősödők. A nyúlragúnak, ha sikerül valami hűvös helyet találnom, akár 4 napig is eláll anélkül, hogy komolyabb ételmérgezést kapnék, hiúzt nem ettem még, de ha valamivel ledobom, szárított húst tudok belőle készíteni a kandallón. Több hétig is elég, ahogy pedig elnézem a sarokban is akad egy félzsák krumpli.
Épp lábam térdére támaszkodva hallgatom miközben magamban fontolóra veszem a dolgokat. Három lehetőségem van, megölöm, mágiával manipulálom vagy megnyílok neki. Bevallom a legkényelmesebb az első lenne, de lelkemre az is tenné a legnagyobb tehert.
A víz közel van, tudnék elég energiát nyerni az elemből, hogy fenntarthassak hosszabban egy bűbájt, amivel elkerülhetőek ezek a kényes kérdések, de akkor a gyógyulásom nemhogy haladna, még rohamosan vissza is esne az ideje.
Most kivételesen nem egy túl komoly ügy közepén buktam le, nem hiszem, hogy felbérelnének egy vajákot vagy valami mást a levadászásomra. A kék fehér csíkosak amúgy sem túl szívélyesek a másfajúakkal, legyen az akármiféle. Aki kicsit is más, mint ők, azokat megvetik, soha nem vetemednének rá, hogy tőlük kérjenek segítséget. Ezentúl maximum sokkal jobban odafigyelnek majd, hogy kit alkalmaznak, HA alkalmaznak többé zsoldost.
Személyiségem teljesen megváltozik a következő pillanatban, mikor említi a tolvajságát.
-Varázsló vagyok – morgom ingerülten. Nem akarok vele végezni, inkább elmondom, amit hallani akar és lehet még hasznomra is fog válni – Kém, de nem az északiaktól kell félned. Mivel kikényszerítetted belőlem ezeket az információkat, így mostantól én bérellek fel. Nem szorulok a jó szándékodra, meg tudom fizetni. Kezdésnek a nyeregtáskámban talált pénzt megtarthatod, ha még nem tetted. Amint elérünk egy bankba, megkapod a többit is és nem leszek hálátlan.
Éreztetem vele hangommal, hogy nem ajánlatot tettem, hanem esélyt kínálok, amit, ha nem fogad el akkor komoly következmények követnek. Sérült vagyok, de ha arról van szó el tudok tekinteni a fájdalomtól, sőt varázsképességekkel is rendelkezem, ő pedig hiába legyen bármilyen jó tolvaj is, akkor sincs sok esélye velem szemben.
-Nekem nem szolga kell – teszem hozzá és összeszorított szemöldökkel várom a válaszát. Nem akartam ezt a kifejletet, de már nem fordulhatok vissza. Csak reménykedem, hogy az arany csengése eljutott a fülébe és kap az ajánlaton.

Megnyugtat a tudat, hogy sejtette; kém vagyok. Ha mégis sötétség lappangott volna a fejében, amit az értelem aprócska, halványan pislákoló szikrája sem világított volna be, akkor könnyen küldhettem volna kelepcébe is, ahonnan tudom, hogy nem térne vissza élve.
-Reméltem, hogy nem egy emberfeletti szépséggel rendelkező funkcionális analfabétát készülök alkalmazni. – továbbra is feszülten figyeltem a szavaira. Nem is foglalkoztam az elém tett vödörrel, amíg biztos választ nem kaptam tőle, hogy elszegődik hozzám.
Megkaptam a visszaigazolását. Ezután lehajolok és megmosom az arcom, majd a mutatóujjam a vízbe dugom és elkezdem kevergetni mágiát áramoltatva bele, minek hatására elkezd bugyogva felmelegedni. Mikor már kellemesen langyos kiveszem a rongyot és kicsavarom, majd elkezdem a felsőtestem törölgetni vele. Nem szoktam ilyen dolgokra fecsérelni az erőmet. Nem úgy tűnik, mintha nem hinne nekem, de beakartam bizonyítani, hogy nem csak a levegőbe beszélek, még ha csak ilyen egyszerű semmiséggel is.
-Egyértelmű, nem kérem hogy olyan munkát vállalj el amihez nincs meg az elegendő kompetenciád. Ha pedig esetlegesen atrocitásra kerül sor… mert mint tudod, ebben a munkakörben ez elkerülhetetlen néha… akkor természetesen az is kompenzálva lesz. – ismét mosolyra húzódik a szám, végre elengedhetem magam. Végeztem a mosdással így visszateszem a vízbe a rongyot és kinyújtóztatom sérült lábam.
-Nem ismerem a gyógyító mágiát. Kísérletezni pedig nem akarok az igékkel, lehet többet ártana, mint használna. - most hogy letudtuk a beszélgetés idegtépő részét, már nyugodtabban folytatom - Ne illesd magad ilyen jelzőkkel, kérlek!
Felkavarnak ezek a megnevezések, főleg mivel magára használja. Egy sima kéjnő nem lett volna képes kizökkenteni. Vagyis… próbálom ezt hinni és nem akarom, hogy lerombolja a magamról alkotott kép illúzióját.
–Remélem ez nem változtatott sok mindenen. Mármint, hogy hogy ítélsz meg.  – oldalra fordítva a fejem megdörzsöltem a nyakam oldalát. Nem szeretném, ha ezután másképp nézne rám.
Valahol legbelül élveztem a kis játékot, amit űzött velem és bár zavarba ejtő volt, mégsem szeretném, ha itt végeszakadna. Érdekes volt felfedezni új helyzeteket és megtapasztalni ezeket az érzelmeket.
-Szükségem lenne erős, tiszta alkoholra, nem arra a pacsulira amit itt annyira szeretnek a népek. Ezen felül, fecskefűre és balissza gyümölcsre, valószínűleg utóbbit nehezebb lesz beszerezni, de ha csúsztatsz a herbalista zsebébe pár csilingelő érmét akkor.... bár nem hiszem, hogy kikellene oktatnom téged ez ügyben. – minél hamarabb kézbe kapom őket annál jobb, és szerintem Nio-nak is megvannak a módszerei a folyamat gyorsítására.
A falhoz támasztott alabárdomhoz sétálok lassan, nehogy azt higgye valamilyen cselre készülök. Elveszem és azt használva támaszként odasétálok hozzá. Csillogó ajkait ismét közelebbről szemügyreveszem. Visszacsókolt… én meg szűzies módon megfutamodtam.
-Kellene neked egy szépen csengő álnév.

Remeték... Végül is tényleg nem járt messze az igazságtól a kiskatonától eltekintve. Miután megpróbáltak eltörölni minket a föld színéről, az árnyakban léteztünk, nem volt kapcsolatunk a külvilággal, csak amit megjátszottunk hogy elérjük céljainkat. Olyan helyzetre nem is tudok gondolni, amikor teljesen magunk lehettünk volna. Ha kitárulkoztunk valakinek - még családon belül is - az a gyengeség jele volt és onnantól kezdve az a személy nem volt egyenértékű a többivel, pusztán egy kolonc, aminek kötelét el kell vágni és hagyni hadd süllyedjen a mélybe. A személyiségünkre nem egy velünk született dologként tekintettük, hanem egy tanult, belénk nevelt hozzáállásra. Őfelsége szolgálata mindenek felett. Ha azt kérné tőlünk... Tőlem, hogy saját kezűleg vessek véget életemnek, ok sem kellene hozzá, az sem érdekelne milyen célt szolgálna a halálom. Megtisztelve vágnám el saját torkomat és utolsó szívdobbanásommal is az Uralkodót dicsőítve.
Látszik rajta, hogy közeledésemre olyan pózra vált, amiből könnyen védekezni tudna, ha mégis arra adnám a fejem, hogy óvatlan pillanatában lecsapjak rá.
Ötletem sincs mit tegyek. Csábíthatnám édes szavakkal, érzékien búghatnám a fülébe, hogy mennyire kívánom, de hogy reagálna rá? Talán a szavak nem hatnának, a tettek sokkal szebben beszélnének. De vad legyek, vagy gyengéd?
-Karom? - bal szemöldököm magasra ugrik a név hallatán és itt az esélyem, hogy hozzáérjek. Kezét mellkasomra emelem, hogy tenyere felfeküldjön rá.
-Nekem nem tűnnek karmoknak. Honnan ered?
Mintha csak arra várnék, hogy körmeit bőrömbe mélyessze, kézfejére szorítom tenyerem. De ez nem én vagyok, csak egy álca.
Mielőtt bármit tudna tenni halvány mosolyt intézek hozzá és az ágyhoz sétálva leülök rá. Felhúzom magam és fejem a falnak döntöm.
Egyrészt megkönnyebbültem, hogy nem vittem tovább a dolgokat, de inkább teljesen lesújtott a szerencsétlenkedésem.
Inkább lefuttattam a fejemben a jelentésem szövegét, Nioról is pontos leírást fogalmaztam meg, miközben tetőtől-talpig felmértem. Nem kizárt, hogy azt hiszi megint ábrándozok róla, erre a gondolatra pedig elkapom a tekintetem.

A kardtartóhoz lépve felfegyverkezik. Nem vesz magához annyi tőrt, mint a bérgyilkosok, de miért is venne? Tolvaj. Sokkal könnyebben siklik át bárhol és bárki mellett, ha az oldalán nem csörög rakatszám semmi. Ahogy pedig említette, nem kimondottan gyilkolásra van kiélezve.
Érdeklődve veszem szemügyre a felém mutatott sarlószerű fegyvert. Nem átlagos kard, értő kezek alatt hatalmas pusztítást lehet vele végezni, de még egy képzetlen ember kezében is halálos lehet. A hajlított penge olyan egyszerűséggel siklik végig a bőrben, mintha csak a levegőt szelné ketté.
Már első pillantásra lerít róla, hogy szereti az egyedi, különleges csecsebecséket. Nem éppen egy olcsó ízlése van.
Elveszem tőle a táskám és ölembe rakva már ki is szíjazom az egyik felét, majd egy kis dobozt veszek ki belőle magam mellé téve, amelyben a megaszkópom található.
Csak egy bólintással adom tudtára, hogy megértettem, mert ha szavakkal válaszolnék, valószínűleg gyorsan lebuktatnám a terveimet, ha az eddigieket vesszük. Előtte semmi nem marad titok, mesterien fejtegeti a másik elméjének rejtett titkait. Vagy tényleg csak én vesztem el minden képességem a jelenlétében. Ettől függetlenül, akkor is kénytelen vagyok beszámolni tartózkodásom helyéről.
Nyeregtáskámban való kutakodásom közben felkapom a fejem a „nem jönnék vissza” részre.
-Nem Henselt ágytálát kértem. – mosolyogva válaszolok neki, utalva beszélgetésünk egyik részletére.
Nagy reményeket fűzök hozzá, hogy egy sima kis gyógynövény bevásárlásnál nem merülnek ki a képességei. Ha mégis képes magát megöletni…
Gondolataim félbeszakadnak és csak bámulok utána ahogy kilép az ajtón.
Meggyőződtem róla hogy elhagyta a barlangot és felállítva a megaszkópom magamra vettem ingem és túlestem a jelentésen.

- Claidim, sikerült megtudni valamit a Mahakami szállítmányról? – igazgatta meg kabátjának fodros ujjait.
-A feltételezett fegyverek helyett, dimeritium volt a rakomány. Hogy miért szükségeltetik ekkora mennyiség és miért ilyen közel a varázslónők iskolájához annak okai még tisztázatlanok. Amint felgyógyulok megkezdem a további intézkedéseket.
-Hogy érted, hogy felgyógyulsz? Csak nem kifogott rajtad egy sima érc? – gúnyos fintor ült a férfi arcára, de sértés nem váltotta ki belőlem azt a reakciót amit már annyiszor várt.
-Jelenleg Gors Velentől nem messze egy tengermenti barlangban regenerálódok. Sikerült egy újabb madárkát toboroznom, aki ebben segítségemre van.
-Remélem nem kell emlékeztetnem rá hogy…
-Nem! – szakítottam félbe - Glòir aen Ker'zaer!
-Igen, igen. – legyintett.

Azzal ki is kapcsoltam a kommunikációs eszközt és alabárdom segítségével elkezdtem felderíteni a barlangot. Az egyik víz fölé nyúló stégre sétáltam. Az bal oldalán egy fából készült láda volt, arra ültem le.
Jóvá kell tennem a csalódást amit okoztam ezzel a sikertelen küldetéssel. De kinek a fejét vigyem ajándékként Imperátorunk lábai elé? Melyik varázslónő csinos pofikáját látná legszívesebben vérbefagyva?

Rengeteg időm van amíg Nio visszér azt pedig el kell töltenem valamivel. Ducipuff komótosan mellém sétál, de látszik rajta a bizalmatlanság. Csoda hogy a kabinban nem falta még fel az összes ragut, bár nem úgy tűnik mint akire még ráférne az evés. Meg kell hagyni látszik, nem szenved hiányt az élelem terén.
Kinyújtom felé kezem, hogy megsimogassam, de elhúzódik tőle.
-Úgy tűnik a macskák és kutyák között lévő évezredes ellentétek nem ma fognak ledőlni, mi? – kicsit szomorúan nyugtázom a dolgot és inkább nem is erőltetem tovább. Ő leül a stég másik felére és onnan nézi a vizet.
A víztükörbe nézve és arcomat fürkészem. Felöltök, már vagy hatvan éve nem használt álcákat, hogy megbizonyosodjak róla, manapság is megállják a helyüket. Mire végzek a „csinosítgatásukkal”, a barlangba beszűrődő fényre és időérzékemre hagyatkozva tudom csak kikövetkeztetni, hogy lassan 8 óra magasságában járunk.
Lehunyom szemeimet és fejem az egyik oszlopnak döntve a gondolataimba merülök. Gwalter, a vérszomjas királynő ellen kudarcot vallott merénylete. Hogy engedhettük meg magunknak, hogy egy trónfosztott uralkodó akkorára nője ki magát, hogy elbánjon az egész „Kelet” hadtesttel? Ardal aep Dahy árulása pedig tovább tetézte a veszteségeinket. Vezér nélkül esélye sem volt a csapatoknak a megnövekedett Lyriai hadsereggel szemben. Az pedig, hogy aki megmentette a császárunk életét, mégis idővel ellene forduljon, felfoghatatlan. Persze nem ért minket felkészületlenül. Több gyanús jel is árulkodott megingott hűségéről, csakúgy, mint a többi összeesküvőéről is.
Egyedül a hold fénye világított már be néha, mikor feltűnt a felhők között. A lány távollétében nem tudtam elengedni magam, nem tudtam lepihenni. Fel voltam készülve hogyha véletlen rám találnak akkor ne meglepetésként érjen a rajtaütés. Majd ahogy kezdett világosodni, látom Nio-t amint beviszi a dolgokat a kabinba, majd hozzám sétál.
-Köszönöm! – mosolyogva fordulok felé – Remélem nem bizonyult túl megterhelőnek a feladat.
Bár elnézve az arcát, nem éppen sugárzik az örömtől. Aztán megérzem a szagot is ami árad a ruhájából, de nem említem meg neki. Ha elmondja mit kellett megtennie, azt magától tegye.
-Szeretném, ha ma már az ágyadon aludnál. – közben figyelem ahogy leveszi kesztyűit – nekem tökéletesen megfelel a föld is.
Fegyverem segítségével felállok és elindulok a kabin felé. Gondolom le szeretne mosakodni, az illem pedig megkívánja, hogy ne legeltessem rajta a szemeim. Addig legalább elkészítem a főzetet és begyújtok a kandallóban, hogy melegre menjen be.