Nem leszek hálátlan, így is sokkal tartozok neki. Hiába állítja, hogy adósságot rót le a megmentésemmel. Én akkor is egy idegen, egy senki voltam számára. Csak utána fogadtam, úgymond társamnak.
Mintha egy kis keserűséget vettem volna ki a hangjából, bár valószínűbbnek tartom, hogy csak beképzeltem, mert szeretném, ha a távozásom valamiféle szomorúságot váltana ki belőle, bármily kegyetlenül is hangzik.
Nem állok, le vele vitatkozni, amint elkészül a főzet, úgyis látni fogja a rohamos javulást az állapotomban. Folytatom az utam a kabinhoz, mikor pedig hallom a csobbanást megállok egy pillanatra, de nem fordulok hátra, csak képzeletemben játszadozok el a látvánnyal. Majd mosolyogva sétálok be a kandallóhoz és a táskámból előveszek egy apró mozsarat, és egy kis fiolát, benne porított kristályokkal. A fecskefüvet és a balissza gyümölcsöt egy rövid ráolvasás után a mozsárban összetöröm, aztán egy kisebb edényt veszek magamhoz, amit miután feltöltök alkohollal és beleszórom a többi összetevőt, fellógatok a láncra, ahol előzőleg a ragu pihent.
A kevergetés közben Nio hangjára leszek figyelmes az ajtóból.
-Persze! – Feltápászkodok és a szekrényhez megyek, ahonnan előveszek egy fehér…. valamit. Mi lehet ez? Lepedő? Érdeklődve forgatom, hátha rájövök milyen célt szolgál. Aztán a torokköszörülésre nem csak ennek a mivoltában világosodok meg, hanem abban is, hogy valószínűleg egyszál semmiben áll a másik oldalon. A füleim elvörösödnek és mivel a rejtély megoldódott, odaviszem neki.
-Említésre sem méltó. – mondom, de már el is tűnt addigra, az ajtó becsukódott.
Sóhajtok egy mélyet és visszatérek a főzethez.  Makacs egy nő, hiába mondtam neki, hogy aludjon az ágyában, nem akar. Nemsokára el is készültem vele. Majd lefeküdtem a földre és megittam az egészet. Biztos voltam benne, hogy nem éppen egy leányálom lesz az elfogyasztása, de már szinte el is felejtettem, hogy a hatása a fájdalmasabb.
Összeszorítottam a fogaimat nehogy elharapjam a nyelvem és hátraszegtem a fejem. Szörnyű érzés volt, mintha kerékbetörtek volna. De erőteljes szuszogáson és halk nyögéseken kívül nem adtam ki más hangot, nem akartam, hogy Nio lásson ilyen állapotban. Elég szégyen, hogy neki kellett biztonságba rángatni. Amúgy sem tudna most mit tenni.
Több mint fél óráig tartott a szenvedésem, aztán egyre könnyebben vettem a levegőt. Megpróbáltam lábra állni és úgy tűnt, hatásos volt a főzet. Már nagyjából rátudtam nehezedni a lábamra, csak kicsit sántítottam már, igaz a fájdalom még megmaradt, de nem olyan mértékben, mint eddig.
Kisétáltam, hogy megkeressem megmentőm és meg is találtam egy hordónak dőlve. Csendesen közelítettem meg, majd karjaimba vettem és a kabinba vittem és az ágyra tettem. Ha halk lépteimmel nem is keltettem fel, hangos szuszogásommal, minden bizonnyal kizökkentettem az édes álmaiból. Óvatosan letettem le az ágyra.

Figyelem ahogy felnyitja a szemeit, majd a kandallóhoz sétálok és egy fahasábot dobok a tűzre, amitől kimondottan dejavu érzésem támad. Ő is ezt tette mikor én keltem fel, annyi különbséggel, hogy akkor egy finom, meleg, gőzölgő raguval fogadott. Én meg legjobb esetben is csak a maradék alkohollal tudom megkínálni.
Visszasétáltam hozzá és leültem mellé az ágy szélére.
-Bocsánat, nem akartalak felkelteni, csak gondoltam így kényelmesebb.
Hallani a kétségbeesést a hangján és látom a döbbenetet kiülni az arcára. Az eddigi terveim, hogy amint teljesen kivilágosodik, összepakolok és útnak indulok pillanatok alatt foszlanak szét. Maradni akarok még, de hív a kötelesség és…. még meg kell beszélnünk a továbbiakat és ki is kell fizetnem… Az aranylón fénylő Napra mondom, nem volt még ilyen, hogy valaki mellől ilyen nehezen tudjak elszakadni. Most meg kifogásokat keresek, hogy tovább maradhassak vele.
Magam sem tudom mit képzelek egyáltalán. Nem helyes, hogy így viszonyulok hozzá.
Még csak most vettem észre, hogy milyen vékony is az a fehér ruha, ami a testét fedi. Az alakja tökéletesen körvonalazódott a bőréhez tapadt anyagon keresztül. Megfogtam a takarót és derékig betakartam. Úriember vagyok, de nem fogyatékos. Persze hogy élvezem a látványt. Csak a vak nem tudná értékelni ezt a helyzetet. Próbálom visszafogni a pirulásomat, kisebb nagyobb sikerrel.
-Nem, még nem – nyögöm ki végre és füle mögé tűröm a haját, hogy hollófekete haja ne takarja előlem szépséges arcát. -Persze, ha zavarok akkor…
Nem fejeztem be a mondatot, kíváncsian vártam, hogy milyen válasszal szolgál rá.

Örömmel fogadom csókom viszonzását, szemeim izzása már alább maradt és ahogy a felhők közül visszatérek a valóságba megérzem az égő hátam is, amire valószínűleg Nio festett térképet a körmeivel. Ahhoz képest, hogy az ösztönökre bíztam magam, sikeresnek bizonyult a kísérletem, hogy Nionak is a jelenleg tőlem telhető legjobbat nyújtsam. Kipirosodott arca, érzéki nyögései és a következő kérdése is ezt sugallja.
Majd… szóval szívesen lát még, ha legalább egy kis ideig is, de vágyik a társaságomra, ez pedig önbecsülésemet és egomat erősíti. Nincs okom hazudni neki, nem úgy tűnik, hogy bármit is forgat a fejében ellenem. Arra pedig nem hiszem, hogy lenne bátorsága, hogy eladja a rólam megtudott információkat bárkinek is, hiszem tudom hol lakik.
-Először is szerzek egy lovat – határozott elképzeléseim vannak a további teendőkről – Aztán kiderítem, hogy mire kell a hadseregnek a dimeritium.
Magunkra terítem a takarót és óvatosan simogatni kezdem hátát, remélve hogy ezzel sikerül álomba ringatnom. Nem akarom elengedni magamról, jó érzés végre egy másik ember közelségét érezni. Olyanét, akihez nem fűz semmi érdek, csupán a személye köt magához. Nem tudom milyen okból, de késztetést érzek rá, hogy ezt elmondjam neki, még ha tudom, hogy valószínűleg nevetség tárgyává is teszem magam.
-Te vagy az első, akivel önszántamból voltam együtt. – halkan beszélek, hiszen látom rajta, hogy fáradt, és én sem vagyok túl fitt már. Fel vagyok készülve a nevetésére, de még azt is szívesen hallgatnám, sőt még a gúnyolódása is örömet okozna, csak a hangjára vágyom.
-Bármikor megtalállak itt? – kérdezem érdeklődve, bár tudom, hogy megaszkópom segítségével be tudom mérni, ha úgy adódna.

Meglepett hogy nem tudja mi az a dimeritium, még a parasztok is tudják, hogy az az egyetlen dolog, amitől a varázslók úgy félnek mint a máglyától. Mostanában ez a kettő pedig nem áll túl messze egymástól. Először kattan a bilincs, aztán a lángcsóvák nyaldosnak. Hiába hagytam el már a százat is, én sem vagyok elég erős, hogy legyőzzem ennek az anyagnak a hatásait, de hallottam precedenseket, hogy volt aki képes volt erre, sőt még a varázslatát is fel tudta vele erősíteni.
-Egy különleges és nagyon ritka fém, ami semlegesíti a hozzám hasonlók varázserejét – sóhajtottam -  Ezért is kellett menekülnöm, túl közel kerültem hozzá.
Hiába várom a nevetést vagy a gúnyolódást, csak egy sima sajnálom-ot kapok. Pedig nem akarom hogy sajnáljon. Jó életem van. Abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy magát a császárt szolgálom és ha nem is találkozom vele, bizton tudhatom hogy biztonságban van ő is és felesége is.
-Ne tedd. – az egyik kezem a fejem alá teszem, ezzel kitámasztva azt, hogy szemébe tudjak nézni.
Ahogy pedig lemászik rólam, kétségbeesetten nyúlok utána, de mégis visszahúzom kezem, még mielőtt megragadnám karját. Csak még egy kicsit akartam érezni a szívverését, amint levegőt vesz és megemelkedik a háta, mellkasa pedig az enyémhez feszül.
Mondanám, hogy nem kell többet ilyennel törődnie, de nem akarom tulajdonomként kezelni. Hogy véletlen azt higgye, hogy az egész lényét vásárolom meg. Nem…
Szomorúság tör rám, de nem mutatom. Szerettem volna bízni benne, hogy ha visszatérek várni fog rám, bár ez csak hiú ábránd volt. Egy olyan képzelgés iránt táplált remény, ami tudom hogy soha nem lehet valós.
– A birodalom vérebe… - mosolyogva gondolok gúnynevemre – így hívnak. Hűséges és veszedelmes, mint egy betanított vadászkutya. Nincs, amit nem tennék meg az Uralkodóért. – oldalra fordulok és felkönyökölve tartom a fejem – nagyon remélem hogy nem olyanok mint én. Bár, ha azt vesszük, néhányuk talán még nálam is rosszabb. Hiszen ők a saját malmukra hajtják a vizet, hatalmat akarnak és úgy játszadoznak a királyokkal mintha csak sakkfigurák lennének egy táblán, a másik felük pedig embertelen kísérleteket folytat, megcsúfolva a természetet.
Utóbbinak a legmesszemenőbb manifesztációja pedig a vajákok. Embergyermekekből teremtett mutánsok, akik csak egy vagyonért adják a fejüket az emberek megsegítésére. Bár nem mondom, vannak hasznos részei is a kísérleteiknek. A főzet amit használtam, arra is a viperák fészkében leltem rá, miután próbáltam kideríteni a Bitorló mi okból számolta fel őket. Soha nem gondoltam volna, hogy vannak emberekre nem halálos kotyvalékaik, amik használnak. Ez az egy pedig ilyen volt, azóta pedig nem is egyszer vált már hasznomra, mégis a többi keverékkel nem mernék kísérletezni.

ZeNe:   I let you in my brain

Nevetéssel felelek a kérdésére. Nem találkoztam még másik olyan varázslóval, akinek ugyanígy viselkedtek volna a szemei, mint nekem. Mondjuk a piros szemű emberek sem találhatóak meg minden utca sarkán.
-Nem tudok róla. Valószínűleg ez az én különleges sajátosságom.
Valakinek az ékszerei villannak fel az erők áramoltatása alatt, medálok, karkötők. Nem mondom, hogy nem lehetséges, hogy más is rendelkezzen ezzel az adottsággal, hiszen őszintén, nem is jártam utána és nem is kimondottan érdekel. De Nio-t igen.
-Tetszik? – kérdezem, bár lehet csak egy ismertetőjelként gondol rá.
A következő kérdése nem egyszerű, a mágusok között is vannak, nem kimondottan épp elmével megáldott egyének. Az elemek hatása, ha fiatalkorban nem tanulják meg irányítani, akkor komoly következményekkel járhat, megszállottság, tévképzetek, fétisek. És ezek még csak a leggyakrabban elforduló lehetőségek.
-A többségüknél sajnos a válaszom mindkét kérdésre, hogy ritka az olyan amelyik nem. Én nem látom indokoltnak, hogy egy rossz napon született gyereket bezárjanak és megbélyegezzenek, az intelligens szörnyek pedig kevesebbet gyilkolnak, mint a közönséges banditák, vagy egyáltalán nem. Mit nem adnék érte, ha olyan képességekkel rendelkeznék, mint egy váltány. De ez csak az én véleményem, nem vagyok kutató vagy tudós, csak egy katona.
Valószínűleg, ha szörny lennék, akkor elég hamar a föld alatt találtam volna magam. Nilfgaardban már nem igazán találni egyet sem, csak azokat, akik tökéletesre fejlesztették a rejtőzködésüket és nem csinálnak semmi feltűnő dolgot.
-Mi? – meglepve ültem fel az ágyon – De miért?
Mégsem akar velem többé találkozni, de hát… épp az előbb. Elkeseredve nyúltam a nadrágom után és felhúztam, majd néztem ahogy kisétál a kancsóval. Lehet mégis jobb lenne, ha most azonnal elindulnék. Már így is fájdalmas lesz elszakadni, ha pedig tovább maradok…. mi van velem?


ZeNe:   I let you in my brain

Aranyos ahogy próbálja tagadni, hogy nem ragadta meg parázsló tekintetem. De nem feszítem túl a húrokat. Magamban elkönyvelem, hogy legalább ennyi hasznuk van, ha már a kémkedésben csak hátrányt jelent ez az egyedi megkülönböztető jel.
Kiismerhetetlen számomra ez a teremtés, aki előttem áll. Hiába mondják a parasztok, hogy egy nőnek csak arra van szüksége, hogy jól meghágják és érme hegyekkel halmozzák el őket, nem értek egyet velük. Sokkal komplexebbek és kifinomultabbak, ilyennek vélem Nio-t is. Amit eddig láttam belőle, még csak a felszínt sem súrolja, egyre olyan érzésem van, hogy rejteget valamit, de nem tudok rájönni mi az.
-Igen, lehet egyedül vagyok ezzel a meglátással.
Szavaiból azt veszem ki hogy valószínűleg ő is azok csoportjába tartozik, akik félelemből vágnának be egy gyereket ez sötét szobába, mert az anyja idejekorán, vagy túl hosszú ideig vajúdott.
Mégis ha kellene akármelyik gyermek vagy szörny nyakát elvágnám egy könnycseppet sem hullatva, ha azt a parancsot kapnám, erre neveltek. Ez vagyok. Büszkeség, magabiztosság, talán túl nagy önbecsülés is kevereg bennem. Nem is alaptalanul. Az eredmények, amiket elértem, amivel biztonságosabbá tettem a Birodalmi udvart már túlmutatnak bármelyik elődöm képességein is. A visszautasított címek, birtokok… most pihenhetnék egy puha kanapén, bort iszogatva, de én mégis ezt választottam. Az életem, a tetteim, mindenem Nilfgaard tulajdona.
A torkomon akad a szó ahogy rideg tekintettel néz rám. Mit rontottam el? Eddig semmi jel nem utalt rá, hogy megvetést érezne irántam. Egyáltalán megvetés ez, ami az hangjából sugárzik, vagy inkább szégyen?
Miután távozik az ágy szélére mászok és lábaimat a földre teszem, arcom pedig a kezembe temetem.
Nehéz bevallani magamnak, de én észrevenném és fájna, ha többet nem láthatnám ezt a megtévesztő szép arcot. Felvértezem magam teljesen majd az ajtót bámulva gondolkozom, hogy okos dolog lenne-e utána menni. A táskámból kiveszem az erszényem egészét és az asztalra teszem egy selyempapírba csomagolt koviri csokoládé kíséretében. Furcsa, hogy ilyeneket hordok magamnál, de imádom az ízét. Különleges íze van… mint Nionak is.
Most nem pirulok el hanem vágyakozva pillantok az ágyra melyen nem is olyan rég ketten feküdtünk. Az összegyűrt takaró, a fehér ruha a földön, a törött fa sín. Ha akarnám sem tudnám elfeledni az elmúlt napokat.
Fáradt vagyok, de majd Gors Velenben kiveszek egy szobát és nyugovóra térek.
Magamhoz veszek mindent majd kilépek a kabinból, a józan ész ellenére mégis Nio felkeresésére indulok. Mikor megtalálom magamhoz szorítom, ügyelve, hogy páncélom ne üsse és nyomja meg sehol.
-Vigyázz magadra Nio… nemsokára megkereslek. - utoljára még mélyen zöld szemeibe nézek, hogy azokat beleégessem emlékeimbe. Elengedem és a barlang kijárata felé veszem az irányt.
Talán jobb is így, kötődni gyengeség. Kénytelen vagyok csak partnerként tekinteni rá.


ZeNe:   I let you in my brain