Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Aibhne csendesen üldögélt a parton, lábait a vízbe lógatva. A tűző nap elől a terebélyes szomorúfűz leveleinek függönye védte, és az a néhány felhő, amely az égen vándorolt el nyugat felé. Magában a szavakat gyakorolta, amiket tanult. Megszámolni, és összegezni nem tudta, mennyit tud, de kifejezetten soknak tűnt neki. - ... Boldog. Szomorú. Fű. Fa. Virág. Segít. Ember. Tünde. Birke! - jutott eszébe a legutóbbi. Arról eszébe jut a legutóbbi esemény is, amelyen részt vett, és ahol összetalálkozott, és ismerkedett a furcsa idegennel. Furcsa módon, hiányzott neki Nath. Nem igazán idevaló, és meglehetősen veszélyes, és vérszomjas, de valahogy jobban megtudta érteni őt, mint bárki mást a völgyben. Azonban a tündék így is jobban megértik, mint például az emberek. Néha úgy érzi, túlságosan szellemként, helyi szentként kezelik, és így kevésbé beszélnek vele nyíltan, vagy tanítják. Igazából arra sem emlékszik, hogy látott-e valaha tünde gyermeket? Emberek közül sokat, játszott is velük régen, de tündék közül..? Vajon hogy ejtik a nyelvükön az utódot?
Amikor Bíbic átúszta a Dyfne hullámait, alighanem igencsak nagy meglepetést okozott volna bárkinek, aki végig szemmel kísérte volna a jelenetet. Történetesen a Dyfne egyik partján még egy vöröshajú siheder ácsorgott és méricskélte a folyót és a túlpartot - majd mikor elhatározásra jutott, derékig gázolt a hűs folyóba, hogy aztán a víz alá bukjon. Ha valaki ezt látta volna, minden bizonnyal meg lett volna győződve róla, hogy a fiú egyszerűen vízbe ölte magát, ugyanis egy fia rőthajú kölyök sem bukkant a felszínre ezután - nem úgy, mint egy fürge vidra, ami szemmel láthatóan ráérősen úszkált a Dyfne medrében. Hol lemerült, hol felbukkant, néha még egy fickándozó halacska is volt a szájában, már amíg pár harapással be nem falta szálkástul-pikkelyestül. Termetes jószág volt a fajához képest, egy prémvadász bizonyára élete zsákmányát látta volna benne - de erre a vidrára szerencsére nem fente a szigonyát senki. Így, miután belakott a bővizű folyóban úszkáló halakból, egy idő után ráérősen kimászott a túlsó partra egy terebélyes szomorúfűz szomszédságában, s alaposan kirázta a bundájából a vizet. Körbeszimatolt, s bár se ember se tünde illata nem csapta meg az orrát, a biztonság kedvéért bekúszott a fűzfa folyó fölé hajló ágai alá, itt azonban már teljes lelki nyugalommal a hátára henteredett, s ahogy kinyújtóztatta tagjait, a vidrabunda és a karmos mancsok eltűntek, helyüket csupasz bőr, ruhák s emberi kezek és lábak vették át, de mire a nyújtózkodást befejezte, a vidrapofa is átváltozott egy jóllakottan mosolygó, rőthajú suhanc képévé. Bíbic egész délután el tudott volna heverészni így, de ahogy körbetekintett az árnyas fűzfa ágai közt, hirtelen megfagyott az ereiben a vér, mikor megpillantotta a tőle szinte karnyújtásnyira ücsörgő… lényt...? Lányt…? Egyre megy, a fiú ugrásra és menekülésre készen ült fel rémülten, el is káromkodva magát. - Basszameg!
P.S.:Nem sok, de remélem, tetszik. <3 Mood: Dúlamán
Már épp azon gondolkodott, hogy sétál egyet, amikor egy virgonc, vidám kis vidra a fa alá kúszott. Aibhne elmosolyodott az állat látványára, aki észre sem vette elsőre. Nem is csoda, zöld bőrével, és a fák zöldjét megszégyenítő színű hajával igen csak beleolvadt a környezetbe, főleg úgy, hogy nem mozdult, nehogy megriassza a lényt. Azonban úgy történt, hogy ebben az esetben inkább a nimfa lepődött meg, ahogy egy átváltozásnak lett szemtanúja. Szinte a száját is eltátja, ahogy a vidrából emberfiú lesz, kerek szemei csak úgy csillognak a csodálattól. Aztán a fiú észreveszi. Tekintetük találkozik... Aztán az idegen felpattan. Jaj de félelmetes szavak ezek! Habár Aibhne semmit nem ért belőle, úgy sziszeg, mint egy kígyó! Ő is felpattan, és azonnal a vízbe ugrik, majd áttetszővé is válik. Nem megy persze messzire, sőt, inkább sehova, a felszínhez közel bámulja az idegent. Ha látja, nincs ártó szándéka, kiemeli a buksiját a vízből, és visszaveszi zöld színét. Nem mond semmit. Egy biztató mosolyt ereszt meg a Vidrafiú felé, és érezteti vele a biztonságot. Tőle aztán nem kell félnie! Reméli, hogy ez fordítva is így van.
Amikor Bíbic elkapta a hatalmasra nyílt, zöldeskék, kerek szemek pillantását, épp csak egy szívdobbanásnyi időre dermedt meg - aztán hangos kiáltással ugrott fel, káromkodását követően pedig a különös, zöldes árnyalatokban játszó lány is felpattant, majd egy csobbanással eltűnt a vízben. Bíbic, ha lehet, még nagyobb megrökönyödéssel pislogott utána, de csak egy kis ideig fürkészte a fodrozódó víztükröt, máris kíváncsian a vízhez ugrott, s a parton térdelve hajolt a hullámocskák fölé. Hiába, ugyanis a lánynak nyomát se látta. Elúszott volna? Vagy csak képzelődött? Belegondolva, ilyen lénnyel még sosem találkozott korábban! A fiú egészen közel hajolt a vízhez, felemás szemeivel kíváncsian leste a kristálytiszta folyó vizét, de csak a partközeli sekély meder alján táncoló hínárokat és egy-két apró halat vélt felfedezni, zöldhajú és -bőrű, csupasz lányzót egy szálat se látott. Sóhajtott egy aprót, majd bal kezét óvatosan belógatta a vízbe, mutatóujjával apró fodrokat rajzolva a felszínére. Habár, ahogy töprengett, mintha kezdett volna eszébe jutni, hogy ha látni nem is látott, de a Sor’ne mesélt neki ilyen zöldes bőrű, sötét hajú fehérnépekről - driádokról. ...De azok Brokilonban élnek! ...Vagy itt is akad belőlük…? Még el se tudott gondolkodni ezen rendesen, hirtelen a vízből kiemelkedett egy zöld üstök, Bíbic pedig ijedten kiáltva rántotta ki a kezét a folyóból, ahogy hátrább hőkölt a jelenségtől. Aztán az idegen elmosolyodott, a fiú pedig hirtelen meglepően nyugodtnak érezte magát… Nem is értette magát, miért rémült meg úgy ettől a lánytól. Kíváncsian újra közelebb hajolt. - ...Jól rám hoztad a frászt, te… - sóhajtotta, de egy félmosolyt megengedett magának, ahogy végigmérte újra az idegent. - ...Driád vagy? - kérdezte aztán, oldalra biccentve a fejét kissé. - Mi a neved?
P.S.:Nem sok, de remélem, tetszik. <3 Mood: Dúlamán
Mint két riadt kismadár, úgy ugráltak egymás elől. Egyik hátra, másik vízbe. A vidrafiú végül kíváncsian közeledett a vízhez, és habár nem látta a lányt, szinte farkasszemet néztek egymással. Ekkor döntött úgy a driád, hogy nincs mitől tartania: lassan kibukkant a vízből a maga zöld pompájában, ám a fiút így is megriasztotta! Jaj de kis félős! Jaj de kis aranyos! Milyen fura szemei vannak! Aibhne egy mosolya, és a nyugalom érzete azonban jelezte a vidrafiú számára, hogy nem áll szándékában bántani. A "lény" nyitottan fogadta ezeket az érzéseket, és valóban megnyugodott. Még egy félmosolyt is elengedett, aztán beszélni kezdett. Aibhne nem sokat értett ám az emberi szavakból. Egy dologra azonban felcsillant a szeme: Neved. Név! Ő tudja ám, mit jelent! - Aibhne! - válaszolja lelkesen. Aztán kissé elbizonytalanodik. Hogy is mondta..? Ő is kérdezni akar! - Mi... ez... neve..? - törte ő is bizonytalanul, kissé halkabban, szégyellősen. Nem akarta, hogy kinevessék satnya kis próbálkozásait a beszédre. Az embereknél volt ilyen, habár a vidrafiú nem igazi ember. Vagy igen? Olyan fura! Hol ember, hol nem. Hol vidra, hol fiú. Hol riadt, hol nyugodt. Vicces!
Bíbic látta az értetlenséget az idegen arcán tükröződni a kérdéseit követően, ám ahogy végül a neve után érdeklődött, a felismerés szikrája csillant meg a kékeszöld íriszekben. Szóval Aibhne. Bíbic egyszer-kétszer elismétlete a lány nevét halkan, hogy megjegyezze, majd homlokát ráncolva tekintett rá, ahogy ő is beszélni próbált. - He…? - bukott ki belőle értetlenül, majd kisvártatva számára is világossá vált, mi lehetett a gond: hát persze! Ha Aibhne driád, márpedig miért ne lenne az, akkor aligha beszéli a közös nyelvet! - Ááá! Dicen’te dh’oine llinge?* - kérdezte az ősi nyelven - nem beszélte túl jól, de azért valamennyire meg tudta értetni magát rajta, miután a Sor’ne annyi mindent tanított neki. Ezt követően magára mutatott. - Essaé Vanael.** Bíbic - ismételte meg a nevét az emberek nyelvén is, és reménykedett benne, hogy Aibhne megérti. - Szóval tényleg driád vagy? - kíváncsiskodott tovább az ősi nyelven, noha úgy emlékezett, mintha a driádok a fák közt éltek volna, és a lombok közül nyilazták le azokat, akik betévedtek a területükre… Aibhnénél pedig nem hogy íj nem volt, de talán az imént jobban megijedt tőle, mint ő a lánytól. Vagy csak a brokiloni driádok voltak ilyen vérmesek…?
P.S.:*Nem beszéled az ember nyelvet?, **Én Vanael vagyok. Mood: Dúlamán
A szavak után mindketten értetlenül néztek egymásra, legalább is egy ideig. A felismerés után következett a bemutatkozás. A driád mosolyogva nézte, hogyan gyakorolja nevét a vidrafiú, aztán ismét kérdezett. Meglepődött, hogy a vidrafiúcska az ősi nyelven szólalt meg, de ebből tényleg többet értett, mint az előzőből. Elmosolyodott. A "beszél", és "ember", és "nem" szavakat értette, és abból próbálta meg összerakni a kérdést. Az utolsó szó azonban számára rejtély, így csak találgat. Azt kérdezi, hogy nem ember? Megrázza a fejét, jelezve, hogy nem. Ezután a vidrafiú is bemutatkozott. - Vanael! - ismételte a kis driád, viszonylag könnyen. A másik névvel már kicsit bajlódott. - Bíbis. Bí..bísz.. Bibisz! Bibi! - forgatta a nyelvét, hátha kijön az a hang, amit szeretne, de már azt se tudja, hogy hangzott. Végül inkább maradt csak annál, amit ki tudott ejteni: Vanael és Bibi. Vajon jelentenek is valamit ezek? A következő kérdést is nagyjából értette. Driád... - Aibhne aevon'laith!* - törte ezt is. Ők szokták így hívni. A folyó hölgyének. Mármint a tündék. Az emberek inkább démonnak, de annak vajmi kevés köze volt származásához. - Bibi? - tette fel kérdőn nevét, miközben kezével feje tetején mozgó füleket imitált, hátha abból rájön, hogy ő is aziránt érdeklődik, micsodával is beszél. Ezzel a vidrára akart utalni, bár a fülecskék méretéből akár nyuszi is lehetett volna.
Bíbicet végső soron nem lepte meg, hogy Aibhne nem beszélte a közöst. Elmosolyodva bólintott, ahogy a driádlány elismételte a nevét az ősi nyelven, amikor viszont a közösön próbálta ugyanezt kimondtani, kénytelen volt a szája elé kapni a kezét, ahogy felröhintett - de legalább igyekezte leszegni a fejét, hogy ne legyen túl feltűnő. - A-a! Nem úgy! Bíííbic! C! Bicc! Bíbic! - próbált neki segíteni, de végül csak sóhajtva rálegyintett. - A Vanael is jó lesz. Elvégre a Sor’ne is driád - vagy legalább is annak nevelték - és tőle tudja, hogy a Bíbic tündéül Vanael; akkor miért ne hívhatná így ez a másik driád is? A következő kérdésére kapott válasz után azonban felvonta a szemöldökét. A Folyó Hölgye? Nocsak… - Ahá! Szóval vízidriád vagy! - mosolyodott el diadalmasan, bár ezt a gondolatát akaratlanul is a közös nyelven mondta ki hangosan. Gyorsan emlékeztette is magát, hogy igyekezzen inkább az ősi nyelvet használni - elvégre, úgy festett, azt valamennyire megértette amaz is. - Hmm? - figyelte aztán, ahogy Aibhne mintha… füleket akart volna mutatni? Bíbicnek ötlete sem volt hirtelen, mit akarhat tőle, s csak homlokát ráncolva szemlélte a mimézist egy ideig, majd felsejlett arcán a heuréka-élmény. - Óóó! Azt akarod, hogy változzak át megint? ...Hát… - mondta, tarkóját vakarva, aztán végülis vállat vont, elvégre nem igazán volt mitől félnie a driád esetében… Bár, így, hogy Aibhne kifejezetten kérte, hogy váltson alakot, furcsa érzése támadt, s kicsit… feszélyezve érezte magát tőle. De végül ez nem akadályozta meg abban, hogy a lány kérésére ismét vidra-alakot öltsön. Az átváltozás után zsibogva a vízbe csobbant a driád mellett, s körbe úszta egyszer-kétszer, hogy aztán a hátára feküdjön a vízen, s ringatózzon kicsit. Aztán visszaúszott a partra, alaposan kirázta a bundáját, s ismét emberi alakot öltött. - Tessék - vigyorogta, ahogy kisöpört egy rakoncátlan vörös tincset az arcából. - De most te jössz! Hogy csináltad, hogy... nem láttalak a vízben? - kérdezte kíváncsian, minden tudását bevetve az ősi nyelv terén.
Aibhne elég nehezen mondta ki a C betűt, ezért inkább látva a vidrafiú sóhaját és legyintését, illetve a "Vanaelt", úgy gondolta, inkább azt használja a továbbiakban Bibi helyett. Pedig a Bibi neki bizony jobban tetszett! Az aranyos. Bibi! Bibi! A Dol Blathannai activity valahogy nem úgy sikerül egyik részről sem, ahogy szeretnék. A driád mutogatására Vanael nem mesél, hanem átváltozik. Meglepve nézi is, miként ugrik be mellé vidraként, és úszkálja körbe. Szélesen elmosolyodik, szívesen úszna és játszana vele, de a vidrafiú kimászik a partra és visszaváltozik. Emiatt Aibhne kissé lebiggyeszti az ajkát. Ebből nem lesz játék. A kérdésre kissé félre biccenti a fejét. A víz és nem lát szavakat érti, de semmi mást a kérdésből, ami rávezethetné arra, mit szeretne. Mondjuk a mutogatás talán ér valamit. Rámutat a folyóra. - Víz nem lát? - töri továbbra is nyelvet bizonytalanul, nagyokat pislogva, aztán felsóhajt. - Aibhne nem mond jó. Vanael! Vanael mond jó! Vanael mond Aibhne! Kérlek! - mászik ki a partra és térdel elé, kérlelően a vidrafiú kezéért nyúlva, hatalmas nagy, könyörgő szemekkel. Annyira megakar tanulni beszélni! Annyira akarja érteni!
Ahogy Bíbic kimászott a partra és visszaváltozott, azt vette észre, mintha a vizinimfa kicsit szomorkásan tekintett volna rá. ...Lehet, együtt akart volna vele úszni? Hát, most már mindegy. Bíbic kezdte igencsak nagy kihívásnak érezni, hogy megértse Aibhne töredékes mondatait, és még nagyobb nehézségnek azt, hogy saját magát megértesse a driáddal, elvégre, ő sem beszélte tökéletesen az ősi nyelvet. Aztán, mikor a lány a vízre mutogatva kérdezett vissza, közelebb hajolt hozzá. - Nem, a vizet látom. Téged - mutatott a driádra, majd a folyóra - a vízben nem láttalak - mondta, s hogy biztosra menjen, ismét a víztükör fölé hajolt, egyik kezével felfodrozva azt, majd támadt egy ötlete, s tovább egyszerűsítette a mondanivalóját. - Aibhne - mutatott a lányra megint, majd a víz alatt ide-oda mozgatott másik kezére - víz alatt - aztán eltakarta szemeit, s megrázta fejét - Vanael nem lát. Ezután újra a driádra pillantott reménykedve, hogy érti, mire gondol, ám a vizinimfa ezután a partra mászott, s olyan esdekelve tekintett rá, hogy Bíbic hirtelen azt se tudta, mi tévő legyen. Egyáltalán, hogy érti azt, hogy “Vanael mond jó”, “Vanael mond Aibhne”? - Őőő… - pislogott tanácstalanul a lányra, ahogy az megragadta a kezét, s akaratlan is lejjebb vándorolt tekintete a driád arcáról. ...Eddig… fel se tűnt neki igazán, hogy Aibhne teljesen csupasz. Nem mintha még soha életében nem látott volna meztelen női testet, sőt, kellett már ruhátlan női alakot is felvennie - de a driád közelsége, és a tény, hogy szemlátomást egyáltalán nem zavarta saját csupaszsága, egy kicsit… csak egy egészen kicsikét… zavarba hozta. Halvány pír derengett fel az orcáin, ahogy megköszörülte torkát, s inkább Aibhne arcára pillantott újra, figyelmét a Dyfne-színű szempárnak szentelve. - Mondjak jót? De… mi a bánatos franckarikát mondjak…? - pislogott értetlenül, majd elgondolkodón hümmögött. - Izé… Szép a szemed…? - bökte ki aztán, de rögtön meg is bánta, ugyanis ettől csak még inkább elvörösödött. - Jól van na, nem tudok jókat mondani! Könnyebb lenne, ha tudnál te is beszé--- Ó! - gondolkodott hangosan, aztán hirtelen villámként hasított belé a felismerés. - Azt szeretnéd, hogy tanítsalak meg beszélni! - ragyogott fel az arca, s diadalmas mosoly ült ki rá, aztán eszébe jutott, hogy ezt a driád alighanem egyáltalán nem érti, így gyorsan átgondolta, hogy tudná egyszerűbben mondani: - Vanael tanít Aibhne jól mondani?
A kis driád kezdte megérteni, hogy mi érdekli annyira Bibit, de amíg nem tud beszélni, addig elmagyarázni sem tudja, miként válik eggyé a vízzel. A partra mászva veszi könyörgőre a dolgot, ahol ismét félre értik. Nézi a kisfiús zavartságot Bibin. Sokan reagálnak rá így először, de majd hozzászoknak. Bibi is hozzáfog szokni! Na, látod? Már nem is néz lefelé, hanem csak a szemébe. Aibhne elmosolyodik. Sose zavarta őt mások kíváncsisága, és méregetése. Na és? Nekik is van lóbálnivalójuk, teljesen természetes dolog, hogy ott van. Aztán Bibi morfondírozni kezdett, és bókolt. Szép szem. Ezt érti Aibhne, csak ő nem ezt akarta ám kihozni a dologból, főleg, hogy a vidrafiú még jobban zavarba jött tőle. Felsejlik benne a kérdés, hogy miért, amit éreztet is a másikkal, de aztán Bibi tovább görgeti a gondolatmenetet és RÁJÖN! Igen! Aibhne arca felderül! - Igen! Vanael mond jó Aibhne, Aibhne mond jó! T....tanít...? Tanít? Tanít! Mi ez tanít? - kérdez rá a szó jelentésére, kíváncsian. Új szó! Új szó, amit megjegyez.
Ahogy a driád arca felderült, mikor Bíbic végre megfejtette, mit is szeretne tőle, a fiú teljesen meg is feledkezett arról, hogy végső soron arra nem kapott választ, miként tud a lány eltűnni a vízben. Büszkén mosolyodotott el, ki is húzva magát, Aibhne próbálkozására pedig, ahogy a “tanít” szót ismételgette - határozottan nagyobb sikerrel, mint a Bíbicet - helyeslőn bólogatott. - Úgy-úgy, jól mondod. Tanít. Azt jelenti, hogy elmondom, hogy mondd jól. ...Várj… - gondolta át újra, hogy miként tudná a lehető legegyszerűbben a lány tudtára hozni, mit jelent ez a kifejezés. - Aibhne nem tud szó. Vanael tanít Aibhne. Aibhne tud szó. Így érted? - nézett rá reménykedve, majd törökülésbe ült a vizinimfa előtt, s kis töprengés után azt is kitalálta, mit tanítson még neki. - Aibhne, Vanael - mutatott először a driádra, aztán magára bevezetésként, aztán újra a nimfára mutatott. - Driád - mondta, majd önmagára mutatott megint. - Váltány. Remélte, hogy Aibhne így meg fogja érteni, mire is vonatkozik ez az új kifejezés, és maga se értette teljesen, mitől, de valamiért borzasztóan lelkesítette a gondolat, hogy beszélni taníthat egy vizinimfát.
Végre kezdik megérteni egymást! Iby elsőre ugyan nem értette, mit mond neki Bibi, de amikor leegyszerűsítette, hogy azt akarja, tanítsa-e, akkor lelkesen tapsikolva bólogatott, hatalmas mosollyal az arcán. - Igen! Vanael TANÍT Aibhne! - bólogat, megértette, és az izgalomtól alig fért a bőrébe. Térdelt, kezeit combocskáin tartva dobolt ujjaival a türelmetlen izgalomtól, aztán hallgatta az első szót. Aibhne driád. Vanael váltány. - Aibhne driád. Vanael vál... Vanael váltán. Váltán? Váltány.. Váltánnnnnnnnnnny! - próbálgatja kiejteni a szót, a végére az NY hangot jobban meg is nyomva, és próbálgatja még egy kicsit, hogy beékelődjön az agyába. Aztán azután, hogy megjegyezte a kiejtést, már rögtön a jelentése érdekli. Tudja, hogy ez Vanael "faja" akar lenni, de... még is mi a szöszmösz Vanael? Mit tud még? - Mi ez váltány? Vanael tud hal? És ember? És mi? - kíváncsiskodik szinte előre hajolva, annyira nagyon akarja már tudni, micsoda is az a váltány! Hogy micsoda Bibi! Jaj de mondaná már gyorsabban!
Bíbic elégedetten vigyorogva bólintott, ahogy Aibhne meglepően hamar hibátlanul ismételte utána a “váltány” szót. Olyan lelkesen gagyarászott a vizinimfa, hogy egyszerűen nem tudta megállni mosoly nélkül a látványát. Sose gondolta volna, hogy egyszer egy driádot fog tanítani beszélni, de őszintén be kellett vallania, hogy jobban szórakoztatta a dolog, mint várta. ...Ha ő ezt Rennek elmeséli…! A barátja biztos, hogy könnyesre fogja röhögni majd magát! - Azaz, menni fog! Egész ügyeske vagy - dicsérte meg kuncogva, a lány kérdéseit hallva azonban eltöprengve hümmögött. Nos, ez végső soron kiváló kérdés volt. Mi is az a váltány, tulajdonképpen…? - Hááát… Alakváltó. Alak-másoló. Át tudok változni valami mássá, mint ami vagyok… - magyarázta bizonytalanul, a további kérdésekre viszont felkuncogott, ahogy fejét rázta. - Nem, hallá nem tudok változni - mondta, aztán két kinyitott tenyerét nagyon közel húzta egymáshoz, úgy mutatta a lánynak: - Hal kicsi! Vanael nagy - tárta aztán szét karjait, hogy mutassa, mennyivel nagyobb egy halhoz képest, majd így folytatta: - Vanael tud őzsuta. Vanael tud csikó. Vanael tud vidra, tud róka, tud ember, tud tünde, tud kutya… - sorolta, aztán eszébe jutott még valami, és azt is hozzátette: - Vanael tud Aibhne. Ahogy pedig ezt kimondta, fel is gyúlt benne a kíváncsiság, vajon mi mindent tudna meg a lányról, ha felvenné az alakját.
Amint sikerült kimondania a nimfának, azt hogy váltány, a következő kérdése az volt, hogy mi is az a váltány! Azonban a válasz további kérdéseket feszegetett. Mi az a váltó? Mi az a másoló? Aibhne azért sejti, hogy ez más lények külsejére vonatkozik, teljesen biztos még se volt benne. Kérdéseire a vidrafiú nevetgélt és megrázta a fejét, és mutogatta, hogy a hal kicsi, ő meg nagy. - Hal nem kicsi! Hal nagy! - mondta és Vanael ingujját húzogatva egyik kezével, mutatott a folyóba a másikkal, aminek a mélyén kisebb és nagyobb halak is úszhattak. Harcsák, keszegek, fogasok. Mind finom, mind nagy! De aztán megállt a mutogatásban, ahogy jöttek, csak úgy özönlöttek a szavak! Őzsuta, csikó, vidra, róka, ember, tünde, kutya! Már szinte jojózott a szeme a sokaságtól, de aztán minden elcsendesült, minden lenyugodott, ahogy meghallotta: Vanael tud Aibhne! Elkerekedett a szeme. Majd aakkora lett, mint a hold! - VANAEL MUTAT! - fordult vissza felé izgatottan. Vajon a vidrafiúból milyen másik nimfa lesz? Vagy pontosan ugyan olyan lesz, mint Aibhne? - Kérlek, Vanael! Mutat! Kérlek! - kérlelte szinte úgy, mint az elején, amikor a beszédre akarta, hogy tanítsa.
- Jó, lehet, hogy vannak nagyobb halak is - vont vállat Bíbic - de akkorát még nem láttam. Csak azzá tudok átváltozni, amit jól meg tudok nézni - magyarázta komolyan, hozzátéve: - És nagyjából akkora, mint én. A fiú végig is sorolta, mik azok a lények, amiknek az alakját fel tudja venni, de Aibhne arcát elnézve azt érezte, hogy alig értett belőle a lány valamit. Eh, végül is, sejthette volna, hogy ezeket az állatokat ha amaz fel is ismeri, a nevüket nem biztos, hogy tudja. Már épp arra gondolt, hogy szép sorjában végigmutatja neki mindet, és közben elmondja, melyik micsoda, amikor a vizinimfa szemei hirtelen akkorára kerekedtek, mint a holdkorong az esti égen, ha megtelik. Valamelyest azért számított rá a fiú, hogy ha megpendíti, hogy akár Aibhne alakját is fel tudja venni, arra valami igen heves reakció fog érkezni - de arra nem számított, hogy a driád ennyire fellelkesül az ötlet hallatán. - Jó, jó, csigavér, megmutatom, na! A fene azt a kíváncsi mindenedet… - forgatta szemét, de mosolygott, ugyanis valahol azért… imponált neki Aibhne lelkesedése. Kevés olyan személlyel találkozott eddig élete során, akik nagyszerűnek találták volna a képességét. Felállt, hogy alaposan megnézze magának a lányt, jobbról is, balról is, hátulról is, majd visszatelepedett a driád elé. - Na, figyelj - mondta, majd maga is úgy helyezkedett, ahogy a vele szemben ülő nimfa térdelt, aztán vonásai változni kezdtek: a vörös, rövid haj megnőtt és zölddé vált, ahogy az emberi bőr is, de még a ruhák is eltűntek róla, a felemás szemek pedig hamarosan éppen olyan kékeszöld színben ragyogtak vissza a driádra, mintha csak a folyó vizének tükrében látta volna önmagát.
Csendesen ült a sarkain, és figyelte, miként járja körbe és szemléli meg a lény. Aztán mi történt? Egy csoda! Ezt gondolta legalább is, ahogy a vidrafiúcska átváltozott Aibhne-vá! Száját is eltátotta, arca felragyogott! Micsoda képesség! Micsoda csoda! Sose látta még magát ilyen "élesen". A víztükör sose adta vissza képét olyan részletességgel, mint most Vanael. Közelebb kúszott, jól megbámulta (saját) arcát. Ilyen színű lenne a szeme? És ilyen alakú a szája? Ilyen hetyke oldalról a melle? Nahát! Ó! És a hang? A hang is ugyan olyan? - Hang is Aibhne? - kérdezi kíváncsian, még mindig csak csodálkozva bámulva őt.
Ha egy váltány felveszi valaki más alakját, akkor az illetőnek nem csak a külsejét másolja le, hanem az emlékeit, a gondolatait, az érzelmeit is - a lelkét, ha úgy tetszik. Bíbic pedig most egy kicsikét lemásolta a Dyfne folyó lelkét. Soha nem érezte még magát így - izgatott volt, s mégis minden tagját átjárta az a fajta elemi nyugalom, ami csakis a hosszú életű természeti lények sajátja volt. Azt érezte, hogy minden a világon úgy van jól, ahogy van. Teljesen természetes volt minden. Az is, hogy szemben ült vele a nimfa, akinek éppen most a szakasztott mása volt, s az igazi Aibhne olyan csodálattal és áhítattal méricskélte, hogy kénytelen volt gyengéd mosolyra húzni ajkait. Érezte, amit a lány érzett, és kuncogva nyúlt felé, hogy az arcára simítson, másik kezével pedig Aibhne kezét húzta a saját arcához, hogy érjen hozzá bátran. Minden mozdulat, minden pillantás kettejük közt olyan volt, mint maga a testet öltött harmónia. - Hang is Aibhne - kuncogta. - Aibhne boldog!
Ugyan azt látta a driád, hogy Vanael felvette az alakját, azt nem tudhatta, hogy minden emlékét ezzel meg is kapta. Nem mintha rejtegetni akart volna bármit is. Sőt, talán így a legjobb, mert annál is kevesebbet kell beszélnie. Bibi anélkül is tudni fogja, hogy milyen hullámvölgyes volt az élete, hogy mondana egy szót is. Hasonló dologra vágyott ő is. Tudni akart mindent, és mindenkit, lehetőleg a beszéd nehézsége nélkül. Ha tudná, hogy Vanael mindent megtudott, most bizonyára nagyon irigy lenne a képességére, így viszont csak vigyorogva tapicskolják egymást, mint a túl lelkes gyermekek. Még megnézi a hullámos haját, felemelve egy tincset, vissza ejti, megnézi a szeplőket az arcon, aztán ha "megunta" - mert hogy azt lehetetlen -, visszatér az eredeti témához. - Vanaibhne tanít Aibhne! Kérlek! - viccelődik a nevek összemosásával mosolyogva. Beszélni akar, méghozzá jól, hogy legalább kicsit megértsék őt azok, akikkel találkozik. Alapesetben a telepátia elég lenne, de itt a példa arra, hogy az érzelmek néha nem elegek ahhoz, hogy például egy kérést tegyünk fel a másiknak, vagy kérdezzünk. Ezek kijelentésekre tökéletesek, de nem a tudás szomjazásához.
Bíbic békésen mosolyogva hagyta a dridának a kíváncsiskodást, hadd tapicskolja és nézegesse Aibhne “önmagát”, ameddig csak szeretné. Ő is éppen úgy elmerült saját, jelenlegi önmaga tanulmányozásában, mintha csak a Dyfne hullámai közt süllyedt volna le a folyómeder aljára, s mire felszínre bukkan belőle, már úgy fogja ismerni a vizinimfát, mintha valóban ő lett volna. Aztán a driád úgy tűnt, eleget vizsgálgatta alakmását, s újra kérlelni kezdte Bíbicet, hogy tanítsa még, a váltány pedig felnevetett a neveik összemosását hallva, majd lassan visszavette a “saját” alakját. Elvégre, hiába tartja azt a sajátjának, valójában egyetlen dopplernek sincs igazi alakja. Az emberek szemében legalább is biztosan. Na jól van, lássuk… - sóhajtotta aztán, mintha csakugyan a folyó hullámai közül bukkant volna fel, hogy levegőt vegyen. Felpillantott a driádra, s mintha valami más is fénylett volna a felemás szempár mélyén, mint eddig - valami, amit magával hozott a lányból, mintha csak egy gyöngyöt halászott volna ki egy kagylóból. - Ez itt a kéz, és ez a tenyér - mutatta balját Aibhne felé, szétnyitva ujjait. - Ezek meg az ujjak. Ujj! - mutogatta végig mind az ötöt másik kezével. - Hüvelykujj, mutatóujj, középsőujj, gyűrűsujj, kisujj - sorolta aztán azoknak a neveit, aztán újra, lassabban, hogy Aibhne is vele ismételje.
Ó hogy nevet! Pedig csak egy apró viccecske volt a nevekkel, és hogy kacarászásra fakasztotta a másolósfiút! Aibhne elégedetten mosolyog, örül, hogy vidámságot tud csalni a szívébe. Ez őt is kellemes boldogsággal tölti el. Kérésére a fiúcska szuszog, visszaváltozik, mereng, aztán elkezdi mutogatni a kezét és megnevezni... az ujjakat! Hüvelyk, gyűrűs, középső, mutató, kisujj... Vagy.. nem ebben a sorrendben? Hüvelyk, mutató, középső, gyűrűs, kisujj? Jaj de hát miért hívják így ezeket? - Miért gyűrűs? Miért hüvelyk? Miért kicsi? - és ha valakinek nagy? merülnek fel Aibhne-ban ezek a furcsa kérdések. Meg van kéz, tenyér... Hjaj de sok szó ez! - Tenyér... Tenyér nagy? Kicsi? - ha van kis ujj, biztos van kistenyér is! Vagy nem..? És ez mennyivel fogja előrébb vinni a kis driádot a beszéd megtanulásában? Hogy mondja azt bármelyik tündének, hogy Jó napot, szép a haja?
Bíbic egészen meglepődött, amikor a vizinimfa az iránt érdeklődött, hogy miért hívják a gyűrűsujjat gyűrűsnek - ami még hagyján, mert ezt a kérdést még éppenséggel meg tudta válaszolni - de hogy a hüvelykujj miért volt hüvelyk?! Na jó, hát mégse lett sokkal egyszerűbb a dolga, hiába vehette fel egy kis időre Aibhne alakját. - Azért gyűrűs, mert azon szokták hordani a gyűrűket… Na várj... - magyarázta tarkóját vakargatva, majd rájött, hogy amaz nem tudhatja, mi is az a gyűrű… Legnagyobb szerencséjére, ezt a problémát viszonylag hamar tudta orvosolni. Máris nadrágja egyik zsebében kezdett el kotorászni, s hamar ki is halászott egy csillogó, aprócska borostyánkővel ékített aranygyűrűt. Még Mariborban csencselte. - Gyűrű! - mutatta a lánynak, majd kinyújtotta felé szabad kezét. - Add a kezed - mondta, aztán amint tudta, fogta, és Aibhne gyűrűsujjára húzta az ékszert. Egy kicsit nagy volt a driád karcsú ujjára, lötyögött rajta egy picit, de nem esett le. - Gyűrűsujjra megy a gyűrű. Azért hívják úgy. A hüvelykujj - mutatta fel a sajátját - meg azért hüvelyk, mert azzal mérik meg, hogy valami milyen hosszú, hány hüvelyk - magyarázta tovább, bár kevésbé magabiztosan. - A kicsi meg azért kicsi, mert az a legkisebb. A tenyér meg tenyér. Nagy ember, nagy tenyér, kis ember, kis tenyér! - tárta amaz elé sajátját, majd gondolt egyet, és integetett neki párat. - Ez meg az ingetegetés. Integet! Vanael integet Aibhne! Vanael köszön!
Annyi dolog érdekelte! Miért ilyen ez, miért ilyen az, miért, miért, miért? Annyi furcsa dolog van ebben a világban, amelyet senki sem magyarázott el neki, pedig olyan érdekes! Hamarosan azonban legalább egy kérdésre fény derül: ez a gyűrű. Meglepetten nézte, miként húzta ujjára a díszt a vidrafiúcska. Látta ám ő már ezeket a díszeket! Tündéken, és embereken is. Sőt! Van aki a nyakába is rak gyűrűt! Lassan végig hallgatta, hogy miért hüvelyk a hüvelyk - bár azt nem tudta volna megmondani, mi az a mérés -, és hogy a kicsi azért kicsi, mert az a legkisebb. Aztán integetés következett, amit ő vigyorodva viszonozott. - Gyűrűs? - mutat nyakára, fel is téve az újabb kérdést. Ezt is így szokták hívni? - Két kéz, integet? - kérdezte, miközben mindkét kezét felemelte. Vajh mindkét kézzel szokás köszönni, vagy csak egyel? Látta ám már sokszor, ahogy a népek itt a völgyben megfogták egymás kezét, amikor találkoztak. De mindig csak egyet! Miért nem fogtak meg kettőt?
Ahogy Bíbic kezdett egyre jobban belejönni a magyarázásba, úgy tűnt, Aibhne is kezdte egyre inkább megérteni a szavakat. Bár azért voltak még tisztázandó dolgok. - Nem, a nyakadra nem fér rá egy gyűrű - nevette. - Amit oda tesznek, azt úgy hívják, hogy nyaklánc. Nyaklánc! - ismételte lassabban, aztán ismét zsebébe nyúlt, jóóóó mélyre, s egy egész marék kincset pecázott ki belőle, majd kezét kinyitva kezdte keresgélni köztük azt a nyakéket, amit a legutóbb elhagyott falu piacán “talált”. Volt azok közt minden, de minden: egy kisebb rézlakat, egy ormótlan vaskulcs, öt-hat törött, színes cserépdarab, egy tompa, acél nyílhegy, valamint néhány rozsdás szeg, amiket Bíbic ki is szórt a tenyeréből, hiszen már nem csillogtak úgy, mint amikor zsebrevágta őket. - Ajj, bazmeg, hova a picsába tettem?! - morrant fel a keresés közben, majd fintorogve visszasüllyesztette a zsebébe a tárgyakat, majd egy újabb marék csecsebecsét húzott elő a másik zsebéből. Egy régi csiholó, egy kovakő került elő néhány szem mandula társaságában, de akadt még a kacatok közt egy tolvajkulcs is, amit Bíbic gyorsan visszasüllyesztett a zsebébe. Aztán ahogy végre előcsillant a kissé összegabalyodott aranylánc, amit keresett, Bíbic elégedetten elmosolyodott, azzal a többi vackot visszatette a helyére, a nyakláncot pedig igyekezte a vizinimfa nyakába akasztani. - Így. Nyaklánc - mosolyogta, Aibhne újabb kérdésére pedig igen nagy szakértelemmel hümmögött. - Ha valakinek nagyon örülsz… Akkor szokás két kézzel integetni. Vagy ha azt akarod, hogy hamar észrevegyen. Szóval azzal vigyázz. Lehet, ha észrevesznek, bántani fognak… - magyarázta a lánynak, meglepő komolysággal.
Hamarost megtudja a nimfa, hogy két kézzel integetni veszélyes, és inkább ne csinálja. Pedig olyan vicces! Rázza a mozdulat egész testét, ahogy először csuklóból, aztán vállból rázza a kezeit. Felkacag, ez olyan madárkás! A madarak aztán nagyon gyorsan tudnak integetni! Aztán azt is megtudta, hogy a nyakra nem gyűrűt, hanem nyakláncot raknak. Úgy tűnik, a fiúcska azt is megakarja mutatni, mint a gyűrűt, mert neki áll kutatni. Annyira izgalmas, amit a vidrafiúcska csinál! Mintha a zsebei olyan mélyek lennének, mint a tenger, szinte könyékig elmerül bennük, úgy kutat. Aztán mond valamit, amit nem ért. - Mi ez bezdmeg..? Mi ez pics...picsábe..? - próbálja ismételni a hirtelen felindulásból mormogott káromkodást, miközben a fiúcska megtalálja amit keres, sok más egyéb, rettentően érdekes dolog mellett, amit Iby kerek szemekkel figyel.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
